Fantasy szextörténet: Boszorkánypöröly

„Bocsásd meg Uram méltatlan szolgád könyörgéseit!
A kételkedés vétkét, a hús átkozott sóvárgásait!
Rombold le, ha tetszik, tévelygéseim katedrálisát!
De, nézd őt, ki ezen a földön megismerte már
a purgatórium minden kínjait. Nézd kezén, lábán
a kenderkötél csókolta sebek lángoló virágjait.
Végtelen kegyelmedben emeld őt magadhoz Uram!
S tedd könnyűvé néki az utolsó kaput!
Add, hogy megtört testét ne gyalázza tovább a máglya,
Vastag füstje gyorsan rejtse el a szájtátik elől.
Ne lássák sápadt, fehér bőrét, a vékony pergament
a Sátán jelét hiába kutató mohó szemek.
A hóhérlegények harapásait égbeívelő nyakán,
kezük nyomát, kék bárányfelhőket tejfehér combjain.
Végtelen kegyelmedben emeld őt magadhoz Uram!
S tedd könnyűvé néki az utolsó kaput!

„Bűneim, melyeket tudatlanságomban, s a tudatlanságban való csökönyös megrögzöttségemben követtem el, megszámlálhatatlanok. Tudom, számos életen át kell vezekelnem értük, amíg megbocsátást nyerhetek. Rémülettel és szűkölő félelemmel tölt el a gondolat: hányszor fogom érezni a megpörkölődő szőrzet, az égő hús illatát a máglyákért cserébe, amelyeket saját kezemmel gyújtottam meg.”
Fáradtan csapta be a szótárt, tette le a tollat. Fájdalmasan nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait, konyakot töltött magának, rágyújtott. Aztán lábát a dohányzóasztal füstüvegére emelve, a mély, öblös fotelba süllyedt:
Mari itt hagyott, azt mondta, úgy érzi, hülye picsának nézem, akinek farkamon kívül semmi máshoz nincs köze, ez pedig neki kevés. Nem tehetek szemrehányást ezért, igaza van. Az utóbbi időben kapcsolatunk abban merült ki, hogy munka után felugrott egy – egy futó szeretkezésre, ha itthon voltam. Utána pedig kiürítette a hamutálakat, és rendet rakott a konyhában, de ezt már túlzott gondoskodásnak éreztem, és alig vártam, hogy elmenjen végre. Hagyjon már dolgozni! Hát most hagy! Tűrt, ameddig tűrhetett. Ma feljött, és közölte, hogy ő nem konyhalánynak szegődött mellém, és majd hívjam fel, ha újra normális leszek, s megértem azt, ami teljesen nyilvánvaló. De igyekezzek, mert nem fog sokáig várni! Sajnálom őt, igaza is van, mégis furcsa megnyugvást érzek, végre zavartalanul dolgozhatok.
Tulajdonképpen jól is kinézhetett volna. Egy teniszpályán fehér sortban, uszodában vállasan, sűrűn göndörödő mellszőrzettel, széles fehér mosollyal, napbarnítottan. Arca azonban most leginkább zöldessárga volt, szeme alatt vastag, sötét karikák, állán ki tudja hány napos borosta, hóna alja, ágyéka határozottan szaglott és viszketett. Szóval ugyanolyan reménytelenül elhanyagolt volt, mint a szoba, amelynek falait kusza rendetlenségben borították a könyvek. A hatalmas íróasztalt elsárgult fóliánsok és újabb kéziratlapok öntötték el. A könyvek, papírok szétfolytak az egész szobában, kisebb – nagyobb kupacokban hevertek a sarkokban, székeken, bonyolult ösvényeket hagyva csak a közlekedésnek.
A cigaretta még csak félig égett le, amikor elnyomta az álom. Az asztalon a pohárban maradt bő ujjnyi aranyló folyadék felszínén lassú remegés futott át. Az odakint már jó ideje erejét gyűjtögető vihar hirtelen tört rá a szobára. A valahol a közelben lecsapó villám természetellenes, éles fénnyel világított be az ablakon, amelynek szárnyai a csattanással egy időben kivágódtak. A betörő szél először az égő csikket sodorta a szőnyegre, majd a pohár kezdett a sima üvegfelületen araszolni az asztal széle felé. A vastag szőnyeg tompította az ütődést, így a pohár épen maradt, s gurulva állapodott meg a fotel sarkánál. A kiömlő konyak eloltotta a csikket, csak a szőnyeg megpörkölődött gyapjúszálainak orrfacsaró bűze terjengett a levegőben. A huzat régi metszeteket kapott fel, és őrjöngő kavargásban szórta szét őket a szobában.
Rajtuk pentagramma, okkult, mágikus jelek, asztrológiai számítások táblázatai. Boszorkány – szombat vad fantáziájú ábrázolása: Förtelmes, kecske alakú szörnyek hágnak merev, görcsös fütykössel fiatal, vergődő szüzeket. Lángoló máglyákra kötözött elítéltek, arcukon a halál előtti pillanat rettenete.
Fiatal lányt vetnek alá tortúrának, lába terpeszben, keze szétfeszítve egy létraszerű alkotmányra kötözve. A testét fedő rongyok inkább feltárják, mint elrejtik titkos részeit. Arcát nem látni az előrebukó hajtól, csak fehér bőre világít a kormozó fáklyáktól félhomályos pincében. A felszított faszén kékes lidércfénnyel nyaldossa a háromlábú parázstartóban az akkurátusan felsorakoztatott fogókat, pálcákat.
A két tagbaszakadt hóhérlegény türelemmel vár, tudják, aki idekerült, az már az övék. Innen csak egy út vezet kifelé, de annak a végén is ők állnak. Egyikük megemeli néhányszor a fújtatót, a parázs hálásan felragyog, majd ellenőrzi a lapos végű pálca izzását. Az, néhány ujjnyi távolságról is mohón zsugorítja össze alkarjának dús szőrzetét. Az égő szőr szaga gyorsan terjed a levegőtlen helységben.
A fekete – fehér csuhás szerzetes felkapja a fejét. Ingerült, az írnok nem jött meg, egyszerre kell kérdeznie, rögzítenie a vallomást az írópulton heverő árkuson, s ügyelni a vallatás szabályosságára. S a vizsgálat már harmadik hónapja folyik. Benne a súlyos vádak ellenére egyre több a kétely.
Tudja, hogy bizonyosság hiányában az Úrra kell bíznia az ítéletet. De miért, hogy Ő csak tűzzel tud tisztítani? „Én csak vízzel keresztelek, de Ő tűzzel fog benneteket keresztelni…” Miért kell fiatal, bimbózó testeket lángokban elpusztítani? A lány már harmadik hónapja tagad. Tagad és tagad. Karcsú, törékeny testét meggyötörték már százféle módon, csak a Gonosz adhatott neki erőt a kínok elviseléséhez. S már oly régen füstölgött máglya a város főterén.
A népet pedig újra és újra figyelmeztetni kell, hogy ne felejtse el félni a bűnt, és rettegni a Gonoszt. A szerzetes imát mormol, keresztet vet.
– Elkezdjük. – int az egyik hóhérnak, aki az előbb kipróbált lapos végű pálcával készségesen áll a lány mellé.
– Mi a neved?
– Nem mindegy az már?
– Vonakodik a szent keresztségben nyert nevét megjegyezni. – rója gondos, lassú mozdulatokkal a sorokat.
– Talán a Sátán adott nevet neked?
– Mindegy az a máglyának, hogy kit emészt el.
– A bizonyossághoz tudnunk kell a nevedet, a bizonyossághoz tudnunk kell, rajtad van-e a Sátán jele. Égessétek le róla a szőrzetet!
A vigyorgó hóhérlegény a lány hasáig hajtja a rongyokat, s látható élvezettel kezdi lepörkölni szemérméről a koromfekete szőrzetet. A zsugorodó szőrszálak lassan tárják fel ölének parázzsal vetekedő lángoló vörösét. A lány meg – megvonagló testtel, de sikoly nélkül tűri az izzó vas kutakodását, mely eltünteti róla a hónaljszőrzetet is. A szerzetes arcát elrejti a csuklya, az írópult felé fordul, így csak a vallatás halk neszeit kell hallania.
– Nincsen jel Atyám! Makulátlan a teste. – jelenti a fiatalabbik hóhérlegény.
– A Gonosz tartja hatalmában evilági létünket. Térj meg! A Gonosz mindenhová behatol, de a legjobban a női testben érzi magát. Ez a mocskos és utálatos porhüvely, a lélek engesztelhetetlen ellenfele. Térj meg lányom, másként folytatnunk kell!
– Hát azt akarod, hogy az egész leckét felmondjam? – kérdezi a lány halkan, végképp beletörődve a megváltoztathatatlanba.
– Azt akarom, hogy mindent elmondj a jegyzőkönyv számára! Mikor találkoztál először a Sátánnal?
– Tízesztendős voltam, amikor először meglátogatott. Rémült kisegér képében bújt meg a tenyeremben. Játszottam vele, hagyta, hogy megsimogassam, etessem. Aztán színes pillangó lett, és a rétre csalogatott kergetőzni.
– Mit tanított neked?
– Megvilágította előttem a titkos utakat. Megismertette velem a virágok, füvek, a hold és a csillagok erejét.
– Hogy éjjel nőstényfarkassá változhassál, hogy gonosz praktikáiddal dögvészt idézhess az emberek fejére, hogy elapaszd a tehenek tejét?
– Nem, csak segítettem a szerencsétlen állatokon! – tiltakozna a lány, de az amúgy is csalódott hóhér fenyegetően lép közelebb, hát elhallgat.
– Részt vettél – e a boszorkányszombat táncain, ültél – e nászt démonokkal és a Sátánnal?
– Hat évig éltem a démonok között, olyan boldogságban, amelyet nem ismerhet földi halandó.
– Ültél – e nászt a démonokkal?
– És jól esett? – fűzte hozzá a vigyorgó hóhér.
– Mindegyik más, de a magja mindnek hideg. – emelte rá tekintetét a lány.
– Hogyan idézted meg a démonokat?
A lány pillantása megpróbált a sötét csuklya alá hatolni, megtört, erőtlen hangja hirtelen zengővé vált. A hóhérlegények fülének ismeretlen latin szavak betöltötték a pincét, felszálltak, keringtek a bolthajtások között, körbetáncolták a pap görnyedt, csuhás alakját.
– Et per nomen stellae quae est Venus et per sigillum eius quod quidem est sanctum, super te Anaél, qui es praepositus diei sextae, út pro me labores…(És annak a csillagnak a nevében, amelyet Vénusznak hívnak, s a pecsétje nevében, mely maga is szent, meghagyom neked, Anael, aki a hatodik nap elöljárója vagy, hogy szolgálj engem…)
A pap rémülten tántorodott hátra, vetett keresztet a lány felé.
– Elég! Nincs értelme a kihallgatás folytatásának. Bebizonyosodott!
A szerzetes remegve hajolt a papír fölé. A hóhérlegények lassan ocsúdtak, de a pap rettenetét ők is észrevették. Az újra magába roskadt, védtelen, hófehér test azonban már nem tűnt veszélyesnek. Hát felbátorodva kerülgették, tapogatták a mindenütt feltárt, megfeszített lányt, akinek erőtlen nyögése jelezte, hogy kezd magához térni. A szerzetes a halk hangra lett figyelmes, haragos arccal fordult feléjük. A lány mellé lépett, s a valaha ingként használt rongydarabokat, megpróbálta lehajtani. Azok azonban nem voltak képesek elrejteni immár teljesen csupasz ölét. Amíg a ruhát rángatta, képtelen volt levenni szemét a nedvesen csillogó szeméremajkakról. A szerzetesnek a csuklya alatt is jól láthatóan arcába szökött a vér. Meg – rántotta a rongyot, de akkor meg a lány keményen ágaskodó mellei tárultak fel. A szinte természetellenesen fehér, libabőrös halmokon apró, hegyes mellbimbók vöröslöttek.
– Így még jobb Atyám! – röhögött fel az egyik hóhér, észrevéve a pap zavarát.
– Nem a ti szórakozástokra vagyunk itt! Ha nem bírtok a gerjedelmetekkel, menjetek a kocsmák cafkáihoz!
– Az pénzbe kerül Atyám. S azoknak nem ilyen kemény a húsuk. – markolt bele a hóhér a lány szétfeszített combjába.
– Tán nem fizet nektek eleget a Szent Officium? Hagyjátok! Töredelmesen bevallott mindent. A Sátánt holnap kiűzi belőle a máglya tüze. Közeleg az éjszaka, imával fogom tölteni. – mondta a szerzetes, s felmarkolva az írópulton heverő papírt kisietett.
A folyosón lógó kereszt előtt térdre rogyott. A homályos folyosót alig világították meg a nedvesen füstölgő fáklyák. A térdeplő szerzetes csak egy halkan mormogó fekete foltnak látszott:
– Libera me Domine, de morte aeterna!
Tudta, hogy odabent mi következik. Tulajdonképp a hóhérok kiváltsága volt ez, afféle kárpótlás fáradtságos munkájukért. S az Atyák mindig szemet hunytak felette.
– A Szent Officium többet törődhetne a zsebünkkel a lelkünk helyett. – mondta az egyik hóhérlegény.
– Csitt! Biztos, hogy elment? Te is megismerkedhetsz még a tortúrával, ha ilyeneket beszélsz.
– Ugyan! Már elment, ilyenkor mindig imádkozik, csak elmond egyet – kettőt a mi lelkünkért is.
– Akkor talán azt sem bánja, ha mi itt elszórakozunk egy kicsit. – intett fejével a megfeszített lány felé.
– Neki már úgyis mindegy, hallottad, holnap máglyára kerül. Legalább legyen még valami öröme ebben az életben.
– Mindig azt hittem, hogy a boszorkányok százéves vénségek, de ez itt még húsz sem lehet. – nyalta meg a szája szélét.
– Nem biztos, csecsemővérből, szárított békából, bakkecske magjából készült kenőccsel kenegetik magukat, hogy szép feszes maradjon a bőrük.
– Nekem mindegy, csak jó szoros is legyen. – próbálta hurkás ujjával a lány ölét.
– Várj már, neked tényleg nincs lelked! Nem látod, hogy nincs magánál? Segíts leoldozni! – szólt rá a másik.
Óvatosan emelték le a keretről, támogatták a sarokba terített birkabőrökhöz. A kimerült lány hátát a hideg, nedves falnak támasztva ültették le.
– Ne félj, most már nem bántunk! Hisz tudod, mi csak azt tesszük, amit a csuhások parancsolnak. Mi nem tehetünk róla. – vigasztalta a lányt, miközben borral itatta egy cserépkorsóból.
– Neked is jobb lesz, ha beletörődsz a sorsodba, hallottad, már csak egy szűk éjszakád van hátra. – unszolta sürgetőbben a másik.
– Hisz szép lány vagy, biztos volt már szeretőd a faludban, igaz? Hát hozzánk is lehetsz kedves egy kicsit. – folytatta, és kutató kezei kíváncsian siklottak végig a lány combjain, eltűnve a rongyok alatt.
A lány eltolta szájától a korsót, rámosolygott a mellette guggoló, őt itató legényre. Ajkán vércseppként csillant meg a bor. Aztán egyetlen mozdulattal lehúzta magáról a már amúgy is cafatokban lógó ruhát. A mögötte izzó parázs által megvilágítva ragyogó sudár test magasodott a két férfi fölé. Felhúzta a hozzá gyengédebbik legényt, majd határozott mozdulattal térdelt eléje, bontotta ki a nadrágból annak dorongját. A gyorsan növekvő tagot teljes hosszában végigbecézgette ajkaival, a vörösen előbukkanó makkot nyelvével cirógatta körbe. Aztán szájába véve dolgozott rajta, átölelve a legény fenekét, mozgásra kényszerítve őt is. A halk, cuppanó hangokhoz a legény egyre hangosabb nyögései társultak.
A másik fickó kikerekedett szemmel nézte a jelenetet.
– Na mi van, – fordult felé a lány.
– Te eddig is csak az ujjaiddal kutakodtál, a cunám most is szabad!
A férfi durva kezei áhítattal kúsztak a lány fehér feneke felé. Markolta, becézgette a lány tomporát, vékony combjait. Vastag hurkaujjai elmerültek a szőrtelen punciban. Aztán feljebb csúsztak és megérintették a halványrózsaszín lyukat, amely összerándult a váratlan támadásra. A lány meglepődve nézett hátra, aztán térdét széjjelvetve, jobban előrehajolva engedett a fickó kíváncsi vágyának. Az ujjak növekvő élvezettel merültek újra és újra az engedelmesen táruló anusba. Mintha a lány is jobban élvezte volna, csípője mozgásával segítette a behatolást.
– Nocsak, lehet, hogy te igazából a fiúkat szereted? Engem nem zavar, csak adjatok most már valamit a cunámnak is.
A hanyatt fektetett legény szerszámját biztos kézzel beigazítva előredőlt, sápadt fenekét felkínálva a tagbaszakadt, szőrös fickónak., aki durva mohósággal hatolt beléje. A lány testének sápadt fehérsége furcsa ellentétben állt a két verejtékező, vörös férfitesttel. A három rángatózó test árnyéka kibogozhatatlan szörnyként táncolt a falon. Időnként mintha rettegett – ismerős kép alakult volna ki belőle.
A súrlódások halk neszébe, az elragadtatott nyögésekbe néha, mintha éles, gúnyos kacaj keveredett volna, amelyet világosan hallott odakint a kereszt előtt térdeplő szerzetes. A kiszűrődő hangok vad vágyat keltettek benne, ajka hangosabban mormolta az imádságot, de a fülét lehetetlen volt bezárnia. A kamrában a lány szájával borult a fekvő legényre. A felspriccelő mag nagy ívben szökött a magasba, a visszahulló cseppek ragyogó gyöngyökként csillogtak a fényes, fekete hajon. A hátulról dugattyúzó fickó hirtelen feljajdult. Láthatóan sikertelenül igyekezett kitépni magát a hímtagját szorosan tartó fenékből. Arca eltorzult a fájdalomtól, szőrös feneke meg – megrándult, ahogy beleélvezett a meggyötört végbélbe. Kiszakadva a rettenetes szorításból, erőtlenül hullott a földre. A mosolygó lány, hajában a csillogó gyöngyökkel diadalmasan magasodott felettük. Lábával megpiszkálta a mögötte heverő férfi szőrös ölében rejtőző, apróra zsugorodott, petyhüdt hernyót.
– Ma használtad utoljára! – sziszegte.
A tömeg lélegzetvisszafojtva várta a rég nélkülözött látványosságot. A lányon új, hófehér, bokáig érő ing volt. Elfogadta a remegő kézzel feléje nyújtott keresztet.
– Ne sírj! Még eloltod a szívedben égő lángot! – súgta a szerzetesnek, akinek kötelessége volt az általa hozott ítélet végrehajtását végignézni.
A felkelő nap fényét zsíros, fekete füst homályosította el. A szerzetes mélyen arcába húzta a csuklyát, elfordította fejét, ne lássák lecsorgó könnyeit.
– Rombold le, ha tetszik, tévelygéseim katedrálisát!
De, nézd őt, ki ezen a földön megismerte már
A purgatórium minden kínjait. Nézd kezén, lábán
A kenderkötél csókolta sebek lángoló virágait.
Végtelen kegyelmedben emeld őt magadhoz Uram!
S tedd könnyűvé néki az utolsó kaput!
Hunyorogva nézett a Napba. Hóna alól régi könyv kandikált ki. Lassan bandukolt a nedvesen csillogó macskaköveken, kerülgette a félig a járdán parkoló kocsikat, a gyors nyári zápor hagyta tócsákat. Az egyik sok százados házon keskeny, lefelé vezető lépcsősor nyílt, a cégér borozót hirdetett. Odabent lepusztult kocsma fogadta a belépőt. Régi pincehelységből alakíthatták át, az alacsony, sötét boltívek hangulatosak, de a feléből – harmadából, kapkodva felcsapkodott vakolat alól itt – ott kikandikál a régi, nedves téglafal. Az olajos padló, asztalok, székek pedig inkább koszosak, mint patinásak. A harsány – színesen világító Marlboro – reklám ugyanúgy nem illik ide, ahogy a polcra sorakoztatott whiskys és konyakos üvegek sem. A közönség itt a bádogkannákból mért homoki savanyúságokat fogyasztja inkább. Ha van egyáltalán közönség, mert a belépőt csak az unott csapos fogadta. Nem volt elragadtatva a vendégtől, a kisfröccstől még kevésbé.
– Nem viszi túlzásba? – mogorván tolta eléje a poharat, aztán elfordult és mosogatni kezdett, nem óhajtott beszélgetni.
Lassan kortyolgatta a bort, nézegette a kopott, hámló falakat. Hónapok óta napi 12/14 órát dolgozik, s a rejtélyes latin – fríz – ófrancia szöveg lassan megadja magát eltökéltségének. Egyre biztosabb benne, hogy a félig emlékirat, félig inkvizíciós jegyzőkönyv jelentős felfedezés, amely meghozza végre az oly rég várt szakmai elismerést. A felcsendülő hang váratlanul éri, összerezzen.
– Hívj meg engem is egy italra! Meghívsz egy italra?
Nem vette észre, mikor lépett be a feszes, szürke kosztümbe öltözött lány. A makulátlan fehér blúz, az elegáns kosztüm, az ápolt, diszkréten festett körmök inkább illettek volna egy virágzó cég hűvösen légkondicionált irodájába, vagy egy előkelő szálloda halljába, mint ebbe a negyedosztályú csehóba. De a hangja egyértelmű volt, és lényegre törő.
– Két konyakot! – szólt rá a háttal mosogató csaposra, nem várva meg, hogy ő rendeljen.
– Egészségedre! – a férfi csak belekortyolt. A hátrahajtott nyak, kihúzott felsőtest látni engedte a lány feszes melleit, inkább azt nézte. Nem értette a helyzetet, de az ajánlat félreérthetetlen volt.
– Gyere fel hozzám! Nem lakom messze, s drága sem vagyok.
– Nem érdekel…
– Nem bánnád meg… Te mondhatod meg, hogy csináljuk!
– Nincs pénzem. Kár a gőzért…
– Na jó! Azért egy konyakra még meghívhatsz. A tiéd? Antipolus maleficorum. Jó réginek látszik. – fordította kíváncsian maga felé a könyvet.
Maga sem értette, miért kezdi magyarázni, hogy ez nem is olyan régi, csak hasonmás, azt jelenti, Boszorkánypöröly, és hogy csak egy tanulmányhoz gyűjt anyagot a középkori boszorkányperekről, amiben az lesz az érdekes, hogy egy eddig ismeretlen forrást dolgoz fel benne…
– No nézd csak, te ilyeneket olvasol? – húzta maga elé a könyvet a lány, és kezdte betűzni.
– Quid tardas? Ne morare!
– Ne csinálj úgy mintha értenéd, ez latinul van. Így a te kuncsaftjaiddal nem lehet beszélni! – torkolta le durván, maga felé fordította a szöveget, és folyékonyan kezdte fordítani.
– Quid tardas? Mit késlekedsz? Ne morare! Ne húzódozz! Obedito praeceptori tuo… Engedelmeskedj parancsolódnak…
– Gondolod? Veled például, lehet! – súgta a nő rekedt – közönségesen a férfi fülébe.
– Lingi! Lingi anum infendum meum! Lingi meum pudendum instinctorem! (Nyald! Nyald ki szörnyűséges seggemet! Nyald ki buja ölemet!) – az döbbenten nézett, megragadta a nő vállát, és nem lehetett tudni, most eltaszítja magától, vagy kapaszkodik belé.
– Ki vagy te?
– Lili, Lili, Lilith… – kuncogta a nő.
Aztán felállt és lassú, ringó léptekkel indult a lépcső felé. Formás lábán feszült a harisnya, hátul a varrást, mintha vonalzóval húzták volna. A férfi szeme követte a vonalat a szoknya alatt is, végig a hosszú combokon a fekete harisnyakötőig, amely lágyan követte a csípő gótikus ívét.. A lépcsőn felfelé lépkedő nő testén már nem volt ruha. Egyetlen öltözéke a fekete harisnya, s a vékony harisnyatartó, mely aláhúzta a sápadt fenék fénylő félgömbjeit. A lépcső tetejéről még visszafordult:
– Lilith! Lilith! – formálta ajka a ki nem mondott szavakat, és kifordult a kocsmából.
Kapkodva szórt pénzt a pultra, rohant, de odakint már senkit nem talált. A kánikulára jött hirtelen vihar gőzfürdőt varázsolt az utcára. A gomolygó ködön alig tört át az amúgy is ritkásan álló nátriumlámpák sárga fénye. A ház falát csak két girhes utcalány támasztotta. Lelkesen fogadták az érkező zsákmányt, de kimondhatatlanul közönséges mozdulataik inkább taszították, mint csábították a férfit. Távolabb, az egyik lámpa gyér, sárga fénykörében feltűnt egy pillanatra a kosztümös lány, aztán a sötétben sietett tovább, és csak cipősarkának szapora kopogása hallatszott a nedves macskaköveken.
A nyomába szegődött. A keskeny utca felfelé kanyarodott a hegyoldalon, a villanegyed felé vezetve. Két oldalról öreg hársak, platánok, vadgesztenyék szegélyezték, alig megvilágított, sötét alagutat képezve. Időnként megpillantotta az előtte siető nőalakot, mely hol felöltözve, hol csak harisnyában, sápadtan tűnt fel a hold fénye által megvilágítva. Mögötte az utcalányok visító nevetése gurult, vonyítás, kutyaugatás kísérte lépteit. A rozsdás vaskerítése – ken túl árnyékba borult kertek, elhagyottnak tűnő villák vak ablakai.
A cipősarkak kopogásának hirtelen vége szakadt. A lány az egyik villa kapujánál állt. Lábát a mohos terméskő kerítésre emelte, megigazította harisnyáját. A sápadt comb világított, még visszanézett, aztán eltűnt a kert mélyén. Csönd volt, nem hallatszott a két utcalány visítása, várakozva lapultak a kutyák.
Habozva állt a kapu előtt, fürkészve nézte a kertet, de a hold halvány fénye csak sűrűbbé tette a fák, bokrok közti homályt. Vállat vont és belépett. Lába alatt megcsikordult a kavics, hatalmas csattanással vágódott be a kapu. A kert, mintha csak erre várt volna, megelevenedett. Ágak mozdultak, susogtak, lihegések, nyögések, kutya nyüszítése. A zajba lassan érhető szavak vegyültek.
– Szép férfi!
– De már nem fiatal.
– Nem hát. Nagyon is öreg. Nem is tudja, milyen öreg!
– Sokat tanult.
– Mégsem tud semmit!
– Biztos jó erős.
– Majd kipróbáljuk, milyen erős!
A villa ablakait belülről apró, viháncoló lángnyelvek nyaldossák. Az üres előcsarnokból egyetlen nyitott ajtó mutatja az utat. Odabent a szobát számtalan gyertya fénye ragyogja be. A kígyózó, indázó aranykeretes tükrök megsokszorozzák a fényt. A padlón vörös krétával rajzolt hatalmas pentagramma lángol. Sarkaiban okkult, mágikus jelek, közepén széles, fekete selyemmel letakart ágy, hívogató oltára valami rettenetes áldozatnak. Körben a falon bonyolult, soha nem ismétlődő, nyugtalan mintájú tapéta. Az ágyon kívül egyetlen bútordarab található a szobában. A karcsú lábú, faragott fésülködő asztalkáról most hiányoznak a fésűk, kefék, csatok, tégelyek nélkülözhetetlen kellékei. Csak egy ezüst tálca, rajta metszett kristály – serleg sűrű, mélyvörös borral. A fésülködő asztal tükre megkettőzi a bíborszínű italt.
A férfi lassan járja körül a szobát. Kíváncsian, homlokát ráncolva vizsgálgatja a padlóra rótt jeleket, láthatóan érti őket. Az asztalhoz lépve felemeli a serleget, először óvatosan, majd mohón kortyol belőle. Szája sarkában megcsillan a vörös folyadék.
A tapétába simuló ajtón észrevétlenül lép be a lány. Elégedetten járja körbe az italtól kába férfit. A tágra nyílt, de üveges szemekbe néz, megsimítja az arcát.
– Hát mégis! – mosolyodik el.
Óvatosan fejti le a férfi ujjait a pohárról. Kiissza a maradék bort, és a serleg ezer csillámló darabra törik a padlón.
– Et per nomen stellae quae est Venus et per sigillum eius quod quidem est sanctum, super te Anaél, qui es praepositus diei sextae, út pro me labores…(És annak a csillagnak a nevében, amelyet Vénusznak hívnak, s a pecsétje nevében, mely maga is szent, meghagyom neked, Anael, aki a hatodik nap elöljárója vagy, hogy szolgálj engem…) – zengő hangja betölti a szobát. A tapétába rejtett ajtóhoz lép:
– Gyertek! A tiétek. – a két viháncoló succubussal már találkoztunk.
Ne higgye senki, hogy ők nem haladnak a korral. A takaros, keményített fehér csipke köténykék bármely szobalányra, pincérnőre illettek volna. Más nem is volt rajtuk, eltekintve persze szénfekete, rövid hajuktól, vékonyra tépett szemöldöküktől, és sűrű, fényes szeméremszőrzetüktől. A vérvörös ajkakat jó falatra várva simították végig a hegyes nyelvecskék, a pirosló mellbimbók dacosan tolták félre a köténykék pántjait.
A fekete-piros ördögfiókák talán maguk sem voltak tisztában mindent lebíró, emésztő hatalmukkal. Dévaj, vidámsággal vetették magukat kábult áldozatukra. Fürge ujjak gombolták ingét, nadrágját, csupaszították az izmos férfitestet. Az éles fogacskák bele – belemartak vállába, felsértették mellkasát, a bimbók gyenge bőrét. A mohó szájak nyomán piros virágok nyíltak a magatehetetlen testen. A hegyes nyelvecskék felkúsztak a combok oszlopain, az egyik bekíváncsiskodott a szőrös farpofák közé, és vidám kuncogással élvezte azok összerándulását. A másik a gyorsan merevedő phallost nyalogatta körül.
– Na, milyen?
– Szép, erős!
– Segítsünk neki még egy kicsit!
A két térdeplő lány szája, fogai versenyeztek a lüktető hímtagért. A sápadt test minden meleg vére ott duzzadt, lüktetett a kéklő erekben, amelyeket csak a csoda mentett meg attól, hogy az éles fogak felsértsék. Az érdes nyelvek újra és újra végigborzongatták a makk finom bőrét. A súlyos herék remegve, szinte visszahúzódtak a testbe a kiszakadás előtti rettenetes pillanatban. Aztán végeérhetetlen áradás borította el a lányok arcát. A kábult férfi válla, hát – és csípőizmai rángatóztak, és egymás után, vastag, fehér sugárban tört ki belőle a mag, míg térdre nem rogyott, és erőtlenül nem hullott a lányok elé.
– Egy. De biztos maradt még benne erő. – fordult egymáshoz a két maszatos succubus.
– Nem is fejeztük még be! Hozd a kenőcsöt, vigyük az ágyra!
A hanyatt fektetett férfi minden porcikáját végigmasszírozták. Kezük nyomán a test fényleni kezdett, a fogak tépte piros virágok fehér hegekké forrtak össze, a petyhüdt szerszám pedig hamarosan újra teljes pompájában ágaskodott.
Az egyik lány négykézlábra ereszkedve remegő horpasszal várta a támadást. Kidudorodó szemérme duzzadt, vörösen fénylett, mint egy tüzelő szukának. Úgy is morgott, amikor a másik ujjai belémerültek. Ő, míg a forró, síkos hüvely lüktetve szorította, a férfi fölé kuporodott, és teljes hosszában magába vezette annak phallosát. Az ágyék, a has izmai hullámzottak, ahogy szívta, gyötörte a magába fogadott idegen testet. A két succubus fáradhatatlan volt, körmükkel szántották, fogukkal tépték, combjukkal szorították, hüvelyükkel szopták a férfit, míg az utolsó cseppet is ki nem sajtolták belőle.
Az izzadtságtól, kenőcstől, a férfi magjától síkos testek kimerülten hevertek egymáson, amikor a lány visszatért.
– Jól van! Ügyesek voltatok. – simogatta meg két succubus csípőjét.
– Most menjetek!
Lassú, óvatos mozdulatokkal tisztogatta végig a férfit. Elidőzött az apró, fehér hegeknél, nem hagyta ki egyetlen hajlatát, nyílását sem. Aztán nyugodt mozdulatokkal vetkőzni kezdett, és a sápadt, karcsú test a férfi mellé siklott. Fejét a puha mellekre vonta, és gyengéden ringatni kezdte.
– Látod? Nekünk találkozni kellett. Te nem hittél nekem, csak azt akartad hallani, amit ostoba, tudatlan emberek fantáziáltak rólunk. Pedig én igazat mondtam. Ismerem a virágok, füvek, a hold és a csillagok szellemét. Ne félj, én megvilágítom előtted a titkos utakat, amelyek a földi paradicsom hét pecséttel zárt kapujához vezetnek. Nézz rám! Már szabad! Feszesek a melleim, simák a combjaim, már nem borítják őket sebek. Csak szőrzetem nincs. Látod? Izzó zsarátnok égette le rólam örökre. De ne félj, már elfelejtettem. Olyan boldogságban fogsz élni, amilyet földi halandó még soha nem ismert.
A reggeli nap már magasan járt, amikor felébredt. De az ölébe fészkelődött puha, meleg tompor rögtön magához térítette. Mellette kismacskaként összegömbölyödve fiatal lány aludt. Ijedt mozdulata őt is felriasztotta. A lány kényelmesen nyújtózkodott, dorombolt, és kinyitotta a szemét.
– Jó reggelt! Nem főztél még kávét? Tudod, hogy vasárnap úgy szeretem az ágyban meginni. – és a másik oldalára fordult.
Zavarodottan ment a konyhába. Az ismerős rendetlenség magyarázatot ugyan nem adott, de megnyugtatta. A kávéfőző szörcsögése újra felébresztette a lányt. Üdén, mosolyogva várta a gőzölgő kávét. A férfi óvatosan ereszkedett mellé az ágy szélére, és majdnem elejtette a csészét. A padlón szamárfüles fénykép hevert: méltóságteljes villa előtt három lány karolta egymást. Mosolyogtak, éles foguk ragyogott a napfényben.
– Kik ezek?
– A barátnőim. Nem ismered meg őket? Már bemutattam őket neked. Ha akarod, még találkozhatsz velük. – nevette el magát a lány.
– Na, adod azt a kávét?