A Kongói Demokratikus Köztársaságban megnyílt az első olyan rehabilitációs központ, amely kifejezetten a szexuális erőszak áldozatainak kíván menedéket nyújtani. A másfélmillió dolláros, „Boldogság Városa” elnevezésű központot az ENSZ finanszírozza, a létrehozásához pedig három ismert nő is hozzájárult. Margot Wallström, az ENSZ szexuális erőszakkal kapcsolatos különleges megbízottja nyitotta meg a létesítményt, raja kívül a projekthez Eve Ensler, a Vagina Monológok című bestseller könyv szerzője és Olive Lembe Kabila kongói first lady is a nevét adta. Az ENSZ becslése szerint csak a tavalyi évben 11 ezer nőt erőszakoltak meg Kongó keleti felében.
A kelet-kongói Dél-Kivu tartomány fővárosában, Bukavu-ban átadott központ nem kifejezetten kórház: a szexuális erőszakon átesett nők itt segítő terápián és – az internet használatától kezdve a rádiózáson át emberi jogi kurzusokig – mindenféle képzésen vehetnek részt, hogy aztán hazatérve átadhassák tudásukat saját közösségüknek.
Ahogy Wallström fogalmazott: „Ezek a nők mind túlélték az ellenük elkövetett erőszakot, ők tehát minden bizonnyal a legerősebb kongói nők. Célunk, hogy az eljövendő Kongó női vezetőit képezzük az új központban.” Kétségkívül dicsérendő kezdeményezés, ám a korlátjai is világosak, hiszen az évi 200 főnyi kapacitással működő központ csak az érintettek töredékének nyújthat segítséget.
Szexuális erőszak mint norma? Az ásványkincsekben rendkívül gazdag Kelet-Kongóban a szexuális erőszak mindennapos, az ENSZ becslése szerint hetente 160 nő esik áldozatául a jelenségnek. Ez a szám ráadásul a valóságban minden bizonnyal jóval magasabb, sok áldozat ugyanis nem jelenti az őt ért sérelmet, az afrikai társadalomban ugyanis kiközösítik azt a nőt, aki a férjén kívül mással is szexuális kapcsolatot létesít – még ha erre kényszerítik is.
Mivel a régióban garázdálkodó, egymással is hadban álló milíciák tagjai kivétel nélkül rátámadnak a védtelen asszonyokra, a nemi erőszak kezd normává válni Kongó keleti felében – a gerillák példáját kezdik átvenni egyszerű családapák, helyi politikusok és üzletemberek egyaránt. A jelenség terjedését segíti a büntetlenség ígérete: az elkövetőket a legritkább esetben vonják felelősségre, a hatalmas országban a központi kormányzatnak ugyanis nincs kapacitása arra, hogy az igazságszolgáltatást megfelelően kiterjessze a távoli keleti területekre.
Erőszak minden oldalon: A mai áldatlan kongói állapotok az 1994-es ruandai népirtásra vezethetők vissza. Akkor a ruandai lakosság 85 százalékát kitevő hutuk egyes szélsőséges csoportjai előre eltervezett módon mintegy 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut mészároltak le macsétával. A három hónapos rémálom után a tuszik kerültek hatalomra, mire a hutuk – köztük a népirtás elkövetői – a bosszútól tartva milliós nagyságrendben menekültek a szomszédos Kongó keleti felébe.
A Kivu tartományokban ezáltal létrejött többszázezres menekülttáborok remek táptalajt nyújtottak a hutu szélsőségeseknek, akik Demokratikus Erők Ruanda Felszabadításáért (FDLR) néven újraszervezték magukat, tagokat a menekülttáborok fiataljai közül toborozva maguknak. Az erőszak ekkor kezdődött Kelet-Kongóban, az FDLR gerillái ugyanis fosztogatásokból és a régió bányáinak bevételeiből tartották fenn magukat, szórakozásukat pedig a védtelen nők, gyermekek és idősek megerőszakolása adta. Legutóbb tavaly jelentkeztek nagyobb rajtaütéssel, amikor öt napon át szisztematikusan megerőszakoltak egy teljes falut – az ENSZ harminc kilométerre tétlenül figyelte az eseményeket.
Az FDLR üldözésére a kilencvenes évek közepén egy ruandai tuszi milícia is megjelent a térségben. Az új, tuszi vezetésű ruandai kormány által támogatott Nemzeti Kongresszus a Nép Védelméért (CNDP) hivatalosan a szélsőséges hutuk elleni leszámolás érdekében érkezett Kongóba, de semmivel nem bizonyultak jobbnak ellenfeleiknél.
Az ENSZ tavalyi jelentése éppen arra világít rá, hogy noha a kongói nemi erőszak felemlegetésekor mindig kizárólag az FDLR nevét hangoztatja a sajtó, a CNDP ugyanúgy kiveszi a részét az emberi jogi visszaélésekben. Az ENSZ emberi jogi főbiztossága tavalyi jelentésében egyenesen azzal vádolja Ruandát és az általa támogatott milíciákat, hogy 1994 után módszeresen és előre eltervezetten több tízezer hutut – javarészt gyermekeket, nőket és idős, beteg embereket – kínoztak meg és mészároltak le az akkori Zaire több keleti tartományában.
Sőt, régóta nem titok, hogy maga a hivatalos kongói hadsereg (a FARDC) tagjai is részt vettek gyilkosságokban és szexuális erőszakban. Ha pedig hitelt adunk azoknak az egyelőre csak nem hivatalos csatornákon keresztül (blogokon, Twitteren) terjedő híreknek, miszerint az ENSZ Kongóban szolgálatot teljesítő missziója is aktívan hozzájárult a helyzet folyamatos romlásához, akkor igazán szomorú kép tárul elénk: a Kongói Demokratikus Köztársaság asszonyai (gyermekei, idős polgárai) senkitől sem lehetnek biztonságban.