20 éves, szőke lány ma estére partnert keres 2. rész

Amikor beléptem a Karcsival közös motelszobába, egy piros bugyi repült az ablak irányából átlósan, és kecsesen landolt az ágyamon. Ballisztikai szakértők hangzatos tanulmányokat írhatnának erről a szabályos ívű röppályáról, azonban nagyon kicsi esélyét látom annak, hogy efféle szaktekintélyek is jelen legyenek egy nem számukra szervezett egyhetes továbbképzésen, s annak második napján éppen ebbe a szobába tévedjenek be kevés textília felhasználásával készült, rakoncátlan, piros női alsó repülési adatait tanulmányozni.
– Bocsánat… – motyogtam. Nem tudtam hirtelen, hogy a folyosóra visszalépve kívülről csukjam-e be az ajtót, és még egyszer megvizsgáljam a cirkalmasan kirajzolt szobaszámot, jó helyen járok-e, vagy pedig belülről zárjam be gyorsan, mielőtt fékevesztett, filigrán piros bugyik cikáznának szerteszéjjel a világba.
Már a reggel sem indult normális mederben.
Gyors egymásutánban két meglepetés is ért, melyek közül egyik is bőven elég lett volna ahhoz, hogy elriassza az álom maradékát a szememből.
Először is Karcsi az ablaknál állt már és nem létező porszemeket pöccintgetett le kifogástalan, sötét öltönyéről.
– Jó reggelt! Már ennyi az idő?
– Héttől van reggeli – fordult felém az ablaktól. Hangja kicsit reszelősebb a tegnapinál.
– De fél 9-ig!
– Ráérsz még felkelni, én nagyon megéheztem az éjjel. Abban a presszóban semmit nem lehetett enni, csomagolhattunk volna el a svédasztalról! Azt viszont túl gyorsan otthagytuk, meg sem tömtük magunkat rendesen. Amint nyit az étterem, be fogok alaposan reggelizni.
– Ezért öltöztél ki ennyire? Mint egy befektetési tanácsadó. Nagyobb adagot kapsz így, gondolod? Vagy van valamid eladó?
– Megnézem a nőket… – válaszolta titokzatosan, hangját lehalkítva. Ilyen se gyakran fordulhat elő vele, egynapos ismeretségünk alapján, hogy ne teliszájjal beszéljen a csajokról, vagy bármiről.
Felültem az ágyon, nekem sem fog ártani a reggeli… Micsoda, fénylő-zöld szemek! – jutott eszembe Timi. Biztos ő is elsők között fog reggelizni, a királylányok korán kelnek. Vagy mégsem? Kutattam gondolatban az ismerőseim körében, de nem sok királynő-gyanús jutott eszembe, aki ismerhetné az etikettet. Mindenesetre szép ez a reggel!
Abban egyetértettem magammal az egyhetes továbbképzés vagy konferencia második napjának reggelén, hogy annál jóval kellemesebb az ittlét, mint gondoltam indulás előtt, vagy akár az egész, végtelennek tűnő, ide vezető úton. Újabb gondolat: Micsoda cicis-popsis, és segítettem neki éjjel kimenekülni a vécéablakon! Utána meg a csillagfényes éjjelen… huh! Szép ez a reggel!
Benyitottam a fürdőszobába. Itt ért a második meglepetés! Egy csaj pucér popsija nézett vissza rám, ahogy a mosdó előtt kissé behajoló, mezítelen gazdája éppen a fogát mosta.
Gyorsan visszacsuktam az ajtót. Még hallottam a hangját: – Mindjárt készen leszek!
– Ki ő? – kérdeztem Karcsitól a fürdőszobára mutatva.
– Hát nem emlékszel? Egy asztalnál söröztünk az este!
– Vele? Csak nem az a vékony csaj, aki veled volt? – hüledeztem. – Itt aludt?
– Nem nagyon aludtunk, de helyileg itt tartózkodtunk. Hanem téged aztán el lehetne lopni álmodban! Nem zavartattad magad, csak aludtál, mint akit leütöttek. Igyekeztünk azért diszkrétek maradni…
A diszkrét hölgyvendég egy szál vastag ám túlontúl tarka, viszont kellőképp kurta törülközőben kilépett a fürdőszobából. Apró cicijeit rejtegetve próbálta megoldani, hogy azért közben alul se maradjon takarás nélkül. – Hogy aludtál? – kérdezte tőlem, és odatipegett a még mindig ablakmélyedésben tartózkodó, hosszútávú, tuti befektetések árusaihoz hasonlító Karcsihoz.
A fürdőszoba ajtajából visszanézve még láttam, ahogy lábujjhegyre emelkedve csókra nyújtja a száját, miközben lecsúszik a törülköző.
Én viszont nem vittem magammal törülközőt, csak a kis utazós piperetáskámat. Visszavegyem a pólót, amiben aludtam? Azonban mikorra elkészültem a reggeli tisztálkodással, és óvatosan kidugtam fejemet az ajtón, biztosítási ügynök jelmezébe bújt Karcsi és diszkrét partnere nem voltak már ott.
Érdemes volt korán reggelizni! Alig kezdtem hozzá a tojásrántottához, megérkezett Timi a tegnapinál is fénylőbb, zöld szemekkel, üde mosollyal, és régi kedves ismerősként üdvözölve csatlakozott. Nagy mennyiségű vörös haját még jobban kihangsúlyozta hófehér felsője.
– Mik a mai terveid? – kérdezte.
– Meghallgatom az előadásokat…
– Haha!
– No jó, nem terveztem még semmit – vallottam be.
– Csatlakozhatnék? Persze, csak akkor, ha nem zavarlak meg valamiben.
– Részemről a megtiszteltetés! Köszönöm a jelentkezést, természetesen csatlakozhatsz – Figyeltem a hatást, mert közben kitaláltam már, mit fogok mondani. – Első programpont szerint felmegyek a szobába és lefekszem. Jössz?
– Jó, én is felmegyek az én szobámba… – Nem látszott meglepettnek miközben kivágta magát. Megszokhatta már az erotikus töltetű célzásokat.
– Hol itt a csatlakozás? Egyszerre fekszünk le, de nem együtt?
– Komolyodj meg kicsit egy percre! Legszívesebben sétálnék, ülnék egy padon… persze csakis jó társaságban! De ha a jó társaság inkább aludni szeretne, akkor bemegyek az előadásra. – jelentette ki.
– Akkor én kérdezem: Lehet csatlakozni zöldszemű királykisasszony sétájához?
– Felfaljuk, azután uzsgyi!
Délig sétálgattunk, beszélgettünk, nagyon sokat nevetgéltünk, gyakran komolyak is voltunk azért, ha súlyos dolgokról esett szó. Ebéd után folytattuk a délelőtt elkezdett közös programunkat, egészen a 19 órakor kezdődő vacsoráig. Részletesen kár lenne leírni, mi minden előkerült a társalgásban, mert nem tervezek több kötetes regényt, ám az a tény, hogy perceknek tűnt és ennek megfelelő sebességgel elrepült a nap, mindent kifejez.
Karcsit kétszer is láttam napközben befektetési tanácsadói jelmezben, amint diszkrét társával éppen elhagyták a szállást.
Második közös vacsoránk ideje alatt tapasztalhattuk, hogy a többek sem tétlenkedtek a továbbképzés második napján – De akkor ki lehetett bent egyáltalán a nagyteremben? -, párok és kisebb-nagyobb csapatok alakultak már. Innen-onnan különféle invitálások is elhangzottak, hívtak bennünket csónakázni, sétálni, szalonnát sütni, házibuliba… Meglepő módon minden meghívás kettőnknek szólt – hamar összekötöttek bennünket! – Timinek és nekem.
Zoltán – akit előző nap éjjel a kocsmában láttam utoljára, amint meghódítandó barátnőjét várta hiába, miközben az a vécéablakon menekült – házibulit szervezett valahová, bizonyára a meglehetősen szűkös 2 személyes szobába. Még kacsintott is hozzá kettőt, mikor odaállt az asztalunkhoz és átnyújtotta a szóbeli meghívást.
– Karcsi, te mit terveztél? – kérdeztem szoba- és asztaltársamtól, aki töprengő arckifejezéssel ült szemben. Átöltözött eddigre, üzleties öltözékét lazábbra cserélte.
– Kevés sör a szomszéd presszóban retró zene mellett, aztán majd csak kialakul valami.
Ez tetszett legjobban. Sétáltunk egész nap eleget, ismeretlen társaságokhoz nem akartunk csatlakozni. A házibuli kíváncsivá tett, de annyira azért nem, hogy a Karcsi jelenléte által garantált szórakozást felcseréljem rá.
Ismétlődött az előző este: sör, rengeteg vicc – és akkor a kismalac…! – , régi zenék, mind többen húzták oda a széküket, osztozni a vidámságunkban. A négyfős asztalnál már tizenketten ültünk, amikor Karcsi két vicc között bejelentette, hogy sétál egyet, a búcsúviccet már állva mondta el. Vele együtt elköszönt a vékony csaj is, így erősen gyanítottam, hogy mostanában nem jutok be a közös szobánkba. Mások is kiszakadtak az ideiglenes asztaltársaságból.
Kisvártatva mi is felkerekedtünk Timivel.
Felerősödött és hűvösre fordult a vízszagú szél. Gyorsabban lépkedtünk és azon törtem a fejem, mit tegyek ahhoz, hogy ne ismétlődjön meg az előző napi két-puszis, röpke búcsú. Valamicskével többet kívántam ennél!
Timit fél lépéssel megelőzve, nyitottam előtte a bejárati üvegajtót, így nem tudja becsukni az orrom előtt. A taktika bevált, de maradt még leküzdendő ajtó: a szobájáé.
Jólesett belépni a motel fülledt levegőjébe az odakint már csapkodó szélről. Mintha számolnánk a lépcsőket és nem jutna minden sorszám az eszünkbe, komótosan lépdeltünk felfelé.
A szobaajtó előtt megtorpant, kopogott kettőt. – Gyere! – kiáltotta bentről egy cigifüstös női hang. Timi egész testével felém fordult:
– Köszönöm neked ezt az egész napot! – mondta, és a már előző napról megismert két puszival közelített az arcomhoz.
Megfogtam a derekát, átkarolva magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam.
– Ezt is köszönöm, és szép álmokat neked! – Karjaimból kibontakozva belépett a szobájába, és becsukódott előttem az ajtó.
Tényleg szép nap volt.
Kettesével vettem a lépcsőfokokat lefelé, átfutottam az esőáztatta parkon, a szemben lévő épületig. Ott torpantam csak meg felismeréstől: Ha szobatársam felvitte a csajt – hogy is hívják? – akkor most nem tudok bemenni! Márpedig miért ne tenné, hiszen már az előző éjjel összejöttek.
Hová menjek? Vissza a presszóba? Egyedül nem volt kedvem. Hol lehet a nagycicis? Együtt csak kitalálnánk valamit! Egész nap nem láttam… Elmenekült véglegesen, vagy beragadt valahol egy ablakkeretbe kibúvókeresés közben?
Jobb ötletem nem akadt: beültem a kocsiba. Vaktában betettem egy cd-t, mielőtt rázendített volna, megfejtettem az előadót… Az eső monotonon kopogott.
A folyosón egy ki- vagy beszögellésben rémlett, hogy láttam valami kanapéfélét, azon elleszek egy darabig – gondoltam. Elhaladva a közös szobánk előtt, zenét hallottam kiszűrődni… és a kulcs!
Az ajtóban kívülről ott fityegett a kulcs!
Ez pedig – Karcsi értelmezésében, ahogy tegnap praktikusan elmagyarázta – azt jelenti, hogy nem zártkörű a rendezvény, bemehetek nyugodtan. Mindenesetre óvatosan nyitottam az ajtót.
Ekkor repült éppen – mint egy apró, piros madár – a bugyi az ágyamra. Pontosan a mértani közepén landolt.
Becsuktam az ajtót és a számat.
Bent állt a buli! Karcsi ágyán – kívüle – még ketten ültek, az ablakpárkánynak támaszkodva az elveszettnek hitt nagycicis, az asztalon, és az alacsony éjjeliszekrényen öt további vendég helyezkedett el. Az emelkedett hangulat viszont mindent ellepett. Az üres és teli üvegek szintén dolgoztak az ellepés-projekten.
A két szék valahogy mindenkinek elkerülte a figyelmét, az egyiket kibányásztam az asztal alól és ráültem, közben valaki egy üveg sört nyomott a kezembe.
– Üdvözlünk a hajlékodban! – harsogta Karcsi az ágyról, egyik kezében egy pohár, másikkal egy számomra ismeretlen csaj hosszú, selymes, barna haját simogatva. – Bemutatom minden kedves barátomnak és főleg barátnőmnek egyetlen szobatársamat, Imrét, akinek köszönhetitek, hogy itt tölthetjük ezt a feledhetetlennek induló estét, hiszen a szoba 50 százaléka fölött ő rendelkezik. Jól mondom? – mutatott körbe, majd a kezét a mélybarnán fénylő haj helyett derék alá helyezte vissza.
Hamar visszazökkentek a vidámságba, egymás szavába vágva. Nagycicis mintha külön előadást tartana, ami miattam félbeszakadt, többen fordultak felé ismét leplezetlen érdeklődéssel. Lehetséges, hogy ez az a házibuli, amit Zoltán szervezett, felhagyva az apróhirdetések böngészésével? De hol van ő? Zoltán partnere, a cicis-popsis, akit tegnap sikeresen és kalandosan, végül pedig élvezetesen megszöktettem, az ablaknak támaszkodott, és a társaság kitüntető figyelmétől kipirulva győzködte a csajokat:
– Csak próbáld ki egyszer! Senki nem tudja, hogy nincs rajtad bugyi, de neked olyan bizsergető élményed lesz!… – Nem talált szavakat a bugyi-nélküliség dicsőítésére. Én sem találtam volna, de izgalmasan hangzott. – Most, hogy már nincs rajtam, kívülről semmi változás. De képzeld el, amikor leülök, és nem a bugyim villan ki, vagy tánc közben hozzámérnek… csak próbáld ki, próbáljátok ki, ezt nem lehet elmagyarázni!
Karcsi partnerén – Eszembe jutott: Luca! – úgy láttam, hajlik az ötlet megvalósítására, annál is inkább, mert lovagja nem az ő derekán nyugtatja a kezét, hanem a másik oldalán ülő csajt tapogatja. Jól gondolta! Még csak megmoccant, máris minden szem rátapadt, Karcsi is elhagyta az idegen deréktájat… Luca kanalazó mozdulattal benyúlt a saját szoknyája alá, és egyetlen pillanat alatt a térdéig húzta halványkék tangáját. Következett egy lehajlás, kilépés, és máris újabb bugyi került az ágyamra, a piros mellé.
Megtapsoltuk a mutatványt.
– Jó a buli, le a bugyit! –vezényelt Karcsi.
– Jobb lesz már, mint Zoltán kollégánk házibulija! – jegyeztem meg. Nem sejthettem, mit szabadítok ezzel magunkra!
– Az hol lehet? Mit mondott? – záporoztak a kérdések. -… Átmegyünk megnézni?
Villámgyorsan arra jutottunk, hogy megkeressük azt a házibulit. Azaz: valakit kisorsolunk, aki megkeresi, mindenki nem menjen át feleslegesen, hátha kamu az egész. Sorsolás nélkül vállalkoztam, hogy felfedezőútra indulok, azzal a feltétellel, ha távollétemben egyetlen további bugyit sem húznak le, visszavárnak ezzel az akcióval.
Lesétáltam a bóbiskoló recepcióshoz, megkérdeztem, Zoltán nevű kollégám melyik szobában tartózkodik. Gondolkoztam két különös ismertetőjelén, hátha valamelyik lendít a keresésen közülük: apróhirdetéseket tanulmányoz szabadidejében és tarkóig ér a homloka. Nem kellett segítség:
– Tizennégyes… és harmincnégyes.
Még szerencse, hogy nem ötven Zoltán vesz részt a konferencián.
– Azt hiszem, egyikük elkérte a 2. emeleti kistársalgó kulcsát… – tette hozzá.
Ez az!
Kettesével vettem a lépcsőfokokat a másodikig. Balra mutatja a tábla: társalgó. Az ajtó nincs becsukva, csak behajtva, bent andalító – nyálas – zene. Bekukkantok. Fotelokban gubbasztanak néhányan, többen egymás ölében, előttük üvegek serege, poharak hada…
Ennyi elég is! Vissza a szobába.
– Punnyadnak – foglaltam össze tömören a látottakat.
– Itt a nagy lehetőség! Átvonulunk, mint az orkán, és feldobjuk a bulit! – lelkesedett egyikük.
– Hülyeség – ellenkezett nagycicis. Értettem, miért.
– Ha nem lesz jó, legfeljebb visszajövünk, ez már bevált! – Karcsi felemelte a mutatóujját: – De legalább megmutatjuk nekik, milyen az igazi buli!
– Lányok, le a bugyit…
– És ti, pasik, mivel készültök? – kérdezte az egyik csaj.
– Lógnak itt fürdőköntösök, azt vesszük fel, alatta semmi!
– Én is olyat akaroook! – kérte Karcsi partnernője.
– Nem jut, csak kettő van… Ahhoz mit szóltok: alul semmi?
– Még jobbat tudok! Lányok bugyi nélkül, fiúk nadrág nélkül, csak alsóban?
– Nem rossz, én is, mint a fiúk… – helyeselt a hosszú, barnahajú, és megszabadulva farmernadrágjától, ott állt állatmintás bugyiban és köldök felett érő világos topban.
Nem állíthatom, hogy nem volt izgalmas! Nevetgélve végigvonultunk a folyosón, lépcsőn, másik folyosón és betódultunk a „kistárgyalóba”.
Mint amikor felgördül a függöny! Minden szem kikerekedett, feltámadtak a simogató-tapogató kezek, csörrentek az üvegek és a poharak… még a langyos-ragacsos zene is élénkre váltott, dobbant a basszus… Zoltán, jó házigazdához illőn, ahogy feleszmélt, megnézegette a csajokat, különösen nagycicist, akiről pedig nem is tudta, hogy a ruha alatt nincs rajta semmi, és a hosszú, barnahajút, akin ugyan volt tanga, de szinte csak az.
Két csaj, majd gyorsan még kettő középre pördült, és egymással táncoltak.
– Táncolsz? – kérdezte tőlem, aki mellé lehuppantam az ajtó közelében.
– Nem tudok – vallottam be. – Ennek ellenére három sör után már rá lehet beszélni…
– Igyál! – biztatott és elém tolt egy üveget. Fél arcát eltakarta rakoncátlan haja, ezért minden második mozdulattal azt igazgatta. – Hozzak még kettőt? – nevette.
A négy csaj erotikus vonaglásokat mutatott be. A bugyis, hosszúhajú magában táncolt, amíg fel nem tápászkodott egy pasi és levegőt ölelő mozdulatokkal illegett körülötte. Lassacskán mindenki felkerekedett és együtt élveztük a ritmust.
Odakinn vihar tombolt, eget átszelő villámok kukkantottak be ránk.
– Játék! – Zoltán középre állt, és túlkiabálta a zenét. – Aki nem tud válaszolni a kérdésre, zálogot ad, amit majd kiválthat.
– Figyelj csak, majd én! – avatkozott közbe nagycicis, és szorosan Zoltán mellé állt. – Ki játszik?
Minden kéz a magasban.
– Ok. Az első kérdés: milyen színű bugyi van rajtam? Ha eltalálod, lehúzhatod, ha nem találod el, le kell vetned egy ruhadarabot magadról! … Nos?
Zoltán, az est ötletadója máris próbálkozott:
– Fehér.
– Más ötlet? – kérdezte körbefordulva nagycicis.
– Piros… fekete… – Lányok is találgattak, csak mi, a társasághoz utólag csatlakozók nem tippeltünk. Mi tudtuk. – Csíkos, átlátszó…
– Vége a licitnek! Akkor te, te, te… vegyetek le egy-egy ruhadarabot! – mutogatott a vesztesekre.
– Milyen? Muti! Hadd lássuk!
Nagycicis lassan felhúzta a ruháját és ott állt a várakozó csendben. Egy villám, mint reflektorfény, éppen a meztelen punci előbukkanásakor világított be. Éljenzés, tapsolás!
– Jó-jó, következő kérdés jön máris. Idejönnél? – kérte az egyik csajt, Karcsi diszkrét partnernőjét. – A kérdés meglepő lehet: Milyen színű bugyi van Lucán?
Újabb találgatások, de immár elhangzott a „semmilyen” tipp is. Nagycicis suttogva tanácskozott Lucával, aztán kihirdette az eredményt:
– Örömmel jelentem, hogy többen is levethetnek valamit, úgyis fülledt meleg van itt… te, te, te is… aki pedig eltalálta, Zoltán helyesen tippelt, ezért most ő húzhat le Lucáról valamit, hát a bugyit nem, mert a helyes válasz: olyan nincs rajta. – Felemelte Luca szoknyáját és mindannyian láthattuk: igazat mondott, csupán egy rózsa-tetoválás kanyarodott a punci felett.
– Zoltán, tiéd a pálya, valamit lehúzhatsz a hölgyről.
Luca felemelte a karját, így akadálytalanul jutott le testéről a felső, kicsi de nagyon formás ciciket rejtett még a melltartó.
A mellettem ülő, táncoskedvű csaj már kétszer is tippelt, bugyiban-melltartóban ülve nevetgélt a fejleményeken, néha a kezembe adta a sörömet – még mindig az első üvegnél tartottam -, gyakran a haját igazgatta, és várta a következő kérdést.
– A játék első fordulójának utolsó kérdését könnyű lenne megválaszolni… Gyere ide mellém, légy szíves! Íme, itt látható kedves szobatársam, Edina, mindenki láthatja a párducmintás bugyikát, a kérdés éppen ezért más: milyen tetkó található a vállán? – Egy fergeteges show háziasszonyához illő széles mozdulattal a hosszú, barna hajú csajra mutatott, aki bugyiban, topban és egy szál mosolyban állt mellette.
– Szivecske, kisvirág, sárkány… – Mindenféle elhangzott hirtelen.
– Mindenki csak egyet mondjon lehetőleg, vagy duplán kockáztat! – figyelmeztette a társulatot nagycicis, élvezve a szerepét. – Ennyi? Kész?… Ki mondta, hogy E betű? Erről hallottam… Te gyere ki legyél kedves… A többiek egy-egy ruhadarabtól megszabadulhatnak, Zoltán, te pedig kettőtől is.
Táncpartnerem, aki párducra tippelt, kikapcsolta a melltartóját és letette maga mögé, én kigomboltam az ingemet és mellé helyeztem. Oda-odapislogtam a marokingerlő cicikre, meredező bimbókkal néztek vissza rám.
Edina gyorsan megmutatta a kacskaringós E betűt a jobb válla tájékán, s mosolyogva várta, hogy a nyertes melyik ruhadarabját fogja eltávolítani. A kiszólított csaj – alacsony, ám jól kihasználva termetét, arányos és formás – fölül már semmit nem viselt, mellbimbói játékosan mozogtak. Egy-egy ujjal megfogta Edina párducos bugyiját és hangos helyesléstől övezve, lehúzta.
Nagycicis közben már egy fotel karfáján ülve emelte szájához a poharát, Luca pedig összeszedte azokat a ruhadarabokat, amit levetettünk a játék 3 fordulója során.
Jókedvűen mentem táncolni, sőt ezúttal én kezdeményeztem, még sördopping sem kellett hozzá. Néztem a hullámzó ciciket, később pedig, amikor összekapaszkodtunk, egyre kevésbé ügyelve arra, hogy ne tiporjak a lábára, élveztem a hozzám simuló bőrét.
Nem akartam elhinni, amikor megnéztem az óráját – rajtam nem volt -, hajnali 3 óra!
Lerogytunk a fotelba, közösen, egybe. Elkerülöm a helyzet kínálta, elcsépelt szóviccet a közösről és az ülésről, ám jólesően vettem tudomásul, hogy – bár beszorultam az egyik fél térfélre – bal lábát átvetette az én jobbomon, cicije a karomat simogatta.
Mások is abbahagyták a táncikálást, Zoltán végtelen homlokát törölgetve cicis-popsissal szervezkedett. Mégis összemelegedni látszanak, pedig a szöszit szívesen kimenteném! Így, távolról nézve még ő tűnt a leginkább felöltözöttnek, pedig az ő piros bugyija került le legelőször, még a szobánkban.
– Te honnan jöttél? – kérdezte toples táncpartnerem.
Ez az egyszerű, udvarias kérdés, ez a kommunikáció halvány jele döbbentett rá, hogy nem kell itt fénylő zöld szemekről ábrándozni, nem kell messziről figyelni nagycicis ingerlő alakját, amikor karnyújtáson belül két finom cici található. Meg is simítottam egyiküket, miközben hétköznapi dolgokról beszélgettünk: honnan, mit, miért? Puncija kidomborodott széttett lábai között a bugyin keresztül, hát megsimogattam gyorsan. Ő Virág, és csábítottak a szirmai.
A zene mindjobban feléledt, végtelennek tűnően lüktetett.
Úgy láttam, mások is szorosabbra fűzték az ismerkedés fonalát, minden kéz felfedezőúton járt. Zoltán szervezkedés közben derékig felhúzta nagycicis ruháját – Melyik regényben olvastam Örömpopsi nevű hősnőről? Illene ez nagycicisre is! -, így már ő sem tűnt annyira túlöltözöttnek a többnyire egy bugyis, vagy anélküli csajok között.
Tetszett ez a légkör, mindig vonzottak a jó hangulatú bulik, bár igazán nem gyakran volt ilyenben részem. Bevált Zoltán házibuli-ötlete, és mi – a Karcsinál kialakult csapat – csak dobtunk rajta egy nagyot. De jó lenne néha szervezni ilyet, feldobva a hétköznapokat! Ujjaim a bugyi elején matattak, éreztem, hogy megnyílik az út, és nedvességet is felfedeztem.
Zoltán valami papírt tépett apró darabokra, miközben nagycicis – vagy inkább Örömpopsinak nevezzem? – sem tétlenkedett: hátulról átkarolva, alsónadrágon keresztül markolászta a ceruzát. A zálogosdi játékra készülhettek ennyire buzgón! Reméltem, ami a kezében van, nem akarja kisorsolni.
Megfogtam táncpartnerem kezét, és szó nélkül kivezettem a „kistársalgóból”. És most hová? Egész testével hozzám simult, és nyújtotta nyíló ajkát. Egyik kezemmel a popsiját markoltam, a másikkal elölről benyúltam a bugyijába, minden nedves volt. Nem töprengett rajta, egy gyors rántással letolta valameddig az alsómat, és megmarkolt. Így élveztük egy darabig az érintéses együttlétet, de továbbra sem tudtunk hová menni. A szobába? Biztos Karcsinál van a kulcs, nem is figyeltem, mit csinál vele. Bemenjek így álldogálva, elkérni?
A megoldás kínálta magát! Ahogy mindkét kezemmel a popsiját markoltam, ő ágaskodó fegyveremmel folytatta puncija simogatását. Addig csúszkáltam a meleg nedvességben, míg az örvény egyszerűen beszippantott és elnyelt. Kiscicás dorombolást hallottam és elégedett, forró leheletet éreztem a nyakam táján. Térdem az üvegfalon… aztán egyik lábát felemeltem, vállát a függönnyel borított üvegnek támasztotta, csípőjét előretolta, és apró hangokat hallatva kapaszkodott belém, ahogy újra-újra belé-merültem, vadul, mind gyorsabban. Végül talpára került mindkét lába, tenyerével a minden kibíró üvegfalnak támaszkodott és popsiját tolta felém, egyszerre mozogtunk. A folyosón!
Kifáradva tértünk vissza a terembe. Beleültünk a párnás, öblös, közös karosszékbe, és néztük a többieket, hol tartanak. Jócskán előrehaladtak az események, olyan érzésem volt, mintha csak valakinek el kellene kezdeni, egy bekapcsolás, egy pöccintés, s mindenki nekiesik a partnerének abban a pillanatban.
Óvatosan, elnézést kérő mozdulattal – még álmosabb szemekkel – belépett a recepciós, és a fülemhez hajolva kezdte mondani:
– Úgy beszéltük meg a vendég úrral…
Mindent szót nem értettem pontosan, de a lényeget igen. Beálltam a terem közepére és közöltem a társulattal:
– A motel azt kéri, hogy tartsuk be az ígéretünket, miszerint éjfélig bulizunk. Mivel betartani már nem tudjuk, mert 4 óra körül van, legalább igyekezzünk rendes vendégeknek látszani, akik engedik a ház többi lakóját pihenni…
– Rendben van! – pördült mellém nagycicis, ruháját húzkodva. Mi mindig így, felcsúszott szerelését igazgatva találkozunk? – Már daraboltunk papírokat a következő játékhoz, most azt kellene, hogy mindenki elviszi a ruháját, de ahány darabról van szó, annyi papírkára ráírja a nevét, és következő alkalommal ezeket a cédulákat lehet majd kiváltani.
Így tettünk, felhörpintettük az italokat, kikapcsoltuk a zenét, és csapatostól elindultunk. Akik másik épületben kaptak szállást, jól bebugyolálva magukat, többen meg, jócskán hiányos öltözékben, de ami hiányzott, azt a kezünkben tartottuk.
Kivéve a bugyikat! Négyet láttam az ágyamon, ahogy Karcsi mögött beléptem a szobába. Pirosat, kéket és – még-hogy már nem divat?! – két fehéret.

Vélemény, hozzászólás?