I. Egy kora őszi napon ismertem meg Angélát, a vak lányt. Én végzős koromban mindig egy hangulatos bárba jártam a barátaimmal, és ott vettem észre a szolid, zöld kötött pulcsiban gin-tonikot ivó lányt az egyik boxban. A kezei nagyon formásak voltak, az ujjai lágyan simultak rá a vékony falú magas pohárra, a keskeny ajkai pedig olykor ügyetlenül a citromkarikához értek, ilyenkor mindenki felé fordult a társaságukban valami sajátos arckifejezéssel, amit ő is valószínűleg érezhetett, de persze nem láthatta, mert ugye vak volt, bár ezt akkor még nem tudtam, és nem is különösebben vettem észre. Én csak a kecses kézfejét, a megnyerően szelíd mosolyát és a szép rendbe kötött haját bámultam a viszki-szódám olajos folyású aranybarna tükrében. Hatodéves voltam az orvosin, nagyon jól tanultam, ezért az ösztöndíjamból is bőven jutott még ilyen szórakozásra is; noha sosem ittam magam részegre, abból már évekkel korábban kinőttem. Gyakran segítettünk kidobni a túl gazdag és túl fiatal srácokat-lányokat a bárból, akik behánytak a stílusosan lakkozott faasztalok alá. Ők odakint folytatták az éjszakát az út melletti árokban. Nevetségesen viselkedtek, és a szégyen minden normális társaságból kizárta őket.
Miközben a többiekkel beszélgettem és egyre ment az idő, a zöld felsős lány felállt a barátnői közül és a wc felé ment, miközben a kezét végig a boxok szélein húzta végig. Több tucat lányt szedtem már fel ebben a bárban, ezért tudtam, hogy ez egy jó lehetőség. Véletlenül nekimentem a vizesblokk ajtaja előtt, ő pedig meg sem próbált kitérni. Ezt jó jelnek vettem, gondoltam sínen vagyok.
– Elnézést… mosolyogtam rá.
– Semmi gond, én voltam az ügyetlen. – szabadkozott félszegen – Csak ennyi? Már be is ment a vécébe. És az asztaltársasága miért néz ilyen ellenségesen rám? Talán most jegyezték el? Vagy ők nem tudják, hogy az ilyen kamu összeütközések miért is vannak? Be kell várnom, amikor jön ki, és újra játszani az egészet!
– Hát ez hihetetlen, hogy megint te! – próbáltam tréfásra venni a hangnemet.
– Sajnos ez előfordul, tényleg bocsánat.
– Látom nagyon kemény a páncélod, de emiatt lassabban is mozogsz –poénkodtam volna tovább.
– Azt hiszem, inkább mennék – mondta hűvösen, és már lépett is tovább, de aztán megfordult és meggondolta magát: -De inkább veled ütközöm össze, mint mással. –erre kiült a képemre a győzelem semmihez nem hasonlítható, kaján mosolya.
– Te most mosolyogsz? – kérdezte óvatosan.
– Mert szerinted minek látszik?
– Azt nem tudom. De valahogy érzem, hogy mosolyogsz. – ekkor vettem észre, hogy alig pislog, és a zöld szemei nem mozdulnak.
– Szóval te… -kezdtem megdöbbenve – Igen. Visszakísérsz? – felém nyújtotta a karját. Vettem egy mély levegőt, és belekaroltam.
Közben intettem a Pultos Timinek, hogy hozzon még egy gin-tonikot a lánynak.
II. Sok mindent gondoltam korábban, és sokféle barátnőm is volt már, de azt nem hittem volna, hogy egy fogyatékosba leszek az egész életemben a legjobban szerelmes. Kicsit túlzásba is vittem a dolgot korábban a fogyatékosokkal kapcsolatban, többnyire már csak szakmailag is úgy tekintettem rájuk, mint betegekre: együttérzés és szánalom furcsa keverékével néztem őket, és megpróbáltam enyhíteni a szenvedésükön. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezek az emberek valamit adni is tudnának. Arra meg végképp nem gondoltam, hogy nem törvényszerűen szenvednek az egészségi állapotuktól: a kórházi gyakorlatok során ugyanis elsősorban ilyenekkel találkoztam. Amikor viszont Angélát megismertem, arra döbbentem rá, hogy elég sok olyan fogyatékos élhet, akiknek egyébként semmi bajuk, csak éppen süketek, némák vagy éppenséggel vakok. Ezek lehetnek kedvesek, okosak, tehetségesek -sőt amire végképp nem számítottam- még vonzóak is.
A legtöbb barátom elfordult ettől a kapcsolattól, a lányismerőseim pedig előttem borzasztó együttérzést mutattak, aztán egymás között meg jól kibeszélték a „szerencsétlen lányt”.
Pedig csak irigyek voltak, és a vakságán kívül mindenre. Angélának szép vonalai voltak, telt, hosszú combjai, szép hasa, ruganyos, kerek mellei és feneke. Bár a legtöbben úgy gondolták, hogy orvosi gyakorlatként tekintek rá, valójában ő adott nekem rengeteget. Amikor az első randinkon elmentünk sétálni majd egy kávézóba, mielőtt kihozták volna a süteményt, csendesen elsírta magát. Amikor kérdeztem, hogy mi baja van, csak annyit mondott, hogy eddig őt sétáltatták csak, most pedig ő valakivel sétált, és nem valaki mellett. Amikor a gyönyörű, hosszú ujjaival megfogta a villát és belekockázott a süteményébe, majd óvatosan a szamócapiros kis szájához emelte, látni lehetett rajta, hogy más ember lett. És valóban.
Amikor először mentem fel vele az albérletébe a harmadik randi után, a liftben fel egész a nyolcadikig remegett a félelemtől, mert bár ő is akarta ami következett, de legbelül mélyen nagyon tartott is tőle. Már csak azért is, mert nagyon szeretett volna minél többet adni nekem, és nem tudta, hogy arról hogyan győződhet meg, hogy sikerült-e. Nyitottam egy üveg nehéz vörösbort, de csak egy poharat töltöttem meg, hogy majd abból ketten fogunk inni. Megvárt a kis szobájában, ami az éjszakai nagyvárosra nézett. Úgy állt az ablaknál, mintha látná a hegyoldalban a város fényeit, a közeli templom két klasszicista tornyát, a szomszédban elterülő panelházak és közértek funkcionalista idilljét, az úton elhaladó autókat a huszonkevés éves, legalább felerészt részeg sofőrjeivel, a kisegyetemisták parázsló cigarettavégeit, ahogy a közeli szórakozóhelyre mennek. Talán azon gondolkozott, hogy nem tudja elképzelni sem, milyen helyen veszíti el a szüzességét.
Súlyos csend telepedett ránk, pedig nem a bor tette. Óvatosan értem az ajkaihoz, lassan csókoltam volna, de éreztem, hogy ő egyre inkább az én számból akar levegőt venni, vad vággyal akarta azt, aminek a csók után kell történnie, nem akarta hogy ne fájjon, csak azt akarta, hogy minél csodálatosabb hangversenyt adhasson a lelke lángolásából a törékeny teste varázslatosan egyszeri és egyedi hangszerén. A kezeivel húzott magához erősen, de én próbáltam óvatosan haladni a fülcimpája aljától az arcának vonalán át az állcsúcsáig majd az ujjaim hegyével a kulcscsontjai mentén. Halkan felnyögött és még erősebben húzott magához, már az ágyon fekve.
Nem, tudtam hogy ezt most nem szabad így. Túl gyorsan döntött az ismeretlenről, és azt akartam, hogy semmit se bánjon meg. Sok lány szüzességét vettem már el, és rendszerint nem érdekelt a lelki következménye, de ezt nem így akartam. Önfeláldozásból ezt egyenesen tilos: meg kell tanítanom szeretni a saját testét, hogy ebben a szeretetben feloldódjanak előttem a kényszerei. Áthúztam a fején a felsőjét, fokozatosan kiügyeskedtem az ingjét a farmerjából, majd az ing gombjait is kikapcsoltam egyesével, ő minden egyes gombnál egyre hangosabban nyögött fel. Aztán elém tárultak a csodás mellei, amiket korábban csak gondosan elrejtve láttam. Az arcára néztem, mielőtt a nadrágja gombjához nyúltam volna. A szemei a plafon egy senki más számára nem látható pontjára meredtek, de a fejével aprót bólintott, mintha tudta volna, hogy nézem. Amikor a nadrágot is lehúztam róla és már csak egy szál bugyiban volt, észrevettem hogy a párnáját csendben eláztatta könnyeivel.
– Mi a baj?
Angéla tizenhárom évesen vakult meg egy lézeres szemműtét miatt, mivel az általánosban sokat csúfolták amiatt hogy dundi és szemüveges is. A vaksága miatt nem perelhette a műtétet végző klinikát, mert a szülei aláírták a papírt, hogy a műtét kockázatait vállalják, és a szíve mélyén akkoriban Angéla is egyetértett velük: csak átalszik egy műtétet és úgy kel fel, hogy soha többé nem kell felvennie azt az otromba szemüveget! Soha nem fogják csúfolni többé, ebben biztos volt. Utoljára megnézte magát otthon a tükörben, mielőtt elment a klinikára a szüleivel. Alaposan lefürdött, aztán a kiskamaszok végtelen kíváncsiságával nézegette magát meztelenül a tükörben. Csúnyának látta magát: a lábai vastagok, a feneke terebélyes volt, a karjai párnásak, a hasa körül pedig két úszógumi mutatta, hogy miért is nem túl nagy a népszerűsége a többiek körében. Hogy miért nem őt választják soha csapatkapitánynak amikor röplabdáznak. Hogy miért nem neki visz csokifagyit a hetedikes fiú, Balázs.
Amikor a műtétről vakon jött haza, mindentől félt, és a legkisebb dologtól is sírógörcsöt kapott. A többi kiskamasz fiú és lány eleinte meglátogatták, ahogy a szülők és a pszichiáter engedte és javasolta, de kicsivel később ezek a látogatások elmaradtak, és sehogyan sem lehetett őket rávenni, hogy jöjjenek. Az édesanyja otthagyta a munkáját hogy vele lehessen, ezért a megszokott lakásból kisebbe kellett költözni, ahol semmit sem ismert, és már nem is láthatott soha többé.
A legrosszabb még nem is a nyár volt, azt szinte végig amúgyis depresszióban és páni félelemben töltötte. A legrosszabb a szeptember volt, amikor a szülei egy speciális iskolába vitték a többi furcsa gyerek és végtelen türelmű tanító közé. De Angélának nem tetszett sem a többi rosszkedvű gyerek, sem a nagyon türelmes, nagyon mosolygó tanító. Főleg a mosolyuk nem tetszett neki, amit pedig nem is láthatott. Ha eszébe jutott az a műmosoly, akkor mindig elhányta magát, és addig nem hagyta abba, amíg igazán meg nem haragudtak rá, vagy haza nem küldték azzal, hogy beteg. Haza, ahol a szülei mindig szomorúan sóhajtottak, amikor meghallották, mi történt. Aztán egyszer az egyik gyerek kicsúfolta amiért pufi, és ő erre a villájával -csaknem öntudatlanul- rátámadt. A következő héten magántanuló lett, és heti ötször pszichiáterhez vitték a szülei.
Közben jelentkezett, és halálra rémisztette az első menstruációja, hiszen csak azt érezte, hogy nagyon fáj a hasa és valami nyákos folyadéktól nedves a lába között. Nem mert senkinek sem szólni, mert hallotta, hogy mit szenvedtek az inkontinenciás gyerekekkel, hogy mennyit sírtak a délutáni alvás alatt. De az összevérzett lepedőt nem tudta eltitkolni, így az édesanyja megnyugtatta, hogy ez teljesen normális, minden nőnél ez van. Ezzel az egy mondattal kinyitotta az ablakot és beengedte az első napsugarakat a régóta sötét és elzárt lelkébe. Az ő teste is úgy kezdett viselkedni, mint minden normális nőé. Innentől kezdve minden nap feltalálta magát. Megtanulta a Braille-írást, testedzett sokat, mert a fejében az utolsó kép arról a kövér, szemüveges, lapos mellű kislányról volt, és nem arról a szépségről, akivé az évek alatt lett.
Ezért a csaknem meztelen testét végigjártam és végigbecéztem a legapróbb részletekig, és amikor úgy éreztem hogy végre elkezdett hinni nekem, és nem annak a tizenhárom éves lánynak a testével akar velem lefeküdni, hanem azzal a testtel, amit az én vágyam és szerelmem adott neki, lassan lehúztam a bugyiját, és beleszívtam az illatos nyakába.
…a végén elaludt, és észrevettem, hogy az arcán a fájdalom helyét valami hosszú évek kínja helyébe lépő boldogság önti el. Azok a betegek jutottak eszembe, akiket már nekem sikerült valóban meggyógyítanom, és az arcukon pont ez a hálás öröm tükröződött. Arra gondoltam, hogy ami beteg volt ebben a lányban, az meggyógyult, örökre.
Ekkor egy felhő mögül előbukkant a telihold a tavaszi csillagoktól gyémántporos égen. Sápadt ezüst fényével földöntúli glóriával koronázta meg Angéla magas, fehér homlokát.
III. Közben teltek-múltak a hónapok, és az évvége nagyon gyorsan közeledett. A félévi vizsgaidőszakomban is jó lett az átlagom, ezért továbbra is bárhova elmehettünk kettesben. A barátaim elkezdték megkedvelni Angélát, akit mintha kicseréltek volna. Könnyedén csevegett bárkivel, és csak ekkor derült ki, hogy a Braille-írás segítségével több könyvet olvasott el, mint a többiek általában. Ez azonban csak egy dolog volt; a legcsodálatosabb műveltsége abból volt, hogy az édesapja, aki építészként dolgozott, elkészítette neki maketteken az ország nagyobb városainak híresebb épületeit, ő pedig órák hosszat tapogatta őket, így aztán fantasztikusan ismerte a rengeteg patinásabb középület legapróbb részleteit is. Eközben általában komolyzenét szokott hallgatni, méghozzá pont olyat, ami az adott épület építésekor keletkezett. Micsoda érzés volt hallgatni a rokokóról…! A klasszicizmusról! A gótikáról! Egyik ismerősöm sem tudta ezt utánacsinálni, és egy idő után nem is akartuk. Egyszerűen imádta mindenki, ahogyan plasztikusan, kézzel foghatóan mesélt korszakokról, épületekről, zeneszerzőkről, városokról, a történelem alakjainak és művészetének viszonyáról –amit addig csak elvont dologként ismertünk, ha ismertünk egyáltalán. Az egyik ilyen kiselőadása után a társaságunk úgy döntött, hogy a tavasszal elutazunk egy helyre, és csak hallgatjuk Angélát belefeledkezni a mondanivalójába. Úgy terveztük, hogy csak a tavaszi szünetben megyünk, de az első nap után úgy döntöttünk, hogy egy hetet kollektíve lógni fogunk, és beutazzuk az országot. A második sétánk során a soproni tűztoronynál egy csapat német turista megállított minket, és bár nem értették amit Angéla mondott, a mutogatásából és hangjából azt hitték, városnézést tart, és be akartak fizetni rá. Innentől kezdve csaknem minden nagyobb városban találtunk egy csapat városnézésre vágyó turistát, és amit Angéla mondott, én lefordítottam; ebből a pénzből éltünk. A legszebb előadást egy vidéki nagyvárosban tartotta a szokatlanul meleg április idusán. Amíg jártunk, úgy emlékeztem arra az éjszakára, mint a legjobb szeretkezésünk éjére. Miközben beszélt, a hangja egybemosódott a szökőkutak örök életet hirdető muzsikájával, és bár akkor még ezt nem tudtam, de jobban, mint velem pár óra múlva azon a frissen vasalt élű hotelszoba-lepedőn. A városháza régi épületének homlokzatán hidegen sütött a telihold.
IV. Fájt. Csak ennyit éreztem, amikor elment egy csökkent munkaképességűeket foglalkoztató EU-s innovatív céghez Brüsszelbe. A mosolyából akkor sem hiányzott a gyengédség, és bár akkor azt hittem, hogy karriert megy csinálni, rájöttem, hogy csak épp azt teszi amit én. Nem az egyes embereknek akart adni, hanem az egész szánalmas, magányos, szomorú emberiségnek, megmutatni mindenkinek az öreg Európa fényét, és kitárni azokakat az ablakokat a szívekben, amin keresztül besüthet az emberiség tündöklésének évezredes fénye. Nem titkolta, hogy mit akar tenni –mégis az utolsó napok egyetlen fájdalmas valószerűtlenségbe mosódtak össze. Szabadabbnak éreztem magam, mint valaha, az utolsó szeretkezés tébolya viszont még a bőrömben, az idegeimben égett, és ennek a hihetetlen őrületnek engedtem volna, és bármit hajlandó lettem volna eldobni. Megértettem, hogy ez az élet rendje, és hogy egy kapcsolat sem tarthat örökké, főleg nem egy ilyen küzdelmes és törékeny dolog, ami kettőnk közt volt.
Epilógus: Reszketett a gyomrom a keserű és savanyú epe felöklendezésétől. A hányásomban fetrengve a széttépett legjobb ingemben kezdtem érezni, hogy enyhül a nyomás a gyomromban. Meg talán kicsit a torkomban is. Rettenetes volt eddig, és azt hiszem most sem lett jobb. Sms-t kaptam; a telefonomat ügyetlenül matattam a répadarabok közt az okádékomban, csupa szaft lett a kezem. Próbáltam a jó gombokat nyomni, és nem értettem, hogy a billentyűzár mi a rossebnek van, és különben is, ki az, aki szombat hajnali háromkor keres? Végre kinyitottam az sms-t, de nem láttam semmit a sötétben, a háttérvilágítást meg tudat alatt éreztem, hogy soha a büdös életbe nem találom meg. Ekkor a szemközti épület tetején átbukott a telihold, és megvilágította a telefont, amin csak két szó állt. Visszamegyek. Most.
[Történetek]