Szeretem az esőt. Ezért sétálok most itt. Hallgatom lépteimet a pocsolyákban, és figyelem a vízgyűrűket, amelyek a lehulló esőcseppek után maradnak. Fellépdesek a lépcsősoron, és visszatekintek az utcára, majd belépek az ajtón. Zöldre festett falak fogadnak, és egy olyan szag amit jól ismerek, de fogalmam sincs, hogy mi lehet az pontosan. Csak azt tudom, hogy minden ehhez hasonló épület ettől a szagtól bűzlik, és nekem rögtön felfordul tőle a gyomrom. Hogy hol vagyok? Mint mondtam, szeretem az esőt. Ezért kell most besétálnom az orvosi rendelőbe.
Igen, egy kis torokgyulladás. Túlélném orvos és gyógyszerek nélkül is, de jó ürügy hogy lóghassak a suliból.
– Jó napot, Nagy Nikolett vagyok, 92-ben születtem, és a Halász doktornőhöz jöttem. – darálom unottan, mikor valaki végre kegyeskedik az ablakhoz jönni. Végül is mindegy, hogy itt állok, vagy ott ülök, semmiképp nem jutok be hamarabb, de azért csak morgok magamban.
– Foglaljon helyet – mondja, miközben papírjaimat egy asztalra készíti.
Körülnézek a rendelőben, az egyik kislány ismerős. Az ablak előtt ül anyjával. Mindkettőnek szőke haja és nagy, barna szemei vannak. Igen, oda jár, ahova én jártam általánosba, most lehet kb. harmadikos. Őt szívattuk mindig, jó messzire elküldtük, és megkértük, hogy nézze meg, nem vagyunk-e ott. Mindig bevette.
A sarokban két kis cigánylány ül. Természetesen gyönyörű, ízléses öltözékben. Mindkettőn virít a rózsaszín top, és a hozzá illő rózsaszín nadrág. Ha fizetnének, akkor sem vennék fel semmi rózsaszínt. Szinte teljesen egyformák, egyedül a cipőjük színe különbözik. Az egyiké fehér edző cipő, a másiké nagyjából ugyanolyan, leszámítva, hogy aranyszínű. Te jó ég, mióta gyártanak aranyszínű edzőcipőt? Marad tátva a szám, de csak gondolatban. Pár másodpercig még elgyönyörködöm bennük, aztán szemügyre veszem, ki van még itt.
Egy apuka. Aranyosnak látszik. Bár a fia – aki megítélésem szerint körülbelül 3-4 éves lehet – kissé hiperaktív. Már az előbb háromszor körberohanta a termet, átmászott az üres székeken, most pedig a csempe illesztési vonalain egyensúlyozik, hihetetlen ügyességgel. Végül is engem nem zavar, amíg nem a fejem tetején akar ugrálni.
Ez három ember. Ha mindkét cigánylány beteg, akkor négy. Az orvosomat ismerve fél óra alatt végzek. Talán. Először is ide kéne érnie. Úgy 10-15 perc telik el, amíg ülök a kemény műanyag széken, az mp3-mammal az ölemben, és jól szórakozok a kissrác mutatványain.
Végre befut az orvos is. Ideje volt, bár a pontosság nem az erőssége. Úgy hatvan körül lehet, még apukámnak is ő volt a gyerek orvosa, de nem látszik többnek 45-nél. Legalábbis az arca. Rövid, vörösre festett haja be van szárítva, szeme erősen kihúzva, a száján pedig cseresznye piros rúzs. Fehér köpenye csak azért nem lebeg mögötte, mert be van gombolva. Néha elgondolkodok rajta, hogy viselnek-e valamit a köpeny alatt, de az ilyesmit gyorsan kiverem a fejemből. Én a helyében elkezdenék fogyókúrázni. Kicsit olyan, mint valami porcukorral borított szilvás gombóc, amiből a tetején kifolyt a lekvár. Te jó isten. Nem tudom, hogy jutott ilyesmi eszembe, de most minimum egy évig nem fogok szilvás gombócot enni.
Ohh… remek. Végzett az első emberrel, a szőke kislánnyal, és mindössze 13 percébe tellett. A lány kifelé menet végig néz rajtam, de nem úgy néz ki mint aki rám ismer. Sokat változtam 2 év alatt. A hajam szőke helyett vörösen és kócosan lóg a szemembe, és fekete miniszoknya van rajtam. Az előtt sosem hordtam szoknyát. Most már folyamatosan az órám bámulom, számolom, ki mennyi időt tölt bent.
És persze megakad a szemem az éppen belépő srácon. Nagyjából velem egy idős lehet, ha a gyerekorvoshoz jött. Pedig ránézésre 20-nak saccolnám. Kissé ázott, hosszú, mogyoró barna haja a vállaira omlik, valami feliratos póló van rajta – amit nem sikerül kiolvasnom, mert gyorsan elfordul – térdig érő terepmintás nadrág, és fekete bakancs – ami tuti acélbetétes. Nekem is van egy, de most, hogy kissé „szelídebben” nézzek ki, a tornacipő mellett döntöttem.
Miután beszélt a szőke banyával, aki nekem is kegyes volt 10 perc után odafáradni az ablakhoz, leül. Pont velem szembe. Szemem egy darabig kopott bakancsán időzik – ahogy elnézem, talán villanyoszlopokat rugdoshatott vele, hogy ilyen állapotba került – majd feljebb halad, szép, szőrös lábára. Igen, itt a bizonyíték, hogy az ember a majomtól származik. A következő pillanatba bevillan egy kép, hogy hogyan nézne ki a srác borotvált lábbal, és azonnal jobban tetszik ez a szőrös változat. Legalább férfias.
Kezében mp3-mat tart, és lábával folyamatosan dobol a zene ütemére. Meg a kezével is. Jó hogy nem kezd el pogózni. Fekete pólóján csak a felirat elejét látom. Sex & Drugs… & Rock & Roll. Egészítem ki magamban. Még feljebb halad tekintetem, pici szakáll és bajusz. Igen, mindig buktam az idősebb pasikra. Hopp, egy pillanatra össze akad a tekintetem a szép mogyoróbarna szempárral, következik az általános reakció: egy pillanatig úgy érzem mintha elolvadnék, majd elkapom a tekintetem, és próbálom visszafojtani a vigyoromat. Miért nem tudok rá nézni, miért pirulok el?! Ha csak egyszer tudnám megállni ezt az idétlen vigyorgást…
– Nagy Nikolett! – szakítja félbe gondolataimat egy hang. Felállok, és bevánszorgok az ajtón.
– Jó napot!
– Niki! De rég láttalak! Hogy megnőttél!… – Én pedig csak bólogatok, helyeselek. Vén banya… hogy a fenébe lehet ennyit beszélni?! Mindjárt vége, én sosem voltam nagy dumagép, nem vagyok jó beszélgető partner számára. Csak felír valami gyógyszert, amit még kiváltani sem fogok, és ad egy igazolást a suliba.
– Viszontlátásra! – köszönök, és közben az órámra pillantok. 3 percet voltam bent. Lehet rekordot döntöttem? Kisétálok az ajtón, és a kijárat felé veszem az irányt. A srác még mindig itt van, minden önuralmamat összeszedve sikerül ránéznem, és mindössze egy pici mosolyt megeresztenem. Persze, mikor már csak a hátamat látja, fülig ér a szám. Nem röhögtem el magam, ez már valami! Az éppen belépő anyuka a kislányával persze bolondnak néz, hogy így vigyorgok, de nem igazán érdekel, hogy az emberek többsége mit gondol rólam. Az egyetlen dolog, ami most érdekel, hogy az a srác mit gondol rólam.
Végül is… esik az eső, a busz csak negyed óra múlva jön, és itt egy szimpi kávéautomata – állapítom meg, mikor kilépek az épületből.
Gőzölgő, csokis cappuccino-nak nevezett italommal dőlök a lépcső melletti korlátnak, és próbálom összeszedni gondolataimat. Már a második pohárral iszom, amikor végre kilép az ajtón a srác. Körül néz, majd leül, pontosabban neki dől a szemben lévő korlátnak.
– Szia. Laci vagyok – szólít meg.
– Hello. Niki – felelem, és kitartóan küzdök az idétlen vigyorgás ellen.
– Kire vársz? – hangja kicsit remeg. Én mindenesetre örülök, hogy egy ilyen kérdéssel jött, nem pedig valami „Bocs, elhagytam a telefonszámom, megadod a tiedet?” vagy a „Szépek a lábaid! Mikor nyitnak?” típusú szövegek egyikével.
– A buszra, de nincs nagy kedvem elázni az esőben. – mondom az előre kigondolt választ.
– Pedig már szépen eláztál – jegyezi meg mosolyogva. Tény, hogy mindenemből csöpög a víz.
– Nincs nagy kedvem ennél jobban elázni. – helyesbítek mosolyogva. Tekintetem egy pillanatra elidőzik a szakállán. – Hány éves vagy? – kérdem. Ilyen tehetséggel elmehetnék színésznek.
– 16.
Pár perc után befut a busz, és mindketten felszállunk. Laci, mint udvarias úriember, előre enged engem. Közben a hangja is megjött. Olyan, mint a Shrek-ben a szamár – gondolom magamban. A buszon természetesen csak egy üres hely van.
– Nem ülsz le?
– Nem kösz – felelem. – nem szeretek úgy ülni, hogy mások állnak.
– Akkor ülj az ölembe. – mondja ki, szinte természetesen, én pedig pirulva visszautasítom. Bár érteném magam ilyenkor. Mielőtt még leszállok, msn címet cserélünk. Elő szedek egy kis papírt, meg egy tollat, (szándékosan nem a telefonomba írom fel) hogy amikor felírta, „véletlenül” végig simíthassak a kezén.
A mennyben érzem magam. Még a nap is kisüt, bár szivárvány elmarad, de azt hiszem, pillanatnyilag én vagyok a legboldogabb ember a világon. Mint pihe könnyű szellő, szinte lebegve kerülgetem a pocsolyákat.