Pár éve a Nők lapjában egy Müller Péter írásra bukkantam, és valahogy el is olvastam. Aztán döbbenten ültem fölötte, mert ez volt a legszebb dolog, amit el tudtam képzelni. Emlékszem, mennyire sóvárogtam akkor azért, hogy egyszer majd én így egy férfivel. Hittem, hogy ennél többet kívánni sem lehetne. Lenyűgözött, hogy ez az állapot férfi és nő között tényleg létezhet, és nem csak én fantáziálok róla a sok szeretői kaland és idétlen szeret-nem szeret szenvelgős játék után. És egy nap arra döbbentem rá, hogy észre se vettem, de feleség lettem, a szó müllerpéteri értelmében. És igaz lettem, vele együtt.

„A feleségünkkel a legnagyobb gond, hogy mindig ott van. Ott van reggel, délben, este. És ott van mellettünk éjszaka az ágyban. Ott van tavasszal, ősszel, nyáron, télen, s, ha elutazunk egy idegen országba, kikapcsolódni, rendszerint jön velünk: hiába az új táj, az ország, még a felhők is- a feleség ugyanaz, reggel délben, este. Jön velünk. S ha nem követjük a statisztikai átlagot, mely szerint manapság minden párkapcsolatból elmenekülünk, mert nem bírjuk sokáig, akkor egy feleség lát minket fiatalon, felnőttkorunkban, sőt, vénemberként is. Végigcsinálja velünk nemcsak a kifogyhatatlan érzékiség vad kalandjait, de azt is, amikor a gondok miatt egyre impotensebbek leszünk, s azt is, amikor hajnalban becsomagolja a vizeletünket, hogy leadjuk az urológián. Az asszony ott van, amikor kitüntetést kapunk, s ott van, amikor ájultan kitolnak a műtőből, fogatlanul, s megmondják neki, hogy innentől kezdve egy beteg emberrel kell leélnie az életét. Ott van akkor, amikor vidáman faljuk a rágós húsokat, s akkor is, amikor a rossz fogaink miatt már csak pempős ételeket majszolunk. Ott van, amikor büszke az eszünkre, s akkor is, amikor bosszantóan hülyülünk. Előtte kezd hullani a hajunk. És lát minket kopaszodva, csúnyán, lát kora reggel, álmosságtól bedagadt szemekkel, rondán, kábán, mosdatlanul és szerethetetlenül vacak állapotban. Érzi nemcsak a másoknak szóló, s reggelre már szappannal, dezodorral és szájvízzel átvarázsolt testünk illatát, de mosdatlan testünk verejtékszagát is, a le nem húzott wc bűzét- a valódi és elrejthetetlen emberszagot. Érzi, mert mindig ott van. És lát minket nem csak testileg, de lelkileg is csúnyának. Lát gyáván, ijedten, tétován, lát idegesen, sőt, hisztérikusan, lát agresszíven üvöltve, s megszeppent gyerekként, lát tehetetlenül, zavartan, férfiatlanul. Látja, hogy mi van a szavaink mögött. Hogy amit másoknak mondunk mennyire hazug! Sőt, még abban is, amit neki mondunk, vagy önmagunknak: látja, hogy ez mennyire nem igaz: mert mindig ott van, s idővel minden kiderül. Nem kell ahhoz politikusnak lenni, hogy egy asszony lássa: a férje nem az, akinek mutatja, vagy képzeli magát- és mégis: ezzel együtt kell szeretnie szegényt. Látja, hogy nem olyanok vagyunk, mint amilyennek látszottunk ismeretségünk elején. Lehullott rólunk minden maszk, sőt, a rávetített illúzió is: szembesülni kell azzal, hogy valójában milyen emberek vagyunk. Milyenek akkor, amikor nem szedjük össze magunkat, nincs módunk a “szebbik arcunkat” mutatni- kiderül rólunk a mezítlábas valóság. És most jól figyelj: közelről nézve egyikünk sem szép! Ha egy tizenhatszoros nagyítóval nézed a saját bőrödet, megdöbbensz, hogy milyen szőrökkel és zsírmirigyekkel teli, hepehupás bőrfelülettel borított ráncos elefánt vagy, méghozzá éppen ott, ahol kellő távolságból és világításban a legszebbnek látnak: nézd meg mondjuk a szemeidet! Amiről távolról mondják: “tüzes, átható tekintet”, közelről egy vizenyős, mocsárszínű teknősbéka-szem. És a lelkünkkel is ugyanígy van. Ritkán öltözik ünneplobe. Vagyis ritkán élünk benső eszményeink szerint. Egy-egy társadalmi színjáték rövid idejéig összeszedjük magunkat, felszínre hozzuk “jobbik énünket”, arcunk és lelkünk “fotózhatóvá” válik, s tartani tudjuk másoknak, s talán az önmagunknak is szóló színvonalat, de ebben az erőfeszítésben hamar kimerülünk. Mire hazaérünk, csakis a feleségünk tudja, hogy a szép cipőben fáj a lábunk, a nyakkendő fojtogat, a másoknak szóló kedvességünk mögül előbukkan a rosszkedvünk, s az emberekről a kiábrándító véleményünk. Csak a feleségünk tudja, mit gondolunk valóban az emberekről. Mert ő az, aki mindig ott van. És látja nemcsak azt, hogy akihez kedvesek vagyunk, attól félünk, s akiről jókat mondunk, azt megvetjük, de azt is, hogy önmagunkban is hányszor csalódunk. Látja, hogy álltatjuk magunkat. Nem úgy élünk, ahogy szeretnénk. Egyszóval van egy hétköznapi lényünk, akivel elégedetlenek vagyunk. Látja, mert mindig ott van – és közel van. Ez az, ami a házasságban a legnehezebb, s ami miatt ez a kapcsolat manapság nem tartós. Mert az elviselhetetlen, hogy valaki ennyire lásson minket. Sőt, belénk lásson, és ott legyen mindig. Roppant nehéz, hogy egy asszony, ha széttörik a látszat, ne veszítse el azt az arcunkat, melyet valaha megszeretett, s amelyet talán mi is szeretünk magunkban. Hamvas Béla azt mondta, hogy az ember a házastársával “igazságviszonyba” kerül. Így igaz, nincs még egy olyan ember a világon, akivel ez megtörténhetne. Ilyen könyörtelen igazságviszonyba nem kerülünk sem az apánkkal, sem a barátunkkal, sem a gyermekünkkel, mert nem látnak minket mindig, és nem alszanak velünk egy ágyban egy életen át.”