Számtalan történet kering különféle mesteremberek kalandjairól. Minden normális férfi irigyli is rendesen azokat a vízvezeték-szerelőket, akik kidugják a fejüket a csöpögő mosogató alól, és tekintetük a háziasszony rövid szoknyája alól kikandikáló, kíváncsi puncijára téved.
Különösen az irodában dolgozó hímnemű egyedek képzelik azt, hogy nem véletlenül szól minden második szexfilm a vízvezeték-szerelőkről. Miközben a mester úr, aki izzadtan kibukkan a mosogató alól, csak a sarokban ücsörgő nagymamát látja, és arra gondol, hogy a légkondis irodában dolgozó férfitársak éppen azt próbálják eldönteni, melyik íróasztalra döntsék a vöröshajú bögyöst.
Pityu bá’ sokat tapasztalt életében, és bízik benne, hogy ennek sora még végeláthatatlanul folytatódik.
– Joggal reménykedek – szokta mondogatni. – Apám 84 éves, és még mindig hajkurássza a szomszédasszonyokat. Nekem is van még legalább 24 évem!
Azért teljesen nem bízza el magát, és mintha nem 24 évben reménykedne, csak mondjuk 24 perce maradt volna erre a célra, minden lehetőséget kihasznál. Ha pedig nem adódik magától az a kihasználnivaló, akkor addig koslat utána, amíg nem talál olyat.
Általában egy látra társaságában fordul elő – akár valamelyik Rejtő-regény hőse is lehetne -, mely létra még nála is alacsonyabb, ami azért jól illusztrálja a magasságokat. Kedvenc létrájával együtt, annak a legfelső fokára mászva már embernyi mérete lenne Pityu bá’-nak.
Minek a létra egy vízvezeték-szerelőnek? – kérdezhetjük, és azt hihetnénk, valami ócska vicc készül a magasan húzódó vízvezetékekről, ha nem tudnánk, hogy Pityu bá’ univerzális. Mindenhez ért és semmihez. Így együtt! Akik ismerik, ölre mennének egy vitában, hogy a „minden” vagy a „semmi” a találóbb kifejezés, mindenesetre Pityu bá’ igazi ezermester létrával is, anélkül is.
Egy kollégám nyaralónak kinevezett faházába ez az ezermester vezette be az áramot. És a vizet. Szerencsére mást nem. Ez még ugyan csak kettő az ezerféle mesterségből, de nem olyan egyszerű ám egyik „bevezetés” sem, ahogy első olvasatra tűnik. Különösen, ha…
Elmesélem úgy, ahogy a kollégámtól hallottam, aki még mindig megborzong, ha eszébe jutnak az események. Kollégámat – a történet mellékszereplőjét – nevezzük el Zolinak, annál az egyszerű oknál fogba, hogy így hívják.
Lehet, hogy az ezermesterség ezer kalandot jelent? Tehát sokkal jobb, mint a vízvezeték-szerelő szakma! Mindenesetre ha egy teljes nap általunk – hamarosan – megismert eseményeit felszorozzuk a a homállyal borított napok számával, az „ezer” végtelenül szerénynek tűnik…
Azon a reggelen Zoli kikészítette a munkaeszközt – a pálinkás butykost -, és türelmetlenül várta, mikor bukkan elő a mester, Pityu bá’. Alig másfélórás késéssel futott be, mint a nyíregyházi gyors hóakadályok kilátásba-helyezésekor. Tűzött a nap, és ezer sebből vérzett az ezermester sokat élt járgánya. Az utolsó métereket fuldokolva és fekete bűzt árasztva tette meg, a maradék centiket pedig, melyek még a drótkerítés mellé történő precíz parkoláshoz szükségeltettek, Pityu bá’ segítette a batárnak leküzdeni: egy kopott szalmakalappal kinyúlt az ablakon, és erőteljes evezőmozdulatokkal terelte révbe az öreg járművet. Kiszálltak mindketten, Pityu bá’ és a létra, majd felnyitotta a hátsóülések helyével egybenyitott csomagteret, mely meg volt pakolva mindenféle kellékkel, amire szükség lehet, sőt mindazt tartalmazta, amire évtizedek során bármikor is szükség lehetett.
Kapkodva fogott munkához, csak két felest gurított le előtte hirtelenjében.
– A másodikat csakis azért, hogy ne árválkodjon – mondta. – Én egyke vagyok, jól tudom az ilyet!
Zoli számára kijelölte, hol ásson, közben ő a csöveket nézegette tüzetesen – mert először a vízvezetéssel indult a projekt -, közben leküldött egy szokásos mennyiséget képviselő pálinka-adagot. Persze, párosával.
A kutat már korábban megfúrták az ilyen vízlelések szakértői, a szivattyú is rendelkezésre állt, Pityu bá’ feladata csupán a kút működésének beindítása volt, és ehhez csövek szerelése és beüzemelése, valamint a telken lévő karótól a villanyáram bevezetése a faházba. Mire a csőnek szánt árok elkészült, a faház falán tekintélyes lyuk tátongott, és a házból e lyukon kukucskált ki a kerti kút.
– Minden flottul halad! – állapította meg fütyörészés közben, és szigorúan megitta mind a két stampedli pálinkát.
– Jöjjön ide bátran, néni! – kiáltott a sövénnyel határolt szomszéd telek felé.
Zoli most vette észre, hogy a szomszédos, 30. év körüli nő ott bámészkodik.
– Néni ám a…! – szólt vissza a címzett, keresve a megfelelő szót a tiltakozás teljessé tételéhez.
– Nem látom én, milyen korú, már elnézést kérek ezért, jöjjön ide, hadd vizsgálom meg! – felelt a hatvanéves, de hetvennek is alig kinéző Pityu bá’. – Úgyse látott még ilyen kutat!
– Á, most nem érek rá, majd később… – szabadkozott a szomszéd nő, de továbbra sem tágított a sövény mögül, és mindig a szerelési munkálatok felé irányult a tekintete.
– Mégiscsak izgatják a nénit a csövek! – jegyezte meg Pityu bá’ félhangosan, hogy Zoli kollégám ijedten figyelte, megsértődött-e, aki hallotta.
A mester régimódi gatyára vetkőzve – amit „fecske” néven ismer a köztudat – húzta-vonta a csöveket, betekerte valamivel, illesztgette, ragasztotta, ki tudja, mit csinált még velük… haladt a munka. A néninek titulált hölgy, akivel eddig a kollégám talán 2 mondatnál többet összesen sem beszélt, most szívósan ott motoszkált a túloldalon.
– Jöjjön no, megnézzük, mennyire működik a gravitáció! – szólt oda néha-néha Pityu bá’. – Minden lyukon be tudjuk a vezetni a csövet!
A munka haladt, a pálinka fogyott.
Zoli lelkesen segédkezett közben, és valamiért átkerült a mester azon oldalára, ami a szomszédból látszott. És ebben a pillanatban mindent megértett!
Pityu bá’ nyűtt, fecskének nevezett munkagatyájából, mint megtermett de fonnyadásnak indulva is mozgékony himbi-limbi, úgy kandikált ki az ezermester privát csöve. Minden mozdulatot sokszorozva himbálózott vissza, s minden kikukucskálást a zacskó és tartalmának számtalan utórengése követett. Ezt nézte annyira feszülten és kitartóan a szomszédasszony!
Elkészült a vízvezetés, és vele az egyetlen kút. Zoli ugyan nehezen értette meg, miért a faházban került elhelyezésre, s ha már ott van, akkor miért kifelé vezet a csöve. Annak kibogozásával már meg sem próbálkozott, hogy ha már kifelé folyik a víz, a kapcsoló miért a házon belül található.
– Nem fogod kitalálni magadtól! – Imigyen szólt a mester. – Gondolni kell a tolvajokra! Nem magára, néni! – emelte fel közben a hangját. – Be kell ahhoz törni a házba, hogy megszerezzék a kutat, ha pedig kint lenne, egyszerűen fognák és elvinnék.
Nagyon logikusnak tűnt a magyarázat, de Zoli még mindig nem látta pontosan a logisztikáját, mondjuk egy pohár víz eresztésének: A házon belül bekapcsolja a szivattyút, működésbe lendül a kút, erre kiszalad a pohárral és odakint a csap alá tartja a poharát, majd mikor megtelik, visszaszalad a házba – az ajtó a túloldalon található – és megszünteti kapcsoló segítségével a vízfolyást?
– Valahogy így, komám! – helyeselt Pityu bá’. – De minek akarnál vizet inni?
Jó példával előjárva, önkiszolgáló módszerrel belekortyolt a pálinkába. Duplán, mert egyedüli gyerekként mindig vágyott egy társra, és ezzel valahol a pálinkakortyok is így lehetnek.
Előkerült a miniatűr létra, s kezdetét vette az áram bekötése, s ezzel az ezermester egy újabb szakmában csillogtathatta meg tehetségét.
Felmászott a létra legmagasabb fokára és tanácstalanul nézett körbe, pedig megszokhatta már, hogy – bár kétszer olyan magas lett hirtelen, mint egyébként – semmit nem ér el. Kicsit hunyorgott, talán szédült is, majd visszaereszkedett.
– Ismertetem a munkamenet stratégiáját – kezdett bele cselekvés-pótló szónoklatába. – Először onnantól – mutatott északkeleti irányba – elhúzunk egy kábelt eddig. Itt egy dobozban elágaztatjuk, és vezetünk egy-egy tyúkbelet minden olyan helyre, amire ráböksz, hogy ott áramnak kell lenni…
A tervezés még tartott, de nem tette közkinccsé a stratégia további menetét. Csóválta a fejét, kicsit hümmögött, majd bólogatott magában, ezzel jelezte a belső működést, mely során talán egyszemélyes vita is kibontakozott. Szerencsére kis időn belül Pityu bá’ győzelmet aratott Pityu bá’ felett, s elégedetten kortyolt bele a pálinkába.
– Van egy létrád? – kérdezte Zolitól, és a sajátját szomorú tekintettel a faházhoz támasztotta.
– Csak egyágú…
– Az is fontos lesz a későbbiekben, most azonban átmegyek kölcsönkérni a szomszédba, hátha jobban fel vannak szerelkezve, amíg te kikészíted a sört, mert ilyen melegben már nem pálinkázhatunk!
Ötpercnyire egy kis vegyesbolt található, Zoli oda indult el sörbeszerzésre, megoldani a vészhelyzetet. Közben reménykedett benne, hogy Pityu bá’ is sikerrel jár. Eddig jól haladtak a munkákkal, nem is gondolta, hogy tényleg belefér egyetlen napba…
Két szatyor sörrel visszaérkezvén, se Pityu bá’, se létra. Újabb 10 perc elteltével a helyzet nem változott – hová mehetett az öreg létrát keresni? -, ezért megkerülve a sövényt, a nyaralótulajdonos átballagott a közvetlen szomszédba, bár ott nem valószínű, hogy létrára akadna, így az ezermester is bizonyára tovább haladt onnan.
Létrát tényleg nem látott sehol, viszont Pityu bá’ itt horgonyozott le, a kíváncsi tekintetű nyaraló-szomszédasszony apró házában. Már ha egyáltalán horgonyzásnak lehet nevezni, hogy a mester egyáltalán nem kampósvégű szerszámát a szomszédasszonyba mártogatja lelkesen, miközben az egy tévés kartondobozra hajolva, mintha az odaragasztott szállítólevelet tanulmányozná elmélyülten, mozgatja a fenekét.
Az ajtó tárva-nyitva, és közvetlenül mellette estek egymásnak. Pityu bá’ földszintes termete miatt a jó szomszédasszonynak meg kell roggyantania a térdét, és valószínűtlen távolságra növelni a befogóit ahhoz, hogy a mester hozzáférhessen, és vígan csattoghasson hófehér fenekén a szőrös, barnára cserzett test.
– Uh, uh… – mondogatja Pityu bá’.
– Ah, ah… – így kapkodja a levegőt a szomszédasszony.
Zoli egy darabig nézte őket, főleg a nő kislányosan karcsú testét, és a kidüllesztett, világítóan halovány, félgömb-párnákat, majd hangtalanul visszatért a saját telkére.
Kisvártatva megjelent az ezermester. Korát meghazudtoló fürgeséggel kocogott:
– Nincs létra, de kitaláltam a megoldást!
Sokat látott járgányával közvetlenül a faház tövébe evickélt, s annak tetejére állította a létrát, melynek talpai – Zoli csak most vette észre – minden eshetőségre számítva, tapadókoronggal vannak ellátva.
– Jót tett ez a kis mozgás! – dudorászta a mester, egy szóval sem említve, milyen mozgásban volt részt. – Egész felfrissült az agyam.
Amit ilyen módszerrel, a kopott autó tetejére állított létrával nem ért el, vagy ami gyakorta megtörtént: amit nem akart elérni, azon munkálatokat a földről irányítva Zolival végeztette el.
A munka haladt, a sör fogyott.
A mester a tetőn szeretett legjobban, s nemcsak azért, mert végre elég magasnak érezhette magát, hanem onnan szemmel tarthatta a másik szomszédos telket. Egyfolytában arrafelé pislogott, és Zoli joggal sejthette, hogy a kerítésen túl megjelent az a 16. éves forma lány, aki – jó szokásaként – legszívesebben meztelenül sétálgat, s időnként csobban egyet a medencébe.
– Fölmenjek segíteni? – kérdezte Zoli hangosan, hogy a kiscsaj meghallja, s észrevegye a túloldalról a kíváncsiskodót.
Észrevette, hiszen az ezermester élénk integetéssel jelezte a lánynak, hogy tetszik a látvány, s ne zavartassa magát.
A munka azért haladt, a sör fogyott. Pityu bá’ gyanúsan méregette a létrát, és úgy látszott, pillanatokon belül elindul egy hosszabbat kölcsönkérni. Persze, abból a szomszédból, ahol még csak kandi tekintete járt.
Ekkor jött át a korábbi szomszédasszony – a tévédobozos -, talán megelőzni az ezermester újabb látogatását, főleg, ha azt ezúttal nem is nála, hanem a fiatal lánynál tenné.
– Megnézem már azt a híres kutat – mondta, de ehelyett az ezermester fecske csúfnévre hallgató gatyáját nézte, melyben és mely körül a legfőbb szerszám tartózkodott. A látogató tiszteletére éppenséggel több volt kint belőle, mint takarásban, s Zoli úgy vette észre, hogy a szomszédasszonynak erős belső paranccsal kellett megállítania saját lendülő kezének, amely megmarkolta volna a himbi-limbit.
Innentől kezdve a szomszéd nő segédkezett a mesternek. Örömmel nyújtotta fel a fogókat, szerszámokat, és elvette a használaton kívülieket. Minden mozdulatánál itt-ott hozzáért Pityu bá’ testéhez, vagy tágas-szellős gatyájához.
– Elhoznád a kocsiból azt a tekercs vezetéket? – A mester erre a feladatra nem a szomszédasszonyt tervezte, hanem Zolit.
A nőnek mást szánt. Ahogy kollégám megjelent a vezetékkel – amelyre végülis nem volt szükség -, a szomszédasszony hamar visszadugta, már amennyire lehetett a fecske rejtekébe, a mester emelkedni kész szerszámát, amivel időközben művelhetett valamit, mert nagyon előre mutatott.
Később egyetlen köntösbe tekerve megjelent a másik szomszéd, az ifjú hölgy. Egyenesen a mesterhez fordult, mert „elment az áram” a házban.
– Nem én voltam! – tiltakozott Pityu bá’, és máris indult át a lánnyal, felmérni a helyzetet.
Zoli kettesben maradt a szomszédasszonnyal, aki durcásan nézegette az óráját. Talán sikerült már annyira megismernie a mestert, hogy tisztában legyen vele, az nem a villanyórában fogja legelőször keresni a hibát, sokkal inkább a köntös alatt.
– Most húzza le a bugyiját, már ha van rajta egyáltalán… – Valami ilyesmiket gondolhatott, ahogy bosszús arckifejezéssel leült a kis műanyag székek egyikére. Látszott rajta: szívesen utánuk menne ellenőrizni, Pityu bá’ hová dugja a fázisceruzáját, amit az imént már majdnem aktív helyzetbe sikerült simogatnia. Mintha lovagláshoz készülne, férfimód széttett lába között néhány szőrszál kunkorodott ki a bikini alól, Zoli alig bírta levenni róluk a szemeit.
Mint nyári vihar, berontott a kertbe egy nagydarab koma, karján a tetoválások más ember egész testfelületét ellepnék.
– Itt kurválkodsz? – érdeklődött köszönés helyett a lábait hirtelen illedelmes helyzetbe összerántó nőtől.
Választ nem kapott ugyan, de pillanatok alatt mindketten eltűntek a sövény túloldalán, és hamarosan a szabadból hangzott át a nő „ah! ah!”-ja.
A hatvanéves Pityu bá’ nagy sokára előkerült, ám segítséget is hozott magával.
A munka ettől kezdve megint haladt, s újra fogyott a sör rendesen. Az egyenletesen barna lány sárga bikinijében sürgött-forgott, adogatta a szerszámokat, úgy bekapta a sörösüveg száját, ahogy Zoli még életében nem látta, s félő volt, hogy lenyeli mindenestől. Időnkét talán bekapta Pityu bá’ ezermester-szerszámát is, mert ahányszor Zoli-kollégám diszkréten odanézett, mindig azt igazgatta.
Éppen elkészült minden – és ezt a sárga bikinis is leellenőrizte, felmászva a töpörödött létrára, s lehunyt szemmel élvezve, ahogy az ezermester ezernyi fortéllyal szuszog a sárga textil magasságában -, amikor egy újabb nagydarab koma jelent meg, aki ezúttal a lányát kereste. Villogó szemekkel mérte fel a helyzetet, és megnyugodva tapasztalta, hogy a lánya nem pucéran, s még csak nem is egyetlen köntösre hagyatkozva szomszédol.
Zoli-kollégám mindenesetre ettől a naptól kezdve – amikor minden igyekezete ellenére sem sikerült elkerülnie a találkozást -, jó előre és kellő udvariassággal