Pályakezdőként, életem első munkahelyén kerültem igen kényes szituációba, ahol titkárnőként dolgoztam. A Közvetlen főnököm egy disznó volt, kezdettől fogva trágár viccekkel igyekezett felhívni magára a figyelmet, ami engem kifejezetten zavart, de igyekeztem tudomást sem venni róla.
Állandó jelleggel udvarolni próbált, alig győztem visszautasítani, de hiába magyaráztam neki, hogy párkapcsolatban élek és nem akarok tőle semmit, nem akarta megérteni.
Pár hónap után már odáig fajultak a dolgok, hogy kezdett elviselhetetlenné válni a helyzet. Egyik délután, amikor már csak ketten voltunk az irodában, odalépett hozzám, se szó, se beszéd átkarolt, megmarkolta a mellemet és megcsókolt. Nagy nehezen kiszakítottam magamat az ölelésből és az első döbbenetet leküzdve kérdőre vontam, igaz nem túl irodalmi stílusban, de válasz helyett csak bambán vigyorgott, mint aki tökéletesen végezte dolgát. Másnap reggel azonnal jelentettem az esetet az úriember főnökénél, de ahogy az lenni szokott, működött a férfiak közti szolidaritás. Még ő volt felháborodva, hogy ilyesmivel merek vádolni egy „tisztességes”, családos embert. Nekem sem kellett több, azonnali hatállyal felmondtam.
Azóta szerencsére semmi hasonlót nem tapasztaltam, de hosszú idő kellett, amég sikerült túllépnem a történteken.