Már több, mint egy hónapja tűrjük és viseljük láncainkat latexból kiöntött gumióvszer formájában, de most elszakadt az óvszer, és vele együtt az akaraterőnk is. Alapvetően nem az a baj, és nem azért van bennem a gyónási kényszer, mert ezzel olyat csináltunk, amit nem szabad. Már csak azért sem, mert mindketten érezzük, hogy az első adag antibiotikum nem volt hatásos. Inkább a lassú pisitesztelés, időponthoz jutás, a hosszú átfutás miatt van bennem rosszérzés. Hogy mi van, ha ezzel egy felesleges kört kell tennünk az urológián. De ha őszinte akarok lenni, ez sem érdekel.
Az elején nagyon idegenkedtünk az óvszertől, de közben megszoktuk, és éppen a rossz útra térés előtt állapítottam meg, hogy már észre se veszem. Aztán éreztük a furcsát, és láttuk, hogy bizony elszakadt. Nem éppen a finom szeretkezés résznél jártunk természetesen és nem akartuk, hogy ezzel vége legyen. Először csak a pinámhoz csapkodta a farkát, hozzádörzsölte, és én egyre jobban akartam, hogy bújjon belém a maga csupasz valójában. Egyre határozottabban illeszkedtünk és közeledtünk, és látszólag vívódtunk, és aztán már látszólag sem. És megéreztem a farkát, mindenféle közénk ékelt védőpajzs nélkül, és olyan éhes, követelőző vágy uralkodott el rajtam, amit már rég nem éreztem. Már nem is gondolkodtam, pontosabban csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó így. Mennyivel jobb így. És hogy akarom, akarom, akarom. Kívántam, hogy árasszon el, könyörögni tudtam volna érte. Mintha belémhasított volna valami nálam sokkal hatalmasabb, ami belőlem olyan nagyon hiányzik. Nem jutnak eszembe megfelelő szavak, amivel le tudnám írni, csak azt tudom, hogy most, napokkal később is időről időre bevillan a „meztelen” szex emléke. Nem képek formájában és nem a fejemben, hanem olyan bizsergésképp, amitől libabőrös lesz az egész hátam, puncitájon pedig elönt a minden.