Holnap sietek az irodába, ahogy csak tudok. Remélem, benn lesz, precíz és pontos munkaerő. Biztos lesz nyugodt tíz percünk. Leültetem a székébe, kitátatom vele a száját, lehúzom a cippzáram, és rejszolni fogok. Néha megnyalhatja vagy beveheti, de én fogok irányítni, nem ő fog, hanem én, bármennyire is élvezem, amikor ő diktálja az ütemet, ő irányít és élveztet. Nem fogok sokáig tartani, de az biztos, hogy a végén a torkába élvezek.
Utána elővetetem vele a mellét, és véraláfutásosra szívom. Az első mozdulatnál kezdi majd a sóhajtozást, és anyakamnál fogva még jobban rányomja majd a szám a bal mellére. A kezemmel persze már nyúlok alá, forró lesz, forró, és tocsogós, át fog ütni a bugyiján, olyan lesz, mint a langyos főzelék. Félrehúzom a bugyit, ráfordítom az asztalra és megujjazom. Először egy ujjal, de átkozni fogom magam, kár finomkodni, simán befogadja a kis, szűk, csupasz pinája a két ujjamat. A jobb hüvelykujjam a segglyukán lesz, szoktathatja magát a gondolathoz, hogy oda is be fog törni. Gumi nélkül fogom teleélvezni a seggét, már tudom. Csak legyen rá végre alkalom… Sietnie kell, erősen fogom csinálni, nyomom a G-foltját, ahogy csak tudom. Imádja ezeket a vad köröket, pláne, hogy nem fog tudni elmozdulni, ki lesz nekem szolgáltatva. Remegve élvez majd, kihúzom a kezem, lenyalatom az ujjam, és mostmár szophat. Lelkesen, szívből, ahogy csak ő tud, a tanítványom.
Szorítja a combom, hiszen ő is élvezi, imád a szájában tartani és leszopni. Én is imádom őt, imádom, ahogy szopja, imádom, hogy olyan, mint én. Csak nyuszi. De kiugratom a nyulat a bokorból. Holnap. Ha méltóztatik felkelni. A végén puszit ad rá.