James Mattock-ot az 1600-as években zárták ki a bostoni Első Egyházból. És hogy mi volt a bűne? Nos, nem beszélt trágárul, nem mosolygott a Szabbat napján és semmi más olyasmit sem követett el, amit a puritánok általában ellenezni szoktak. Egyszerűen csak nem volt hajlandó szexelni a feleségével már két éve. Bár Mattock közössége egyértelműen nem tekintette helyénvalónak már ezt a fajta önmegtartóztatást sem, az is elképzelhető, hogy a közösségből való kizárásának legfőbb oka még inkább az a szenvedés volt, amit a feleségének okozott ezzel.

A puritánok hite szerint ugyanis a szexuális vágy nem csak hogy teljesen normális és természetes része a nők és a férfiak életének is – legalábbis mindaddig, amíg megmarad a heteroszexualitás és a házasság keretein belül -, de a nők még sokkal jobban igénylik is azt, mint a férfiak; egy férfi tehát bármikor lemondhat a szexről különösebb gondok nélkül, de egy nő számára ez már nagyon is komoly gyötrelmeket jelent.
Ehhez képest ma már ennek épp az ellenkezőjét tekintjük teljesen természetesnek: hivatkozzunk bár hormonokra vagy “az emberi természetre”, a vége mindig az, hogy – a közhiedelem szerint – a férfiak számára elengedhetetlen létszükséglet a szex, a maszturbáció és a pornófogyasztás – ellentétben a nőkkel, akik teljesen jól megvannak minden ilyesmi nélkül is (amelyik meg mégsem, azzal valami nyilván nincs rendben). Ezért – a széles körben elterjedt sztereotípia szerint – a nőket meg kell győzni, rá kell beszélni vagy akár egyenesen rá is kell kényszeríteni arra, hogy “tegyék szét a lábukat”, mert úgy önmagában a szex számukra nem egy különösebben csábító dolog. Inkább csak egy amolyan szükséges, általában még kissé ízléstelennek is tűnő rossz, amit teljesíteniük kell annak érdekében, hogy elnyerhessék általa az áhított megbecsülést, anyagi támogatást vagy épp stabil kapcsolatot. És mivel a férfiakkal ellentétben a nők nincsenek kiszolgáltatva a vágyaiknak, ezért értelemszerűen az ő felelősségük is gondoskodni arról, hogy ne “használják ki” őket.
Mi több, ez a nézet olyannyira elterjedt, hogy már csak elképzelni is nehezünkre esik azt, hogy ez valaha is másképp lett volna. És mégis, a nyugati világ történelmének legnagyobb részében, az ókori Görögországtól egészen a XIX. század elejéig a nőket tekintették szexőrült pornódémonoknak. Egy régi görög mítosz elbeszélésében például Zeusz és Héra vitatkozik arról, hogy vajon a férfiak vagy a nők élvezik-e jobban a szexet. Mivel nem jutnak dülőre, végül megkérdezik Teiresziaszt, a jóst, aki korábban csodás események nyomán nővé változott és hosszabb ideig élt nőként is, mielőtt újra visszaváltozott férfivé, hogy mindkét oldal tapasztalataival felvértezve mondja ki ő a végső szót a kérdésben. Teiresziasz pedig erre azt feleli, hogy ha a szexuális örömöket tíz részre osztanák, úgy abból csak egy rész lenne a férfi jussa, míg a maradék kilenc a nőé. Később, a keresztények már csábítókként tekintettek a nőkre, akik Évától örökölték álnok hajlamaikat; szexuális szenvedélyüket erkölcstelenségük, oktalanságuk és általános alacsonyabbrendűségük jelének tartották – ami egyben kiváló alapot szolgáltatott szigorú felügyeletükre is férjeik és atyáik által. Kézenfekvő volt, hogy mivel a férfiakat nem emésztik folyamatosan a vágyaik lángjai és tökéletesen tudnak uralkodni magukon, ezért természetszerűleg nekik kell betölteniük a nagy hatalmat és befolyást biztosító pozíciókat is.
Havelock Ellis orvos és pszichológus volt talán az első, aki dokumentálta a közelmúltban lezajlott eszmeiségi fordulatot. 1903-as, Szexuálpszichológiai tanulmányok c. könyvében számtalan történeti forrást sorakoztat fel az ókortól napjainkig, Európától a Közel-Keleten át Kínáig, amelyek szinte mind megegyeznek abban, hogy a nők szexuális vágyait erősebbnek tartják a férfiakénál. Az 1600-as években például Francisco Piazzonus arra a következtetésre jutott, hogy aligha érné meg a nőknek gyereket szülni, ha nem lelnének sokkal nagyobb élvezetet a szexben, mint a férfiak. Montaigne szerint pedig “összehasonlíthatatlanul rátermettebbek és szenvedélyesebbek a szerelemben, mint a férfiak, náluk e téren mindig messze többet tudnak, mint amennyit tőlük valaha is tanulhatnának; ez velük született, ösztönös készségük.” Láthatólag tehát Ellis saját idejében sem honosodott még meg a nők teljes szenvedélytelenségének eszméje. Mi több, kortársa, Enoch Heinrich Kisch osztrák nőgyógyász még azt is kijelentette, hogy “A nők szexuális étvágya oly’ erős, hogy primitív hatalma életük egyes szakaszaiban mindenestül eluralja egész természetüket.”
De már érződött a változás szele. 1891-ben H. Fehling próbálta megcáfolni a közkeletű bölcsességet: “Mindenestül téves ama feltevés, miszerint egy fiatal nő éppen annyira vonzódna az ellenkező nemhez, mint egy fiatal férfi… A szexuális vetület felbukkanása egy fiatal lány szerelmében egyenesen patologikus.” 1896-ban pedig Bernhard Windscheid a következőt posztulálta: “Egy normális, és kiváltképp egy felsőbb társadalmi osztálybéli nő esetében a szexuális ösztön szerzett, nem pedig veleszületett tulajdonság. Ha mégis született avagy magától ébred fel, úgy az abnormálisnak minősíthető. Mivel a házasságot megelőzően a nők még nem ismerik ezt az ösztönt, így hiányát sem érzik annak, amennyiben soha meg sem ismerhették azt életük során.”
Mi is történt hát?
Persze nem tekintenek mindig és mindenhol ugyanúgy a nemekre és a szexualitásra – és minden kornak és társadalomnak megvannak mindig a maga nézetkülönbségei és ebből fakadó vitái ezekben a kérdésekben. Éppen ezért nem egyszerű visszakövetni azt sem, hogy pontosan hogyan is fordult meg ez a sztereotípia – főleg, hogy ez természetesen nem egyik pillanatról a másikra következett be, és nem is egyenletesen és egyszerre mindenhol. Konkrétan New England esetében Nancy Cott történész az evangelikus protestantizmust jelöli meg e változás katalizátoraként. Ott ugyanis a protestáns gyülekezetek főként középosztálybeli, fehér nőkből álltak – így a lelkészek is kétségkívül célszerűbbnek látták erkölcsös, a vallásos hit hívó szavára különösen érzékeny lényekként kezelni gyülekezeteik tagjait, semmint beszennyezett, csábító démonokként, akiknek már az Édenkertben megpecsételődött a sorsa. Ezt a hozzáállást aztán a nők is üdvözölték és aktívan közreműködtek a további formálásában – elvégre ez már egyfajta egyenrangúságot jelentett számukra a férfiakkal (vagy akár már egyenesen felsőbbrendűséget is velük szemben). A keresztény nőket így – az 1809-es kiadású The Female Friend – The Duties of Christian Virgins (“A női barát – A keresztény szüzek kötelességei”) szavaival élve – “az emberi természet fölé, az angyalokig magasztalták” az evangélium révén. Sokat elárul már a könyv címe is, a szexuális tisztaságra fektetett hangsúlyával; elvégre ha a nők lesznek a protestáns vallásos elhivatottság új jelképei, úgy azzal viszont nem egyeztethető össze a szexuális vágyaik elismerése. Mert bár azt még a puritánok is hittel vallották, hogy legalábbis férfi és nő között, a házasság keretein belül tökéletesen elfogadható a szexuális vágyak kiélése (és így a nők is kinyilváníthatták a vágyaikat a férjükkel való kötődésük erősítése vagy “az anyai ösztöneik” kiteljesítése érdekében), “az érem másik oldala azonban” – Cott szavaival élve – “a szenvedélymentesség; ez volt a női erkölcsi egyenrangúság elismerésének az ára.”
Eredendően erényesként és erkölcsösként beállítva magukat, a protestáns nők már valóban méltó, egyenrangú felekké léphettek elő erkölcsi és intellektuális téren is, kialakíhatták a saját helyüket a politikai életben, társadalmi reformokat indíthattak és szorgalmazhattak (pl. gondoskodás a szegényekről, alkoholtilalom, stb.). Mi több, egy olyan korszakban, amikor a férfiak legálisan erőszakolhatták meg a feleségüket (amely korszak legalábbis az USA-ban – nem mellesleg -, egészen 1993-ig tartott), a nők állítólagos szenvedélymentessége legalább valamennyi alapot biztosított számukra a férjük kéretlen szexuális közeledéseinek elhárítására is. Ezeket az előnyöket azonban csak bizonyos nők élvezhették. Amint arra John D’Emilio és Estelle Freedman is rámutattak, az eredendő női erényesség avagy szexuális szenvedélymentesség eszménye főként a helyi születésű, középosztálybeli nőkre vonatkozott. A munkásosztálybeli, bevándorló ill. fekete nőket továbbra is szenvedélyesnek, és így szexuálisan kihasználhatónak tekintették.” (Emlékezzünk csak Windscheid azon állítására, miszerint a nők – és főleg a jómódú nők – eleve szexuális késztetésektől mentesen születnek.) A középosztálybeli, fehér nők tehát csak egy olyan ideológia felkarolása útján férhettek hozzá a velük egy rasszba és társadalmi osztályba tartozó férfiak privilégiumainak egy szeletéhez (a hasonlóságaikat kihangsúlyozva), amely alapvető szexuális különbségeket feltételezett köztük és az előbb említett többi nő között.
Az angyalokig való, a szenvedélymentességre alapozott felmagasztalásból fakadóan azonban annál nagyobb bukás is várt azokra a nőkre, akik mégis engedtek a vágyaiknak. Ahogy D’Emilio és Freedman is rámutatott, “Azelőtt, ha egy nő vétkezett, úgy – amennyiben megbánta a bűnét – minden további nélkül visszaintegrálódhatott a társadalomba, akárcsak a vétkes férfiak. Most azonban, mivel a nőket immár a férfiak fölé is emelték erkölcsök tekintetében, így ha egy ilyen felmagasztalt nő akár csak egyetlen egyszer is vétkezett, úgy egész életére beszennyezte magát.” Az ilyen “bukott nőket” elzárták a családjaiktól és a közösségeiktől, gyakorta nem hagyva nekik más önfenntartási lehetőséget a prostitúción kívül.
Míg azonban a nők esetében az állítólagosan felfokozott szexuális vágy egyet jelentett az alacsonyabbrendűséggel, a sztereotípia átfordulását követően a férfiak vágyait senki sem tekintette a józan, ésszerű gondolkodásra való képesség teljes hiányára utaló jelnek, ami miatt ki kellett volna zárni őket a gazdaság és a politika világából. Mi több, férfiak esetében a felfokozott szexuális étvágy nemhogy egyáltalán nem számított hátránynak, hanem épp hogy kifejezett előnynek, a férfiasság jellemzőjének. A szenvedélytől mentes nőkből pedig – nyilván – hiányzik a csúcsra töréshez szükséges lendület és ambíció is. Hasonlóan a szexhez, a munka nyilvános világát is mocskosnak és ízléstelennek tartották, ami aligha egyeztethető össze a nők finom, érzékeny lelkével; mivel az ő ösztöneik inkább anyai, semmint szexuális jellegűek, ezért ennek megfelelően a leginkább arra is alkalmasak – nyilván -, hogy erényesen otthon maradjanak a gyerekekkel. A szegény és a fekete nőket azonban ez a mimóza-szerep sem illette meg; őket továbbra is teljes mértékben alkalmasnak tartották a munkára és a fehér férfiaknak a feleségük elé már nem tárható szexuális késztetéseinek kielégítésére.
A szenvedélymentes nő felmelkedésének leginkább maradandó hatása azonban a szexizmus egy új, alattomosabb változatának megjelenésében érhető tetten – mind a mai napig, a média és a reklámok világában, ahol is a férfiakat felnőtt testben ragadt ostoba, ötéves gyermekekként ábrázolják, a nőket pedig okos, felelősségteljes, gondoskodó, derék teremtésekként – ellentétben a földhözragadt, buja vágyaik bábjaiként vegetáló férfiakkal. Amiből pedig logikusan következik, hogy mivel a férfiak teljességgel alkalmatlanok a saját gyermekeik felnevelésében való közreműködésre (lévén maguk is megmaradtak gyermekeknek), ezt a feladatot teljes egészében a nőknek kell elvégezniük. Mivel a férfiak ahhoz is túl ostobák és kétbalkezesek, hogy bármiféle házimunkát elvégezzenek, ezért értelemszerűen ezt is teljes egészében a rátermett, józan feleségüknek kell elvégeznie. Mivel a férfiak képtelenek uralkodni magukon, ezért a nőknek kell hosszú szoknyát hordaniuk, tartózkodniuk az alkoholtól és a flörtöléstől. És ha egy nőt megerőszakolnak, természetesen az is csak az ő hibája, mivel nem mutatta magát eléggé szenvedélymentesnek. Ahogy egy 19. századi reformer fogalmazott, “A nők tisztaságának szikláit örökkön ostromolják a férfiak buja természetének hullámai” – és ez a szemlélet mind a mai napig tartja magát.
Már-már szinte csodálatra méltó a szexizmusnak ez az alkalmazkodóképessége, amivel folyamatosan átmenti magát nemzedékről nemzedékre, a nemek társadalmi szemléletének és szerepeinek változásai közepette – ezt pedig a történelmi emlékezetünk súlyos hiányosságai teszik lehetővé. A kéjvágyó férfi képe éppúgy az egészen közeli múlt “vívmánya”, mint a lány-rózsaszín, fiú-kék színasszociáció (ez is csak kevesebb, mint 100 évvel ezelőtt fordult meg). Bizonyos dolgok azonban még e sok váltogatás-cserélgetés közepette is gyanúsan állandóak maradtak; amikor a nők voltak kéjvágyóak, otthon volt a helyük, gondoskodó anyukákként. Amikor aztán szenvedélymentessé váltak… szintén otthon volt a helyük, gondoskodó anyukákként. Vicces, nemde? A nemi szerepek hatalmának titka éppen ez: hogy ennyire természetesnek és változatlannak tűnnek. Ha azonban vesszük rá a fáradságot, hogy alaposabban elmélyedjünk a múlt tanulmányozásában, mégis fellebbenthetjük a fátylat az igazságról és láthatjuk, hogy ezeket a kategóriákat is csak emberek alkották – és hogy bármikor meg is változtathatják azokat. Forrás: alternet.org/when-women-wanted-sex-much-more-men, és eszmetar.wordpress.com