Mivel másfél  hete görnyedek a számítógép előtt és mindenen fáj, úgy döntöttem megajándékozom magam egy frissítő masszázzsal, különben napokig közlekedhetek kézen állva, hogy végre visszaálljon a keringésem. Persze megint ott  motoszkált bennem, hogy valaki újat kellene kipróbálni attól függetlenül, hogy ha rosszul sül el, akkor bizony nem fogok felfrissülni. Ám volt egy tuti tippem, kihez is fordulhatnék javaslatért. Amikor a kezembe nyomta a nevet és a telefonszámot, csak annyit mondott: „Ne lepődj meg!” – és persze kacsintott hozzá egyet. Én meg csak elhúztam a számat, hogy nekem most tényleg egy jó átnyomkodás kell, semmi más, nehogy valami mittudomén kihez küldjön…. Mindenesetre telefon, időpont egyeztetés és nemsokára indulás.

A hang alapján elképzeltem egy negyvenes pasast, kulturált megjelenés, napbarnított bőr, széles mosoly. Ehhez képes amikor beléptem a lakásba egy idősebb nő fogadott, kedvesen leültetett, teával kínált és finoman elnézést kért, hogy várni kell. Szemügyre vettem a helyet és semmi kivetni valót nem találtam rajta. Valahogy úgy volt megoldva az egész, hogy valójában nem láttam az előző vendéget sem, mert már csak az ajtócsapódásra lettem figyelmes. Na, végre, én jövök. Most jön a valódi lazítás, pihenés, relax. Az a bizonyos „jól megérdemelt”. Hurrá, hurrá!

Csakhogy amikor beléptem a szobába, földbe gyökerezett a lábam. Egy akkora pacák ült nekem háttal egy asztalnál, hogy Jabba megirigyelhette volna. Namármost, én még mindig húsz kiló vagyok vasággyal együtt, úgyhogy halálra sápadtan nem tudtam, hogy sikítsak-e, hogy én ezt nem akarom, mert agyon fog nyomni, hiszen ahhoz neki egy keze is elég – vagy sarkon forduljak és kirohanjak. Mivel nem futtattam végig elég gyorsan egyik lehetőséget sem, a pasas kedvesen közölte, még mindig nekem háttal, hogy kezdjek el vetkőzni és feküdjek fel az ágyra. Nem volt mit tenni, nekiálltam leráncigálni magamról a ruháimat, de olyan csigalassúsággal, ahogy csak lehetett. Valószínűleg így is érezte a bennem tomboló feszültséget, mert egyre kellemesebbnek tűnő hangján beszélni kezdett az időjárásról. Kicsit oldódtam is, de azért nagyon hirtelen huppantam fel az ágyra.

Ő csak ekkor állt fel, jött közelebb és szép lassan betakargatta a hátam, hogy ne fázzak. Akkor lepődtem meg igazán, amikor oldalt kipillantva megláttam a szemét.
Gyönyörű égszínkék szeme volt, de nagyon is nyilvánvalóan látszott, hogy nem lát. Elmosolyodtam.
Tudtam, hogy ha valakinek az érintés a  szakmája és azt csak és kizárólag a kezére hagyatkozva műveli, akkor biztosan nem lesz baj.
És nem is lett.

Gyakorlatilag úgy nyúlt hozzám, mintha kiscicát simogatna. Finoman, puhán tapogatta végig a görcsös izmokat és fokozatosan lazította el azokat. Lentről kezdte, a lábaimba hozta vissza először az életet.
Nagy lapátkezei olyan kellemes mozdulatokkal dolgoztak rajtam, hogy azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget.
Kifejezetten jólesett, ahogy a hátamon dolgozott.
Először elnagyolva „feltérképezte” a helyzetet, utána aprólékosan, pontról pontra haladt. Elidőzött a nyakamon és a vállamon.
Hol erősebben, hol gyengédebben, de egyszer sem kellett szólnom, hogy valami nem tetszik. Aztán végigpergette az ujját a lapockáimon és a gerincemen.
Valóban felfrissültem, olyannyira, hogy a gondolataim sem azon jártak, mennyire megijedtem az elején.

Mire hanyatt fordultam, képzeletem már annyira elkalandozott, hogy elképzeltem ezt a pasit az ágyban, vajon milyen lehet? Olyan elnyúlós-jóleső, amikor nem sürget semmi és senki, amikor nem kell azon aggódni, mi lesz holnap. Szerintem észrevehette, mi jár a fejemben, hiszen tudtam, hogy látszik – érződik is, amikor megfordultam. És neki is megváltoztak a mozdulatai – bár lehet, hogy csak én éreztem még finomabbnak, még erotikusabbnak minden egyes mozdulatot. Egyáltalán nem bántam, hogy nem hagyta ki a melleimet, lágyan bánt velük, mintha törékenyek lennének. A belső combomat sem felejtette el, jólesően adtam át magam az élvezetnek és tártam szét a lábam, csak még egy kicsit, hogy jobban hozzám férjem.

El tudtam volna képzelni izgalmasabb befejezést is a „köszönöm, egészségedre” – szokásos mondatoknál, de sebaj hiszen nem ezért mentem. Mégis olyan élménnyel gazdagodtam, ami megint jópár hétig kitölti majd a gondolataimat. Az is lehet, hogy nem várok ilyen hosszú ideig, és hamarabb visszamegyek, azért a bizonyos izgalmasabb befejezésért.