– Kiragaszthatnánk egy piros karikát a kocsi oldalára! – ült mellém, formás popsiját elhelyezve, fekete nadrágostól.
– Mint „szexjárat”?
– Aha. Mind a két oldalra, sőt előre-hátulra is, a tetejére is, a repülők is vigyázzanak! Jó nagy, pirosat, mint a hulahopp karika…
– Hulla vagyok már, mire odaérünk, minden nap! – Péntek reggelen hangzottak el ezek a már ismert mondatok.
– Előttem mindig egyedül utaztál?
– Oda-vissza igen, csak akkor nem, ha napközben mentem valahová.
– És egyedül mit szoktál csinálni? – Úgy tűnt, sosem fogy ki a kérdésekből.
– Előveszem a farkamat és játszadozok…
– Tényleg? – hüledezett.
– Nem, de jól hangzik – nevettem el magam. – Igazából sok zenét hallgatok.
– Már majdnem elhittem, és arra gondoltam, hogy most már ez is az én dolgom lesz, mint a csoki vásárlás, de ha csak vicc volt…!?
– Ez is jól hangzik. Nem ijednék meg… Azt szoktam játszani, hogy előveszek egy cd-t onnan, és beteszem úgy, hogy nem pillantok rá. Ki kell találnom, mi szólal meg.
Kinyitotta a kesztyűtartót – Ez igen, micsoda választék! – és visszacsukta.
– Akkor hogy is van? Előveszem… – huncutul várta a hatást, a szeme sarkából figyelve.
– Te most miről beszélsz? Nem a cd-kről, ugye?
– Még az előzőeknél leragadtam… Szívesen csinálom neked, de nem állhatunk meg, nem akarok elkésni, miattam az idő rabjai vagyunk.
Meredező fák suhantak el mellettünk. Visszafelé azon utazunk! – mutatna rájuk Pistike. Nem voltam ám nagyon zavarban…
– Menet közben?
– Akár… Te nézel előre és vezetsz, a többi az én dolgom.
Olyanok voltak ezek a közös utak, mint az éjszakáim általában: amikor nem figyelek oda, valaki ellop a közepéből egy darabot. Végzetesen faljuk a kilométereket, észrevétlenül mindjárt félúton járunk.
– Tetszik az ötlet! De rossz lesz abbahagyni. – Az igazság az előző kijelentésemmel szemben: Mégis, nagyon zavarban voltam! És már éppen úgy állt a szerszámom, mint egykor a tusolóban.
– Nekem is rossz lesz abbahagyni, de csak nem gondolod, hogy téged félbehagylak?
– Ezt találtad ki?
– Nem tetszik? – kérdezte Mariann. – Neked mi az ötleted?
– Álljunk meg!
– Ez már volt, elvetettük. Más ötlet?
– Visszafelé álljunk meg… Szóval várj meg, és együtt jövünk vissza!
– Oké! – válaszolt.
Mintha ez olyan magától értetődő lenne. Végül is az, természetes dolog, hogy meg kell állni a szükségletek kielégítésére.
– Komolyan mondod? – csodálkoztam.
– Én is ezt találtam ki: megvárlak. Csak kíváncsi voltam, mondod-e. Mikor tudsz eljönni?
– Szokásos…
– Megvárlak arrébb, ott a parknál. Jó lesz úgy nekünk?
– De lassan fog telni a nap, már alig várom! – sóhajtottam.
– Látom – nézett lefelé, valahová a kormány elé. – Áll még az én ajánlatom is. Muti!
Odahajolva, két kézzel fürgén kibontott, majd csak a vállunk ért össze, balkezes lévén könnyedén átnyúlt az én térfelemre, a szembejövők nem is sejthették, mi van készülőben. Kezdetben alig érintett, mintha meleg lehelet érne csak. Nem szólt semmit, nézett előre, de egyre gyakrabban oldalra pislogva, pár perc után már csakis engem nézett, ahogy mozgok a kezében…
– Jó volt így? – kérdezte végül, és elővett néhány papír-zsebkendőt. – Megszabadítottalak. Kibírod délutánig?
– Így már valahogy… – Csodálkozva néztem, ahogy az arcához vonja a bal kezét, és orrával, mintegy ismerkedve, mélyeket szippant a nedveimből szálldogáló párából. – Azért ezzel még nincs ám letudva a délutáni program!
– Jól van, én sem gondoltam, hogy a markomat akarod megdugni, de ennyi már kijárt azért nekünk a sok utazás után! Délután pedig indul a szexjárat!
Fürgébb voltam, Mariann sehol. Szellemileg fárasztó ez a nap is, mint általában. Semmi bajom a munkával, úgyszintén a megoldandó helyzetekkel, ámde kissé nehezen viselem az emberi hülyeséget. Egy frissen kinevezett osztályvezető azzal a módszerrel igyekszik titkolni meglehetősen kis kaliberű tehetségét, hogy nem létező problémákat vet fel. Aztán ezeket hatalmas hűhó közepette sikeresen megoldja úgy, hogy ma is egész nap minden beosztottja azt az álhibát kereste lázasan. Mintha a leggazdagabb magyar egy darab – forgalomból egyébként kivont, kerekítésből származó – 1 forintost kerestetne az alkalmazottakkal: „ide gurult pedig valahová!” Ekkora lehetett nagyjából a jelentősége annak, amivel szórakoztatta az újdonsült vezető néhány, egyébként munkából alig kilátszó kolléganőjét. Végül, éppen munkaidő befejezése előtt 1 perccel szólt nekik az emberszabású főnökük: lányok, ne keressétek, meglett, ide van írva ceruzával, csak nem látszott! Ez engem közvetlenül nem érintett, de a hangulat, ami átragad mindenkire, az bizony fárasztó tud lenni. – Ilyeneken járt az agyam, mire megérkezett.
Kipirultan a sietségtől, hátizsákját a lábához téve:
– Szia, indulhatunk. Vettem pár dolgot.
Akkor ezért e késés, no jó, 4 perc csupán. Azt gondoltam eddig, ha a nők azt mondják, „vettem pár dolgot”, az 20-25 kisebb-nagyobb szatyrot, dobozt jelent. Mariannál elfért a szokásos hátizsákban.
– Meglepetést is vásároltam! Ne kérdezd, mit! – figyelmeztetett, de azért mintha neheztelne a hangja, hogy magamtól nem érdeklődtem: Mit vettél?
Tehát már konkrét és reá jellemző részletes-alapos terve van? Ehhez vehetett valamit. Talán óvszert?
– Milyen napod volt? – Ilyet először kérdezhettem utazásaink során, hiszen eddig csak az odafelé szexúton közlekedtünk közösen.
A tegnap reggel már jól bevált helyre, combja közepére eresztettem a jobb kezem, de már nem félútra, hanem otthonosan, egészen közel a rejtélyes hajlatokhoz. Mosollyal jutalmazott, csillogóval, kedvessel, és nagyon erotikussal.
– Majd még korrepetálhatsz, mert sok minden nem világos. Lehet, hogy tanulni kellene egy kicsit, nemcsak vizsga előtt… – Újabb mosoly, még több hófehér gyönggyel: – Mit szeretnél legeslegjobban?
– Téged! – vágtam rá.
– Akkor ez nagyon kölcsönös!
– Van az a nagyon fás rész… – kezdtem.
– Tudom, minden nap megfigyelem, ott még lassítani is szoktál egy kicsit, hogy most akkor is becipelsz oda és lehúzod a bugyim!… Mi van ott?
– …azon túl egy kicsivel … – folytattam.
– Ne csigázz! Ha most azt mered mondani, hogy arra a panzióra gondoltál!… – fordult felém fenyegetően.
– Mi a baj vele? Mindig állnak ott autók, biztos van szabad szobájuk.
– Az a bajom, hogy én is erre gondoltam, és úgy terveztem, majd csak ott szólok, hogy itt jobbra! Kell ott valami igazolványt mutatni? – töprengett.
– Miért kellene? Szerintem a pénz igazolja, hogy komolyan gondoljuk.
– Várom már… – Megint egy mosoly, immár az erotikus változatból.
– Ha meg nincs szobájuk, akkor visszamegyünk oda a ligetes rész mögé.
– Én benne vagyok!
Közeledtünk a tervezett helyszínhez. A kocsiban szokatlan csend, ilyen sem volt még az eddigi utazások alatt.
Nem tudom, mire gondolhatott, de egyszercsak megszorította a combján simító mozdulatokat végző kezemet, és nagyot sóhajtott:
– Várom már…
Bekanyarodtunk az apró kövekkel felszórt parkolóba, ahol már 2 kocsi várakozott. Bíztam benne, hogy azok utasai hasonló szándékkal álltak meg, nem nekünk kell először megmagyarázni a panziósnak, mit is szeretnénk.
Találkozásunk óta először álltunk és először lépkedtünk egymás mellett. Ez azért jól jellemzi a kapcsolatunkat: elmaradtak szokásos dolgok, de biztos jobban ismertük egymást, mintha együtt járnánk hosszabb ideje. Közel egyforma magasak vagyunk, egy magassarkúval már felülről nézhetne rám.
Leültünk a hat kis asztalka egyikéhez. Először ültünk egy asztalnál…
– Elmegyek mosdóba, addig kérdezd meg… – súgta Mariann, és sietve távozott.
– Enni szeretnének? – érdeklődött az asztalhoz lépő hölgy, akit pultosnak teremtettek. Ilyennek képzelném el e foglalkozás avatott szakértőjét akkor is, ha még sosem láttam volna.
– Két kólát kérünk… Mit lehet még? – próbálkoztam ezzel a puhatolózó kérdéssel.
Mondom, hogy tipikus pultos! Értette, közelebb hajolt, bár senki nem volt a közelben:
– Lehet pihenni is, felfrissülni útközben, ez mindenkinek jár ebben a rohanó világban. Nem egynapi a díj, csak háromezer, de addig maradnak, ameddig jólesik, adok egy kulcsot, aztán majd nekem kell visszahozni.
– Akkor a kólák mellé kérnénk egy kulcsot is, ha már ilyen jó ötletet kaptunk…
A pincérnő elkopogott, Mariann megérkezett.
– Lehet? – kérdezte már két lépésről.
– Enni, inni. Kólát kértem, jó?
– Visszamenjünk amoda? – Mintha nem is szándékozna leülni.
– Gyere!– mutattam a székére.
Kopogás közeledett, nem a két kóláé, azok üveghangot hallatva folyamatosan egymást cukkolták a tálcán. A pincérlány letette az egyik üveget, másik üveget, letette az egyik poharat, másik poharat, majd felemelte az „a” üveget és töltött az „a” pohárba, utána megismételte ugyanezt a „b” jelűekkel. Belenyúlt egy hatalmas zsebbe a derekán, és letett elém egy kulcsot. A kulcsról a műanyag cédula lógott: „2.”
Ezt a tekintetet nem fogom elfelejteni! Mariann rám nézett, aztán a kulcsra, megint rám… Közben a pincérlány szó nélkül eltávozott.
– Elintézted, csak viccelődsz… – Szeretem a mosolyt, mint hajnalban – hol vagyok én még akkor? -, illetve mint reggel a napfényt, ami bekukkant az ablakon, kedvem lenne visszamosolyogni. A Napra is.
– Ez azt jelenti, hogy mi, kettesben megyünk a kettes szobába? – Megfogta a poharát és köszöntésre emelte.
– Látod… Itt ez a jó szokás: aki iszik kólát, kap mellé szobakulcsot. – Egy hajtásra legurítottam a pohár tartalmát.
– Hm? – Ilyen fénylő-csábító-cinkos tekintetet még nem láttam.
– Én várom már! – idéztem a kocsiban hallott mondatát.
Egyszerre felálltunk, betoltuk a székeket, mintha ez lenne a legfontosabb, és felmentünk pár lépcsőfokot, amerre a tábla jelezte: 1-5.
Apró fatábla a tömör, masszív ajtón: 2. Kulcs a zárban, kezem a kilincsen, keze a kezemen… egy lépést tett felém, és ekkor csókoltuk meg egymást először. Pótolva, amit lehet, az első legalább hosszúra sikerült.
Szótlanul léptünk be. Hová lett az én csicsergős állandó útitársam?
– Megmasszírozhatlak? – kérdezte, és elővett az elmaradhatatlan hátizsákból egy üveg olajat, ez lehet a meglepetés. – Feküdj le!… Meztelenül, persze! – tette hozzá.
– Jó lesz… Értesz hozzá? – Gyorsan vetkőztem.
– Nem gyakoroltam, nem tanultam, de érzéssel fogom csinálni, ahogy jólesik…
– Ügyes kezed van, tapasztaltam már. – Végigfeküdtem az ágyon, és néztem, amint ő is vetkőzik. Alakja formásan karcsú, s mindenütt gyönyörű bőr bukkant elő lassan, ahogy dobálta le a ruhadarabokat. Először láttam a ciciket! Megszabadultak rabságukból és boldogan remegtek, mint nyomtatott „p”, meredtek előre, kúpos bimbójukkal. Két mozdulattal lekerül a legapróbb holmi is, és állt csak mellettem egy pillanatig, popsija mint „d” betű, a háta vonalából csábítóan kiemelkedik, valószínűtlenül gömbölyű…
– Fordulj meeeg! – kérte.
Hasra gurultam, két karom lógatva a testem mellett.
Kellemes illatú olajat öntött a tenyerébe, és a lábaimat simogatta. Siklott a keze le-fel, oldalra és vissza. Fenekem következett, ehhez szétnyitotta a lábaimat, és közéjük térdelt. Ujjai gyakran betévedtek, és hátulról érintették az amúgy is készenlétben álló fegyverzetemet. Amikor úgy látta, hogy elkészült, a már masszáson túlesett fenekemre ült, és hosszú, erőteljesebb mozdulatokkal a hátamat is kielégítette.
Felemeltem a karom, és a térdét, combját simogattam. Úgy látszik, ez megelégedését váltotta ki, mert kis mocorgással úgy helyezkedett, hogy a punciját is elérjem. Kis tétova érintés, simogatás, s miközben ő a vállaimnál és a nyakamnál járt, ujjaim finom nedvességet éreztek, és mintha kis remegést is észleltem volna, amely a testétől érkezett, ahol hozzámért.
– Jólesik? – kérdeztem.
– Le sem tagadhatnám, érzem, hogy lebuktam, a kezed már felfedezte. Neked jólesik?
– Én sem tagadhatnám…
– Fordulj meg, jó?
– Örömmel! – Kicsit felemelkedett, s az ekképpen számomra biztosított területen hátamra fordultam.
Nézte ágaskodó szerszámomat – Szia, téged már ismerlek felületesen! – Megfogta, odahajolt és egy puszit lehet a végére.
– Gyere, fordulj meg, én is adok puszit! – kértem.
– Majd utána… előbb még masszírozás – jelentette ki.
– Kínozni akarsz?
– Miért, te kínozni akartál egész héten? Azt szeretném, ha sokáig élveznénk, hogy végre nem az úton száguldunk.
– Jó lesz, én is szeretném sokáig… – Örömmel tapasztaltam, hogy elölről is egy Mariann-féle alapos, minden kérdésre és részletre kiterjedő masszásban lesz részem.
Végighaladt a lábaimon közéjük térdelve, ügyelve arra, hogy időnként egy-egy futó érintéssel üdvözölje középkori lovagi tornára is alkalmassá vált fegyveremet.
Csodáltam az izgő-mozgó ciciket, megfogtam őket, amint elérhető közelségbe kerültek. Ahogy pedig haladt testemen felfelé, és megint rámült, kicsit felemelkedve elértem a feszes popsiját. Úgy helyezkedett, hogy a lába közé illeszkedjen a farkam, gyakran ránézett, egy simítás, mintha biztatná… Mondta is:
– Mindjárt te következel!
Alig vártam már!
Véget ért a masszás – gondoltam, s tévedtem. Csakis a testem ágaskodó középpontjára figyelt, újabb adag olajt használva.
– Hogy is van az a zuhany alatti kaland? Hogy is szereted? – kérdezte. Mindkét keze egyszerre, egymást keresztezve csúszkált.
Nem bírtam megszólalni! Szemeim a finoman remegő ciciken, karjaim megadóan lehanyatlottak valahol kétoldalt, arcomon biztosan egy ottfelejtett, kéjes mosoly… Csak élveztem, amilyen alapos gondossággal, érdeklődő tekintet kíséretében simogatott.
– Gyere most már, mert nem bírom… – kérleltem.
– Pszt… – Ez lehetett a válasz? Vagy inkább az, ahogy felemelkedett, és lassú, csupa-élvezet mozdulattal közeledett fentről, nyiladozó puncijával…?
Becsúsztam, beszippantott, ameddig csak lehetett. Lökő-ösztönöm beindult, néhány gyors mozdulattal megtöltöttem volna a készségeses körbeölelő, forró nedvességet… ha mozdulni tudtam volna! De csak Mariann mozgott, haját egy mozdulattal hátradobva, ciciket mégjobban kitolva, nagyon-nagyon lassan, amikor már eléggé felemelkedett, nem sok hiányzott, hogy kikerüljek a jó helyről, megint visszaereszkedett. Ismét teljesen betöltöttem. Lehunyt szemmel, vállam körül támaszkodva, oldalra is elmozdult, kis köröket írt le, hangosan vette a levegőt.
Mindjárt végem…
Hirtelen megfordult, háttal nekem, a popsi látványa tárult elém, gyors visszaereszkedés, és mint a hátrafelé vágta… egyszerre fújtuk ki hangosan a levegőt.
Ha máris nem azt tettem volna, hát most elterülnék – gondoltam. Mariann mellém kucorodott, feje valahol félúton, csípőm tájékán éreztem a még szapora szuszogását, aztán egyértelművé tette, hol is található, hiszen ráfektette a hasamra.
Hosszú percekig így maradtunk. Éreztem, hogy puszit kapok egy nagyon érzékeny pontra, majd felemelkedett és a szobácska sarkából nyíló zuhanyfülkébe lépett. Láttam az alakját, néztem a mozdulatait az áttetsző üvegen keresztül.
Hamar visszatért, itt-ott apró, átlátszó gyöngyök csillogtak a testén. Mellém feküdt, arcát a vállamhoz nyomta, kezével fogódzkodót keresett – talált is.
– Jó volt? – kérdezte súgva.
– Alig térek magamhoz.
– Pihenj csak, megérdemled! Elmentem egyszer a masszás közben, másodszor meg amikor te is… Jó hely ez a kettes lakosztály!
– Ígértél közben valamit…
– Tudom, a puszi a punimra. Mondtam, hogy majd utána…
– Utána vagyunk már! – reklamáltam.
– Meg sem szólaltál, nem akartalak zavarni… De ha kipihened magad, ééén nem bánom!
– Pihent vagyok!
– Hm?
Keresztbe feküdtem, fejemet távolabbi combjára hajtottam, és nézegettem azt a finomságot, amivel olyan nagy élvezetet szerzett nekem az előbb. Megsimítottam a környezetét, ujjammal körberajzolgattam, végighaladtam alig érintve meg, a nyíló völgy felett, arcommal lassan közelítettem. Amikor már hozzáért a szám, egy halk puszit helyeztem el a völgy bejáratánál.
Elégedett nyöszörgést hallottam.
Kinyújtva a nyelvem, bejártam ugyanazt a kört, mint az imént az ujjammal.
Éreztem, hogy a hosszú, formás lábak egyre tágabbra nyílnak.
Mariann szabadalmaztatta igen alapos és részletes beszámolóm elég hosszú időt venne igénybe, de nem találok rá szavakat. Egyszerűen jó volt! Fel-le, be-ki járt a nyelvem, már nem is hallottam a hangokat, de éreztem, hogy kezével kedvesen invitál, el akar érni. Aztán elengedte a lábam, megfeszült, csípőjét kissé megemelte… és hangosabb, elfulladó nyöszörgés. Hasra fordulva elterült, jóízűen kinyújtózva.
Fejemet így a popsijára tettem, és hallgattam az ablakon beszűrődő országúti zajokat.
– Jó volt? – kérdeztem ezúttal én.
– Soha jobbat! – mondta vidáman.
Elmentem zuhanyozni, aztán leültem az ágy szélére és néztem tetőtől talpig, talptól tetőig. Szemem nem tudott betelni a látvánnyal, oldalára fordult, kezemmel segítettem érzékeimnek felfedezni minden apró részletet, éreztem a selymes-bársonyos bőrt, dombokat, völgyeket…
Anélkül, hogy megbeszéltük volna, egyszerre felálltunk, felöltöztünk, közben néztük egymást.
– Tudod, hogy két napig nem találkozunk? – kérdezte, és közelebb lépett.
– Eszembe jutott már az előbb.
– Mit szólsz egy búcsúzáshoz? – lépett még közelebb.
– Mire gondolsz? – Mire végigmondtam, megértettem.
Leguggolt elém, és újra vetkőztetni kezdett. Lehúzta a nadrágom, és segített kilépni belőle, közben a szája már keresésre indult. Nem tudott válaszolni már, de felesleges is lett volna, minden világossá és egyenessé vált…
A pincércsaj talpon volt:
– Máskor is térjenek be hozzánk! Jó utat kívánok! – szólt utánunk.
– Betérjünk? Betérjünk? – kérdeztük egyszerre egymástól. Először történt velünk több dolog is, de reméltem, hogy nem utoljára.
Felfelé fordítva, inkább hátrahajtva a fejét, biztos ami biztos, kitapogatta a kesztyűtartót, kinyitotta, kivett egy lemezt, felnyitotta, ujjaival kitapogatva a cd-t betette a lejátszóba, és kijelentette:
– Gabriella Cilmi.
2 másodpercen belül megszólalt!
– Ez nem lehet! – csodálkoztam. – Hogy csináltad? Biztos megnézted, melyik van fölül… Igen, reggel meglested!
– Éppen így történt, szeretek tutira menni… De azért jó volt neked is, remélem! – És vidáman dudorászott hazáig.