A fiú kimászott a medencéből. Kicsit fáradt volt a 40 hossz után, pedig nem versenytempóban úszott. De kétezer méter az akkor is kétezer méter. Annak idején három-négyszer ennyi volt a napi adagja, és egy részét bizony teljes erőbedobással, versenytempóban kellett teljesíteni. Bár sokszor elbliccelte, az edzője veszekedett is vele emiatt éppen eleget.
– Sosem lesz belőled komoly versenyző, ha félvállról veszed az edzéseket!
Egy ideig csak hallgatta a szidásokat, utána pár napig keményebben is dolgozott. És bár a többiek közt ő volt a legjobb, mégsem voltak kimagasló eredményei. Néhány megyei bajnokság, de ott is inkább csak második-harmadik helyek; háromszor az országoson is indult, és egy alkalommal sikerült is 800 méteren bronzérmet nyerjen, de leginkább a mezőny közepén, második felében végzett. Egy újabb ledorongolás után, amikor megint centikkel lett harmadik a megyein, megunta és kifakadt.
– Nézze, mester – közölte az edzővel -, nagyon szép dolog, hogy szeretne belőlem nagymenőt faragni. Csakhogy nekem nem életcélom, hogy élsportoló legyek. Tudom csinálni még 5-6, jó esetben 8-10 évig. És utána? Mutasson nekem egyetlen olyan volt sportolót, beleértve tényleg nagymenőket, olimpiai meg világbajnokokat is, aki abból él, hogy élsportoló volt. Oké, ott van néhány nagy öreg, aki kap valami nyögdíj-kiegészítést. És aki nem nagy öreg, csak kis öreg? Meg aki még nem nyögdíjas? Valamiből nekik is meg kell, meg kellett élni. És aki még kis öreg sem lett, semmilyen öreg nem lett? Nem akarok beszélni arról, hogy hány sportolóból lett kész roncs, hány nem érte meg a negyvenedik évét. Nem csak a magyarok közül, úgy általában. Oké, az úszók közt azért ez nem olyan gyakori, mint néhány más sportban. De tegyük fel, tényleg sikerül nemzetközi szintre jutnom. Mondjuk, összeszedek vele annyit, hogy pár évig kitart majd. Ha ugyan összeszedek, mert az úszás sehol nem tartozik a legjobban fizetett sportok közé. Akkor is kell majd keressek valami megélhetést. Most ugye gimibe járok. Utána meg minden bizonnyal egyetemre megyek. Ami öt éves. Csakhogy ha az úszásba fektetem az időmet és energiámat, akkor 7 vagy 8 év alatt fogom elvégezni. Lesz 2-3 év hátrányom, ha nem több, mire elkezdhetem azt a pályát, és soha a büdös életben nem fogom tudni behozni. Edző sem lehet minden kiöregedett versenyzőből. Ha meg netán még diplomával a zsebemben is versenyzek, akkor még nagyobb hátránnyal indulok majd, mert közben a felét elfelejtem annak, amit tanultam, a másik fele meg elavul addigra.
– De akkor mi a fenének csinálod, ha így gondolod?
– Mert imádok úszni, mester.
Tényleg imádott úszni, ma is imád. Csak versenyezni nem szeretett soha. Szinte boldog volt, amikor az edző lezárta a beszélgetést.
– Akkor ússzál, fiam, a strandon. De most szépen add le az egyesületi holmit a szertárban, a belépődet a klubirodán, és tűnj el a balfenéken. Eddig pénzt kaptál az úszásért, most majd fizetsz, ha úszni akarsz.
Tulajdonképpen nem bánta. Sosem akart ő versenyző lenni, csak rádumálták. Kilenc évesen tanult meg úszni, aztán mikor ötödikes lett, és jött az iskolai kötelező úszásoktatás, akkor „felfedezték”, és bemesélték a szüleinek, hogy micsoda remek jövő áll előtte. De érdekes módon a szülei sem bánták, hogy öt év után kidobták a klubból; alighanem ők is rájöttek, hogy mégsem való ő versenyzőnek. Szó nélkül fizették az uszodabérletét, amíg tanult, és ő ki is használta: minden nap leúszta a magáét, most már a saját kedvére. Négyezer méterrel kezdte, aztán minden évben elhagyott belőle százat; az utolsó egyetemi évben és azóta meg évente kétszázat. Most napi kétezernél tart, ősszel megint elhagy majd négy hosszt, aztán ha elér a napi ezerhez, ott megáll, nem megy lejjebb jó ideig.
Mindezt az alatt a fél perc alatt gondolta végig (sokadszor már), amíg kiszállt a medencéből, és odasétált a cuccához. Kicsit megtörülközött, aztán végigdőlt a nyugágyon. Közben akaratlanul is észrevette, hogy a lány még mindig rója a hosszakat. Érdekes, már akkor bent volt a medencében, amikor ő beugrott. Úszás közben nem figyelte, de abban biztos volt, hogy közben nem hagyta abba, nem állt le pihenni, nem ment ki a medencéből. Önkéntelenül is figyelni kezdte. A lány lassú, nyugodt tempóban úszott, minden két hossz után váltva: gyors-mell-gyors-mell. Nem versenyző, sosem volt az, állapította meg a fiú egy idő után. Ahhoz túl szépen, túl szabályos stílusban úszik. Aki valaha is, bármilyen rövid ideig versenyzett, az nem úszik soha teljesen szabályosan, ahogy a könyvekben le van írva. Kicsit máshogy veszi a levegőt, esetleg más a kéz- vagy lábtartása, van egy kis különbség a lábtempóban, főleg amikor gyorsot úszik. Mellen kevésbé lehet ezeket észrevenni.
Figyelte még kicsit, aztán abbahagyta, elővette a könyvét, olvasni kezdett. Időnként felnézett: a lány rendületlenül rótta a hosszakat. „Biztos valami sportőrült tyúk, lapos cicikkel, deszka fenékkel, ugyanakkor férfiasan dagadt kar- és lábizmokkal; az úszónők legalábbis majdnem mind ilyenek” gondolta, amikor megint a könyvbe mélyedt.
Talán tíz perccel később, mikor megint felnézett, épp elment előtte a lány, már csak hátulról látta. Levette a fürdősapkát, kezében lóbálta az úszószemüveggel együtt. Félhosszú, szőke haja kicsit nedvesen omlott vállára, hiszen a sapka alá mindig kerül egy kevés víz. A dressz persze nedvesen simult a testére. „Az alakja egész jó, vékony a dereka, gömbölyű a feneke, és alig izmosabb a combja az átlagnál, a vádlija is teljesen normális”, állapította meg, aztán figyelmét ismét a krimire fordította. Hamarosan azonban megint fel kellett nézzen.
– Bocs, nincs egy kis napolajad vagy naptejed? – kérdezte egy kellemesen csengő hang. – Az enyém pont most fogyott el, csak a karomat tudtam bekenni.
A lány állt előtte, most már bikiniben. „Biztos bikini néven, méregdrágán sózták rá ezt a másfél zsebkendőből és néhány cipőpertliből álló valamit”, gondolta a fiú. A kétrészes fürdőruha (ami csak napozásra volt alkalmas) szinte csak a bimbókat takarta el az egyáltalán nem lapos, hanem nagyon is kiemelkedő, bár nem túl nagy, de szép, kerek, keménynek tűnő mellekből; épp csak az illem kedvéért fedte be a Vénusz-dombot, és semmit nem takart a fenékből, csak a két félgömb közti vágásban húzódott fel a csípőt övező pántig, akár egy tangabugyi. A fiú szeme villámgyorsan futott végig a lányon, akinek kissé csillogó karja sem volt duzzadó izomköteg: formás volt, bár kétségtelenül izmos is. 24-25 évesnek tűnt, úgyhogy 2-3 évvel lehetett fiatalabb a fiúnál, aki nemrég múlt 27.
– Még van benne egy kevés – nyúlt be a fiú a nyugágy mellé tett szatyorba. – Remélem, elég lesz. Ha gondolod, szívesen bekenem a hátadat – udvariaskodott, kezében a flakonnal.
– Tényleg megtennéd? Nem merek hason fekve napozni, mert könnyen leégek, viszont nem érem el a hátam közepét, nem tudom bekenni.
– És nincs, aki bekenjen?
– Most nincs. Máskor az öcsémmel jövök, ő keni be a hátam, de három hete leesett az egyik barackfáról, és eltört a lába, úgyhogy otthon kellett maradjon, gipszben. Én viszont csak most kaptam szabit, a szállásom is le volt foglalva, ki volt fizetve, muszáj volt jönnöm.
– Hány éves az öcséd? – kérdezte a fiú, miközben a szomszédos nyugágy mellé térdelt, és elkezdte a hason fekvő lány hátát bekenni a naptejjel.
– Tizennégy lesz ősszel, tíz és fél évvel fiatalabb nálam.
– És még mindig fára mászik?
– Valakinek csak le kell szedni a barackot.
– Igaz. És csak ketten vagytok? Elég nagy a korkülönbség – folytatta a kérdezősködést és a kenést a fiú.
– Van egy húgom is, pont kettőnk közt, de ő beteg, folyton kórházban van.
A fiú érezte a lány hangjából, hogy ez valamiért nem kellemes téma, úgyhogy innentől némán kent tovább.
– Hé, ott már én is be tudom kenni magamat – csilingelt fel hirtelen a lány hangja, de csak a nagyon süket nem hallotta, hogy egyáltalán nem dühös, amiért a fiú keze bizony már nem a hátán, hanem a fenekén keni el a naptejet.
– Bocs, de nem tudtam megállni – vigyorgott a fiú, aztán odanyomta a flakont a lány kezébe, és felállt. – Ha nem akarod, hogy máshol is bekenjelek, akkor szolgáld ki magad, én meg megyek és megtudom, hogy a kertész a gyilkos vagy a komornyik?
– Szerintem egyik sem – ült fel a lány nevetve. – Vagy a sofőr, vagy a szobalány félnótás, de amúgy szeretetreméltó öccse.
– Az kizárt, a szobalányt az árvaházból szerződtették, a sofőr viszont már öreg ahhoz, hogy a fiatal bárónét puszta kézzel megfojtsa. És indítéka sincs.
– A másik kettőnek talán van?
– Aha. A kertész részeges, és a báróné már rég ki akarja rúgni. A komornyiknak is van vaj a fején, csak még nem derült ki eddig, hogy pontosan micsoda.
A fiú tovább olvasott, a lány meg napozott. Néha távolabbról, a strandmedencék felől egy-egy kiáltás hallatszott, gyerekek visítozása, meg ahogy valaki kiabált egy nevet, talán pont egy gyerekét.
– Hát a kertész kiesett, alibije van. Este héttől a kocsmában ivott, kilenc után dobták ki, mikor már tökrészeg volt és elkezdett hőzöngeni. És kilenc után néhány perccel talált rá a báró a felesége hullájára. A kocsmától legalább húsz perc a kastély még nappal és józanon is, hát még este és tántorogva. Úgyhogy maradt a komornyik.
– Várd ki a végét, a sofőr lesz a tettes – ingerelte a lány a szomszédos nyugágyról.
– Ugyan – legyintett a fiú, és olvasott tovább, de amikor átlapozott a következő oldalra, egy halk „fenébe” hagyta el a száját.
– Valami nem stimmel? – érdeklődött a lány.
– A komornyiknak is van alibije, nyolctól a báróval meg a titkárával volt a könyvtárban, és a hét végi kerti ünnepségről tárgyaltak egészen kilencig. Nyolckor a báróné még élt.
– Biztos?
– Biztos, nyolc után még telefonon beszélt a plébánossal.
– Hidd el, hogy a sofőr volt. Nem is öreg, csak álcázza magát.
Erre már csak szótlanul legyintett a fiú, de hamarosan egy fordulathoz érhetett, mert most egy „nocsak” kiáltást eresztett meg. Aztán két perccel később becsukta a könyvet, és átnézett a lányhoz, aki most a hátán feküdt, csukott szemmel.
– Nem a sofőr volt. És kiderült, mi van a komornyik füle mögött: zsarolta a bárónét, hogy ha nem fizet neki havonta ugyanannyit, mint amennyi a bére, akkor elárulja a bárónak, kikkel csalta meg. Hosszú a lista.
– Feladom – nevetett a lány. – Sosem voltam jó krimiben. De akkor mégis ki a gyilkos? És miért ölte meg szegény bárónét, aki csak kettővel csalta a bárót: fűvel meg fával?
– Csodálkozni fogsz. A lovászlegény fojtotta meg. A báróné két nappal korábban rajtakapta, hogy szegény kis ártatlan, árva szobalányt csöcsörészi az istállóban, és kirúgta, a kerti buli után el kellene tűnnie a kastélyból. Meg is fenyegette, hogy ráadásul a plébánosnak is elmondja a dolgot, az ő gazdasszonyának a lánya pedig a lovászlegény menyasszonya.
– És elmondta neki? Na és hogy derült ki?
– Hát hogy a papnak elmondta-e, az nem derült ki, de a nyomozó úgy jött rá, hogy valami gyanús foltot talált a báróné hálószobájának a szőnyegén, amiről kiderült, hogy lótrágya. Márpedig aznap a báróné ugyan kilovagolt reggel, de a hálószobáját csak később takarították ki, és akkor még nem lehetett ott, mert akkor feltakarítják. Délután meg végig a házban volt a báróné, akkor sem vihette be a hálóba. Csak a lovászlegény csizmájáról kerülhetett oda, és csak este, mert amúgy egész nap az istállóban volt a fickó, fél nyolckor ment csak el, állítólag vacsorázni. Viszont csak kilenc után ment vissza lefeküdni a főlovász szerint.
– Nem épp szabályos befejezés. Bár a lókaka mint bizonyíték nem rossz.
– Az nem, de a lovászlegényről csak az elején volt egyszer szó, mikor a komornyik elmondja a nyomozóknak, kikből áll a személyzet. Agatha néni meg Georges úr forog a sírjában, nem is beszélve Sir Arthurról.
– Agatha néni, gondolom, Agatha Christie, Sir Arthur meg csak Conan Doyle lehet, de ki az a Georges úr?
– Természetesen Georges Simenon, Maigret főfelügyelő kitalálója. De sorolhatnék másokat is, akik soha nem engednének meg egy ilyen befejezést. De ez így nagyon gagyi.
– Ne is törődj vele, nem lehet minden krimi jó.
– Hát nem. De ilyen vacaknak sem kellene lennie.
A hangszórókból megszólalt a déli harangszó. A lány felugrott.
– Te jó ég! Rohanok, mert egykor tálalják az ebédet. Kösz a naptejet meg a bekenést. Ha még találkozunk, akkor majd visszaadom mindkettőt.
– Hagyd a fenébe – nagylelkűsködött a fiú, bár titokban nem bánta volna, ha máskor is bekenheti, végigsimogathatja a lány hátát, és érezheti ujjai alatt a sima bőrt. Nem is szólva a kerek, kőkemény popsiról. És szívesen ment volna lejjebb is, az ugyancsak izmos combokra és a vádlira. Nem is beszélve a lány hasáról, melléről. Igencsak tetszett neki ez az életvidám fiatal nő. Vajon hogy tud simogatni azokkal a vékony, hosszú ujjaival?
Érezte, hogy már a gondolattól is megfeszül a fürdőnadrágja. Gyorsan beállt a medence szélén levő egyik zuhany alá, és hideg vizet eresztett magára. Még csak az kéne, hogy valaki meglássa, amint az erekciója feszíti a fecskéjét. De a hideg víz ellenére is lassan eresztett le, mert közben azon járt az esze, milyen is lehet a lány mellbimbója? „Világos, egész halvány rózsaszín”, döntött végül, maga sem értette, miért. Az biztos, hogy nincs nagy bimbóudvara, mert az kilátszott volna a parányi mellsapka alól.
Hamarosan aztán ő is összeszedte a cuccát, és elment ebédelni. Utána meg ledőlt kicsit pihenni a szobájában. Nagyon helyeselte a mediterrán népek szokását a sziesztával. Igaz, ők főleg azért csinálják, mert déltájban van a legmelegebb. A fiú meg azért kedvelte, mert ebéd után ellustul az agy, ilyenkor képes a legkevésbé koncentrálni, gondolkodni az ember.
Fél öt körül felkelt, sortot és tiszta pólót vett, aztán elment csavarogni. Sok néznivaló ugyan nem akadt a városkában, ahol ilyenkor minden három emberből kettő nyaraló, turistáskodó volt, de szerette nézni az embereket, és férfi létére is szerette bámulni a kirakatokat. Észre sem vette, hogy az üzletháznál van, csak amikor valaki meglökte egy nagy bevásárlótáskával, ocsúdott fel. Ha már itt van, bemegy, vesz naptejet, döntött, és így is tett. A drogériából kifelé aztán ő ütközött bele valakibe, aki befelé igyekezett. Meglepve ismerte fel a lányt, aki most kissé máshogy nézett ki, mint a medence mellett. Szőke haját hátul csattal összefogta, hogy ne lógjon az arcába, ujjatlan, világoszöld nyári ruhát viselt, amely remekül illett hajához és mélykék szeméhez. És nagyon enyhén, alig észrevehetően ki volt sminkelve. A fiúnak hirtelen kiszáradt a szája, és megint kezdett szűk lenni a nadrágja.
– Szia. Hát te mi járatban?
– Rádkentem a naptejem végét, ha elfelejtetted volna – mosolygott a fiú, de hangja egy kissé rekedt volt.
– Nem felejtettem – nevetett a lány (mintha csengettyűk szólnának a nevetésében, jutott a fiú eszébe egy régen olvasott hasonlat) -, én is azért jöttem, hogy vegyek egy flakonnal.
– Nincs nagy választék, ez van – húzta ki a zacskóból, amit vett – meg ötös faktorú, de az neked alighanem gyenge.
– Ezt miből gondolod?
– Te mondtad, hogy könnyen leégsz, nem?
– Igaz. Akkor marad ez. Azért körülnézek, hátha van még valami más is, amit esetleg érdemes megvenni. Na, szia!
A lány bement a boltba, a fiú lődörgött tovább. Aztán leült a cukrászda teraszán az utolsó üres asztalhoz, és rendelt egy nagy fagylaltkelyhet, dupla adag tejszínhabbal. Még nem kapta meg, amikor a bejáratnál megjelent a lány. Tétován nézett körül, üres asztalt keresett, de már egy sem volt. A fiú felemelte a kezét, intett neki; a lány tétovázás nélkül elindult felé. Egyszerre érkezett a fiú fagyijával.
– Nekem is egy ekkorát – mondta a felszolgálónak.
– Igenis, öt gombóc, dupla hab. Milyenek legyenek benne?
A lány odanézett a pult fölötti táblára.
– Tejszínes málna, banán, dinnye, őszibarack és rumosdió – döntött végül.
– El fogsz hízni – mosolygott a fiú -, ha ezt mind megeszed.
– És te nem félsz, hogy pocakot eresztesz? – vágott vissza a lány.
– Nem én. Napi kétezret úszom, ahhoz azért kell a kalória.
– Csak kétezret? Nekem háromezer az adagom.
– Pedig te nem voltál versenyző – csodálkozott a fiú.
– Ezt honnan gondolod?
– A stílusodból. Néztelek, ahogy úsztál. Túl szabályosan csináltad.
– Pedig versenyeztem. Igaz, nem úszásban.
– Hanem miben?
– Nevetni fogsz. Lövészetben.
A fiú tényleg elnevette magát.
– Hát az nagyon más sport. Kevés benne a mozgás.
– Na igen. Épp ezért edzés végén mindig úsztunk, hogy lazuljanak az elmerevedett izmok. Akkor kaptam rá.
– És miért hagytad abba a puffogtatást?
– Összevesztem az edzőmmel. Mindenáron trappost akart belőlem csinálni, de ahhoz lassúak a reflexeim. A légpuska az erősségem, de abból volt már négy is a csapatban, és mind jobb volt nálam. Úgyhogy elmentem, másik klubot meg lusta voltam keresni. Maradt az úszás, mint hobbi, és a vurstliban én vagyok a céllövöldések réme. Tavaly a búcsúban kifosztottam az egyiket, volt képem száz lövést kifizetni.
– És?
– És mind a száz talált, az összes nyereménytárgyat megnyertem. Aztán egy laza mozdulattal otthagytam. Csak a mókáért csináltam, nem a nyereményekért.
– Olyan vagy, mint Hammerl.
– Áh, én sosem lettem volna olimpiai bajnok.
– Az lehet, de ő egyszer egy majálison csinált valami hasonlót, akkor már olimpiai bajnokként addig lőtt, amíg volt mire. Aztán bemutatkozott a céllövöldésnek, és mindent visszaadott neki, de az szegény majdnem elájult, kétszer is. Először attól, hogy mindent elnyert, utána meg attól, hogy a nagyember leállt nála lőni.
– Gondolom, ilyen viccet a legtöbb sportlövő legalább egyszer az életében csinál. Na és te miért hagytad abba az úszást?
– Azt mondta a mester, hogy nem hajtok eléggé.
– És hajtottál?
– Fenét. Úszni imádok, de az edzést meg a versenyt utáltam. És eléggé messze voltam attól, hogy menő lehessek. A legjobb helyem egy bronz volt a korosztályos országos bajnokságon, még nyolcadikosként. Úgyhogy öt év után összevesztem a mesterrel és abbahagytam. De a távomat azért nap mint nap leúszom ma is, télen-nyáron egyaránt.
Közben elfogyott mindkettőjük fagylaltja. A fiú odanézett a bejárathoz, ahol többen is vártak megürülő, felszabaduló asztalra.
– Menjünk, hagyjunk másokat is fagyizni – javasolta.
– Oké, benne vagyok.
Anélkül, hogy összebeszéltek volna, ugyanabba az irányba indultak el. Sokan voltak az utcán, tömegével nyüzsögtek az emberek. Ilyenkor kezd kiürülni a strand, a dolgozók (már akik nem különleges munkarendben dolgoznak valamiért) is ilyenkor igyekeznek haza. A fiú átkarolta a lány derekát, a lány is a fiúét, így sétáltak tovább. Aztán egyszer csak a parkban voltak. Nem is annyira park volt, mint inkább egy kis erdő a városka közepén. Itt már jóval kevesebb volt az ember, sem a turisták, sem a helyiek nem nagyon jártak erre hétköznap délután. Mégis összeölelkezve, egymást átkarolva mentek tovább, mindenféle cél nélkül.
Egy kanyar után a park közepén levő kis tavacska partján találták magukat. Rákönyököltek a korlátra, nézték a vizet, az úszkáló vízimadarakat. Csak ők voltak ott, senki nem volt látótávolságban a madarakon kívül. Érdekes (?) módon, mióta a kavicsos sétányokon kóvályogtak csak úgy, szinte meg sem szólaltak, a parton meg még annyit sem beszéltek. Aztán a fiú hirtelen maga felé fordította a lányt, és megcsókolta. Finoman, puhán, szinte kérlelőn. A lány visszacsókolta. Finoman, puhán, engedékenyen. Percekig csókolóztak. Közben át is ölelték egymást: a fiú úgy mellmagasságban karolta át a lányt, aki a fiú nyakán kulcsolta össze kezeit. A fiú érezte a vékony ruhán, az alatta levő melltartón meg saját pólóján keresztül is, hogy a lány mellbimbói kőkeményen merednek előre. A lány érezte, a sorton és az alsónadrágon meg saját ruháján át is, hogy a fiú szerszáma keményen nekifeszül a combjának. Aztán a kezek a ruhán át felfedező útra indultak. Simogatták egymás hátát, és csókolóztak.
A fiú keze lassan araszolt előre a melltartó pántja mellett. A lány keze is előrébb csúszott. Csókolóztak. A fiú megérintette a lány mellét, persze még mindig csak a ruhán keresztül. A lány keze a fiú mellkasán kalandozott, persze csak a pólón keresztül. Csókolóztak. Aztán a fiú kicsit lejjebb hajolt, és megcsókolta a lány nyakát. A lány játékosan megharapta a fiú fülét. Erre a fiú a másikat is odanyújtotta. A lány azt is megharapta. Megint csókolóztak. Most a lány is a fiú nyakát csókolta. A fiú bekapta és megszopogatta a lány fülcimpáját. Aztán a másikat is, mert a lány odatartotta.
Tovább csókolóztak. Egy lélegzetvételnyi szünet után a fiú úgy tett, mintha a lány orrát akarná leharapni. De csak megnyalta. A lány megnyalta a fiú orrát. Aztán megint csókolóztak. A fiú keze egyre jobban rátapadt a lány keblére. Csókolóztak. A lány keze a fiú izmos mellkasán kalandozott. Csókolóztak. A fiú keze lecsúszott a lány fenekéhez, és magához szorította. A lány keze lecsúszott a fiú fenekéhez, és magához szorította. Csókolóztak. A fiú érezte, hogy farkának végén néhány csepp előnedv jelenik meg. A lány érezte, hogy hüvelyében gyűlik a puncinedv. Csókolóztak.
A fiú egy merész mozdulattal benyúlt a lány ruhájának karkivágásába, és kezét a melltartó alá csúsztatva elkezdte morzsolgatni a bimbót. Csókolóztak. A lány benyúlt a fiú pólójába, és simogatta a fiú izmos, kicsit szőrös mellkasát. Csókolóztak.
A fiú szabad keze lesiklott a lány oldalán a ruha aljáig, aztán bebújt a ruha alá. Csókolóztak. A lány szabad keze lesiklott a fiú oldalán, és alulról benyúlt a sort alá. Csókolóztak. A fiú keze feljebb csúszott, megérintette a tangán át a Vénusz-dombot. Csókolóztak. A lány keze feljebb csúszott, megérintette az alsónadrágon át a fiú szerszámát. Csókolóztak.
A fiú benyúlt a tanga alá, elkezdte simogatni a nagyajkakat. Csókolóztak. A lány benyúlt az alsó alá, elkezdte cirógatni a zacskót. Csókolóztak.
A fiú középső és gyűrűsujja becsúszott a teljesen nedves hüvelybe, mutató és kisujja a nagyajkakat simogatta, a hüvelyk a csiklót dörzsölte. Csókolóztak. A lány marokra fogta a fiú rúdját. Csókolóztak.
A fiú hüvelyben levő ujjai cirógatták a hüvely falát. Csókolóztak. A lány finoman mozgatta kezét a fiú farkán. Csókolóztak.
A fiú hirtelen telespriccelte a lány kezét. A lányból egy csomó nedv folyt a fiú kezébe. Csókolóztak.
A fiú kihúzta kezét a lány ruhája alól. A lány kihúzta kezét a fiú sortjából. Már nem csókolóztak. A fiú felemelte és megszagolta a kezét. A lány felemelte és megszagolta a kezét. A fiú lenyalta a kezéről a puncinedvet. A lány lenyalta kezéről az ondót. Már megint csókolóztak.
Hirtelen valahonnan a távolból harangszó hallatszott. A lány hátralépett.
– Mennem kell – mondta rekedten -, fél óra múlva vacsora.
– Találkozunk holnap a medencénél? – kérdezte rekedten a fiú.
– Bízzuk a véletlenre – felelte rekedten a lány, azzal megfordult és elszaladt.