Ribéry április 7-én, a születésnapján találkozott először a Zahia Dehar névre hallgató, 16 éves prostituálttal. A futballista a Bild információja szerint 700 eurót (185 ezer forintot) fizetett az együttlétért. A lány ezt követően még egyszer találkozott a franciával – könnyen kiszámítható, Zahia Dehar még ekkor sem volt nagykorú.
[Szexpláza.huvideók] Ribery alaposan belekeveredett a 16 éves éjszakai pillangó hálójába, de úgy tűnik, a feleség kitart férje mellett a szexuális botlás ellenére is. Ribery nem játszott, de róla állandóan szó van, és talán azért is követett el egy érthetetlen szabálytalanságot az első meccsen, mert nincs vele kapcsolatosan minden rendben. Az ex lyoni most a Real Madridban játszó Benzema, a lyoni Govou és persze a Bayern francia sztárja Ribery is közelről ismeri a fiatalkori prostit.
Még mielőtt bárki komolyabb lelki sérülést szenvedne a fenti jelenet miatt, gyorsan tudjunk meg néhány dolgot a filmről! Mundruczó Kornél operafilmje a szexualitás erejével gyógyító, ex-drogos Johanna nővérkéről és áldásos ténykedéséről szól. Ez az oka annak, hogy áriában kommunikálnak egymással a szereplők, ami valljuk be, nem túl életszerű és meglehetősen elvonja a figyelmet a „lényegről”, de ettől függetlenül üdvözlendő lépés lenne, ha TB támogatást is élvezne ez a fajta alternatív gyógymód.
Tartalom: A drogfüggő Johannát egy baleset után visszahozzák a klinikai halálból. Ő nem emlékszik semmire. Mivel nincs hova mennie, orvosa a kórházban tartja nővérnek, mert megtetszett neki a lány. Johanna azonban szerelmét a betegeknek kínálja gyógyírként: visszaadja az életbe vetett hitüket, csodálatos gyógyulásukért imádják Johannát. Szokatlan gyógymódjával, a kórházi rend megszegésével azonban kivívja a hivatásos gyógyítók haragját…
Kritika: Súlyos baleset a Duna-parton, a kórházba szállított sebesültek közt egy narkós csaj, aki a gyógyszerszekrények láttán ráébred, hogy valóságos drogparadicsomba került. Mindjárt túl is adagolja magát, ám ha ez volt a cél, úgy rosszkor volt rossz helyen: az orvosok újjá-élesztik. A klinikai halál állapotából visszatér, de elveszíti az emlékezetét, nincs többé neve, múltja, „nincsen lakcíme, se egy ruhája, nincsen ismerőse, se rokona, se őse” – ahogy a fiatal orvos érvel, mert beleszeretett, és ott akarja tartani nővérkének. Johanna a betegeknek áldozza második életét; a gyerekosztályon dolgozik, s éjszakánként a férfiakat gyógyítja „kések nélkül”: kézrátétellel, az érintés és szexuális érintkezés különféle módozataival. A betegek csodatévő erőt tulajdonítanak neki, és szentként tisztelik. Működése kétségtelen eredményekkel jár, ennek ellenére (vagy épp ezért) féltékeny munkatársai – élükön a rendpárti főnővérrel és a szerelmében visszautasított orvossal – zavarkeltő szajhának tekintik, elbocsátják, és amikor a betegek fellázadnak, visszaküldik oda, ahonnan jött: egy morfium-injekcióval végeznek vele, bezsákolják és elégetik.
E történetből (amelyet Petrányi Viktóriával és Bíró Yvette-tel írt Mundruczó) akár még erotikus thriller is lehetne, a Johanna viszont operafilm. A modern operáért nem verik szét a házat, semmi okunk feltételezni, hogy mozgóképes formában más volna a helyzet. Ellenpróba nincs: kortárs operafilm gyakorlatilag nem létezik. Hazai előzményként Melis László neve merülhet fel, meg persze Mundruczó korábbi verziója, a Jött egy busz… szkeccsfilmben. Egy efféle vállalkozás nem számíthat tömegsikerre, és ezzel még keveset mondtunk. Sokan még a létjogosultságát is tagadják mindenfajta kísérletezésnek, „művészkedésnek”, kivált a moziban, és a kritikai elismerés meg a nemzetközi díjeső csak olaj a tűzre. Nem kevés igazság van abban, hogy a mozi ne legyen már a súlyos közpénzeken való önmegvalósítás terepe; hogy hervasztó ötödmagunkkal ülni a vetítőteremben; meg inkább egy jól megcsinált zsánerfilm, mint egy gyatra szerzői. De középtávon még a szórakozáspártiak sem járnának jól azzal, ha holnaptól csak iparként lehetne űzni a filmezést. Ha nem készül-nének olyan darabok, mint A biro-dalom, a Táncos a sötétben vagy a Dogville. Azért említem épp Lars von Trier műfajsértéseit, mert több szálon is kötődnek a Johannához: elég, ha a kórházi helyszínre és a zenés film megújítására gondolunk. A képi világ (operatőr Nagy András, Erdély Mátyás) inkább hazai gyökerű, Jancsó és Tarr térszervező művészetét és hosszú beállításait idézi. Mindehhez radikális világítás társul, amely a korai expresszionista film fény-árnyék hatásait próbálja színesben visszaadni. Kíváncsi volnék, mi vezette ide Mundruczót, Dreyer Jeanne D’Arcja vagy az operához illő mozgóképes nyelv keresése. A némafilmes előd nemcsak a téma miatt jön ide, hanem Falconetti miatt is. Dreyer a varietéből választott magának címszereplőt, Mundruczó operaénekeseket, táncművészeket szerepeltet színészek helyett. Ami ismét csak arra utal, hogy a Johanna alaposan átgondolt vállalkozás. Ha hiszünk a rendezőnek, aki szereti ösztönös alkotónak beállítani magát, akkor arra kell jutnunk, hogy meglepően jól működnek az ösztönei. A Falconetti-Tóth párhuzam első látásra nem stimmel ugyan, hiszen Tóth Orsi profi színész. De még nem volt az, amikor Mundruczó felfedezettjeként elször tűnt föl a vásznon (Szép napok). És még mindig képes arra, hogy ne használja a szakma eszköztárát, hibátlanul illeszkedve a többi „amatőrhöz”. Ebben valószínűleg megkönnyíti, másban megnehezíti a dolgát, hogy énekelnie kell – pontosan azt és úgy, mint Fodor Gabriella, akinek a hangját halljuk. (Ugyanez a test-hang kettős egyszer már bevált, amikor Mundruczó színre vitte Lendvai Kamilló Tisztességtudó utcalányát, tapasztalatot gyűjtve saját operája megrendezéséhez.)
Tallér Zsófia, aki zeneszerzőként kezdettől (Nincsen nekem vágyam semmi) ott van Mundruczó csapatában, kiválóan oldotta meg a lehetetlennel határos feladatot. A Johanna nem újítja meg a kortárs operát, de erre nincs is szükség, a célnak jól megteszi ez a kissé konzervatív, múlt századi, a történetet és a látványt szolgáló zene. Az idézeteket bátran alkalmazó, a szakrálist a profánnal vegyítő librettót Térey János és Harcos Bálint szerezte. (Remek, amikor az élénk színű fürdőköpenyekbe öltöztetett betegek kara azt énekli, hogy „meneküljünk az urológiára!”)
Lehet, hogy agyament ötletnek tűnik operafilmet csinálni, de ha ezt egy erős tehetség és már többször bizonyított rendező teszi, akkor a néző részéről is megérdemel egy kísérletet. Ezután lehet csak eldönteni, hogy helytáll-e magáért a mű, van-e mentség a nagyot akarásra. Mindenekelőtt azt kell igazolni, miért vetemedtünk arra, hogy kirántsuk Johannát a szentek legendáriumából és az egyetemes kultúrából. Mindaz, amit eddig a zenéről, szerepválasztásról, fényképezésről-világításról elmondtam, az operát, az opera pedig a kötelező stilizációt, ha úgy tetszik, az elidegenítést adja egy olyan filmben, amelyben elvont fogalmak (szeretet, jóság, áldozat, megváltás) játsszák a főszerepet. De ez csak akkor számít, ha a film gondol valamit Johanna személyéről és történetéről. Csak ez teheti bocsánatossá az olyan hibákat és hátulütőket, mint a drasztikus fény-árny hatások időnkénti túlhajtása, ami a láthatatlanság határáig, sőt azon túl viszi a filmet; a néhol érthetetlen szöveg, ami különösen Tóth Orsi „szinkronhangjánál” zavaró.
A Szent Johanna-legenda mai olvasatának hiteles színhelyet ad a kórház. Történetesen a Lipótmezőn forgattak, de pontosan ilyen szürreális, egyszerre kortalan és ódon minden magyar kórház, ilyen a csempe, a kő, a melléklépcső, a zsúfolt kórtermek, a zegzugos alagsor a folyosók labirintusával, a sercegő neonnal, a zúgó, szortyogó csőrengeteggel… az egész úgy nyomasztó és lepusztult, ahogy van, szinte fel sem tűnik néhány lavór vagy a gyerekosztályon a szokásos razjfilmfigurák helyett a régi német mesekönyveket idéző áb-rázolások. E helyszín természetes populációja a fehér köpenyes hivatásrend (amely minden további nélkül megfeleltethető az eredeti történet papságának) és az elesettek, reményvesztettek, megváltásra várók serege. Már csak a szent hiányzik.
[Videók]
Moziszex: Farkas Gábor foglalkozását tekintve szélhámos. Magányos, csúnyácska nőket hálóz be, szerelmet ígér, majd megcsapolja a bankszámlájukat. De egy nap, elege lesz a piti ügyekből, igazi kihívásra vágyik. Így találkozik Hannával, a gazdag és szép balerinával, aki egy sérülés után próbál visszatérni a színpadra. Gábornak minden trükköt be kell vetnie, hogy a lány komolyan vegye, szerez magának luxuslakást, sportautót, orvosi diplomát, sőt egy egész kórházat is, ha kell. De a hazugságok bonyolult hálójába ő maga is belegabalyodik, és végül már azt sem tudja biztosan, valóban csak a pénz-e a cél.
Kritika: A Kaméleon cím több szempontból is találó, hiszen egyfelől nyilván szélhámos főhősünkre utal, másfelől viszont magára a filmre, mely hőséhez hasonlóan folyamatosan alakot vált, újra és újra felrúgva a fokozatosan kialakuló nézői elvárásokat. A sztorit megalapozó érzelmi gengszterkedés szálából – a nagy vad megjelenésével – észrevétlenül evezünk át a romantikus vígjáték vizeire, ahol majdnem zátonyra fut a történet csónakja, de aztán hirtelen feszes thrillerben találjuk magunkat, és mindez határozottan noiros befejezésbe torkollik (talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a finálé A sanghaji asszony záró képsorát). Goda Kriszta tehát felültet minket a műfaji hullámvasútra. Nyilván ezért kardoskodott annyira a „szélhámosfilm” megnevezés mellett, mely nem konkrét történetelemekre, hanem a főhős foglalkozására utal, így átfoghat több zsánert is.
Vessünk hát egy pillantást szélhámosunkra! Egyből feltűnik, hogy Farkas Gábor nem úgy kaméleon, mint mondjuk Woody Allen Zeligje, aki bámulatos képességről adva tanúbizonyságot mindig belevegyül – szinte felszívódik – környezetébe. Gábor nem konformista, így nem félelemből, vagy beteges azonosulási vágyból fakad folytonos alakváltása. Ő egyszerűen a pénzre hajt, és tudja, hogy ehhez mások álmainak a valóra váltásán keresztül vezet az út. Meg kell adni nekik a hőn áhított illúziót – miszerint szépek, okosak és izgalmasak – legalábbis amíg ránk nem bízzák a széfjük kulcsát. De maga a film nem épp ugyanezt teszi? Pénzt csal ki belőlünk azért, hogy egy időre a terem sötétjében belemerülhessünk a mások által festett álmainkba. A moziba belépve mindig illúziót vásárolunk.
A Kaméleon központi figurája tehát önreflektív karakter, hiszen magának a tömegfilmnek a működési elvét ismeri fel, és imitálja. Ezért nem meglepő, hogy a film tanul alakváltó hősétől, és rendre újrarajzolja önnön műfaji kereteit. Ezzel ugyanúgy egyre több nézői réteget nyer meg magának, ahogy Gábor is mindenkit lenyűgöz azzal, hogy személyre szabott álomképüket testesíti meg. Az egyetlen – és felettébb örvendetes – különbség az, hogy míg szélhámosunk rendre önellentmondásba keveredik szerepei miatt, és elbukik, addig Goda Kriszta (és Divinyi Réka) zsáner-koktélja nem válik eklektikussá, az egymástól távol álló műfaji sablonok inkább erősítik, semhogy gyengítenék egymást. A történetben időnként felbukkanó logikai hibák ellenére egy kerekre csiszolt cselekménnyel van dolgunk, mely már önmagában is nagy szó a honi filmgyártásban. Az olykor ellaposodó romkom-szál alatt ugyan utolért néha a félelem, hogy ha minden a bevett szabályok alapján halad tovább, akkor egy gigantikus happy end-del leszünk gazdagabbak, 103 perccel viszont szegényebbek, de aztán jött a vérátömlesztés a suspense-től duzzadó thriller-szál képében. Godáék szerencsére felismerték, hogy a néző nem távozhat a veszteség érzése nélkül erről a filmről. Nem lehet következmények nélkül mások álmainak rugalmas nyersanyagává válni… az illúziónak ára van. Nem feltétlenül az jelenti a veszélyt, hogy a sok szerep mögött elveszik a valódi személyiség, inkább annak elfeledése, hogy nekünk is vannak álmaink, mi magunk is vágyak és képzelgések rabjai vagyunk.
A forgatókönyv azzal teszi lehetővé a műfaji határok zökkenőmentes áthágását, hogy megtöbbszörözi a főhős mozgatórugóit. Gábor egyfelől a pénz miatt startol rá a gyönyörű és vagyonos balerinára, másfelől önbecsülése végett, aztán ráadásul még bele is szeret. Ez a kettős (vagy akár hármas) motiváció teszi igazán izgalmassá a központi karaktert, hiszen sokszor nem tudjuk róla, hogy éppen melyik vágy hatása alatt cselekszik. Most a társadalmi frusztráció leküzdésének eszköze a nő? A szerelem tárgya? Vagy csak egy hülye és gazdag liba, akit ki kell rabolni? Ez az ingadozó, ambivalens viszony teremti meg azt a lehetőséget, hogy a film alaphangnemének számító műfaj bármikor átcsaphat szöges ellentétébe.
A Kaméleon a színészi alakítások terén is professzionális munka, de sajnos nem sokkal több ennél. Az egyre gyakrabban vászonra kerülő Nagy Ervin tisztességesen, de korántsem lehengerlően hozza a megélhetési nőcsábász figuráját. Megvan a veleszületett sármja, de sokszor túl tisztán és modorosan mondja fel szövegeit. Ellenben Hámori Gabriella bőven elég bájos ahhoz, hogy a vágy titokzatos tárgyaként funkcionáljon. A mellékszereplőkre sem lehet nagyon panasz. Kulka János például lubickol a meleg főorvos szerepében, de a kicsit sztereotip karakterből így sem tud olyan sokat kihozni, Trill Zsolt szlengje pedig egy kicsit fals a nevelőotthonból szabadult suttyó szövegeiben. A mindig önmagát alakító Csányi Sándor viszont ezúttal hibátlan, hiszen most valóban csak magát kellett adnia. Ő az elsőszámú humorforrás a filmben.
Mindenesetre jó érzés, szorongás és bűntudat nélkül leírni, hogy a Kaméleon: magyar közönségfilm. Goda Krisztina már eddig is sokat tett azért, hogy ez a szóösszetétel ne legyen halálos kombináció (Elsősorban a friss és üde Csak szex és más semmire gondolok, nem pedig a nehézkes Szabadság, Szerelemre), új filmjével azonban még magasabbra helyezte a lécet. A Kaméleon persze koránt sem hibátlan, előképeket is lehetne emlegetni Woody Allen-filmektől aTehetséges Mr. Ripleyig, de fölösleges. A tömegfilm nem az eredetiségről, hanem a kreatív lopásról szól.
A Kaméleon cselekményét végső soron a „szélhámosfilmekben” bevett csavar teszi kerek egésszé. Ez a fordulat itt azért nem válik erőltetetté, mert nem idegen elemként furakodik be a történetbe, hanem tökéletesen illeszkedik a film szövetébe, sőt csakis ez adja meg a korábbi események súlyát. A cikk elején tárgyalt hullámvasút tehát csak az utolsó átpördülés miatt válik emlékezetessé, ahonnan immár fejjel lefelé lógva pillanthatunk vissza az egész addigi utunkra.
[Videók]
Magyarországon a tartalom az Mttv. besorolás V-VI. kategóriájába tartozik, kiskorúakra káros hatással lehet. Hogy ne férhessenek hozzá, használj szűrőprogramot! A Belépésre kattintva kijelented, hogy elmúltál 18 éves, és elfogadod, hogy cookie-t használunk.
