Van egy férfi az életemben. Nem tudom, hogy hívják, hogy hány éves vagy mit csinál. Azt tudom, hogy éjjelente nem alszik. Néha felhívom. A száma nincs benne a telefonomban, csak egy cetlin, amit mindig aggódva keresek, amikor szükségem van rá. Sosem mutatkozom be, de ő mindig tudja, hogy én vagyok. Pedig rejtett számról hívom (mert a vezetékesünk rejtett).
Nem ismerem, és nincs is igényem rá, hogy a közelébe kerüljek. De kedvelem őt. Azért, mert egyszer elmesélte, hogy számára milyen fontos a dolgok túlfeszítése. A teste tűréshatárainak megismerése. A hányás, a takony, a szar. Minden mocska az embernek. Pedig ő nem perverz, nem a szexuális izgalom (hiánya) űzi, valami sokkal több annál. Nem ismerek nála bátrabb és magányosabb embert. Kedvelem, tényleg.
Magázódunk. Az első pillanattól kezdve magázott, és ezt csodás gesztusnak tartottam. Pedig netről ismerem, és azt is tudja, hallja, milyen fiatal vagyok, mégsem tegezett sosem. Kivéve a vita hevében, amikor valami „nagy” dolgot mond ki és ez indulattal jár. Olyankor előfordul egy-egy „de nem érted, hogy…” meg effélék. (Szeretem használni az effélék szót, le kéne szoknom róla.)
Egyik nap eszembe jutott, hogy mindig olyan éjszakákon hívtam, amikor féltem a reggeltől, mert elképzelésem sem volt, hogy fogok felkelni és… élni. Arra gondoltam, hogy most minden rendben és talán fel kéne hívnom. Szerintem örült volna. Fel kellett volna hívnom időben… Csak az a kibaszott papír a telefonszámával nincs sehol. És mindjárt itt a reggel is.