– Hányan jutunk egy csajra? – visított valaki a bokrok mögül.
A játszótér mellett haladtam el éppen, amely közvetlenül egy lapos épület mögött kezdődik, és hosszan elterül a baloldali járda mellett. A hagyományos hinták és mászókák seregei mellett magában foglal egy apró, kacskaringós közlekedési parkot is. A sok, kékes fénnyel világító, szúnyoghálós ablak után – melyek az állomástól vezető utamat szegélyezték – felüdülés volt végre nem tévétől származó hangokat hallani.
A játszótéren nagy élet zajlott, a lárma alapján vagy nagyon sokan, vagy kevesen ugyan, de intenzíven ricsajoztak. Azt a néhány homályos lámpát, ami már tavaly sem világított, ha egyáltalán megjavították időközben, újra lekapcsolták gondos kezek marékra fogott és jól irányzott, kőkorszaki távirányítói. Minek a fény, amikor sokkal izgalmasabb kitapogatni a partnert, főleg ha ellenkező nemű?
– Add már egy körre! – Közvetlen mellettem csattant fel a követelés, csak a sövény túloldalán, mire válaszképpen hangosan fékezett egy bicikli, és zörrenve cserélt gazdát.
– Nesze!
Megtorpantam.
Általános iskola után szétszóródtunk, én is 100 kilométerrel távolabbra kerültem, s hiába jártam haza – először hetente, később kéthetente, majd havonta – hétvégenként, nem jött össze ugyanaz a társaság. Új ismerősök, új haverok foglalták el a régiek helyét mindenkinél, és a következő nyári szünetig – ami ezennel elkezdődött – minden megváltozott. Csak az ismerős hang nem!
Éreztem, hogy figyel valaki a sötétség nyújtotta előnyös helyzetéből, gyanús lehettem a hirtelen megállással, amikor ezen a terepen tisztes járókelők inkább szaporázni szokták lépteiket.
– Imíííííí! – süvöltött a régebben számtalanszor hallott hang.
Sosem hívott így, de egy év távlatából megváltozhatnak az emlékek. És sosem örült még nekem ennyire, hogy keresztülcsörtessen a karistolós bozóton, de egy év nagy idő lehet.
– Most jöttél vonattal? – Hangjában egy kevés lenézés, olyan egészséges szintűnek mondható, ami érthető is, hiszen őt biztosan kocsival hozták volna haza a szülei. Még két feltétel teljesülése esetén fordulhatna elő: Ha elengedték volna vidékre tanulni, s ha tévedésből egyáltalán felvették volna valahová. Úgy tudom, pihenéssel töltött egy évet, ami érthető is, ha számításba vesszük, micsoda megerőltető lehetett számára a korábbi 8 esztendő monoton tanulása. Esetleg pihenés mellett bejárt apja cégéhez, és élvezte, hogy kisfőnöknek tekintik az egyszerű, simulékony emberek.
– Most, vonattal – 10 óra múlt jócskán. Az állomás felől jövök csomaggal, s mivel abban az irányban más fontos épület nem található, nem vall túl élése elmére, hogy ezt ilyen simán kitalálta. – Mi van veled?
Nem vállalkoztam a bokrokon keresztül átvágni, így kis kerülővel jutottunk a padhoz, melynek ülőlapján és háttámláján, no meg körben a füvön még nyolcan terültek el. Ha hozzájuk tartozik még az a két alak, aki – egy járgányon – eszeveszett iramban rója a köröket a keskeny, gyerekbiciklikre tervezett labirintusban, akkor immár tizenketten lettünk.
A pad egy tenyérnyi szabad helyére letettem a hátizsákom, ahonnan egyből felkapta és meztelen combjára téve, plüssmackóként vagy díszpárnaként ölelte magához egy csaj.
– Helyzet? – tette fel a komoly társasági kérdést egy ismeretlen.
– Arrafelé sincs nagyobb élet, mint itt – Nem árultam el ugyan, merre található az „arrafelé”, de a kijelentésem megnyugtatta őket. Hümmögtek.
– Még gyengusabb lesz az eresztés, ha mindenki elhúzza a belét nyaralni – helyeselt a társasági lény, és magához húzta a csajt a hátizsákommal együtt.
– Menj má’! – hangzott a válasz, de nem tolta el magától a srácot, még csak nem is menekült a csápoló karok elől, hanem csomagostól átült az ölébe.
– Szoktatok jókat bulizni? – kérdezte az egykori osztálytárs, Mákos.
– Mire kialakult a csapat, véget ért az év… – Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért inkább kitértem. Ha elmondtam volna, hogy tavasztól kezdve belevetettük magunkat az élvezetekbe, még dicsekvésnek vennék…
– Itt csak punnyadás van! – szólalt meg zsörtölődve a lány a csomagom mögül – Magolnak, pillednek…
– Kénytelen, akinek több tanulásra van szüksége… – bólintottam megértően a sötétben.
– A lúzerek!
– Hát nem mindegy, hogy kettes vagy hármas? – Egyikük sem tűnt tanulás-pártinak.
– Mit szoktatok csinálni? – Majdnem hozzátettem: … ha már suliba nem jártok.
– Itt lógunk… Pite az egész! – hallatszott a hátizsákom felől. – Ne nyú’kálj má’ a sunámhoz! – Ezt már nem nekem, hanem annak a srácnak címezte, akinek az ölében ült.
– Áll a cerka? – érdeklődött egy kedélyes hang a fűből.
– Bele ne ülj a petárdába, mert megprütyköl! – figyelmeztette a biciklivel körözők egyike.
– Tahóvagon, kuss! – szólalt meg a lány alatt fészkelődő srác.
– Most csapatott a bolt mögött… – kezdte a pad szélén szorongó sötét alak, akiről kiderült, hogy fülig feketébe öltözött csaj.
– Tejbepina, kuss! – kapta kapásból az eligazítást ő is.
Nyüszítő fékezéssel állt meg mellettünk a bicikli, levetve hátáról két utasát, a petárdára és prütykölésre figyelmeztető, kissé duci srácot, és a mellben erős, egyébként vékonynak mondható lányt.
Mákos elkapta a megkönnyebbülten felnyögő biciklit, mielőtt az a földre csapódna.
– Mit csinálsz a nyáron? – kérdezte tőlem.
– Négy hét kötelező szakmai gyakorlat… – Úgy gondoltam, hatalmas előnye a sötétségnek, hogy nem láthatom megvető tekintetét.
– Egész nap? – hüledezett.
A többiek sem jutottak szóhoz döbbenetükben.
– Azt hiszem délig, vagy kettőig – válaszoltam.
– Ha utána van kedved, gyere ki ide! Összejönnek az arcok… – Közben a bicikli kormányát rázogatva, figyelte a csörömpölést: – Kalácsbelű, ha szétberhelted…! Minek kellett a pinabubust is magaddal rángatni?
– Jól van, majd megnézlek benneteket holnap napközben! – vágtam közbe gyorsan, mielőtt elfajulnának a dolgok, meg velem már úgysem törődött senki, csak a csomagomat szorongatta a csaj változatlanul.
Fogtam a hátizsákom nyelét, mire az azt lelkesen ölelgető lány helyére rángatta nyakáig csúszott felsőjét, és elhessegette a cicijeit markolászó kezeket.
Mákos a család- és az utónevének összevonásából nyerte a becenevet – legalábbis az utóbbi időkig ez tekinthető hivatalos magyarázatnak. Vadonatúj haverjai szerint, akik talán nem is ismerték M. Ákosként, kipróbált néhány olyan szert, melyek között a mák növény gubójából kinyert drog is akadt. Élte az elfoglalt, feltörekvő vállalkozók gyerekeire jellemző gondtalan, de unalmas életet, amiben a szeretetet és a törődést a „van elég pénzed?” érdeklődés pótolta. Mindenkinél korábban rendelkezett önálló, tekintélyes bankszámlával, mely megnyugtató fedezetet jelentett szeszélyes költekezéséhez.
– Ezek nem is ebédelnek? – töprengtem, amikor dél körül az utcán pillantottam meg a bandát. A játszótér irányába tartottak.
Nyári munkahelyemen félórányi ebédszünetet kaptam, de megállapodtunk a gyakorlatot vezető, fénylőn kopasz úrral, hogy holnaptól még ennyire sincs szükségem, inkább nem kettőig dolgozom, csak fél kettőig. Körbesétáltam a városközpontot. Mint bombariadó előtt, a hőség mindenkit fedezékbe terelt, már aki nem eleve a standon heverészett.
Munkaidő után siettem haza, és sürgősen levelet írtam Anettnek. Később a házunk árnyas kertjében felváltva olvasgattam és bambultam – estig.
Így telt el még néhány nap, annyi különbséggel, hogy délben nem sétálgattam, viszont otthon rendszeresen várt Anett levele.
A következő hét elején látogattam meg a játszótéri bandát, s nem voltam biztos benne, hogy ugyanazokat látom-e nappali fényben, mint akiknek a körvonalait is alig bírtam kivenni a sötétben.
A tér felé irányultam, amikor a vén templom tornyában rázendítettek a harangok, 2 kilométeres sugárban hirdetve az ebédidőt. Megkönnyebbülten léptem ki gyakorlatvezetőm – egyben „a főnök” – zsúfolt, fontosságot demonstráló irodájából. Örültem, mert mégsem kell kettőig dolgoznom, mint ezt a főnök mintegy félórás, kimerítően száraz előadásából sikerült kihámoznom.
– Hadd járja át a műhelyszag! – kiáltott fel, amint hívásának eleget téve beléptem, és szállóigévé vált mondata csattanójaként a kezében tartott iratköteget egy nőiesen duzzadó kupac tetejére dobta, nem kevés port kavarva ezzel.
– Én is voltam szakközépiskolás, nekünk is kötelező volt a nyári gyakorlat… – kezdte olyan energia-befektetéssel, mintha e cáfolhatatlan tényekben kételkedni látszanék. – Arra jó, hogy látsz munkahelyet, és rájöhetsz, hogy minden másképp történik, mint az iskolában tanítják…
Egy idő után alábbhagyott feszült figyelmem – mondjuk ki: elkalandozott –, és ahogy háttérzajként szólt a monoton szöveg iskolákról és munkahelyekről, no meg ezek lelki kapcsolatáról, elolvastam az asztalon fejjel lefelé álló papírokat, unalmamban megnézegettem a falon lógó okleveleket és különféle tréningeken kiérdemelt tanúsítványokat. Magamban a tulajdonosuknak mindhez egyenként gratuláltam, ezzel is sikerült agyonütni az időt:
„Engedje meg, kedves x úr, hogy magam és a kollektíva nevében, valamint ismerőseimet is teljes joggal képviselve, ezúton fejezzem ki elismerésemet a …-én tartott, intenzív, LEGENDÁS SZOLGÁLTATÁS – de hülye neve van! – című tréningen való eredményes részvételéért, és az ott tanúsított szorgalmáért, aktivitásáért…” és így tovább! Mind a kilenc, nagy becsben tartott ereklyével kapcsolatban elmondtam néma gratulációmat, kicsit változtatva azért a szövegen, nehogy megunjam már a másodiknál.
A főnök tükörfényes feje csak mondta és mondta a vég nélküli monológot zavartalanul. Ott tartott, hogy
– … az iskola is más, az élet is más…
Közben Joli, egy húsz év körüli nő behozott egy dossziét, amely – Hadd járja át a műhelyszag! – a nagyobbik halom tetejére került.
Eljátszottam a gondolattal, hogy a tekintélyes kupac alján, a sárguló papírokon kifakult a tinta, esetleg papirusztekercsek vagy állatbőrre írt fontos dokumentumok – az aktuális király aláírásával – várják az elintézést… De Joli érdekesebbnek bizonyult! Egy tizenéves srác számára még beláthatatlan az idő, s a néhány évvel idősebb nő is „néninek” számít, bár azt el kell ismerni, hogy egyúttal igazi nőnek is.

Sajnos Joli nem sok időt töltött a régészeknek és levéltárosoknak sok munkát kínáló irodában, így alig tudtam megszemlélni kiugróan telt melleit, melyek lázadozva feszegették egyenöltözete korlátait, s ugyanígy deréktól lefelé is kicsattanásra készülődtek nőies bájai.
– Tehát ha úgy gondolod – fejtegette a főnök -, hogy nem szeretsz korán kelni, vagy éppen délután van halaszthatatlan dolgod, vagy például délelőtt szeretnél elmenni… egy időre – pislantott a Joli után becsukódó ajtóra -, akkor csak annyit kell mondanod: elmegyek, ekkor jövök. Ennyi.
Ez tetszett. Mégis érdemes volt ennyit áldozni a drága időmből! Mondhatta volna már tegnap, vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt…
Így esett, hogy pontban délben, amikor diadalt ültek a harangok, diadalmasan kiléptem az utca gyér forgalmába. Úgy gondoltam, hogy felmarkolok egy hotdogot a büféből, és megnézem Mákost, a játszótéren punnyad-e sötét csapatával.
– Imíííí! – eresztette ki a hangját, ahogy észrevett.
Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire örült volna nekem, talán csak ki van éhezve a megszokott arcok mellett egy régi ismerősére.
– Helyzet?
– Mi a pálya?
– Megmártottad már a hegyét?
Az etikett által előírt udvariassági formulák között egy értelmes kérdés is elhangzott:
– Eljössz a Körös-torokhoz gangelni?
Ebben sikerült is gyors egyezségre jutnunk, s mivel ők már a menetrendet is tudták, elindult a csapat.
A tömegtől távolabb haladtunk a parton, s amerre kisebb-nagyobb nyaralók – mint szögletes négylábúak – álldogálnak vastag oszlopokon, letelepedtünk.
– Ismizek ott egy csajt – jegyezte meg Mákos egyik haverja, miközben leültünk az agyagos és a füves rész találkozásánál.
– Hol is? – kérdeztem.
– A gályán… a melóhelyeden.
– Akad belőlük jó néhány…
– Ji… Ju… Ja…?
– Joli? – könyörültem meg rajta.
Bólintott, és félreérthetetlenül mutatta markaival Joli elsődleges, külső, női jegyeit.
– Tömnivaló – egészítette ki mutogatását.
– Az, aki hirdeti a masszázst a Szuperinfóban? – érdeklődött Mákos.
– Ja.
Közben ketten térdig gázoltak a vízbe, majd váratlanul nyakig merültek, és kapálózva a partra menekültek. A srácot boxerban érte a hirtelen merülés, ám a vékony lány térdig feltűrt nadrágjából és cicije alatt összecsomózott pólójából folyt a víz.
– Be fogom kóstolni! – mondta Mákos, és az elázott sráchoz fordult: – Bungyula, te voltál a maszatolós Jolinál?
– Az fajin!
– Filterezés is volt vagy csak kicsapás?
Bungyula elénk állt, és miközben hunyorogva száradt, elmesélte a kalandját Jolival. Jelentkezett a hirdetésre – masszázs-variációkra -, a csaj megkérdezte, elmúlt-e már 18 éves, s készséggel elhitte, hogy igen. Aztán futtában megnyomkodta a hátát, és kérte, hogy forduljon meg.
– Farokvezérlésre kapcsolt, tajt verte, szívta fúlásig. Ja, előre kellett perkálni.
– Filterezés nem volt? – kérdezte Mákos.
– Tunkoltam volna én, de addigra kicsapott…
– Tajgetosz pozitív – állapította meg az a fekete csajszi, aki eddig meg sem szólalt.
Úgy vettem ki a formáját, hogy ő szorongatta a néhány nappal ezelőtti estén, találkozásunkkor a csomagomat. Nemcsak sötétben tűnt feketének, nappal még különlegesebb a csokibarna bőr és a kékesen fekete haj. No meg a hatalmas fekete szemek!
– Azért oboázott? – A fekete szemek érdeklődéssel figyelték a srácot, főleg a tapadós boxer alatt kirajzolódó csomagot.
– Mondtam…
– Ilyen hideg a víz? – kérdezte haját igazgatva a feketeség. – Lássuk a medvét!
– Lecummanthatsz! – válaszolt a srác, és hirtelen mozdulattal letolva-felhúzva alsónadrágját, megvillantotta kolbászát, majd arrébb ment, és szótlanul bámulta a vizet.
Az a lány, aki akarata ellenére ruhástól fürdött, most nekünk háttal igyekezett lefejteni a nadrágját, minden apró mozdulat után és közben újra és újra megigazítva lecsúszni készülő, apró pöttyöket tartalmazó tangáját.
– Még ha bagóért is, én nem prütykölnék léért! – morgott Mákos.
– Nem is prütykölt, csak lecidázta – helyesbített a fekete csaj.
Sosem láttam még ennyire barna bőrt, biztosan naponta jár szoláriumba.
Mákos, és még két másik srác egyszerre ugrott oda az ázott ürgére hasonlító lányhoz, s amikor az óvatoskodva a fején át próbálta lehúzni a pólóját, hat kéz ráncigálta le róla az apró ciciket takaró melltartót és a pöttyös bugyit. Mire centinként kibújtatta a fejét – és tényleg nem lett vizes a haja, sőt még kócos sem – addigra ott állt meztelenül.
Harsány röhögéstől kísérve először a cicijeit takarta el, majd puncija elé tette a kezét, végül inkább a ruháit markolta fel, és gondosan kiteregette a fű napos szélére.
– Nem sok macera van rajta – jegyezte meg a feketeség, látva tekintetem irányát.
– Fognivaló sem – helyeseltem.
Gyöngyözően kacagott. Rájöttem, hogy ő is ugyanazt mondta saját nyelvén.
– Mégis rá kell nyomulnod, ha kapást akarsz a kukacra.
– Azért kerülgeti mindenki? – Minden srác ott ólálkodott a pucér csaj körül, aki szemmel láthatólag élvezte a sikert.
– Öt, hat… – számolta hangosan beszélgetőpartnerem, akivel kettesben maradtunk. – Ennyit simán leereszt…
– Úgy érted, hogy lerendezi mind a hatot?
– Ja. Hetet is, veled együtt. Kipurgáltatja magát. Beállsz? – kérdezte közömbösen.
– Amazok a csajok nem kaphatók? – válaszoltam inkább kérdéssel, ha már ennyire beavat a banda belső életébe.
Elmesélte, hogy a többiek – őt is beleértve – nem vállalkoznak mindenre.
– Virgók – tette hozzá.
Tehát szüzek. Ahhoz képest elég szabadosnak néznek ki: egyikük éppen bokáig eresztve kék bikinialsóját, a víz fölé guggolva pisil.
– Az a cafka – mutatott arrafelé csupa-barna és csupa-fekete beszélgetőpartnerem – frankón cidáz…
– Cumizik?
– Nem azt mondtam? No mindegy… de a bibere… punija tabu.
A tabu-puncis visszafeküdt a hármas számú csaj mellé, aki melltartójával árnyékolta a szemét, s akiről megtudtam:
– Az a spiné meg dettó!
– És te?
– Mit szeretnél tudni? – Olyan váratlanul érte a kérdésem, hogy elfelejtett szlengben lökni, azaz a saját nyelvükön beszélni.
A meztelen csaj az egyik srác kíséretében arrébb sétált a parton, túl a folyóig nyúló cserjésen. Az itt maradottak kupacban, röhögve tárgyalták az eseményeket.
– Én is virgó… – jelentette ki büszkén a feketeség. – Nem caplizok, de ez van. Gáz?
– Dehogyis!
– Zsani – mondta váratlanul, elkésett bemutatkozásként.
– Úgymint Zsanett?
– Ja.
Kicsit hallgattunk. A srác visszajött a bokrok mögül, a csaj maradt, útnak indult a váltás.
– Mész baszobára? – kérdezte Zsani.
– Kihagyom.
– Akkor mit csinálsz? Kicsapatod? – Lassan a nadrágom elejéhez közelített a kezével.
– Ha muszáj… – Kissé zavarban voltam.
– És muszáj? – Előredőlve, érdeklődéssel szemlélte, van-e késztetésem levezetni a feszültséget.
Mivel vizuálisan pozitív lett a teszt, hasamtól indulva becsúsztatta a tenyerét a nadrágomba. Hátradőltem, kigomboltam a gombot, majd gondoltam egyet, és felállva kiléptem a nadrágomból.
Zsani feszülten figyelt, körbetekintett – senki sem foglalkozott velünk -, majd közelebb húzott magához:
– Muti!
Nem várta meg azonban, hogy elővegyem, máris fejmagasságában húzogatta a bőrt. Egész teste mozgott az igyekezettől. Az enyém megfeszült.
– Lávollak – mondta, és egy puszit lehelt a farkam hegyére.
Láttam a szemem sarkából, hogy visszatért a második srác is a bokrok rejteke mögül, és ezúttal ketten indultak el a helyére.
Zsani két kézre váltott, majd a régebbit pihentetésül a zacsimra vezette, és azt markolászta. Végtelenül jó érzés töltött el, és úgy láttam, ezt még fokozni is lehet, amennyiben egyik kezemmel a fejét simogatom, a másikkal lenyúlva pedig a cicijeit.
Hallottam a napon fekvő csajok irányából, hogy hamarosan indulnunk kell a vonathoz, mert nem lett rövidebb a vasútállomáshoz vezető út, mint idefelé. Az a csaj, aki eddig melltartójával tartott árnyékot az arca előtt, most a kezében lóbálva azt, odajött hozzánk.
– Holnap is jövünk? – kérdezte.
Nem válaszoltunk, hacsak nem tekinthető feleletnek az a tétova de türelmetlen vállrándítás, amit Zsani produkált, miközben változatlanul a markában kényeztetett.
A lány megértően bólogatott, majd a melltartó pántját elöl próbálta összekapcsolni, ami legalább annyira muris volt, mintha a hátán kísérelte volna meg ezt a bonyolult műveletet. Közben ránk nézett, és kíváncsian figyelte, ahogy Zsani markába összpontosul valamennyi folyékony magom.
Lassan előkerült az eltünedező csapatrész is. Az elázott csajnak összeadták a ruhatárát, akik sajátjukból tudtak nélkülözni egy-egy darabot… Siettünk a hazafelé induló vonathoz. 1. rész itt.