Rejtélyes szakítás

A férfi csak ment, ment lehajtott fejjel, észre sem véve a környezetét. Az eső által hátra hagyott pocsolyákat sem vette észre, annyira bele merült gondolataiba. Sötét volt az éjszaka, vastag felhők takarták el a Holdat, a lámpák fényei is mintha sápadtabban szórták volna szerte fényüket. Csak néha a pocsolyák fényei csillantak meg és verődtek vissza a férfi szemeiből. De túl nedves volt a levegő, ahhoz, hogy a lámpafények igazából érvényesülni tudtak volna. Ám lehetett volna akármilyen kivilágÍtás és fényözön, a férfi nem vette volna észre. Annyira gondolataiba merült, hogy a világ megszünt a számára. Csak léptei vitték egyre előre, arra sem figyelt, hogy hol és merre jár. Azt sem érzékelte, hogy csak egyedül van az utcán. Az összeszorult gyomra, zakatoló, megtört szÍve minden erejét elvette, minden koncentrációs képességét elrabolta. Gondolatai egyre az utolsó óra történései körül forogtak. Nem értette mi történt?
Hetek, hónapok boldog, felhőtlen kapcsolata szállt el hirtelen a feje fölül, mintha egy imádott tárgyat valaki váratlanul elrabolt volna tőle. Nem értette és nem tudta még megérteni, hogy egyik napról a másikra hogyan lett kidobva, hogyan lett egy szép szerelmi kapcsolatból egy összetört szÍvű boldogtalan?
Fájt nagyon. Ahogy ment, néha egy-egy kis könnycsepp lopakodott ki fénytelen szeméből. Mi történt vele, mi lett vele, mi van vele? Csak kavarogtak fejében a gondolatok, mint egy hatalmas kozmikus világ, mely most születik, most él, most robban fel és most hull szét.
Megismerkedésük történetére ugrott gondolata, arra, hogy mennyire egyszerűen, mennyire tisztán indult minden. És mennyire tudtak egymásnak örvendezni. Most meg… hol van már a béke, a boldogság, az öröm és a felhőtlen nevetés? Most már fájdalom van, a kín és szenvedés! A nő elmondása szerint ő még mindig a régit, az előtte levő családos férfit szereti, megpróbálta elfelejteni, de nem tudta, hát ezért a szakítás. Ő igazán mindent megtett, hogy valahogy felejteni tudjon, de ha egyszer nem tudja, akkor nem tudja és nem akarja, hogy tovább ámítsa a férfit. Nem akarja, hogy feltartsa az életében. Hiába próbált a szerencsétlen tiltakozni, hogy őt nem tartotta fel semmivel, hogy ő nagyon jól érezte magát vele és engedje, hogy továbbra is segítségére legyen a felejtésben, a nő hajthatatlan maradt. Mennie kellett, az ajtón szinte kituszkolták annyira terhére volt már.
De miért? Mi történhetett, mit titkol előle a nő? Alig két napja még egymás kezét fogták, egymás érintésének örvendeztek, egymás szemébe néztek nevető boldogsággal és most egy csapásra vége?
Egy szerelem, egy szeretet érzése nem múlhat el, egyik napról a másikra.
Vagy az egész megnyilvánulása a nőnek csak szÍnjáték volt? Valakit titokban ezzel akart idegesÍteni, hogy a másik vegye észre, hogy ő is találhat bármikor más társat? Vagy csak egyszerűen leki kihasznált lett?
Nem tudott megfelelő választ találni a szegény, gondolataiba merült férfi. A lényeg, a hang, ahogy kimondták, a szemébe mondták:
– már nem érzek semmit, ami volt, szép volt, jó volt, ennyi volt!
Tapasztalatai szerint a szeretetet és szerelmet nem lehet imitálni, ahhoz nagyon nagy szÍnészi képesség kell, nem lehet olyan szenvedélyesen ölelni, nem lehet úgy csókolni. Filmbéli szerepekben igen, de azok szÍnészi alakÍtások.
Egy egyszerű nő erre képes lehet? Ezek szerint igen. Mert egyik napról a másikra nem rugnak ki ok nélkül valakit. Egyik napról a másikra nem múlik el a szerelem, egyik napról a másikra nem változik az ember. Vagy mégis?
Teljesen összezavarodott szegény feje. Már nem tudta, mit higyjen. Lassan derengeni kezdett a fejében egy gondolat, ami már azelőtt is ott motoszkált, de kezdetben elhessegette. Most egyre inkább előtérbe jött. Hogy egy szerelmi húzd meg-ereszd meg játék kellős közepébe került. Valkin bosszut állt a nő, valakit megbüntetett általa. És nagy a valószínűsége, hogy ez történt. A nő annyit bevallott, hogy igenis, még a másikat szereti, nem tudja felejteni és ki tudja, lehet, hogy még kibékül vele. Hát ezért nem akarja, hogy a kapcsolatuk tovább menjen, mert minél inkább telik az idő, annál nehezebb és roszabb lesz a szakÍtás. Nem neki, hanem a férfinek. Ám a férfi számára ez nem volt már vigasz. Ő már a kezdetek kezdetekor megszerette a nőt, szívébe fogadta és még csak álmában sem fordult meg, hogy egy játék főszereplője lett.
Egy hónap, egy félév, egy év, vagy akár hosszabb idő, mindegy az egy szerelmes szívnek, ha összetörik. Pár napi kapcsolat után is a szerelmes szív éppen úgy tud fájni, mintha több hónapos szerelmi kapcsolat szakad meg. Ebben az esetben nem az idő tényezője a fontos, hanem maga a veszteség érzése. A férfi csak ment, ment, léptei néha vizbe csobbantak. Az összegyűlt tócsákban lépegetve észre sem vette, hogy a lába már elázott. A cipője is cuppogó hangokat hallatott, de ki hallotta, ki vette volna észre?
Szerencséjére nyár volt, habár elég esős és hűvös volt az idő most. De nem érzett sem meleget, sem hideget szegény feje. Csak a szívét és a gyomrát érezte. A fájó, összetört szívét és rettenetesen összeszorult, remegő gyomrát érezte. És a bolondul kavargó gondolatait. A kozmoszt megszégyenÍtő kavargó gondolatait. Sehogy sem értette, hogy miért vele esnek meg ezek a lehetetlen kapcsolatok. Miért ő fogja ki állandóan a problémás nőket, mi az, ami vonzza ezt a fajta nőt?
Hogy lehetne megszabadulni ettől az átoktól?
Már rettenetesen megunta, hogy állandóan változtak körülötte a női arcok, már vágyott egy biztos kapcsolatra, egy boldog és felhőtlen kapcsolatra, egy igazi, hosszú távú kapcsolatra. Minden kapcsolatába úgy ment bele, hogy az hosszas lesz, ha lehet örök kapcsolat legyen. Soha nem fordult meg a fejében, hogy az adott nőt elhagyja valamilyen indokkal. MIndig teljes szívét és lelkét adta. És miért nem kapja meg ő is ugyanezt? Miért kell minden egyes alkalommal, hogy ő legyen a vesztes, a játékszer?
Minden kapcsolata azzal kezdődik, hogy a kedves bizonygatja, ő hosszú távon gondolkodik, ő nem szereti az állandó partnercserét, ő biztos lábakkal áll a földön és érzelmekben gazdag. És minden kapcsolatáról eddig kiderült, hogy nem időt álló, nem megy, minden nő szava csak hazugság és ámítás volt.
A férfi bevallotta önmagának, hogy igenis, csak ezt tapasztalta. A kezdeti igéretes kapcsolat után jött a körtönfalazás, a hazudozás, a szakítás. Pedig soha nem volt olyan, hogy ne adta volna bele magát teljesen egy kapcsolatba. És mégis…
Álma összetört szegénynek, egy elkezdődött álom lassan rémálommá vált. Egy ébren átélt rémálommá. Szeretett volna felébredni ebből a rossz álomból. Mennyire szerette volna most kitépni szívét, remegő gyomrát kirántani helyéről, hogy egy más fájdalom vegye át a helyét, egy igazi fájdalom. Mert ez a lelki, ez nagyon rossz.
Lassan egy hídra ért a férfi, megállt, a nedves kőkorlátra könyökölt és úgy figyelte a sötéten kavargó, alatta elzúgó vizet. De jó lenne minél hamarabb véget vetni mindennek. Sötét gondolatok kúsztak fel gyomrából elméjébe. A szeméből lecsorduló könnycsepp, ahogy az álláról a sötét mélybe hullott és bele veszett a kavargó forgatagba, a férfi gondolatai is úgy kavarogtak. Ő is egy csepp a világ nagy kavargásában, ő is csak egy kis senki a kozmosz forgatagához, de a fájdalma az valós, a bánata az mély és úgy érzi, örök sebet kapott.
Vajon kimosná a mély víz a szÍvéből ezt a fájdalmat, a gyomrából a remegést? Vagy magával viszi a túlvilágra? Ott is szenvedni fog? Ki tudja erre a választ? Ki tudja megmondani, mi lesz tovább?
Majd eszébe jutott, nagyon jol tud úszni, biztos, hogy az életösztön nem engedné, hogy egyből elmerüljön a vízben. És lehet, hogy kiúszna a partra.
Nem jó a víz. Igy hát marad az álomba szenderülés. Majd jól begyógyszerez és megiszik rá annyi alkoholt, amennyit csak tud. És lefekszik, elalszik és többet nem ébred fel. Álomban meghalni nem lehet rossz. Nem is lehet rossz. Igen ez igy jó lesz!
Megrázta a fejét a férfi. Micsoda bolond gondolatok. Honnan jönnek ezek elő, a pokol mely, sötét bugyrából? De vajon onnan jönnek-e? Hátha van egy kiút ebből a gyötrelmes életből, hátha van egy egyetlen és valóságos út a számára? Hiszen senkinek nincsen rá szüksége, akkor csak az lehet a valós út, az igazi választás. A sötét gondolatok az igazi párja, a halál közeli gondolata, a fekete semmi, vagy a megvetett túlvilági sors. Vajon magával viszi a fájdalmat? Vajon ezt a nehéz terhet az örökkévalóságba cipelnie kell? Örökké? Ráadásul még azzal a teherrel megtetézve, hogy saját akaratából ment el a túlvilágra? Vagy nincs semmi a halálon túl? Csak a végtelen fekete űr? Ki mondja meg neki az igazat? Az Isten?
Mit tegyen, ki tudna tanácsot adni neki? Mit érne most egy vígasztaló szó, mit érne most egy kiadós sírás, mit érne most egy kedvesen átölelő kar…mit ér az élet?
Elázott a nedves kőpárkánytól a könyöke, megvonta a vállát, na és? De kiegyenesedett és lassú léptekkel tovább ment. Szétnézett, látta, hogy már nincs sok hazáig, maga is elcsodálkozott, hogy öntudatlanul is, de hazafelé ment. Lehajtotta a fejét és gondolataiba merülve folytatta útját, csendes és kényelmes léptekkel. Elvégre ráér, senki nem vár rá. Hazaérve és szobájába belépve csak levetközött és úgy meztelenül végigfeküdt az ágyon. Nem érzett semmi mást, mint a szívében a fájdalmat, gyomrában a remegést. És az ágyékában az egyre feljebb kúszó vágyat a kedves teste után. Érezte keményedő férfiasságát, oldalra fordult és kezét lába közé dugta, mintha azzal meg tudta volna akadályozni, hogy a vágy felkússzon benne.
Nem tudott úrrá leni gondolatán és vágyán, egyre maga előtt látta az alatta vonagló csodaszép női testet. Nyögött, fájt minden porcikája már, fejét mélyen párnájába fúrta, de nem múlt el az édes vágy. A kínzó vágy. Szinte öntudatlanul játszott el magával, miközben végigélte szeretkezésük egyes mozzanatait. De a kielégültség érzése nem tudott eljönni. A szívében és gyomrában lévő fájdalom egyre előtört és félre söpörte a szép gondolatokat. Most már tudatosan akarta, hogy rá gondoljon, hogy szeretkezéseikre gondoljon, hogy a vágya kielégüljön. Röpke pillanatokra elfelejtette fájdalmát. És az jó volt…
Hasra feküdt és megpróbált elaludni…de félálomban egyre csak a veszteség gondolata és érzete kavargott benne: az álom elszállt, a valóságra felébredt, a csodaszép napok elmúltak, a lila köd felszállt, és neki csak a fájdalom és veszteség maradt. Ezzel a gondolattal aludt el hajnalban, azzal az utolsó gondolattal, hogy talán felébred és jót nevet az egészen.
Hogy milyen bolond álma volt, milyen szép és szenvedélyes. És milyen fájdalmas a vége. És egy újabb könnycsepp gördült elő lehunyt szempillái alól, de ezt már a hosszú és fájdalmas hajnalban nem érezte. Álmodott és álmában egy angyali hang szolt hozzá: Aludj, te szegény ember, aludj, fájó szíved leljen megnyugvást, lelkedbe költözzön béke és szeretet, és bizz, higyj egy jobb jövőt.

Vélemény, hozzászólás?