Kínok a nőgyógyászati széken

Renáta barátnőm egy húsz éves, főiskolás lány. Hosszú, barna hajú, arcocskája babaarc, alakja kifogástalan. Pár hete otthagyta barátja, ezért mostanában kissé szomorkás a hangulata. Egyik este barátnői unszolására elmegy szórakozni, bár nem sok kedve van hozzá. Később ezért az alkohol hatására feloldódik, s az egész éjszakát átmulatja. Hajnalodni kezd, ezért elindul egyedül hazafelé, a kollégiumba. Az alkohol hatására azonban az utcán rosszul lesz. Renáta lassan nyitja ki szemeit, még kába az elfogyasztott alkohol után. Gyomra enyhén émelyeg. Fekvő helyzetben van, megpróbál felállni, de nem tud.
Látása lassan kitisztul. Mezítelenül fekszik egy nőgyógyászati vizsgálóasztalhoz hasonló asztalon. Kezei, lábai széttárva kikötözve, szájában pecek.
Feje megemelve, közepes nagyságú, formás mellei felett néz át terpesztett lábai között. Egy orvosi szobára emlékeztető helyiségben van. A szobát mesterséges fény világítja meg. Pár szék, egy asztal, szekrények vannak a szobában. Az egyik sarokban mosdó, mellette WC. Vele szemben egy csukott, fehér ajtó van. A jobb felső sarokban egy ipari kamerát pillant meg. Nem tudja, hogy hol van, ideges és félelmet érez. Arra gondol, hogy valami baleset történhetett vele, és egy kórházba került. Ám akkor miért van kikötözve és kipeckelve a szája?
Ébredése után nem sokára nyílik a szoba ajtaja. Egy férfi és egy nő lép be. Mindkettőn fekete, testhez simuló ruha, és fekete álarc van. A férfi erős testalkatú, kigyúrt, rövid, fekete hajú. Renáta szerint úgy negyven éves lehet, bár arcát nem látja. A nő rövidre nyírt, szőke frizurát visel, de most felvesz egy hosszú, fekete hajú parókát rá. (Ez jobban is áll neki.) Alakja jó, és harminc éves már elmúlt. A férfi leül az egyik székre, míg a nő a szekrényből eszközökkel megrakott tálcát vesz elő. Egy széket tesz a megkötözött lány lábai elé, és leül rá. Renáta rémült szemekkel figyeli, hogy mi történik, a pecek miatt megszólalni sem tud. A nő észreveszi félelmét, és odaszól neki:
– Még nincs miért aggódnod, most csak előkészítünk a játékra.
A nő egy elektromos nyírót vesz kézbe, és levágja a lány fanszőrzetét. Amikor ezzel készen van, habot tesz a puncira, és simára borotválja. A csupasz puncit ezután kissé csipő folyadékkal kenni be. Megborotválja még a lány hónalját és lábait is, hogy teljesen szőrtelenítse testét, bár a lány pár napja már borotválta őket. Amikor befejezi, fogja a tálcát és elviszi. A férfi közben feláll, fehér köpenyt vesz magára, és gumikesztyűt húz. ő egy kis kerekes asztalkát tol a lány mellé.
– Most kitisztítjuk a popsid kicsinyke lyukacskáját – mondja kissé mosolyogva.
Ezek után hozzálát a műveletnek. Síkosító krémmel keni be kesztyűs újjait, majd óvatosan benyúl a lány végbelébe. Renáta ekkor kicsit felnyög. Szépen bekeni a popsi belsejét is krémmel. Egy ujjnyi vastagságú műanyag csövet vesz elő, erre is tesz egy kis krémet, majd betolja a lány fenekébe. Renáta erősen nyög, kényelmetlenül érzi magát.
A széket elviszi a férfi és egy nagy tölcsért helyez a lány lábai közé. Az asztalt megemeli a feje felöl, így feneke a tölcsér felé néz. A műanyag cső végére folyadékkal teli ballon kerül, amit a férfi felemel, majd megnyitja a ballon csapját. Renáta érzi, ahogy a langyos folyadék beáramlik testébe, és ahogy egyre fogy a ballon tartalma, úgy nő a feszítő érzés a lány hasában. Amikor már nagyon elviselhetetlen a folyadék nyomása, akkor a férfi kihúzza a csövet a lány fenekéből.
A szennyes folyadék nagy nyomással áramlik ki Renáta beleiből a tölcsérbe, megkönnyebülést okozva a lánynak. Ezt a műveletet még párszor elvégzi a férfi rajta, míg megfelelően tisztának találja. Majd egy vékony csövet vesz elő, ezt is bekeni a krémmel. A lány punciját széthúzza, húgycsőnyílását vattával letörli.
– Most egy katétert helyezek fel. Ez után csak ezen keresztül tudsz pisilni, de így, majd meglátod, könnyebb lesz tágulnod.
A csövet elkezdte feltolni a lány húgycsövébe. Renáta égő, szúró fájdalmat érez, ahogy lassan halad a cső, közben sziszegő hangot hallat. Egyszer csak a cső másik végén vizelet kezd el folyni. A férfi megvárja, hogy kiürüljön a lány hólyagja, bár a beöntésnél a pisi többsége már távozott. Rövidre vágja a katéter végét és egy csapot szerel rá. Majd a lány derekára, nyakára, csuklóira és bokáira fémkarikákkal ellátott szíjak kerülnek. A két bokabilincset rövid szíjjal kötik össze, majd eloldozzák a lányt az asztalról. Két kezét erősen megfogva a derekához erősített ővhöz erősítik.
Felállítják, lábára magassarkú cipő kerül, szemére pedig kötés. Renáta egyre jobban fél, érzi, hogy nemsokára kellemetlen dolgok érik. Semmi kétsége nem volt afelöl, hogy ő most fogoly, és fogvatartói biztosan szadisták. Matatnak a nyakánál, majd rántást érez, ebből tudja, hogy mennie kell. Lassan vezetik, hisz a lábán lévő béklyó miatt nem tud nagyokat lépni. Egyszer megállnak, a lány beszélgetést, tányérok csörgését hallja. Kezét felemelik és kikötik, majd leveszik a szemkötést. Egy nagyobbacska terem közepén van. A teremben pár asztalnál álarcos férfiak és nők ülnek, előttük étel, ital. Mögöttük kikötözve meztelenül egy másik lány áll.
A szoba másik felében furcsa berendezések és eszközök vannak elhelyezve. És a falakon tükrök is függnek. Renátának nem sok ideje van a körülnézésre, mert meghallja a nő hangját.
– Hölgyeim és uraim! Bemutatom önöknek Renátát, aki húsz éves, és először vesz részt játékunkon.
– Rakd terpeszbe a lábad! – mondta parancsolóan a férfi.
Renáta terpeszbe áll. A férfi a bokáihoz hátulról egy rudat erősít, ami terpeszben tartja a lány lábát. Kezeit ezután a háta mögött összekötik és egy kötéllel elkezdik felfele húzni. A lány akaratlanul is derékban előredől. Megvárják, míg felső teste vízszintes lesz, és kikötik a kötelet. A nyakörvébe lánc kerül, amellyel összekötik a lábat terpesztő rúd közepével. Most a lány szétterpesztett lábakkal, rájuk merőleges testtel és hátrafeszített kezekkel áll. A teste erősen megfeszül, szép feneke kidomborodva várja, hogy mi történik vele. A férfi a háta mögé lép, és kezével rácsap a popsira.
– Szép feszes fenék, mindjárt megdolgozzuk.
Renáta pánikba esik, nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát, rángatózni kezd, majd úrrá lesz rajta a sírógörcs. A férfi és a nő egy szekrényhez megy, egy kis keresgéles után a nő kezébe egy lovaglókorbács, míg a férfiéba egy többágú bőrkorbács kerül. A férfi a lány mögé áll, míg a nő megfogja a lány fejét és kiveszi a pecket a szájából. Renátába ekkor éles fájdalom nyilal, és hangosan felsikít. A férfi lesújtott a fenekére a korbáccsal. A közönség hangos ovációval nyugtázza a lány sikítozását. A nő és a férfi felváltva sújtanak le a pirosodó fenékre. Renáta pedig csak sikít, egyre jobban sír és rázza köteleit.
Mind jobban sajog a teste hátulja, legszívesebben kiugrana, vagy legalább megdörzsölné fájó testrészét, de erre nincs lehetősége. A férfi oldalra áll, és a lány hátát kezdi verni. Néha a korbács szíjainak csapkodó vége a lány csöngő melleit is éri. Renáta számára egyre kibírhatatlanabb a fájdalom, már nem csak a feneke és háta, hanem az egész teste fáj a természetellenes kikötözés miatt. Úgy érzi, hogy már hosszú ideje kínozzák. Egyszer csak abbamaradnak az ütések. Visszakerül a lány szájába a pöcök. Leoldozzák a még mindig hevesen síró lányt, majd a rövid szíjat rákapcsolják bokabilincseire és a pórázzal a másik kikötözött lány mellé vezetik és őt is a fal mellé kikötik. A másik lányt pedig kioldozzák és a terem közepe felé viszik. Renáta még hevesen szipog, de lassan megnyugszik, teste még mindig fáj, de már a környezetére is képes figyelni. A terem közepén levő másik lányt figyeli meg. Egy álványzaton iksz alakban fejjel lefelé kötötték ki. huszonöt év körüli lehet, erősebb testalkatú, mint Renáta. Kissé magasabb is, mellei nagynak mondhatóak, most éppen lefelé csüngnek, majdnem eltakarva a lány egyébként szép arcát. Haja hosszú és ébenfekete színű. Renátánál nagyobb puncija szintén borotvált és neki is egy katéter csapja áll ki puncijából.
– Most folytatjuk a játékot, de már Ritával – mondta hangosan a nézők felé a szőke nő.
A kikötözött lány mellei elé két függgőleges fémrúd kerül, combjára kis fémkarikával ellátott szíjat csatolnak. A férfi a lány elé térdel, és kezével elkezdi maszírozni a lány mellbimbóit. Amikor megmerevednek, csipeszt tesz rájuk. Rita sikít egyet. Ezután a puncija nagyajkaira is csipeszek kerülnek. Mindegyik csipeszre zsineget kötnek. A melleket a csipesznél fogva vízszintes helyzetbe állítják és a fémrudakhoz kötik ki a csipeszeken levő zsinegeket. Az ajkakat pedig két oldalra széthúzzák, majd a csipeszek madzagjait a combra csatolt szíjak karikáihoz rögzítik. Renáta már nem érzi fájó testét, egyre jobban leköti a terem közepén zajló esemény.
Csak most veszi észre, hogy mellbimbói meredeznek, és hogy nemiszerve nedvesedik. De az asztaloknál ülő párok is közelebb húzódtak egymáshoz az izgató látvány hatására. A férfi egy szíjas ostort vesz a kezébe, majd a felfüggesztett lány elé áll és ostorozni kezdi. Az ütéseket a combjai belső oldalára és a puncijára helyezi. Rita jajgat, átkozódik az ütések közben. Renáta észeveszi, hogy Rita mögötti tükörben látszik a lány hátulról is. Az ostor szíja minden ütéskor rásimul a testre, és a fenekén is egyre több pirosló csík látszik. Már lassan több mint öt perce záporoznak a csapások. A lány egyre halkabban jajgat, szemében könny csillog.
A férfi most kétszer úgy célozza a lány punciját, hogy az ostor hegye csípje meg. Rita mindkétszer fájdalmasan, hangosan feljajdul. A férfi befejezi a verést. A szöszi nő vékony, rugalmas pálcával Rita oldalához áll, és kifeszített melleire sújt le. A lány velőtrázóan sikít, mikor melleibe mar a fájdalom. A nő négyet vagy ötöt üt, mindannyiszor fájdalmas hangok szakadnak fel a lány torkán. A nő is befejezi a vesszőzést, de a kínzásnak még nincs vége.
A lány szájába pöcök kerül, hüvelyébe viaszgyergyát dugnak, és mindkét mellére viaszmécsest helyeznek. Meggyújtják őket és lekapcsolják a terem világítását. A fények imbolygásából és a halk, nyöszörgő hangokból lehet tudni, hogy mikort cseppent a forró viasz Rita testére. Szerencsére nem várják meg, hogy leégjenek a gyertyák, már hamarabb felkapcsolják a világítást, és elfújják a lobogó lángokat. Ritát leszedik a tartóról, szemét bekötik és elvezeti a nő. A férfi Renátához megy, és szintén elfedi szemét, majd pórázánál fogva elhagyják a termet. Renáta lábát béklyózó szíj, a szemfedő és a szájpecek lekerül. Egy kicsiny, ablaktalan cellában találja magát. A szobában WC és tusoló, kis asztal székkel és egy ágy található. Az asztalon egy tálcán étel van.
A szoba egyik sarkából kamera figyeli a lány minden mozdulatát. Nincs kedve enni. Gyorsan letusol, majd meztelen az ágyba bújik. Fejében egyre csak kavarognak a gondolatok. Még mindig az átélt élmények hatása alatt van. Meggyötört teste már nem annyira fáj, de lelke még mindig háborog. Nagy nehezen azért sikerül elaludnia. Az ébredés után eléggé eseménytelenül folytatódik a nap. Megkapja háromszor ételét, és most már enni is van ereje. Egyszer csak nyílik a cella ajtaja, és a férfi lép be. Visszakerül a szájpecek a szájába, a béklyó a lábára. A férfi beköti a szemét és Renáta megindul magassarkú cipőin a pórázon vezetve a férfi után. Először megint kitisztítják a popsiját, majd elvezetik és végezetül kikötik egy fal mellé. A hangok alapján rájön, hogy a falhoz már más is rögzítve van. Aztán hangokat hall, emberek érkeznek, beszélgetnek és étkeznek. Aztán lekerül szeméről a kötés. Ugyan abban a teremben van, amiben már megkínozták. Az asztaloknál már megint álarcos emberek ülnek.
Egyre jobban úrrá lesz rajta a félelem. A mellette levő lányt, Ritát, kivezetik a terem közepére, ahol már egy igen érdekes szerkezet áll.
– Hölgyeim és uraim – szólalt meg a szőke nő – az itt látható eszközt, amelyet majd Ritán próbálunk ki, mi Nyúlnak neveztük el, majd mindjárt megtudják, hogy miért.
Aztán elkezdi bemutatni a szerkezetet. Az egész egy kerékpárra emlékeztet. A nyeregre felülve egy pedállal lehet működetni a masinát. A pedál áttételeken keresztül egy vízszintesen álló műfalloszt mozgat előre-hátra. A szerkezet elé görgőkön guruló, szíjakkal felszerelt lapot lehet tenni, amit a „kerékpár” szarvához lehet rögzíteni, és azzal a görgős, kissé kipárnázott falapot lehet a falloszhoz közelíteni vagy távolítani. Renáta érdeklődve figyeli a színpadot, egy kicsit izgatónak találja a szerkentyűt. Ritát előkészítik. Nágykézláb, terpesztett lábakkal az alsó lábszárán és a könyöke fölött a kezét rögzítik a guruló zsámolyhoz. A férfi bekeni krémmel a lány hüvelyét, majd a műpéniszt is, ami nagyságra megfelel egy férfi péniszének, síkossá teszi.
A zsámolyt rögzítik a szarvhoz. A férfi beigazíta Rita fenekét, majd ajkait széthajtja, és bevezeti a hüvelybe a szerszámot. A szerkezetet úgy fordítják, hogy a lány arccal a nézők felé nézzen, majd kiveszik a szájából a pöcköt. A nő felül a nyeregbe és lassan hajtani kezdi a pedált. A lány nem szól semmit, egy idő után úgy tűnik, hogy még élvezi is. A szőke nő belegyorsít, egyre nagyobb ütemben tekeri a pedált. Közben a férfi a szerkezetet úgy fordítja, hogy a nézők lássák Rita ülepét.
Renáta látja, hogy a lány puncija egyre pirosabb színben játszik. Rita hangján egyre jobban hallatszik, hogy már kellemetlen neki ez a „játék”. A nő ekkor a kormánnyal egyre jobban ráhúzza a görgős zsámolyt a gépre. A fallosz mind mélyebben hatol a lány vaginájába. A lány torkán egyre fájdalmasabb hangok törnek fel, kétségbeesetten próbálna szabadulni szorult helyzetéből, de ez nem sikerül neki. A nő egyre hevesebben hajtja a pedált, a pénisz egyre nagyobb sebességgel mozog előre-hátra. Renáta mostmár érti, hogy miért is hívják e pokoli szerkezetet Nyúlnak.
A lány teste csupa veríték, de hüvelye annál szárazabb, már szinte égeti a műfasz puncija belsejét. A nő lassabban kezdi hajtani a pedált, majd meg is áll. A megkínzott lányt leemelik a zsámolyról, de megpróbáltatásainak még nincs vége.

Perverz geci vagyok

Ott állt a fánál, háttal nekem, csinálta szépen, amit mondtam. Nem forgolódott, pláne nem akart visszamenni a tűzhöz, a többiekhez, állt szépen, várta, hogy mit mondok. Szeretem az ilyesmit. Akkoriban – néha most is – az engedelmesség érdekelt. Annak a kérdése, hogy egy ember miért teszi meg, amit a másik mond neki. Kér, parancsol, vagy csak úgy mond. Én csak úgy mondtam. Hogy „állj oda, háttal nekem, a két tenyereddel támaszkodj a fa törzséhez és várj”. És ő várt.
Az osztályban ő volt a legcsúnyább lány.
Nem úgy volt csúnya, ahogy az amerikai filmekben a csúnyácska lányok csúnyák, hogy előnytelen a szemüvegük vagy a hajuk és miután egy idősebb barátnő vagy egy segítőkész nagynéni segít stílust váltani, önbizalmat csöpögtet a kis bakfisba, a kertvárosi postás és a tejesember is megfordul csajszi után, happy end. Nem, ő úgy volt csúnya, hogy menthetetlenül taszító volt. Nem volt kövér, ha a testét számokkal akarnánk leírni, nem mutatna rosszul, de mindenhol szögletes volt, csapott vállú, hajlott hátú, úgy lépkedett, mint egy medve, és a lába pont olyan szőrös volt, mint egy medvéé.
De az igazán kellemetlen a nyaka és a feje volt. Soha, sehol nem láttam még ilyen nyakat. Hosszú volt, és előre hajlott, a görbe hát folytatásaként, aztán felegyenesedett, felfelé nyúlt, olyan volt az egész, mint egy sarló, és az erek állandóan kidagadtak rajta. De ez nem érdekelt. Akkor csak az volt a fontos, hogy azt csinálja, amit mondok neki. Álljon szépen szemben a fa törzsével, nekem háttal, és várjon.
Azért kellett háttal állnia, mert a feje, az arca az egész nő legkényesebb része volt, és biztosra akartam menni.
Nem akartam, hogy ennek a fejnek a látványa megváltoztassa a terveimet. Sem úgy, hogy megsajnálom, sem úgy, hogy megalázom vagy kiröhögöm. Pontosabban hogy nem úgy alázom meg, ahogy egy negyed órával korábban kiterveltem. A feje olyan volt, mint egy formátlanra nőtt gomba. Egészen merész ívek kontúrozták, ahogy más, normális embernek soha, egy csúcsos formát emeltek ki szépen ezek az ívek, a hihetetlenül kiálló két fogsort. Rögtön a tekintélyes bajusz alatt. Egyszóval elég komplikált feje volt a kislánynak.
A tűz mellett ültünk, tíz-tizenkét kamasz. Nem ittunk sokat, én három vagy négy sörnél tartottam. Tizenhét éves fiúnak azért ez nem olyan nagyon sok. Akkor inkább kevésnek éreztem, de nem volt több pénzem. Valakinél volt még egy üveg vodka, abból jutott néhány korty, de tényleg ez volt minden. Ahhoz elég, hogy nyugtalan legyek. És akkor ez a nő, Karola megszólalt mellettem. Valami marhaságot morgott arról, hogy nem érti, a fiúknak miért kell ilyenkor mindig inni. Mintha egy fekete lyuk vagy egy félresikerült kirakati baba adott volna életjelt.
Nem is nagyon hallotta meg senki, úgyhogy nem láttam értelmét odaszúrni valami epéset arról, hogy a részeg fiú halvány esély lehet, úgyhogy menjen el szépen sörért. Néztem őt a tűznél, és láttam, hogy nem ittam eleget. Akkor jutott eszembe az, amit pletykáltak róla a kollégiumi szobatársai. Hogy sokszor zuhanyozás után meztelenül járkál a szobában – ami amúgy normális – de úgy, hogy a hálóban ég a villany és nincs elhúzva a sötétítőfüggöny. Ha szóltak neki, hogy „Karola, elhúzom a függönyt, jó?
”, akkor csak hümmögött, hogy nem muszáj. Aztán egyre többször látták, ahogy szívesen forgolódik az ablak előtt. Nem hallottam, hogy a kisvárosban helyi látványossággá vált volna, azt hiszem, nem gyűltek össze tömegek a kollégium parkjában, az ablaka előtt. Én nagyon fújoltam, – mint mindenki – mikor ezt először hallottam, de most hirtelen tiszteletre méltóan perverznek láttam. Most először próbáltam meg elképzelni meztelenül, és az eredmény elég lehangoló volt. Olyan, mintha az etióp menekülttáborok dokumentumfotóit használnám Playboy helyett.
Nem voltam szégyellős vagy prűd, de mégis illetlennek éreztem Karolán képzelődni. És akkor szólalt meg a vodka.
Egészen közel hajoltam az arcához, és lassan tagoltan azt mondtam, hogy két perc múlva jöjjön utánam. Csak nézett azokkal a borjú szemeivel. Azt hittem, esetleg részeg, de nem ivott semmit egész este. Megkérdeztem, hogy érti-e, amit mondtam, és bólintson, ha igen. Először nagyon lassan, értetlenkedve bólintott, aztán még kétszer gyorsan. Nem szóltam hozzá többet, felálltam, valamit mormogtam a természet hívásáról.
Kimasíroztam a tűz fényéből, aztán abból a kertből is, ahol buliztunk, ki az erdőbe. Elkezdtem levizelni a kapu mellett álló fát, amikor hallottam, hogy mögöttem szöszmötöl valaki. Nem fordultam meg, szép komótosan befejeztem, amit elkezdtem, begomboltam a sliccem, aztán azt mondtam neki: – „Menj befelé azon az ösvényen.” – Az út a sötétben az erdő belseje felé vezetett, mindannyian jártunk már arra nappal. Volt arra egy szántó és egy magasles. Nagy lendülettel elindult, aztán botorkálni kezdett a sötétben.
Mögötte mentem, néztem a hátát és a lábait. Farmerban, pólóban volt, mintha egy haverommal együtt mentünk volna pisilni. Akkor már tudtam, hogy bármit megtesz, amit mondok neki, és ma nagyon sok mindent ki fogok próbálni. Botorkált néhány percet, én nem szóltam semmit, csak követtem. Akkor megláttam azt a nagy bükköt, amire Karola élete végéig emlékezni fog. – „Állj oda a fához, arccal a fa felé. A tenyereddel támaszkodj a fa törzséhez.” – Odaállt, mint a rossz kislány a sarokba.
Rátenyerelt a fára, lehajtotta a fejét. Hallottam, hogy nagyon erősen szuszog. – „Ne mozogj.” – Ezt úgy mondtam, hogy egészen közel hajoltam hozzá. Néhány centire voltam az arcától. Akkor láttam, hogy rágja a szája szélét.
És életemben először hozzá értem. Belemarkoltam a hajába a tarkója fölött és hátrafeszítettem a fejét. Az a hihetetlenül hosszú, görbe nyaka ívbe hajolt, a két kiálló fogsor az égre vicsorított. Kicsit zsíros volt a haja. A tarkójánál fogva félrefordítottam a fejét, és az arcát hozzányomtam a bükk törzséhez.
Szorosan mögé álltam. Csak állt a nyomorult a fának támaszkodva, odasimulva és szuszogott. Benyúltam a pólója alá, és mind a két tenyeremmel végigszántottam a hátát. Izmos, kemény volt, kis izomgörcsökkel. Beleakadtak az ujjaim a melltartójába. Ez csúnyán lehűtött. A zsákmányból hirtelen megint egy egyszerű, közönséges, hajlott hátú, gombafejű ronda nő lett. Hátraléptem, a pólója visszahullott a derekáig. Pontosan tudhatta, mi zajlott le bennem, mert nem szólt semmit, csak szipogni kezdett. Állt tovább, engedelmesen.
Ha akkor megszólal, eddig tartott volna ez a kaland. De ahogy ott állt, és nem hallottam mást, csak azt, hogy szaggatottan, néha sípolva veszi a levegőt, megint felizgatott. Nyeltem kettőt, mert éreztem, hogy én is egyre szaggatottabban lélegzem, a halántékom lüktetett. Tudtam, hogy most a hangomon múlik minden. És jól tettem, hogy bíztam a torkomban, egy másodperc múlva már úgy tudtam szólni, mint egy állatidomár. Nem parancsoltam, mint egy katonatiszt és nem kértem, mint egy parkőr, hanem mondtam: – „Vedd le a cipőd.
” – Szerintem ezen meglepődött. Igazából én is, ha valami vetkőztetős történetet kéne írnom, marha izgatóan sorolnám, hogy hajigálja le magáról a csaj a fehérneműket, de a vodka azt mondta bennem, hogy cipő. És amikor Karola szépen, engedelmesen lehajolt, kifűzte és levette a tornacipőjét, ott állt mezítláb a lehullott gallyak között, akkor tudtam, hogy az embernek az erdőben a cipő jelenti az emberi öntudatot. Anélkül csak egy toporgó kellék.
Innentől biztosra mentem. Mögé léptem, újra belemarkoltam a tarkójánál a hajába.
Szeretem az ismerős helyzeteket. Azt hiszem, ő is otthon érezte magát így, mert magától félrefordította a fejét és megint hozzányomta az arcát a fa törzséhez. Én csak tartottam a kezemmel. Igaz, olyan erősen, hogy eszébe sem jutott ellenkezni. Egészen közel hajoltam az arcához, közelebb, mint az előbb. Láttam, hogy nyalogatja a szája szélét. Amikor még közelebb hajoltam, azt is láttam, hogy a nyalogatás ellenére cserepesek az ajkai. Láttam, pedig csak a hold világított. Világosan kivehető volt, hogy nyálas a nőbajsza, az ajkai majd szétrepednek, olyan duzzadtak és hiába nyalogatja őket, szárazak és repedezettek.
Furcsa kontraszt volt a szája sarkában összegyűlt nyálhab csillogása. Néhány centiről az arcába bámultam, az orrtövén lévő szemölcsre, aztán a szemeibe. Szépen lesütötte őket, ahogy a filmekben látta. A füléhez hajoltam, és azt mondtam: – „Azt veszed le, amit mondok. Nem habozol, nem gondolkozol, leveszed. Utána azt csinálod, amit mondok. Szó nélkül. Értetted? Csak akkor engeded el a fa törzsét, ha vetkőzöl, vagy én azt mondom.” – Tartottam a fejét a tarkójánál, nem nagyon tudott bólogatni, csak biccentett.
Kicsit eltorzult az arca. Éreztem, hogy a leheletem messze áll a steriltől, a sör meg a vodka csak rátett arra, hogy akkor már két napja nem mostam fogat, és volt néhány rossz, odvas fogam, amitől pállott szájszagom volt. De ezt most nem feszélyezett. Úgy gondoltam, most végre, életemben talán először én mondom meg, hogy milyennek kell lennem, mit kell csinálnom, sőt azt is én mondom meg, hogy a világban mi történjék. Hogy én vagyok minden dolog mércéje. Az én akaratom a világ rendje, az én ízlésem az etalon.
Ebben a kétszereplős világban.
Hátráltam néhány lépést, és annyit mondtam: – „Farmer!” – Karola szépen előrehajtotta a buksiját, hogy lássa kigombolni a sliccét. Szöszmötölt egy kicsit a cipzárral, aztán elkezdte letolni a nadrágját. Szűk volt, a térdénél elakadt, közben már látszott, ahogy a combja hátsó fele világít a holdfényben. Az én farmerom is kezdett szűk lenni. – „Póló!” – Erre számított, gyorsan kibújt a pólójából. A nadrágot és a pólót csak maga mellé dobta.
Úgy gondoltam, sok ez az önállóság. – „Hajtogasd össze!” – Leguggolt, hajtogatott. Akkor láttam, hogy remeg a keze. A póló kétszer is kiesett a kezéből, amikor le akarta tenni egy tisztább részre. Ilyenkor mindig újra kellett hajtogatnia. Végre végzett, engedelmesen visszaállt a helyére, arccal a fának. – „Melltartó!” – Éreztem, hogy a torkom kiszáradt, a nyelvem hozzátapadt a szájpadlásomhoz. Rekedt volt a hangom, az utolsó ’ó’ alig hallatszott, egy elfúló kilégzés lett.
Babrált a csattal a hátán, akkor már nagyon remegtek a kezei, de nem szakított, szépen kikapcsolta. Izzadt a homlokom, a tenyerem, a farkam majd’ felrobbant, minden szívdobbanásomat éreztem a makkomban. Néztem a csupasz hátát, és majdnem összerogytak a térdeim. Remegett az inam. – „Bugyi!!!!” – Akkor már őrjöngtem. Legszívesebben páros lábbal ugráltam volna. Vagy ide-oda futkározva üvöltöttem volna, hogy „bugyiiii!!!!”. Letolta a bokájáig. Nem trükközött, nem akart csábítani, úgy tolta le, mintha otthon, egyedül vetkőzött volna.
Szépen rátette a többi ruhára. Néztem három lépésről a seggét, oldalt két kis izom pulzált. A combja remegett, néha lábujjhegyre állt izgalmában, de toporogni vagy elmozdulni nem mert. Állt a fánál, markolta két kézzel a fa törzsét, és hallgatta, ahogy én is ledobom a ruháimat. Csak a cipő maradt. Nem az öntudat miatt, azt már nem tudtam volna kifűzni. Végigsimítottam a testemen. Akkor azt éreztem, életemben talán először, hogy teljesen logikus és érthető, hogy ez a nő megtesz nekem mindent. Baromira megkívántam saját magam.
Tudtam, hogy itt és most én vagyok a világ tengelye. Beletöröltem a tenyerem a szőrös mellkasomba, és tudtam, hogy én vagyok maga a férfiasság. A fenekem olyan kemény volt, mint egy biciklinyereg. A farkammal egy lakatot levertem volna. És minden kis izmom egyszerre indított el a mezítláb toporgó csupasz nő felé. Hátulról átnyúltam a hóna alatt, megmarkoltam a melleit és magamhoz rántottam a testét. Vinnyogni kezdett, mint egy kiskutya. A mellei éppen csak kiemelkedtek a mellkasából, de a mellbimbói úgy meg voltak duzzadva, mintha odaragasztották volna őket, valaki más mellbimbóit.
Markoltam, gyúrtam, szorítottam a melleit hátulról, ő pedig görcsbe rándult ujjakkal kapaszkodott a fa törzsébe, ahogy mondtam. Eddig nem nyitotta ki a száját, úgy szűrődött ki az a hang, ami vinnyogásnak indult, majd egyre szaggatottabb lett, néha megszakította egy nagyobb, ziháló levegővétel, amikor egyszer csak kiszakadt belőle valami, amit még sosem hallottam. Mintha tüsszentéssel indult volna, de sírássá vált, egyszerre szakadt ki egy csomó nyál a szájából, bugyborékolva áradt a takony az orrából és ömleni kezdtek a könnyei.
És csak markolta azt a kurva fát.
(Néhány óra múlva, hajnalban megtaláltam a vodkásüveget a táborban, befeküdtem egy bokor alá, komótosan nekiálltam elpusztítani szeszt. A lányok nagy sátra felől pusmogást hallottam, aztán megláttam Karolát egy barátnőjével, ahogy kibújik. Gondoltam, klotyóra mennek, mint mindig, párosával. Nem a vécé felé indultak el, nekiálltak sugdolózni a sátor előtt, aztán, gondolom azért, mert túl közel voltak a többiekhez, arrébb ténferegtek. Egyszer csak elindultak pont az én bokrom felé.
Karola sántikált. Lekuporodtak a fűbe a bokor túloldalán, néhány méterre tőlem, nem vettek észre. Lapítottam, kíváncsi voltam, mit beszélnek. – „… mélyen a szemembe nézett, átkarolta a derekam. Erős volt és határozott, de mégis gyengéd, nem tudom, érted-e, hogy értem. Aztán a szája rátapadt a számra, vadul, szenvedélyesen csókolni kezdett. A nyelve vad táncba kezdett a számban.” – Azt hittem, elhányom magam. Mi a fenéről beszél ez a kis hülye picsa? Valaki más is megdugta aznap este?
– „Úgy éreztem, mint amikor áramütés ér. Erős kezei vadul kalandoztak a pólóm alatt. Gyengéden kényeztetni kezdte a mellbimbóimat, nagyon izgató szavakat sugdosott a fülembe! – Nee, és tényleg jól csinálta? Jól csókolózott? – Óóóó, nagyon, úgy éreztem, azt tehet velem, amit akar. Hogy is mondjam, extázisba estem, mire észbe kaptam, ott álltam egy szál bugyiban, előttem térdelt, arcát a puncimhoz szorította.” – Ez gusztustalan. Megkeresem ezt a csávót, elmagyarázom, mit hagyott ki a kis ribanccal.
Áramütés meg kalandozás, a marhája… – „Szinte szikrázott közöttünk a levegő. Annyira kedves volt, és mégis olyan lehengerlő, határozott. Tudod, kisfiúsan helyes, mégis olyan férfias… El sem hittem, hogy pont engem akar. – És akkor most jártok?” – Mondják már meg, ki ez a szerencsétlen balfasz! – „Nem tudom, szerintem úgy a korrekt, ha holnap megbeszéljük ezt a dolgot. Tudod, Lőrinc igazi művész, szeszélyes, szenvedélyes fiú…” – Akkor esett le, hogy ez a primitív liba rólam beszél! Majdnem félrenyeltem a vodkát, ha köhögni kezdek, biztos szétrebbennek.)
Megfordítottam a testét, de úgy, hogy nagyot rántottam a vállain. Az arcát alig lehetett látni a trutyitól. A nyakamig ért. Hátulról megmarkoltam a tarkóját, és az arcát hozzászorítottam a szőrös mellkasomhoz. Elkezdtem szétkenni magamon a taknyát, a nyálát és a könnyeit, úgy használtam az arcát, mint egy fürdőszivacsot. Néztem, hogy belapul az orra a mellizmaimon, hogy kenődik el a szája rajtam. Mikor már nagyjából ugyanannyi szenny volt rajtam, mint rajta, akkor lejjebb toltam a fejét, a köldökömig.
A hasam még száraz volt. Úgy éreztem, undorítóan száraz. Akkor minden dolog megfordult, semmi nem az volt és nem annyit ért, mint negyed órával korábban. Olyan felszabadult voltam, mint soha annak előtte. Néztem a hasam, a köldököm: – „Nyalj!” – A szája hozzásimult a hasamhoz a szorításomtól, kinyitotta a száját, de a nyelvét csak kicsit tudta kidugni. Megmarkoltam a két fülét, és egy kicsit eltartottam a fejét a testemtől, hogy legyen helye nyalni. Nagy piros nyelve volt, húsos.
Úgy használta, mintha egy kanál vagy lapát lett volna. Ahogy nyalt, függőleges vonalakban, föl-le, mintha falat festett volna, a szőr a hasamon fénylő sávokba rendeződött. Én irányítottam, a fülét erősen tartva, oda, ahol még egy gusztustalan száraz foltot láttam. A farkam közben folyamatosan a nyakát és az állát ütögette. Még lejjebb nyomtam a fejét. Letérdelt. Nyitotta ki a száját, hogy leszopjon.
Ha egy kicsit más hangulatban vagyok, a torkáig döföm a farkam. De most, mint egy nyálas, fröcsögő, büdös szájú hím oroszlán, úgy üvöltött az agyamban valaki, hogy ne engedjem át neki a kezdeményezést.
Ezt persze nem ilyen szépen mondta, hanem azt üvöltötte, hogy „mi a faszt akar ez a ribanc?” Nem nagyon gondolkodtam akkor, hogy ez mit jelent, egyszerűen csak lejjebb toltam a fejét, a combomig, és azt hörögtem: – Nyald! – És a két combom, a két combom között, a heréimet, a végbelem és a heréim közötti kis részt nyalattam vele, felemeltem a lábam, ha kellett, pucsítottam, de a fülét vagy a haját a fél világért el nem engedtem volna. Úgy szorítottam magamhoz a nedves, húsos nyelvét, úgy dörgöltettem a szájával, az arcával a testem, a herezacskóm, a combom, mintha az életem múlt volna rajta.
Hullott valamennyi a szőrömből, egyre több gyűlt össze az arcán, az orrán, néha krákogni, köhögni kezdett, gondolom, a torkára ment, de én csak nyüstöltem, mintha egy darab mosdókesztyű lett volna.
Éreztem, hogy nem akar már semmit, itt csak én akarhatok, és ezt ő tudomásul vette. Akkor fordítottam szembe az arcát a farkammal. Ott térdelt, lihegett, próbálta a vállaival, a felkarjával letörölni az arcát, de rántottam egy nagyot a haján. Értette, hogy nyugton marad és vár. Farkasszemet nézett a makkommal, ami azóta egy kicsit lenyugodott.
Addig szinte fájt, úgy lüktetett, de most inkább csak tudta a dolgát. Főszereplőből szerszámmá vált. Én lettem a főnök. És a főnök azt mondta Karolának: „Most nyisd ki a szád.” Nem nagyra tátotta, csak mint amikor mondani akar valamit. „Ne érj hozzám a kezeddel.” És közelíteni kezdtem a szája felé. Először az alsó ajkához ért hozzá a farkam. Elkezdtem játszani vele, kentem egy kis nyálat az ajkairól, a fogairól a makkomra, aztán azt szétkentem az arcán, az orrán. Az egész feje olyan volt, mint egy nagy, nyálkás rongycsomó.
Egy hajtincse lucskosan az arcába tapadt, az álláról egy hosszú nyál- vagy takonycseppkő csüngött alá. Lengett, ahogy mozgattam a fejét. Akkor végre betettem a szájába. Úgy éreztem ismét, hogy szétrobbanok. Szépen elkezdte szopni, ahogy jónak látta. Gondolom, már sokszor elképzelte, hogy kell csinálni. És nem is csinálta rosszul. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól esik a pöcsömnek a forró, rugalmas, rásimuló szája, nyelve. De néhány másodperc múlva rájöttem, hogy ma nem ezt akarom. Megmarkoltam a haját megint a tarkóján és mélyen a torkába döftem.
Felemelte a kezét, reflexből megpróbált távolabb tolni. Ráripakodtam: –„Mi a faszt csinálsz? Mit mondtam? Tedd hátra! Kulcsold őket össze a hátad mögött. Akkor engedd el, ha mondom.” – Középső- és mutatóujjait szépen összeakasztotta, nagyon szépen vigyázott arra, hogy többet ne okozzanak bajt. Én meg úgy dugtam a száját, mintha egy lékelt dinnyét húztam volna a farkamra. Lassan éreztem, hogy el fogok menni. Elkezdtem mozgatni a csípőm, előrelöktem, belemarkoltam erősen a hajába hátul, rászorítottam a száját az ágyékomra.
Éreztem, hogy az orra, az ajkai szétnyomódnak a farkam tövén, az orra eltűnt a fanszőrzetemben. Úgy szorítottam, mintha be akarnám törni az arccsontját, egyre jobban, egyre erősebben satuba zártam. Akkor kezdett el bokákolni. Először csak azt a hangot hallottam, mint amikor valaki hangosan nyeldekelni kezd egy csöndes szobában, és mindenki meglepődik, hogy milyen hangos, de a harmadik-negyedik után olyanná vált, mint egy eldugult klozet gurgulázása. Én meg úgy éreztem, hogy pontosan ez a hang kell ahhoz, hogy még jobban a plafonra kerüljek.
Az agyamban visszhangzott az egyre erősödő szörcsögés, és akkor elkezdtem kilőni. A lábujjamtól a fejem búbjáig minden idegszálam a farkamra figyelt. Az egész testem zsongott, egy másodperc alatt alaktalan, gerinctelen, szétfolyó kis húsdarabbá váltam, én lógtam így mócsinggá válva a saját faszomon. A következő másodpercben pedig vége volt az egésznek. Hosszú böjt után nagyon sok spermám volt, mintha hugyoztam volna, Karola nem bírta nyelni, előrerántotta a kezeit, hátralökött, és nagyot hörögve levegő után kapkodott, közben megpróbálta köhögve kiköpni a spermát a szájából, felköhögni a torkából, a gyomrából.
Ott álltam kókadni kezdő, nyálas pöccsel, amiből még csöpögött a sperma utója, és néztem, ahogy megpróbál életet lehelni magába ez a nyomorult.
„Lehúzta a bugyimat, kitárulkoztam, vágytam rá, magamba akartam fogadni mindenestül. Csókjaival borította be a vállam, a nyakam, az arcom, az ajkaim. Simogatta a hátam, a popsimat…” – Na, a kis popsijáról mondhatnék ezt-azt. Akkor tettem le a vodkásüveget és vettem elő a farkam. Úgy meredt, mint egy szurony. Elkezdtem verni, miközben hallgattam ezt a nyálas baromságot.
– „Éreztem, hogy nekem is kell tennem valamit, és ezt ne kényszernek értsd! Vágytam rá, hogy kielégítsem, hogy adjak neki valamit. Letérdeltem, kezembe fogtam a szerszámát. Láttam, hogy tekintetével némán kér. Nem kérettem magam tovább, rábuktam gusztusos lőcsére. – Tényleg, leszoptad? Nem érezted megalázónak? – Nem, nem, nagyon élveztem. Eggyé forrt a testünk, imádtam, hogy bennem van, hogy kölcsönösen kiszolgáltatjuk magunkat egymásnak” – Vigyázni kellett, hogy ne csattogjak hangosan, egyre szaporábban vettem a levegőt, az a kép lebegett előttem, ahogy arcon lövöm spermával ezt a két szerencsétlen kuporgó libát.
Tudtam, hogy soha életemben nem fogom még egyszer ugyanazt érezni, mint abban a másodpercben, és ölni tudtam volna, ha arra gondoltam, hogy ez néhány másodperccel hosszabb ideig is tarthatott volna. Azt hittem, ököllel vágok az arcába. Legszívesebben megtapostam volna. Ismét elszorult a torkom, de most már az állati dühtől. Felrántottam a földről és a fának löktem. Megmarkoltam az állát, úgy kényszerítettem arra, hogy egyenesen álljon. Megint nem tudtam normálisan beszélni, csak préseltem ki a hangokat a torkomból.
– „Így kell ezt csinálni? A kurva életbe, így? Mi?” – Kifogytam a levegőből, magam számára is érthetetlen, összefüggéstelen szitkokat sziszegtem az arcába, markoltam az arcát az álla fölött. És akkor teljes erőből ráléptem a cipőm sarkával a meztelen lábfejére, a lábujjaira. Sikítani sem tudott a meglepetéstől, néhány centiről láttam, ahogy könnybe lábad a szeme. Összeesett volna, ha nem tartom keményen az arcát. Vinnyogni kezdett, a másik talpát szorította rá a széttaposott lábujjaira.
Kicsit távolabb álltam, kinyújtott karral tartottam a fejét, a nyakát, így néztem végig a testén. Ahogy az egyik lábfejét próbálta rászorítani a másikra, olyan volt, mint a szemérmes nők a reneszánsz festményeken. A két összeboruló comb sötét foltot mutatott csak a muffjából. A mellei csüngtek, ahogy megpróbált összerogyni. Éreztem, hogy kezd visszatérni a vér a farkamba. Szorosan eléálltam, hozzányomtam a csípőm a hasához, belemarkoltam a mellébe. A markomba fogtam az egyik kis mellét és ökölbe szorítottam a kezem.
Úgy éreztem, mintha lágy fánktészta mállana szét az ujjaim között. A következő pillanatban nem sikoltott, hanem olyan hangot adott ki, mint amikor azt mondjuk: – „Uhhhh…”– mert nem szabad kiabálni, de iszonyúan fáj valami. – „Tetves kis kurva, tedd jóvá az előbbit. Térdelj le, szopd keményre a faszom.” – Szopott, ahogy tudott. Figyeltem a testem, persze merevedtem, de ez sehol nem volt ahhoz az előbbi extázishoz képest. Éppen csak használható lettem.
Nem is a szopás, hanem a düh miatt lett erekcióm. Tudtam, hogy valamit bele kell döfnöm a testébe. Ha bajonett van nálam, leszúrom.
A hátrarántottam a fejét. – „Jól van, elég. Állj fel.” – Néhány ág- és levéldarab ráragadt a térdére, nem söpörte le. Csak nézett, mint a borjú. A keze még mindig a háta mögött volt, nem takarta el magát. Megmarkoltam a muffját. Kicsit berogyott, hátratolta a kis hülye a fenekét. Ha nem így tesz, valószínűleg elveszem a szüzességét, de akkor úgy döntöttem, Karola szűz marad.
Hátráltam egy kicsit, bámultam a testét, farkam a kezemben. – „Hátra arc!” – toporogni kezdett, a talpával kereste azokat a helyeket, ahol nincsenek ágak, tüskék. Megfordult, keze összekulcsolva a feneke előtt. – „Terpeszbe!” – Néhány centit távolabb mocorgott az egyik lábával. Nyitott tenyérrel rácsaptam a combjára, csattant egy nagyot. –„Ez terpesz?!” – Szélesebb terpeszbe állt, a térde remegett. –- Hajolj előre!
– Kicsit előredőlt, láttam, hogy elveszti az egyensúlyát. Szívesen a földre löktem volna, izgató, ha parancsszóra feltápászkodik, de a farkam kókadni kezdett, nem akartam több cirkuszt. –„Támaszkodj a térdedre.” – Pucsított, én meg hátulról elkezdtem gyömöszölni a fenekét, a két lába közt a szőrös muffját. Leguggoltam, szétfeszítettem a combjait, a két farpofáját.
Hatalmas, duzzadt szeméremajkai voltak, a kisajkai, csiklója mint rózsaszín cafrangok lógtak ki a szőr közül.
Benyúltam neki hátulról két ujjal, nem volt nedves. Akkor még mindig azt hitte, előírásszerűen dugom meg. Néhány másodperc múlva lemondott erről a reményről. Kihúztam az ujjaim, és újból szétfeszítettem a fenekét. A végbélrózsája lüktetve mozogni kezdett. Volt egy kis szőr a seggében, és az azért érződött, hogy ő sem fürdött két napja. Az egyik ujjam a bejárathoz tettem, elkezdtem lassan betolni, tágítani. Az első ujjpercem beerőszakoltam, körözni kezdtem vele. Néhány hangos „uff”-fal kezdett lihegni.
Nem keltette annak illúzióját, hogy élvezi, nem is vártam el tőle. Jó volt ez így. Elképzelhetetlen volt, hogy ebbe a szűk lyukba befér a farkam. Addig még soha nem dugtam seggbe senkit, de ahogy a végbélnyílása szorította az ujjam, tudtam, hogy ez jobb lesz mindennél. Kihúztam az ujjam, a nyílás azonnal visszazárt. –„Nyálazd be a segged.” – Az egyik tenyerébe köpött, hátranyúlt, elkezdte szétkenni a két farpofája között. Nem sokat használt, egyre többet kent oda, a végén az arcáról törölgette le a spermát, taknyot, avval próbálta magát síkosítani.
Gondolom, rájött, hogy ez elsősorban neki lesz fontos. Kente, mint akinek ez a munkája. Én közben avval játszottam, hogy a fenekét szétrántottam-összenyomtam, egyre jobban csattogott, ahogy gyűlt a trutyi. Mikor meguntam, felálltam, rárántottam néhányat a bránerre, akkor már ismét robbanásig feszült a makkom. Mögé álltam, és a bejárathoz illesztettem. Kétszer vagy háromszor nem sikerült betolni. – „Húzd szét!” – Hátranyúlt, láttam, hogy remeg a keze. A térdei úgy cidriztek, mintha január lett volna.
Egyik kezemmel a lyuknak irányítottam a farkam, a makkom nekifeszült, éreztem, hogy lassan enged. Forróság öntötte el a szerszámom, úgy éreztem, mintha egy forró, bársonyos satu szorította volna. Karola abban a pillanatban nyüszíteni kezdett. Két-három mozdulattal tövig toltam belé, utána már csak pumpáltam. Beljebb nem szorított úgy, de a kapuja olyan szűk volt, hogy a szemem is kigúvadt. Soha, soha nem volt még ilyen jó. Addig sem, azóta sem. Ahogy raktam, egyre élesebben nyüszített, de ezt már csak nagyon távolról hallottam.
Azt is, ahogy szipogás, sírás váltja fel a nyögéseket. A háta, a válla rázkódni kezdett, ezzel majd’ az eszem vette. Iszonyú sebességre kapcsoltam, az agyamban, a halántékomban összekeveredett saját pulzusom, lélegzetvételem, Karola zokogása, a hörgésem. Tudtam, hogy néhány lökés, és teleélvezem a kislány végbelét. Akkor egy szokatlanul éles sikoltást hallottam, mintha zseblámpával bevilágítottak volna abba a vörös ködbe, ami megülte a szemeimet. Éreztem, hogy a lyuk már egyáltalán nem olyan szoros, mint egy perccel korábban.
Kihúztam a farkam, csupa vér volt. Visszatoltam, nem is nagyon kellett erőltetni. Egyáltalán nem emlékeztetett életem legnagyobb dugására, inkább olyan érzés volt, mintha egy félbehajtott, langyos, véres marhamájat dugtam volna. Lágy volt, meleg, selymes érzés, de ha nem kezd el iszonyúan nyávogni Karola, nem tudok elmenni. Így is csak kínlódás volt, rádőltem a hátára, belemarkoltam hátulról a melleibe és elélveztem. Nem volt nagy élvezet, inkább csak nem akartam befejezetlenül hagyni, amit elkezdtem.
Mire kihúztam, egy másodperc múlva, már kókadt voltam. Szinte kicsúsztam a szétszakadt végbélből. Karola hátranyúlt, hisztérikusan összenyomta a fenekét. Ki se egyenesedett, előre lépett néhány lépést, úgy bőgött, mint egy hatéves kislány. Odaért a fához, leguggolt előtte, elengedte a seggét, abban a pillanatban bugyborogva ömleni kezdett belőle a szar. Meg sem fordult, háttal nekem engedett ki mindent a beleiből, láttam, ahogy rotyogva folyik a ki a véres macskafos. A visítás, bömbölés egyre inkább csuklássá, sírássá vált, egy idő után felállt, két kezével megint összenyomta a farpofáit, megfordult, zokogva nézett rám.
Kicsit megsajnáltam. Adtam neki néhány papírzsebkendőt. Gondoltam, megkímélem attól, hogy kérnie kelljen. Nem törölte ki a fenekét, a zsepiket a végbelébe tömte, mint egy dugót. Megint nyüszíteni kezdett, épphogy leguggolt, jött a második hullám. Ezt már untam, lehajoltam a pólójáért, letöröltem vele a vért és a szart a farkamról, odadobtam elé, meg még a maradék papírzsebkendőimet, és ott hagytam. Felrángattam magamra a ruháimat és visszasétáltam a táborba.
„Hanyatt feküdt, én a csípője fölé kuporodtam.
Lassan, nagyon lassan beleereszkedtem kőkemény hímtagjába, finoman körözni kezdtem a csípőmmel. Halottam, ahogy egyre szaporábban lélegzik, én pedig játszani kezdtem az érzékeivel. Testem teljesen betöltött lüktető férfiassága, éreztem minden egyes idegszálát, minden sejtjét. Fölé hajoltam, melleimmel az arcát cirógattam. Ő a hátam simogatta, gerincemen végigfuttatta az ujjait, beleborsódzott a hátam. A fülembe súgta a kívánságát: Állj oda a fához, édes!” – Na, alakul a dolog, ez legalább nagy vonalaiban ismerősnek tűnt.
Nem mintha akkor fontos lett volna hitelesség vagy stílus, akármilyen ócska, limonádé történetet mondott ez a kis hülye, úgy recskáztam rá, mint egy gép. Furcsa kontrasztban állt a szirupos történettel, hogy Karola leülni sem tudott a cafatokra szakadt seggére, mesélés közben térdelve feszengett a fűben. Talán a béna kis barátnője azt hitte, ez így természetes. – „Odaálltam a fához, ő hozzásimult a hátamhoz. Kicsit pucsítottam, hogy könnyűvé tegyem a dolgát, és ő nagyon lágyan, nagyon finoman belém hatolt.
– De … ööö … hátulról? Úgy értem, a fenekedbe? – Neeem, persze hogy nem, jó helyre tette. Előrenyúlt, kezével a csiklómat izgatta. Nagyon-nagyon jól csinálta, érződött rajta, hogy gyakorlott ebben, mégis annyira helyes fiú volt, ahogy izgult, ahogy felizgattam. Egyszerre jutottunk fel a csúcsra, egész teste reszketett, hörögve spriccelte tele a testem. Én is úgy éreztem, hogy kiszállok a testemből, mindenestül eggyé forrtunk. Sírtam a boldogságtól.”)
És akkor tényleg elélveztem.
Nem lankadó fasszal, nem félbeszakítva, nem elrontva, akkorát élveztem, hogy villámok cikáztak a szemem előtt. Mire magamhoz tértem, Karola és a másik liba eltűnt. Valószínűleg hangos voltam, meghallották, elrohantak.
Csak tudott valami örömet okozni ez a kis gombafejű gnóm. Volt még vagy másfél deci az üvegben, nem tartott sokáig. Akkor már nagyon részeg voltam, de azt biztosan tudtam, hogy 20 év múlva is vissza fogok emlékezni erre az estére. Azóta is merevedni kezdek, ha hüppögő bakfislányt látok.
És eltelt majdnem húsz év, találkoztam Karolával. A férjével volt, vásároltak. A férj kicsit kövérkés, szemölcsös, zsíros hajú, puffadt arcú barom. Karola talán még taszítóbb, még rondább, mint volt. A marha nagy reál tehetségével fizikát és matekot tanít egy vidéki általános iskolában. A potrohos férj szedegette le a polcról, amit venni akart, a feleség meg tolta a bevásárlókocsit. Tenyérnyi napszemüveg volt rajta, de ez sem tudta eltakarni az arcán éktelenkedő véraláfutásokat….

Bűnös játék

Szilvi a barátnőm harminckét éves. Intelligens, határozott, céltudatos nő, aki annyira emancipált, hogy időnként hanyatt-homlok menekülnek előle a férfiak. Volt olyan kapcsolata, ami lazán így kezdődött el:
„Nehogy azt képzeld ám magadról, hogy olyan ló vagy, amelyre egy életen át tesznek.”
A férfi erre komoran elhallgatott, azután elillant, akár a kámfor, pedig megítélésem szerint jó partnere lehetett volna Stefinek.
– Mi a csudának kell ilyet mondanod, hiszen ezt te sem tudhatod előre? – kérdezem kíváncsian.
– Ne képzelje azt, hogy kisajátíthat, jobb ha tudja, hogy nem.
– Úgy beszélsz, mintha fehérmájú lennél. Vagy harcos feminista, aki „Le a fallosz-kultusszal!” feliratú zászlót lengetve vonul a Capitolium elé.
– Nem lengetek zászlót, de ez nálam elvi kérdés. Egyetlen férfi se szóljon bele az életembe. Ezért szakítottam Marcellel is.
Tudok róla, hogy Szilvi évekkel ezelőtt hosszabb ideig egy francia férfinak volt a menyasszonya. A házasság valamilyen oknál fogva nem jött létre, barátnőm pedig hazajött. Amióta én ismerem, mindig azt hangoztatja: esze ágában sincs férjhez menni. Igaz, ilyenkor mindig gyanúsan csillog a szeme. Talán a rejtelmek és szépségek városában történhetett valami, amely az akkor még nagyon fiatal nőnek az egyéniségét ilyen irányba hajlította?
Már-már szokványos szerelmi csalódásra gondolok, mérsékelt érdeklődéssel, szinte udvariasságból kérdezek rá a meghiúsult házassági tervére. Szilvi a tőle megszokott nyíltsággal és szabadszájúsággal kezdi el mesélni, én pedig megnyúlt fülekkel hallgatom. Úgy tűnik, hogy szó sincs szokványos szerelmi csalódásról.
– Ahogy a mostani eszemmel visszatekintek az akkori időkre – keblei egy kicsit megemelkednek beszéd közben -, azt hiszem, egyáltalán nem voltam szerelmes Marcellbe. Tetszett nekem, nagyon klassz volt vele az ágyban, imponált a hatszobás lakása és az öt méter hosszú kocsija, de igazi lelki kapcsolat sohasem volt közöttünk.
Ennek ellenére persze nem unatkoztam mellette, mert vidám volt és szellemes, csak a beszélgetéseink mindig nagyon felületesek és földhözragadtak voltak. Csak annyira röpködtek magvasabb témák körül, ahogy a tyúkok próbálnak szárnyra kelni az udvarban. Egymás érzelmi énjéről, belső világáról semmit sem tudtunk. Marcell mindössze annyit árult el magáról, hogy ő nyitott felfogású a szexualitásban, a hűséget nem testi értelemben képzeli, hanem ez a szó csupán két ember szövetségét, érzelmi összetartozását jelenti számára. Ez nagyon szépen hangzott, és mivel én sem voltam konzervatív már akkor sem, teljesen egyet értettem vele. Egyszer bemutatott egy kellemes házaspárnak. A nő csinos, filigrán, nem szép, de rendkívül pikáns arcú volt. A férfi magas, jóképű, fekete hajú, provencei típus. Rögtön a déli férfi heves bókjaival árasztott el, Michel pedig a kis francia babának udvarolt tüzesen.
Amikor elmentek, Marcell lezserül, kedvesen megjegyezte: látja, számomra sem közömbös a férfi, csinálhatnánk egy párcserét. Denise és Jules is szeretik egymást, mondta, de egy kis fűszerre, változatosságra szüksége van az embernek.
Jó hangulatban voltam, pezsgőt ittunk és mivel a férfi valóban tetszett nekem, így azonnal beleegyeztem. Az ő lakásukon találkoztunk. Gyertyafényes asztalhoz ültünk a nagyon elegáns ebédlőben, salátát és rákot ettünk, s bőven locsoltuk pezsgővel. Jules forrón, de igazi francia eleganciával udvarolt nekem vacsora közben, Marcell pedig Denise pikáns arcát, filigrán testét itta minduntalan tekintetével. A kávénkat a nappaliban szürcsöltük. A dohányszínű bársonnyal bevont kanapén Jules átölelt, megcsókolt és fülembe súgta, hogy menjünk be a hálószobába.
Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy két hálószobájuk volt. Láttam, hogy Marcell is eltűnik Denisszel a másik ajtón és én felajzva, kissé kábultan a pezsgőtől és szokatlan élménytől, követtem Julest. Nagyot szeretkeztünk a széles, vetett ágyon, valahogy egy csöppet sem zavart, hogy jóformán alig ismerem. Életemben most találkoztam vele másodszor. A testünk egymásra talált, és ez volt a lényeg. Egyszer csak, legnagyobb meglepetésemre, Marcell és Denise jelent meg az ajtókeretben, vidáman nevetgéltek, pezsgősüveget és poharakat lóbáltak a kezükben. Szó nélkül letelepedtek az ágyra, markunkba nyomtak egy-egy pohár pezsgőt, és valamelyikük, már nem is tudom, hogy Denise vagy Marcell, megkérdezte, hogy jó volt-e?
Természetesen igennel válaszoltunk. Jules újra simogatni, csókolni kezdett, Marcell Denise lába közé fúrta a fejét, szóval rendesen hancúrozni kezdtünk egymás mellett. Végül óriási összegabalyodás lett belőle. Emlékszem egy olyan helyzetre, hogy Julesnek furulyáztam, Marcell dugott hátulról, Jules szája fölött pedig Denise kis fekete pamacsa csúszkált ide-oda. Hát ez volt az én beavatásom az „édes élet” -be és az egészben az volt a legfurcsább, hogy Marcell hatására teljesen természetesnek tartottam ezt, sőt kifejezetten élveztem is. Úgy gondoltam, hozzátartozik a modern élethez.
– Sokáig tartott ez a négyes kapcsolat?
– Mindvégig megmaradt, amíg Párizsban voltam, de egyre jobban ki is bővült. Marcellnek megjött az étvágya, újabb és újabb kalandokba vitt bele. S mivel az ismeretségi körében nem mindenki vállalkozott gruppen szexre, sokszor ismeretlen házaspárokkal hozott össze. Hallottál már az Avenue Focheról?
– Igen, meséltek róla, de egy olyan barátnőm mondta, aki nem is próbálta.
– Az Avenue Focheon a késő esti órákban változatosságra, vágyó házaspárok autózgatnak. Mindig házaspárok, sohasem szóló férfiak, vagy szóló nők. Bár lehet, hogy azóta ez is megváltozott. Szóval ott aztán ismerkedni lehetett keresztbekefélés céljából, vagy csoportos szexet lehetett összehozni újabb és újabb párokkal.
– Nem volt ez veszélyes?
– Akkor még nem volt AIDS. Legalábbis még alig tudtak róla Európában.
Először idegenkedtem a gondolattól, de Marcell azt mondta, hogy legalább nézzek körül, hátha megjön a kedvem. Megvacsoráztunk egy közeli vendéglőben, Marcell az ott kapható legmárkásabb pezsgőt rendelte nekem, és virágos kedvvel nekivágtunk az éjszakának. Diszkréten villódzó fények, elegáns kocsik, a kocsik ablakaiból kitekintgető estélyi ruhás vagy épp farmernadrágos nők, vidám, mohón fürkésző férfiak, mindenki rámosolygott a másikra. Rafináltan erotikus, sikamlós hangulata volt az egésznek. Marcell néhányszor kihajolt az ablakon, lezserül odaszólt az egyik-másik párnak, és egyszer csak azt vettem észre, én is letekerem az ablakot és hagyom, hogy a mellettem haladó kocsiból kinyúló kéz megsimogassa a karomat.
Rámosolyogtam a férfira, aki szőke volt, divatosan rövidre vágott frizurát viselt. Marcell azonnal észrevette, s ő is megnézte magának a nőt, aki kíváncsian dugta ki a fejét az ablakon, hogy jobban láthassa Marcellt. Egy óra múlva már a házaspár lakásán voltunk.
Még az előzmények után sem értem mind a mai napig, hogyan szédülhettem bele ennyire ebbe a szüntelenül párzó, felajzott világba. Nem mondhatom, hogy idegen volt tőlem ez a világ, a farkak, puncik és mellek elképesztő kavalkádja, bár korábban nem ismertem, mégsem foghatom fel ésszel, hogyan vált ez egyszerre az én világommá. Ennek csak egy magyarázata lehet. Tudat alatt alávetettem magam Marcell szeszélyeinek. Az ő igényeihez, hallatlanul is kimondott parancsaihoz igazodtam, és nem vettem észre, hogy az én egyéniségem megszűnik, felszívódik valahol. Látszólag nem erőszakolt rám semmit, mindig meghagyta nekem a választás lehetőségét, de mivel ő irányította az életünket, úgy kormányozott engem ügyesen, hogy mindig az történjen, amit ő akar. Hogy én is azt akarjam, amit ő.
Az ő fejével gondolkodjam, az ő szemével lássam a világot. Nehogy azt hidd, hogy ez valami konzervatív meakulpázás, késői térdepelés lelki töviseken, egyáltalán nem érzem azt, hogy bemocskolódtam volna abban a sűrű, ondószagú életben, csak az bosszant, hogy azt az életformát nem én választottam, hanem csak belesodródtam, mint egy tehetetlen fadarab, amelyet magával sodor az ár.
– Ezért helyezkedsz sündisznóállásba a férfiakkal szemben?
– Igen. Nem akarom, hogy a legcsekélyebb mértékben befolyásolhasson bárki is, azt sem, hogy a saját érzelmeim nyomják el az emberi szuverenitásomat. Márpedig a szerelemben ez történik.
– De ennek az az ára, hogy többnyire magányos vagy.
– Nem vagyok magányos, nagyon sok barátom van, a szexuális igényeimet pedig kordában tudom tartani.
– Amikor együtt éltél Marcellel, még nagyon fiatal voltál. A mostani élettapasztalatoddal viszont nem értem, miért kell attól tartanod, hogy ha egy csekélyke részt feladsz az emberi szuverenitásodból, akkor mindjárt megint belesodródsz egy tőled idegen világba?
– Tulajdonképpen nem attól félek, amibe belesodródhatnék, hanem attól, hogy megint felszívódom egy férfi egyéniségében, s közben azt hiszem, hogy az az én egyéniségem.
– De így megfosztod magad attól, ami az ember életét széppé teszi: az érzelmi kapcsolattól.
– Tudom, de nem érdekel. Nagyon jól megvagyok így is.
Nem vitatkozom Szilvivel: hagyom őt maga kovácsolta páncéljában. Egyébként már többször is hasztalanul vitatkoztunk erről, csak akkor még sohasem kapcsolta össze a szerelemtől való merev elzárkózását a párizsi élményeivel és Marcellel.
– Mikor jöttél rá, hogy szakítanod kell Marcellel?
– Nagyon sokára. Két évig éltünk együtt. Előre megbeszéltük, hogy ennyi lesz a próbaházasság. Az persze véletlen volt, hogy éppen a két év leteltével jöttem rá, hogy nem tudok és nem is akarok vele élni. Akkor viszont olyan hirtelen robbant belém a felismerés, hogy szinte pánikszerűen csomagoltam és jöttem haza.
– Volt ennek a házas-bulizásnak valami különleges oka?
– Igen. Volt egy sokkoló élményem, amely hirtelen ébresztett rá arra, hogy az ember azért sohase adja fel önmagát. Már nyakig merültünk az édes életbe, amikor a fodrásznál megismerkedtem egy velem egyidős francia fiatalasszonnyal, Marieval. A franciák nehezen engednek közel magukhoz idegeneket, mi mégis rövid idő alatt bizalmas barátnők lettünk. Időm volt bőven, neki is, így órákat sétálgattunk és beszélgettünk. Elmesélte, hogy tíz évvel ezelőtt volt egy nagy szerelme, Francois. Tizenhét éves volt akkor, és úgy imádta azt a fiatal férfit, akár egy istent. Francois is szerette őt, természetesen a magáévá akarta tenni. Mariet az apácák nevelték, és olyan naiv kis ártatlanság volt akkor, hogy hiába volt olyan szerelmes, mint egy ágyú, hiába tüzelt a kis puncija, nem akart lefeküdni Francoisval. A fiú egyre türelmetlenebbül ostromolta, tartózkodását joggal tartotta érthetetlennek, már-már azt hitte, Marie nem is szereti őt. Végül ultimátumot adott neki: ha nem lesz az övé, akkor elhagyja.
Marie nagyon rossz néven vette ezt, rögtön arra gondolt, hogy Francoisnak csak a teste kell, ezért erőlteti a lefekvést. Jellegzetes apácanövendéki gondolkodás. Persze megint nemet mondott Francoisnak, lelke mélyén azt hitte, a férfi nem fogja elhagyni. De Francois megdühödött és szakított vele. Marie teljesen összeroppant, hosszú hetekig kezelték egy szanatóriumban, alig tudta befejezni a gimnáziumot. Azután férjhez ment, mint mondta, egyáltalán nem szerelemből. Most jön a sors fintora: a férje mellett bizony alaposan le kellett szoknia a romantikáról. A hajdani apácanövendék, aki az élete nagy szerelmének sem akarta odaadni a szüzességét, rövidesen egyik gruppen szexből a másikba tántorgott.
Természetesen én is meséltem neki az életünkről, s nagyon elcsodálkoztunk mindketten, hogy a nagy punci- és fütyköscserék során eddig még nem találkoztunk össze. Persze most már meg is szervezhettük volna ezt a találkozást, de valahogy egyikünknek sem volt sürgős. Azután hónapokkal később mégis összekerültünk egy nagyobb társaságban. Az est „fénypontja” kétségtelenül Marie volt. Erre még visszatérek, de a történethez ugyancsak hozzátartozik Marie sajátos házaséletének tömör ecsetelése.
Gazdag nő volt, a házassága előtt jelentős vagyont örökölt. A férje számítógép tervező mérnök, így aztán Marie pénzével megvásároltak egy komputer vállalatot. Marie ügyvédje résen volt, és mivel a férj nem vitt be tőkét a vállalkozásba, a céget Marie nevén jegyezték, és a részvények is az ő nevén futottak. A férje tulajdonképpen csak alkalmazottja volt főmérnökként Marie cégének. Georges, Marie férje rendkívül hiú ember volt, s megalázónak érezte ezt a felállást. Persze nem annyira, hogy elhagyja ezért Mariet, hiszen a cég jövedelmét közösen élvezték. Azt hiszem, a maga módján szerette is a feleségét, de a sértett önérzete skizofrénné tette az érzelmeit. Mivel tulajdonképpen ő volt a kiszolgáltatott, s ráadásul nyilván érezte is, hogy a felesége nem szereti őt igazán, egyre jobban beszivárgott zsigereibe a vágy, hogy megalázza Mariet. Ezt persze nem primitív módon tette, hanem észrevéve az asszony enyhe mazohizmusát, erre játszott rá sátáni módon.
Rafináltan kifejlesztette Marieban ezt a hajlamot annyira, hogy az asszony már-már szeretni kezdte ezért őt, s aztán ügyesen rávette a nőt, hogy szexpartikra járjanak, s ott azután szexuális játékba csomagolva nyilvánosan alázhatta meg feleségét. Marie ezt teljesen higgadtan mesélte el nekem, még kuncogott is a férje naivitásán, ő ugyanis nem érezte megalázónak ezt a játékot:
„Szegény Georges azt hiszi, hogy ilyenkor ő kerül fölül, nem tudja, hogy én mennyire élvezem, amit csinálunk.”
Azután találkoztam Marieval és Georges-zsal egy nagyobb társaságban. Jules és Denise, az a házaspár, akikkel először keféltünk keresztbe, partit rendezett, szexpartit természetesen. Rajtunk kívül még három párt hívtak meg. Nem mondták meg, kik azok, meglepetésnek szánták. Sőt, Denise azt találta ki, hogy mindenki vetkőzzön le meztelenre az előszobában, s a férfiak számára készíttetett egy-egy fekete selyemálarcot, amely az álluktól a homlokukig eltakarta az arcukat, csak a szájuk, az orruk és a szemük látszott ki belőle.
Ebben az volt a pikantéria, hogy mivel a vendégek nem ismerték egymást, a nők nem tudhatták, kivel kefélnek voltaképpen. Amikor anyaszült meztelenül beléptem a vöröses fénnyel rafináltan megvilágított nappaliba, rögtön észrevettem Mariet. Egy fotelben ült szintén anyaszült meztelenül, s hosszú szárú szipkából cigarettázott. Azaz nem sokáig cigarettázott, mert a mellette ülő álarcos férfi kikapta a szipkás cigit a kezéből, a szipkát Marie puncijába ültette egy félpercre, és azután ő szívta tovább a cigarettát. Marie is észrevett, vidáman integetett felém. Bevallom, örvendtem, hogy összetalálkoztunk, mert kíváncsi voltam a férjére, csak azt nem tudtam, hogy a sok álarcos közül melyik az?
Tízen voltunk összesen. A háziak italt töltöttek mindenkinek, azután Denise bejelentette, hogy kalózszám következik. A férfiakat kiküldte az előszobába, s azt mondta, hogy amikor dobolást hallanak, akkor rohanjanak be, és teperjék le azt a nőt, akit kiválasztottak. Van öt percük, hogy az előszobában megegyezzenek, ki melyiket választja.
Denise eloltott néhány lámpát, várt egy kicsit, majd bekapcsolta a magnót. A kazettáról dörömbölés, sikítás hallatszott, s ezzel egy időben berohantak a férfiak. Úgy kaptak el bennünket mintha a Sziklás hegység kiéhezett banditái lettek volna, persze csak imitálták a durvaságot.
Szanaszét hevertünk a puha moher szőnyegen, a magnóból pedig valami egészen vad, érzéki zene áradt. Egy idő után megszűnt a zene, s Denise bejelentette, hogy most show következik, igazi csemege a vendégeinek. A show címe: A rossz kis kutya története.
Abbahagytuk az ügyködést, senkit sem zavart, ha netalán még nem elégült volna ki egyszer sem, mert tudtuk, hogy egyáltalán nincs még vége az estének. Elhelyezkedtünk a fotelekben, Denise erősebbre vette a világítást. A magnóról kutyaugatás hallatszott, ami persze harsány derültséget keltett a társaságban. Az egyik férfi nyakörvvel és korbáccsal a kezében Mariehoz lépett. Tehát ő a férje, gondoltam, s izgatottan vártam, hogy mi következik. Részleteket ugyanis nem mesélt eddig Marie. A férfi Marie nyakára csatolta a nyakörvet, és Flippenek szólítgatva körbevezette a szobán. Marie négykézláb mászott a szőnyegen, időnként vakkantott egyet-egyet, s úgy tett, mintha belekapna a vendégek bokájába. A férje ilyenkor rápaskolt a fenekére, mintegy jelezve, hogy ez nem illendő dolog. Aztán elmagyarázta neki, hogy a kiskutyának nem szabad a szőnyegre pisilni, hanem kaparnia kell az ajtót, ha el akarja végezni a szükségletét. Marie engedelmesen vakkantott néhányat erre az oktatásra.
Mindenki nevetett, s kíváncsian várták a folytatást. Közben a férfiak lehajoltak, és megsimogatták Mariet, ahogyan a kiskutyákat szokták. Aztán egyszer csak Marie felemelte az egyik lábát, a fotel oldalához támasztotta, úgy tett mint a kutyák, amikor pisilni szoktak.
„Rossz kis kutya vagy, bepiszkítottad a szőnyeget, ezért büntetést érdemelsz” – dörrent rá szigorúan Georges.
Marie bűntudatosan lehajtotta a fejét és odadörgölődzött a férje lábához. Georges egyik kezével a nyakörvet tartotta, a másikkal felemelte a puha korbácsot, és rácsapott Marie fenekére. Marie nyüszített, de nem menekült, hanem még jobban kidomborította a hátsóját, szinte odakínálta az ütéseknek.
Georges kiszámítottan verte, látszott mozdulatain, hogy nem akar brutális fájdalmat okozni a nejének. Vigyázott, hogy lehetőleg ne üssön kétszer ugyanarra a helyre, de így is hamarosan piros csíkok virítottak Marie rózsás popsiján.
A zene elhalkult, csak a csattanások hallatszottak, s Marie kéjes nyöszörgése. Közben a fejét a szőnyegre hajtotta, majd egyszer-kétszer úgy tett, mint aki el akar menekülni, de Georges mindig visszarántotta a nyakörvénél fogva.
„Jó kis kutya leszel ezentúl?”- kérdezte oktató hangon.
Maria feneke már olyan volt, mint az állatkertben a páviánoké. Marie nem válaszolt azonnal, mire megint kapott kettőt a fenekére, s Georges megismételte a kérdést. Erre a nő engedelmesen vakkantott, térdre emelkedett, kezeit úgy helyezte maga elé, ahogy a kutyák szokták a mellső lábukat, s a férje kezét nyalogatta. Aztán négykézlábra ereszkedett újból, elindult az ajtó felé, s kaparászni kezdett az egyik kezével.
„Jól van, most már jó kis kutya vagy” – dicsérte meg Georges, s egy asztalkán heverő bonboniéreből egy cukorkát dobott a szőnyegre, amit Marie a szájával kapott el.

A társaság tapsolt, a férfiak szemmel láthatólag begerjedtek a jelenettől, de bennem valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keletkezett. Figyeltem Georges szemét, amíg Mariet verte, s hirtelen rájöttem valamire. Igaz, hogy Georges alaposan megrakta Mariet, de észrevettem, hogy nem ez izgatja igazán; ez a férfi nem primitív módon szadista, nem az gerjeszt benne örömet, ha fizikailag fájdalmat okoz a feleségének, hanem lelkileg szeretné minél alaposabban megalázni.
Láttam, hogy a pórázon vezetés nagyobb kéjt okoz számára, mint a korbácsolás. És tulajdonképpen bosszantja, hogy Marie csak perverz játéknak tekinti az egészet.
Az motoszkált a tudatom mélyén, hogy ez a játék most már valahogy vérre megy, ez a férfi, ha nem éri el a célját így, majd másként éri el. Persze ezt nem gondoltam végig akkor ilyen alaposan, de hirtelen félteni kezdtem a barátnőmet, mintha távoli, körvonalazhatatlan, de mégis elkerülhetetlen veszély fenyegetné. A show még nem ért véget. Georges kijelentette, hogy a kiskutya közben szukává nőtt, s el kell vinni a kankutyákhoz.
Ugyancsak pórázon vitte Mariet egyik férfitől a másikig, akik hátulról megdugták, nemcsak a punciját, hanem a popsilukát is, legtöbbje bele is élvezett igencsak gyorsan, mert felizgultak az előző jelenettől.
– És a többi nő mit csinált?
– Legtöbbnek jutott férfi, hiszen Marieval egyszerre csak egy foglalkozhatott, ne felejtsd el, hogy összesen tízen voltunk. Két nő egymással játszadozott, egyik nő pedig mindig annak a férfinak a szája elé tartotta a punciját, aki éppen Mariet dugta hátulról, egy másik pedig Georgesnak furulyázott.
Azután elvesztettem a fonalat, mert engem is elkapott valaki. Belém nyomta, de nem ott élvezett el, hanem a számban. Aztán nem is tudom mi történt, valaki még a melleim közé spriccelt, egy ilyen kavargásban nem lehet követni az eseményeket, különösen akkor nem, ha az ember maga is aktív résztvevő. Azután egyszerre Marie hisztérikus kiáltását hallottam:
„Vedd le az álarcodat, azonnal vedd le!”
A vidám, önfeledten perverz hangulatba annyira dermesztően hasított bele ez a hisztérikus hang, hogy mindenki azonnal abbahagyta az ügyködést, és Marie felé fordult. Ő már nem négykézláb kúszott, hanem kiegyenesedett, a pórázt egyetlen dühödt mozdulattal kirántotta a férje kezéből, és halálsápadtan, toporzékolva kiabált az előtte álló szőke férfira:
„Vedd le az álarcodat, mert letépem!”
Denise odaszaladt, kérlelni kezdte, hogy ne rontsa el a hangulatot, az álarcot csak a legvégén veszik le, de Marie akkorát lökött rajta, hogy a filigrán baba a pezsgőspoharak közé zuhant. Mindenki felugrált. Láttuk, hogy valami baj történt, de senki sem sejtette, hogy mi vadította meg Mariet. Az álarcos férfi megpróbált eliszkolni, de Marie dühödt fúriaként ragadta meg a karját, hosszú, hegyes körmeit a húsába vájta, eltorzult arccal sziszegve követelte, hogy vegye le az álarcát.
„Jól van, na” – próbálta menteni a helyzetet Jules, a házigazda, „mindenki leveszi az álarcát”.
A férfiak engedelmesen lerántották a fekete selymet. a Marie előtt álló fickó is. Én nem a férfit néztem, hanem Mariet, mintha ötven évet öregedett volna hirtelen: úgy tűnt, vigyorgó csontkoponyává változott ez a csinos, fiatal arc. Mert vigyorgott, eszelősen vigyorgott a férfi arcába, ez volt a legszörnyűbb az egészben.
A férfi kínosan mosolygott, s Marie arca felé nyúlt, hogy megsimogassa:
„Helló bébi, ne vedd úgy a szívedre…”
Még mondani akart valamit, de Marie felemelte a karját, s ököllel sújtott az arcába. Akkor ránéztem véletlenül Georgesra és sátáni örömet láttam a szemében. Persze még mindig nem értettem én sem, hogy mi történt valójában. Mindez másodpercek alatt zajlott le, mert mielőtt a többiek észbe kaptak volna, Marie kirohant az előszobába, mezítelen testére felkapta bundáját, és kirohant a házból.
„Eredj gyorsan utána!” -, „Mi történt vele tulajdonképpen?” -, „Ismert talán téged valahonnan?” – zűrzavar, kérdések keresztbe-kasul, általános értetlenség, s közben mindenki anyaszült meztelen volt.
Fellini sem rendezhetett volna groteszkebb jelenetet ennél.
Georgesot faggatták kegyetlenül, aki a ruháját rángatta magára éppen, de Jules már kirohant fürdőköpenyben, és azzal jött vissza, hogy Marie kocsiba vágta magát, s elhajtott.
„Hívjál taxit!” – kiáltotta Georges, miközben az ingét gombolgatta idegesen.
Mindenki őt nézte, tőle várt magyarázatot. Mások a szőke férfit ostromolták, aki szintén öltözött, s látszott rajta, hogy rettenetesen kínosan érinti a dolog. Ő nem válaszolt a kérdésekre, csak a vállát vonogatta, alig várta, hogy eltűnjön a megbolydult társaságból.
Partnerét, akivel valószínűleg együtt érkezett, szintén noszogatta, hogy öltözzön gyorsabban. Georges nem térhetett ki a kérdések pergőtüze elől, kénytelen volt kinyögni, hogy a másik férfi Francois, Marie élete első nagy szerelme. A felesége biztosan ettől borult ki.
Legtöbben erre cinikusan vonogatták a vállukat, de én tudtam, ismertem ennek a szerelemnek a történetét, s Marie érzelmeit is; elborított a düh. Rákiáltottam Georges-ra:
„Te hívtad meg Deniseékhez?
Az álarcos komédiát is te találtad ki?”
– „Igen” – válaszolt helyette Denise.
– „Georges mondta, hogy meghív egy párt, akit nem ismerünk, és az ő ötlete volt az álarc is. Nagyon szellemesnek találtam, nem gondoltam, hogy ilyen baj lesz belőle.”
Nem tudtam türtőztetni magam. Georges-hoz léptem:
„Te gyalázatos!” – kiáltottam, s teljes erőmből pofon vágtam.
Michel rögtön mellettem termett, kivezetett az előszobába, és a kezembe adta a ruháimat.
Csak arra emlékszem, hogy olyan sebesen öltöztem, mintha az életem függne ettől a gyorsaságtól. Alig vártam már, hogy kikerüljek onnan.
„Ma mindenki megbolondult” – hallottam még távolról Denise hangját, azután már csak annyit mondtam a kocsiban Marcellnek, hogy meg tudnám ölni Georgesot.
Marcell a vállát vonogatta, Marie majd megnyugszik szerinte, nem is érti, hogy miért kellett ilyen óriási hisztit kivágnia. Akkor már tudtam, hogy soha nem leszek Marcell felesége.
Mintha egy vadidegen férfi ült volna mellettem a kocsiban, mintha csak csupasz szavaink lennének egymáshoz, mert ezek a szavak mást jelentettek mindkettőnk számára, csak kiperegtek a szánkból, mint két játékvödörből a homok. Meg sem kíséreltem vitatkozni vele, hallgattam egész úton, és otthon külön feküdtem le, mondván, nem szeretném, ha felébresztene reggel, ki akarom aludni magam. Rögtön beleegyezett, nagyon kedves volt és figyelmes, csak éppen nem értett semmit. Olyan fal meredt közénk, mint amilyen a berlini fal lehet, csak éppen a mi falunkról tudtam, hogy nem fog leomlani sohasem.
Másnap délelőtt Denise felhívott telefonon, s félig sírva elnyöszörögte, hogy szörnyű szerencsétlenség történt az éjszaka. Marie iszonyú sebességgel vette a kanyart, nekiment a korlátnak és belezuhant kocsijával a Szajnába. Georges egész éjszaka kereste, a rendőrséget is értesítette, de csak reggel találták meg a kocsit, s benne Marie holttestét. Amikor letettem a kagylót, még sokáig ültem mozdulatlanul a telefon mellett.
Marie! A kedves, vidám, frivol teremtés már összetört hullaként hever valamelyik boncterem hűtőládájában. Miért kellett meghalnia?
Tudtam, hogy nem öngyilkosság volt, ő nem az a fajta nő volt, aki megöli magát. De azt is tudtam, hogy milyen könnyen úrrá lesz rajta az indulat és a kétségbeesés. Georges elérte, amit akart, sikerült megaláznia Mariet. Persze ő sem így gondolta a dolgot, esze ágában sem volt megölnie a feleségét. Ostoba, szerencsétlen baleset, látszólag vak véletlen, de a mélyben mégis ijesztően törvényszerű:
a kis kutya nagyot ugrott kocsijával, mert valahol megpillanthatta igazi gazdáját a folyó sötét tükrében.
S ahogy tovább gondoltam a dolgokat, megfejtettem Marie felindulásának igazi okát is. A gruppen szexekben kiélt perverz gátlástalansága nem az igazi énje lehetett. A szerelmi csalódás és a szerelem nélküli házasság sodorta e felé az életforma felé, amely aztán ugyanúgy bugyogó masszájába szívta, mint engem is Marcell mellett.
Marie mindenki előtt vállalta ezt az életformát, egyetlen ember volt csak, aki előtt megalázónak érezte.
Az a férfi, akit a régi énjével szeretett valamikor. S ezt a régi énjét sohasem tudta teljesen levetkőzni, mert ha le tudta volna, akkor a kis kutyának nem intett volna új gazdája a folyó mélyéről.

Sok férfit vonz a brutális pornó

Szexmentes munkára kerestek csinos, fiatal lányokat az erőszakos-felnőttfilm készítők, de megkínozták azt a főiskolást nőt, aki jelentkezett a hirdetésre. A lány, aki tavaly előtt decemberben nyilatkozott a Mokkának, az ütlegelésektől maradandó sérüléseket szenvedett. Dr. Pataki Gergely, plasztikai sebész mesélt arról, külföldön is sok magyar lánnyal találkozott, akiknek hasonló sérülései voltak. Rusz Edit, szexológus pedig elmondta, bizony sokakat érdekelnek az ilyen jellegű brutális filmek, mert sok férfiban megvan a vágy, hogy megalázza, alárendelje a nőket, mert ettől önbizalomra kapnak…

Brutális szado-mazo pornó forgatás magyar lányokkal

Vádat emelt az ügyészség a férfi ellen, aki véresre vert két nőt egy pornófilm forgatáson még tavaly januárban. Egy hétgyermekes családanya levele alapján fogták el a kommandósok. A nő szexmentes hirdetésre jelentkezett. 100-200 ezer forintot ígértek neki, és csak a helyszínen tudta meg, hogy szado-mazo pornóról van szó. Nádpálcával, korbáccsal verték és a megbeszélt jelre sem hagyták abba. Súlyosan megsérült.
A forgatás szereplőit internetes hirdetés útján toborozták. A bűncselekményre az egyik szereplő, egy hétgyermekes anya hívta fel a rendőrök figyelmét.
Vádat emelt az ügyészség az ellen a férfi ellen, aki tavaly, egy „szado-mazo” filmforgatáson két nőt is súlyosan bántalmazott. A sértettek hiába könyörögtek, a főszereplő fél órán keresztül ütötte őket különböző szexuális kellékekkel. A bűncselekményre az egyik szereplő, egy hétgyermekes anya hívta fel a rendőrök figyelmét, névtelen levélben tett feljelentést. A nyomozók a következő forgatási napon csaptak le a szervezőkre a korábban szórakozóhelyként működő újpesti épületben.

Skoda Gabriella, a Fővárosi Főügyészség szóvivője a Független Hírügynökségnek elmondta: a vádirat szerint a férfi fél órán keresztül különböző eszközökkel bántalmazott két sértettet, akik nyolc napon túl gyógyuló súlyos sérüléseket szenvedtek. Az ügy iratait a IV. és XV. kerületi bíróságra már megküldték, a vád kétrendbeli súlyos testi sértés. Az ügynek kezdetben két másik gyanúsítottja is volt, de a rendőrség ellenük már korábban megszüntette az eljárást.
Tavaly januárban Baranyi József XIV. kerületi rendőrkapitány azt mondta: a forgatás szereplőit internetes hirdetés útján toborozták, forgatásonként 100-200 ezer forintot, és szexmentes munkát ígértek nekik. Az ügy azután derült ki, hogy az egyik bántalmazott, egy hétgyerekes anya a forgatáson történtek miatt feljelentést tett, névtelen levelet küldött a rendőrségre.
A feljelentése szerint január 17-én délután, a IV. kerületi Szilágyi utcai, egykor szórakozóhelyként működő helyen bántalmazták. Hiába kérte, nem engedték el, és megkötözött kezeit sem oldozták ki. A rendőrök január 24-én, egy előre eltervezett akcióban csaptak le az újabb forgatáskor. 14 embert állítottak elő a rendőrök, közülük hármat gyanúsítottként hallgattak ki, de ők is szabadlábon védekezhettek.
A Szilágyi utcai épületben valamint a gyanúsítottak lakásán is házkutatást tartottak: számítógépeket foglaltak le, és kábítószert is találtak. Az egyik gyanúsított ellen – aki a filmben főszereplő volt – személyi szabadság megsértése miatt indítottak eljárást. A két másik gyanúsított a férfi bűntársai voltak. A rendőrök több sértettet keresnek még: kérik, akivel hasonló eset történt, jelentkezzen a rendőrségen.
További cikkek a témában: Szadómazó a lágerben: mozikba kerül a Stalag-film – Magyar szadista MILF domina – SM fenekelős castingon véresre verik a magyar csajokat – Grotesque pornó és szadizmus a művészfilmekben – Magyar lányok szadista pornóban – Szex, perverzitás és rengeteg vér: íme az egyik leghíresebb magyar – Extrém szex: perverz szadista büntetések. Ilyen filmeket gyárt az Elie Pain, magyar csaj kegyetlenül elfenekelve, vagy The Complaint – Szado-mazo pornót forgató stábra csaptak a rendőrök – Pornóbotrány: Maradandó sérülések a szadó-mazó forgatáson – Pornóbotrány: Áramot vezettek a lányok nemi szervébe – Az újpesti szexbotrány a producer szemével! – Kegyelmezz nagyuram! utórezgések – Az Auschwitz náci szadómazó film weboldalát meghekkelték