A kislányával szexelt a pedofil smasszer

Disznóólban és kutyakennelben is szexelt kislányával a kőbányai Gyűjtő börtön mintaőre. Pedofil nemi kapcsolattal kapcsolatos dologgal vádolják Györe Istvánt, a többszörösen kitüntetett börtönőrt. A Bors elsőként pillanthatott bele a kettős életet élő férfi ellen készült vádiratba.
Egy velejéig romlott, beteges hajlamait kiváló munkahelyi teljesítménnyel leplező embert takart a Budapesti Fegyház és Börtön állományában szolgálatot teljesítő Györe István egyenruhája. A férfit 2013. november 11-én vették őrizetbe, büntetőpere január 23-án kezdődik.

bv-smasszer-kutyaval-kislanyt-eroszakol

A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága számára igen kínos ügyről eddig csak annyit lehetett tudni, hogy a férfit egy gyermekkorú lány sérelmére elkövetett szexuális visszaéléssel gyanúsítják. A vádiratba foglalt rideg tényekből azonban egy összetett, mélyen tragikus történet rajzolódik ki.
– A vádlott 2000-ben megismerkedett egy asszonnyal, a gyermekét egyedül nevelő nőt 2002-ben feleségül vette – mondta a Borsnak Koszta János, a Budapest Környéki Törvényszék szóvivője. – A bv-főtörzsőrmester szoros lelki kapcsolatot alakított ki párja ötéves kislányával, apa-lánya viszonyra jellemző érzelmi kötelék volt ez, a férfi hivatalosan örökbe fogadta a gyermeket, aki a főtörzs vezetéknevét is felvette. A vádlott 2005-ben fajtalankodott először a kislánnyal, akivel elhitette, hogy a szexuális aktus helyénvaló magatartás egy apa-lánya viszonyban. Ekkor a gyermek mindössze nyolcéves volt. A főtörzs azt is belenevelte, hogy viszonyukról nem szabad beszélnie az édesanyjának – tette hozzá a szóvivő.
A vádiratból az is kiderül: Gy. István szexuális étvágya nőttön-nőtt az évek során. A létező összes módon és közös életük minden helyszínén szexelt a tinédzserkorba lépő lánnyal. Előfordult, hogy a másodállást is vállaló férfi a munkahelyén tette magáévá a gyermeket, de autóban, kutyakennelben, disznóólban is sor került szexuális aktusra. A vádlott a telefonjával összesen 35 pornográf felvételt készített a gyermekről, ezeket később az igazságügyi informatikus szakértő megtalálta, ezzel is megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltatva Györe István ellen. A kislány elérve 15 éves korát felismerte, hogy ez a kapcsolat helytelen, a történtekről beszámolt az édesanyjának, ez okozta Gy. István vesztét.
Parancsnoki pacsi
A Bors információi szerint Györe István őrizetbe vétele őszinte megdöbbenést váltott ki kollégái körében. A férfi szolgálati kutyavezetőként tevékenykedett, szakmájában kiváló eredményeket ért el. Neo nevű malinois kutyájával országos versenyeket nyert, tudását a legmagasabb szinten is elismerték, 2008-ban dr. Kökényesi Antal altábornagy, a büntetés-végrehajtás akkori országos parancsnoka személyesen adott át neki pénzjutalmat. Senki sem sejtette, hogy a joviális külső mögött kettős én lakozik.
Sosem múló trauma
Dr. Bilkei Pál kriminálpszichológus szerint vajmi kevés esély van arra, hogy a lány személyiségfejlődésében ne okozzon visszavonhatatlan károkat ez a hosszú időn át tartó kapcsolat.
– Könnyen lehet, hogy a lány egyelőre egy olyan fázisban van, amikor akár hiányozhat is neki az életét örökre tönkretevő személy. A későbbiekben a történtek káros kihatással lehetnek a párkapcsolataira, jelentkezhet depresszió, szorongás, akár öngyilkos gondolatok is felmerülhetnek. Az áldozat mindenképp szakember tartós segítségére szorul – írja a Borsonline.

A börtönpszichológusnő

A fogvatartottak nem sokra becsülik a börtönben dolgozó nőket – meséli a visszavonult börtönpszichológus, aki úgy fogalmazott, ez a szakma vágyai netovábbja volt. A pszichológus nem szereti a pörgést maga körül, ezért is érezte magát jól munkahelyén, kikapcsolódásképp pedig szakkört szervezett az elítélteknek.
Női börtönpszichológusként milyen kapcsolatban állt az elítéltekkel?
Az egyik legfőbb törekvésem az volt, hogy az elítéltek ne a nőt lássák bennem. A szakmai munkát kifejezetten akadályozta, ha valaki a női mivoltomat akarta hangsúlyozni, ha a segítő szakember helyett a tetszést/nem tetszést kiváltó nőt akarta látni. Hosszú út kellett ahhoz, hogy elfogadjanak annak, ami és aki vagyok, hogy problémáikkal, gondjaikkal őszintén merjenek hozzám fordulni, dacára annak, hogy a büntetés-végrehajtás alkalmazottja, és nő vagyok.
A fogvatartottak nem sokra becsülik a börtönben dolgozó nőket. Nagyon erős az előítélet, hogy az a nő, aki ilyen helyre megy dolgozni, nem lehet rendes nő, hanem van valami erkölcsi problémája, perverziója. Egy nőnek a börtönben nem csak a katonai szervezetből adódó hátrányokkal kell szembenéznie (vagyis hogy mindig csak másodrendű maradhat, és a munkája sosem ér annyit, mint egy férfié, legyen bármilyen végzettsége vagy képességei), hanem az elítéltek alapvető előítéleteivel is, mert hajlamosak azt hinni, hogy minden nő, aki ott dolgozik, kurva.
Csak sok-sok találkozással, folyamatosan fenntartott semleges attitűddel lehet ezen változtatni. Amikor túlestem ezen az időszakon, már sokkal jobb kapcsolatba kerültem a fogvatartottakkal. A börtönben nagy jelentősége van a szájról szájra terjedő információknak. Miután kivívtam magamnak azt, hogy rólam azt mondták az újonnan érkezőknek a régebben ott tartózkodók, hogy „fordulj bátran hozzá, segíteni fog, rendes nő az”, sokkal könnyebbé vált a munkám, és kevesebbet kellett egy-egy tanácsadási folyamatban azon dolgoznom, hogy elfogadjanak.
Egyszerre két fogvatartott volt nálam, mert ketten voltak újonnan érkezettek az intézetben (ilyenkor hivatalból szükséges vizsgálatot végezni). Amikor felkísérték őket, az egyik már az ajtóban kijelentette, hogy ő aztán nem fog velem beszélni, nem bolond, minek beszélgessen pszichológussal. Mivel az őket előállító felügyelő már elment, megkértem, hogy üljön le, nem kell beszélgetnünk, csak hagyja, hogy a vele érkezett másik fogvatartottal hadd beszélgessek. Ez ellen nem tudott mit tenni, azt ő is megértette, hogy meg kell várnia a felügyelő visszatértét, és akkor már kényelmesebb az irodámban ülnie, mint a folyosón álldogálnia. Ettől függetlenül nagyon mérges arccal ült le, kezét karba fonta, lábát keresztbe rakta, tehát minden módon igyekezett jelezni, hogy ő aztán itt sincs.
A másik fogvatartott szerette volna megtudni, hogy az intézetben milyen munkalehetőségek, tanulási lehetőségek vannak, milyen körülmények várják, így erről kezdtünk el beszélgetni. Nagyon szándékosan rá sem néztem az elzárkózó elítéltre, nem is szóltam hozzá, sőt, úgy tettem, mintha ott sem lenne. Ez természetesen sértette az önérzetét, mert míg ő saját magát menőnek tartotta, a másik fogvatartottat magában a csicskák közé sorolta be, és nem értette, hogy miért nézem őt levegőnek, amikor a csicskával olyan kedvesen elbeszélgetek.
Ráadásul az általam elmondottak egyébként őt is érdekelték volna. Így kb. öt perc után előbb a lábát tette le, majd a karját is maga mellé engedte, aztán előbb nagy hangon beszólt a másik elítéltnek, majd mikor erre sem reagáltam, már hozzám intézett kérdést. Így kezdtünk el beszélgetni, később pedig rendszeresen visszajáró vendég lett nálam.
Tulajdonképpen mi a börtönpszichológia célja?
A büntetés-végrehajtásban Magyarországon azért alkalmaznak pszichológusokat, hogy a totális intézmény sajátosságaiból adódó ártalmakat segítsenek csökkenteni. Azaz a börtönben dolgozó pszichológus munkájának hivatalos célja a fogvatartottak mentális-pszichés állapotának felmérése, az elítéltek rizikócsoportokba sorolása, illetve a velük való bánásmód alapvető elemeinek differenciálása. Ezen kívül javaslatot teszünk munkáltatásra, oktatásra, illetve vizsgálatot végzünk intézet-elhagyás esetén (vagyis ha az elítélt büntetés-félbeszakításra, eltávozásra megy). Kiemelt feladat az öngyilkosságok megelőzése is.
Azzal is foglalkoznak, hogy szabadulás után az elítélt vissza tudjon illeszkedni a társadalomba?
A reszocializáció, bár rendkívül fontos feladat lenne, és szükség is lenne rá, sajnos jelenleg még nem tartozik a börtönpszichológus feladatai közé. Ennek rendkívül egyszerű oka van: jelenleg átlagosan egy fő pszichológusra intézettől függően többszáz elítélt jut. Ekkora tömeg esetén még a szükséges szűrővizsgálatok elvégzése, kiértékelése, a javaslatok megfogalmazása is sokszor rendkívül nagy megterhelést jelent.
A reszocializációs munkához – mely egyébként külföldi tapasztalatok alapján egyébként is csak egy nagyon jól működő utógondozói-pártfogói hálózattal együtt működőképes – nagyjából 20-40 elítéltenként lenne szükség egy pszichológusra és egy szociális munkásra. Ekkora szakembertömeg alkalmazására nem állnak rendelkezésre források.
Hogyan emlékszik vissza az első munkanapjára?
Hú, az már nagyon régen volt. 1999. június elsején kezdtem el dolgozni a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben. Ahogy emlékszem, az első nap csak körbekísértek az egész épületen, hogy megmutassák a lehetőségeket, illetve bemutassanak a kollégáknak.
Fogvatartottal az első nap csak akkor találkoztam, mikor az intézet tisztán tartásán munkálkodó fogvatartott jött szembe a folyosón. Én már az egyetemen is arra készültem, hogy börtönben fogok dolgozni, így számomra vágyaim netovábbja volt, hogy ott lehetek, hogy hosszas hercehurcák után felvételt nyertem. A beteljesült álom hangulata annyira áthatotta az első napomat, hogy úgy éreztem, fél méterrel a föld felett lebegek. A régóta ott dolgozó kollégák nem is értették, minek örülök annyira.
A vágyai netovábbja volt? Miért?
Mindig érdekelt az igazságszolgáltatás, viszont túl empatikus és segítő szándékú vagyok ahhoz, hogy mondjuk bíróként dolgozhatnék benne. Így ahhoz jutottam, hogy nekem az felel meg a legjobban, ha pszichológus leszek, aki börtönben dolgozik.
Érdekelt (illetve a mai napig is érdekel), mi visz rá embereket, hogy megszegjék a törvényt, hogy erőszakos bűncselekményeket kövessenek el. És az is, hogyan tudják az általuk elkövetett cselekményeket feldolgozni, hogyan küzdenek meg a saját bűntudatukkal, ha van.
Az egyik legérdekesebb témának pedig azt tartom, hogyan lehet egy disszociális személyiségzavarral küzdő (köznyelvben pszichopata) embernek segíteni abban, hogy megváltozhasson, hogy képessé váljon szeretni másokat, együttérezni más emberekkel, és félni a saját tettei következményétől.
Mennyire lehet megszokni a munkát egy zárt intézetben? Hogyan zajlott egy ülés a fogvatartottakkal?
Szerintem személyiség kérdése (is), hogy ki mennyire tud börtönben dolgozni. Klausztrofóbiával például nyilvánvalóan nem érdemes próbálkozni. Én eléggé introvertált ember vagyok, így sosem zavart, hogy nincs körülöttem pezsgő élet, hogy a napok kiszámíthatóan egyformák (egyébként a fogva tartottak a börtönnel kapcsolatban két dolgot szoktak mondani, hogy mi a legrosszabb ott: az egyik, hogy minden nap egyforma, a másik a többi elítélt, akit el kell viselni).
Bármikor kérdezték tőlem, hogy nem rossz-e, hogy be vagyok zárva, mindig azt válaszoltam: az elítéltektől eltérően nekem van kulcsom. Persze, amikor már lett egy kis szabad kapacitásom, akkor szerveztem egy színjátszó kört és egy kamarakórust az elítéltekből, hogy legyen valami olyan tevékenység is a munkámban, ahol kicsit el tudok távolodni a totális intézmény sajátosságaitól.
Számomra kikapcsolódás volt a két szakkör vezetése, az oda járó elítéltek pedig azt mondták, ha ott vannak a szakkörön, olyan, mintha kicsit kimehetnének a börtönből. Ez volt számomra az igazi dicséret. A fogvatartottakkal általában négyszemközti helyzetben beszélgettem, általában egy-másfél órát.
Nem sokban különbözött attól, ahogy a civil életben beszélget a pszichológus a kliensével, legfeljebb annyiban, hogy a kliens nem a saját autóján jön, hanem egy felügyelő kíséri fel a pszichológus irodájához. Tartottam csoportos foglalkozásokat is, ahol 15-20 elítélt volt egyszerre jelen.