Egy rövid levelet juttattak el hozzám mindössze, melyben közölték: nem akarnak többé látni. (És valóban nem is láttam őket azóta.) Ennek ellenére benn jól éreztem magam. Olvastam rengeteget, sok érdekes fazonnal haverkodtam össze. Volt egy köztük, akit azért ítéltek el, mert megölte az anyósát. Azzal védekezett a bíróságon, hogy ő csak borotválkozott, a vénasszony meg beleszaladt a nyitott borotvába. Szakállas történet, ezren védekeztek már így előtte is, azoknak se hitték el, meg neki se. Pedig ő az egyetlen, aki nem hazudott. Ebben biztos vagyok: tényleg véletlenül nyírta ki a kedves mamát. Mindazonáltal nem bánta, hogy bekerült a kaptárba. Edzett, mint egy állat és leszokott az italról. Azt mondta, ha kimegy, jól elveri az asszonyt, mert nem állt mellé a tárgyaláson, aztán otthagyja, keres valami hamvas puncit egy másik városban és boldogan él, amíg meg nem hal. Naiv ember volt. Nyolc hónappal előttem szabadult, de mielőtt én kijöttem, vissza is hozták: agyonverte az asszonyt. Illetve ez is baleset volt. Megütötte a nejét, az meg olyan szerencsétlenül esett, hogy az asztal sarka kiloccsantotta az agyvelejét. Persze senki nem hitte el ezt a verziót, holott biztos, hogy igaz. Én tudom. Mindenesetre a faszi életfogytiglant kapott. Leghamarabb tizenöt év múlva szabadulhat. Azt mondta, nem bánja, a börtönben nem rossz, és tizenöt év múlva még csak negyvenhét lesz, akkor is kereshet egy hamvas puncit, akivel elhúz a vérbe. Bírom az ilyen krapekokat, komolyan mondom. Amikor végül kiengedtek, megkerestem a régi gyerekeket, elvertem egyiket-másikat, visszaszereztem a kocsikat és ameddig lehetett, folytattam a benzin bizniszt. Néhányan, akiket ismertem, időközben áttértek drogra, de nem tartottam velük. Már nem érdekelt a csempészés. A pénz is alig. Egészen más terveim voltak. Egy reggel fogtam magam és átmentem Szerbiába egy szerb haverral, s ott beálltam a csetnikek közé. Régen dédelgetett vágyam volt már ez. Boszniába mentünk. Életem legizgalmasabb és legcsodálatosabb hét hónapja volt. Nem tudom, hány embert lőttem agyon, nem is érdekel. Rám is lőttek. El is találtak végül alaposan, azért hagytam abba. Ellőtték a jobb kezemet. Alig bírtak életben tartani. Kaptam papírokat Belgrádban, amivel igazolhattam, hogy baleset ért. Ez jó volt, de nem változtatott azon, hogy egy kripli lett belőlem, egy félkezű kripli. Hazajöttem. Be akartam fejezni a főiskolát, nagy nehezen vissza is vettek levelezőn, lediplomáztam. Nyitottam egy pékséget, azóta is megvan. Lecsillapodtam. Talán a kezem, a nyomorékságom miatt, mindenesetre lecsillapodtam. Ment a pékség, csordogált az életem. De egy fél éve az az egykori egyetemista lépett be a pékségbe. Felismert, a kurva anyját, felismert. Úgy tett, mintha nem ismerne fel, de felismert. Három nap múlva záráskor két haverjával jött vissza, hozták a csajt is. Mindig egyedül zárok. Az alkalmazottaimat hazaengedem, én meg bezárok, standolok, miegymás. Ezek akkor leptek meg. Ledöntöttek az asztalra, lefogtak, betömték a számat, aztán lecibálták a gatyámat és a csaj levágta a faszom. Nem herélt ki, hanem a pöcsömet nyisszantottá le és fel is aprította kis darabokra, nehogy visszavarrhassák az orvosok. Nem lettem impotens, csak nincs mivel basznom. Elismerem, okosan álltak bosszút. Nem is haragszom rá, az az igazság. A zsaruknak nem is mondtam meg, ki tette ezt velem. Hantáltam helyette mindenféle hülyeségeket. Elvégre igazuk volt. Ez nem is zavar. Más az, ami zavar. Leginkább az zavar, hogy egy dupla kripli vagyok: félkezű, fasztalan. Egy hasztalan senki. Ennyi a történetem. Maga érti? Én ugyan nem. Kér még egy fröccsöt?