Fiatalok voltunk a húgommal és sikeresek. Legalábbis akkor úgy hittem. A nyolcvanas években Pest legmenőbb szórakoztatóhelyein voltunk törzsvendégek, tolmácsként rengeteg pénzt kerestünk. Abban bíztunk, hogy találkozunk egy gazdag férfival, és nyomorúságos gyerekkorunkat feledve elhagyhatjuk az országot.
Az évek teltek, és nem mentünk férjhez. Zsuzsa racionálisan gondolkodott, és nem látta senki mellett biztosítva a jövőjét, én pedig titkon bíztam abban, hogy az igazi nemcsak gazdag lesz, de tökéletes lelki társ is.
Anyagi gondjaink nem voltak, átlagon felül éltünk. Meglepődtem, amikor Zsuzsa közölte, hogy megismerkedett egy olasz üzletemberrel, Carlóval, és hozzámegy feleségül. Csodálkozásom tovább nőtt, amikor megláttam Carlót: kedves arcú, enyhén pocakosodó, középkorú férfi volt.
– Te megőrültél – mondtam Zsunak. – Hogy néz ki ez az ember?
– Teljesen normálisan – felelte a húgom. – Szeret, és mellette biztonságban leszek. Amíg csak élek.
Zsuzsa kiköltözött a férjéhez, és én, amikor csak tehettem, meglátogattam. Rá kellett jönnöm, hogy a húgom jól választott: Carlo szerette és kényeztette, engem pedig mindig barátságosan fogadott.
Meg sem lepődtem, amikor bemutatták Carlo barátját, Alessandrót. Tudtam, a sógorom igyekszik férjet találni nekem, lehetőleg imádott feleségéhez közel.
Sandro kedves volt, majdnem tökéletes. De csak majdnem. Az a bizonyos szikra hiányzott, és hiába igyekezett, nem tudott lázba hozni.
– Legalább próbáld meg! – kérlelt Zsuzsa. – Tavasszal eljön velünk néhány napra Magyarországra. Adj esélyt neki, kérlek!
Szép napokat töltöttünk együtt, Sandro szórakoztató volt, udvarias és nagyon férfias. A látogatás végére úgy éreztem, nem is olyan szörnyű, hogy nem vagyok szerelmes belé, és lefeküdtem vele. Tökéletes szerető volt, boldogan simultam a karjába.
– Örülök neked – mondta. – Annyi éven át kerestem az igazit…
– És úgy érzed, megtaláltad? – kérdeztem.
– Igen, úgy. Tudom, hogy neked kicsit gyors a tempó, és hogy te még nem érzel ugyanígy, de bízom abban, hogy meg tudlak győzni arról, mellettem igazán boldog lennél, Kata.
Sokat gondolkodtam, végül úgy döntöttem, miért ne próbáljam meg. Veszteni nem veszthetek semmit.
Pár hét múlva Sandro visszatért, és megkérte a kezemet.
– Mondanom kell valamit, még mielőtt válaszolsz – mondta. – Elmúltam már negyven jócskán, de gyerekem még nem született. Pár éve kiderült, hogy nem is fog. Egy fiatalkori betegség következményeként nem lehet gyerekem. Gondoltam, ezt nem árt, ha tudod.
A bejelentése meglepett, és hirtelen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Gondolkodási időt kértem, ami láthatóan nem lepte meg Sandrót. Visszautazott a hazájába, és abban maradtunk, két hét elteltével követni fogom, ha úgy döntöttem, vele élem le az életemet.
Nehéz napok következtek. Az egyik percben úgy döntöttem, nem számít, hogy nem leszek anya, a másikban pedig úgy, várok az igazira, arra, akit igazán megszeretek és apja lesz a gyerekemnek.
Ebben a zaklatott időszakban történt, hogy egyik reggel arra ébredtem, áll a víz a fürdőszobámban. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, átrohantam a szomszédba, ahol egy öreg ezermester bácsi lakott. A csengetésre fiatal férfi nyitott ajtót.
– Jó reggelt – köszönt kedvesen. – Segíthetek? – nézett végig sokatmondóan rövid hálóingemen.
– Igen – nyögtem ki nagy nehezen. – Miklós bácsit keresem, van nálam egy kis gond.
– Apa gyengélkedik, még alszik. De talán én is tudok segíteni – mondta mosolyogva.
– Azt hiszem, csőtörés van nálam.
– Egy perc, és jövök.
Karcsi percek alatt elhárította a bajt.
– Köszönöm. Mivel tartozom? – kérdeztem.
– Semmivel. Mindjárt felébred a férje, és aztán magyarázkodhatunk…
Felnevettem.
– Előtte nem kell. Ugyanis egyedül élek.
– Tényleg? Akkor viszont egy reggelivel meghálálhatja ezt a kis apróságot… Persze, ha nem gond.
Nem volt gond… Karcsi rendkívül szórakoztató volt. A motorok és autók szerelmeseként járta a világot, négy-öt hónapot dolgozott egy-egy városban, aztán ha elég pénzt gyűjtött a szabad életre, továbbállt.
– Miklós bácsi soha nem említette, hogy van egy fia.
– Nem túl büszke rám. Sőt kicsit haragszik. Otthagytam az egyetemet. Nem érti meg, hogy én így vagyok boldog…
– Majd igyekszem meggyőzni arról, hogy milyen remek fia van – szaladt ki a számon, amitől persze rögtön zavarba is jöttem.
– Ó, köszönöm. Van még valami, amit remekül tudok – felelte rekedten, és mire észbe kaptam, már meg is csókolt. Egész testemet tűzbe hozta a csókja, elborított a vágy. Karcsi a fellegekbe repített, és aznap délutánra tudtam, hogy nem lehetek Sandro felesége, nekem Karcsi mellett a helyem.
Sandro megértően fogadta a hírt, amit személyesen mondtam meg neki. Karcsival utaztam ki, aki a közeli szállodában várta, amíg rendeztem korábbi életemet.
– Feladtam a biztos jövőmet – mondtam, amikor visszatértem hozzá.
– Nem, drágám. A jövőd mellettem van – felelte.
– Melletted? Biztos? Több mint tíz évvel vagy fiatalabb nálam… Én férjet akartam és gyereket.
– Igen? És mi az akadálya?
Nemsokára megtartottuk az esküvőt. Zsuzsa és Carlo nem örült a döntésemnek.
– Csóró és nagyon fiatal – mondta a húgom.
– De szeretem – feleltem.
– Aha. De a szerelem elmúlik. És akkor mi marad? Felpattan a motorjára, és elszáguld…
– Igazságtalan vagy – mondtam.
– Nem, csak józan.
Én azonban nem törődtem senki véleményével, boldog voltam Karcsi mellett.
Karcsi munkát talált a közeli szervizben, de egyre többet beszéltünk arról, hogy nyitunk saját műhelyt.
Egyik este egyedül voltam otthon, amikor csöngettek. Két tagbaszakadt ember állt a kapuban, és Karcsit keresték.
– Nincs itthon. Segíthetek?
– Nem hinném. Hacsak nincs a keze ügyében gyorsan ötmillió forint. Annyival tartozik ugyanis a kedves férje.
– Ötmillióval? Kinek?
– Ezt talán kérdezze meg tőle, asszonyom. És mondja meg neki, hogy lejárt a határidő. Nem szeretnék még egyszer idejönni. Érti, ugye?
Karcsi zavart és dühös lett, amikor elmeséltem neki, kik jártak nálunk.
– A szemetek! Nem gondoltam volna, hogy idejönnek!
– Kik ezek, Karcsi? És miért tartozol nekik ennyi pénzzel?
Elmondta, hogy régi üzletelésből halmozott fel ennyi adósságot. Amikor felajánlottam, hogy kifizetem, tiltakozott.
– Csak nem képzeled, Kata! Majd valahogy megoldom.
– Hogyan? Nehéz lesz a fizetésedből ennyit félretenni, nem gondolod? És szeretném, ha a gyerekemnek lenne apja – tettem hozzá.
A kisfiunk azonban halva született. Nehezen tettem túl magamat a tragédián, de az élet ment tovább. Megnyitottuk a műhelyt, sokat dolgoztunk.
Az újabb terhesség vigaszt nyújtott, alig vártam, hogy karomba fogjam a babánkat. Az események azonban megint nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna: a hetedik hónapban megindult a szülés, és a lányunk mindössze pár órát élt.
Teljesen összeomlottam. Elmúltam negyven, tudtam, nincs több esélyem. Üresnek éreztem magam, értelmetlenek az életet. Depressziós lettem, napokon át csak aludtam. Sem Karcsi, sem az üzlet nem érdekelt. Hónapok teltek el így, furcsa kábulatban.
Zsu és Carlo hívtak, menjek hozzájuk, pihenjek egy kicsit a tengerparti villájukban, de mozdulni sem volt kedvem. Végül értem jöttek, és szinte erőszakkal cipeltek magukkal. Karcsi eleinte tiltakozott, de Zsuzsa hamar leintette.
Pokoli nehéz volt az első időszak, hiszen addigra már a nyugtatók rabja lettem. Hála Zsuzsáéknak és egy remek pszichológusnak, kint hamar rendbe jöttem, és két hónap múlva már megerősödve, tervekkel tele jöttem haza. Itthon azonban rossz hír fogadott: Karcsi több milliót bukott az üzlettel.
– Tudod, hogy eddig nem kérdeztem, de most már nem hallgathatunk tovább. Mire kellett neked ez a rengeteg pénz? – Még mielőtt kimondta volna, tudtam a választ. – Rohadt szerencsejáték! Mire fogadsz, te bolond?
A valóság rosszabb volt, mint gondoltam. Karcsi nagyban játszott: a világ számos országában voltak bukméker haverjai, akiknek természetesen mindig tuti tippjük volt.
Sírva ígérte meg, hogy befejezi, és én hittem neki, mert hinni akartam.
Szinte semmink sem marad, csak a csőd szélén álló üzlet és a gyönyörű házam. Nem mondtam el senkinek, mi történt, bíztam Karcsiban, bíztam a szerelmünkben. Azt hittem, kettőnknek könnyebb lesz.
Valami azonban megváltozott. Karcsi valóban felhagyott a fogadásokkal, de egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Sokszor töltötte az estéit a haverokkal, és néha napokra eltűnt a motoros barátaival. Ha megemlítettem neki, hogy talán velem is tölthetne egy kis időt, csak legyintett.
– Egy idegronccsal? Ugyan!
Fájtak a szavai, és magam sem tudom, miért tűrtem, hogy így beszéljen velem. Szerettem és ragaszkodtam hozzá annak ellenére, hogy amióta visszajöttem Olaszországból, nem közeledett felém.
Egyik nap, amikor éppen a műhelyben voltunk mindketten, rendőrautó állt meg a ház előtt. Karcsi sápadtan nézte a belépő rendőröket és én biztos voltam benne, nagy a baj. Mintha egy filmet néznék, úgy követtem nyomon az eseményeket: a halk beszélgetést Karcsi és a rendőrök között, a bilincset… Láttam Karcsi tekintetét, büszkeség és félelem villant sötétkék szemében.
Lopott autókkal üzletelt, egész Európát behálózta az a banda, amelyiknek tagja volt. Döbbenten hallgattam az ellene felhozott vádakat, reménykedtem, hogy nem igaz semmi, csak tévedés az egész. De Karcsi nem tagadott.
– Segítesz? – kérdezte.
– Én? Egy idegroncs? – kérdeztem vissza.
– Igazad van, nem voltam veled tisztességes. De az elején szerettelek, hidd el. Csak aztán valami megváltozott… Nem való nekem a család, az otthon. Csavargó vagyok, nem lett volna szabad megállapodnom.
Fájt, amit mondott, de nem hibáztattam. Ragaszkodtam egy ábrándhoz, amihez nem lett volna szabad. Az ébredés keserű és fájdalmas volt.
Mindent eladtam, hogy kifizessem az adósságokat. Karcsi a büntetését töltötte, amikor elváltunk. Miután eladtam a házat is, elhagytam Magyarországot. Zsuzsa és Carlo legnagyobb örömére a tengerparton vettem magamnak egy kis házat. Nem reméltem már semmit az élettől, csak nyugalmat és lelki békét.
Sandro akkor bukkant fel újra az életemben, amikor már tudtam mosolyogni. Mellette megnyugvást találtam és – bármilyen meglepő – szerelmet.
Sok mindent köszönhetek neki, de a leghálásabb egy gyönyörű, szőke kislányért vagyok, aki minket választott szüleinek azon a sorsdöntő napon, amikor beléptünk a gyerekotthon kapuján. Végül is közel az ötvenhez megtaláltam mindent, amiről álmodtam. Forrás Nana.hu
igaz történet
Táncosnőnek is jár a szerelem – igaz történet
Friss tanítóképzős diplomásként sajnos nem sikerült állást szereznem. A szülőfalumba sem akartam visszamenni, nem szerettem volna az amúgy is szerényen élő szüleimet még az én eltartásommal is terhelni. Mindennap megnéztem az álláshirdetéseket, de hiába.
Amikor már teljesen feléltem a tartalékaimat, és az albérletemet sem tudtam kifizetni, elfogadtam egy éjszakai szórakozóhely ajánlatát, ahol táncolnom kellett. Megállapodtam a tulajjal, hogy teljesen szexmentes munka lesz. Azt mondta, hogy ez természetes, ő tiszta és becsületes munkát ajánl. A fizetés is jó volt, a duplája annak, amit tanítónőként megkereshettem volna.
Az első esték nehezen teltek, pedig a lányok sokat segítettek. Megnyugtattak, hogy a tulaj valóban rendes, a fizetést mindig időben adja, és soha nem kényszeríti őket semmire. Elég vegyes volt a társaság: a táncoló lányok között volt kisgyerekes anyuka és egyetemi hallgató is. Hamar összebarátkoztunk.
Néhány hét elteltével aztán belejöttem. A fizetésem és a borravaló bőségesen elég volt arra, hogy megéljek, még a szüleimnek is tudtam pénzt küldeni. Anyám örült, hogy a fővárosban ilyen jól kereső foglalkozása van a kislányának. Persze nem árultam el neki, mi a munkám.
Kettős életet éltem. Nappal aludtam és intéztem a dolgaimat, hogy aztán én legyek az éjszaka királynője. Szőke póthajam a derekamig ért, hatalmas boákkal voltam betakarva, amíg táncoltam. Sok alkalmi partnerem lehetett volna, de mindig visszautasítottam az ajánlatokat. Alig vártam, hogy hajnalban minden vendég elmenjen, és le tudjak feküdni.
Az éjszakai dívából nappalra szerény lány lett. Smink nélkül jártam a várost és próbáltam „normális” munkahelyet keresni magamnak. Ha sikerült is, a pénz, amit felajánlottak, olyan kevés volt, hogy az albérletemet sem fedezte volna. Így aztán maradt a tánc.
Egyik délelőtt kimentem a strandra. Napozásra alkalmas helyet kerestem, fogtam a könyvemet és élveztem a nap simogató sugarait. Arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat és ébresztget.
– Ébredjen, hölgyem! Teljesen leég, ha itt marad! – Zavartan nyitottam ki a szememet.
Barna szempár meredt rám. Szinte égetett a keze, ahogy hozzám ért. – Bocsásson meg, nem akarom bántani, de régóta figyelem. Csúnyán le fog égni, ha itt marad.
– Köszönöm – motyogtam. – Egy kicsit elaludtam.
– Nem olyan kicsit. Már több mint egy órája alszik.
Végignéztem magamon. Hiába kentem be magam napolajjal, lángolt a bőröm.
– Fájni fog. Várjon, segítek! – mondta, amikor látta, hogy felállok és szedem össze a holmimat. – Azért ne menjen haza!
A szemébe néztem, csupa kedvességet és szeretetet láttam. Maradtam, de az árnyékba húzódtunk, és beszélgetni kezdtünk. Óvatosan kerültem a munkahely témát. Azt sem kérdeztem meg, hogy ő mivel foglalkozik, nehogy visszakérdezzen.
Nem lehettem vele igazán nyílt. Fagyiztunk és megbeszéltük, hogy a bejáratnál felöltözve találkozunk. Amellett, hogy szimpatikus volt, még tetszett is. De tudtam, hogy nem lehet köztünk semmi a foglalkozásom miatt. Egy férfi sem tűrné el, hogy ezzel keressem a kenyeremet. Nem is hinnék el, hogy életemben még csak egy férfival voltam. Volt ugyan több rövid kapcsolatom, de Ákost leszámítva egyik sem végződött az ágyban.
Már várt, amikor megérkeztem. Farmernadrágjában, egyszerű pólójában is vonzó és férfias volt. Hazakísért.
– Holnap is találkozhatunk? – kérdezte és megsimogatta az arcomat. – Ne mondj nemet, Laura!
– Aranyos vagy, de sajnos nem érek rá – hárítottam el a randevút, majd mégis úgy döntöttem, adok magunknak egy esélyt, mert nagyon tetszett Attila.
Azután mindennap találkoztunk és beleszerettem.
– Olyan titokzatos vagy. Miért nem árulod el, hogy hol dolgozol? – kérdezte. – Mindent szeretnék tudni rólad!
Mosolyogtam és megpusziltam.
– Szeretek titokzatos lenni…
Találkozásaink az este közeledtével véget értek. Azt mondtam, hogy egy gyermekotthonban van éjszakai munkám. Arról, hogy hol és melyik intézményben, mélyen hallgattam. Attila többször is el akart kísérni, de mindig lebeszéltem róla.
A következő találkozásunkkor elsétáltunk a lokál előtt, ahol esténként táncoltam. Éppen a takarítóbrigád dolgozott a bejáratnál, amikor azonban Attila megállt az ajtó előtt, az ijedségtől nagyot dobbant a szívem.
– Mondanom kell valamit, Laura!
Éppen akkor hozták ki a plakátot, amelyen két lánnyal mosolyogva, kihívó pózban állva csaljuk be a vendégeket. Megragadtam Attila karját és elhúztam. Féltem, hogy ha meglátja a képet, rám ismer.
– Gyere, sétáljunk közben! – ajánlottam.
– Beszéltem anyuval. Szeretne megismerni. Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de én érzem, hogy te vagy számomra az igazi. Hozzám jönnél feleségül?
A legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de az eszem mást mondott. A szívem majd megszakadt a fájdalomtól, amikor sikerült kinyögnöm:
– Attila, nagyon sajnálom… de nem lehetek a feleséged. – azzal sarkon fordultam és otthagytam. Sírva mentem haza, és telefonáltam a főnöknek, hogy aznap nem tudok bemenni dolgozni. Semmihez nem volt kedvem.
– Érzem a hangodból, Laura, hogy valami baj van. Nem segíthetek? Tudod mit? Gyere be. Nem kell dolgozni, csak lazítasz egy kicsit. Beszélgessünk.
Beleegyeztem, mert hiányzott a nyüzsgés. A főnök barátságosan megpuszilt és leültünk az egyik asztalhoz. Elmeséltem neki a bánatomat.
– Ez nem olyan nagy probléma. Való igaz, hogy ezzel a munkával nem szoktak dicsekedni, de ha szeret, akkor meg fogja érteni. Mondd meg neki, hogy itt nem a szexről szól a munka.
– Nem hiszem, hogy ezt el tudnám neki magyarázni – sírtam el magam.
– Próbáld meg. Adj magadnak egy esélyt! Ha szeret, akkor megérti. Mutasd be neki Ildit. Mondd el, hogy kisgyermeke van, és a férje mindig elkíséri. Hívd meg ide a barátodat!
Elgondolkoztam a beszélgetésünkön. Lehet, hogy igaza van. Holnap elhívom ide Attilát és bevallom, hogy itt táncolok. Aztán majdcsak lesz valahogy!
Másnap hiába hívtam, nem értem el, mert ki volt kapcsolva. Eddig tartott a románc – nyugtáztam magamban. Talán nem is szeretett igazán, ha ilyen hamar letett rólam. Fájó szívvel bár, de belenyugodtam. Tovább táncoltam és próbáltam kitörölni a szívemből.
Egyik hétvégén vidám társaság lépett be a terembe. Unottan táncoltam, nem foglalkoztam velük. Valamit beszéltek a főnökkel, és ő intett, hogy menjek félre, mert beszélni akar velem.
– Laura! Van itt egy kis társaság. Az egyik tagnak ma van a születésnapja, ráadásul elhagyta a felesége és szeretnék felvidítani. Bekötik a szemét és vedd már le te a kendőt. Azt mondták a fiúk, hogy te vagy itt a legszebb, és legalább egy szép arcot lásson már az a bánatos ifjú.
Ennyi még belefér, gondoltam magamban, és visszamentem a rúdhoz táncolni. Aztán megláttam, hogy jönnek felém. A fényektől nem láttam tisztán az arcokat. Lehajoltam és levettem a kendőt a férfi arcáról. Szólni nem tudtam a döbbenettől. Attila volt az. Először nem ismert meg, de aztán láttam az arcán, hogy igen. Elsápadt, vagy csak a fénytől láttam fehérnek? Nem tudom.
– Szóval, ez az a munkahely?! Nem csodálom, hogy nem mondtad meg! Köszönöm nektek is – kiabálta a társai felé, és kiszaladt a teremből. Én pedig leszaladtam a színpadról. A házi telefonon felhívtam a főnököt és üvöltöttem:
– Köszönöm. Bizalmasan elmeséltem neked valamit, te pedig visszaéltél vele. Mekkora szemét vagy! Holnaptól nem dolgozom itt!
Nem ő buktatott le. Néhány pillanat elteltével a főnök zavartan állított be az öltözőbe.
– Nem szokásom, hogy magyarázkodjak, de miről beszélsz? Csak nem a barátod volt? – Látszott rajta, hogy meglepődött. – Ne haragudj, nem tudtam. Ártatlan vagyok. Szerintem a barátai sem tudják, hogy mi történt, mert tanácstalanul állnak a bárpultnál. Menj utána!
Felkaptam magamra a ruhámat és kiszaladtam. Abban bíztam, hogy egy közeli padon megtalálom Attilát, de csalódtam. Hiába hívtam, nem vette fel a telefonját, és később ki is kapcsolta. Sem akkor, sem később nem hagyott lehetőséget arra, hogy elmagyarázhassam neki, ez is „rendes munka”. Ennek már lassan háromnegyed éve, de én még mindig nem tudom őt elfelejteni. De egyre többször gondolok rá, hogy felhívom, és talán most meghallgat… Nem tudom, van-e még remény. Talán, ha az elején bevallottam volna. Forrás: Nana.hu szex és szerelem.
Döntenem kellett: szerelem vagy pénz?
Kisvárosban élek, aminek egyaránt van előnye és hátránya. Néha jó, hogy mindenki ismer mindenkit, néha azonban baj, mert nem lehet titka az embernek.
A vállalkozásommal kapcsolatban kellett egy igen bonyolult ügyet elintéznem, ezért az ügyfélszolgálati irodába mentem. Meglepődtem, mert az addigi ügyintéző kislány helyett egy idegen férfi fogadott. Vékony, magas, jóképű, szőke férfi, úgy jó tíz évvel lehetett idősebb nálam. Eleinte nyeglének, lekezelőnek tartottam, de minél többször találkoztunk (közben kiderült, hogy ő a főnök, csak helyettesítette az egyik kollégát), annál inkább változott a véleményem. Jó irányba. Kezdtem megkedvelni, és egyre többet beszélgettünk a vállalkozástól független dolgoktól.
Egyik alkalommal, amikor éppen nála voltam, az anyósom telefonált. Szokásos parancsolgató stílusában oktatott ki, amiért csődbe viszem a tőle átvett vállalkozást… Csak mondta, mondta, nem csoda, hogy kiborultam és elsírtam magam. Közben Gyurinak is megszólalt a telefonja.
– Máris indulok – mondta. – Ne haragudj, Juli, de be kell mennem Pestre.
– De jó volna veled menni, és elszabadulni ebből a pokolból! – csúszott ki a számon.
– Gyere, ha van időd! Kora délutánra itthon leszünk.
Hazavittem a kocsimat, s néhány sarokra tőlünk, ahol nem láthatott meg senki, átültem Gyuriéba és elbújtam a hátsó ülésen.
Amikor kiértünk a városból, előremásztam. Megcsapott finom arcvizének az illata, erős vágyat éreztem, hogy megcsókoljam. Tulajdonképpen nem akartam tőle semmit, csak az anyósomat akartam megbüntetni a zsarnokoskodása miatt.
– Ugye, nem szereted az anyósodat? – mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Mondj valakit, aki szereti az anyósát! Az enyém mindig kioktat, mintha hülye lennék. Igaz, hogy ő indította be a vállalkozásomat, és ő szerzett nekem munkát, és az is biztos, hogy folyamatosan kapom a megrendeléseket, hála a közreműködésének. De én dolgozom, nekem kell tárgyalni, helytállni. Ezt nem veszi figyelembe. Torkig vagyok vele! Ráadásul a férjem is neki ad igazat – panaszkodtam, és megint elsírtam magam.
Gyuri gyengéden megsimogatta a fejemet, én pedig védelmezésre vágyva hozzábújtam. Hazafelé jövet megálltunk egy kifőzdében és megebédeltünk. Jó volt, hogy nem kellett alakoskodnom, és végre önmagamat adhattam. Amilyen jól telt a nap, olyan rossz volt hazaérkezni.
– Köszi, hogy elvittél! Jó volt veled – leheltem puszit a szájára, aztán egy nagy bokornál kiszálltam a kocsiból, ügyelve arra, hogy ne lásson meg senki.
Este berregett a mobilom. Gyuri írt üzenetet, érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Visszaírtam, hogy minden rendben.
Másnap ismét bementem az irodába. Kicsit féltem a személyes találkozástól, mert nem tudtam, mi zajlik le Gyuriban, de amikor becsukta az ajtót mögöttem és szenvedélyesen átölelt, megnyugodtam. Aztán hagytam, hogy csókoljon, ahol ért.
– Nagyon hiányoztál. Azt hittem, nem bírom ki ezt az éjszakát – súgta. Hízelgett a kedvessége. Hiányzott, hogy egy férfi ilyen kedves és szenvedélyes legyen velem. – Menjünk el valahová, ahol csak mi ketten lehetünk!
– Sajnos, nem lehet. A férjem és a kisfiam is otthon van… De a férjem a jövő héten két napra elutazik. Aludj nálam! – merész ötletnek tűnt, hiszen a kisfiam bármikor felébredhet éjjel, de ezzel most nem törődtem.
Szerdán kora délután a férjem elindult otthonról. Megpusziltam, és szinte óránként felhívtam. Szegény, azt hitte, hogy máris hiányzik és aggódom érte, pedig csak abban akartam biztos lenni, hogy valóban elutazott.
Kezdett sötétedni. Izgatottan vártam Gyurit. Végre csengetett. Sietve nyitottam ajtót, és majd elájultam: az anyósom állt az ajtóban.
– Szia. Tudom, hogy Jani elutazott… Ha gondolod, itt alszom, és segítek neked.
Megijedtem. Már csak az kellene, hogy itt legyen, amikor Gyuri megérkezik. Kedvesen elhárítottam az ajánlatát, és közben imádkoztam, hogy minél hamarabb elmenjen.
– Jól vagy? – nézett rám.
– Igen. Miért kérdezed?
– Olyan furcsának tűnsz. Piros az arcod. Nem vagy lázas? Feküdjetek le minél hamarabb és pihenj! Reggel majd jövök és átviszem ezt az angyalkát az oviba. Maradj ágyban, mert úgy látom, beteg vagy.
Alig ment el, halk kopogás hallatszott. Gyuri állt az ajtóban, idegesen nézett jobbra-balra.
– Gyere, nem szeretném, ha meglátnának!
– Az anyósod volt itt? Láttam a kocsiját…
Izgatottan készültem az előttem álló éjszakára, és nem is csalódtam. Gyuri odaadó, figyelmes szerető volt. Megkaptam tőle mindent, amit egy nő férfitól kaphat. Egész éjjel szeretkeztünk, és csak másnap hajnalban váltunk el. Korán kellett elmennie, nehogy reggel összefusson az anyósommal.
Másnap este ismét jött, de éjfél előtt elküldtem, mert féltem, hogy a férjem korábban hazaér. Szerencsénk volt, épp hogy elkerülték egymást.
Alighogy megérkezett a férjem, szerelmesen húzott magához, és mivel nem akartam, hogy rájöjjön, mit tettem, én is „odaadóan” viszonoztam a csókjait, és teljesítettem a házastársi kötelezettségemet.
Hónapokig tartott a titkos kapcsolatunk, de egyik nap Gyuri kiborult:
– Ez így nem mehet tovább! Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. Válj el!
Tudtam, hogy igaza van, de a mostaninál nem volt jobb megoldás.
– És hol fogunk lakni? Hozzád nem mehetek, hiszen az elvált feleségeddel laksz.
– Talán sikerülne egy olcsó bérű lakást találni…
Két hét múlva már ki is béreltünk egyet. De nem azért, hogy összeköltözzünk. Ott találkozgattunk napközben, volt olyan nap, amikor kétszer is. Közösen fizettük az albérletet, így senkinek nem tűnt fel, hogy valamennyivel kevesebbet viszünk haza. Janival a külvilág számára továbbra is tökéletes házaspár voltunk, senki nem tudta, hogy már hónapok óta mást szeretek.
Gyuri minden alkalommal kérlelt, hogy váljak el, ezért rászántam magam, hogy változtassak.
Szerdán kora délután a férjem elindult otthonról. Megpusziltam, és szinte óránként felhívtam. Szegény, azt hitte, hogy máris hiányzik és aggódom érte, pedig csak abban akartam biztos lenni, hogy valóban elutazott.
Kezdett sötétedni. Izgatottan vártam Gyurit. Végre csengetett. Sietve nyitottam ajtót, és majd elájultam: az anyósom állt az ajtóban.
– Szia. Tudom, hogy Jani elutazott… Ha gondolod, itt alszom, és segítek neked.
Megijedtem. Már csak az kellene, hogy itt legyen, amikor Gyuri megérkezik. Kedvesen elhárítottam az ajánlatát, és közben imádkoztam, hogy minél hamarabb elmenjen.
– Jól vagy? – nézett rám.
– Igen. Miért kérdezed?
– Olyan furcsának tűnsz. Piros az arcod. Nem vagy lázas? Feküdjetek le minél hamarabb és pihenj! Reggel majd jövök és átviszem ezt az angyalkát az oviba. Maradj ágyban, mert úgy látom, beteg vagy.
Alig ment el, halk kopogás hallatszott. Gyuri állt az ajtóban, idegesen nézett jobbra-balra.
– Gyere, nem szeretném, ha meglátnának!
– Az anyósod volt itt? Láttam a kocsiját…
Izgatottan készültem az előttem álló éjszakára, és nem is csalódtam. Gyuri odaadó, figyelmes szerető volt. Megkaptam tőle mindent, amit egy nő férfitól kaphat. Egész éjjel szeretkeztünk, és csak másnap hajnalban váltunk el. Korán kellett elmennie, nehogy reggel összefusson az anyósommal.
Másnap este ismét jött, de éjfél előtt elküldtem, mert féltem, hogy a férjem korábban hazaér. Szerencsénk volt, épp hogy elkerülték egymást.
Alighogy megérkezett a férjem, szerelmesen húzott magához, és mivel nem akartam, hogy rájöjjön, mit tettem, én is „odaadóan” viszonoztam a csókjait, és teljesítettem a házastársi kötelezettségemet.
Hónapokig tartott a titkos kapcsolatunk, de egyik nap Gyuri kiborult:
– Ez így nem mehet tovább! Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. Válj el!
Tudtam, hogy igaza van, de a mostaninál nem volt jobb megoldás.
– És hol fogunk lakni? Hozzád nem mehetek, hiszen az elvált feleségeddel laksz.
– Talán sikerülne egy olcsó bérű lakást találni…
Két hét múlva már ki is béreltünk egyet. De nem azért, hogy összeköltözzünk. Ott találkozgattunk napközben, volt olyan nap, amikor kétszer is. Közösen fizettük az albérletet, így senkinek nem tűnt fel, hogy valamennyivel kevesebbet viszünk haza. Janival a külvilág számára továbbra is tökéletes házaspár voltunk, senki nem tudta, hogy már hónapok óta mást szeretek.
Gyuri minden alkalommal kérlelt, hogy váljak el, ezért rászántam magam, hogy változtassak.
Megmondtam Janinak, hogy szeretnék elválni, mert úgy érzem, kihűlt a szerelmünk.
– Van valakid? – kérdezte.
– Nincs senkim. De el kell költöznöm ahhoz, hogy tisztába jöjjek az érzéseimmel.
Jani elrohant otthonról. Amikor hazajött, már tisztán tudott gondolkodni.
– Ha úgy érzed, hogy nem szeretsz, akkor váljunk el. De szeretném, ha tudnád, hogy itt minden az enyém. A ház, a kocsi, sőt még a munkád is. Elmehetsz, de a gyerek marad!
– Egy gyereknek az anyja mellett a helye…
– És mit fog csinálni szegény gyerek, amíg az édesanyja dolgozik. Különben is, hová mész majd dolgozni?
– Hiszen van munkám!
– Most még igen. A munkát, a berendezéseket az anyám adta. Csak nem hiszed, hogy megtarthatod? Ezt te sem gondoltad komolyan! A ház pedig az enyém volt, amikor megesküdtünk. Ha jól emlékszem, csak a ruháidat hoztad. Azt elviheted, mást nem. A kocsikulcsot is tedd le, mert a kocsi is az enyém. Egy dolog, hogy te használtad, de ha elválunk, akkor vége. Te döntesz, mikor költözöl.
Másnap sírva mondtam el Gyurinak a válás feltételeit.
– Ne foglalkozz az anyagiakkal, nem fogunk éhen halni! Egyedül a kisfiadhoz ragaszkodj!
Kétségek közt hánykolódtam. Megbeszéltük Gyurival, hogy egy darabig nem fogunk találkozni, nehogy kitudódjon a kapcsolatunk.
Egyik december délután a férjem korábban jött haza és kérlelni kezdett.
– Juli, kérlek, gondold meg magad! Ne hagyj el! Még megmenthetjük a házasságunkat. Menjünk el kettesben kikapcsolódni! Ráférne a kapcsolatunkra a semleges környezet. Lefoglaltam egy kubai utat. Anyu vigyáz a kicsire, mi pedig ott töltjük a szilvesztert. Mindig is a Karib-tengerről álmodoztál…
Nem tudtam nemet mondani.
Gyuri fájdalmas tekintettel nézett rám, amikor megmondtam, hogy elutazom a férjemmel.
– Hát neked csak ez számít? A piszkos anyagiak? – vont felelősségre. Látta rajtam a választ. – Akkor légy boldog a férjeddel, ne is hívj többé!
Persze nem bírtam megállni, hogy ne hívjam fel indulás előtt, sőt még Kubából is naponta küldtem neki SMS-t. Amikor pedig hazajöttünk, az első utam a munkahelyére vezetett.
– Haragszol rám? – kérdeztem. – Kérlek, érts meg! Vele kell maradnom, de téged sem akarlak elveszíteni. Holnap találkozzunk a szokott helyen, hogy nyugodtan átbeszélhessünk mindent!
De mégsem beszélgettünk másnap, mert elvesztünk egymás ölelésében, csókjában.
– Hát jó. Ha neked megfelel ez a helyzet, akkor nekem is – mondta Gyuri.
– A jövő héten három napra elmegy. Azt gondoltam, hogy ez idő alatt végig nálunk maradhatnál.
– Hogy képzeled? – kérdezte, mire mindent elmeséltem.
Végre eljött Jani elutazásának a napja. Amikor felszállt a repülőgép, Gyuri már a házban volt. Óvatosan engedtem be, nehogy a gyerek észrevegye. Hirtelen zajt hallottam, kinéztem az ablakon. Az anyósom kopogott. Gyurit gyorsan bezártam a szekrénybe, és szegény ott várta meg, amíg anyósom megfürdeti és lefekteti az unokáját. Szegény Gyurinak teljesen elzsibbadt a lába a szekrényben, a karomban azonban elfelejtette az összes kínját.
Reggel ismét bebújt a szekrényben, nehogy a gyerek meglássa. Aztán jött az anyósom, elvitte oviba az unokáját, megint kiengedtem a szekrényből és miénk volt a nap nagy része, gondtalanul szerethettük egymást. Délután elment, majd este visszajött, és a szekrényben volt, amíg a fiam el nem aludt. Ez így ment három napig, aztán hazajött a férjem, és én ismét kedves feleséggé változtam.
Három éve tart ez a kétlaki élet, amiről senki nem tud az édesanyámon kívül. Szeretem, imádom Gyurit, ő az énem másik fele, de nem válhatok el a férjemtől, mert ő az anyagi jólétemet biztosítja.
Választási lehetőségem volt, és én a pénzt választottam a boldogság helyett. Lopott, boldog óráimon azonban pótolok mindent. De vajon meddig élhetek még ilyen kétlaki életet?
Titkos házaspár csere – igaz történet
Az élet néha olyanonkat produkál, hogy csak néz az ember. Jó házasság. Jóképű férj. Édes kisgyerek. Szülés után visszanyert, lányos, sportos alak. Szuper állás. Ezeket rendszeresen tudatosítottam magamban, mert az embernek örülnie kell, amikor minden stimmel az életében. És akkor…
Nyolc éve voltunk együtt Kristóffal, szerelemben, szeretetben. Építettük a karrierünket, néha kevesebbet figyeltünk egymásra, de gondoskodtunk arról, hogy évente legalább háromszor elutazzunk valahová, ahol kettesben lehetünk. Erre a fiunk születése után is figyelni akartunk.
– Boldog szülinapot! – lépett be a hálószobába egyik reggel Kristóf, karján Marcival, és szépen becsomagolt ajándékot tett az ágyra. Alig voltam még magamnál. Odakint még csak akkor kezdett világosodni, az egyéves Marci édesen gőgicsélt Kristóf kezében, már túl volt a reggeli kakaóján. Kibújtam az ágyból, kibontottam a dobozt, és valósággal szíven ütött a gyönyörű gyűrű, amelynek közepén egy brill ragyogott.
Felálltam, Kristófhoz léptem, átöleltem őket. Az én két „pasimat”. Kristóf azután elvitte Marcit a bölcsibe, én pedig beköltöztem a fürdőszobába. Meglepődtem, amikor Kristóf visszajött. Belépett a fürdőbe, épp kiszálltam a kádból és a tükör előtt bekentem magamat testápolóval. Kristóf mögém állt, átölelt, és azt mondta:
– Gyönyörű vagy, Gabi. Szebb a tested, mint egy húszévesé. Csak ezt akartam mondani – csókolt a nyakamba. Nevettem, de közben a tükörbe néztem. Negyvenedik születésnap – és a tükörben egy fiatal nő állt velem szemben, ruganyos, izmos testtel, formás mellel, ránctalan arccal. Elégedett voltam mindennel, amit eddig elértem. Felhőtlenül boldog voltam a negyvenedik születésnapomon.
A családi ünneplést pénteken tartottuk, szombaton pedig a barátainkkal ünnepeltünk egy étteremben. Összesen hatan voltunk, két baráti házaspárral: Judittal és Zsolttal, valamint Ágival és Zsomborral. Judit a lánykori barátnőm volt, Ágiékat pár éve nyaraláson ismertük meg. A főételek után érkezett a torta, tűzijátékkal, és én eléggé zavarban voltam, ugyanis a környező asztaloktól mindenki minket figyelt, mivel még zenei kíséretet is kaptam a tortához. Vártuk, hogy elégjenek a tűzijáték gyertyái, és a villódzó fényen keresztül éppen a velem szemben ülő Zsombort láttam. Meleg barna tekintete lágy volt, ahogyan nézett rám.
Az volt az érzésem: ebben a tekintetben el lehet veszni… Aztán a gyertya elaludt, Kristóf megcsókolt, majd mindannyian puszival köszöntöttek. Az est további részében önkéntelenül újra és újra Zsombor felé kalandozott a tekintetem. Érdekes, hogy évek óta összejártunk több-kevesebb rendszerességgel, szerettük őket, de azon az estén, a tűzijáték fényénél történt valami, ami miatt másként kezdtem látni Zsombort.
Kétgyerekes, megbízható családapa, felelős beosztású férfi, hűséges férj – hasonlóan Kristófhoz. Addig nem tartottam különösebben jóképűnek, de ahogy a tűzijáték sárgás szikrái visszatükröződtek világosbarna íriszében, bennem is felszikrázott valami. Nyolc év után először fordult elő velem, hogy egyáltalán észrevettem egy férfit, hogy nőként néztem valakire.
Zavartan búcsúztam el a barátainktól, magam sem értettem, mi történt velem egyetlen másodperc alatt, mi változott, mi kavart fel annyira, hogy rám telepedhessen a zavar. Azt gondoltam, talán minden elmúlik majd, ahogyan jött, talán másnap arra ébredek, hogy elmúlt ez a hangulat, hogy tévedés volt ez a pillanat. De a zavartság megmaradt, és egyre jobban vágytam rá, hogy újra láthassam őt.
– Ez vágy. Sima szexuális vágy, vagyis ösztön – mondta pár hét múlva az egyik legjobb barátnőm, „párkapcsolati szakértőm”, Lilla. – Rád törhet egy pillanat alatt, és el is múlhat, ahogy jött. Valószínűleg ő is hasonlóan érez, mert ezek a pillanatok kölcsönösek.
– És ha nem? – kérdeztem aggodalmasan, bár nem is tudtam biztosan, miért aggódom: hogy elmúlik, vagy hogy nem múlik el belőlem a vágy.
– Ha nem, akkor döntés születik, gondolom én – vonta meg a vállát. – Csak Kristóf meg ne tudja, és persze Zsombor felesége sem. Reméljük, hogy egy alkalom, és kisül belőletek a feszültség. Mert ha nem, akkor ez már nem csupán vágy. De ne beszéljünk most erről, lehetséges, hogy egyik nap valóban arra ébredsz, hogy nevetsz ezen a vágyadon, és múlt időben beszélhetsz róla…
Hát ez a feszültség nem akaródzott múlni. A születésnapom után kétszer találkoztunk Zsomborékkal, egyszer ők jöttek hozzánk, egyszer mi mentünk hozzájuk. Mindkét alkalommal többször összekapcsolódott a tekintetünk, és beleborzongtam a pillantásába. Ugyanúgy beszélgettünk, mint régen, de a társalgásunk lassanként már két szinten zajlott: a társasági szint alatt a nő és a férfi adott óvatos, de félreérthetetlen jelzéseket egymásnak.
Minden este azzal aludtam el, hogy elképzeltem, milyen lenne, ha ő meg én szeretkeznénk, ha mindketten társat cserélnénk, és ő meg én együtt élnénk… Egyre durvább álmok tolakodtak elém, bizony, megfordult a fejemben, hogy esetleg Zsombor a végzetem, hogy nem véletlenül találkoztunk annak idején azon a nyaraláson. Közben szerettem, ugyanúgy szerettem a férjemet, de mégis Zsomborról ábrándoztam. Veszélytelen álmodozás volt, hiszen kettesben még sosem találkoztunk.
Aztán egyik nap felhívott azzal, hogy oda tudnám-e adni neki az egyik reprezentatív felmérésünk adatait, mert a cége szeretné használni az egyik projekthez. Attól kezdve naponta hívtuk egymást, persze csakis a felméréssel és a projekttel kapcsolatban, de érezhetően ellágyult a hangja, amikor velem beszélt, és éreztem, hogy az enyém is megváltozott, amikor ő volt a vonalban. Egyre izgalmasabb és egyre veszélyesebb játékot játszottunk. – Ez már nem csupán vágy – közölte Lilla. – Azt lerendeztétek volna ennyi idő alatt. Vigyázzatok, mert simán lebukhattok.
Amikor személyesen adtam át néhány iratot, Zsombor annyira zavarban volt, hogy teljesen idétlenül viselkedett. Azt gondoltam, meggondolta magát, és mégsem érdeklődik irántam. De másnap valami fura alibivel felhívott. Hétvégenként nem beszéltünk egymással, holott korábban ilyen gyakran előfordult – most valószínűleg mindketten attól tartottunk, hogy a hitvesünk észreveszi a hangunk változását, amikor vonalban vagyunk. A feszültség annyira nőtt bennem, olyan türelmetlenné váltam, hogy én erőltettem a következő találkozást. Érdekes volt, mert Zsombor többször igent mondott, aztán valamire hivatkozva mindig lemondta a találkozót.
– Fél. Vissza akar lépni. Mérlegel. Nem mer belemenni – sorolta Lilla.
– Mitől fél? Egy halom iratot kért, és egy kávézóban találkoznánk. Nincs oka félelemre, nem gondolod?
– Az érzelmeitől fél. Attól, hogy nem tud ellenállni neked, és hogy megtörténik az, ami eddig sosem, de amire mindketten vágytok.
Végül felhívtam, és azt mondtam neki, muszáj kérdeznem tőle valamit, személyesen. Vonakodva bár, de beleegyezett a találkozóba. Már ott állt a hotel előtt, ahová a randit megbeszéltük. Amikor meglátta, hogy kiszállok a kocsiból, önkéntelenül is elmosolyodott. Odaléptem hozzá egy puszira, majd ő kicsit elhátrált.
– Tettem valami rosszat, hogy ennyire furcsán viselkedsz velem? – vágtam rögtön a közepébe. – Ha igen, akkor mondd meg, mert tudd, hogy egyáltalán nem akartalak megbántani, még ha esetleg te úgy érezted is…
– Nem, nem bántottál meg, úristen, hogy jutott ez eszedbe? – nézett rám melegen, és magához ölelt. A torkomban dobogott a szívem. – Csakhogy ez, amit érzek, ezt nem lehet! Gabi, ezt tudjuk, hogy nem lehet… Nem tisztességes, nem lehet…
Csak álltunk ott, összeölelkezve, ki tudja, mennyi ideig. Közben csepergett az eső, és ő szorított magához, mint aki sosem akar elengedni, bennem pedig szomorúság és boldogság érzése kavargott. A nyakamba hajtotta a fejét, és lassan megéreztem, ahogy megcsókolja a nyakamat, majd az arcomat, és szép lassan a számhoz ért. Hónapok óta erre a forró, szenvedélyes csókra vágytam. Ott álltunk az utcán, a sötétben, csöpögött ránk az eső, és forrón csókoltuk egymást, percekig vagy akár órákig. Egészen ránk sötétedett, és egészen elzsibbadt a szám, amikor el tudtunk válni egymástól. Szó nélkül beültünk mindketten az autónkba és elhajtottunk.
Bűntudat, vágy, szerelem, szeretet – ezek az érzések kavarogtak bennem. Marcit már hazavitte az anyukám, és elég furcsán nézett rám, amikor megérkeztem (vagy csak én éreztem így). Attól kezdve vártam, hogy történjen valami, hogy legyen folytatás, majd megőrültem, hogy Zsombor hívjon fel végre, de nem hívott, és Zsombor külföldi útjára hivatkozva Ági lemondta a következő közös vacsoránkat. Tudtam, hogy nem hívhatom fel, de vajon lesz-e folytatás? Csakis erre gondoltam, és arra sokkal kevesebbet, hogy férjes asszony vagyok, hűséges, jóképű férjjel… Tudtam, hogy Zsombornak kell hívnia, és azt is tudtam, ha ő úgy dönt, hogy ne menjünk tovább, akkor nem teszek ez ellen. Szinte szétrobbantam a feszültségtől, de nem tehettem semmit. Nem küldhettem SMS-t, e-mailt, nem hívhattam. Hiszen már kiterítettük a kártyáinkat.
Azért folyamatosan a hívását vártam, és ez őrjítő volt. El is vállaltam egy kétnapos, vidéki előadást, amikor legalább hivatalból kikapcsolhattam a telefonomat. Sopronban szálltam meg, és délután, az első munkanap után jelentkeztem be a szállodába.
– Egy éjszaka lesz, igaz? – kérdezte a recepciós, amikor valaki megérintette a vállamat. Hátrafordultam, és az első csodálkozás után berobbant bennem a vágy. Zsombor volt az, öltönyben, elegánsan. Kongresszuson vett részt, éppen Sopronban. Teljesen véletlenül.
Egyikünk sem ejtett szót a vacsora alatt arról az átcsókolt estéről, de szinte vágni lehetett közöttünk a feszültséget. Aztán jött az éjszaka, és nem volt kérdés egyikünknek sem, hogy együtt töltjük. Mámorító volt, ahogyan hozzám ért, borzongató, ahogyan az ujjaival játszott a testemen, ahogyan csókolta a számat, a bőrömet. Erre vágytam hónapok óta, de álmaimban sem gondoltam arra, hogy ennyire csodás lesz. Másnap együtt reggeliztünk, szomorúan-boldogan, aztán ki-ki ment a dolgára.
Később megbeszéltük, hogy muszáj befejeznünk, mert ez nem csupán vágy, hanem szerelem. Mindketten sírtunk, de tudtuk, hogy vagy befejezzük, vagy nem tudjuk kontrollálni, mi történik velünk – és a családunkkal – a továbbiakban. Hetekig kiborulva jártam dolgozni, otthon próbáltam leplezni a szomorúságomat.
Aztán jött Zsombortól egy SMS. Válaszoltam. Aztán jött egy telefon. Szerelmes, kínlódó beszélgetés. Aztán még egy hívás. És most perceken belül mindketten indulunk a repülőtérre, külön-külön, hogy a váróban majd találkozzunk, és „szakmai útként” néhány napot Párizsban töltsünk. Hogy azután mi lesz? Ki tudja. Jó lenne, ha valaki tudná!
Tilos a szerelmünk, de őrült és szenvedélyes
Soha ilyen finom, mégis erőteljes szenvedélyt nem éreztem korábban, soha, senkire nem vágytam annyira, mint arra az idegen férfira, akinek még az arcát sem láttam, akivel egyetlen szót sem beszéltem, akiről semmit sem tudtam.
Különösebben nem szerettem a bulikat, ezért eléggé tartózkodóan fogadtam, amikor a húgom, Ági szólt, hogy a vőlegénye, Péter munkatársa bulit rendez, és szívesen várnak minket is Zolival. A végén kénytelen-kelletlen mégis igent mondtam, mert Zoli, a párom szerint otthon ülővé váltam, de mindig nehezen találtam fel magam új, ismeretlen társaságban.
– Gondolj bele, csak Ágit és Pétert ismerjük majd…
– Réka, ne izgulj folyton! Majd akkor új emberekkel ismerkedsz meg. Inkább állj nyitottan ezekhez a bulikhoz – puszilt meg Zoli.
– Jó, de ha Péter kollégái is olyan unalmasak, mint ő maga, akkor ígérd meg, hogy korán lelépünk – kértem, és ő mosolyogva bólintott.
Úgy indult az összejövetel, ahogy elképzeltem. A társaság fele nem is ismerte egymást, erőltetett témák, erőltetett nevetgélés. Zoli persze gyorsan feltalálta magát, Péter kollégáival mindenféle extrém sportokról beszélgetett, én pedig jobbára Ági és Péter mellett álldogáltam. Tulajdonképpen csodálkoztam a húgomon, amiért már három éve kitartott Péter mellett. A fickónak jó a humora, szereti a sportot, de különösebben nem volt vagány, sem jóképű, pedig Ágit mindig a különösen jó kiállású, kicsit megbízhatatlan pasik vonzották. Ezért volt teljesen meglepő számomra, amikor fél éve megtartották az eljegyzésüket. Ági reklámügynökséget működtetett, kreatív volt és nem tudott megülni a fenekén, Péter pedig közgazdászként valami jó unalmas munkahelyen dolgozott.
Svédasztal volt, a vacsora után odasodródtam Zoli mellé, hogy a fülébe súgjam: felőlem akár le is léphetünk. Ő visszasúgta, hogy legalább fél órát még bírjak ki… Zoli ott állt a nappaliban, a helyes kis bárpultnál (a házigazda erre volt a legbüszkébb), majd felült a legszélső bárszékre. Én elmentem a mosdóba, és pont végeztem, amikor vaksötétbe borult a lakás… Alig találtam vissza a nappaliba, a kezemmel kellett kitapogatnom az utat. A fal mellett haladtam, elmentem néhány nevetgélő ismeretlen mellett, mire a bárpulthoz értem. A kezemmel kitapogattam, hol lehet a legszélső bárszék, és hozzáértem Zoli térdéhez. Nem láttam őt, csak a testét éreztem, mert koromsötét volt.
Csók az idegennel: Odaléptem hozzá, magához húzott, először talán félve, aztán olyan szorosan, hogy úgy éreztem, belém szorul a levegő. Átsuhant egy furcsa képzet az agyamon, de nem tudtam igazán realizálni, mert azonnal megcsókolt. És én azonnal tudtam, hogy nem Zoli érinti a nyelvével annyira érzékien a számat. El kellett volna szakadnom tőle, de beleolvadtam a karjába, a csókjába, nem törődve azzal, hogy felgyulladhat a villany. Úgy éreztem, azonnal kigyullad, lángra lobban a testem, a bőrömön felborzolódtak a pihék, a gerincem fölött fura bizsergést éreztem, és szenvedélyesen viszont csókoltam az idegent.
Halványan éreztem a kölnije illatát, a bőrömön a bőrét, éreztem a csókját, ami olyan szenvedélyes, olyan forró és olyan finom volt, amilyent addig sosem éreztem. Közben sejtettem, hogy bármelyik pillanatban visszajöhet az áram, hallottam, ahogy körülöttünk emberek nevetgélnek, valahol az előszobában mintha öngyújtó lángja villant volna, de én egy másik világban jártam. Hihetetlen volt, de egy vadidegennel csókolóztam, és valahol azt is tudtam, hogy – ha megtehetném – azonnal az övé lennék. Vágytam rá, hogy érezzem a kezemmel, milyen megérinteni a hátát, a hasát, a mellét…
Mélyen lélegeztem, és alig tudtam visszafogni magam, hogy ne nyögjek fel, amikor ajkával beszívta az ajkamat, mintha teljesen magába akarna szippantani. Mielőtt még teljesen elveszítettem volna az eszemet, egy utolsó eszméletre téréssel a végső ájulás előtt eltoltam magamtól és odébb léptem. Kihátráltam a nappaliból, arra, amerre az öngyújtó lángja villanhatott korábban, és éreztem, hogy nem vagyok teljesen magamnál. Soha ilyen finom, mégis erőteljes szenvedélyt nem éreztem korábban, soha, senkire nem vágytam annyira, mint arra az idegen férfira, akinek még az arcát sem láttam, akivel egyetlen szót sem beszéltem, akiről semmit sem tudtam.
A mosdó felé botorkáltam, és mire megtaláltam a kilincset, már fel is gyulladt a villany. Gyorsan beléptem a kicsiny helyiségbe és belenéztem a tükörbe. Furcsa, de elég vállalható képet láttam. Csillogott a szemem, mintha csak könnytől lenne ilyen fényes, az erős csóktól kipirult a szám, az arcom. Legalább két percig folyattam a csuklómra a hideg vizet, mielőtt elhagytam volna a mosdót. Össze kellett szednem magam, leginkább gondolatban, mielőtt újra elindultam a nappali felé.
Ki lehetett az a férfi?
A hideg rázott, borzongtam, amikor arra gondoltam, most majd meglátom, ki volt az a férfi, aki ilyen ismeretlen érzéseket, ilyen szenvedélyt tudott egyetlen érintés után előcsalogatni belőlem. Nagy levegőt vettem – és beléptem. A bárpultnál néhány lány ácsorgott – és a három bárszék szabad volt. Csalódottságot éreztem.
– Csakhogy előkerültél – fogta meg a karomat hátulról Zoli.
– A mosdóban voltam…
– Elég durva volt ez az áramszünet, hát nem fura, ma már szinte senki nem gondol arra, hogy gyertyával is lehetne világítani?
– Nagyon fura – feleltem szórakozottan, és a szememmel az ott lévőket pásztáztam. Vajon ki lehetett a titokzatos idegen? Már nem volt kedvem hazamenni, inkább meg akartam fejteni a rejtélyt. Az nem lehet, hogy ez a találkozás egyetlen alkalomra szólt! Szemekre, pillantásokra vadásztam, ugyanolyan csillogó szempárra, mint az enyém, de nem jártam sikerrel. Ágival, Péterrel többször összeakadt a tekintetünk, de olyan férfi nem volt, aki ugyanazt a feszült kíváncsiságot sugározta volna, mint ami bennem volt. Végül hazamentünk, még Ágiéktól sem búcsúztunk el.
Attól kezdve gyakran ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy álmomban egy titokzatos férfival szeretkezem, aki az arcát mindig eltakarta előlem. Lassan úgy éreztem, hogy kezdek megbolondulni, mert ez a kép már napközben is előjött, és már munka közben is arra az idegenre gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy szólok a húgomnak, térképezze már fel, kik voltak ott a bulin, de meglehetősen furcsa lett volna ez a kérés. Sokat tépelődtem, végül úgy döntöttem, elmondom Áginak, mi történt velem azon a bulin.
Este, munka után szaladtam fel a húgom lakásába. Ági ajtót nyitott, megpusziltam és elindultam befelé. Péter a nappaliban ült, laptoppal az ölében, felnézett rám, elmosolyodott, letette a laptopját az asztalra és felállt.
– Helló, Réka, a buli óta nem is találkoztunk – mondta. – Jól éreztétek magatokat? – kérdezte, miközben hozzám lépett, hogy puszit adjon.
Már éppen válaszolni készültem, amikor belém szorult a szó. Ahogy a bőre a bőrömmel érintkezett, úgy éreztem, mintha elektromos viharba kerültünk volna. Szinte láttam, ahogyan pattogtak körülöttünk a szikrák, és az egész testemen végigfutott a sürgető szexuális vágy. Ezt csak fokozta az alig érezhető, mégis felismerhető illat. A kölnije. A bőre. A szája az arcomon.
Mintha lassított filmfelvétel lett volna, mintha percekig tartott volna, amíg két puszit adtunk egymásnak, holott az egész csupán két-három másodpercig tarthatott, de én akkor már bizonyosságot éreztem. A szemébe néztem, és láttam, ahogy kitágul a pupillája. Biztosan tudtam, hogy ő is ezekben a másodpercekben jött rá, kit ölelt olyan szenvedélyesen azon a bulin. Zavart, kíváncsiságot és – bármilyen furcsa is – erőteljes szexuális vágyat éreztem. Álltunk ott, néztük egymást, hitetlenül, kívánva, csodálkozva, szenvedélyesen, zavartan.
Aztán valamit nyögtem a buliról, Áginak is mondtam valamit, már akkor sem tudtam, hogy mit, és utána végképp nem emlékeztem rá, mint ahogyan arra sem, hogy miről beszélgettem velük legalább egy órán át, csak arra, hogy mielőbb el akartam tűnni, ám Péter tekintetétől mégsem tudtam igazán szabadulni.
Döbbenetes felfedezés: Zavarom csak fokozódott, amikor eljöttem tőlük. Mit tegyek? Azonnal el kell felejtenem azt az éjszakát, azt az ölelést, azt a csókot… Csakhogy nem tudtam kiverni a fejemből. Éjszakánként már volt arca annak a férfinak, akivel álmomban szeretkeztem, a munkahelyemen jobbára csak álmodoztam róla, hogy felhív. Persze tudtuk egymás számát, de én nem hívhattam őt, meg aztán ő a húgom vőlegénye, nekem pedig ott van Zoli… Aztán Péter egyszer csak rám csörgött, mondván, szeretne elkérni Zolitól egy DVD-t. Megígértem neki, hogy másnap beadom hozzájuk, de azt mondta, hogy inkább találkozzunk munka után.
Amikor beléptem a kávézóba, és megláttam, ismét átjárta a bőrömet a forróság és a vágy. Letettem az asztalra a DVD-t és nem szóltam. Ő is csak annyit kérdezett:
– Mi ez közöttünk?
– Ösztön. Vágy. Kémia – csúszott ki a számon, és csak néztem őt.
Nem tudom, mennyi idő alatt értünk a lakására, nem tudom, elhangzott-e egyetlen szó is közöttünk az odavezető úton, de azt tudom, hogy valósággal felgyulladt, egymásba olvadt a testünk az ágyban. Figyelmes volt, erotikus, szenvedélyes, és sosem éreztem még olyan, az egész testemre, és szinte az agyamra is kiterjedő kéjt, mint amikor Péter magáévá tett.
Csak utána kezdtünk beszélgetni. Simogattuk egymás testét, csókoltuk egymást, és elmeséltük, miként éltük meg az „egymásra ébredést”, hogy ilyen vágyat egyikünk sem érzett még… És ahogy beszélgettünk, azt kezdtem érezni, hogy ez a pasi nagyon érdekes. Izgalmas. Tartalmas. Legszívesebben hetekig ott maradtam volna az ágyában, hogy beszélgessek és szeretkezzek vele.
Egy év telt el bujkálással, szakítással és újrakezdéssel, egy év, és ezalatt rádöbbentünk, hogy ez nem csupán ösztön, nem csupán vágy, nem csupán kémia. Hanem egészen más. Érzelmileg megérintettük egymást – ez az az érzés, amit sok ember hiába keres egész életében. Szerelem. Szerelem, amit nem akarunk elengedni, elszalasztani. Még akkor sem, ha ezzel két embernek – Áginak és Zolinak – fájdalmat okozunk a döntésünkkel, és ha ők talán sosem fognak megbocsátani nekünk.
A fodrász kezében
Minden hónap elején fodrászhoz indulok. Ugyan így tettem tegnap is, de mikor beléptem az üzletbe, saját fodrászomat nem láttam, csak a húgát, aki ott tanult. Na persze nem bántam, hiszen olyan gyönyörű volt, hogy még a lélegezetem is elállt. A feszültség gyorsan feloldódott közöttünk, és csevegésünk hamar flörtölésbe ment át. Majd éreztem, hogy zsebemben rezegni kezd a telefon, amit próbáltam a köpeny alatt kihámozni. Na de ezt a fodrász kislány teljesen félreértette, és simogatni kezdte, majd egy óvatlan pillanatban belenyalt fülembe.
Mondanom sem kell, hogy azonnal kinyomtam a telefonom, és rávetettem magam a lányra, mint ha egy vad kandúr lennék. Nyelvünk vad kardozásba kezdett, farkam pedig azonnal az egekig ért.
Egy raktárhelyiségbe vonultunk hátra, ahol tovább folytattuk kis játszadozásunkat. Egyre vadabbul, és érzékibben harapdáltam ajkait, majd erre ő kihámozta nadrágomból farkamat, és ajkaival rögtön rá is tapadt. Olyan érzékien szopta farkamat, hogy azt hittem azonnal elélvezek. Hevesen járt farkam ajkai között, szinte a toráig hatoltam.
Miközben nyelve farkamon játszadozott, az én ujjaim pedig mellbimbóin köröztek. Egyre hangosabban nyögdécseltünk, majd megfordítottam a lányt, nadrágját letoltam. Erre ő lágyan ringatni kezdte csípőjét, minden mozdulattal falloszomhoz ért, ami nagyon izgatott. Minden ringatózásával aprócska pofont adott makkomnak, majd már az egekig érő falloszom becsusszant szűk járatába. Farkamat teljesen körülölelte a lágy melegség, mire ő hátra hajtotta fejét, én pedig lágyan szívogattam fülcimpáját.
Ritmikusan kezdtünk el mozogni, testünk teljesen összeforrott, érzékeink azonosultak megpróbáltunk azonosulni az emberfeletti csodával. Hangunk egyre elcsuklóbb lett, nyögdécseltünk, és időnként mohón kerestük egymás ajkait. Egyre gyorsabban kezdtünk el mozogni, egyik kezemmel csiklóját simogattam, másikkal pedig mellbimbóit morzsolgattam. Kedvesem kéjtől elakadóan levegőért kapkodott, és éreztem, hogy lassan úrrá lesz rajta a gyönyör. Teste megfeszült, hüvelyizmai farkamat masszírozták, és hangos sikolyok közepette elöntötte a gyönyör. Ennek a látványnak hatására én is követtem őt a gyönyörök birodalmába. Farkamat kirántottam, és hátát beterítettem édes nedvemmel, amelyet csodás érzésekkel töröltem szét rajta.
Majd partnerem megfordult, és teste az élvezetektől roskadozott, és csak néztük egymást átszellemült arccal. Most pedig csak arra várok, hogy a tanoncból igazi fodrász legyen, és én hozzá járhassak….