Kedves blog! Nem gondoltam, hogy olvasáson túl is részt fogok venni a Praxis blog életében, most sajnos mégis kénytelen vagyok egy történetet elmesélni, ami április első hetében játszódott le Budapesten, a 14. kerületi nőgyógyászati rendelőben. Magamról annyit, hogy 19 éves vagyok, Budapesten tanulok az egyik egyetemen és másfél éve párkapcsolatban élek a barátommal. Mint a velem egykorú fiatalok többségének, nekem is rendszeres a szexuális életem, természetesen a párommal. Nem vagyunk felelőtlenek, minden alkalommal védekezünk. Korábban fogamzásgátló tablettát szedtem (mercilon), de abbahagytam és az óvszert választottuk a barátommal. Nem is volt gond, egészen márciusig. A menzeszem ekkor nem jött meg a várt időben, de mivel már máskor is előfordult pár nap késés, sőt, egyszer már egy egész hónap is kimaradt, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Az óvszerrel egyébként nem vettük észre, hogy bármi probléma is történt volna, szóval meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg terhes lehetnék. Tévedtem…
Eltelt egy hét, majd még egy és ekkor már kezdtem aggódni, egy hónap után pedig már valóban izgultam és úgy döntöttem, hogy mindenképpen elmegyek egy nőgyógyászhoz. Így is történt, az egyik budapesti nőgyógyászati rendelőbe mentem, mert itt van az ideiglenes lakcímem, egyébként szegedi vagyok. A nőgyógyász egy 55-60 körüli férfi volt, aki miután bemutatkoztam és elmondtam neki, hogy mi a helyzet megvizsgált és megállapította, hogy teherbe estem és már 6 hetes a magzat. Majdnem elájultam, nem igazán voltam felkészülve erre a hírre. A doktor úr időt sem hagyott, hogy felfogjam az egészet, megkérdezte, hogy mit szándékozok tenni, meg tartom-e a gyereket. Nem akartam hazudni, ezért azt válaszoltam, hogy sajnos ez egyszerűen lehetetlen, mert az még csak hagyján, hogy 19 évesen nem vagyok felkészülve a gyermekvállalásra, de anyagilag sem vagyok olyan helyzetben, hogy felneveljek egy gyereket, és mindent meg tudjak adni neki. Arról nem is beszélve, hogy a párom is csak 20 éves, szintén tanul még és ő sem tudta volna elképzelni magát máris a szülő szerepében. Ez volt az a pont, ahol a nőgyógyász úr teljesen elborult s kivetkőzött magából.
Elkezdett velem kiabálni, hogy mégis mit képzelek én magamról, ha elvetetem a gyereket, akkor nem vagyok jobb, mint egy egyszerű gyilkos, ő ebben semmilyen formában nem hajlandó asszisztálni. Azt is a fejemhez vágta, hogy ha felelőtlenül dugni ne voltam rest, akkor a következményeket vállalni se legyek az, innentől sajnos csak a gyilkos szó többszöri elismétlésére emlékszem, ugyanis szégyen, nem szégyen, elkezdtem bőgni, mint egy 5 éves kislány. Sajnos ez a doktor urat nem hatotta meg, tovább folytatta a kioktató stílusú kiabálást, biztos vagyok benne, hogy a rendelő előtt várakozók is tisztán hallották, mit mond. Életemben nem voltam még ennyire kiszolgáltatott, megalázó helyzetben. Végül abban „maradtunk”, pontosabban azt a kijelentést tette, hogy rá ne számítsak semmiben, keressek fel egy magán nőgyógyászt, őt pedig a büdös életben többé ne is lássam. Zokogva mentem ki a rendelőből.
Miután kisírtam magamat s hazamentem az albérletbe felhívtam a páromat és elmeséltem neki mi történ, illetve a helyzetet, amibe belekerültünk. Sokat beszélgettünk az egészről és végül ketten együtt arra az elhatározásra jutottunk, hogy a gyermeket nem tudjuk vállalni, elvetetjük. Remélem, most nem az jön le rólam, hogy család és gyermekellenes volnék, vagy karrierista hp, mert ez nem igaz. Sajnos a párom és én is szegény családból jövünk, anyagilag nem számíthatunk másokra, csak magunkra. Mindketten szeretnénk idővel majd gyermeket vállalni, sőt, mivel tényleg őszintén szeretjük egymást és együtt képzeljük el a jövőnket, ezért az is nagyon valószínű, majd pár év múlva, ha újra teherbe esek, már másként döntünk majd. Most azonban még mindkettőnknek tanulnia kell, lediplomázni, egzisztenciát kialakítani és olyan körülményeket, hogy az a gyerek tényleg megkaphasson majd mindent, amire csak szüksége lesz.
Megtörtént a terhesség megszakítás, bár a beavatkozás előtt a nagy szilárd elhatározásom megingott egy rövid időre, végül nem bántam meg. Igaz, átértékelődtek bennem a dolgok. Azt azonban szeretném leszögezni, gyilkosnak nem tartom magamat, de a doktor úr szavai még mindig a fülembe csengenek és látom dühös arcát is, mély nyomokat sikerült hagynia bennem. Nem tehettünk arról, hogy teherbe estem, mert használtunk óvszert, mégis megtörtént a „baj”. Claudia. Forrás: Praxis.blog.hu
– Érdekes, hogy egy 19 éves, rendszeresen szexuális életet élő, óvszerrel védekező nőnek eszébe sem jut az, hogy terhes lehet, ha késik a menstruációja.
Nem tudom, hogy mit és hogyan mondta az orvos, de gondolom maga a hír elég sokkoló volt, és emiatt kicsit érzékenyebben reagált a hölgyemény mindenre. Szóval lehet, hogy nem is volt olyan brutál a doki, csak szubjektíven élte így meg a dolgokat.
– Azért kell semlegesen viselkednie, mert az orvosi etika szerint ezt kell tennie. Az etika, és a jog elismeri, hogy(bizonyos feltételek mellett) egy nőnek joga van döntenie a magzatáról. Ez az anya önrendelkezésének része, lehet nem egyet érteni, de nem tiszteletben kell tartani.
– Egy ilyen helyzet egy normális fiatal lányt alapból megvisel. Az orvosnak nem kell a barátnő szerepét vállalni, vigasztalni, de a minimum, hogy semlegesen, tárgyilagosan viselkedik (és tagadja meg az ellátást, ha úgy diktálja a lelkiismerete)
Amúgy meg furcsa, hogy nőgyógyász létére még nem szokott hozzá a hasonló helyzetekhez, 2 szülésre jut 1 abortusz, szóval gondolom nem a posztoló volt az első ilyen betege.