Csúf csörömpölés, csúszkáló, karistolva sikamló hang zavarta meg a húszméteres fákon dalolászó madarak lágy énekét. El is hallgattak egy villanásnyi időre a dalnokok, hogy felhívják a nyári délelőtt csendjében a figyelmet a kellemetlen, érdes súrlódásra, és annak esetleges fizikai következményeire a figyelmét azoknak, akik a szép nyári égbolt alatt töltik az idejüket.
Juli a verandára állított ernyős hintán lapozgatta a reggel érkezett képeslapot, öccse Ferkó, a fociját pattogtatta. Bár a ház tompította a zajokat, melyek az út felől érkeztek, mégis meghallották az aszfaltot karcoló inzultus csiszatolását. Juli felemelte a fejét, és úgy fülelt, Ferkó pedig lekapta a lábáról a lasztit, és kézben tartva a bőrt megmerevedett egy időre.
– Mintha karamboloztak volna az utcán – állapította meg Juli.
– Ahhoz csattanás is tartozna, az meg nem volt – ellenkezett az öccse.
– Nézzük meg! – Juli ledobta a hintaágyra az újságot, és Ferkóval együtt a kapu felé indult.
Az út szélén egy villanyoszlop tövében, látszólag élettelenül feküdt a burkolaton egy romos bicikli, és egy csaknem ugyanolyan leharcolt külsőt mutató fiú. Julcsi és az öccse mintha gyorsabban értek volna a kapuhoz, mint ahogy a nem egyszerűnek látszó baleset egyetlen résztvevője magához tért volna a megrázkódtatásból, amelyet a váratlan földet érés, valamint a vészfékezésnél is hatékonyabb megállás eredője okozott.
Feri mindjárt látta, hogy a bukást elszenvedő fiú az a típus, akit ő nagyon tud nem szeretni. Szőke haja még az aszfalton való hempergés után is jól mutatott, izmos karja és lába pillanatnyilag belegabalyodott a rommá lett jármű alkatrészeibe, de első pillantásra is látszott, hogy ez a fajta fiatalember egyike azoknak, akik állandóan elhalásszák előle a szemrevaló lányokat, és a hozzá hasonlóak miatt maradnak neki mindig a szeplős, kismellű, vézna petrezselyemárusok a tánctermekben, akik ráadásul általában még táncolni sem tudnak, és időnként összekeveredő lábakkal taposnak mindenféle cipőt és lábujjat olykor a sajátjukat is.
Julcsi is felfigyelt a fiú külalakjára, mely a köré gyűrődött kerékpár ellenére is erősen emlékeztette őt a félévszázaddal ezelőtti Robert Redfordra, s bár Julcsi egyáltalán nem hasonlított Jane Fondára, szívesen eljátszott volna néhány jelenetet bármelyik filmben ezzel a fiúval.
Egyelőre persze erre nem kerülhetett sor, a fiút fel kellett kaparni az aszfaltról, ahol eléggé kétségbeesetten próbálkozott a felállással a szőke lovag.
– Nagyon megütötted magad? – aggodalmaskodott Julika.
– Jól kinyírtad a bringádat – mondta Ferkó.
– Aha – nyögte egyszerre mindkettőjüknek a fiú, és megpróbált könyökére támaszkodva felemelkedni, de az éles fájdalomtól, ami végignyilallt a karján, lehanyatlott a kerékpár romjaira.
– Ahh! – nyögte, és ebből akár arra is lehetett volna következtetni, hogy csak ezt a két hangot használja kommunikációra.
– Segíts már neki! – nézett mérgesen az öccsére Juli, és maga is igyekezett felemelni a fiút. Feri is lehajolt, hogy hóna alá nyúlva segítsen a feltápászkodásban, de jobbnak látta, ha a biciklit hámozza le a srác végtagjairól, hiszen ez komoly akadályt jelentett neki a felállásban. Ferkó sajnálta a fiút annak ellenére, hogy a győztesek csoportjához tartozónak látszott. Először is azért, mert Ferkó egy cseppet sem volt rosszindulatú, másodszor pedig azért mert most, hogy a kerékpár is meg a fiú is romokban hevert az úttesten, egyáltalán nem látszott győztesnek.
Lassan mégis úrrá lettek a gravitáció törvényein, és felemelték a fiút és a járműroncsot a talajról. Mivel a sérült ember eleinte láthatóan alig állt a lábán, Ferkó sietett a biciklironcsot a kerítésnek támasztani, aztán gyorsan alátette a vállát a fickó másik könyökének, és így szimmetrikussá téve a terhelést, már könnyebben tudták betámogatni őt az udvarra. Mire a ház sarkához értek, valamennyire sikerült megbirkóznia saját súlyával, s könnyebben haladhattak előre.
A ház háta mögött állt a hintaágy a verandán, idekísérték az egyre jobban magára találó sérültet, aki nagy nyögések között ereszkedett le az imbolygó padocskára.
– A francba! – ez volt az első nem túl hosszú, de legalább egésznek tekinthető mondat, amit hallottak tőle. – Hozd már be légy szíves a bringámat, még ellopja valaki!
– Gondolod, erre jár egy munkát kereső műszerész? – kételkedett a véleményében Feri, de azért kicsattogott a kapuhoz, és a hóna alá kapva hátrahozta az udvarba az egykor értékes versenygépet.
– Most ne foglalkozz a bicikliddel! – nyugtatgatta Julcsi a sérültet. – Feküdj nyugodtan! – a feje alá tett néhány, egyébként a kerti ülőkékre szánt kispárnát.
Juli térült-fordult, langyos vizet hozott egy lavórban meg steril gézt, és nekilátott a szakszerű elsősegélynyújtásnak. Megmozgatta a sérült, horzsolt végtagokat, és meggyőződött arról, hogy törés nincs, tehát nem szükséges komolyabb, orvosi beavatkozás.
– Vedd le a pólódat! – utasította a fiút, és segédkezett is neki a koszlott, feslett ruhadarab eltávolításában, aztán megvizsgálta a véresen csillogó foltokat, az aszfalton való csúszás eredményét. – Jól elintézted magad – állapította meg szakszerűen. – Mi a neved? – kérdezte munka közben. – Hogy szólítsunk?
– Robi vagyok – mondta a kérdezett két sziszegés közben. – Muszáj ennyire dörgölnöd? – aggodalmaskodott.
– Muszáj barátocskám – felelte Juli. – Ha nem tisztítom ki, begyullad.
Még a neve is – gondolta magában munka közben a serényen dolgozó lány. – Robi, mint a Redford, aki először eszembe jutott, amikor megláttam.
– Honnan az ördögből tudod, hogy így kell csinálnod? – sziszegett tovább a fiú.
– Onnan, hogy ezt tanultam – mondta Juli. – Az idén érettségiztem belőle. – Végzett a könyökökkel, a csuklóval, a váll következett. Szívesen végig simított volna az izmos mellkason is, de ott nem volt sérülés, így erre nem lett volna semmi ok. Ok nélkül meg ugye…
Kicsit forgatta Robit a fekhelyen, hogy mindenhol megvizsgálja, nem maradt-e valahol rejtve némi horzsolás, aztán a térdek következtek.
Tanulmányai közben persze már sok férfitestet látott, lemosdatott, vetkőztetett és öltöztetett, és a szakma szabályai szerint a szükségesnél nagyobb figyelmet soha sem szentelt ilyenkor a betegnek, ám a mai eset eltért a szokásostól. Robi nem a rendelő műbőr asztalkáján feküdt, hanem a saját házuk teraszának a hintaágyán, és átkozottul jól nézett ki. Már két hónapja is van annak, hogy a barátjával szakított, két hónapja nem ölelte őt férfi, és most szívesen szentelt volna nagyobb figyelmet Róbert idomainak, de a szakmai fegyelem gátakat emelt elé. Szívesen végigsimított volna az izmos férficombon, fel a rövidnadrág széléig, de ott nem volt sérülésnek nyoma.
– Szerencséd, hogy semmid sem törött el – mondta, hogy elterelje a figyelmét a nem egészen szakszerű gondolatokról.
Valóban szerencse – gondolta Robi. – Akkor nem ez a finom kiscsaj ápolgatna, hanem jönne értem a mentő.
Róbert kezdett felocsúdni a sokkból, amivel az esés járt, és kezdte fiatalemberként nézni Julcsit, aki az ápolásával tüsténkedett. Mellette guggolva világoskék sortja ráfeszült gömbölyű popsijára, a fehér blúz, amely kerti semmittevéshez készült nem betegápoláshoz, kellemesen előreomlott, a kivágás ígéretesen kínált betekintést a halmok lankájára az emelkedő kezdetén.
Robi nadrágjában is emelkedőben volt a beltartalom, bár testének romos állapota nem indokolta az emelkedő hangulatot, ösztöneinek azonban nem tudott parancsolni. Még szerencse, hogy a biciklizéshez magára vett feszes rövidnadrág nem tette láthatóvá feszengő szerszámát, különben szégyenkezhetett volna az ápolását végző fiatal lány előtt.
– Téged hogy hívnak? – eszébe jutott, hogy még nem tudakolta meg csinos ápolónője nevét.
– Julcsi vagyok, az öcsém pedig Ferkó – adta meg a választ Juli.
– Igazán rendes dolog tőled, hogy gondjaidba vettél.
– Fogadalmat tettünk rá az iskolában – szerénykedett Julcsi, és rámosolygott a fiúra.
Lassacskán véget ért az ápolás. Kötés, tapasz került azokra a helyekre ahol arra szükség volt, és akár el is bocsáthatta volna a váratlan vendéget, de nem volt kedve sürgetni őt a távozásban.
– Szerintem heverészned kellene még egy kicsit, amíg múlik a sokk hatása – mondta. – Mi a csudát műveltél, hogy ekkorát sikerült esned?
Robi csak a vállát vonogatta. – Fene se tudja – felelte. – Talán túl gyorsan hajtottam, és egy kődarab, vagy egy repedés a betonon elintézett.
Julcsi nekilátott az ápolás segédeszközeinek eltakarításának, ezzel távolabb került a fiú vizslató szemeinek hatósugarából.
– Az a baj, – fordult most Ferkó felé a beteg – hogy a bicaj is összetört, pedig az nem gyógyul meg egy kis kényeztetéstől, mint ahogy én azért helyre jövök majd ettől az ápolástól.
– Ezzel bizony nem fogsz ma hazakerekezni – hagyta helyben Feri.
Julcsi visszatért, és hogy kissé marasztalja ápoltját, magával hozott egy doboz narancslét, meg poharakat. Megint lekucorodott a nyugágy mellé, töltött az italból mindhármuknak. Ferkóét letette a kis asztalkára, de a vendég poharát előzékenyen felé nyújtotta. Felemelt karja vállban megemelte laza ingecskéjét, és Robi most egy kicsit mélyebben pillanthatott a kivágás feltárulkozó nyílásába, ám amikor észlelte, hogy Juli meglátta tekintete irányát, zavartan visszakapta a szemét, és kicsit el is pirult. A lány legalább annyira zavarba jött, mint Róbert. Nem szerette a leskelődőket, de eszébe ötlött, hogy pár perccel korábban ő is hasonló ingert érzett, amikor a fiú izmos testén siklottak ujjai.
– Nem akarok a terhetekre lenni – mondta zavarta Robi, és tápászkodni kezdett volna helyéről, de Julcsi marasztalóan tette a karjára – a sportosan izmos karra – a kezét.
– Maradj csak! – erősítette meg szavakban is a mozdulatot. – Még pihensz egy kicsit, aztán hazaviszlek.
– Mivel? – kérdezte önkéntelenül is Robi. – Talicskával?
Julcsi nevetett. Kis mosolyból született a gyöngyöző kacaj, amely nem volt gúnyos, csupán jókedvű. Piros ajkai szétnyíltak, láthatóvá lettek a hibátlan hófehér fogak. Robi ámulva nézte a lányt. Eddig sem maradt közömbös ápolójának külalakja iránt, de magával ragadta a gondtalan kacaj, a hajából felé sodródó illat, és a kellemes, csilingelő hang. Elfeledte, hogy korábban a blúza alá akart csupán benézni, ezt minden lánnyal megteszi a hozzá hasonló korú fiatal, ha nem kimondottan csúnya a látványosságot ígérő delikvens. Most már jobban meg akarta figyelni a lányt. Nem csupán a melleit, hanem egyéb részeit is. Szerette volna, ha megismerheti a gondolatait is, elvégre nem mindennap akad az útjába valaki, aki teljesen önzetlenül segít rajta, és mellé még szép, és valószínűleg kedves is.
– Nevess még! – kérte, amikor abbamaradt a rövid kacagás. – Tetszik a nevetésed.
– Majd legközelebb, ha megint megnevettetsz.
Most Robi mosolyodott el, de jelen állapotában, csak kínos fintor lett a szándékozott mosolyból.
– Most nem megy – mondta. – Majd kerítsünk rá alkalmat, és akkor talán sikerül.
Julcsinak tetszett, amit hallott. Szerette volna ő is kipróbálni az ő Robert Redfordját, hogy vajon milyen ember a kellemes külsejű ismeretlen, amikor nem gyötrődik az éppen csak gyógyulásnak induló horzsolások, kis sebek szúrásától, nyilallásaitól.
Ügyetlenül, botladozva beszélgettek még vagy félórán keresztül, aztán Robi tényleg elérkezettnek látta az időt arra, hogy véget vessen a nem tervezett vendégeskedésnek.
– Azt ígérted, hazaviszel – most végre sikerült feltápászkodnia heverő testtartásából.
– Meg is teszem – felelte Juli. – Remélem, hogy ebben a városban laksz, és nem az ország másik végében.
– Persze – helyeselt a fiú. – Nem lakom messze, de a bringámon tényleg nem tudnék most elkerekezni, még odáig sem.
– Kiviheted a kocsimat az utcára – vetette oda engedékenyen az öccsének Julcsi. Ferkó, aki gyakran kunyerálta ki magának erre a lehetőséget, most is sietve ugrott, hogy a kérésnek eleget tehessen.
– Van autód? – nézett rá csodálkozva a fiú.
Julcsi hirtelen megint zavarba jött, mint a lódító gyermek, akit az osztálytársai hencegésen kaptak.
– Csak egy kis Tico – pironkodott. – Nem mindenki nézi autónak, de azért négy kereke van, és nem tekerni kell a pedált, ha azt akarom, hogy menjen. A szüleimtől kaptam, mert egészen jól tanulok.
Valóban rövid ideig tartott az autóút. A kisváros másik végén, a domboldalon volt az utca, ahol Robiék háza állt.
– Ott állj meg légy szíves, ahol a négy meggyfa lombosodik! – bökött ujjával az utca közepe táján álló zöld sátorra a fiú.
Julcsi kis Ticojával beállt két fa közé. Fenn a lombkoronában temérdek gyümölcs pirosodott, vagy inkább feketéllett. A négy gyümölcsfából álló sor végén, a legnagyobbikon valami nagy piros folt is látszott, amiről rövid idő után kiderült, hogy egy fiatal lány rövidnadrágja és pólója. Ez akkor lett teljesen bizonyossá, amikor a piros ruházat viselője egy merész szökelléssel leugrott az ágak közül.
– Hozzánk jöttetek? – kérdezte a vezetőülésből kiszálló Julcsit, de amikor a kocsi túlsó oldalán előkászálódó bátyját meglátta, elszörnyülködve kérdezte a karjain, és lábain sokasodó gézpólyák láttán. – Atyaisten! Mi történt veled?
– Felnyalta előttünk az aszfaltot – mondta Ferkó, aki a hátsó ülésről bújt elő.
– Eltört valamid? – rémüldözött tovább a lány, bátyja bicegő járását figyelve.
– Ne aggódj húgi! – nyugtatta meg Robi. – Túlélem. – Felemelkedve görnyedt tartásából, amire az alacsony kocsi miatt kényszerült, már emberibb módon mozgott. – Ő Julcsi – mutatta be megmentőjét a húgának. – Ő pedig a tesóm – fejezte be a bemutatást, mintha Ferkó nem is lenne velük.
– Én meg Feri vagyok – végezte el helyette a feladatot Ferkó, és kezet nyújtott a lánynak.
Mikor Feri meglátta a fáról leugró lányt, arra számított, hogy valami jó kis bőr kerül elé, és most kissé lehűlve állapította meg, hogy Robi húga éppen az a forma, akihez a Robi-félék miatt neki szerencséje szokott lenni, vagyis a maradék. Vékony, nincs pulóvert feszítő melle, rövid nadrágja pedig lazán hintázik vékony gerezdekből formálódott fenekén. Ráadásul a haja vörösbehajlóan gubancolódott a fején, ahogy a fa ágai összebogozták fenn a lombok között.
– Én meg Török Flóra vagyok – mutatkozott be a lány, meggyel félig rakott kosarát a balkezébe fogva, jobbját komolykodva nyújtotta Ferkó felé.
– Szia! – köszönt neki Feri, és határozatlanul megszorította a felé nyújtott kezet. Eddig csak fiúkkal szokott kezet fogni, először fordult elő, hogy egy lánynak mutatkozott be így. Most mustrálgatta egy kicsit Flórát. A vörös hajkorona alatt, élénken csillogó szemeket látott, és a szemek alatt két-három apró szeplőt, a kis, fitos orr két oldalán.
Amint elengedték egymás ujjait, a lány néhány egyszerű mozdulattal próbált meg rendet csinálni borzas frizurájában. Ferkó azt vette észre, hogy a kis mellek a póló alatt, rakoncátlanul hintáznak a mozgástól jobbra-balra, és mintha két borsószemben végződnének, hegyesen böködték a ruhát. Eddig egyszer sem jutott eszébe, hogy ilyen kis mellek is izgatóak tudnak lenni, de most a nyugtalanul fickándozó halmocskák, határozottan ingerelték őt. Alig tudta levenni a szemét a laza ruháról, amely így könnyű lengedezésével jobban vonzotta a tekintetét, mintha meztelenítően feszes lett volna. Végül mégis csak erőt vett magán, és felemelve a fejét, zavartan Flóra szemébe nézett.
– Tele van meggyel a fátok – mondta.
– Akarsz szedni magatoknak? – Flóra megint igazított egyet a haján, mert nem volt elégedett a korábbi eredménnyel.
Feri a vállát vonogatta. – Szívesen megkóstolnám – bökte ki végül.
– Majd legközelebb – ítélkezett a nővére. – Most már sietnünk kell haza.
– Akkor ebből vigyetek! – ajánlotta a lány a kosár tartalmát. Most mintha kicsit pirosabb lett volna az arca, mint amikor leugrott a fáról az imént.
– Az jó lesz – egyezett bele végül Julcsi, és egy mindig nála lévő kis kosarat vett elő a parányi csomagtartóból. – Te pedig nézesd meg magad egy orvossal! – fordult még egyszer Robi felé. – Lehet, hogy kellene kapnod egy tetanuszoltást.
– Más nem is hiányzik – ellenkezett a fiú.
– Szemrevaló csaj a Robi húga – mondta az öccsének, mikor már hazafelé autóztak a Dombhát utcából.
– Kis vörös bige – fitymálkodott Ferkó – Ha valami piros topánkát húzott volna a tipegőire, ő lehetne a Piroska a meséből.
– Jól áll neki ez a szín – bizonygatta Julcsi.
– Eh! – legyintet Ferkó, és közben azon gondolkodott, hogy soha sem szerette a vékony, szeplős, vörös hajú lányokat. Arról nem akart eszmét cserélni, hogy valamiért mégis érdeklődve figyelte a vékony ruha alatt ugráló, hegyes mellbimbókat.
Később, este, talán a fehéren világító holdfény lehetett csak az oka annak, hogy a fiatalok nem könnyen szenderedtek álomra. A Széchenyi utcában Ferkó és a nővére, egyaránt a délelőtti kalandon, és lehetséges következményein gondolkodott, és a Dombhát utcában is lassan érkezett az álom a szemekre.

Másnap délelőtt Ferkó egy ideig kerülgette a náluk maradt biciklit, aztán megszánva a romjaiban is szép versenygépet, kitolta a kamrából a napra, elővette kis szerszámos táskáját, és nekilátott a gép szétszedésének.
Az alkatrészeket előbb csak megtörölgette egy darab olajos ronggyal, aztán szétrakta őket egy kiterített újságpapírra. Mikor már mind ott sorakozott szép rendben a régi napilapon, edényt hozott, petróleumot töltött bele, és egy ecsettel egyenként elmosta a csavarokat, csapágyakat, lánckerekeket meg az összes apró bizgentyűt. Egész délelőttje ráment, míg úgy-ahogy letisztított, majd kiegyengetett, és helyreállított minden fogantyút, sárhányót meg alkatrészt. A két kerék küllőinek egyenesre húzása, a durva nyolcasok kihúzása az abroncsokból ebéd utánra maradt.
Estére összerakva, bezsírozva, menetkész lett a bringa.
– Holnap vigyük el a kerékpárt a gazdájának! – javasolta nővérének.
– Ahhoz én mire kellek? – vetette ellent Julcsi, pedig éppen ezt akarta ő is, csak valahogy flegmának akarta mutatni magát.
– Semmi kedvem a város másik végéből gyalog hazacaplatni – felelte Ferkó. – Ha elkísérsz, hazahozhatnál autóval.
Ebben maradtak.
Az este ugyanolyan holdfényes volt, mint az előző, és álomtündér alighanem forgalmi dugóba keveredhetett valahol a langyos nyáreleji estében, mert most is csak lassan sikerült elaludni egyeseknek a nyitott ablakok mögött. Egyikük sem akarta tudomásul venni, hogy mi okozza álmatlanságukat; még Ferkó sem, pedig ő volt, aki kivitelezhető tervet kovácsolt a következő napra. Nem szívesen ismerte volna be, hogy látni akarja az ugrándozó borsószemecskék táncát a piros blúz anyagán keresztül.
Nem volt nagy művészet újra megtalálni a meggyfasort a Dombhát utcában. Ferkó egyébként is ismerte a kisváros minden negyedét, hiszen addigi élete alig tizenhat évét ezen a településen élte le. Biciklijén bejárta már a legtöbb utcát és a környező lankás dombokat, meg a dűlőutakkal keresztezett réteket is.
Mikor bekanyarodott az utcába, már messziről meglátta, hogy a kapuban ketten állnak, egy hosszú szőke hajú, sudár, feszes blúzt viselő lány, meg a hozzá képest kissé jelentéktelen külsejű Flóra, aki most nem öltözött tiszta pirosba. Éppen akkor érte őt utol kis kocsijával a nővére, amikor Ferkó lefékezett a két lány előtt a kiglancolt biciklin.
– Sziasztok! – köszöntötte őket, végigmérve mind a kettőt.
– Látom, vendéged jött – mondta a szőke lány. – Úgy is menni akartam.
– Nem az én vendégem – szabadkozott hirtelen ismét elpirulva Flóra. – A bátyámhoz jöttek.
– Mennem kell – ismételte meg a barátnője, majd jobbról-balról megpuszilta a barátnőjét, és gömbölyű popsiját hintáztatva útra kelt.
– Visszahoztátok a Robi bringáját! – lábalt ki zavarából Flóra, megrázva rakoncátlanul repkedő hajtincseit. – Örülni fog neki – megnyomta a kapufélfára szerelt csengőt maga mellett, mire a bátyja kihajolva az egyik nyitott ablakon harsányan kiabálva hajolt ki.
– Miért csöngetsz?
Aztán meglátta a csoportosulást a kapunál, és felélénkült.
– Gyertek be! – invitálta őket.
Ettől egy kicsit feszélyezettek lettek mind a hárman. Bár Julcsi felkészült erre, most mégis zavarban érezte magát. Hasonló helyzettel még sosem találta szemben magát.
Zavarukat eloszlatta az, hogy Robi pár másodpercen belül, most már csak enyhén bicegve megjelent a járdán, és széles mozdulatokkal ismételte meg az iménti invitálást.
– Igazán rendes, hogy elhoztátok a kerékpáromat – mondta. Karján, és lábán a kétnapos kötés, már kissé elszürkült és meggyűrődött.
– Orvosnál voltál? – nézett rá szigorúan a szakember szemével Juli.
– Hogyne – tiltakozott Robi. – Még belém vágott volna egy Tetanuszt.
– Ne féljetek! Túléli. – Tódított egyet a húga.
Julcsi kezében ott volt a táskája, benne a szükséges kötszerek, meg sebápoló porok.
– Átkötözlek – mutatott a táskájára.
Robi, kis fintorral vette tudomásul a dolgot. Nem szokott hozzá, hogy a testi problémáit megossza másokkal, ám nem volt ellenére a gondolat, hogy Julcsi pár percig vele fog foglalkozni.
– Hol tudsz ledőlni? – nézett szét a verandán.
– Itt sehol – felelte a fiú, – de bent a nappaliban van egy heverő.
Ferkó és Flóra kettesben maradtak az udvaron.
– Sok munkád volt a bringával? – kérdezte Flóra.
– Nem vészes – szerénykedett Ferkó. – Kénytelen voltam foglalkozni vele, mert olyan összetörten nem lehetett volna elhozni tőlünk, csak legfeljebb teherautóval.
– A bátyám biztos hálás lesz neked, csak még nem gondolt rá, hogy megköszönje.
Feri megvonta a vállait.
– Nem számít.
Elszótlanodtak, és zavartan álldogáltak egymás előtt. Flóri arcán nem akart enyhülni a pír, és Ferkó valamiért úgy látta, most jól áll neki a kis pirosság. Világoskék ingblúz volt rajta, a mellrésznél két hatalmas zsebbel, és a sok szövet, jobban rejtette a hintázó cseresznyemagvakat, mint a múltkori vékony póló. Kicsit sajnálta, hogy ezúttal szerényebb látványossággal kell beérnie. Kárpótlásul alaposan végigmustrálta Flórát, aki ezt észre is vette, de nem merte szóvá tenni. Talán arra gondolt, hogy akkor reagálnia is kell valamit erre, és abból nem biztos, hogy úgy keveredik ki, ahogyan szeretne. A veranda korlátjának támaszkodva lógázta az egyik lábát maga alatt, ahogy az egy igazi tinihez illik.
– Van két csincsillám – árulta el. – Nem vagy kíváncsi rájuk?
Kicsit oldalról nézett a fiúra, miközben beszélt. Ferkó nagyon huncutnak találta ezt az oldalpillantást.
– Még sosem láttam csincsillát – ismert be.
– Gyere! – csapott le rá lelkesen Flóra. – Megmutatom őket.
Viharzott előre, de az egyik kezét hátranyújtva elkapta Feri kezét, és úgy húzta maga után. Rövid szoknyája hullámzott a combja körül, ahogy szinte szaladt felfelé a lépcsőn, a tetőtérben lévő szobája felé. Felérve a drótketrechez lépett, felemelte a tetején lévő ajtót, és kiemelte a két csincsilla közül az egyiket. Egész mélyen le kellett hajolnia, mert a kis állatka majdnem a padlóval egy szintben futkosott lent a drótházikó alján. Szoknyája megemelkedett, és szép, formás lábai messze a térd felett is bemutatkoztak Ferinek, aki szívesen gyönyörködött az elétáruló képben. Persze a látvány hamar abbamaradt, mert Flóra gyengéden a karjába véve a kis, fényes, állatkát, amelyik kék színben játszó szőréből kivillantva apró szemét, gyanakodva nézett az idegenre. Fitos orrán át szuszogó hangot hallatva, szaglászta a fiú illatát.
– Még nem ismer téged. Adj neki valami csemegét! – fejével a ketrec mellett álló dobozka felé intett.
– Ebből? – nézett kérdően a lányra Ferkó, és az aszalt gyümölcs dobozára.
– Az a kedvence – bólogatott Flóra, a melléhez emelt állatkát cirógatva.
Feri néhány szárított almadarabot nyújtott, bátortalanul az ujjai hegyére csippentve a szőrmóknak, amelyik hirtelen mozdulattal, gyors egymásutánban kikapta a kezéből a felé nyújtott csemegét, aztán pofácskájában elraktározva, rágcsálni kezdte azokat.
– Ez tényleg ízlik neki – állapította meg Ferkó.
– Most próbáld megsimogatni! – mondta a lány, de egy picit sem távolította el a keblei elől a csincsillát.
Ferkó három ujját előrenyújtva, megpróbálta úgy végighúzni a kezét az állat szőrén, hogy közben ne érjen a lány melléhez, bár nagy volt a kísértés, hogy mégis megtegye. A lányszobában kettesben töltött percek adtak egy csekély intimitást, és ez bátorságra késztette, meg el is bátortalanította. Kétségtelen, hogy erotikus hatást gyakoroltak rá az eddigi pillanatok, pedig még mindig úgy érezte, hogy a vékony lányok nem a kedvencei, de azért azt el kellett ismernie, hogy Flóra ebből a fajtából, nem a leghétköznapibb jelenség. A legkisebb okra is megjelenő enyhe pirosság az arcán jól állt neki, és vékony alakja közvetlen közelből másként gyakorolt rá hatást, mint álmai nője, akivel a valóságban még sosem találkozott, és akihez hasonlóval sosem került még testközelbe se, kezdett kevésbé vonzó lenni.
A csincsilla mocorogni kezdett a lány ölében, aztán mikor megneszelte, hogy a lány a ketrec felé fordul, és előrehajlik, hogy betegye az otthonába, egy fürge mozdulattal kiugrott a tenyeréből, és benntermett a párja mellett.
– Láttam, jól megnézted a barátnőmet – mondta váratlan témaválasztással Flóra, miközben pár mozdulattal végigsimított a ruháján, hogy elrendezze a dajkálás után keletkezett ziláltságot.
Most Ferkó pirult el kicsit.
– Nem lehetett nem észrevenni, pont a kaputok előtt állt.
– Ilyen lányról álmodozik minden fiú. Ugye? – Flóra most kihúzta magát, kifeszítve felsőtestén az inget, amitől az rásimult idomaira, és végre megmutatta egy kissé az alakját.
Feri nem tudta hirtelen miként válaszoljon, erre a provokatív kérdésre.
– Nemcsak a külalak számít – vágta ki magát.
– Az ilyen formára mondjátok ti fiúk, hogy jó bőr.
– Neked sem kell szégyenkezned – csúszott ki Feri száján. – Biztos nincs olyan karcsú dereka, mint neked. – Bátortalan ujjaival a lány csípője felé közelített. Korábban el sem tudta képzelni, hogy valaha bátorságot vesz ahhoz, hogy egy lányt így érintsen meg.
– Átéred a derekam? – csillant fel a szeme Flórának, és kipréselve tüdejéből a levegőt behúzta a hasát.
Erre a bátorításra nem számított a fiú, de élve az alkalommal, széles araszra tárt ujjaival megpróbálta körülfogni Flóra derekát.
– Majdnem – nevette el magát, – de ha sokáig így maradsz, légszomjad lesz – mondta, és elfelejtette elvenni a kezét a karcsú derékról.
Flóra pajkosan megbillegtette előtte a mutatóujját.
– Nem az én derekam vastag, hanem a te ujjaid rövidek – nevető szemei csillogva mélyedtek Ferkó tekintetébe, aki megbabonázva állt vele szemben. Továbbra sem akarózott elengedni a lányt, sőt, kezeit inkább lassan feljebb kúsztatta Flóra oldalán. Fel, fel, egészen oda, ahol a mellei voltak. Hüvelykjével már érezte az emelkedőt, ahonnan a keblek indultak. Szívesen mozdult volna előbbre is, hogy további területekkel is megismerkedhessen, de nem mert kísérletezni ezzel a mozdulattal.
A lány is érzékelte, hogy mi történik, és átfutott az agyán, hogy ezt eddig, még senkinek sem engedte meg, de az is igaz, hogy nem szoktak hosszú sorokban kígyózni a jelentkezők a próbálkozáshoz. Most szeretett volna alá fordulni, testével alákanyarodni a fiú ujjainak, hogy megérezze azt, milyen érzés is az, amikor nem a saját keze érinti meg a mellbimbóit, de neki is kevés volt ehhez a bátorsága. Aztán egy hirtelen vett bátor mozdulattal fordult egyet, és Ferkó emiatt önkéntelenül is végigsiklott ujjaival előbb az egyik, aztán a másik keblen. Készületlenül érte az ajándék érintés, épp csak regisztrálni tudta, hogy mi történik. Csak egy futó pillanat, mintegy véletlen volt, és már véget is ért.
Flóra persze tudta, hogy nem véletlenről van szó, de a bátorságát ő is elveszítette a következő pillanatra, ám mivel ő felkészültebb volt, emlékébe tudta vésni a könnyű suhanást, ahogy a fiú ujjai végigszántották az ingét a melle felett.
– Gyere! Menjünk le a kertbe! – mondta Flóra, és a fiú előtt szaladva, viharzott lefelé a lépcsőn, el a nappali behajtott ajtaja előtt, meg sem állt a napfényben fürdő udvar közepéig.
A nappali szoba ajtaja mögött, éppen véget ért a sebkötözés. Nem volt nagy ügy, a sérülések szépen gyógyultak, volt hely, ahová nem is kellett visszarakni a gézt, és mindenhol kisebb lett a kötés, mint előtte volt.
Julcsi a heverő szélén ült, Robi pedig bekötözött könyökére támaszkodva félig ülő helyzetbe tornázta magát. Egyik kezével támaszkodva maga mellett, a másikkal Julcsi haja felé közeledett.
– Szerencsés vagyok a balesetemmel – mondta, mire Julcsi kérdően nézett rá.
– Épp a ti házatok előtt sikerült összetörnöm magam, és nem egy szakállas, hatvannégy esztendős lódoktor tanyájának bejáratánál. – Ujjaival elérte a laza hajkoronát, és megsimogatta. Mozdulatában nyoma sem volt a tizenöt-tizenhat éves ifjak tétovázásának, és Julcsi sem jött zavarba, mint öccse, vagy Flóra teszik állandóan, pedig az ő érverése is felgyorsult az elhangzottaktól és a simogatástól. – A lelkem is összetört. Azt is meggyógyítod?
– Mi baja a lelkednek? – Julcsi hangja halk és bizonytalan volt. – Én nem vagyok gyógyító. Míg az egyetemet el nem végzem, csak ápolni tudlak, de addig még van előttem fél tucat év. Csak ősszel leszek gólya.
Róbert elmosolyodott.
– Képzeld magad a helyembe! Az ember az ilyen lányoknak általában inkább imponálni szeretne, én pedig a földön végignyúlva, egy kupac biciklialkatrész közepén mutatkoztam be neked. Ez komoly trauma.
– És most mit tehetek érted ez ügyben? – Robert ujjai, még mindig Julcsi haját rendezgették, de lassan átkulcsolták a tarkóját, aztán miközben maga is közeledett arcával a lány felé, kicsit közelebb vonta magához Julit. Nem kellett nagyon erőltetnie. Juli maga is igyekezett Robihoz közelebb hajolni, aztán mikor már egészen közel volt a fiúhoz, megnyílt ajkakkal várta a másikat.
Robert mondhatta volna, hogy: ez sokat segít a lelki egyensúlyom helyreállításában, de ehelyett inkább újra megcsókolta a lányt. Szorosan átölelte a derekát, egymáshoz simultak, élvezve a másik testének érintését.
Kezdett megszűnni körülöttük a világ, csak egymásra figyeltek. A kis zaj, amellyel a két fiatal elrohant a behajtott ajtó túlsó oldalán, nem vonta el a figyelmüket. Tudatuk kezdett beszűkülni kétszemélyes világegyetemükbe, amely még nem volt kész a teljes eggyé válásra, de képes volt a zavaró tényezők kiszűrésére.
Egyiküknek sem volt szokása, hogy rövid ismeretség után a másik karjába zuhanjon, aztán előtte meztelenül futkosva hívja fel a végső rítusra a másikat. Visszafogottságukat azonban erősen igénybe vette hormonjaik telítődése a vérben. A násztánc idejének lerövidítése még elfogadható volt számukra, de kihagyása nem, így aztán nem tettek egyebet, csak csókolóztak, és ölelték egymást. Még a kezek sem indultak el azok felé az intim tájak felé, amelyek kívánták az érintést, ehelyett megelégedtek azzal, hogy testük minél nagyobb felületen érintkezzék a másik testével.
Végigdőltek a heverőn, egymáshoz simultak, ajkaikkal a másik arcát, és ajkait keresték, nyelvükkel a másik nyelvét, és száját kutatták, bőrük minden idegsejtjével igyekeztek a ruhán át megérezni a másik bőrét, így telt el vagy húsz perc. Aztán mikor Julcsi felállt a fekhelyről, az áthevüléstől piros arccal kezdte rendezgetni magán zilált ruháját, amely nem arról tanúskodott, hogy megbomlott volna a hagyományos határzár egysége a testén, hanem éppen arról, hogy heves játék közben keresve az érintkezési pontokat, de a határt tiszteletben tartva nem léptek át bizonyos konvencionális korlátokat. Ám ez a ziláltság nem volt ígéret a jövőre nézve, bár azt sem jelentette, hogy a határzár lebontása várható.
Még nem.
– Ezt a gyógymódot nem tanították az eddigi tananyagban – mondta zavartan Júlia.
– Nekünk kellene kifejleszteni hozzá a tananyagot – Robi is talpra vergődött.
Julcsi elmosolyodott. – Szeretnél korrepetitor lenni a leckéből?
– Szép, ahogy mosolyogsz – ismételte meg múltkori állítását Robi, és újra megcirógatta Julcsi arcát, mire Juli megfogta a felé nyújtott kezet, és az arcához szorította egy pillanatra.
– Mennem kell! Az öcsém, biztos nem tudja, mi tart ilyen sokáig.
– Nem hinném, hogy részletezni kellene előtte az eltelt perceket ahhoz, hogy kitalálja mit műveltünk.
– Pont ez a bajom – mosolyodott el még jobban Julcsi, és a mosoly egyre inkább hasonlított nevetésre.
– Úgy illene, hogy a beteg járjon kötözésre az ápolójához, nem fordítva. Meglátogathatlak?
Julcsi gondolkodott egy kicsit a válasz előtt.
– Holnap – nyögte ki végül. – Délután gyere! – Nem merte vállalni a délelőttöt, amikor a szülők magukra hagyják őket, és a kísértés nagyobb lehet annál, mint aminek leküzdésére vállalkozni akar.
– Jól elvoltatok a Flórával, míg én a bátyját kötöztem – mondta hazafelé az autóban Ferkónak Julcsi.
– Elég jól elvoltál te is a Robi kötözgetésével, míg mi beszélgettünk – válaszolt epésen az öccse. Még mindig nem mert belegondolni, hogy valójában mi is zajlik kettőjük között.

– Még meg sem köszöntem, hogy rendbetetted a biciklimet. – köszöntött rá Ferkóra másnap délután Robi, amikor az előre megbeszélt időpontban beállított.
Feri csak morgott valamit válaszul.
Julcsi rosszul számított, amikor azt tervezte, hogy a szülők jelenléte a lakásban, majd védelmet nyújt neki érzékei követelődzése ellen. Nem nyújtott semmit. Már hosszú ideje nem nyitották rá váratlanul a szoba ajtaját, korábbi barátjával is azt tehettek volna a becsukott ajtó mögött, amit csak akarnak, csupán jelképes korlátnak számított az, hogy a két felnőtt, a földszinten nézi a tévét, vagy a nappaliban ücsörögve zenét hallgat, újságot olvas. Amikor az anyja feljött a mosókonyhába a mosógép kiürítése, vagy megtöltése végett, akkor is csak az ajtón kívül motozott, és minden rendetlenség, vagy ruházatbeli hiányosság eltüntetésére hagyott nekik időt, mielőtt benyitott hozzájuk. Alighanem a saját nyugalmát védte ezzel a konfliktuskerülő magatartással.
Természetesen most is a korábban felvett szokások szerint alakult minden, Robi egy olyan rítusba kapcsolódott be, amely egy másik fiú miatt alakult ki, de amely azért követhető volt az új felállás szerint is. Pár perces udvariaskodás, egy rövid bemutatkozás után, elvonultak előbb a verandára, aztán pedig Juli szobájába.
Julcsi dobogó szívvel engedte előre a fiút az ajtóban. Azt tudta, hogy az első este, még nem enged meg mindent Robinak, még akkor sem, ha Robert Redford egykori külalakjával bír, de nem volt tisztában azzal, hogy hol lesz képes megvonni a határt, az elfogadható viselkedésben.
Nagyon úgy nézett ki, hogy talán sehol.
Mindjárt az ajtó becsukódása után, még a szoba közepének elérése előtt csókolózni kezdtek. Szinte beleolvadt a fiú karjaiba. Nem egyszerűen ellenállás nélkül ölelte meg őt, hanem inkább kereste a minél tökéletesebb kontaktust testével Robi teste felé fordulva.
Róbert nem akarta lerohanni a lányt mindjárt az első alkalommal, amikor előre tervezetten együtt lesznek négyszemközt, de nem tudta türtőztetni magát. Nem tudta, de érezte, hogy Juli is vágyik az ölelésre, nemcsak ő. A közöttük lévő vékony nyári öltözék, szinte meztelenné tette őket. Mindenét érezték a másiknak. Az első csók, nem csupán ajkuk, és nyelvük találkozását jelentette, hanem csaknem teljes bőrfelületük egymáshoz simulását is. Ujjaik hegye a másik tarkóján, vállain, hátán siklott, és a könnyű ujjatlan trikó alig fékezte a tapintás érzékelését. Rövid nadrágjaik aljától lefelé egymásra találó combjaik nyomultak be a keletkező zugokba, résekbe, és Robi pillanatokon belül szorosnak tapasztalta a nadrágját, ám vele szemben Julcsi is érezte, hogy mi feszeng a fiú ruhája alatt, s nem volt semmi kedve ahhoz, hogy eltávolodva tőle, csitítsa a feszülést.
Percekig csókolóztak így állva, fél méterre az ajtótól. Újdonságként ismerkedtek egymás idomaival, alakjával, a másikból áradó vonzerővel, és feromonjaik, amelyet tudatosan egyik sem érzett, keveredve a másikéval bódították, bolondították őket.
Azért mégsem vadultak be teljesen, a civilizációs máz összetartotta szétesni készülő egyéniségüket. Robi valóban nem gázolta le Julit, és ő sem adta át magát tehetetlen rongybabaként a szenvedélynek. Csak lassan haladtak előre.
Ujjak kúsztak be ruháik szélei alá, térd koccant a térdhez, comb slisszolt a combok közé. Előbb csak Robi két ujja akadt bele Julcsi pólójának az aljába, mintha csak véletlenül történne, aztán gyöngéd lányujjak kúsztak be a férfias izmokat rejtő trikó alá a vállnál.
A két ujj után megjelent még másik kettő, aztán lassan egy egész tenyér tapadt Julcsi meztelen hátára, és a gerinc hosszú árkocskája mentén kezdett felfelé kúszni, és mögötte kúszott a borzongás gyönyört ígérve. Robi ajkaival most éppen az előtte álló lány vékony, hófehér nyakát harapdálta, próbálgatva, hogy gyöngédségben meddig mehet el úgy, hogy azzal fájdalmat még véletlenül se okozzon.
Julcsi kéjesen tartotta oldalt a fejét, hogy a fiú nehézségek nélkül megtalálhassa az ingerelhető, érzékeny idegvégződéseket a nyakán. Úgy érezte, lassan elemészti őt a tűz, ha nem kerül az eddigieknél is közelebb hozzá a fiú. Jó érzés lett volna, ha lekerül a felsőtestéről a ruha, és az ajkak nem állnak meg illedelmesen a ruha szegélyénél, hanem lentebb, keményen ágaskodó mellbimbóinál, és a körülöttük rózsálló udvarnál is látogatást tesznek. Képzeletében, már korábban is átélte a varázst, amelyre most számított, de a valóság más. Este az ágyban magánosan vágyakozni csak az előkészület a találkozásra. Most valóban át akarta élni Robi ajkának csókjait, parányi szívogatásait a mellén. Követendő példának szánva a mozdulatot, feljebb emelte a trikót a fiú derekán, és két kezével simogatva az izmos férfit, most már nem csak a hátán kalandozott cirógató ujjaival, hanem a köldökétől elindulva, lassan feljebb furakodott, a kemény mellkas izmaihoz.
Robi mellbimbói is keményen ágaskodtak, mintha lenne funkciójuk a csökevényes, és teljesen szükségtelen testrésznek egy férfinál, ám ennél sokkal jobban ágaskodott volna kemény vesszője, ha a nadrág nem szorítja le kellemetlen módon. Szerette volna valahogyan meglazítani a szoros ruhát, de erre pillanatnyilag nem kínálkozott semmilyen lehetőség. Nyitva volt viszont az út felfelé a lány pólója alatt, és végre ő is előrehozakodott a tenyerével, lassan elindulva felfelé, a két gömbölyű kebel irányába. Keze mozgásával persze az anyag gyűrődni kezdett felfelé, és egy idő után feleslegessé is vált, ekkor Robi a széleinél két ujja közé csippentve könnyedén elindította Julcsi vállai felé. A lány karjai megemelkedtek, hogy ne képezzenek akadályt az általa is eltávolítandónak ítélt póló levarázsolásában, és egy pillanattal később felül, már csak a melltartó fedte szép kebleit.
Kinyilváníttatván a haladás irányát, már szinte engedély birtokában vonta le a vállakról a keskeny pántot a fiú, végre birtokába jutva a két körtécskének, mely azért még mindig nem himbálózhatott szabadon, ezért aztán Robi a háta mögött matatva kioldotta a csatot, amitől az utolsó akadály is elhárult az útból. Julcsi türelmetlen mozdulattal irányította a kócos szőke frizurával álcázott fejet a keblei irányába. Robi tétovázás nélkül vette szájába a kihegyesedett, megkeményedett bimbót, és kéjesen szívogatni, harapdálni kezdte.
Julcsi a gyönyörtől sziszegve dörgölte lágyékát a fiú lágyékához. Robi egyik kezével Julcsi popsija mögé nyúlt megkönnyítve ezzel a támasztékkal a lány dolgát.
– Nem zárod be az ajtót? – kérdezte Robi az egyik lélegzetvételnyi szünetben.
– Még sosem nyitották rám váratlanul.
– Az öcséd sem?
– Soha – Julcsi szava beleveszett egy újabb hullámra való csókba. Ő is lehámozta a fiú trikóját, és végre röstelkedés nélkül végigjárathatta ujjait a mellkas kemény izomkötegein.
– Nagyon férfias formád van – állapította meg szégyenlősen.
– Férfi volnék – felelte Róbert. – Nekem pedig a te nőiességed imponál – folytatta.
– Még nem értél a végére a leltárnak – bátorította minden félelem és gátlás nélkül a fiút Julcsi.
– Nem ülhetnénk le? – kérdezte Robi, – mire Juli válaszképp a kezénél fogva invitálta őt a heverőre.
Ha valaki a szokásokkal szakítva most hirtelen rájuk nyitott volna, bizony nehezen tudták volna leplezni az eddig történteket, hiszen a már levetett ruhadarabok pillanatnyilag nem kartávolságban voltak tőlük, azok ottmaradtak a szoba bejáratánál, a szőnyegen. Szerencsére ez a veszély nem fenyegette őket.
– Gyönyörű vagy Julcsi. Teljesen megbabonáztál. Még félig kába voltam az eséstől, de már szerettem volna kigombolni a blúzodat.
– Észre vettem – nevetett a lány.
Robi egy cseppet elpirult. – Hívogató volt a kivágás a ruhádon. Szerettem volna mögé látni.
– Most megteheted. Így, hogy kölcsönös a dolog, már nekem is tetszik a nézelődés. Az a feltétel csupán, hogy egy kicsit kényeztetned kell a cicimet.
– Nagyon kellemes az árfolyam – mondta Robi, és egy kicsit beleharapott az egyik mellbimbóba.
– Te sem vagy éppen csúnya – nyugtázta Juli a tényeket. – Olyan izmaid vannak, mint egy görög szobornak.
– Az csak olyan fiús szokás – szabadkozott Robi, és megint szívott egy kicsit az ajkai között fogva tartott mellbimbón.
Julcsi helyezkedett egy kicsit, hogy a fiú könnyebben elérhesse a kívánt testrészt. Már csaknem feküdtek a heverőn, pedig eredetileg ülni akartak.
Aztán egy ideig nem beszélgettek, mással voltak elfoglalva.
Bár Julcsi eredetileg azért szervezte délutánra, a szülők által némileg felügyelet alatt tartott időre a találkozót, mert nem akart az első ilyen alkalommal lefeküdni Robival, de most már azt se bánta volna. Tudta persze, hogy ilyen vakmerőségre nem fognak vetemedni, de nem esett volna kétségbe, ha megtörténik. Szabadjára engedte tehát a vágyait, és hagyta, Robi is tegyen, amit kíván. Jól esett a fiú kényeztetése. Figyelmes és gyengéd volt, és törekedett rá, hogy jól érezze magát a karjai között tartott lány, ezért cserébe Julcsi nem állított elé akadályokat, nem tiltakozott a szokásos női praktikák igénybevételével. Nem feszengett mellette a heverőn, hanem boldogan adta át magát a fiú simogatásainak és csókjainak.
Robi örült, hogy nem kell erőlködve bizonygatni, hogy abból még nem született gyereke senkinek, hogy levetette a blúzát, és megérezve a lány ellenállásának hiányát, igyekezett lágy késztetéssel rávenni őt a folytatásra. Az neki sem fordult meg a fejében, hogy ezen az estén le kellene fektetnie Julit, de szerette volna, ha jól érzik magukat mind a ketten, s mivel ez közös szándékuk volt, a legjobb úton voltak afelé, hogy az estéjük a korábbi, böjtölésekhez képest kiemelkedően sikerüljön.
Robi keze a meztelen keblekről a lány dereka felé vándorolt, és a feszes rövidnadrág gombjánál akadt el. Kicsit feszegette, óvatosan alá akart nyúlni, de a szűk ruha ezt nem tette lehetővé, így egyszerűen megoldva a kérdést, kioldotta az útjában lévő gombot, aztán nyitott tenyérrel végigsimított Julcsi hasán, kézfejével tolva maga előtt a nadrág szélét. A bugyi gumijánál kicsit elakadt, mintha fontolgatná, hogy alatta, vagy felette folytassa az utat, de végül úgy döntött, nem siet, semmi sem sürgős. Előbb a nadrág, aztán egy kis közreműködés a lánytól, és csak utána a bugyi.
Julcsi felhúzta a lábait, és megemelte egy cseppet a popsiját, gondoskodva arról, hogy Robinak ne kelljen birkóznia a nadrágjával.
A kis tanga már nedvesedett, mikor Robi ujjai végigsiklottak az anyagon. Csúszkált a vékony szövet az ujjai alatt, de a szűken mért szabásminta nem sok mozgást engedett a textilnek. Egyszerűen félre lehetett viszont tolni, és Róbert erre hamar rájött.
– Nem akarlak bántani – súgta Julcsi fülébe, – de levenném. – Válaszra nem is várt, csak tolta lefelé a kis nadrágocskát.
– Tudom, hogy nem fogsz bántani – felelte Juli is halkan. – Sem így, sem úgy.
Nem kellett bővebben elmagyaráznia, mit is ért a talányos mondat alatt, Robi felfogta elsőre is a lényeget, az engedélyt megkapta, pedig nem is nagyon kérte. A kijelentő mondat ehhez túl határozott volt.
– Én sem akarlak bántani, de szívesen lehúznám rólad ezt a vacakot – rángatta meg a fiú még fennmaradt ruháját. Robi felállással járult hozzá Julcsi kezdeményezéséhez, és közben véglegesítette a bugyi eltávolítását.
Végre ruhátlanok voltak mindketten. Julcsi a lenyugvó nap beszűrődő fényében a heverőn fekve engedte át a testét mindenféle játékra kedvesének, míg Robi mellette ült, lábát lelógatva a szőnyegre. Könnyű kézzel simogatta az elétáruló testet, a lazán egymás mellett fekvő lábakat, a belapult hasfalat, és a kissé szintén formáját vesztett kebleket.
– Gyönyörű vagy – állapította meg szeretetteljes hangon Robi.
– Már mondtad – felelte a lány, és kezét végigfuttatta lágyan a fiú megmerevedett farkán, – de te is tetszel nekem.
Robi lassan lehajolt a köldökéhez, és körbenyalta a kis mélyedést. Julcsi egy kicsit megszorította a kezében lévő szerszámot, átforrósodott ujjaival és tenyerével körbefogva. Ettől Robi sóhajtott egyet, aztán kezét határozott mozdulattal a szétnyíló lábak közé vezette.
Simogatta a meg-megnyíló, simára szőrtelenített szeméremajkakat. Ujjai olykor becsusszantak közéjük, ilyenkor kis néma remegés futott át a lány testén, hasfala rándult egyet, keblei pedig megrezdültek. Juli könnyű kis simogató kézmozgással hálálta meg a puncijába látogató kéz, finom lüktetését.
Robi ajka egyre közelebb került a keze által birtokolt szeméremtájékhoz. Harapdálta, nyalogatta Julcsit, nyelvét időnként kidugta, és végigjárt vele egy ujjnyit a punci felé közeledve a fehér bőrön.
Mind körülményesebb tornamutatványt igényelt az egymáshoz közeli állapot fenntartása. Robinak előbb csak oldalt fordulva emelte fel a térdét a heverő szélére Juli válla mellé, aztán – mivel ez a pozitúra sem volt kényelmes, átemelte a térdét a lány keblei felett, és két oldalról mellé térdelve kialakult a klasszikus testtartás. Most mind a ketten elérték egymás izgalmas testtájait, akár kézzel, akár szájjal, minden erőlködés nélkül.
Julika arca előtt ott feszült a merev vessző, hegyéről hátracsúszva a fityma, a makk fényesen kínálta magát. Elején megjelent néhány csepp nedvesség, és inkább piros, mint rózsaszínű árnyalatú bőre fényesen csillogott közvetlenül az arca előtt. Hegyesre formált nyelvével, könnyedén megérintette a fiú szerszámának a végét, körbenyalta, aztán adott rá egy gyengéd csókot. Robi megvonaglott, és ajkai közé fogta a lány csiklóját, amitől meg Juli vonaglott meg.
Eltűntek előlük a gátak. Robi ütemesen ujjazta a lányt, mélyre merülve a punciba, Juli pedig rázárta ajkait az arca előtt ágaskodó vesszőre, és előre-hátra mozogva, szopogatni kezdte.
Egy idő után oldalra fordultak, úgy folytatták tovább a játékot egymás legérzékenyebb hangszerén, és a szerelem szimfóniája mind jobban hatalmába kerítette őket. Nem figyeltek a lassan aláereszkedő alkonyra, a függönyön át beszűrődő fények fogyására, csak egymásra, az egymáson végigfutó rezdülésekre, a széttárt lábak közötti gyönyör megtalálására.
Juli lágyéka úszott a nedvekben. A megbicsakló férfiujjak időnként kívül kóboroltak a lazán kitárulkozó szeméremajkakon, ilyenkor hosszában simogatva azokat. Olykor lejjebb is végigjárták a lábak közét, a kis, ráncokkal védett nyílást is körbe tapogatták a punci alatt, kicsit megnyitogatva ujjheggyel a szorosan zárt izmot.
Julcsi kiengedte a szájából a lüktető hímtagot, nagyokat sóhajtott, aztán kezével a zacskót simogatva, gyötörgetve gyengéden, végigcsókolta a fiú farkát, teljes hosszában alul, ahol a legérzékenyebbek az idegvégződések. Mellei közé szorította a vesszőt, két kezével gyűrögetve körülötte jobb és bal keblét, aztán mikor már nagyon közelinek érezte saját orgazmusát, újra szájába vette, és most már gyors ütemben mozogni kezdett rajta amilyen hosszan csak el tudta nyelni a vastag dorongot. Bár nem jelzésnek szánta, ütemesen felemelkedő popsijának rezgései tudatták Robival, hogy Julika a gyönyör kapujába jutott. A lány szakadozottan, hol mélyeket lélegzett, hol csak felületesen kapkodta a levegőt. Jobbra-balra hengeredett derekával a matracon, hasfala lüktetett, és szinte lökte a fiú ajkai közé a csiklóját.
Robi egyik kezével a lány combjába kapaszkodva, másikkal a punciban serénykedve, ajkait rátapasztotta a szeméremdombra, és nyelvéve ide-oda görgette, forgatta az érzékeny kis peckecskét.
Innen már nem volt visszaút. Magukba fogadták a rájuk törő kéjt, gyönyört és az egymásnak adott örömöket.
Fél óra is eltelt még ezután, mire ruhájukat, kócolódott hajukat rendbe szedve, az este befejezésére gondoltak.
– Másra számítottál? – nézett kissé aggódva a lány szemébe Robi.
Julcsi megcirógatta a fiú arcát.
– Pontosan erre számítottam – felelte.
Ferkó a fociját pattogtatta az udvaron a leereszkedő félhomályban.
– Nem unalmas így egyedül? – tört be a ritmikus mozdulatok közé Robi elmenőfélben.
Ferkó, csak a vállát vonogatta.
– Elhozhattam volna magammal a húgom? – tolakodott tovább a megátalkodott magány falai mögé a fiatalember.
– Nem hoztad – vágta rá gyorsan Feri. Kicsit túl gyorsan is.
Robi, közelebb lépett hozzá, és hangját lehalkítva beszélt tovább.
– Én sem vártam rá, hogy a nővéred újra meglátogasson. Cserébe, mert szépen rendbe hoztad a bringám, adok egy baráti tanácsot. Látogasd meg Flórát! Nem fogod megbánni – nem várta meg a választ, inkább röviden, gyorsan elköszönt, és felpattant a versenygép nyergébe, és elkarikázott.
A történet folytatása 2. rész itt