Elhallgatott gyalázat! Hány magyar nőt erőszakoltak meg a szovjetek? Sokat, nagyon sokat. 400-800 ezerre teszi a számukat. A rendezőnő szerint az itt harcoló egymillió katona közül minden tízedik követhetett el nemi erőszakot – ők azonban többször. Azonban mivel a moszkvai katonai levéltárak a magyar történészek előtt zárva vannak, a téma nehezen kutatható. A második világháború végén a Magyarországra bevonuló szovjet hadsereg katonái több ezer nőt erőszakoltak meg. E nők közül sokan belehaltak az erőszakba. Hallottunk is róla, meg nem is, biztos jeleként annak, hogy nem tudunk és nem beszélünk róla eleget.
Mikor az oroszok bejöttek, Mária alig tízéves volt. Az idős asszony szomorú hangon idézi fel a családi tragédiát: apai nagyanyja egy távoli tanyán élt, hét szovjet katona erőszakolta meg. Az esetnek Mária nem, csak magatehetetlen nagybátyja volt a tanúja; az egyik katona pisztolyt szorított halántékához, mozdulni sem tudott. A nagymama – mondja Mária – mélyen eltemette magában a történteket.
Mária szívszorító története sajnos messze nem egyedi eset. A szovjet katonák által megerőszakolt magyar nők tragédiája élő, máig kibeszéletlen trauma, amelyről a rendszerváltás óta eltelt több mint két évtizedben szinte semmilyen társadalmi párbeszéd nem folyt, de alig van olyan ember, aki ne hallott volna a Máriáéhoz hasonló történetet. Ez Skrabski Fruzsina, a Novák Tamással közösen forgatott, a Biszku-ügyet tárgyaló, nagy port kavart Bűn és büntetlenség című 2010-es dokumentumfilm rendezője legújabb alkotásának témája.
Polcz Alaine: Asszony a fronton … éjszaka egész csapat ütött rajtunk, akkor is a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. A következő képem maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol a másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát… Mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: „Dobre robota?” Nem mozdultam. Azt hittem, ebbe belehalok. Persze nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal. Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnal felé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinálják: az ember két lábát a válla fölé hajtják, és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince.
Volt, aki szemtanúja volt, amint tízen megerőszakolták az édesanyját. Később leírta az általa látottakat, ez alapján ajánlotta őt egy történész Skrabskiéknak. Egy hónapig rendszeresen találkoztak, még abba is belement a most már idős nő, hogy elmenjenek abba a pincébe, ahol az erőszak történt. A felvétel előtt azonban telefonált, hogy nem képes még egyszer felidézni az átélt szörnyűségeket.
Talán a legmegrázóbb történet a következő volt: az akkor még kislány riportalany a nagymamájával volt otthon, amikor édesanyja összeverve, véresen, rongyosan hazaért, majd bemenekült a szobába. Este egy szovjet katona jelent meg náluk, aki fogdosni kezdte a fiatal lányt. A nagymama pedig, hogy unokáját mentse, beengedte a katonát a lányához. Ez a dilemma a legszörnyűbb – mondja Skrabski – hogy a nagymamának választania kellett a lánya és az unokája között. A megerőszakolt nő aztán a történtek hatására emberi roncs lett.
Volt olyan megszólaló, akinek a nővérét úgy lőtték fejbe, hogy fogták egymás kezét. Egy 14 éves, csoportosan megerőszakolt lány esetét az egyik osztálytársa mondta el.
A filmben rendszeresen visszatér egy képsor, ahol többen lefognak, majd megerőszakolnak egy nőt, akinek közelről látjuk a vergődését. Ez az erőszak öncélú ábrázolása, felesleges, hiszen arról értesülünk a beszámolókból. Veszélyes, mert nem veszi figyelembe, hogy a képi felidézés hogyan tud újratraumatizálni nemi erőszak túlélőket (becslések szerint minden harmadik-ötödik magyar nőről beszélünk, de ha minden hetedik, akkor is jó eséllyel lesznek közülük a nézők soraiban).
Abúzív, elnyomó és erőszakos, mert úgy ábrázolja az áldozatot, ahogyan az elkövető és a külvilág látja őt. A megerőszakolt nő megint nem cselekvő, hanem csupán az erőszak és a voyeur tekintet tárgya.
