A testem izzik, Rád gondolok, de még nem vagy itt. Könnyeim verejtékemmel keverednek, s folynak, le a párnára. Kétségbeesetten vonaglok, kispárnával a lábam között. Nélküled nem megy, hol vagy már?! Nedves vagyok, olyannyira, hogy a bugyim már szinte átázott. Enyhíts! Már nem tudok magamról, ott pedig annyira sajog… Benyitsz az ajtón, igen, végre látom az arcod. Nem viselsz többet egy bugyinál és egy melltartónál. Fürödni voltál. Olyan volt ez, mintha elutaztál volna, még ennyi ideig is hiányzol. A szemed ijedt, de érted, hogy mi a bajom. Közeledsz, és elkapom a kezed. Megemelem a csípőm, és lüktető nőiességemre teszem. Még hideg. Abban a pillanatban elélvezek. Kéjsikolyom betölti a szobát, légzésem duplagyors. Mellkasom emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed…Arcodon vágyakozás tükröződik, én pedig mit sem törődve azzal, hogy most mentem el, ezt mondom: ’A Tiéd vagyok!’
Enyhén perverz mosollyal ülsz rá nyugtalan, forró testemre. Érzem, hogy Te is ugyanúgy kívánsz… vagy jobban. Kezem a fenekedről a derekadra siklik, aztán a hátadra. Ujjaim gyöngén próbálkoznak a melltartó csatjával. Mondd, miért is vetted föl? Sikerült. Olyan szépek a Te kerek, markolni való almácskáid… hogy kedvem lenne órákig gyönyörködni bennük. Ahogy leveszem Rólad, a melleid megkeményednek, nincs olyan meleg…Ujjaim kalandoznak a felsőtesteden, majd belecsípek a melledbe, hogy lila folt marad az ujjam nyomán. Felszisszensz, a fájdalommal teli gyönyörtől. A Te kezeid markolgatják a melleim, ohh, nagyon érzed, hogy mi kell nekem. Hajolj lejjebb, kérem némán a szemeimmel.
Hadd csókoljalak meg, kicsim. Incselkedve hajolsz egyre, egyre lejjebb, de még mindig nem érlek el. Tehetetlenül fonom a kezem a tarkódra, és úgy kényszerítem ajkaidat az enyémre. Lágy sóhajtás hagyja el mindkettőnket. De vadabb leszel. Méghozzá nem is kicsit. Beleharapsz a nyelvembe. Húzni kezdem, de tűhegyes fogaid nem engedik. Azt érem el vele, hogy sebet ejtesz benne. Szívni kezded az éltető, vörös nedvet. Élvezem, és közben két combomat dörzsölöm össze, mert már elviselhetetlenül fáj. Észreveszed, hisz’ mindezt alattad végzem. Neked is jólesik. Érzékien nyögsz, támasztod magad. Lemászol rólam, és a fejed a lábam közé fúrod. A bugyim már nincs rajtam, de észre sem vettem, hogy mikor, hová tűnt. A nyelvedet érzem ott, és igen, vágyakozóan fogadod magadba a nedveimet. Érezlek magamban, és szinte szárnyalok a mindent elsöprő élvezettől. Harapdálni kezded az ágyékom, amitől jólesően nyöszörgök, de hirtelen éles fájdalom hasít belém. Valami meleg…
Te kis állat, csak nem bírtad ki egy sebbel. Ha egyszer megkaparintalak, Te sem fogod, megígérem! Hajad cirógatja a combom, ne izgass fel ennyire! Mielőtt elmennék, kihúzom magam alólad, és az ölembe húzlak. Fogaimat a nyakad érzékeny bőrébe mélyesztem, és hagyom folyni a véred. Ajkam a melledre tapad, apró puszikat lehelek minden egyes négyzetmilliméterére. Beleharapok a mellbimbódba, és rágcsálom. Elfektetlek, és a hasad veszem célba. Belekarmolok, végignyalom a kis csíkokat… Aztán ujjamat vezetem végig a testeden. Végcélja az édes, forró, nedves katlan. Idegesítelek, és nem mozgatom. Beleharapok a csípődbe, és akkor kezdem el mozgatni. Milyen szép a hangod… Kéjes, mámorító… Nem kell sok Neked sem és nekem sem.
Mikor Te elélvezel, és az utolsó hangod is elhalt, én akkor, akkor leheltem ki a maradék életemet. Zihálva fekszem el, és hallgatok.