Ott állt a fánál, háttal nekem, csinálta szépen, amit mondtam. Nem forgolódott, pláne nem akart visszamenni a tűzhöz, a többiekhez, állt szépen, várta, hogy mit mondok. Szeretem az ilyesmit. Akkoriban – néha most is – az engedelmesség érdekelt. Annak a kérdése, hogy egy ember miért teszi meg, amit a másik mond neki. Kér, parancsol, vagy csak úgy mond. Én csak úgy mondtam. Hogy „állj oda, háttal nekem, a két tenyereddel támaszkodj a fa törzséhez és várj”. És ő várt.
Az osztályban ő volt a legcsúnyább lány.
Nem úgy volt csúnya, ahogy az amerikai filmekben a csúnyácska lányok csúnyák, hogy előnytelen a szemüvegük vagy a hajuk és miután egy idősebb barátnő vagy egy segítőkész nagynéni segít stílust váltani, önbizalmat csöpögtet a kis bakfisba, a kertvárosi postás és a tejesember is megfordul csajszi után, happy end. Nem, ő úgy volt csúnya, hogy menthetetlenül taszító volt. Nem volt kövér, ha a testét számokkal akarnánk leírni, nem mutatna rosszul, de mindenhol szögletes volt, csapott vállú, hajlott hátú, úgy lépkedett, mint egy medve, és a lába pont olyan szőrös volt, mint egy medvéé.
De az igazán kellemetlen a nyaka és a feje volt. Soha, sehol nem láttam még ilyen nyakat. Hosszú volt, és előre hajlott, a görbe hát folytatásaként, aztán felegyenesedett, felfelé nyúlt, olyan volt az egész, mint egy sarló, és az erek állandóan kidagadtak rajta. De ez nem érdekelt. Akkor csak az volt a fontos, hogy azt csinálja, amit mondok neki. Álljon szépen szemben a fa törzsével, nekem háttal, és várjon.
Azért kellett háttal állnia, mert a feje, az arca az egész nő legkényesebb része volt, és biztosra akartam menni.
Nem akartam, hogy ennek a fejnek a látványa megváltoztassa a terveimet. Sem úgy, hogy megsajnálom, sem úgy, hogy megalázom vagy kiröhögöm. Pontosabban hogy nem úgy alázom meg, ahogy egy negyed órával korábban kiterveltem. A feje olyan volt, mint egy formátlanra nőtt gomba. Egészen merész ívek kontúrozták, ahogy más, normális embernek soha, egy csúcsos formát emeltek ki szépen ezek az ívek, a hihetetlenül kiálló két fogsort. Rögtön a tekintélyes bajusz alatt. Egyszóval elég komplikált feje volt a kislánynak.
A tűz mellett ültünk, tíz-tizenkét kamasz. Nem ittunk sokat, én három vagy négy sörnél tartottam. Tizenhét éves fiúnak azért ez nem olyan nagyon sok. Akkor inkább kevésnek éreztem, de nem volt több pénzem. Valakinél volt még egy üveg vodka, abból jutott néhány korty, de tényleg ez volt minden. Ahhoz elég, hogy nyugtalan legyek. És akkor ez a nő, Karola megszólalt mellettem. Valami marhaságot morgott arról, hogy nem érti, a fiúknak miért kell ilyenkor mindig inni. Mintha egy fekete lyuk vagy egy félresikerült kirakati baba adott volna életjelt.
Nem is nagyon hallotta meg senki, úgyhogy nem láttam értelmét odaszúrni valami epéset arról, hogy a részeg fiú halvány esély lehet, úgyhogy menjen el szépen sörért. Néztem őt a tűznél, és láttam, hogy nem ittam eleget. Akkor jutott eszembe az, amit pletykáltak róla a kollégiumi szobatársai. Hogy sokszor zuhanyozás után meztelenül járkál a szobában – ami amúgy normális – de úgy, hogy a hálóban ég a villany és nincs elhúzva a sötétítőfüggöny. Ha szóltak neki, hogy „Karola, elhúzom a függönyt, jó?
”, akkor csak hümmögött, hogy nem muszáj. Aztán egyre többször látták, ahogy szívesen forgolódik az ablak előtt. Nem hallottam, hogy a kisvárosban helyi látványossággá vált volna, azt hiszem, nem gyűltek össze tömegek a kollégium parkjában, az ablaka előtt. Én nagyon fújoltam, – mint mindenki – mikor ezt először hallottam, de most hirtelen tiszteletre méltóan perverznek láttam. Most először próbáltam meg elképzelni meztelenül, és az eredmény elég lehangoló volt. Olyan, mintha az etióp menekülttáborok dokumentumfotóit használnám Playboy helyett.
Nem voltam szégyellős vagy prűd, de mégis illetlennek éreztem Karolán képzelődni. És akkor szólalt meg a vodka.
Egészen közel hajoltam az arcához, és lassan tagoltan azt mondtam, hogy két perc múlva jöjjön utánam. Csak nézett azokkal a borjú szemeivel. Azt hittem, esetleg részeg, de nem ivott semmit egész este. Megkérdeztem, hogy érti-e, amit mondtam, és bólintson, ha igen. Először nagyon lassan, értetlenkedve bólintott, aztán még kétszer gyorsan. Nem szóltam hozzá többet, felálltam, valamit mormogtam a természet hívásáról.
Kimasíroztam a tűz fényéből, aztán abból a kertből is, ahol buliztunk, ki az erdőbe. Elkezdtem levizelni a kapu mellett álló fát, amikor hallottam, hogy mögöttem szöszmötöl valaki. Nem fordultam meg, szép komótosan befejeztem, amit elkezdtem, begomboltam a sliccem, aztán azt mondtam neki: – „Menj befelé azon az ösvényen.” – Az út a sötétben az erdő belseje felé vezetett, mindannyian jártunk már arra nappal. Volt arra egy szántó és egy magasles. Nagy lendülettel elindult, aztán botorkálni kezdett a sötétben.
Mögötte mentem, néztem a hátát és a lábait. Farmerban, pólóban volt, mintha egy haverommal együtt mentünk volna pisilni. Akkor már tudtam, hogy bármit megtesz, amit mondok neki, és ma nagyon sok mindent ki fogok próbálni. Botorkált néhány percet, én nem szóltam semmit, csak követtem. Akkor megláttam azt a nagy bükköt, amire Karola élete végéig emlékezni fog. – „Állj oda a fához, arccal a fa felé. A tenyereddel támaszkodj a fa törzséhez.” – Odaállt, mint a rossz kislány a sarokba.
Rátenyerelt a fára, lehajtotta a fejét. Hallottam, hogy nagyon erősen szuszog. – „Ne mozogj.” – Ezt úgy mondtam, hogy egészen közel hajoltam hozzá. Néhány centire voltam az arcától. Akkor láttam, hogy rágja a szája szélét.
És életemben először hozzá értem. Belemarkoltam a hajába a tarkója fölött és hátrafeszítettem a fejét. Az a hihetetlenül hosszú, görbe nyaka ívbe hajolt, a két kiálló fogsor az égre vicsorított. Kicsit zsíros volt a haja. A tarkójánál fogva félrefordítottam a fejét, és az arcát hozzányomtam a bükk törzséhez.
Szorosan mögé álltam. Csak állt a nyomorult a fának támaszkodva, odasimulva és szuszogott. Benyúltam a pólója alá, és mind a két tenyeremmel végigszántottam a hátát. Izmos, kemény volt, kis izomgörcsökkel. Beleakadtak az ujjaim a melltartójába. Ez csúnyán lehűtött. A zsákmányból hirtelen megint egy egyszerű, közönséges, hajlott hátú, gombafejű ronda nő lett. Hátraléptem, a pólója visszahullott a derekáig. Pontosan tudhatta, mi zajlott le bennem, mert nem szólt semmit, csak szipogni kezdett. Állt tovább, engedelmesen.
Ha akkor megszólal, eddig tartott volna ez a kaland. De ahogy ott állt, és nem hallottam mást, csak azt, hogy szaggatottan, néha sípolva veszi a levegőt, megint felizgatott. Nyeltem kettőt, mert éreztem, hogy én is egyre szaggatottabban lélegzem, a halántékom lüktetett. Tudtam, hogy most a hangomon múlik minden. És jól tettem, hogy bíztam a torkomban, egy másodperc múlva már úgy tudtam szólni, mint egy állatidomár. Nem parancsoltam, mint egy katonatiszt és nem kértem, mint egy parkőr, hanem mondtam: – „Vedd le a cipőd.
” – Szerintem ezen meglepődött. Igazából én is, ha valami vetkőztetős történetet kéne írnom, marha izgatóan sorolnám, hogy hajigálja le magáról a csaj a fehérneműket, de a vodka azt mondta bennem, hogy cipő. És amikor Karola szépen, engedelmesen lehajolt, kifűzte és levette a tornacipőjét, ott állt mezítláb a lehullott gallyak között, akkor tudtam, hogy az embernek az erdőben a cipő jelenti az emberi öntudatot. Anélkül csak egy toporgó kellék.
Innentől biztosra mentem. Mögé léptem, újra belemarkoltam a tarkójánál a hajába.
Szeretem az ismerős helyzeteket. Azt hiszem, ő is otthon érezte magát így, mert magától félrefordította a fejét és megint hozzányomta az arcát a fa törzséhez. Én csak tartottam a kezemmel. Igaz, olyan erősen, hogy eszébe sem jutott ellenkezni. Egészen közel hajoltam az arcához, közelebb, mint az előbb. Láttam, hogy nyalogatja a szája szélét. Amikor még közelebb hajoltam, azt is láttam, hogy a nyalogatás ellenére cserepesek az ajkai. Láttam, pedig csak a hold világított. Világosan kivehető volt, hogy nyálas a nőbajsza, az ajkai majd szétrepednek, olyan duzzadtak és hiába nyalogatja őket, szárazak és repedezettek.
Furcsa kontraszt volt a szája sarkában összegyűlt nyálhab csillogása. Néhány centiről az arcába bámultam, az orrtövén lévő szemölcsre, aztán a szemeibe. Szépen lesütötte őket, ahogy a filmekben látta. A füléhez hajoltam, és azt mondtam: – „Azt veszed le, amit mondok. Nem habozol, nem gondolkozol, leveszed. Utána azt csinálod, amit mondok. Szó nélkül. Értetted? Csak akkor engeded el a fa törzsét, ha vetkőzöl, vagy én azt mondom.” – Tartottam a fejét a tarkójánál, nem nagyon tudott bólogatni, csak biccentett.
Kicsit eltorzult az arca. Éreztem, hogy a leheletem messze áll a steriltől, a sör meg a vodka csak rátett arra, hogy akkor már két napja nem mostam fogat, és volt néhány rossz, odvas fogam, amitől pállott szájszagom volt. De ezt most nem feszélyezett. Úgy gondoltam, most végre, életemben talán először én mondom meg, hogy milyennek kell lennem, mit kell csinálnom, sőt azt is én mondom meg, hogy a világban mi történjék. Hogy én vagyok minden dolog mércéje. Az én akaratom a világ rendje, az én ízlésem az etalon.
Ebben a kétszereplős világban.
Hátráltam néhány lépést, és annyit mondtam: – „Farmer!” – Karola szépen előrehajtotta a buksiját, hogy lássa kigombolni a sliccét. Szöszmötölt egy kicsit a cipzárral, aztán elkezdte letolni a nadrágját. Szűk volt, a térdénél elakadt, közben már látszott, ahogy a combja hátsó fele világít a holdfényben. Az én farmerom is kezdett szűk lenni. – „Póló!” – Erre számított, gyorsan kibújt a pólójából. A nadrágot és a pólót csak maga mellé dobta.
Úgy gondoltam, sok ez az önállóság. – „Hajtogasd össze!” – Leguggolt, hajtogatott. Akkor láttam, hogy remeg a keze. A póló kétszer is kiesett a kezéből, amikor le akarta tenni egy tisztább részre. Ilyenkor mindig újra kellett hajtogatnia. Végre végzett, engedelmesen visszaállt a helyére, arccal a fának. – „Melltartó!” – Éreztem, hogy a torkom kiszáradt, a nyelvem hozzátapadt a szájpadlásomhoz. Rekedt volt a hangom, az utolsó ’ó’ alig hallatszott, egy elfúló kilégzés lett.
Babrált a csattal a hátán, akkor már nagyon remegtek a kezei, de nem szakított, szépen kikapcsolta. Izzadt a homlokom, a tenyerem, a farkam majd’ felrobbant, minden szívdobbanásomat éreztem a makkomban. Néztem a csupasz hátát, és majdnem összerogytak a térdeim. Remegett az inam. – „Bugyi!!!!” – Akkor már őrjöngtem. Legszívesebben páros lábbal ugráltam volna. Vagy ide-oda futkározva üvöltöttem volna, hogy „bugyiiii!!!!”. Letolta a bokájáig. Nem trükközött, nem akart csábítani, úgy tolta le, mintha otthon, egyedül vetkőzött volna.
Szépen rátette a többi ruhára. Néztem három lépésről a seggét, oldalt két kis izom pulzált. A combja remegett, néha lábujjhegyre állt izgalmában, de toporogni vagy elmozdulni nem mert. Állt a fánál, markolta két kézzel a fa törzsét, és hallgatta, ahogy én is ledobom a ruháimat. Csak a cipő maradt. Nem az öntudat miatt, azt már nem tudtam volna kifűzni. Végigsimítottam a testemen. Akkor azt éreztem, életemben talán először, hogy teljesen logikus és érthető, hogy ez a nő megtesz nekem mindent. Baromira megkívántam saját magam.
Tudtam, hogy itt és most én vagyok a világ tengelye. Beletöröltem a tenyerem a szőrös mellkasomba, és tudtam, hogy én vagyok maga a férfiasság. A fenekem olyan kemény volt, mint egy biciklinyereg. A farkammal egy lakatot levertem volna. És minden kis izmom egyszerre indított el a mezítláb toporgó csupasz nő felé. Hátulról átnyúltam a hóna alatt, megmarkoltam a melleit és magamhoz rántottam a testét. Vinnyogni kezdett, mint egy kiskutya. A mellei éppen csak kiemelkedtek a mellkasából, de a mellbimbói úgy meg voltak duzzadva, mintha odaragasztották volna őket, valaki más mellbimbóit.
Markoltam, gyúrtam, szorítottam a melleit hátulról, ő pedig görcsbe rándult ujjakkal kapaszkodott a fa törzsébe, ahogy mondtam. Eddig nem nyitotta ki a száját, úgy szűrődött ki az a hang, ami vinnyogásnak indult, majd egyre szaggatottabb lett, néha megszakította egy nagyobb, ziháló levegővétel, amikor egyszer csak kiszakadt belőle valami, amit még sosem hallottam. Mintha tüsszentéssel indult volna, de sírássá vált, egyszerre szakadt ki egy csomó nyál a szájából, bugyborékolva áradt a takony az orrából és ömleni kezdtek a könnyei.
És csak markolta azt a kurva fát.
(Néhány óra múlva, hajnalban megtaláltam a vodkásüveget a táborban, befeküdtem egy bokor alá, komótosan nekiálltam elpusztítani szeszt. A lányok nagy sátra felől pusmogást hallottam, aztán megláttam Karolát egy barátnőjével, ahogy kibújik. Gondoltam, klotyóra mennek, mint mindig, párosával. Nem a vécé felé indultak el, nekiálltak sugdolózni a sátor előtt, aztán, gondolom azért, mert túl közel voltak a többiekhez, arrébb ténferegtek. Egyszer csak elindultak pont az én bokrom felé.
Karola sántikált. Lekuporodtak a fűbe a bokor túloldalán, néhány méterre tőlem, nem vettek észre. Lapítottam, kíváncsi voltam, mit beszélnek. – „… mélyen a szemembe nézett, átkarolta a derekam. Erős volt és határozott, de mégis gyengéd, nem tudom, érted-e, hogy értem. Aztán a szája rátapadt a számra, vadul, szenvedélyesen csókolni kezdett. A nyelve vad táncba kezdett a számban.” – Azt hittem, elhányom magam. Mi a fenéről beszél ez a kis hülye picsa? Valaki más is megdugta aznap este?
– „Úgy éreztem, mint amikor áramütés ér. Erős kezei vadul kalandoztak a pólóm alatt. Gyengéden kényeztetni kezdte a mellbimbóimat, nagyon izgató szavakat sugdosott a fülembe! – Nee, és tényleg jól csinálta? Jól csókolózott? – Óóóó, nagyon, úgy éreztem, azt tehet velem, amit akar. Hogy is mondjam, extázisba estem, mire észbe kaptam, ott álltam egy szál bugyiban, előttem térdelt, arcát a puncimhoz szorította.” – Ez gusztustalan. Megkeresem ezt a csávót, elmagyarázom, mit hagyott ki a kis ribanccal.
Áramütés meg kalandozás, a marhája… – „Szinte szikrázott közöttünk a levegő. Annyira kedves volt, és mégis olyan lehengerlő, határozott. Tudod, kisfiúsan helyes, mégis olyan férfias… El sem hittem, hogy pont engem akar. – És akkor most jártok?” – Mondják már meg, ki ez a szerencsétlen balfasz! – „Nem tudom, szerintem úgy a korrekt, ha holnap megbeszéljük ezt a dolgot. Tudod, Lőrinc igazi művész, szeszélyes, szenvedélyes fiú…” – Akkor esett le, hogy ez a primitív liba rólam beszél! Majdnem félrenyeltem a vodkát, ha köhögni kezdek, biztos szétrebbennek.)
Megfordítottam a testét, de úgy, hogy nagyot rántottam a vállain. Az arcát alig lehetett látni a trutyitól. A nyakamig ért. Hátulról megmarkoltam a tarkóját, és az arcát hozzászorítottam a szőrös mellkasomhoz. Elkezdtem szétkenni magamon a taknyát, a nyálát és a könnyeit, úgy használtam az arcát, mint egy fürdőszivacsot. Néztem, hogy belapul az orra a mellizmaimon, hogy kenődik el a szája rajtam. Mikor már nagyjából ugyanannyi szenny volt rajtam, mint rajta, akkor lejjebb toltam a fejét, a köldökömig.
A hasam még száraz volt. Úgy éreztem, undorítóan száraz. Akkor minden dolog megfordult, semmi nem az volt és nem annyit ért, mint negyed órával korábban. Olyan felszabadult voltam, mint soha annak előtte. Néztem a hasam, a köldököm: – „Nyalj!” – A szája hozzásimult a hasamhoz a szorításomtól, kinyitotta a száját, de a nyelvét csak kicsit tudta kidugni. Megmarkoltam a két fülét, és egy kicsit eltartottam a fejét a testemtől, hogy legyen helye nyalni. Nagy piros nyelve volt, húsos.
Úgy használta, mintha egy kanál vagy lapát lett volna. Ahogy nyalt, függőleges vonalakban, föl-le, mintha falat festett volna, a szőr a hasamon fénylő sávokba rendeződött. Én irányítottam, a fülét erősen tartva, oda, ahol még egy gusztustalan száraz foltot láttam. A farkam közben folyamatosan a nyakát és az állát ütögette. Még lejjebb nyomtam a fejét. Letérdelt. Nyitotta ki a száját, hogy leszopjon.
Ha egy kicsit más hangulatban vagyok, a torkáig döföm a farkam. De most, mint egy nyálas, fröcsögő, büdös szájú hím oroszlán, úgy üvöltött az agyamban valaki, hogy ne engedjem át neki a kezdeményezést.
Ezt persze nem ilyen szépen mondta, hanem azt üvöltötte, hogy „mi a faszt akar ez a ribanc?” Nem nagyon gondolkodtam akkor, hogy ez mit jelent, egyszerűen csak lejjebb toltam a fejét, a combomig, és azt hörögtem: – Nyald! – És a két combom, a két combom között, a heréimet, a végbelem és a heréim közötti kis részt nyalattam vele, felemeltem a lábam, ha kellett, pucsítottam, de a fülét vagy a haját a fél világért el nem engedtem volna. Úgy szorítottam magamhoz a nedves, húsos nyelvét, úgy dörgöltettem a szájával, az arcával a testem, a herezacskóm, a combom, mintha az életem múlt volna rajta.
Hullott valamennyi a szőrömből, egyre több gyűlt össze az arcán, az orrán, néha krákogni, köhögni kezdett, gondolom, a torkára ment, de én csak nyüstöltem, mintha egy darab mosdókesztyű lett volna.
Éreztem, hogy nem akar már semmit, itt csak én akarhatok, és ezt ő tudomásul vette. Akkor fordítottam szembe az arcát a farkammal. Ott térdelt, lihegett, próbálta a vállaival, a felkarjával letörölni az arcát, de rántottam egy nagyot a haján. Értette, hogy nyugton marad és vár. Farkasszemet nézett a makkommal, ami azóta egy kicsit lenyugodott.
Addig szinte fájt, úgy lüktetett, de most inkább csak tudta a dolgát. Főszereplőből szerszámmá vált. Én lettem a főnök. És a főnök azt mondta Karolának: „Most nyisd ki a szád.” Nem nagyra tátotta, csak mint amikor mondani akar valamit. „Ne érj hozzám a kezeddel.” És közelíteni kezdtem a szája felé. Először az alsó ajkához ért hozzá a farkam. Elkezdtem játszani vele, kentem egy kis nyálat az ajkairól, a fogairól a makkomra, aztán azt szétkentem az arcán, az orrán. Az egész feje olyan volt, mint egy nagy, nyálkás rongycsomó.
Egy hajtincse lucskosan az arcába tapadt, az álláról egy hosszú nyál- vagy takonycseppkő csüngött alá. Lengett, ahogy mozgattam a fejét. Akkor végre betettem a szájába. Úgy éreztem ismét, hogy szétrobbanok. Szépen elkezdte szopni, ahogy jónak látta. Gondolom, már sokszor elképzelte, hogy kell csinálni. És nem is csinálta rosszul. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól esik a pöcsömnek a forró, rugalmas, rásimuló szája, nyelve. De néhány másodperc múlva rájöttem, hogy ma nem ezt akarom. Megmarkoltam a haját megint a tarkóján és mélyen a torkába döftem.
Felemelte a kezét, reflexből megpróbált távolabb tolni. Ráripakodtam: –„Mi a faszt csinálsz? Mit mondtam? Tedd hátra! Kulcsold őket össze a hátad mögött. Akkor engedd el, ha mondom.” – Középső- és mutatóujjait szépen összeakasztotta, nagyon szépen vigyázott arra, hogy többet ne okozzanak bajt. Én meg úgy dugtam a száját, mintha egy lékelt dinnyét húztam volna a farkamra. Lassan éreztem, hogy el fogok menni. Elkezdtem mozgatni a csípőm, előrelöktem, belemarkoltam erősen a hajába hátul, rászorítottam a száját az ágyékomra.
Éreztem, hogy az orra, az ajkai szétnyomódnak a farkam tövén, az orra eltűnt a fanszőrzetemben. Úgy szorítottam, mintha be akarnám törni az arccsontját, egyre jobban, egyre erősebben satuba zártam. Akkor kezdett el bokákolni. Először csak azt a hangot hallottam, mint amikor valaki hangosan nyeldekelni kezd egy csöndes szobában, és mindenki meglepődik, hogy milyen hangos, de a harmadik-negyedik után olyanná vált, mint egy eldugult klozet gurgulázása. Én meg úgy éreztem, hogy pontosan ez a hang kell ahhoz, hogy még jobban a plafonra kerüljek.
Az agyamban visszhangzott az egyre erősödő szörcsögés, és akkor elkezdtem kilőni. A lábujjamtól a fejem búbjáig minden idegszálam a farkamra figyelt. Az egész testem zsongott, egy másodperc alatt alaktalan, gerinctelen, szétfolyó kis húsdarabbá váltam, én lógtam így mócsinggá válva a saját faszomon. A következő másodpercben pedig vége volt az egésznek. Hosszú böjt után nagyon sok spermám volt, mintha hugyoztam volna, Karola nem bírta nyelni, előrerántotta a kezeit, hátralökött, és nagyot hörögve levegő után kapkodott, közben megpróbálta köhögve kiköpni a spermát a szájából, felköhögni a torkából, a gyomrából.
Ott álltam kókadni kezdő, nyálas pöccsel, amiből még csöpögött a sperma utója, és néztem, ahogy megpróbál életet lehelni magába ez a nyomorult.
„Lehúzta a bugyimat, kitárulkoztam, vágytam rá, magamba akartam fogadni mindenestül. Csókjaival borította be a vállam, a nyakam, az arcom, az ajkaim. Simogatta a hátam, a popsimat…” – Na, a kis popsijáról mondhatnék ezt-azt. Akkor tettem le a vodkásüveget és vettem elő a farkam. Úgy meredt, mint egy szurony. Elkezdtem verni, miközben hallgattam ezt a nyálas baromságot.
– „Éreztem, hogy nekem is kell tennem valamit, és ezt ne kényszernek értsd! Vágytam rá, hogy kielégítsem, hogy adjak neki valamit. Letérdeltem, kezembe fogtam a szerszámát. Láttam, hogy tekintetével némán kér. Nem kérettem magam tovább, rábuktam gusztusos lőcsére. – Tényleg, leszoptad? Nem érezted megalázónak? – Nem, nem, nagyon élveztem. Eggyé forrt a testünk, imádtam, hogy bennem van, hogy kölcsönösen kiszolgáltatjuk magunkat egymásnak” – Vigyázni kellett, hogy ne csattogjak hangosan, egyre szaporábban vettem a levegőt, az a kép lebegett előttem, ahogy arcon lövöm spermával ezt a két szerencsétlen kuporgó libát.
Tudtam, hogy soha életemben nem fogom még egyszer ugyanazt érezni, mint abban a másodpercben, és ölni tudtam volna, ha arra gondoltam, hogy ez néhány másodperccel hosszabb ideig is tarthatott volna. Azt hittem, ököllel vágok az arcába. Legszívesebben megtapostam volna. Ismét elszorult a torkom, de most már az állati dühtől. Felrántottam a földről és a fának löktem. Megmarkoltam az állát, úgy kényszerítettem arra, hogy egyenesen álljon. Megint nem tudtam normálisan beszélni, csak préseltem ki a hangokat a torkomból.
– „Így kell ezt csinálni? A kurva életbe, így? Mi?” – Kifogytam a levegőből, magam számára is érthetetlen, összefüggéstelen szitkokat sziszegtem az arcába, markoltam az arcát az álla fölött. És akkor teljes erőből ráléptem a cipőm sarkával a meztelen lábfejére, a lábujjaira. Sikítani sem tudott a meglepetéstől, néhány centiről láttam, ahogy könnybe lábad a szeme. Összeesett volna, ha nem tartom keményen az arcát. Vinnyogni kezdett, a másik talpát szorította rá a széttaposott lábujjaira.
Kicsit távolabb álltam, kinyújtott karral tartottam a fejét, a nyakát, így néztem végig a testén. Ahogy az egyik lábfejét próbálta rászorítani a másikra, olyan volt, mint a szemérmes nők a reneszánsz festményeken. A két összeboruló comb sötét foltot mutatott csak a muffjából. A mellei csüngtek, ahogy megpróbált összerogyni. Éreztem, hogy kezd visszatérni a vér a farkamba. Szorosan eléálltam, hozzányomtam a csípőm a hasához, belemarkoltam a mellébe. A markomba fogtam az egyik kis mellét és ökölbe szorítottam a kezem.
Úgy éreztem, mintha lágy fánktészta mállana szét az ujjaim között. A következő pillanatban nem sikoltott, hanem olyan hangot adott ki, mint amikor azt mondjuk: – „Uhhhh…”– mert nem szabad kiabálni, de iszonyúan fáj valami. – „Tetves kis kurva, tedd jóvá az előbbit. Térdelj le, szopd keményre a faszom.” – Szopott, ahogy tudott. Figyeltem a testem, persze merevedtem, de ez sehol nem volt ahhoz az előbbi extázishoz képest. Éppen csak használható lettem.
Nem is a szopás, hanem a düh miatt lett erekcióm. Tudtam, hogy valamit bele kell döfnöm a testébe. Ha bajonett van nálam, leszúrom.
A hátrarántottam a fejét. – „Jól van, elég. Állj fel.” – Néhány ág- és levéldarab ráragadt a térdére, nem söpörte le. Csak nézett, mint a borjú. A keze még mindig a háta mögött volt, nem takarta el magát. Megmarkoltam a muffját. Kicsit berogyott, hátratolta a kis hülye a fenekét. Ha nem így tesz, valószínűleg elveszem a szüzességét, de akkor úgy döntöttem, Karola szűz marad.
Hátráltam egy kicsit, bámultam a testét, farkam a kezemben. – „Hátra arc!” – toporogni kezdett, a talpával kereste azokat a helyeket, ahol nincsenek ágak, tüskék. Megfordult, keze összekulcsolva a feneke előtt. – „Terpeszbe!” – Néhány centit távolabb mocorgott az egyik lábával. Nyitott tenyérrel rácsaptam a combjára, csattant egy nagyot. –„Ez terpesz?!” – Szélesebb terpeszbe állt, a térde remegett. –- Hajolj előre!
– Kicsit előredőlt, láttam, hogy elveszti az egyensúlyát. Szívesen a földre löktem volna, izgató, ha parancsszóra feltápászkodik, de a farkam kókadni kezdett, nem akartam több cirkuszt. –„Támaszkodj a térdedre.” – Pucsított, én meg hátulról elkezdtem gyömöszölni a fenekét, a két lába közt a szőrös muffját. Leguggoltam, szétfeszítettem a combjait, a két farpofáját.
Hatalmas, duzzadt szeméremajkai voltak, a kisajkai, csiklója mint rózsaszín cafrangok lógtak ki a szőr közül.
Benyúltam neki hátulról két ujjal, nem volt nedves. Akkor még mindig azt hitte, előírásszerűen dugom meg. Néhány másodperc múlva lemondott erről a reményről. Kihúztam az ujjaim, és újból szétfeszítettem a fenekét. A végbélrózsája lüktetve mozogni kezdett. Volt egy kis szőr a seggében, és az azért érződött, hogy ő sem fürdött két napja. Az egyik ujjam a bejárathoz tettem, elkezdtem lassan betolni, tágítani. Az első ujjpercem beerőszakoltam, körözni kezdtem vele. Néhány hangos „uff”-fal kezdett lihegni.
Nem keltette annak illúzióját, hogy élvezi, nem is vártam el tőle. Jó volt ez így. Elképzelhetetlen volt, hogy ebbe a szűk lyukba befér a farkam. Addig még soha nem dugtam seggbe senkit, de ahogy a végbélnyílása szorította az ujjam, tudtam, hogy ez jobb lesz mindennél. Kihúztam az ujjam, a nyílás azonnal visszazárt. –„Nyálazd be a segged.” – Az egyik tenyerébe köpött, hátranyúlt, elkezdte szétkenni a két farpofája között. Nem sokat használt, egyre többet kent oda, a végén az arcáról törölgette le a spermát, taknyot, avval próbálta magát síkosítani.
Gondolom, rájött, hogy ez elsősorban neki lesz fontos. Kente, mint akinek ez a munkája. Én közben avval játszottam, hogy a fenekét szétrántottam-összenyomtam, egyre jobban csattogott, ahogy gyűlt a trutyi. Mikor meguntam, felálltam, rárántottam néhányat a bránerre, akkor már ismét robbanásig feszült a makkom. Mögé álltam, és a bejárathoz illesztettem. Kétszer vagy háromszor nem sikerült betolni. – „Húzd szét!” – Hátranyúlt, láttam, hogy remeg a keze. A térdei úgy cidriztek, mintha január lett volna.
Egyik kezemmel a lyuknak irányítottam a farkam, a makkom nekifeszült, éreztem, hogy lassan enged. Forróság öntötte el a szerszámom, úgy éreztem, mintha egy forró, bársonyos satu szorította volna. Karola abban a pillanatban nyüszíteni kezdett. Két-három mozdulattal tövig toltam belé, utána már csak pumpáltam. Beljebb nem szorított úgy, de a kapuja olyan szűk volt, hogy a szemem is kigúvadt. Soha, soha nem volt még ilyen jó. Addig sem, azóta sem. Ahogy raktam, egyre élesebben nyüszített, de ezt már csak nagyon távolról hallottam.
Azt is, ahogy szipogás, sírás váltja fel a nyögéseket. A háta, a válla rázkódni kezdett, ezzel majd’ az eszem vette. Iszonyú sebességre kapcsoltam, az agyamban, a halántékomban összekeveredett saját pulzusom, lélegzetvételem, Karola zokogása, a hörgésem. Tudtam, hogy néhány lökés, és teleélvezem a kislány végbelét. Akkor egy szokatlanul éles sikoltást hallottam, mintha zseblámpával bevilágítottak volna abba a vörös ködbe, ami megülte a szemeimet. Éreztem, hogy a lyuk már egyáltalán nem olyan szoros, mint egy perccel korábban.
Kihúztam a farkam, csupa vér volt. Visszatoltam, nem is nagyon kellett erőltetni. Egyáltalán nem emlékeztetett életem legnagyobb dugására, inkább olyan érzés volt, mintha egy félbehajtott, langyos, véres marhamájat dugtam volna. Lágy volt, meleg, selymes érzés, de ha nem kezd el iszonyúan nyávogni Karola, nem tudok elmenni. Így is csak kínlódás volt, rádőltem a hátára, belemarkoltam hátulról a melleibe és elélveztem. Nem volt nagy élvezet, inkább csak nem akartam befejezetlenül hagyni, amit elkezdtem.
Mire kihúztam, egy másodperc múlva, már kókadt voltam. Szinte kicsúsztam a szétszakadt végbélből. Karola hátranyúlt, hisztérikusan összenyomta a fenekét. Ki se egyenesedett, előre lépett néhány lépést, úgy bőgött, mint egy hatéves kislány. Odaért a fához, leguggolt előtte, elengedte a seggét, abban a pillanatban bugyborogva ömleni kezdett belőle a szar. Meg sem fordult, háttal nekem engedett ki mindent a beleiből, láttam, ahogy rotyogva folyik a ki a véres macskafos. A visítás, bömbölés egyre inkább csuklássá, sírássá vált, egy idő után felállt, két kezével megint összenyomta a farpofáit, megfordult, zokogva nézett rám.
Kicsit megsajnáltam. Adtam neki néhány papírzsebkendőt. Gondoltam, megkímélem attól, hogy kérnie kelljen. Nem törölte ki a fenekét, a zsepiket a végbelébe tömte, mint egy dugót. Megint nyüszíteni kezdett, épphogy leguggolt, jött a második hullám. Ezt már untam, lehajoltam a pólójáért, letöröltem vele a vért és a szart a farkamról, odadobtam elé, meg még a maradék papírzsebkendőimet, és ott hagytam. Felrángattam magamra a ruháimat és visszasétáltam a táborba.
„Hanyatt feküdt, én a csípője fölé kuporodtam.
Lassan, nagyon lassan beleereszkedtem kőkemény hímtagjába, finoman körözni kezdtem a csípőmmel. Halottam, ahogy egyre szaporábban lélegzik, én pedig játszani kezdtem az érzékeivel. Testem teljesen betöltött lüktető férfiassága, éreztem minden egyes idegszálát, minden sejtjét. Fölé hajoltam, melleimmel az arcát cirógattam. Ő a hátam simogatta, gerincemen végigfuttatta az ujjait, beleborsódzott a hátam. A fülembe súgta a kívánságát: Állj oda a fához, édes!” – Na, alakul a dolog, ez legalább nagy vonalaiban ismerősnek tűnt.
Nem mintha akkor fontos lett volna hitelesség vagy stílus, akármilyen ócska, limonádé történetet mondott ez a kis hülye, úgy recskáztam rá, mint egy gép. Furcsa kontrasztban állt a szirupos történettel, hogy Karola leülni sem tudott a cafatokra szakadt seggére, mesélés közben térdelve feszengett a fűben. Talán a béna kis barátnője azt hitte, ez így természetes. – „Odaálltam a fához, ő hozzásimult a hátamhoz. Kicsit pucsítottam, hogy könnyűvé tegyem a dolgát, és ő nagyon lágyan, nagyon finoman belém hatolt.
– De … ööö … hátulról? Úgy értem, a fenekedbe? – Neeem, persze hogy nem, jó helyre tette. Előrenyúlt, kezével a csiklómat izgatta. Nagyon-nagyon jól csinálta, érződött rajta, hogy gyakorlott ebben, mégis annyira helyes fiú volt, ahogy izgult, ahogy felizgattam. Egyszerre jutottunk fel a csúcsra, egész teste reszketett, hörögve spriccelte tele a testem. Én is úgy éreztem, hogy kiszállok a testemből, mindenestül eggyé forrtunk. Sírtam a boldogságtól.”)
És akkor tényleg elélveztem.
Nem lankadó fasszal, nem félbeszakítva, nem elrontva, akkorát élveztem, hogy villámok cikáztak a szemem előtt. Mire magamhoz tértem, Karola és a másik liba eltűnt. Valószínűleg hangos voltam, meghallották, elrohantak.
Csak tudott valami örömet okozni ez a kis gombafejű gnóm. Volt még vagy másfél deci az üvegben, nem tartott sokáig. Akkor már nagyon részeg voltam, de azt biztosan tudtam, hogy 20 év múlva is vissza fogok emlékezni erre az estére. Azóta is merevedni kezdek, ha hüppögő bakfislányt látok.
És eltelt majdnem húsz év, találkoztam Karolával. A férjével volt, vásároltak. A férj kicsit kövérkés, szemölcsös, zsíros hajú, puffadt arcú barom. Karola talán még taszítóbb, még rondább, mint volt. A marha nagy reál tehetségével fizikát és matekot tanít egy vidéki általános iskolában. A potrohos férj szedegette le a polcról, amit venni akart, a feleség meg tolta a bevásárlókocsit. Tenyérnyi napszemüveg volt rajta, de ez sem tudta eltakarni az arcán éktelenkedő véraláfutásokat….