– Jujj! – hasított az éles kiáltás a levegőbe. A rablók, akik szorosra fonták gyűrűjüket a lány körül megdermedtek, és tátott szájjal meredtek rám, a sűrűből kirohanó amazonra.
A zavart kihasználva a lány, botjával kisöpörte az egyik rabló lábát, és az így keletkezett résen át kiugrott a férfiak közül. Hátam mögé toltam őt védvén, és boxerem a rablók felé szegezve zordul elmosolyodtam:
– Velem kezdjetek ki! A férfiak tétován egymásra néztek, majd megindultak felém.
Négyen voltak, ezért nem vártam meg, míg közelebb érnek. Emberfeletti gyorsasággal törtem a támadókra. Egyikük előretört, azt hitte, oldalba támadhat. Tévedett! Villámgyorsan oldalra fordultam, félresöpörve a haramia erőtlen támadását. Aztán a levegőbe emelkedtem, és egy szaltóval a meglepett férfi háta mögé kerültem. Szinte fel sem fogta, mi történt. A lány tarkón ütötte, elsötétült előtte a világ. Körülnéztem, de már csak a három megmaradt bandita hátát láthattam, ahogy hátra sem nézve bevetik magukat az erdőbe.
– Jókor jöttél – hallottam a lány csilingelő hangját a hátam mögül. Szigorúan összevont szemöldökkel néztem rá.
– Nem azt mondtam neked, hogy maradj a táborhelynél?
– Csak körül akartam nézni egy kicsit – vonta meg vállát.
– Gyerünk vissza, mondtam, és elindultunk egy alig látható ösvényen a fák között. A lány fütyörészve követett. Ideje lenne végre engedelmességre tanítanom ezt a lányt – gondoltam.
Egy nap talán az élete múlhat azon, ha semmibe veszi az utasításaimat. Nagyon kedveltem, mindig fel tudtott vidítani. Úgy éreztem, igazi, hű barátot találtam személyében. Egyetlen hibája volt, túlzott kíváncsisága és felelőtlensége gyakran sodorta veszélyes helyzetekbe.
Attól tartottam, egyszer majd túl későn érkezem, és a lány az életével fizet butaságáért. Időközben kiértünk a fák közül. Az aprócska, napsütötte tisztás közepén ott volt az éjszakai tábortűz maradványa, mellette a holmink.
– Elegem van abból, hogy állandóan semmibe veszed az utasításaimat, bajt hozva ezzel mindkettőnk fejére – mondtam. Úgy döntöttem, ideje, hogy tanulj egy kis engedelmességet! Ezzel két erős kötéldarabot húztam elő hátizsákom mélyéről, és a lány mellém lépett.
– Egy alapos verés majd elveszi a kedved a szamárságaidtól!
A lány ijedten nézett rám, szerette volna azt hinni, hogy csak rá akarok ijeszteni. Eltökélt arckifejezésemből látta, hogy minden szót komolyan gondolok.
– Én csak – kezdett volna mentegetőzni, de félbeszakítottam.
– Talán már előbb túl kellett volna esnünk ezen – mondtam. Megragadtam a karját, és a tisztás szélén lévő kidőlt fatörzshöz vezettem. A faóriás vastag törzse épp derekáig ért. Egy határozott mozdulattal keresztül fektettem a törzsön úgy, hogy a lány hátsója legyen a legmagasabb ponton. Nem ellenkezett, tudta, hogy felesleges lenne az ellenállás. Sokkal erősebb voltam nála, és nem akart feleslegesen tovább bosszantani.
Engedelmesen tűrte, míg összekötöm a kezét és lábait. Elég kényelmetlen volt ebben a pózban lennie, de sejtette, hogy hamarosan ennél nagyobb kellemetlenségeket kell majd elviselnie. Miután megkötöztem, feltűrtem aprócska szoknyáját, feltárva ezzel hófehér, gömbölyű fenekét, mely élesen elütött a lány többi testrészének napbarnított színétől.
Hátrébb léptem, és leoldottam övemről a bőrből font, rövidnyelű korbácsot. Felemeltem a kegyetlen ostort, hogy elkezdjem a büntetést. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a korbácsütések nyomán kiserken a lány vére, hogy aztán örökre megmaradó hegeket hagyjon a bársonyos bőrön. Leengedtem az ostort. Túl kegyetlen büntetés lett volna, és nem akartam nagyon bántani barátnőmet. Körülnéztem, és megakadt a szemem egy mogyoróbokron az egyik fa tövében. Odaléptem, és tőrömmel levágtam egy hosszú, erős, hajlékony vesszőt. Leszedtem a leveleket, és próbaképp megsuhogtattam a levegőben a pálcát. Ez már sokkal jobb lesz – gondoltam. Kellően fájdalmas ahhoz, hogy tanuljon az esetből, de nem annyira kegyetlen, mint a korbács.
– Kezdhetjük?- kérdeztem, miközben odaléptem a háta mögé.
– Igen – mondta a lány, fogai között szűrve a szót.
Bólintottam, majd felemeltem a vesszőt, és elkezdtem a büntetés végrehajtását. A pálca süvítve szelte a levegőt, hogy aztán egy éles csattanással találkozzon össze a lány fenekének hófehér bőrével, vörös csíkot hagyva maga után. Felszisszent, ahogy az égető fájdalom belemart.
Akkor sem fogok kiabálni – szorította össze még jobban a fogát. Néhány másodpercet kivártam, majd újra lecsapott a vessző, aztán újra és újra, módszeresen haladva végig a lány fenekén, hogy egyetlen fehér folt se maradhasson popóján. Barátnőm tartotta magát: csak néhány különösen fájdalmas ütés után nyögött fel. Szeme könnybe lábadt, és minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy el ne sírja magát. Harmincszor sújtott le a mogyoróvessző a lányra. A jobb felét, amelyet a vessző vége ért el, már egyetlen tüzes, vörös, hurkákkal borított izzásnak érezte. Egy időre abbahagytam a vesszőzést, és átmentem a jobb oldalára. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, azt hitte, vége a büntetésnek.
Tévedett. Újra meglendítettem a pálcát, hogy újabb harminc ütést mérjek az engedetlen leányzó hátsójára, hogy a bal fele is megkapja jussát. Nem bírta tovább, hangosan felzokogott. Én azonban nem hatódtam meg. Könyörtelenül folytattam tovább a verést, míg mind a harminc csapást ki nem mértem elgyötört fenekére. Mire a verés véget ért, hófehér bőre izzó vörösen lüktetett. Néhol lilába hajló hurkákkal megtörve a vörös szín egyeduralmát.
– Remélem, ebből tanultál – oldoztam el társnőmet, majd hasra fektettem egy pokrócon a tisztás közepén a meggyötört lányt.
– Igen, Úrnőm – szipogta. Legközelebb azt fogom tenni, amit mondassz.
– Remélem is – bólogattam. Egy tégelyből hűsítő kenőcsöt kentem hátsójára. Mert ha nem fogadsz szót, akkor már tudod, mire számíthatsz – gondoltam, és elmosolyodtam..