Már a harmadik X-ben lévő meleg férfi vagyok, így a kamaszkorom, illetve a nemi irányultságomra való ráismerés a nyolcvanas évek végén történt. Visszagondolva gyerekkoromra, már akkor is voltak olyan jelek, hogy a saját nemem felé vonzódom, vannak ilyen emlékeim, ami így utólag ide sorolható be (pl. ma is emlékszem fiatal fiú osztálytársaimmal való öltözésekre, közös fürdésekre, vannak ezekből az időkből képi emlékeim, vagy emlékszem gyerekkoromban látott filmekre, amikben férfias, izmos félmeztelen színészek voltak, amelyeket akkor jelentéktelennek tartottam). Ezek az emlékek alapján született melegnek tartom magam. Emlékszem fiú osztálytársaimra, lányokra szinte alig, és mindig is jobban érdekeltek a fiúk, mint a lányok. Családomban nem tudok arról, hogy valaki is meleg lett volna, vagy gyanúsan társnélküli lett volna, bár nem is olyan dolog ez, amivel felvágna az ember. Soha semmilyen meleg szexuális inzultus nem ért – se családon belül, se azon kívül. Anyám sosem járatott kislány ruhákban, vagy nevelt lányként. Ugyanolyan nevelést kaptam, mint pár évvel idősebb bátyám.
Későn érő fiú voltam, és a másságomra való ráébredés a kamaszodásommal egy időben történt. Akkoriban az agyonmásolt VHS videofilmek világát éltük (se internet, se mobiltelefon, se TV-adók és műsorok, se meleg pornóújságok nem voltak), így jobb híján vágyaim tárgyai ebben és az életben látottakban merültek ki. Azt vettem észre, hogy azok a jelenetek, amiben a férfiakat mutatják, illetve több férfi van benne, azok jobban foglalkoztatnak, illetve az önkielégítések során is férfiak jártak a fejemben, meztelen nőkre, illetve azok fantáziálására sosem került sor. Az utcán is a jóképű, izmos férfiakat rögtön, még az utca túloldalán is észrevettem, viszont csinos nők mellett észrevétlenül mentem el. Előbb azt reméltem, hogy biszexuális vagyok, de mivel a nők felé semmilyen kapcsolatom sem volt, és nem is mutattam érdeklődést irántuk, így egyértelművé vált a felismerés bennem, hogy mi is vagyok. Ennek elfogadása nagyon komoly lelki és depressziós válságot okozott, hiszen családi nevelésemben én is a klasszikus, sajnos elfogadott meleggyűlöletben nőttem fel, így a melegség és annak felismerése átokként nehezült rám, és szinte képtelen voltam elfogadni. Senki nem volt, akivel ezt meg tudtam volna osztani, hiszen a társadalomban kiközösítés, a barátok elhagyása lett volna az osztályrészem. Szüleim és mindenki, akit ismertem, gyűlölettel fordultak a melegek felé, és egy vidéki városban nehéz volt ismerkedni és olyan embert találni, akivel meg tudtam volna beszélni ezeket a dolgokat. Azóta a világ sokat fejlődött, megjelentek a társkereső újságok, majd az internet, a chatszobák, és a meleg helyek is megszaporodtak.
Ebből való kilábalásomat egy volt általános iskolai osztálytársam segítette elő, akivel egy emeletes házban laktunk, így sokszor játszottunk együtt. Mivel osztálytársam félcigány, meglehetősen koraérett srác volt, sokkal bátrabb és kezdeményezőbb volt, mint én. Egyszer barátom szüleinél aludtam, pucéron birkóztunk, marhultunk. A birkózásnál látta vonzódásomat, és ezt a tapasztalatlanságomat kihasználva szinte amatőr szinten fedeztük fel egymást és lettünk barátoknál többek. Mivel ő biszexuális volt, így a gimnáziumi évek alatt (nem egy iskolába jártunk) inkább a lányok felé fordult, és az érettségi közeledtével sajnos megszakadt a kapcsolatunk. Én magam is biszexuálisnak tartottam ezekben az években magamat, annak ellenére, hogy nővel nem volt dolgom sohasem. Ennek okát abban gondoltam, hogy nem voltam jóképű, férfias srác, későn érő, gyerekes külsejű, kicsit kövér srác voltam. (Szüleimnek is ezzel indokoltam, hogy miért nincs barátnőm). 18 éves koromban egy bp.-i előkelő kuplerájba is elmentem egy női prostituálthoz. Mivel elfogadási problémákkal küzdöttem, ezért szerettem volna megerősítést nyerni ahhoz, hogy hátha biszex vagyok. Felsültem, és ekkor végérvényesen felismertem, hogy meleg vagyok. Bár a nőket nagyon szeretem, mint társ vagy ember, de érzelmi és szexuális kapcsolatot nem tudok velük kialakítani. Érzelmi életemben sohasem éreztem sem szeretet, sem szerelmet nő iránt. Belső lelki világomban sokkal empatikusabbnak, a művészetek, a lelki tartalom és érzelmek iránt nyitottabbnak, többnek érzem magam, mint a hetero férfiak. A férfi-női jellem keveredését érzem a lelkemben, ami nem jár feminitással, de az érzelmek, művészetek stb. iránti fogékonysággal igen. Emberek között járva sok minden emberi tényezőre ráérzek, kimondatlan dolgokra, és valaki melegségét, másságát is megérzem. Ez nem tanult, hanem belső késztetésnek tartom.
Azóta sok kapcsolatom volt, hosszabbtávú és egyéjszakás egyaránt. Sok olyan fiúval kerültem kapcsolatba, akik még nem voltak túl a saját melegségük elfogadásán, és sokaknak mind maguk felé, mind kifelé, a társadalom felé nehéz volt elfogadni és elfogadtatni másságukat. Volt olyan ismerősöm is, akin látszott mássága, elég lányos volt, ezeket osztálytársaik kiközösítették; volt, hogy olyan mértékben, hogy másik iskolába kellett átvinni őt. Nagyon sok fiatal meleg, akikkel találkoztam, elfogadási problémával küzd, nincs kivel megbeszélniük ezt a problémát, nem tudnak senkihez fordulni. Meleg társaik gyakran kihasználják naívságukat, és jó tanácsok, valamint megértés, meghallgatás helyett az első szexuális élménnyel lesznek gazdagabbak és az ágyban kötnek ki. Nem tudják, hogy merrefelé, és hogyan induljanak el, merre találnak megoldást, elfogadást ebben a világban. Ez nagyon nehéz volt az én kamaszkoromban is, ma is az, bár ma már sokkal könnyebbnek látom a helyzetet.
Folytatva a magamról szóló beszámolót, az egyetem elvégzése után dolgozni kezdtem. Azzal, hogy apámékkal együtt éltem, folyamatosan tudtam nekik az évek során mind munkában, mind a ház körül segíteni. Bátyám, aki idősebb nálam, már korábban különköltözött, ő meg is nősült. Anyámék nagy bánatára ők nem vállaltak gyereket, így mindig engem, aki velük éltem, nyüstöltek, hogy nősüljek meg minél előbb, mert szeretnének unokát. Egyetem alatt és azután többször is sokszor elgondoltam, hogy hogyan mondjam el nekik. A sorozást az egyetemi tanulmányaim miatt tudtam halasztani, de aztán már nem kerülhettem el. Sokáig gondolkoztam, hogy szerezzek-e orvosi papírokat, hiszen magamban semmilyen rokonszenvet nem érzek sem a honvédelem, sem a fegyverek és az erőszak iránt. Aztán úgy döntöttem, hogy vállalom melegségemet, és az interneten olvasottak hatására, ezt felvállalva, a sorozó bizottság nagyon készségesen és rendesen viselkedett (pl. külön hívtak be), alkalmatlan lettem a katonai szolgálatra.
Apám erősen jobboldali gondolkodású, eléggé intoleráns, anyám valamivel elfogadóbb. Anyám sejthette, hogy mi újság, különösen, hogy mindenkori fiú kapcsolataimat elvittem a kis különálló házrészembe, és így látott is velük beszélgetni, tévézni. Rá is kérdezett, hogy meleg vagyok-e. Ilyenkor mindig másra tereltem a szót. Sokáig nem mertem nekik bevallani, vagyis mikor mindig erőt merítettem, akkor apámnak volt mindig egy olyan homofób megnyilvánulása a napi, meleg politikai események kapcsán (pl. gaypride, Terry Black ügy, Radics Péter bevallása), ami megrémisztett, megtántorodásra kényszerített. Anyám rákérdezett sokszor, de azt mondtam, hogy nem akarok családot, gyerekeket, nem akarok megnősülni. E közben gyakran ismerkedtem, meleg helyekre is eljártam, sőt az egyik meleg helynél is segédkeztem. Mivel szüleimet nagyon szeretem, így képtelen lettem volna nekik fájdalmat okozni, és bevallani, hogy meleg vagyok, és hogy tőlem nem lesz unokájuk. Sok fájdalmat okozott nekem, hogy ilyen sokszor hazudnom kellett nekik.
Egyedül a bátyám tudta meg, hogy meleg vagyok. Azt mondta, hogy elfogadja, és tudja, hogy rendes vagyok. Egy családi veszekedés alkalmával a bátyám összeveszett a szüleimmel, én próbáltam köztük békíteni. A bátyám, hogy apámnak visszavágjon, és fájdalmat okozzon neki, egy névtelen levelet adott fel, amit egy fiktív, kitalált szervezet nevében írt, és amiben a melegségemet elmondta a szüleimnek. Amikor hazamentem, apám elém tette a levelet, és megkérdezte, hogy milyen a nemi identitásom. Én elmondtam, hogy a levélben írtak igazak, és ne haragudjanak rám, hogy ennyi ideig nem mondtam el, de nem tudtam nekik fájdalmat okozni. Kértem, hogy ahogy én eddig, úgy ők most is álljanak ki mellettem, és fogadjanak el, ahogy vagyok. Ekkor már mindannyian bőgtünk, a szüleim megöleltek, és azt mondták, hogy szeretnek, akármilyen is vagyok, és jóravaló, rendes fiú vagyok. Azóta megszűntek a nősüléssel kapcsolatos megjegyzéseik, de látom a szemükben a fájdalmat azért, hogy nem lesz unokájuk. Bár apámék nem ismerik el, hogy a bátyám írta a levelet, erre sok kimondott és kimondatlan jel utal, én ezt tudom, szüleim nem akarják elhinni. A viszonyuk vele némileg rendeződött, nekem se előtte, se utána nem volt rossz a kapcsolatom.
Azóta elköltöztem otthonról, de szüleimnek segítsége és támasza vagyok a mindennapokban. Rajtuk kívül legjobb barátaim tudják még, hogy a saját nememhez vonzódom. Munkahelyemen nem tudják, szerintem a munkahelyre nem is tartozik. Ennek nem az az oka, hogy szégyellem, vagy tartok a hátrányoktól, hanem szerintem a magánélet nem tartozik a munkahelyi közegekre. Szerintem ott is sejtik, hogy mi újság, hiszen általam gyűjtött filmek között a nagy, melegtémájú filmek mind megtalálhatóak, valamint meleg barátaim is be szoktak jönni munkaidő utáni beszélgetésre hozzám, olyanok is, akiken „nőies” jellemük meglátszik. Barátnőm nem volt sosem, és a korombeli kollegáim, sőt a tőlem fiatalabbak is mind megnősültek már. Családos rendezvényre van, hogy valamelyik meleg barátomat viszem el, így ebből is sejthetik másságomat. Sosem került ez szóba, és mivel sokat segítek kollegáimnak, mindannyian felköszöntenek névnapomon, a jutalmazáskor és előresoroláskor sem szenvedek ebből hátrányt, munkámat elismerik és megbecsülnek.
Összefoglalva úgy látom, hogy melegként sokat változott a felismerésem óta a magyarországi elfogadottság. A viszonyok oldásában bizonyosan a médiának, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozásnak is szerepe van. Azért az elfogadottság szintje sokkal messzebb van, mint a tőlünk fejlettebb, nyugat-európai országokban. Külföldön járva magam is elcsodálkoztam, hogy ott a melegek milyen szabadon vállalják szerelmüket, másságukat. (Nekem pl. volt egy olyan idős egyetemi professzorom, aki a hosszú hajú fiúkat kirúgta a vizsgáról, a fülbevalósakat stb. is, pedig egyik sem volt közülük meleg.) Sokan a melegek házasságát az esküvői szertartással azonosítják, de sajnos a magam illetve meleg barátaim bőrén érzem, hogy mennyi hátrány éri a melegeket az együttélési törvényeket tekintve. Egy több éve kapcsolatban élő meleg barátunk meghalt, és ekkor tapasztaltuk, hogy a több éves együttélés során megszerzett vagyontárgyak, jogok gyakorlatilag egy egynemű kapcso
latban nem továbbvihetők, örökölhetők. A gyerekek örökbefogadása, az egymás utáni nyugdíjviselés, a Fészekrakó programban való részvétel, családi kedvezmények, a kvázi-házastársi jogokat biztosító tartós kapcsolat, és ennek a társadalmi elismerése még várat magára. Sok leszbikus lány vállal gyereket, és látni velük kapcsolatban, hogy tökéletesen és mintaértékűen nevelik gyermekeiket, akikből nem lesznek melegek, de sokkal toleránsabbak társaiknál. Bár törvényi és hivatalos szinten már nincs megkülönböztetés, de azért az emberek közötti viszony nem a képernyőn vagy az újságok hasábjain zajlik. Remélem, hogy ez a honlap jó kiindulási pont lesz ehhez.