Bementem a boltba venni egy ásványvizet, kifelé az ajtóban két magas és nagyon vonzó „példány” jött velem szemben. Az egyikkel összenéztünk, rám mosolygott és köszönt is. Nem köszöntem vissza, csak mentem tovább. Az üvegajtó túloldaláról viszont mégis visszafordultam és sajnos mosolyogtam is. Kb. 100 méterrel később értek utol a körúton és köszöntek rám újra. El akartam kerülni az ismerkedést, pedig meglepően udvarias volt a kezdeményezőbb fiú. Bemutatkozott és kezet nyújtott. Én nem akartam bemutatkozni és nem nyújtottam kezet. Mert nem akartam ismerkedni… Szóval kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen elutasító, ráadásul fölényesen elutasító voltam. Aztán már nem szégyelltem magam, mert ennek ellenére megkérdezte a másik, akinek egyébként a bolti mosoly szólt, hogy valamikor meginnék-e vele valamit. Nem, sajnos nem lehet. „Don’t you like black men?” -ilyen kérdést! És még a négerek panaszkodnak, hogy még mindig el vannak nyomva, meg vannak különböztetve, meg vannak bélyegezve stb. Mindenesetre, mit lehet erre mondani? Már hogyne szeretném, szép a testük és a bőrük. A farkukról nem is beszélve… De ettől még ők is csak férfiak, ha bevallom mindezt, sosem engednek „szabadon”…Olyan kelet-európainak érzem a kérdést, de vajon lesz egyszer olyan, hogy mégis inkább maradni akarok?