Megbukott pornókönyv

szepseg_es_szornyeteg_szexkonyvHúszezer példány egy hónap alatt, mondható sok mindennek, csak sikerkönyvnek nem. Ennyi fogyott abból a pornó regényből, amelytől francia szuper kiadója százezres szériát remélt, írónője páratlan diadalt. A számok persze viszonylagosak.
Olyan országban, ahol azért az irodalom még közügy, nem katasztrófa a húszezer, csak éppen tényleg csúfos bukás. Ugyanakkor a következmények üdvösek is, mert kiderült, az a szodomista társadalom, amellyel egyesek fenyegetik az emberiséget, még nem a világvége, sőt csak él az egészséges ösztön.
A „Szépség és szörnyeteg”, ezzel az elcsent címmel tette közzé Marcela Iacub argentín származású szociológus azt a „munkáját”, amellyel, mint kiderült, maga sem tudta igazán, hogy mit akart elérni. Védelmére kelni hét hónapon át dédelgetett szerelmének, Dominique Strauss-Kahnnak, vagy éppen ellenkezőleg, ördögöt kreálni belőle, még jobban meggyűlöltetni őt. Ami a tény, ezt az ocsmány irományt nem annyira az erkölcsi érzék buktatta meg, hanem a Le Monde napilap, annak is elsősorban heti irodalmi melléklete. Több oldalán elemeztette tudósokkal, lélekbúvárokkal ezt a förmedvényt, ami valójában talán nem is pornó. Szelíd pszichológiai kísérlet, kimutatni, mennyire förtelmes az a már-már csaknem államfővé lett férfiú, akinek hatalmi ambícióinál mindig sokkal fontosabb volt az alteste.
Az eset politikai hátteréről a Népszava külvilág rovatában a kezdet kezdetén beszámoltunk. A Le Monde természetesen maga sem mellőzte a politikát, csak úgy vélte, az elevenére tapint, ha azt emeli ki, ez a „mű”, amelynek írónője művészi babérokra pályázik, megcsúfolja az irodalmat. Fércmunka, nem a témája, kivitelezése miatt. Holott alkotója kecsegtető reményekkel érkezett úgy két évtizede latin-amerikai szülőföldjéről a Szajna partjára, ahol legújabb kötetében úri szajhaként mutatkozott be. Tudós nő volt, szociológus, a szexet tanulmányozta okos esszéiben. Tagja lett a nevezetes CNRS-nek, a szikrázó elméjű kutatók társaságának. Magán kapcsolataiban is előkelő helyet vívott ki.
Csípős nyelvű és szellemes vitapartnernek ismerték meg, száguldott az elismertség felé. Néhányan sokallták ugyan föltűnési viszketegségét, túlfűtött intellektusát, de elnézték neki, mert tudták, katonai diktatúrából érkezett, a szülei félelmükben elégették rangos otthoni könyvtárukat, ebben a légkörben nőtt föl, és most Párizsban ezért próbál elégtételt szerezni. Igaz, a magánéletben is excentrikus volt. Kicsit habókosan öltözködik, napóleoni sipkát rak a fejére, a ruházata is kirívó, de mindezért, miért siklott ki ennyire? Miért szánta rá magát egy napon arra, hogy hét hónapra, éppen ennyire, ágyába csalja DSK-t, aztán kiadja az útját, megírja az átélteket, ezzel próbál befészkelődni az irodalmi életbe, kevés már neki a tudományos diadal.
Papagája és ölebe társaságában visszavonult, írt, majd elvitte a kéziratot az egyik legrangosabb műhelybe, a Fayard kiadóhoz. Ott is Pierre Norahoz, ehhez a nagytekintélyű tudóshoz, aki mellesleg tisztelője is volt, barátja. Nora azonban az a szellem, akinek, ami a szívén, az a száján is, elküldte Marcelát, pocsék, amit írt, ő ugyan nem adja ki soha. Akkor a hölgy elment a vetélytárshoz, a Stockhoz, ott is megmondták, talmi ez a „regény”, dolgozná át. Aztán elfogadták, tartalma, szaftossága miatt bevételt reméltek belőle. Cinkosra találtak a Le Nouvel Observateur polgári baloldali hetilapban is, amely sokat sejtető interjú kíséretében szemelvényeket csöpögtetett a frivol lelkületű olvasók örömére.
És egy hónap múlva jött a kínos bukás. A Le Monde nem suta mondanivalója miatt támadta meg, hanem műkedvelő, értéktelen stílusáért. Ne áltassuk magunkat, a francia könyvesboltok többsége sem sokkal különb az elzüllött magyaroknál, a polcok nagy részét ott is selejt árasztja el. A Le Monde egyelőre nyert, de ki tudja, végleges-e ez? Szomorú volna, különösen Voltaire, Stendhal, Balzac, Flaubert és a többiek honában, ha hosszabb távon Iacub őnagyságának mégis sikerülne íróként elfogadtatnia magát. Esélye sajnos, a bulvár agresszivitása miatt, azért lehet még rá. (Forrás: Várkonyi Tibor, Népszava)