Ókori történet rabszolgalánnyal

A kiáltozás egyre csak élénkebb lett, és a lány hátrébbhúzódott a ketrecében, egészen a sátor árnyékába menekült. A másik két nő az ő ketrecében rögtön a vashoz feszítette arcát, hogy még jobban kilásson, amikor meglibbent a sátor ponyvája, és beszélgetés szűrődött be.
– És milyet keres magának, Uram?
– Nincs konkrét elképzelésem. Egy tüzes kreolt, egy rideg kékszeműt, vagy éppen egy acélos tekintetűt? Majd eldöntöm. – A hang markáns volt, rekedtes, és már önmagában észbontó. A sátor szájánál megjelent a rabszolga kereskedő pöttöm, kövérkés alakja, és mellette egy magas férfi állt, de a homály eltakarta az arcát. A legtöbb ketrecbe zárt rabszolga nő rögtön előmászott a hátsó zugokból, hogy végre szerezzenek egy új gazdát maguknak. Sorin, a déli, alacsony barna bőrű nő bevetette a hamiskás mosolyát, Leila a rács mögött lassú, erotikus táncba kezdett, a többiek is kiemelték bájaikat. Egyedül talán csak Admete maradt a sarokban, és átkulcsolta csontos, vékony kezeit a térdén.

A férfi végre előrelépett, és csillogással a szemében mérte végig a nőket. A férfi erős volt, katona lehetett: a mellkasán egy vékony bőrvért volt, az oldalán egy rövidkard lógott, de a vért alatt könnyed ruhát viselt: térdi érő, könyökig érő, fehéres, kék mintás ruha volt rajta, olyan, mint amilyenbe a gazdagabbak jártak. A haja barna volt, hosszabb, hátul össze volt fogva, a szeme pedig smaragdzölden villogott a homályos fényben, és áthatóan mérte végig mindegyik lányt.
– Van itt kedvemre való néhány… – mondta, és közelebb lépett az első ketrechez, ahol kreolbőrű lányok voltak: négyen simultak a rácsokhoz, és mind tüzelő szemekkel mosolyogtak rá.
– Válassz engem! – búgta az egyik csábos hangon, mire a másik megcibálta a haját, és hátrarántotta a fejét.
– Fogd be! Majd ő választ, nem kíváncsi a hangodra! – rivallt rá, és közben a másik már a körmével szántott végig az arcán. A kereskedő erélyesen egy botot csapott a rácshoz, mire abbamaradt a harc.
– Nyugodjatok le! Elnézést Uram…
– Túl hevesek… nem kellenek
– De az ágyban is ugyanilyen beleadással játszadoznak…
– Nem érdekelnek! – és továbbment. A másik ketrecbe szokványos nők voltak, a férfi csak megcsóválta a fejét, és tovább lépett.
– Megnézném azt a vöröset. – És Admete ketrecéhez ért. – Nocsak… milyen szépség rejtőzik az árnyékban?
– Gyerünk! Gyere elő! – csapott megint a bottal a pöttöm a rácsra. A lány félve lépett előrébb, és lehajtotta a fejét. – Nézz fel! Mutasd csak meg az arcod az Úrnak! – kiabálta neki a kereskedő, mire a lány egy riadt pillantással felnézett a férfire, akinek az arcán lágy mosoly bujkált.
– Mutasd meg magad.
– Ritka vörös haj, és nézze csak, milyen érdekes szem! Egyszerre kék és zöld is! Mintha egy tenger veszett volna el benne. Látja Uram? És milyen vékony? Kevés ilyen lány akad az egész Birodalomban!
– Mennyiért adod?
– Alázatosan a lány még érintetlen, ami jóval emeli az árát…
– Mennyiért adod? – kérdezte újra, élesen a férfi.

Admete riadt tekintettel hagyta, hogy a férfi a könyökénél fogva irányítsa. A férfi keze meleg volt, a fogása erős: esélye sem lett volna megszökni, de annyira félt, hogy eszébe sem jutott, hogy menekülhet esetleg. A katona a lovához vezette, és felültette a nyeregbe maga elé.
– Hogy hívnak? – szólt hozzá először, de a lány nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és közben felkapaszkodott a lóra. A férfi szó nélkül pattant mögé a nyeregbe, és a kantárt megrántva megfordult a lóval, és elindultak.
– Még egyszer kérdezem: hogy hívnak? Vagy az a fránya Lucianus egy néma lányt adott el nekem?
– Admete vagyok, Uram. – válaszolt a lány vékony hangon, és közben megpróbált megkapaszkodni a nyeregben, mert vágtára váltottak.
– Az én nevem pedig Marcus.

A lánynak rövid idő alatt megmutatta a házát, majd a fürdőbe vezette, ahol a medence tetején apró pamacsokban vízpára gőzölgött. A lány egy riadt tekintettel nézett fel a háta mögött rá, de a férfi csak elmosolyodott, és a lány ruhájának megkötőjéhez nyúlt egyik kezével, a másikkal pedig magához rántotta.
– Hm, a kis félénkséged és ártatlanságod lenyűgözött. – búgta az érchangján Admete fülébe, és a nyakába csókolt. A lány lábai elgyengültek, az érzéstől és a félelemtől is.
– Ne, kérem, ne tegye! – nyöszörögte, de a ruhájának övén a csomó engedett, a ruha lazult, és lassan az öv lecsúszott. A ruha szétnyílt, a lány remegve kapta a kezét, hogy összefogja, de Marcus lefogta a két csuklóját.
– Ne félj. – suttogta, és csókokkal halmozta el a lány nyakát, és lassan szabaduló vállát is. A lány szürke színű ruhája a földre hullott.
A férfi kedvtelve nézegette a lányt, majd maga felé fordította, és úgy is végignézett rajta. Admete könnyekkel küszködött a szemében, és lepillantott a földre, de a férfi felemelte a fejét. A szemébe nézett, majd megcsókolta.

A lánnyal még sosem történt ilyesmi, soha, senki nem ért hozzá, de a teste rögtön válaszolt. A lábai, ha lehet, még jobban elgyöngültek, és reszketve esett volna a földre, ha a férfi nem tartja meg jó erősen. Marcus egy mosollyal fejezte be a csókot, majd intett a lánynak, hogy menjen be a medencébe. Admete megbabonázva követte a parancsot, és meztelen teste eltűnt a vízben.
A férfi lecsatolta a vértet, a kardot leoldotta, majd a saruját és a ruháját is levette, és ő is belépett a medencébe. Admete csak egy pillanatra látta a férfit teljesen meztelenül, de pirulva kapta el tekintetét rögön: hallott már a férfi testről, de csak elképzelni képzelte még el.
Marcus hozzálépett, és egyik keze a nő formás fenekére, a másik az egyik picike mellére siklott, miközben ajkaival finoman játszott a nő arcán. Admete tehetetlenül kapaszkodott a karokba először, de utána ujjai felkúsztak a férfi vállára.
Marcus kicsit megemelte a lányt, és a medence falához vitte, ahol kirakta a körülbelül mellig érő medence szélére. A lány márványszín bőrén néhány vízcsepp gördült végig, a kívánatos helyekre igyekezve. Admete szinte ösztönösen érezte, mit kell tennie: a lábai lassan szétnyíltak, a férfi pedig a fejét rögtön bedugta a combok közé.
A lány forró párát érzett először a csiklóján, majd a combokon végigszáguldó nyelvet és apró csókokat, ahogy a férfi közelített a szemérem felé. A lány összeszorította az ajkait, de hamarosan apró nyögések hangoztak el, és a szuszogása hevessé vált.

A férfi lassan játszott a nyelvével, néha mélyebben bele-belenyalt a lányba, aki most már meg sem próbálta eltitkolni az örömét, és a férfi fejét egyre jobban magához szorította. Marcus csak tovább nyalta az édes ízt, és örült, hogy a lányt eljutathatja a csúcsra, de a nyelve a szűzhártya miatt nem hatolhatott be mélyre.
– Marcus… – nyöszörögte a lány, és lassan görcsbe rándult a nyomra, és közben a térdével is szorította már a férfi fejét, olyannyira, hogy annak már kezdett kellemetlen lenni, de tovább mozgatta csak a nyelvét.
Admete hangosan felsikított, a gyönyör hullámokban tört rá, megfeszítve, majd elfárasztva minden izmát. Fújtatva engedte ki a férfi fejét a combjai közül, és remegő ujjakkal túrt bele annak hajába.
– Ez… – nyögte, de nem talált rá szavakat. A férfi visszahúzta a vízbe, és ő erőtlenül csobbant bele, de a férfi rögtön a falhoz szorította, és tovább csókolta: immár a nyakát, de lejjebb csúszott utána: a kicsiny, gömbölyű mellekre tévedt, félig a vízből kiállva a hegye, ami így dideregve libabőrős lett, oly nagy gyönyört okozva ezzel Marcusnak. Lassan a nyelvével körözött először a bimbókon, majd megszívta a jobb mellét, mire a lány felszisszent, és megpróbálta eltolni magától Marcust, de mikor a keze a férfi felsőtestéhez értek, el is időztek ott: lassan simogatta, majd keze egyre lejjebb csúszott: végül a férfi ágaskodó férfiasságára kulcsolta rá ujjait, és lassan elkezdte húzni rajta a bőrt. Marcus felhörrent.
– Atya világ… – nyögte mély, még inkább rekedtesebb hangján, és közben csókban forrtak össze ajkaik, de Admete tovább simogatta a falloszt, és a férfi lassan nem bírta tovább.
– Gyere. – húzta maga után a lányt a lépcsőkig, és ott leült a legmagasabb fokra, és az öléhez húzta a lányt, aki így félig elfeküdve, feltérdelve még nagyjából a meleg vízben volt. Admete egy pillanatra megijedt, de utána ujjai helyet lassan a szájával kényeztette a férfit.
Sosem akadt dolga még a másik nemmel, de sokat tudott róla a nővéreitől, és anyja sok praktikára megtanította, hogy a férjét meg tudja tartani majd. De a háború mindent romba döntött: a családjának egy része megmenekült, a másik fele rabszolga kereskedők kezére került: így jutott Marcus a lányhoz.

A férfi lassan hörgött, és az izmos adoniszi mellkasa egyre szaporábban és rendezetlenebb időközönként emelkedett és süllyedt, ahogy a lány végignyalta, majd lassan a szájába engedte a férfiasságát. Lágy nyelvmozdulatokkal simogatta a bőrt rajta, és néha kicsit meg is szívta, vagy kicsit megszorította ajkaival. Az egyik kezével a férfi heréivel játszott, vékony ujjai között emelgette, és körkörös mozdulatokkal simogatta őket.
Marcus hirtelen egy nagyot kiáltott, és megrándult az egész teste. Admete riadtan kapta el a fejét, és az arcára került a sperma egy része. Félénk tekintettel nézett fel, és rögtön a vízzel lemosta az arcát, de néhány csepp akaratlanul is legördült a torkán. A nővérei sosem mondták, hogy ilyen íze van. Mindig csak valami keserűt emlegettek, amiről akkor neki még fogalma sem volt, de nem érezte annyira keserűnek, inkább csak egy sajátságos íze volt.

A férfi ködös tekintete lassan visszatért a való világba, és a lélegzete is megnyugodott. Lejjebb ült, hogy a hasáig vízben legyen, és maga mellé húzta a lányt, Admete pedig a vállára hajtotta a fejét.
Az ajtó hangosan vágódott ki, és a lány riadtan kapta el a fejét, Marcus pedig megfordult.
– Úrnőm! – szól elragadtatással, még jobban megbúgatva az érc hangszálakat, mint eddig bármikor.

Úrnőd vagyok 1

-Tessék? Mit merészelt? – hasított keresztül a szobán Dominika kisasszony felháborodott hangja. A jelenlévö rabszolgák összerezzentek.
– Megpróbált megszökni, úrnöm! – válaszolták a katonák, akik lábánál fogva hurcolták be a rabszolgát a nagyterembe. Éjszaka elvágta a köteleit, és leütötte az ört.
– Hallatlan! – villogott a szeme a császári helytartó lányának. Hozzátok elém! Idöszámításunk kezdetén járunk. Dominika kisasszony, atyja távollétében, a Római Birodalom egy kis germán tartományának kizárólagos úrnöje.

Márpedig atyja a birodalom északi határait védi, és szinte állandóan hadjáraton van. Ezek a helyi lakók hozzászoktak törzseikben a matriarchátushoz, és ilyen messze Rómától senki nem meri megkérdöjelezni, hogy egyedüli leszármazottként, nö létére ez az ifjú hölgy rendelkezik a császári jogokkal. Egyeduralma van a vagyon, a föld, a katonák, és persze a rabszolgák élete felett. Szigorú de igazságos úrnö, csak néha szereti kiélvezni a hatalmát. Mint most is, ahogy a lábai elé vetették ezt a rabszolgaszökevényt, akinek Kreol teste remegett, mint a kocsonya, mozdulni sem mert. Tudta, hogy járnak a hozzá hasonlók: látta társait, amint az oroszlánok elé veti, vagy külön erre a célra tartott harci elefántokkal tapostatja el öket Dominika kisasszony.
Most egyetlen rossz mozdulat az életébe kerülhet. Néha ugyan, hirtelen jött szeszélyböl, néhány lázadónak megkegyelmez az úrnö. Ezt a halvány esélyt viszont csak azért adja meg nekik, hogy lássa öket irgalomért rimánkodni. Egy kis izgalom a távoli kis település hétköznapjaiban: itt ez helyettesíti a római föváros cirkuszait. A tartomány kizárólagos úrnöje tehát, – miközben behívatta szolgálólányait, a testörségét, és a házi rabszolgákat, – most újabb „tréfán” törte a fejét. Izgalmassá akarta tenni ezt a napot, márpedig a zenét, a táncot, a hagyományos tivornyákat már igen unta.
– Most ti fogjátok le ezt a férget! – rendelkezett a felszabaditott, de hüséges szolgálólányainak, miközben a felfegyverzett katonákat hátrébb intette – az örség még összevérezné nekem a házamat! Elégedetten nézte, hogy a szolgálók készséggel – de milyen készséggel! – szorították le a földre a tehetetlen férfitestet. Hasra fektették, fejével az úrnö felé. Lábait ketten szorosan megkötözték, vállaira kétoldalról ráléptek, karjait pedig hátracsavarták ismét mások. A rabszolga arcára a rémület és a fájdalom ült ki. Látszott: erősen türtöztetnie kell magát, hogy ne üvöltsön fel.
– Ez egy földművelö rabszolga, úrnöm. Valami közelkeleti hadjáratban esett fogságba – jelentette az örparancsnok hátulról – csak fél éve szállították ide.
– Nemrég még szabad ellenség voltál, és még nem törtél be, mi? – mosolygott gúnyosan Dominika a földön heverö testre.
Volt ebben a rabszolgában valami izgalmas: izmai, egész teste valóban férfias volt, kemény munkában edzett, szabad ég alatt barnult. Mint valami nemes telivér. Most viszont csak egy halvány, bátortalan nyögés tört fel belöle, valahonnan mélyröl. Ezt a hölgy egy „igenis”-nek értelmezte. Közelebb lépett.

Bal lábával a hajába túrt, játékosan a fejét simogatta, miközben – mintegy magában tunödve – félhangosan megkérdezte:
– Nos, azt akarod hogy megkegyelmezzek?
– I…igen…. – tört ki a rabból egy tiszta szó a hirtelen jött reménységre.
Még meg is próbált felemeledni egy kicsit, bár nem sok sikerrel, mert erösen fogták a szolgálók. Most egy pillanatra még megkönnyebbülni is látszott. –
Hát nem tudtad, hogy semmit sem „akarhatsz”, amíg azt sem tudod, mik veled a terveim? – rivallt rá Dominika kisasszony, és a nyomaték kedvéért, bal lábával amivel eddig csak játszadozott a fején, teljes súlyával az arcára lépett. És föleg nem beszélhetsz a jelenlétemben!
És így, az arcon taposva eggyütt kacagott a háza népével, akik persze már rég óta tudták, hogy ez kedvenc beugratós kérdése. Intett a frissítö italokat tartó szolgáknak, és töltetett magának egy kupa frissen facsart narancslevet. Közben jobb lábával lassan áthelyezte a testsúlyát a rabszolga felsö testére, úgy vette el a kupát. Nevetésre csalta, ahogy a kemény munkában megfáradt csigolyák megreccsennek alatta. Aztán visszalépett a fejére. Lassan kortyolgatta a messziröl hozatott drága csemegét. Amikor a frissítöt kiitta, huncut mosollyal körbe nézett a szolgálólányokon:
– Ezt soha nem tanulják meg. Egy rabszolgának egyáltalán ne legyen akarata, hacsak az nem, hogy engem, az Úrnöjét szolgálja. Pedig ez egyszerű. Azért is hívtam ma össze mindenkit, a ház népét, a rabszolgákat is, hogy okuljatok – ezt még szinte tárgyilagos hangon mesélte el, de fenyegetö hangnemre váltott, amint már a hátrébb felsorakoztatott házi rabszolgáknak címezte:
– a ti életetekne
k csak ez az egy célja van, csak ezt akarhatjátok! A szolgálólányok gyöngyözö kacaja közepette hátra hajitotta a kupát és lenézett. A lába alatt a kivörösödött fej elkeseredetten küzdött minden lélegzet vételért.
– Nos, mi jár annak, aki ekkorát hibázik? – csilingeltek a szavai, újra olyan játékosan, mintha egy kisgyermekkel incselkedne. Mi legyen a büntetésed, hm ? Néhány szabad szolgáló felkiáltott:
– Halál rá! – és várták az ítéletet.
Odakint tombolt a tél. Fagyott minden éjjel. Most még csak délután volt, de ekkora hóviharban a kutyákat sem engedték ki. A várakozás csendjében hallani lehetett a szél süvítését. Dominika kisasszony hirtelen elhatározásra jutott. Visszalépett a földre a rabszolga fejéröl, és parancsolt a katonáknak:
– Amíg kitalálom, mi legyen a lázadó sorsa, addig kötözzétek ki az udvarra és korbácsoljátok meg! Vacsora után majd folytatjuk a játékot. Estére láncra verve hozzátok az északi kisterembe, és hagyjatok vele, meg a szolgálóimmal magunkra! A szolgálók tudták, hogy ma este igen különleges programra készülhetnek. Már alig várták, hogy Dominika kisasszony hogyan fogja engedelmességre tanítani a megkorbácsolt, átfagyott, a terem közepén tehetetlenül fekvő, kiláncolt férfit, aki láthatóan belül még mindig tele volt lázadással. Ezt egy rabszolgának megengedni túl nagy luxus volt abban az idöben. Meg kellett törni a büszkeségét. Vacsora után, amint belépett a terembe, maga Dominika kisasszony is kíváncsi volt, milyen ötlet jut majd eszébe. Mindig átadta magát a hirtelen jövö szeszélyeinek, így még ö maga sem tudta, mire számítson saját magától. Minden esetre azt akarta, hogy a rabszolga valahogy kimutassa az iránta való hüségét.