Szarral még soha nem játszottunk, de azon kívül szinte mindennel. Nem is tudom, mikor, talán decemberben, éppen kettesben néztük az állami romaidomár Joshi Barátot, amikor Bikám benyögi, hogy mi is bemehetnénk egyszer a műsorába.
– Hát, aztán neked mi problémád van? Nincs kinyalva a segged? – kérdem.
– Csak a poén kedvvért, és elmesélnénk, hogyan szoktunk kúrni – válaszolta.
– Na, ez nagy poén lenne. Gondolod, adásba is engednék…
Látványosan unatkoztunk, de nekem szerencsére dolgom volt, házon kívül. Aznap este vendégségben jártam… és így kezdeném a Szar köreit.
Nem messze lakik tőlünk egy haver – ők hívtak át. A csávó következő viszonyban van a nőivel: egy 26 éves full hippi palit képzeljetek el (Miklós), aki két nővel él együtt (Ágnes és Barbara). Egész nap be vannak állva, és úgy kódorognak a lakásban, mint a kísértetek. Az egyik csajnak meglepően jó melója van, és elég sokat keres (hogy konkrétan mit csinál, nem tudom, de valami tőzsdés cucc). A másik csibe a cukra után kap állami támogatást és a szüleivel él. Ezek hárman igazi beteg állatok.
Még délben felhívtak, hogy csináltak a tiszteletemre egy kis színdarabot és szeretnék bemutatni nekem. „Kíváncsiak a szakértő véleményemre.” Na, ez nem lehet egyszerű – gondoltam és este átmentem.
Ágnes engedett be. A lakás elsötétítve, mécsesek égnek és valami elmebeteg zene szól halkan. Barbara a földön, felpolcolt párnákon, fekete gumilepedőn fekszik anyaszült meztelenül. Ágnes izgatottan maga mellé ültet, mint valami lepukkant színház programszervezője. Áhítat az arcán – ülünk az ágyon, amikor egyszer csak Miklós sétál be, szintén pucéron. Tudomást sem véve rólunk, nehogy kizökkenjen a szerepéből, zavartalanul Barbara arca fölé guggol és erősen leszarja a fejét. Először kis kecskebogyók potyognak a lány arcára (a száját persze nem meri kinyitni, ennyire nem akar nagylány lenni!) majd egy formás kis szarhurka óvatoskodik elő szégyenlősen, végül egy kevés, nagyjából két evőkanálnyi fos is becsapódik az arcba. Biztos azért sikerült ilyen eklektikusra a végtermék, mert izgult a művész úr. Ha meg akartak botránkoztatni engem, ez kevés volt hozzá. Nem tudom, mi volt a céljuk, de talán semmi – a nagy nulla. Egy hangyányit húztam csak föl a szemöldököm, de mondhatni nem döbbentem meg, mint közönség.
Miklós a műlesikló pózból felegyenesedik, halál komoly arccal rám néz, majd azt mondja:
– Ez a nő most le van szarva.
Olyan színpadiasan homályos hangon jelenti be, mint a filmekben az orvos, amikor megállapítja a halál időpontját. Erre sem borzadtam el. Első gondolatom az volt, hogy tisztességesebben is rákészülhetett volna a művész úr, teszem azt, több rostot fogyaszt, és akkor egyben és szépen kijött volna a most szégyenteljesre porciózott adag. A végén az a kicsi fos olyan volt, mint valami utóirat egy fenyegetőlevélen. Ágnes tapsviharban tört ki. Valóban szürreális darab volt, akár a Ludwig-ban vagy a Kogart-ban is be lehetne mutatni, ha helyet szorítanak neki két zsidó között. Elképzeltem, ahogy frakkos pincérek pezsgőt szolgának fel, a sok sznob meg koccint, és ágaskodó répával, kigúvadó szemmel lesi a műsort.
Miklós elvonult, Ágnes pedig odaszaladt és leguggolt a leszart fejű Barbara mellé – egy pillanatra megijedtem, hogy most le fogja enni róla a cuccot, de nem történt ilyen. Nem nyalta le. Barbara egy előre odakészített papír kéztörlővel kente szét magán a mocskot, Ágnes pedig segített neki ebben.
– Hát, igen, a sminkednek annyi, bogaram – mondom. Nem tudom biztosan, hogy nyalják-e egymást ezek ketten, de erős a gyanúm, hogy igen leszbik. Pláne amikor Miklóssal hármasban nyomják – ezt biztosan tudom, mert Miklóssal közös témánk a nő általi férfisegg-nyalás, és mindig konzultálunk erről. Neki még nem csináltam, és nem is fogom, mert egy bunkovics alkoholista szardarab.
Miklós felöltözve tért vissza, már ha a szakadt mackóját ruhának vesszük, Barbara is rendbe hozta magát – csevegtünk még egy kicsit. Ettünk valami szendvicset is, a lányok csinálták – merem remélni, hogy valóban csak szendvicskrém volt rajta, nem pedig házi szardellapaszta.
Ahogy hazafelé baktattam, valahogy én is kedvet kaptam egy kis borzongató bizarr szexre. Gondoltam, meglepem Bikámt. Az ötlet olyan gyorsan hasított belém, hogy észre se vettem. A következőt találtam ki: mivel én se szarral, se hányással nem játszom – de az élmény érdekel – befordultam a sarki kínaiba és elvitelre kértem abból a jellegzetes kínai levesből, ami sűrű, és valóban egy jól kicsapott hányás textúráját idézi. Két dupla adagot kértem. Ez jó lesz. Nem vagyok finnyás, hiszen szeretem, ha lehugyoznak, de a valódi büdös barnaszar más. A hányással meg az a bajom, hogy én nem tudom előidézni, és ha igen, akkor rosszul leszek tőle, és minden vágyam elszáll. Értitek ezt?
Amikor a lakásba lépek Bikám még mindig a tévé előtt kókad. Elaludt. Mint egy nagy baba! Pont jó. Levetkőztem meztelenre. Kinyitom az egyik műanyag dobozt, amiben a hányásom van, és annyit kortyolok belőle, amennyit csak tudok. A nappaliba megyek és lassan Bikám ölébe ereszkedek. Az kinyitja a szemét, és álmos fejjel bambul rám. Én közben elképzeltem, hogy milyennek láthat most ő engem: pocokmódra felfújt pofával, mint egy debil, ülök az ölében. Erre a képre hirtelen elkapott egy görcsös nevetésroham és orromon, számon, de még tán a szememen is kirobbant az anyag. Bikámt elárasztottam levessel. Szegény srác nem tudta, mire gondoljon. Elpilled a tévé előtt egy kicsit, és most úszik valami hányásban.
10 percig tartott, míg összeszedtem magam. Muszáj volt kimennem a konyhába, mert nem bírtam Bikámra nézni, hiszen akkor újból elkapott volna a röhögő görcs. Amikor rendben voltam, elmeséltem neki, hogy miért csináltam a trükköt, és nem ez volt a célom. Elmeséltem neki a Miklós-féle szarszíndarabot is, majd mutattam, hogy milyen néznivalót kaptunk. Be is raktuk azonnal.
Na, a film egy nagyon érdekes darab volt: spanyol hányáspornó, népművészeti motívumokkal, latinos gitárszólókkal, ugyanis a szereplők mind be voltak öltözve Carmennek meg matadornak, vagy mit tudom én, minek. Tisztességesen meg volt csinálva, mint egy tévésorozat, áriafutamokkal, szöveggel, sztorival. Az egyik jelenetben az úrnő bugázáson kapja a cselédlányát, akit azonnal meg is büntet (no, no szenyóra, szí, no, no, por favóre!!). Lenyomta a padlóra és ledugta az ujját a saját torkán. Lehetett látni, hogy igazi hány készülődik felfele… Le is okádta a szegény cselédlányt, aki hamarosan élvezni kezdte a dolgot és kente szét magán a cuccot. Aztán cseréltek, de a cselédlány annyira szegény volt, hogy nem volt mit kihánynia – ezt csak én gondolom, mert némi nyálkás öklendezés után, nem túl hiteles, barna lé ömlött a szájából, amit nem láttunk, tehát azt – kamerán kívül – jól bekortyolta kamulag, mint én az előbb a levest. Persze, meg volt rendezve az egész, semmi erőszak nem volt ott, és ez annyira nevetségesen látszott.
Végignéztük, majd Bikám lehúzta a nadrágját és két kezébe kapta irdatlan lomposát. Hanyagul eldobta magát, mint valami maharadzsa.
– Nem szolgálnád fel a levest, te riherongy? – kérdezte halk torokhangon. Annyira felizgultam hatalmas, dölyfösen követelőző faszának látványától és attól, hogy mindjárt le fogom hányni neki, hogy esküszöm megszédültem, mint egy szélütött vén hülye. A fürdőszobába mentünk – elvégre nem vagyunk állatok! Én nem fogom a szőnyegből reggel szedegetni a tofut, az kurva isten. Amit az előbb Bikámra köptem, szerencsére rajta is maradt, így ami kicsi mellément, azt könnyen fölszedtem a bőrkanapéról egy ronggyal. Mindennek megvan az egészséges határa. Gyorsan befejezem, mert kicsit már unom az írást. Na, megyünk hányni: ő befekszik a kádba. Hozom a levest, kortyolok és ráköpöm, közben rá is játszom kicsit, hányáshangokkal, mintha friss gyomortartalom lenne, nem pedig az utcai gasztronómia remeke. Bikámt először arcon köptem, majd a faszát hánytam le szép szolidan. Amikor már kellően begerjedtünk, ő fenékbe jött belém, majd úgy akart elélvezni hogy miközben a seggét nyalom, kiverem neki. Így is lett, ő pedig cserébe élvezésig ujjazott. Nagyon szeretek ujjazva lenni, ez az én bűnöm, bocsássatok meg érte.
