A pornós világban sokféle náci pornó van, pl Salieri is csinált ilyeneket Band Of Bastards címmel, bemutató videó itt . Fél éve volt Budapesten a Kispesti szadómazó pornóbotrány, ahol a rendőrség lecsapott a stábra. A helyszinen olyan lányok voltak akik maradandó sérülést szenvedtek. Árammal is kínozták a lányok nemi szerveit. Még nincs vége az ügynek, de már itt az újabb, az Auschwitz című náci szadómazó hardcore pornófilm. Magyarországon is az önkényuralmi jelképek közé tartozik a horogkereszt, s tilos a használata. Ha itthon forgatták a filmet, akkor bűncselekményt követtek el. Valamint fenn áll a gyanú, hogy a megkötözött magyar lányokat akaratuk ellenére tovább kínozták brutális módon. Ez a Josef Mengele náci orvost alakító színésznél a legvalószínűbb, aki a nők nemi szerveit iszonyatos kínzásoknak veti alá. Tovább a teljes cikkre
sm
Titkárnőből rabszolga 6. rész
Reggel értem jön, jóval korábban, mint ahogy fel szoktam kelni. Kioldoz, majd utasít, hogy taxival menjek dolgozni, és otthagy. A csuklómon kötélnyomok, bár nem volt szorosra húzva – épp csak annyira, hogy a kezem már ne férjen ki rajta. A bokámon szintén.
Délelőtt rengeteg munka. Fel-alá szaladgálok, a postabontás után azokkal a feladatokkal indítok, amelyeket valamelyik munkatársammal kell megbeszélni, egyeztetni, mert sejtem, nekem túlóráznom kell, őrájuk viszont fél hat után nem nagyon számíthatok. Negyed óra alatt megebédelek, majd kettő után nekilátok az adminisztratív feladatok befejezésének. Három körül rámszól a főnököm, hogy készüljek, elmegyünk valahova.
Újra az ő autójába ülünk, nemsokára rájövök, hogy vagy a városhatárra, vagy valahová a városon kívülre megyünk. Mobiltelefont vesz elő, olaszul beszél valakivel, hosszan és jókedvűen. Amikor leteszi, lefordulunk az útról: egy ruházati nagykereskedelmi cégnél vagyunk.
Szexi, rövid, ám mégis elegáns kosztümöket, miniruhákat válogatunk. Mindegyiket fel kell próbálnom, és mindegyiket meg is nézi rajtam. Amikor befejezi a válogatást – hiszen természetesen kizárólag az ő ízlése dönt – továbbmegyünk a fehérnemű osztályra. Itt is a szexisebb darabokat nézi, kiválaszt néhány érdekes bugyit, melltartót, harisnyatartót, majd beterel a próbafülkébe. Miután megállapította, hogy a két vékony textilcsíkocskából álló tanga, és egy alig valamivel nagyobb anyagmennyiséggel rendelkező, alul két lyukkal ellátott bugyi megfelel, rámszól: „A tangát dugd be a fenekedbe, a bugyit a pinádba.”
Eszembe sem jut tiltakozni, de elképedek. Ha ezt így viszem ki, az lopás, arról nem is beszélve, hogy elég hülye érzés. A puncimmal kezdem, az viszonylag könnyen megy, a fenekembe már nehezebben tudom betolni a tangát. Ha nehezen is, de sikerül. Rendes bugyi persze nincs rajtam, így egy miniruhában, a testemben két fehérneművel lépünk ki a próbafülke ajtaján. Teljesen pucérnak érzem magam, és mellesleg úgy, mintha terpeszben lépkednék.
A pénztárnál kifizetjük a kosztümöket és a többi fehérneműt. Ám ahogy továbblépünk, egy medvekülsejű, fájdalmasan jóképű, fekete hajű és szemű biztonsági őr lép hozzánk, és végtelenül udvariasan invitál, ugyan jönnénk már be egy ellenőrzésre.
A biztonsági irodában két másik fickó vár ránk, komoly, érdeklődő arccal. A biztonsági vezető, aki bekísért minket, megkérdezi a főnökömet, együtt vagyunk-e.
„Elhoztam a kolléganőmet vásárolgatni, ha így érti, természetesen együtt vagyunk.”
A biztonsági őr, még mindig udvariasan, a tudomásunkra hozza, hogy lopás gyanúja merült fel, ezért szeretnének megmotozni. Mármint engem. A főnököm hozzájárul. Engem nem is kérdeznek meg, amire csak abban a pillanatban döbbenek rá, amikor a férfi a fejem fölé löki a karomat, és módszeresen végigtapogatja minden porcikámat.
Gyanús a szituáció. Valahogy nem így képzelek el egy motozást, ráadásul a férfinek olyan olaszos az arca, amennyire csak lehet – bár kitűnően beszél magyarul, valahogy nem tudom kiverni a fejemből az olasz nyelvű mobiltelefonos beszélgetést.
A hangja kirángat a gondolataimból.
„Sajnos meg kell kérnem, hogy vetkőzzön le.”
Segélykérően nézek a főnökömre, aki úgy néz rám, mintha most látna először, és nem is tetszene különösebben a látvány. A ruhámhoz érek, de folyamatosan őt figyelem.
„Csináld már – csattan föl – nem fogok rád órákig várni. Ha nem nyúltál le semmit, úgysem lesz semmi gond.”
Leveszem a ruhákat. Ebben a pillanatban még semmi sem látszik, de biztos vagyok benne, hogy rövidesen rá fognak jönni, mi az ábra. Zavartan álldogálok a szandálomban, anyaszült meztelenül, összeszorított lábakkal. A pasas elém lép, megfog a derekamnál, megfordít. A lábujjaimat bűvölöm, miközben újra maga felé fordít.
Nos, nincs magánál semmi? – kérdezi tárgyilagosan, érdeklődve.
Biztos vagyok benne, hogy mindent tud. Felnézek. A két másik biztonsági őr közül az egyik rajtam legelteti a szemét, egyre vidámabban, a másik egy asztalon matat, nyomógombokkal van elfoglalva – mintha a világon sem lennénk.
Tedd szét a lábad – szólít fel, majd amikor megteszem, lassan közéjük nyúl. Ujja behatol a puncimba, rátalál a bugyira, és végtelenül lassan elkezdi húzni. A másik férfi tekintete odatapad.
Talán percekig is eltart, mire kihúzza. A textil dörzsölése és a szituáció egyre megalázóbb módja persze szexuálisan felizgat, de az idegességtől és a szégyentől remegni kezdek.
A nedves bugyit az arcomba nyomja.
„Ez micsoda?”
Bocsásson meg… – nyöszörgöm.
Fordulj meg – dörren rám, majd meglöki a hátamat. Előrehajlok.
Ugyanaz a procedúra, mint az előbb, csak most a fenekemből húzza elő a bugyit.
Amikor újra szemben állok vele, megmarkolja a mellemet, és éles hangon megjegyzi: „Ez aztán a tárgyi bizonyíték. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha így várjuk meg a rendőrséget, fog nekik tetszeni a módszer is, a látvány is.”
A képernyővel és nyomógombokkal bíbelődő biztonságis erre fordul vissza.
Hé, miből maradtam ki? – kérdezi, mintha nem lett volna jelen, és nyilván nem hallott volna mindent.
A társa felvilágosítja, ám ez nem elég.
„Figyelj, nekem ezt látni kell. Meg szerintem a rendőröknek is jobb, ha az eredeti tényállást mutatjuk meg…”
Vigyorog, mint a vadalma.
„Nos, kislány? Azt hiszem, ezt a kérést igazán értékelhetjük. Ha már úgyis annyira szereti kitömni a punciját lopott holmikkal, azt hiszem, igazán megismételhetné a kollégám kedvéért…”
A kezembe nyomja a bugyikat, és várakozásteljesen néz.
Könnyek csorognak végig az arcomon, ki tudja hanyadszor már, huszonnégy órán belül.
Sokkal nehezebben megy a bugyik elhelyezése, mint pár perccel ezelőtt, ám végül, ha remegő kézzel is, feltolom mindkettőt.
Majd állok előttük, megalázva, szégyenkezve, és még véletlenül sem szólalnának meg percekig. Végül a az egyik srác röhögni kezd: Oltári kis kurva. Gyere csak ide.
Szétterpeszti a lábát, ahogy a székben ül, és lehúzza a sliccét. A biztonsági őrök vezetője meglök, így hát odatérdelek, és szopni kezdem. A következő pillanatban a hátam mögött álló férfi kihúzza a fenekemből a bugyit, helyére az ujját dugja, de csak pár pillanatra, majd a puncimból is kiveszi, és egy másik ujját oda is bedugja.
„Basszus, ez tényleg csupa lucsok” – jegyzi meg.
A székben ülő férfinak pár pillanat múlva megkeményedik a farka, ekkor rászólnak: „Oké, nekünk is hagyj valamit.”
A férfi eltolja a fejemet, és megkérdezi: „Szeretnéd őket is leszopni?”
Amit csak akarnak… – nyögöm.
A másik biztonsági őr a földre fekszik, és rámszól: csücsülj csak ide, ribanc. Fölétérdelek, és ráülök a farkára. A székben ülő föláll, és odalép – már nyomja is vissza a farkát a számba. Miközben a fekvő férfi farkán lovagolok, ő a számat dugja. Ám ez sem elég, egyszercsak érzem, hogy a vezető mögém lép, és újra a fenekemhez ér. Elrántom a fejemet, és könyörögni kezdek: „Ezt ne, kérem, a fenekemet ne…”
Úgy érzem, két faszt, sőt, hármat egyszerűen nem bírok ki. Azonban nincs kegyelem: a felettem álló elkapja a fejemet, és most már kímélet nélkül rángatja, húzza rá a farkára. Az olaszos külsejű férfi pedig behatol a fenekembe, miközben a másik a puncimat döfködi.
Ez így nagyon sok, fáj, kényelmetlen. Fél szemmel észreveszem a főnökömet: mosolyogva, megvetően néz. Odalép hozzám, a fülembe suttog: „Ez kell neked, te kis kurva. Alig vártad, hogy végre szétbasszanak, ahogy megérdemled. Ugye milyen jó? Élvezed, hogy röhögnek rajtad, hogy egy ócska ringyónak tartanak, akit bármikor meg lehet dugni, mert másra nem is való… Szereted, amikor mindegyik testnyílásodat arra használják, amire egyedül való.. a szádat, a seggedet, a pinádat… Tegnap óta arra vársz, hogy valaki megbasszon, most végre megkaptad, nem panaszkodhatsz…”
Kezével szétmázolja a könnyeket az arcomon. Az előttem álló férfi mozgásán, rángatózásán érzem, hogy mindjárt elélvez, alulról viszont mindkettő változatlanul feszít és döfköd. És ahogy a főnököm mondja, mondja, hogy mekkora ribanc vagyok, hogy mennyire azt kapom, ami nekem jár, és mennyire boldog lehetek, amiért végre megbasszák a pinámat-seggemet, önmagam számára is váratlanul, hirtelen elélvezek.
Úgy jön az orgazmus, mint valami lávaömlés: nem voltam rá fölkészülve, a megalázó események és a főnököm mondatai, a kiszolgáltatottság, a fájdalom, a három farok ahogy nyomja-szaggatja a testemet… összerándulok, lüktet minden porcikám.
A következő pillanatban a számba élvez a férfi, az utolsó cseppig belémnyomja, majd otthagy.
Az élvezés után egy ideig még jól érzem magam, azonban a fenekemnek egyre rosszabb érzés a folyamatos döfködés. Nem is fájdalom, inkább kényelmetlen, furcsa, kínos, szabadulni szeretnék, de semmi lehetőségem nincs rá. Nemsokára azonban elélveznek, és abbahagyják.
A vezető a földre lök, majd felrántja a nadrágját.
Mindhárman leülnek, és csak bámulnak rám. Kikészültem: úgy érzem, mozdulni sem tudok, és soha többé nem kívánom a szexet. Váratlanul feláll a főnököm, és hozzám lép. Felemeli a fejem, és megkérdezi: „Elélveztél, ribanc?”
„Igen, uram…”
„Most azt hiszed, ennél többre nem vagy képes. Hadd mutassak neked valamit.”
Felránt, az egyik székbe ültet. A biztonsági vezető hátul bilincset rak a kezemre, a főnököm elém ül, és simogatni kezdi a puncimat, majd két ujjal belém nyúl. Húzza-vonja a kezét, belülről és kívülről simogat, először két, majd három ujjal. Ez már kicsit sok, még így dugás után is. A biztonsági vezető simogatni kezdi a mellemet, megcsókolja a mellemet, a nyakamat – annyira izgató, hogy önkéntelenül a számat nyújtom felé, ezt azonban majdnem durva mozdulattal eltolja. Hát persze, most élveztek bele. Ám a simogatást, cirógatást, a csókokat nem hagyja abba. A főnököm lassan negyedik ujját is belém nyomja. Feljajdulok, ez nagyon sok, nagyon vastag, nem bírom elviselni. Nyöszörögni, majd könyörögni kezdek, kérlelem, ezt ne, hagyja abba, nagyon fáj. Esze ágában sincs, folyamatosan mozgatja a négy ujját, és közben a másik kezével kívülről símogatja a puncimat. Egyre izgatóbb és egyre fájdalmasabb. Folyamatosan könyörgök és jajgatok, ám közben rettenetesen felizgat. Egyre beljebb nyomja a kezét, már nem csak az összeszorított ujjai hatolnak belém, hanem a bütykeit is nymja belém, a hüvelykujjával együtt. Felsikoltok, hangosan kiabálok, ordítva könyörgök, hogy hagyja abba, nem bírom, kérlelem, újra: bármit, bármit, csak ezt ne.
Felgyorsul a simogatása, a másik férfi is egyre jobban kényezteti a mellemet, mellbimbómat, a főnököm másik keze megállás nélkül játszik a puncimmal, és miközben ömlik a könnyem, nem sírdogálok, most valóban zokogok, és a zokogás kellős közepén lüktetni kezd a puncim, és valami artikulálatlan üvöltés tör elő belőlem a jajgatás és a könyörgés közben. Élvezek, hatalmasat, levegőt sem kapok közben néha, lihegek és zihálok, és dobálom magam a széken, a könnyem pedig nem akar elállni.
Lassan kihúzza a kezét, de nem teljesen, rásimítja az ujjait a puncimra, az utolsó kis lüktetésig ott-tartja. Számolatlanul nyöszörgöm el neki a köszönömöt.
Titkárnőből rabszolga 5. rész
Kora délután búcsúzunk el. A hazafelé úton a főnököm felteszi azt a kérdést, amelyen már én is sokat gondolkodtam:
„Beszéltél már azzal a céggel, ahova mentél volna dolgozni?”
„Nem… pénteken nem volt rá időm, és túlságosan össze voltam zavarodva… Nem tudtam, hogy mit mondjak nekik.”
„Rendben. Hétfő reggel kezdjél ott, ahogy megbeszéltétek. Ha a munkaszerződés miatt kérnék a kilépős papírjaidat, mondd azt, hogy beteg a személyügyesünk, de utánanézel. Szerdáig dolgozz ott, majd mond azt, hogy magánügyi okok miatt, bár borzasztóan sajnálod, de sajnos nem maradhatsz.
Jó lenne, ha csütörtökön már nem kellene bemenned, úgyhogy lehetőleg reggel közöld velük. Addig is minden nap, amikor ott végeztél, gyere be hozzánk. Mindig hívj fel telefonon, amikor elindulsz.
Amikor a céghez mész, úgy öltözöl, ahogy akarsz, de mire bejössz az irodába, bugyi ne legyen rajtad. Neked van kocsid, nem?”
„Van, csak most épp szerelőnél. Kedden lesz kész, ha hinni lehet az ügyfélszolgálatosnak…”
„Rendben. Gyere taxival, ne mássz át a városon pucér puncival. Lehet, hogy megdugnának párszor útközben, ami nem is lenne baj, viszont iszonyú mocskosak az utcák és a közlekedési eszközök. Ne felejts el számlát kérni. Mármint a taxistól. És még egy: sürgősen borotváld le a pinádat, egyetlen szőrszálat sem akarok látni rajtad legközelebb.”
Ez a megoldás számomra is tökéletesen megfelel, bár az „új” helyen nagyon kínosan érzem magam. Jópofa cégnek tűnik, az első nap szinte alig adnak munkát, főleg a munkatársak bemutatása és a különböző feladatokkal való megismertetés zajlik. Ettől függetlenül igyekszem minél többet magamra vállalni, hogy később elhigyjék, komoly oknak kellett lennie, ami miatt lelépek.
Esténként bementem a céghez – a főnököm úgy viselkedett velem, mintha soha, semmi sem történt volna köztünk. Egyetlen apróságot leszámítva: valahányszor megérkeztem, leellenőrizte, hogy valóban babapopsi-simaságú-e a puncim. Ezt követően megnéztem, milyen SOS munkáim vannak, ami valóban nem tűrt halasztást, azt gyorsan megcsináltam, a többit pedig rendszerezve előkészítettem csütörtökre. Valójában nem volt különösebb gond. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy meg fogok szakadni a melótól, de ezek főleg adminisztratív jellegű feladatok voltak, tárgyalás, szerződés-előkészítés, fontos megbeszélés nem volt ezekben a napokban, kivéve Vincent látogatását, de ő inkább csak ismerkedett – távollétemben – a céggel és a főnökömmel, szerződéskötésre, komolyabb tárgyalásra nem került sor.
Szerdán beszéltem az „új” főnökömmel. Nagyon meghökkent, főleg a „nagyon komoly magánéleti okokra” való hivatkozásnál, amelyet akkora sóhajjal hoztam a tudomására, hogy nem is mert faggatni. Szerdán sokáig maradtam, hogy mindent rendbetegyek, és minél kevesebb fennakadást okozzak, majd beugrottam a végre megjavított Kispolskimba, és már siettem is az igazi főnökömhöz.
Nagyon be voltam sózva: szombat óta lényegében semmi sem történt, és majd megőrültem a vágytól. A pár másodperces tapogatások, amikor a borotválkozás minőségét ellenőrizte, csak még jobban felhergeltek, ám szexről, kielégülésről szó sem volt. Este, amikor beestem az ágyba, majdnem magamhoz nyúltam, ám valami furcsa, megmagyarázhatatlan félelem visszatartott. Biztos voltam benne, hogy erről is be kellene egyszer számolnom, és nagyon szégyelltem volna. Ráadásul nem voltam teljesen biztos benne, hogy egyáltalán szabad-e.
Már majdnem megérkeztem a céghez, amikor rádöbbentem, hogy nem vettem le a bugyimat. A következő közlekedési lámpánál gyorsan feljebb igazítottam a szoknyámat, felemeltem a fenekemet, és letoltam. Miután kiléptem belőle, illedelmes kislányhoz méltóan lehajoltam érte, hogy fölvegyem és elrakjam a ridikülömbe. Amikor újra felültem, és lecsekkoltam az – egyébként még mindig piros – lámpát, gyorsan körülnéztem, nem látott-e meg valaki. Meglátott. A szomszédos autóból úgy bámult egy pasi, hogy attól tartottam, kiesik a szeme. Bár az ő sávjából elvileg nem lehetett balra fordulni, ez a legkevésbé sem zavarta: követni kezdett. Tettem néhány kört, hogy lerázzam. A céghez persze nem tudott volna bejönni utánam, hiszen a parkolóőr megállította volna, ám nem akartam, hogy megtudja, hol dolgozom.
Mint ha mi sem történt volna. Kedves, távolságtartó, korrekt. Azt sem tudom, melyik lábamra álljak. Napok óta egy merő erogén zóna a testem a hajam szálától a kisujjam körméig, amióta csak a saját külön bejáratú rabszolgájává és ribancává tett, azóta először térdelnék elé megalázottság nélkül, színtiszta lelkesedéssel, de úgy látszik, most nem kell. Dolgozunk. Egyeztetjük, mi minden vár rám holnap, és ebbe a „mi vár rám”-ban kizárólag csak munkaügyi témák férnek bele. Néha már szinte zihálok, annyira kapkodom a levegőt. Végül: „Hazaviszlek”.
Az én kocsim meg persze a parkolóban marad, de ki bánja?
Összeszorítom a combomat, ráhomorítok az ülésre: annyira fel vagyok izgulva a várakozástól, hogy szinte a szövet dörzsölésétől el tudnék élvezni. Csak „szinte”. Ami pillanatnyilag édeskeveset jelent. Helyesebben: izgalmat, felizgulást, élvezkedést, de nem élvezetet. Rámszól, tegyem szét a lábam. A hangja és az utasítás elég hozzá, hogy már-már önkívületi állapotba kerüljek. Belekapaszkodom az ülésbe kétoldalt, kérlelni kezdem, bár képtelen vagyok megfogalmazni, mit is szeretnék.
Hagyd ezt abba – csattan föl, és én megpróbálom. Elengedem az ülést, nem szólalok meg többé, de a lábam remegését nem tudom csillapítani.
Elveszi a kezemből a kulcscsomót, ő nyitja az ajtót, előreenged. Ahogy belép utánam, nem is látom a mozdulatot, csak a végeredményt érzékelem, döbbentem, fájdalmasan: hatalmas pofont kevert le. Elakad a lélegzetem, lehajtom a fejemet. A kulcsot az előszobában álló asztalkára dobja, megfogja az állam, felemeli a fejem. És újra pofonvág, a másik kezével. Kicsordul a könnyem, de már nem jajgatok. Leveszi a cipőjét, a fürdőszobába lép, kezet mos – nekem csak int, tegyem ugyanezt. Majd belemarkol a hajamba, a szoba felé lódít: Vetkőzz, és aztán feküdj hanyatt az ágyra.
Kapkodom le magamról a ruhát. Nem kommentálja, csak néz, egyetlen szó nélkül. Az arcáról nem tudok leolvasni semmit, igaz, ránézni is alig merek. Amikor lefekszem, kilép a szobából, nemsokára a táskájával tér vissza. Szemellenzőt rak rám, komolyabb, mint egy kendő, alul sem lehet kilátni, szinte teljes a sötétség. Kezeimet, lábaimat kiköti az ágy négy lábához. Majd vár. Percekig nem történik semmi, újra reszketni kezdek.
„Nem érdekel, mikor és mennyire izgulsz fel. Ha kíváncsi vagyok rá, megkérdezem vagy megnézem. Nem játszhatod a kéjvágyó kis kurvát, mert pontosan tudom, hogy mire van szükséged, és mindig pontosan tudom azt is, hogy meg akarom-e ezt adni neked. Ha látni akarom az izgalmadat, szólok, hogy megengedem. Ha nem, úgy viselkedsz, mint ha nem éreznél semmit – akár korbáccsal verlek éppen, akár megőrülsz az izgalomtól, akár épp elélvezel. Most csöndben leszel. Húsz korbácsütést kapsz mindkét melledre és a pinádra. És még annyit, ahányszor feljajdulsz.”
Halkan beszél, nyugodtan, mintha csak esti mesét mondana. Dermeszt minden szava.
Szinte be sem fejezi az utolsó mondatot, váratlanul és nagyon erősen már le is csap a korbáccsal. Annyira felkészületlenül ér, hogy azonnal felkiáltok. A továbbiakban viszont igyekszem szót fogadni. Újra és újra lesújt, felváltva a két mellemre. A korbács kötelekből lehet összefonva: közepesen hosszú, többágú műtárgy, legalábbis úgy tűnik. A számba harapok, egyre nehezebb megállni jajgatás nélkül, zihálok, rángatom a kötelékeimet, bár sejtem, a – viszonylagos – hallgatás ellenére ez azért nem felel meg tökéletesen az „úgy viselkedsz, mintha nem éreznél semmit” előírásnak.
A két mellemet összesen negyven csapás éri, a vége felé egyre erősebbek, az utolsó néhánynál bármennyire próbálkozom, szinte folyamatosan jajgatok.
Helyet változtat, érzem a matracon, ahogy arrébb mozdult. Rettegek attól, hogy a következő húsz a puncimat éri, szeretném összehúzni a lábomat, persze eredménytelenül. Reménykedem, hátha itt kicsit finomabb, kicsit fájdalommentesebb lesz, de ez hiú reménynek bizonyul. Már az elsőnél úgy érzem, elviselhetetlen a fájdalom. Csikorognak a fogaim, annyira igyekszem hallgatni, ám a tizedik környékén nem bírom tovább, „Ne…!” – kiálltok fel, rángatom a fejem, de folytatja, a következőnél sírni kezdek, és aztán, egy erősebb csapás után újra felsikoltok.
Lassan, nagyon lassan ér véget, de itt az utolsók nem olyan rettenetesen erősek, mint a mellemnél.
A puncimba nyúl, közben megkérdezi:
„Mennyit érdemelsz még?”
Alig bírok megszólalni, elakad a hangom:
„A melleimre… azt hiszem, hetet… a puncimra ötöt…”
„Egészen jól számoltál. Örülök, hogy a nyafogás közben erre azért volt energiád.”
Kihúzza az ujját. Csurom nedves, az arcomra törli.
Várom az ütéseket, vagy inkább: remegek tőlük. Hideg izzadtság csúszik végig a bőrömön, amikor meghallom a táska zárjának csattanását, nem merek hinni a fülemnek, és annak, amit a zaj jelenthet. Úgy tűnik, a plusz ütésekhez másik eszközt vesz elő. Nem is titkolja.
„A vergődésedért plusz egy ütést kapsz mindenhova, pálcával.”
Csattan, egészen másképp, mint a korbács. Élesebb, csípősebb, fájdalmasabb. Bárhogy próbálkozom, újra és újra felsikoltok, ahogy végigszánt a bőrömön. A mellemre leszámolt nyolc ütést a puncim követi. Precízen céloz: néha a nagyajkamat üti, néha a vágásba céloz, néha keresztben sújt le. A hatodik után két ujjával széthúzza az ajkaimat, végigfekteti a pálcát a puncimon.
„Szeretnél ide még egyet?”
„Nem… ha lehet, inkább nem, kérem….” – nyögdécselek, bár biztos vagyok benne, hogy úgyis meg fog ütni.
„De azt szeretnéd, ha megbasználak?”
„Igen… igen, uram” – Igen. Bár lüktet a puncim a fájdalomtól, ahogy elhangzik a kérdés, pontosan tudom, hogy alig várom, belémhatoljon. Bármivel, de lehetőség szerint a farkával.
„Előtte hány ütést bírnál elviselni ide, cserébe azért, hogy bedugjam a farkamat ebbe az ócska kis pinába?”
„Amennyit… amennyit csak jónak lát uram… nem tudom…”
Két, majd rögtön utána három ujját nyomja belém, nagyon durván, nagyon gyorsan. A testem jobban fogadja, mint az agyam: megdöbbennék, de a hűvelyem már tágul is. Egészen közel hajol a fülemhez. „Hiszen te alig várod kicsikém, hogy az egész öklömet beléddugjam…” Kirántja az ujjait, fölém térdepel, és a számba nyomja a farkát. Ebben a pozícióban lényegében nincs is módom arra, hogy rendesen leszopjam. Helyettem is megfogalmazza a szituációt: „Jól van, te kis szopóskurva, itt épp itt az ideje, hogy végre jól szájbabasszanak”.
Kapkodom a levegőt, fuldoklom, szinte a torkomig nyomja a farkát. Igyekszem használni a nyelvemet is, hogy minél nagyobb élvezetet okozzak, de ezzel nem nagyon törődik: kínozni akar, és sikerül is neki. Az utolsó pillanatban lerántja rólam a szemellenzőt, és beborítja az egész arcomat ondóval.
Szó nélkül leszáll rólam, kimegy a szobából, talán a fürdőszobába. Viszonylag hosszú idő telik el, mire visszajön. Eloldozza a kötelékeimet, utasít, hogy menjek el pisilni és alulról mosakodjak meg – ebbe az arcom nyilvánvalóan nem tartozik bele, pedig már rendesen rászáradt az ondó.
Amikor visszaérek, újra le kell feküldnöm, újra rámteszi a szemellenzőt, új elemként, fülhallgatót tesz rám. Klasszikus zene szól, talán rádióból, mindenesetre műsorvezetőnek, pláne az időpont közlésének nyoma sincs, csak opera oratórium hátán. Mielőtt kikötözne, bugyit húz rám – utána pedig a már klasszikus széttárt kéz-láb pozíció. Egy pillanatra elhúzza a fülhallgatót, kedvesen közli: Hát akkor további jó szórakozást – , félrehúzza a bugyimat, és belémnyom egy vibrátort. Miközben visszaigazítja a fülhallgatót és a bugyit, nem felejti el bekapcsolni. Az utolsó, amit érzek, az az, hogy rámdob egy vékony takarót.
Fogalmam sincs, hova megy, egyáltalán: elmegy-e, csak azt érzem, hogy megőrülök a vágytól. Telik az idő, a vibrátor teszi a dolgát, a puncim folyamatosan lüktet, ám elélvezni így nem tudok. Dobálom magam, nyöszörgök, könyörgöm hozzá, hátha hallja, egyre hangosabban, és egyre több mindent ígérve. A „bármit”, az „akárhányszor”, és az „akárhol” minden mondatomban előfordul.
Órák telnek el. Váratlanul megérzem, hogy a közelemben van. Leveszi a szemellenzőt, a fülhallgatót, kikapcsolja a vibrátort, de nem engedi el.
Kedvesen, gonoszul mosolyog. „Ezt a bármit, bármikor, bárholt beszéljük meg kicsit pontosabban – szólal meg, és egészen picit megmozdítja a rudacskát – Szóval komolyan gondolod, hogy szó szerint BÁRMIT megtehetek veled?
Igen, igen, igen – mondom, olyan gyorsan, hogy a három szó szinte egynek tűnik.
„Bármit, bármikor, bárhol. Akár mások előtt is. Akár másokkal is. Akárkivel. Tamással, Tamásokkal. Akár jelen vagyok, akár nem. Ha akarom, könyörögni fogsz minden járókelőnek, hogy legyen szíves megbaszni. Ha akarom, holnap lefekszel minden pasassal a cégnél, már amelyik igényt tart a redves picsádra.”
Folynak a könnyeim, miközben bólogatok.
Rendben. Fogd meg ezt a vibrátort – mondja, miután kikötötte a kezemet és a lábamat.
Elővesz egy fényképezőgépet, majd utasításokat ad, hogyan feküdjek, üljek, hogyan dugjam magamba a rudat, mennyire húzzam ki, milyen szögben álljon.
Pontosan kiszámított utasításokat ad: a mozdulataimmal tovább izgatom magam, ám egyik mozdulatsor sem tart annyi ideig, hogy valóban elélvezhessek. Amikor befejezte a fényképezgetést, rámszól, nyalogassam le a vibrátort, majd elveszi tőlem. Újra kikötöz, betakar és elmegy. Biztos vagyok benne, hogy ma este már nem jön vissza. Pár perc múlva zokogni kezdek.
Titkárnőből rabszolga 4. rész
A kötél minden egyes lépésnél dörzsöli a puncimat, és persze valamennyire izgatja is – de az első helyen a fájdalom, a szorítás, a dörzsölés áll. Nem merem tovább kérlelni, nehogy még jobban megszorítsa, de abból, ahogy kapkodom a levegőt, ahogy nyöszörgöm, érzékelheti, nem túl kellemes élményben van részem. Ámbár nem is ez volt a célja.
Nem a ház előtt állt meg a kocsival – át kell sétálnunk a parkon, ráadásul láthatólag nem siet. Most szólít fel arra, hogy meséljem el, mi történt tegnap Tamással. Minden részletet hallani akar, a legapróbb momentumot is. Hihetetlen: az élmény, amikor átéltem, még csak különösebben érdekfeszítőnek sem volt mondható, izgalmasnak vagy izgatónak különösen nem. Most viszont, ahogy beszélek róla, ahogy újra és újra belekérdez, egyre jobban felizgulok.
Állj meg – szól rám, és ő is megáll, körülnéz. A park egy különösen elhagyatott részén vagyunk. Húzd föl a ruhádat – mondja, én pedig alig hiszek a fülemnek. Idegesen, remegő kézzel húzom fel, amikor folytatja: „Fordulj körbe. Lassan.”
Amíg megteszem, lehetőségem van arra is, hogy körülnézzek: látom, hogy nyoma sincs embereknek. Amikor újra szemben állok vele, utasít, hogy az ujjamat dugjam be keresztben a kötél alá a puncimnál. Megteszem, ő pedig húzni kezdi a kötelet. Fáj az ujjam, és közben egyre jobban nyomja a puncimat, ami izgat, és közben folytatnom kell a mesélést. Egyre jobban fáj és egyre izgatottabb vagyok. Rámszól, hogy hagyjam abba, most be kell nyúlnom két ujjammal a puncimba, de úgy, hogy egyik ujjam a kötél egyik, másik a másik oldalán hatol be. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy valójában jóval nagyobbra kell tágulnia a puncimnak, mintha egyszerűen csak két ujjal nyúlnék magamba, hiszen a két ujjamat elválasztja a kisujjnyi vastagságú kötél is. Nehezen, de sikerül. Beszélnem kell tovább, közben pedig ki-be húznom az ujjaimat. Nagyon kényelmetlen, és mégis izgató. Egyre kevésbé félek a lelepleződéstől, bár látom, hogy a tekintete néha körbefordul, szétnéz, nem vettek-e észre. Majd egyszercsak ő is hozzám ér. Jobb kezével nyúl felém, hüvely-és mutató ujjai közé csippenti a csiklómat, és dörzsölgetni, szorongatni kezdi.
„Mit gondolsz, mit fog mesélni holnap Tamás a munkatársainak? Úgy mondd el, ahogy szerinted ő mesélné!”
„El… el fogja mondani, hogy megbaszta a vezérigazgató titkárnőjét… hogy lejöttem hozzá, és addig ugráltam körülötte, amíg belém nem vágta a farkát… nem volt rajtam bugyi, és már előre odakészítettem egy óvszert… már délelőtt is látszott, hogy totál rá vagyok izgulva.. este pedig már nem bírtam tovább…. és amikor elkezdett baszni, szinte azonnal elélveztem… látszott, hogy ki vagyok éhezve, alig várom, hogy végre megdugjanak… és aztán addig baszta a pinámat, míg újra elélveztem…”
Miközben dadogva, szégyenkezve elmondom, hogyan képzelem el Tamás beszámolóját, simogatja és dörzsölgei a csiklómat. Nem tudom visszafogni a hangomat: lihegek, sóhajtozom, nyögdécselek.
Rámszól, hogy vegyem ki az ujjaimat. Most már jobban hozzám fér, egyre erősebben dörzsöl, majd váratlanul összeszorítja az ujjait. Felkiáltok a fájdalomtól.
„Mit érzel?”
„Nagyon fáj… kérem… borzasztóan fáj…”
„Szeretnéd, ha elengedném?”
„Igen, könyörgöm… kérem szépen…”
„Mit tennél azért, hogy elengedjem?”
„Bármit, jaj…. kérem…”
„Bármit? Megdughat bárki, akinek engedem, bárhol, bármikor? Bármit megtehetek veled? Bármit beledughatok a pinádba, ami csak az eszembe jut? Bárhol, bárki előtt, bárhogyan megalázhatlak?”
Csorognak a könnyeim, annyira fáj, ahogy a csiklómat szorítja.
„Igen, igen, igen…”
Ebben a pillanatban elengedi – váratlanul, megdöbbentő élményként ér, hogy egy pillanatra még erősebb fájdalmat érzek, mint eddig, olyan, mintha ostorral csaptak volna rá. A következő pillanatban lüktetni kezd, érzem, ahogy áramlik benne a vér.
A keze közé veszi az arcomat. Miközben hozzám beszél, érzem a puncim illatát a bőrén.
„Mindazt, amit elmondtam, megtehetem. Bármikor, bárhogyan. Nem azért, mert te fájdalmadban beleegyeztél, hanem mert már ezt sokkal korábban megtetted. Most elengedtelek, de nem azért, mert könyörögtél, vagy mert igent mondtál. Te minden pillanatban azt teszed, amit én akarok. Ha akarom, szenvedsz, ha akarom, könyörögsz, ha akarom, sikoltozol – ha úgy akarom, akkor sem sikoltozol, amikor ennél sokkal nagyobb fájdalmat okozok neked. És ha úgy akarom, hát felizgulsz. Talán el is élvezel…” – miközben ezt mondja, lassan rásimítja a tenyerét a szeméremdombomra. Valamit igazít a kötélen, félrehúzza, és rászorítja az ujjait a csiklómra, az ajkaimra. Még érzem a fájdalmat, de ettől a mozdulatlan, forró tenyértől lassan-lassan az izgalom is visszatér.
„Mi lenne jobb, ha újra megdugnám a fenekedet, ha egy tollacska lenne a puncidban, vagy ha Tamás baszna meg?”
Nem tudok válaszolni… Tamástól irtózom, a toll csak felizgat, a legjobb az lenne, ha ő és csak ő foglalkozna velem… de a fenékbedugás fáj, közben pedig izgat, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ugyanezt a puncimban is csinálhatná… Elmondom a gondolataimat, nehogy megbüntessen, amiért nem válaszolok.
Nem szól semmit, ujjai ki-be járkálnak a puncimban, néha a csiklómat simogatják. Valahányszor hozzáér, összerezzenek, félek attól, hogy újból megszorítja. Minden egyes rémült rezzenésemre újbóli érintés, finom szorítás a válasz, mintha élvezné a félelmemet. És közben izgulok, egyre jobban. Dörzsöli a puncimat, a csiklómat, az ajkaimat, néha belém is nyomja egy vagy két ujját. Néha annyira erősen feltolja, hogy szinte felemel vele: bár magas sarkú szandálban vagyok, még így is lábujjhegyre kell tornáznom magam. Kicsit fáj, amit csinál, kiszakad belőlem egy kis nyöszörgés, de nem merek tiltakozni, nehogy abbahagyja, hiszen annyira, annyira jó…
Három ujja jár már bennem, feszít és nyom, simogat kívülről, egyre jobban élvezem, lihegek és kiabálok, hátrahanyatlik a fejem, érzem, ahogy testem elemelkedik a földtől egy újabb erőteljes nyomás hatására, feljajdulok, a következő pillanatban újra kint van a keze, csak kívülről simogat, alig várom, hogy visszadugja, bárhogyan is, de csak nem teszi, simogat, simogat, végre, végre hirtelen, gyors mozdulattal, szinte erőszakosan, újra három ujjal nyomakszik belém, hatalmasat élvezek, ebben a pillanatban ki is rántja az ujjait… kicsordul a könnyem, de a következő pillanatban már bennem is van a farka, kőkemény, és csak kefél megállás nélkül, az orgazmusom ott folytatódik, ahol abbahagyta, lüktet, hullámzik a hűvelyem, csorog a könnyem, érzem, ahogy benyomja az ujját a fenekembe, de most ez sem fájdalmas, csupa nedv, és csak egyetlen ujj, ez is izgat, és közben kefél fáradhatatlanul, újabb és újabb ritmusra… Kétszer-háromszor is elélvezek, az utolsónál pont egyszerre vele. Nem húzza ki rögtön, kiélvezi és kiélvezem az utolsó, pici lüktetést, összerándulást is.
Zsebkendőt ad, hogy letisztítsam magam, leszedi a kötelet és eldobja, majd rámparancsol, hogy menjek előtte. Nem is bánom, örülök, hogy nem látja az arcomat, vérvörös vagyok, a szememen, de talán a fülem hegyén is látszik, mekkorát élveztem az imént, hogy milyen hihetetlenül jól érzem magam azok után, hogy megkínzott és porig alázott.
Pár perc után odaérünk a kocsihoz, beülünk. Az órára pillantok. Még csak háromnegyed tíz.
Étienne úr nem egyedül vár ránk: mint kiderült, valamiféle átszervezést hajtottak végre a cégnél, amelynek következtében ő bekerült az elnökségbe, ami egyfelől nekünk nagyon jó, hiszen velünk kapcsolatos korábbi pozitív tapasztalatait így a legfelsőbb fórumot terjesztheti, másfelől viszont a folyamatos, szinte napi kapcsolattartást egy új, mondhatni fiatal kereskedelmi igazgató veszi át. A tárgyalás hivatalos hangnemben indul, amitől a társaság mindegyik tagja kicsit furcsán érzi magát, kivéve Vincent-t. Ahogy tellik az idő, úgy alakul ki, vagy inkább: változik vissza a szokásos, jó kedélyű társalgásra. Étienne-t könnyű fordítani, mint ahogy a főnökömet is: mindketten kitűnő ritmusban tagolják a mondandójukat, nem állnak meg feltétlenül minden mondat után, de nem is akarnak mindent egy szuszra elmesélni. Vincent-nel nehezebb a dolgom, gyorsan rájövök, hogy zavarja a tolmácsolás. Később kiderül, hogy lényegében folyékonyan beszél angolul, így sosem szorult tolmácsra eddig. Kizárólag Étienne miatt van rám szükség, aki ugyan a hétköznapi életben szintén jól használja az angol nyelvet, ám tárgyalás során valószínűleg sosem bocsátaná meg magának, ha nyelvtani hibán vagy félreértésen kapnák, így bűbájos akcentussal súlyosbított angoljához csak az ebédnél van szerencsénk.
Nagyon hosszúra nyúlik a beszélgetés, hiszen egyfelől az éppen aktuális ügyeket is meg kell beszélni, másfelől pedig nagyon sok általános információt kell tisztázni Vincent-nel. Aki, mint kiderül, még néhány napig Budapesten marad. Ebéd közben, amikor ráébred, hogy angolul tökéletesen megértik egymást a főnökömmel, megegyeznek, hogy hétfő délelőtt meglátogatja a céget.
Titkárnőből rabszolga 1. rész
Amikor reggel kinyitottam a szememet, pontosan tudtam, hogy bár a döntésem határozott és végleges, azért bele fog szakadni a szívem. Látszólag csupán arról volt szó, hogy felmondok a munkahelyemen – ez azonban egyben azt is jelentette, hogy véget vetek annak az őrült, és egyre kilátástalanabb kapcsolatnak, ami a főnökömhöz fűz.
Valamivel több, mint egy éve kezdtem el dolgozni mellette – ő, egy hatalmas vállalat vezérigazgatója, én pedig a személyi titkárnő. Már az első héten lenyűgözött: intelligens, jó humorú férfinek láttam, akinek érdekesen karcos a stílusa, rendkívül kiegyensúlyozott, és piszkosul odafigyel az emberekre. Rám is.
Úgy éreztem, őszintén bízik bennem, beavat a munkájába és a gondolataiba, olyan dolgokat is megbeszél velem, amelyek nem tartoznának a titkárnőre, bár a munkámat kétségkívül nagyon is segítette.
Angolul szinte anyanyelvi szinten beszélt, és az olasz nyelvvel sem volt problémája, a szintén gyakran használt francia már nem volt az erőssége – nem úgy, mint nekem, aki francia tagozatos suliba jártam, és a második évtől már a szaktárgyakat is franciául tanultuk. Ennek köszönhetően gyakran elkísértem a francia partnerekkel való tárgyalásaira, tolmácsolni, jegyzőkönyvet vezetni, vagy akár helyben megfogalmazni egy szerződés néhány lényeges pontját.
A megbeszélések után többnyire együtt ebédeltünk, ha elhúzodott, vacsora követte – egyre több időt töltöttünk együtt, és végül levett a lábamról. Külsőleg mindig is vonzott, de ennek még ellen tudtam volna állni. Az egyénisége, a stílusa azonban végleg rabul ejtett. Csodálatos partner, csodálatos szerető volt: „tanulta” a testemet, nagyon figyelt, mit, hogyan, mikor, mennyire élvezek. Adagolta és megvonta a kéjt, pont úgy és annyira, hogy minden pillanatban vágyjak rá, ha együtt vagyunk, és hogy a kielégülés mindig fergeteges, mindent elborító élmény legyen.
Nem szeretném a „love story” minden részletét elmesélni. Felesleges is. Eljött az az idő, amikor kezdett úgy tűnni: bár szexuális partnerként még mindig igényt tart rám, a lelkem, a személyiségem már korántsem érdekli annyira. Egyre többször fordult elő, hogy a „munkaebédet” nem egy jóízű beszélgetés, séta, valamilyen érdekes esti program követte, hanem egy gyors, rövid szex az autójában. Sőt, egyre sűrűbben kapott el az irodában. Ez korábban is előfordult, főleg este, a munkaidő végeztével, amikor már szinte senki nem volt az épületben. Akkor romantikusnak és izgalmasnak éreztem, különösen a hosszadalmas előjáték miatt: ahogy szép lassan levette rólam az összes ruhát, végigsimogatta a bőrömet, majd besétáltunk a titkárságról az ő irodájába (a folyosóról hozzám lehetett belépni – kívülről azonban nem lehetett kinyitni az ajtót; az ő irodájának ajtaja a titkárságról nyílott). Közben „elveszítettük” a ruhadarabjaimat, és lehetőleg nekinyomott minden útbaeső felületnek: a kellemesen meleg radiátornak, a párnázott ajtónak, a hűvös páncélszekrénynek…
Az utóbbi időben erről szó sem volt. Behívott magához, párszor megsimogatott, letolta a nadrágomat vagy felhúzta a szoknyámat, és belémhatolt. Túl jól ismerte a testemet ahhoz, hogy tudja: már attól is fel tudok izgulni, ha rámnéz, ha végighúzza az ujját a fenekem vágásán, vagy a combom belső oldalán. Így hát nem volt különösebb gondja. Azzal sem, hogy elélvezzek. Előfordult, hogy nem jött össze, amikor szinte mintha szándékosan sietett volna: talán élvezte is a nyöszörgésem, a halk, szégyenlős kéréseim, a vágyam jól látható-hallható megnyilvánulásait… De amikor elélveztem, akkor is úgy éreztem, mintha valahogy bemocskolt volna, mintha csak használta volna a testemet, érdektelenül, közönyösen.
Pár hete megkeresett egy munkaközvetítő iroda, ahova kb két éve küldtem még el az önéletrajzomat. Érdekes, izgalmas álláslehetőséget kínáltak. Úgy döntöttem, érdemes megpróbálni, hátha így rá tudom kényszeríteni magamat arra, hogy véget vessek ennek az őrületnek, így hát azt válaszoltam, örülnék, ha továbbíttanák az anyagomat a cégnek. Pár nappal később olyasmi történt, ami megerősített abban, hogy tényleg be kell fejeznem ezt a kapcsolatot.
Egyedül voltam az irodában, kora délután. Őt csak délelőtt láttam, rövid időre – aztán elment egy megbeszélésre. Hirtelen megjelent a nyitott ajtóban, belépett, és bezárta maga után. Köszönt, de egy pillantást sem vetett rám. Bement az irodájába, letette az aktatáskáját, majd visszajött a titkárságra. A sarokban van egy kis benyíló, ahol WC és egy pici mosdó, található. Kezet mosott, majd odalépett hozzám. Én éppen a páncélszekrényhez akartam menni, hog y kivegyek valamit. Nem hagyta, szó nélkül átölelt hátulról, de csak egy pillanatra. Már nyomott is le az asztalra, és húzta fel a szoknyámat. A bugyimmal nem törődött: nem vette le, csak félrehúzta, és már belém is hatolt. Én közben kérleltem: Ne, ne így… Mint aki nem is hallja, amit mondok, vagy inkább: a legkevésbé sem érdekli. A hajamba markolt, és felemelte a fejemet, amelyet a karjaim mögé rejtettem. Így, ebben a pozícióban, ráhajolva az asztalra, miközben hátulról dögönyözött, pontosan a kis fülkére, a wc-kagylóra láttam rá. Biztos voltam benne, hogy szándékosan hagyta nyitva az ajtót, szándékosan választotta ezt a pozíciót. Megalázó, szörnyű érzés fogott el. Az is fájt, hogy a testem reagált rá: talán az idegesség, a megalázottság miatt, vagy azért, mert minden ellenére szerettem, nagyon nedves voltam. Igazán semmiféle gondot nem okoztam a számára.
Mielőtt elélvezett volna, kirántotta a farkát belőlem, és hagyta, hogy beborítsa a fenekemet, bugyimat, lábamat a sperma.
Ellépett mögülem. Mozdulni sem tudtam. Semmiféle fizikai fájdalmat nem éreztem, mégis olyan volt, mintha a földbe döngölt volna. Pár perc múlva szólt: valamit le kellett gépelni. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nekem viszont csorogtak a könnyeim.
Megkaptam a visszajelzést a munkaközvetítőtől, behívtak a céghez is, és engem választottak. Kisebb cégről volt szó, viszont itt szélesebb körű munkával foglalkozhatnék, így nagyon tetszett.
Reggel, amikor felkeltem, azon gondolkodtam, vajon mit fog szólni a döntésemhez. Haragudni fog? Megérti? Megsértem őt ezzel?
Nagyon meglepődtem: miután remegő hangon bejelentettem a felmondásomat, a szemembe nézett, és érezhető rosszkedvvel, de harag nélkül azt mondta: „Megértelek. Nagyon sajnálom, és szeretnék azzal hízelegni magamnak azzal, hogy talán te is bánod egy kicsit… de tényleg, őszintén megértelek. Nem könnyű belátni, de az a gyanúm, hogy én vagyok a hibás. Nem kellett volna így történnie.”
Majdnem elbőgtem magam. Odalépett hozzám, átölelt, de rögtön el is engedett, mintha nem szeretné, hogy félreértsem a mozdulatot. Keserűen elmosolyodott, és aláírta a felmondást – még abba is beleegyezett, hogy csupán egy hétig maradjak.
Azon az egy héten keveset beszélgettünk, de nagyon jó hangulatban. Gondolhattam volna, hogy ez lesz: átkoztam magamat, amiért anélkül hoztam meg a döntésemet, hogy vele beszéltem volna. Le kellett volna ülni vele, elmondani neki, mennyire fájó, megalázó, amit művel – vertem a fejemet a falba. Képtelenség, hogy ne értette volna meg. Látszik, hogy legszívesebben visszacsinálna mindent, de nem akar engem kényelmetlen helyzetbe hozni – gondoltam.
Csütörtökön… Utolsó előtti nap volt. Azt javasolta, hogy a nagy elpakolást, leszámolást ekkor ejtsük meg, hiszen a péntek úgyis sűrű lesz, a munkaügyi papírokat akkor kell rendezni, legalább a titkársággal kapcsolatos ügyeket rakjam rendbe. Nem volt még utódom, így neki mutogattam meg, milyen módon rendszereztem a levelezést, a szerződéseket, a számlákat, mit hogyan iktattam, hova fűztem le stb. A napi munka mellett ez igen sok időt elvett, így hét óra körül végeztünk csak.
Köszönöm a segítséget – szólt végül, és hozzátette: már csak ez maradt hátra. És rámutatott egy nagy borítékra. Az asztalnál ültünk, emlékszem, kedvesen mosolygott. Zavartan, értetlenül nyúltam a légbuborékos boríték után. Papírok és egy videokazetta volt benne. Mindent az asztalra borítottam. Ő felkapta a kazettát, és betette a videóba, de még nem indította el. Én ezalatt csak ültem, és kapkodtam a levegőt. A legkülönbözőbb pozíciókban, helyzetekben ábrázoló fotók borították el az asztalt. Képek, amelyek természetesen engem ábrázoltak. És – „természetesen” meztelenül, szinte mindig erotikus szituációban. A többsége valódi kép volt, de előfordult egy-két manipulált is. A képeken hanyatt vagy hason feküdtem, széttárt lábakkal, a puncim, a fenekem, a mellem kitárva a fényképezőgép lencséjének. Az egyiken egy autóra dőlök rá éppen, a puncimból egy műfarok áll ki. A manipulált képeken vele szerelmeskedem, de az ő arca nem látszik, vagy ki van cserélve valaki máséval, a bőrszínén is sötétített egy kicsit, így egyáltalán nem lehetett felismerni. Engem annál inkább.
Elindította a videót.
Tömény pornó volt az egész. Előfordult, hogy valamilyen magánlakásban szerelmeskedtünk, arra is sor került, hogy a „poén kedvéért” ő fel volt öltözve, én viszont meztelen voltam. Nos, ezek (vagy talán az összes?) titokban fel lettek véve. A film alapján úgy tűnt, hogy nem egy konkrét személy készítette a felvételt (azt nyilván észrevettem volna), hanem a helyiség több pontján is el volt helyezve néhány kamera, és az elkészült felvételeket vágták össze. Ez alapján úgy tűnt: engem végigdugott vagy öt-hat különböző férfi, a legkülönbözőbb pozitúrákban. És az arca az illetőnek valahogy sohasem látható igazán.
„A film természetesen nem csak videón van meg, hanem a számítógépemen is. Mint ahogy a fotók is digitális fényképezőgéppel készültek. Úgyhogy hétfőn a cég összes dolgozója gyönyörködhet a bájaidban” – szólalt meg végül a főnököm végtelenül nyugodt hangon, majd folytatta: – Holnap reggelre döntsd el, mit akarsz tenni. Választhatsz: vagy széttépjük a felmondást, és maradsz, vagy elmész. Ebben az esetben a fotókban fog gyönyörködni az összes munkatársad – természetesen nem csak a jelenlegiek, hanem azok is, akikkel később lesz alkalmad megismerkedni, ugyanis a fotókat, a felvételt felrakom a netre. És még mielőtt félreértenénk egymást: természetesen ha maradsz, az egyben azt is jelenti, hogy a jövőben nem csupán titkárnőként vagy romantikus barátnőként tartok rád igényt. Fogalmazzunk talán úgy, hogy „teljes körű használatra” szolgálsz… Holnapig dönthetsz. Ne foglalkozz azzal, hogy hogyan közöld a választásodat: ha az egyes számú kis kurvám akarsz lenni, valamelyik csinos miniruhádat vedd fel blézerrel. Combfix, melltartó lehet rajtad, de a bugyit hagyd otthon. Ha újságokban és az interneten szeretnéd viszontlátni a pinádat, és hétfőn az új helyen akarsz kezdeni, gyere be nadrágkosztümben.
Miért lettem rabnő 2. rész
Másnap ugyanis, miután üdvözöltem, Gazdám közölte:
– Itt az ideje, hogy elkezd a tényleges szolgálatodat, ribanc. Mostantól minden alkalommal ki fogsz elégíteni, ha úgy kívánom, akkor megbaszlak, ha arra lesz kedvem, akkor seggbekúrlak, de az is lehet, hogy le kell majd szopj. Akármi is lesz a módszer, utána tisztára kell nyalnod a faszomat. És ami ilyenkor a szádba kerül, azt lenyeled az utolsó cseppig. Ha kiengeded, ha akár csak egyetlen csepp is megjelenik az ajkaid közt, még ha vissza is szívod, büntetést kapsz. Megértetted?
– Igen, Gazdám.
– Azt is jegyezd meg, kurva, hogy nem bánom, ha élvezed, de semmit sem fogok azért tenni, hogy élvezd. Egyszerűen a te élvezeted nem érdekel! Nem azért vagy itt, hogy te élvezd, hanem azért, hogy nekem jó legyen. Egyszerű eszköz vagy csupán, nem több, mint egy guminő, csak jobb. Ezt is megértetted?
– Igen, Gazdám. – Valóban, ottlétem alatt talán két tucatszor élveztem összesen, és mindössze három vagy négy alkalommal volt orgazmusom.
– Akkor most felavatom a szádat!
És felavatta. Igen, felavatta, mert korábban nemhogy nem szoptam soha, de még csak meg sem csókoltam egyetlen faszt sem. Gazdám parancsára közelebb csúsztam hozzá, és „szopó” állásba helyezkedtem: összezárt sarkaimra ültem, és kezemet hátul a derekamon kulcsoltam össze. Gazdám előbbre csúszott a karosszékben; csak ekkor vettem észre, hogy nem a szokott szabadidőruha van rajta, hanem köntös, amelyet szétnyitott, és megláttam Faszát. Noha teljesen nyugalmi állapotban volt még, majdnem akkora volt, mint egy átlagos fasz teljesen merev, baszásra kész állapotban. A folyamatosan érkező utasítások szerint először végigcsókoltam, majd kinyújtott nyelvvel alaposan körbenyaltam. Közben egyre nagyobb és merevebb lett. Aztán csücsörítenem kellett, Gazdám fejemre tette kezét, és lassan maga felé húzva benyomta a számba Faszát. Ügyeltem, hogy foggal ne érjek hozzá, mert ezt megtiltotta. Furcsa érzés volt a számba hatoló fasz, de egyáltalán nem kellemetlen vagy undorító, mint ahogy addig hittem. Gazdám továbbra is fejemen tartva kezét irányította mozgásomat, de szóban is adott utasításokat, hogyan is mozgassam a nyelvem, hogyan tudok úgy levegőt venni, hogy közben Faszát nem engedem el. Ekkor már teljesen kemény és merev volt Fasza, mely szinte egész számat betöltötte. Hamar ráéreztem a ritmusra, rátaláltam a légzési – és nyelvtechnikára. Először az utasítások szűntek meg, majd Gazdám kezét is levette fejemről. Már csak egy – egy rövid utasítás érkezett: gyorsabban – lassabban, erősebben – gyengébben. Sokáig szoptam, lassan már kezdett fájni a szám. Egyszer csak megint a fejemen volt Gazdám keze, megállította a mozgásomat, és éreztem, amint számat elönti a geci. Alig győztem nyelni. Amikor végzett, Gazdám eltolta a fejem, nagy, megelégedett sóhajjal hátradőlt, majd kisvártatva rám parancsolt:
– Tisztíts meg!
Kinyújtott nyelvvel gondosan tisztára nyaltam Faszát, mely már ismét „pihenőben” volt. Amikor végeztem, és megkaptam a parancsot: – Helyedre! – hátracsúsztam, és felvettem az alap – testtartásomat, majd elmondtam az előírásos szöveget:
– Hálásan köszönöm, Gazdám, hogy arra méltatta haszontalan rabnőjét, hogy testét használta vágya kielégítésére. Alázatosan köszönöm, amiért megengedte, hogy leszopjam.
A köszönetet kéz – és lábcsókkal fejeztem be. Gazdám összehúzta köntösét, majd csak annyit mondott:
– Búcsúzz!
Ismét négykézlábra ereszkedtem, és megadtam a búcsúzási lábcsókot. Aztán amikor a fény engedélyt adott rá, felálltam és mentem enni.
Másnap Gazdám közölte, hogy szopás közben többször is hozzáértem fogammal Faszához, és utána látott gecicsöppeket az ajkaim közt, ezért megbüntet. Fel kellett feküdnöm az asztalra, fejem fölé nyújtott karokkal, terpesztett lábbal. Gazdám hozzákötötte csuklómat és bokámat az asztalhoz, majd bekötötte szememet. Egy kicsit otthagyott, a zajokból azt gondoltam, rágyújt, de tévedtem. Hirtelen valami forró cseppent hasamra, majd még egy, aztán megint. Feljajdultam, de a forró cseppek csak érkeztek egymás után. Elég sokáig tartott, és sorra került csöcsöm is, pinám is. Nagyon rossz volt, de nem fájt komolyan. Az első néhány után már nem is jajgattam, inkább csak fel – felszisszentem, amikor egy érzékenyebb helyre, például a csöcsbimbómra hullt a forró csepp. Aztán lekerült szememről az ellenző, Gazdám megemelte fejem, és láttam, hogy az asztal szélén néhány elfújt gyertya füstöl, és testemet kék viasz borítja. Azt hittem, ennyi volt a büntetés, de szokás szerint tévedtem. Ez csak az első része volt. Az asztalra kötve feküdtem, viasszal borítva, míg Gazdám elszívott egy cigarettát. Utána szedte csak le rólam a viaszt, de hogyan! Addig vert egy lovaglópálcával, amíg csak volt rajtam viasz. Nagyon fájt, de szerencsére elég hamar vége lett. Utána még kaptam keményre dörzsölt csöcsbimbóimra egy – egy csipeszt, majd Gazdám eloldozott. Lemásztam az asztalról, és térden állva megköszöntem a büntetést, a szavakat az előírásos kéz – és lábcsókkal zárva nyomatékul. A válasz csak ennyi volt:
– Szedd fel a viaszt, rakd bele az asztal alatti dobozba!
Elég sokáig tartott a szanaszét repült viaszdarabkák összegyűjtése. Némelyik nagyon messze repült, szerencsére a sötét kövön jól látszottak. Ráadásul mivel nem kaptam engedélyt a doboz elmozdítására, amikor összeszedtem egy marékra valót, vissza kellett menjek a dobozhoz. A fél termet bejártam, természetesen térden csúszva. Amikor már sehol sem láttam egy viaszdarabkát sem, karosszékében ülő Gazdám elé, helyemre csúsztam. Ő viszont felállt, és eltűnt előlem. Egyszer csak magához parancsolt.
– Gyere ide!
Amikor odaértem, egy viaszdarabkára mutatott, mely elkerülte figyelmemet. Felszedtem, majd azokat is, melyeket még talált, összesen hatot. Visszatérve helyemre, jött a büntetés a figyelmetlenségért.
– Minden otthagyott szemétért kapsz mindkét kezedre egy tenyerest és egy körmöst, kurva!
Feléje nyújtottam kezeimet, tenyérrel felfelé, ahogy kellett. Megkaptam a hat – hat tenyerest, az ütésből ítélve talán fakanál nyelével. Aztán összezártam ujjaimat, és megkaptam a körmösöket is, érzésem szerint vonalzóval. Nagyon fájt a kezem, de megálltam mukkanás nélkül, még csak fel sem szisszentem közben. Nem először kaptam ilyen büntetést, bár már jó ideje nem volt részem benne.
A köszönet után Gazdám a vizsgálószékbe parancsolt. Azt hittem, csak azért, hogy megborotváljon, de tévedtem. A szíjakkal lekötözött, ebből már sejtettem, hogy valami más fog történni. Az első alkalmat leszámítva ugyanis a borotváláshoz nem kötözött hozzá a székhez. Valóban más történt, pontosabban más is történt. Először valóban a borotválás jött, de utána Gazdám nem küldött el tisztálkodni, hanem megemelte és – döntötte a széket.
– Lazítsd el a segged! – kaptam a parancsot.
Nem értettem ugyan pontosan, Gazdám mit is kíván, de igyekeztem lazítani. Majd éreztem, hogy valami lassan és finoman, de határozottan a seggembe nyomul. Hideg és kemény volt, és valahogy ismerős. Az az eszköz lehetett, ami első borotválásom után a pinámban járt. Az eszköz elég keményen és határozottan követelte a bebocsáttatást, de végül áthatolt ellazult záróizmomon. Nem ment olyan mélyre, mint pinámban, és jóval gyorsabban távozott. Gazdám visszabillentette és leengedte a széket, eloldozott, és elküldött tisztálkodni. Máskor karosszékében ülve várta, hogy megmosdjam és helyemre menjek, de most meglepődve láttam, hogy miközben törülközöm, mellettem áll.
– Ülj a WC – re – utasított.
Ráültem a kagylóra. Gazdám kezében egy furcsa eszközt láttam, hasonlított egy locsolócsőre, de nem az volt.
– Mostantól kezdve az érkezésem előtt beöntést adsz magadnak, és kipucolod a segged meg a végbeled!
Elmagyarázta a szerkezet működését, használatát. A vízcsapra kellett csavarozni, és kinyitni a csapot. Másik vége került a seggembe, és ott lehetett a vizet elzárni és megengedni is. Ezután rögtön használnom is kellett, egymás után többször, addig, míg a belém került víz a szerkezet kivétele után tisztán nem folyt ki belőlem. Amikor ez megtörtént, Gazdám közölte:
– Most pedig elveszem a segged szüzességét!
Korábban ugyanis egy partnerem sem kúrt seggbe, ott valóban szűz voltam. Egy bakra kellett hasalnom, amin már párszor feküdtem, mikor Gazdám valamiért elfenekelt. Most azonban olyan tartást kellett felvennem, melyben seggem szétnyílt, és lyuka jól hozzáférhetővé vált. Gazdám először valami hideget és nedveset (később megtudtam, hogy síkosítót) nyomott seggembe, majd megéreztem Faszát, ahogy lassan belém nyomja. Amennyire csak tudtam, lazítottam és elengedtem magam, de az átlagosnál vastagabb és hosszabb fasz így is fájdalmat okozott, ahogy belém hatolt. Gazdám időnként kicsit visszahúzta, majd tovább nyomta befelé. Aztán egyszer csak teljesen bennem volt. Aztán Gazdám félig kihúzta, majd ismét tövig nyomva elkezdett baszni. Ez már majdnem ismerős dolog volt, hiszen nem egyszer basztak már hátulról, csak eddig mindig a pinámat.. Egy idő után abbamaradt a mozgás, és éreztem, hogy Gazdám belém lövi gecijét. Kisvártatva kihúzta seggemből Faszát. Leszálltam a bakról és elétérdeltem.
– Tisztíts meg! – hallottam a parancsot, és azonnal engedelmeskedtem. Utána pedig elmondtam, amit egy rabkurvának ilyenkor kell:
– Hálásan köszönöm, Gazdám, hogy arra méltatta haszontalan rabnőjét, hogy testét használta vágya kielégítésére. Alázatosan köszönöm, amiért seggbekúrt, és megengedte, hogy utána nyelvemmel megtisztítsam Faszát.
A szöveg után természetesen nem maradhatott el a kéz – és lábcsók sem. Gazdám ezután visszaült karosszékébe, és maga elé parancsolt.
– Most nem tisztíthatod ki a segged – közölte. – Addig marad benned a gecim, amíg magától ki nem megy. Megértetted, cafka?
– Igen Gazdám.
– Akkor búcsúzz! – vette le csöcsömről a csipeszeket.
Az előírt módon megcsókoltam lábát, és megvártam, míg felállhatok.
A következő nap ismét büntetéssel kezdődött: Gazdám szerint a köszönetnyilvánítás során többször is csók helyett megnyaltam. Nem lehetetlen, hogy így történt, hiszen a fájdalom miatt nem mindig tudtam elég finoman mozgatni nyelvem. Csipeszeket kaptam csöcsömre súlyokkal, pinámra (a kisajkakra és peckemre is egyet – egyet) súlyok nélkül. Ezen kívül fenekelést: a tegnapi bakon hasalva huszonöt „számolós” paddle – ütést. Pontosabban vagy harmincat: néhányszor ugyanis feljajdultam, és az ilyenek nem számítottak. Szerencsére nem tévesztettem el a számolást, és minden ütést külön megköszöntem; ezek a hibák ugyanis az egész fenyítés elölről kezdésével jártak volna. Egyszer húsznál rontottam el egy ilyet, úgyhogy az eredetileg kirótt 25 vesszőcsapás a valóságban több mint 50 volt!
A büntetés szokásos megköszönése után sajgó seggel, egyre jobban fájó csöcsökkel és pinával csúsztam Gazdám karosszéke elé, helyemre. Gazdám elszívott egy cigarettát, majd közölte:
– Ma a pináddal fogsz kielégíteni, ribanc! Feküdj az asztalra!
Odacsúsztam, felfeküdtem. Ki kellett tárulkoznom, majd a csipeszeket megfogva ki kellett nyitnom pinámat. Gazdám egy ujjal belém nyúlt, de nem talált elég nedvesnek, ezért pinámba nyomott egy kis síkosítót. Utána lenyalatta ujját (rossz íze volt), majd peckemről levette a csipeszt. Végül Faszát berakta továbbra is általam nyitva tartott pinámba. Ekkor elengedhettem a csipeszeket, melyeket Gazdám le is vett pinámról. A csöcsömön még mindig ott voltak, de most nem fájt annyira, hiszen a súlyok testemen feküdtek. Aztán éreztem, amint Gazdám kőkemény Fasza lassan kitölti pinámat. Aztán kicsit visszavonul, majd ismét kitölt: szóval Gazdám megbaszott, és végül belém lőtte gecijét.
Aztán jött a tisztogatás és a köszönet:
– Hálásan köszönöm, Gazdám, hogy arra méltatta haszontalan rabnőjét, hogy testét használta vágya kielégítésére. Alázatosan köszönöm, amiért megbaszott, és megengedte, hogy utána nyelvemmel megtisztítsam Faszát.
Gazdám visszaült székébe, én is elfoglaltam előtte helyemet.
– Természetesen a pinádból sem moshatod ki a gecimet, szuka!
Még megszabadította csöcsömet a csipeszektől és súlyoktól, majd elbúcsúztatott és magamra hagyott.
Ettől kezdve ez volt a „menetrend”. Gazdám megjött, valamiért megbüntetett, aztán kielégítettem, és eltávozott. A büntetés általában verés volt, valamilyen kiegészítéssel. Leggyakrabban a seggemre kaptam, de olykor csöcsöm vagy pinám volt a célpont. Az eszközök már nagyobb változatosságot mutattak: voltak különféle vesszők és pálcák, jópár paddle a tenyérnyitől a négyszer akkoráig, bőr paskolók többféle méretben és keménységgel, szíjak, fakanalak és nyeles hajkefék, vonalzó (elsősorban körmöshöz), gumibot (amivel csak kétszer kaptam, talpasokat), na és a korbácsok. Rövid és hosszú, puha és keményebb, bőrből, selyemből, kötélből, háromágútól egészen a kilencágúig.
A kiegészítés általában csipesz volt a csöcsömön, pinámon, súlyokkal vagy anélkül. De volt részem kikötésben is, legtöbbször az András – kereszten vagy az asztalon, plafonról lógatásban kezemnél fogva is, lábamnál fogva fejjel lefelé is. Előfordult, hogy Gazdám kikötve vagy lógatva korbácsolt meg. Ilyenkor bekötötte szemem és betömte fülem is. Sokszor még számat is kipeckelte, hogy ne tudjak jajgatni. Voltam gúzsba is kötve, hogy moccanni sem tudtam. És néha Gazdám viaszt folyatott rám égő gyertyáról. Egyszer Gazdám két látogatása közt végig pinámban és seggemben volt egy – egy műfasz, egy másik hasonló alkalommal pedig két vibrátor. Egy derekamra csatolt különleges bőrszíj tartotta őket bennem. Eleinte kellemesek voltak, később már kellemetlenek, a végén már egyenesen fájdalmasak. Az is előfordult párszor, hogy büntetésként egy hatalmas jégcsapot dugott Gazdám a pinámba, amely aztán bennem olvadt el. Két vagy három alkalommal a seggembe került jégcsap. Egyszer pedig – szintén büntetésből – „szárazon”, nedvesítés és hab nélkül borotválta le pinámat, ami nagyon rossz volt.
Gazdám leggyakrabban pinámat használta kielégüléséhez, de gyakran kellett leszopnom is, és olykor seggbekúrt. Volt, hogy a baszás vagy seggbekúrás után nem hagyott magamra, hanem kis idő múltán még le is kellett szopnom. Néha pedig mindhárom módon ki kellett elégítsem, általában seggbekúrás – baszás – szopás sorrendben.
Egy nap Gazdám, miután megbaszott, majd tisztára nyaltam Faszát, rám rakta a szemellenzőt, aztán négykézlábra parancsolt. Nyakörvemre rácsatolt egy pórázt, és felszólított:
– Gyere utánam!
Nehéz volt bekötött szemmel követnem, mert többször is irányt változtatott. (Csak később jöttem rá, hogy mindössze annyi történt: többször körbejárta velem a termet..) Aztán megálltunk, Gazdám levette a pórázt, és lekerült rólam a szemellenző is. Továbbra is négykézláb álltam, hiszen nem kaptam engedélyt arra, hogy feltérdeljek.
– Búcsúzz! – hallottam az ismerős utasítást. Leereszkedtem, megcsókoltam lábait, majd vártam az engedélyt, hogy felállhatok. Amikor a fény jelzett és felemelkedtem, meglepődve néztem körül. Egy ismeretlen szobában voltam. Nem volt nagy, talán két méter széles és négy méter hosszú, padlója ugyanolyan kő, mint azoké, amiket eddig ismertem, a falak is a már megszokott nyers, szürke beton. Viszont ágy volt benne. Igaz, csak egy kórházi vaságy, az ágynemű is mindössze egy lepedő, de ÁGY, és nem szalmazsák. A mosdó meg a WC ugyanolyan volt, mint eddig, de itt volt az asztal és az ülőke, amiket már ismertem. (Hogy ugyanazok – e, vagy csak pont olyanok, azt persze nem tudom.) Az asztalon pedig ott volt az ennivalóm – amióta Gazdám felavatta szájamat, az ételt mindig látogatása után kaptam – és egy papír. Rajta nyomtatott szöveg:
„Mostantól ez lesz a szobád. Ha az ajtó kinyílik, átmész oda, ahol eddig voltál, ott hozod rendbe magad, és a helyeden vársz rám!”
Ebben a szobában is sötétben voltam, leszámítva azokat a rövid időszakokat, melyek Gazdám látogatása előtt érkezését jelezték, meg amíg távozása utána ettem. És itt is kis vörösen izzó fénypontok jelezték ágyam meg a WC helyét.
Másnap azért kaptam büntetést, mert Gazdámnak többször is meg kellett rántania a pórázt, miközben új helyemre vezetett. Fejjel lefelé lógtam a plafonról, szétfeszített lábakkal, nyakamhoz bilincselt kézzel, bekötött szemmel és betömött füllel, miközben Gazdám pinámat és combomat korbácsolta. Amikor pedig már ismét térdeltem, kettős köszönetet mondtam:
– Hálásan köszönöm, Gazdám, hogy méltóztatott megbüntetni. És alázatosan köszönöm, hogy kegyeskedett haszontalan rabnőjét jobb körülmények közé helyezni, mint amilyeneket megérdemlek.
Nagyon ügyeltem rá, hogy a kéz – és lábcsók tökéletes legyen. Gazdám azonban nem mutatta jelét annak, hogy ezt észrevette volna (pedig biztos észrevette), hanem azonnal a bakra parancsolt és seggbekúrt. Miután tisztára nyaltam Faszát, és megköszöntem, hogy használt, nem bocsátott el, hanem helyemre küldött. Ő is leült karosszékébe, és közölte:
– Nem írtam meg, de mostantól miután elbúcsúztál, és felemelkedhetsz, azonnal mész a szobádba. Ha a fény jelzése itt talál, akkor egyrészt nem kapsz enni, másrészt itt töltöd a következő látogatásomig az időt, harmadrészt még meg is büntetlek érte. Megértetted?
– Igen, Gazdám.
– Jól van. Most pedig leszopsz!
Közelebb csúsztam Gazdámhoz, szopó pozícióba helyezkedtem, és szájammal kielégítettem. Csak ezután hagyott magamra. Amint felállhattam, siettem vissza szobámba. (Egyébként a későbbiekben sem történt meg soha, ne értem volna vissza, és valóban evés nélkül, a „kínzókamrában” kellett volna várnom a másnapot.)
Még kétszer kaptam új szobát Gazdámtól, mindig nagyobbat és jobbat, mint az előző. És mindkét alkalommal bekötött szemmel, pórázon, négykézláb sétáltatott az újba.. Amikor a következőt kaptam, már azelőtt tudtam, hogy idegen helyen vagyok, hogy lekerült volna rólam a szemellenző. Ennek ugyanis már nem kő, hanem linóleum borította a padlóját. Igaz, nem lehetett túl vastag, mert elég kemény volt így is, de mégsem kő. Berendezése olyan volt, mint az elsőé: vaságy, műanyag asztal és ülőke. A mosdó és a WC sem változott. Igaz, az ágyra most már volt egy kispárna is téve, és a vizesblokk egy spanyolfal mögött volt, méretre pedig olyan négy és félszer négy és fél méter volt a szoba, de ezek együtt sem jelentettek igazán nagy különbséget.
Az utolsó szobám már igazán más volt. Linóleum padló, kicsit puhább, mint az előző. A berendezés ugyanaz: vaságy, asztal, ülőke. Viszont volt egy fürdőszoba hozzá! Bár a szoba talán túlzás… inkább csak fülke, ajtó nélkül, csak a helyével, olyan kétszer két méteres nagyságban. Ebben volt a WC, persze ez is ülőke nélkül, a mosdó, és egy ZUHANY! Igaz, hogy nem mindig működött, de végre olykor meleg vízben mosdhattam. És végre megmoshattam a hajam. Már undorodtam tőle, olyan zsírosnak éreztem!
Persze mindkettőt megköszöntem, de Gazdám nem mutatta, hogy különösebben érdekelné. Ugyanúgy kaptam a büntetéseket, ugyanúgy használta a testem, mint addig. Verés és csipesz, ki – és megkötözés, lógatás, gyertya… kiszámíthatatlanul, hogy miért és micsoda. Ahogy az is kiszámíthatatlan volt, hogy mikor miként kell kielégítenem Gazdámat: baszás, seggbekúrás vagy szopás, csak egyszer vagy esetleg kétszer, netán háromszor. Soha nem mondta vagy mutatta, hogy meg van elégedve, csak a hibáimat jelezte és büntette. És mindig talált hibát, okot a büntetésre. Volt, hogy ugyanazért egyszer csak pár vesszőcsapást kaptam a seggemre, máskor meg komoly verést a pinámra. Volt, hogy négy – öt ottmaradt viaszdarabkáért csak néhány tenyeres és körmös volt a büntetés, máskor meg egyetlen egyért Gazdám ismét végiggyertyázta testemet. Ami persze azt is jelentette, hogy másodszor is végigvert.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje vagyok már rabnő. Nem adott fogódzót sem az, hogy Gazdám mikor borotvál, mert előfordult, hogy két egymás utáni látogatása során is szőrtelenítette pinámat és hónaljamat. A lábamat is elég sűrűn gyantázta. Gondosan ügyelt rá, hogy testem mindig sima és szőrtelen legyen. Vérzésemet sem tudtam naptárnak használni, mert egyszerűen nem volt. Lehet, hogy az ennivalómban volt valami, ami leállította, mindenesetre, amíg ott voltam, egyszer sem volt. Amikor Gazdám később szabadon engedett, nagyon gyorsan helyreállt a normális ciklusom.
Egy napon aztán Gazdám a szokásosnál több hibát olvasott fejemre, és rettenetesen megbüntetett. Először fakanállal elverte a seggem, majd egész testemet bevonta viasszal, amit persze a szokott módon, veréssel távolított el. Aztán csöcsömre és pinámra csipeszek kerültek, minden addiginál nagyobb súlyokkal, és hosszan lógtam így az András – kereszten. Aztán ugyanannyit voltam teljesen gúzsba kötve, mert nagyon mocorogtam. Utána vakon, süketen és némán lógtam fejjel lefelé elég sokáig. Közben Gazdám alaposan megkorbácsolta pinámat. Majd lógtam kicsit a csuklóimnál fogva, miközben csöcsöm kapta a korbácsütéseket. „Zárásul” pedig kaptam még 25 „számolós” ütést a seggemre nádpálcával. Ami ez alkalommal több, mint 35 volt, mert – szerencsére még nagyon az elején – elrontottam a számolást, ráadásul a jajgatásért büntetőütést is kaptam, ami szintén nem számított bele a huszonötbe. Végül Gazdám először seggbekúrt, majd le kellett szopnom, aztán megbaszott, és ismét leszopatta magát.. Búcsúzás előtt még közölte, hogy működik a zuhanyom, majd magamra hagyott.
Ettem, majd alaposan lezuhanyoztam. Sokáig folyattam magamra a vizet, elgyötört testemnek jólesett a víz. Amikor lefeküdtem, azt hittem, megint olyan nehezen fogok elaludni, mint máskor ennyire komoly büntetés után, de szinte azonnal elnyomott az álom. Azaz álmodni nem álmodtam, legalábbis nem emlékszem rá.
Amikor felébredtem, valami furcsát éreztem. Az első pillanatban, még csukott szemmel, félig még alva, nem tudtam, mi a szokatlan. Aztán, még mielőtt kinyitottam volna a szemem, rájöttem: nem stimmel a fény, más, mint amit az utóbbi időben megszoktam. Testemen is éreztem valami furát, egyszerre ismerőst és szokatlant. És még egy furcsaságot vettem észre: hangokat. Hosszú ideig nem hallottam mást, mint vesszők, pálcák, korbácsok, paddle – ek és hasonlók suhogását, lánccsörgést, na meg a víz csobogását a mosdókagylóban, vagy a WC – ben, és ez más volt. Aztán amikor végre kinyitottam a szemem, hirtelen minden a helyére került. Egy erdei kunyhóban, pontosabban egy kirándulók kedvéért állított eső elől védő házikó padján feküdtem. Kint világos volt, bent félhomály, ez volt a szokatlan fény. Nem voltak rajtam a szíjak, a nyakörv, viszont abban a ruhában feküdtem, ami akkor volt rajtam, amikor valamikor az ősidőkben hazafelé tartottam a munkából. Rajtam volt az órám, a nyakláncom, mellettem volt szandálom és táskám. Egyedül tangám hiányzott. És most már beazonosítottam a hangokat is: az erdő szokásos zajai voltak, főleg madárfütty. Felültem, belebújtam a szandálomba, megfogtam a táskám. Ekkor vettem észre, hogy egy papírlap kandikál ki belőle. Kihúztam, és elolvastam a nyomtatott szöveget.
„Ha kilépsz az esőtető alól, egy tisztás szélén találod magad. A túloldalán indul egy ösvény, elindulsz rajta. Mintegy negyed óra múlva kiérsz az országútra, ott jobbra fordulsz, és kb. 10 perc múlva egy buszmegállóba érsz. Ha minden úgy történik, ahogy számoltam, akkor jó fél óra múlva jön egy busz, ami… – ba megy (nem írom le a város nevét, mert ma is ott élek). Felszállsz rá, és elmész a végállomásig. Ott beülsz egy taxiba, és bemondod a következő címet:… A házban megkeresed a… számú lakást (ezt sem írom le, ma is ez a lakásom).”
Arra nem volt nehéz rájönnöm, hogy Gazdám elkábított, és idehozott. Hogy miért kaptam ezt az utasítást, arról viszont fogalmam sem volt. Mindenesetre elindultam. Azt ugyan nem tudtam, miből fogom a buszt meg a taxit fizetni, de mikor benéztem táskámba, megláttam pénztárcámat is. De elég lesz – e a pénz, ami nálam van? Úgy emlékeztem, csak pár száz forint van benne, fémben, de amikor kinyitottam, a fémpénzeken kívül tízezer forintot találtam. Az ösvényre nem volt nehéz rálelni, és tényleg alig negyedóra múlva az országúton voltam. A buszmegálló is ott volt, és tényleg jött a busz. Egy órával később már meg is érkeztem. Beültem a buszpályaudvar melletti taxiállomáson egy taxiba, bemondtam a címet. Pár perc múlva ott is voltam. A ház valamikor a hatvanas években épülhetett, de jó állapotban volt. A megadott lakást az első emeleten találtam. Amikor megálltam előtte, a névtáblán meglepődve láttam a saját nevemet. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Eszembe jutott, hogy a táskámban ott kell legyen a kulcstartóm is. Ott is volt… de számomra ismeretlen kulcs volt rajta. Kipróbáltam, és nyitotta a lakást! Picike előszobába léptem be. Becsuktam az ajtót, körülnéztem… két „teli” és egy üveges ajtót láttam. Az egyik „teli” volt a legközelebb: benyitottam. A fürdőszoba volt. A másik mögött pedig a konyha. A szobába az üveges ajtó vezetett. Benyitottam, bár még mindig nem értettem semmit. A szoba be volt rendezve: szekrénysor, ágy, asztal, ülőgarnitúra; minden megvolt, amire általában szüksége lehet egy embernek. Az asztalon egy váza állt, nekitámasztva egy nekem címzett levél. Izgatottan bontottam fel: talán ez megmagyarázza az utóbbi órákat. És a papíron a már ismerős nyomtatás az alábbiakat közölte.
(Tehát 22 és fél hónap esett ki az életemből.) Úgy döntöttem, hogy szabadon bocsátalak, mától nem vagy a rabnőm. Szolgálataid jutalma ez a lakás, mely valóban a tied, ki van fizetve az utolsó fillérig. És szolgálataid jutalma az a 200.000 forint is, amit a szekrénysor bal oldali felső fiókjában találsz. A szekrényekben ott vannak a ruháid, és minden holmid, amid az albérletedben volt. És most a legfontosabb: hétfőn (ekkor csütörtök volt) … úr vár a… cégnél, ahol azonnal munkába állhatsz. (Ezt sem írom le, hiszen ma is ez a munkahelyem és a főnököm.)
“Zsófia!
Nem tudom, mennyire lepődtél meg, amikor magadhoz tértél. Azt sem tudom, mennyire csodálkoztál a bejárati ajtónál. De sejtem, hogy nem értesz semmit, tehát elmagyarázom.
Ma… van.
Természetesen ha nem akarod, semmit nem kell elfogadnod. Úgy döntesz, ahogy jólesik. Nem fogom sosem megtudni, mint ahogy te sem, hogy ki is vagyok valójában. Aki eladta a lakást, úgy tudja, hogy a nagybátyád; a cégnél szintén.Bár most már mindent értettem, mégsem értettem semmit. Miért engedett szabadon? És miért ajándékozott meg ilyen bőkezűen? A lakás legalább 5 milliót ér! És a berendezés sem két fillér volt. A szekrényekben tényleg ott volt minden holmim. A konyhában a hűtőszekrény feltöltve mindennel. És még állásom is van… egyszerűen hihetetlen volt. De igaz.
Élj boldogan!
Volt Gazdád”
Nem haboztam sokáig, úgy döntöttem, elfogadok mindent. Nincs senkim, olyan mindegy, hol élek és dolgozom! Hétfőn elmentem a céghez, ahol valóban vártak. Az utolsó nap kapott nagy verés nyomai ugyan megvoltak még, de csak a ruha alatt, aki rám nézett, nem látott semmit. A cégnél nem kérdeztek semmi mást, mint amit egy új munkaerőtől szokás. Nagyjából olyan munkakört kaptam, amiben korábban dolgoztam, úgyhogy hamar belejöttem. A fizetésem jóval magasabb volt, mint azelőtt. Gyorsan megszoktam és megszerettem kis garzonlakásomat is, amelynek fenntartása jóval kevesebbe került, mint amennyit az albérletért fizettem. Sosem érdeklődtem Gazdám után, nem akartam megtudni, ki is lehet valójában. Az biztos, hogy szadista; abban már nem vagyok biztos, hogy tényleg őrült, pszichopata lett volna, mint ahogy annak idején gondoltam. És az is biztos, hogy gazdag ember: sem azt a börtönt, ahol tartott, nem lehetett olcsó dolog elkészíteni, sem a „búcsúajándéka” nem vall szegény emberre. Mennyi pénze lehet, ha kétévenként elbocsátja a rabnőjét, és ekkora „végkielégítést” ad nekik?
A garzonházban, ahol lakásom van, szomszédaim főleg egyedülálló idős emberek, egyikkel sem kerültem közelebbi ismeretségbe. Ha összetalálkozunk, köszönünk egymásnak, esetleg aki befelé tart, mond valamit arról, hogy „hideg van”, „esik” vagy ilyesmi. Egyébként nem beszélgetek senkivel a lakótársak közül.
Közelebbi ismeretségbe kerültem viszont egy fiúval nem sokkal munkába állásom után. Munkába járás során figyeltünk fel egymásra, aztán megszólított, hamarosan együtt jártunk. Nemsokára le is feküdtünk egymással. Jó volt, ki is elégültem, valami mégis hiányzott. Hamarosan szakítottunk is. Ugyanígy jártam egy másik, majd egy harmadik fiúval is. Aztán, már ősszel, találkoztam valakivel.
Hétvége volt, nem volt kedvem főzni, úgyhogy elmentem egy étterembe. Korábban sokat hallottam róla, de még nem jártam benne. Nem volt túl közel a lakásomhoz, nem is volt olcsó, de úgy döntöttem, hogy közeledő névnapom alkalmából kirúgok a hámból. Megengedhettem magamnak, fizetésem jóval több volt, mint amennyit elköltöttem, és még az ajándékba kapott pénz nagy része is megvolt. Az étteremben kevesen voltak, főleg családok 2 – 3 gyerekkel, rajtam kívül csak egy asztalnál ült magányos ember: egy 32 – 33 éves férfi. (Jóval később megtudtam, hogy több: 42.) Nem nagyon figyeltem rá, mint ahogy másra sem. Rendeltem, hamarosan megkaptam az ebédet, és nekiláttam. Amikor végeztem a főfogással, kértem a pincért, hozza vissza az étlapot, szeretnék valami desszertet is. A pincér vissza is jött hamarosan, hozta az étlapot, amin szerepelt kedvencem, a Gundel – palacsinta, úgyhogy azt rendeltem. Rendelésem után a magányos férfi is magához intette a pincért. Amikor megérkezett a desszert, a pincér így szólt:
– Bocsánat, kisasszony, az az úr – és fejével a magányos férfi felé mutatott – azt kérdezi, megengedi – e, hogy átüljön önhöz?
– Ki az az úr? – kérdeztem meglepetten, és most először alaposan szemügyre vettem. Jóképű volt, elegáns, ülve is látszott, hogy magas, és arányos testalkatú.
– Csak annyit tudok, kisasszony, hogy törzsvendégünk, és mérnök.
És kicsit konzervatív, gondoltam magamban. Ez meglátszott öltözékén is, meg abból is kiderült, hogy nem ő maga jött hozzám, hanem a pincérrel üzent, mint a régi regényekben a jólnevelt úriemberek. Hirtelen kíváncsi lettem.
– Nem bánom, mondja meg az úrnak, hogy szívesen látom!
A pincér átment a férfihoz, aki felállt, és odajött hozzám. Bemutatkozott, és bocsánatot kért, hogy így megszólított (pedig nem is ő szólított meg), de ő rendszeresen idejár ebédelni, és még sosem látott, ráadásul én vagyok az egyetlen magányos nő, akit valaha is látott itt étkezni. Én is bemutatkoztam, és megkértem, hogy foglaljon helyet. Leült, és elkezdtünk beszélgetni. Sok minden szóba került, elárulta, hogy nőtlen, és már egy éve teljesen egyedül él. Én is elmondtam, hogy nincs senkim. Hamar kiderült, hogy a komoly korkülönbség ellenére érdeklődési körünk, ízlésünk nagyon hasonló: nagyjából ugyanazokat az irodalmi, zenei, képzőművészeti alkotásokat kedveljük mindketten. Megkérdezte, jártam – e már a városi múzeumban. Mikor elárultam neki, hogy csak nemrég lakom itt, és még elég keveset ismerek a városból, felajánlotta, hogy megismertet vele: ő itt született, itt nőtt fel, és pár évet leszámítva, amíg egyetemre járt, mindig itt élt. Örömmel elfogadtam ajánlatát, és meg is beszéltük, hogy másnap találkozunk a múzeumban.
Ettől kezdve sok időt töltöttünk együtt. Tényleg megmutatta a várost, és éreztem, hogy vonzódik hozzám. Nekem sem volt közömbös; úgyhogy egy esti program után az ő házában, az ágyban kötöttünk ki. Addig mindig rendkívül udvarias volt, mindig csak javaslatokat tett, de most hirtelen megváltozott. Szavai továbbra is udvariasak voltak, de határozottan utasított, hogy mikor mit csináljak. És olyan orgazmusom volt, mint még soha!
Amikor befejeztük, félig ülő helyzetbe emelkedett, és magához húzott. Aztán feltett egy kérdést, és én azt hittem, elájulok.
– Ugye te rabnő voltál?
A meglepetéstől csak dadogni tudtam.
– I…igen, de ho…honnan tudod?
– Megéreztem. Már korábban is volt néhány gyanús apróság, de attól kezdve, hogy ágyba bújtunk, már teljesen biztos voltam benne. Elmeséled?
Elmeséltem. Nagyjából azt, amit itt most. Lehet, hogy néhány részletet kihagytam és másokat elmondtam, de a lényeg ugyanez volt. A fél éjszaka ezzel telt el. Közben próbáltam rájönni, hogyan fogadja, de semmit nem tudtam arcáról leolvasni. Szótlanul simogatta a fejemet, hátamat, és hallgatta, amit mondok. Amikor befejeztem a mesélést, így szólt:
– Gyere velem!
Felkeltünk az ágyból, és úgy ahogy voltunk, pucéran, levitt a pincébe. Kinyitott egy vasajtót, és felkapcsolta a villanyt. Egy tökéletesen berendezett kínzókamrában voltunk. Nagyjából ugyanazok voltak benne, mint első Gazdáméban, de volt néhány ismeretlen eszköz is, míg mások hiányoztak. Meglepődtem: nem hittem volna, hogy ez az udvarias, régivágású úr is Master. Pedig az. Hagyta, hogy alaposan körülnézzek, majd megkérdezte:
– Lennél az én rabnőm?
És ekkor rájöttem, mi is hiányzott eddig, mióta kiszabadultam. Ez. Hogy valakié legyek, aki nem a partnert látja bennem, hanem a tulajdont. Aki nem kér, hanem parancsol. És aki megbüntet, ha hibázom. Úgyhogy szinte azonnal válaszoltam is:
– Boldogan, Gazdám!
És azóta az Ő rabnője vagyok. Kicsit másfajta Gazda, mint az első: amikor nem vagyunk együtt, mindketten éljük a magunk életét. Dolgozom, megvan a saját lakásom, de hetente két – három alkalommal délelőtt felhív, és magához rendel estére – éjjelre. Én pedig ilyenkor a munkaidő végén nem haza indulok, hanem hozzá. Kulcsom van a házához, bemegyek, egyenesen a pincébe. Mezítelenül, első Gazdámtól tanult módon térdepelve várok rá.. Amikor megérkezik, üdvözlöm, ő pedig számonkér, parancsol és büntet.
De találkozunk máshol is. És olyankor ugyanolyan kedves és figyelmes, mint ismeretségünk elején. Aki ilyenkor együtt lát minket, egyszerűen egy boldog párnak hihet, nem is sejtheti kapcsolatunk igazi lényegét. Sőt, még házában is csak a pincében vagyok rabnő, mindenütt máshol teljesen egyenrangúként kezel. Olyankor is, ha a hálószobában szeretkezünk, bár természetesen irányítani ilyenkor is ő irányít.
Másban is máshogy viselkedik. Mindig azonnal bünteti a hibáimat, amelyeket nem tudok elkerülni; van ugyanis néhány egymásnak ellentmondó alapszabálya, amelyek közül valamelyiket muszáj megsértenem. Olyankor pedig természetesen jön a büntetés: verés, csipeszek, kikötözés. Seggem, csöcsöm, pinám az elsődleges célpont. Persze előfordul az is, hogy egész testem végigveri.. Ismerősök a veréshez használt eszközök is: vesszők, korbácsok, fakanalak, vonalzók; azok a műanyag – , fa – és fémcsipeszek is, melyek csöcsömre és pinámra kerülnek önmagukban vagy súlyokkal. A kikötözéshez használt bőrbilincsek is ismerősként szorítják csuklómat, bokámat, a nyakörv gyengéd szorítása is megszokott csakúgy, mint a húsomba vágó kötelek. Természetes és megszokott a térdeplés, a térden csúszás; magától értődő a kéz – és lábcsók, a mindenért köszönetmondás is. Gyertyát új Gazdám nagyon ritkán használ, de néha elektromos árammal okoz fájdalmat. Nem szokta betömni a fülemet, és a látásomat is ritkán korlátozza, annál többször van számban a gag – ball. Arra viszont nagyon ügyel, hogy ruhából kilátszó testrészeimen soha ne legyen látható nyom; ahol pedig mégis van, azt csak mi látjuk, és a legközelebbi találkozásunkra már elmúlik. És következetes: ugyanazért mindig ugyanazt a büntetést alkalmazza. Viszont kapni is kapok tőle: minden alkalommal eljuttat a csúcsra. Igaz, általában csak akkor, ha én már kielégítettem őt; és sosem kúr seggbe, csak pinámmal vagy számmal kell kielégítenem.
De boldog vagyok, és remélem, még sokáig lehetek Uram és Parancsolóm, Hardmaster alázatos, engedelmes rabkurvája.
Kínvallatás
Elképzelem, hogy a maffia kezébe kerültem és csak én, mint véletlen tanú, tudom, hogy a bűnbanda fekete gyereke, aki le akart lépni a pénzzel, hová rejtette azt (tegyük fel, hogy csomagmegőrzőbe). Te pedig, mint nehézfiú, megpróbálsz szóra bírni.
Teljesen meztelenül hátrakötött kézzel állok az előszobában. Nagyon meg vagyok ijedve, hiszen a bűnözőkkel eddig csak filmen találkoztam. Tudom, hogy olyat láttam, amit nem lett volna szabad. Tudom, hol van a fekete táska, de elhatároztam, nem fogom elárulni. Meg szeretném tartani magamnak a tartalmát.
A szemem be van kötve, sötétség áthatolhatatlan felhője borul rám. Fülelek, megpróbálom kitalálni, hová viszel, mit akarsz velem csinálni. Hallom, hogy nyílik az ajtó, megragadod a vállam, és durván betaszítasz a pincébe. Meztelen talpam megcsúszik a hűvös kövön, a lökés ereje majdnem a földre dönt. Megragadod a hajam és így vezetsz magad után. Nem látom, mit akarsz velem tenni, egyre izgatottabban várom a folytatást. Félek is, de elhatároztam, hallgatni fogok. Ismét előrelöksz, a hasam hozzáér valami kemény, hosszú, cső alakú tárgyhoz. Ez csak egy rúd lehet, de miért áll a rúd vízszintesen? Tartja valaki, hiszen a kettőnk okozta zajokon kívül semmit sem hallok. Ismét taszítasz rajtam egy nagyot, én pedig, ahogy kényszeredetten ismét a rúd felé lépek érzem, hogy ráléptem valamire. Nem tudom, mire, csak azt érzem, hogy olyan húsz centivel magasabb a padlótól. Az újabb lökésnek engedelmeskedve fellépek erre az emelvényre. A rúd, ami valószínűleg a falból áll ki, most a lábam közé kerül.
Szeméremajkaim szinte súrolják a rudat, ami kéjes, de ugyanakkor furcsán idegen érzéssel tölt el, lábujjhegyre emelkedem.
Kioldozod a csuklóimat, de csak azért, hogy a kezeimet kétoldalra, a fejem felé tudd kötni. Itt állok valamilyen emelvényen, lábujjhegyen egyensúlyozva, kezeim kétoldalt kikötözve, a könyököm szinte behajlítani sem tudom. Nem tudok rájönni, mit tervezel, nem tudom mi a terved velem, arra figyelek, hogy a láncaimra kapaszkodva távol tudjam magam tartani a rúdtól, de kevés sikerrel.
Hirtelen zajt hallok, mintha belerúgnál valamibe, a lábaim alól kiszalad a talaj. Testem visszazuhanna a padlóra, de a lábaim között feszülő rúd megtart. Nagyon erős, tompa fájdalmat érzek, mintha a hüvelyem bele akarna fúródni a hasamba. Felkiáltok, eddig talán még meg sem értettem, de a vallatás már elkezdődött. Megpróbálom magam feljebb húzni a csuklóimat fogva tartó lánc segítségével, enyhíteni szeretnék a hirtelen fájdalmon, de ekkor lesújt rám a korbács. A hátamat marcangoló fájdalom megismétlődik, összerezzenek. Nem beszélsz hozzám, nem kérdezel semmit, csak a korbács egyre sűrűbb suhogását hallom, annak égető simogatását érzem. Kétségbeesetten próbálom elkerülni a csípő bőrszíj ütéseit, mozogni nem alig tudok, minden kísérletemre a rúd egyre erősebben horzsolja szeméremajkaimat. Már nem tudok néma maradni, először csak nyögdécselek, majd a könnyeimmel egy időben felhangzanak sikolyaim is. A kettős fájdalomtól hajtva balra billenek, de olyan erősen, hogy félig lecsúszom a rúdról, bal lábam földet ér.
A korbácsütések azonnal abbamaradnak. Hallom bosszankodásod, amint odalépsz hozzám, és durván megragadod a hajam. A hajamnál fogva rángatsz vissza eredeti pozíciómba, én pedig nyögdécselve, a láncaimba kapaszkodva próbálom testem a kívánt helyre emelni.
Várom a további korbácsütéseket, de nem hallom a korbács süvítő hangját. Mi következik, hiszen tudom, hogy még nem szabadulhatok. Gyufa lángja lobban, majd megérzem az égő gyertya ismerős illatát. Először nem is jut el a tudatomig, honnan az újabb fájdalom. Csak egy kis idő elteltével tudom azonosítani szenvedésem újabb forrását, a talpam alá helyezett gyertyát. Forró levegő öleli körül a talpaimat, kapálózni próbálok, de hiába, a gyertya perzselését nem tudom elkerülni. Kínlódva vonaglom tovább, miközben a rúd egyre kegyetlenebbül dörzsöli lábam közét. Ekkor ismét lecsap a korbács. Jaj, ez már sok. A második és az azt követő ütések egyre nagyobb kínhoz juttatnak. Nem tudom, mit tegyek, csak szabadulni akarok a fájdalomtól, jaj, csak legyen már vége. De a korbács csak csattog a már egy egészként ordító hátamon. Könnyeim ismét elerednek, sikolyaim egyre erősödő visszhangja tölti be a pincét. Lábaimat a fenekemhez szorítva próbálok szabadulni a gyertya hőjétől, de nem tudok sokáig így maradni, a rúd kínzó érintése szinte elviselhetetlen.
A korbácsolás szünetében felhúzom testemet a kezemet fogva tartó láncokon. Hallom gúnyos nevetésed, ahogyan figyelve erőlködésemet mulatsz kínjaimon. A korbács továbbra is várat magára. Karizmaim egyre gyengülnek, vissza – visszaengedem testem a rúdra.
Megragadod a bal mellemet, erősen megszorítod, és egy csipeszt helyezel a mellbimbómra, ugyanezt megcsinálod a jobb mellemmel is. Mozdulataid nagyon gyorsak szinte egyszerre érzem a mellbimbóimba berobbanó fájdalmat. A csipeszeket meghúzod a falból kiálló rúd vége felé, a rámtörő fájdalomnak engedelmeskedve, ameddig csak lehet előrehajolok.
Már nem érzem, a talpaimat perzselő gyertyák kínzó hőjét. Mire készülhetsz, azért könyörgöm magamban, hogy gyorsan csináld, minél előbb le szeretnék kerülni erről az átkozott rúdról.
– Jaj, ezt ne, ezt így nem bírom! – kiáltom megszegve némasági fogadalmamat, ahogy a forró viaszcseppek potyogni kezdenek megkínzott hátamra. A forró viasz érintését, mint egy lávafolyamot érzem. Nagyon, nagyon szenvedek. Szabadulni próbálok, de a rúd, az a kegyetlen rúd ismét belémmar, fogvatart, a mellbimbóimat összepréselő csipeszek sem tétlenkednek.
Az égető cseppeknek mégsem tudok ellenállni apró, hirtelen mozdulatokkal rángatózom, a tűzgolyó minden egyes érintésére. Ismét könyörögni kezdek hozzád kegyelemért, de Te nem figyelsz rám, nem hagyod abba a vallatást.
Nem tudom mennyi ideig tartott az olvadt viasz támadása, bekötött szemmel, a sötétben csak a fájdalmat éreztem. Amikor a gyertya forró nyála már nem kínoz tovább remegve arra gondolok, hogy most még meg fogsz vesszőzni, le fogod verni a már megszilárdult viaszt a hátamról. Nagyon félek az újabb vesszőzéstől, tudom, hogy nem fogom mozdulatlanul kibírni, már előre érzem, hogy minden mozdulatomra megbüntetnek a mellbimbóimat harapó csipeszek.
De nem tudok tovább gondolkozni, a vessző csípése helyett sokkal rosszabbat tesztel velem. Felemeled a lábaimat, a szeméremajkaimra nagyon erős csipeszeket helyezel. Már nem nyögdécselek, már sikítok a fájdalomtól. De ez még mindig nem elég, érzem, hogy a szeméremajkaim megfeszülnek, majd szétszakadnak a csipeszek végére kerülő súlyoktól.
Most már mindenem fáj, bármit teszek, még akkor is, ha meg sem mozdulok a fájdalom erősödik. Most először gondolok rá, hogy el kell árulnom a rejtekhelyet. Mintha megérezted volna, hogy már a végső határ felé közelítek, megmarkolod a hajam, durván hátrafeszíted a fejem és a táska után érdeklődsz. Összeszedem minden erőm és hallgatok, tudom, még bírom, nem akarom elrontani a játékot.
De lehet, hogy tévedtem, érzékeny szeméremajkaimat már a rúd kegyetlen dörzsölése is megkínozta, most még a csipeszek és a súlyok is. Combjaimat megpróbálom széttárni, nagyon fáj, ahogy a csipeszeket még a lábam is szorítja.
Most jönnek a vesszőcsapások. Bármennyire is szenvedek a testemet feszítő eszközöktől, és bár tudom, hogy minden mozdulatom még több szenvedést okoz, nem bírok mozdulatlan maradni. Minden ütés annyira fáj, annyira éget. Már szinte nem is tudom, hol vagyok csak a mindent elsöprő kínt érzékelem. Nyögök, jajgatok, nem bírom tovább. El kell árulnom, mindent megteszek, csak könnyíts a szenvedéseimen, legalább egy percre, csak egy percre.
Sírva nyögöm ki a szót: csomagmegőrző, a csomagmegőrzőben van. Az ütések abbamaradnak. A testemet marcangoló csipeszek éles fájdalommal mondanak búcsút megkínzott testemnek. Leemelsz a rúdról, és a földre helyezel. Én csak fekszem, zihálva, még a könnyeimet sincs erőm letörölni. Az egész testem tűzben ég, tudat alatt még mindig nem merek megmozdulni. Szétfeszíted a lábaim, megpróbálom felemelni a fejem, hogy lássam, mi lesz a folytatás, de csak a sötétbe bámulok. Ja, igen, a szemem be van kötve, még mindig be van kötve. Ismét erős fájdalmat érzek a meggyötört szeméremajkaim tiltakoznak, a behatolás ellen, de a fájdalomba valami kéjes érzés is vegyül. Testem gondolkodás nélkül teszi a dolgát, fáradt csípőm megemelkedik, és hullámozni kezd. Hamarosan már csak izgatott lélegzetvételed hallom.
Az igazgatónő, SM történet
Fáradtan lépett be üres lakásába, és egy kicsit szomorúan gondolt arra, hogy ismét egy magányos este elé néz. Néha elgondolkozott azon, hogy miért nem tud egy igazán komoly kapcsolatot kialakítani, hiszen kritikus szemmel nézve is csinosnak volt mondható. Néhány napja töltötte be a 25. évét, és eddig csak egyetlen komolyabb „udvarlója” volt. A kudarcainak okát mindig azzal magyarázta meg magának, hogy nem elég szép, és még a legtitkosabb gondolataiban is elutasította azt, hogy esetleg nem az alakjával, hanem a viselkedésével volna probléma. Édesanyja kislánykorában meghalt és a nagyon okos, intelligens leány szinte egyedül maradt. Védekezésül egy vastag falat vont maga köré, és egyre inkább önzőbb, gőgösebb lett. Kiváló eredménnyel végezte el az iskoláit és bár lett volna lehetősége máshol is elhelyezkedni, ahol jóval többet keresett volna, mégis inkább a tanári pályát választotta. Pár éves tanári múlttal a háta mögött sikerrel pályázta meg egy jó hírű lányiskola igazgatói posztját. Kicsit meglepte, mikor értesítették, hogy övé az állás. Most úgy érezte, hogy a neki megfelelő helyre került. Az iskola hagyományosan híres volt a szigorúságáról és keménységéről. Vetkőzni kezdett. Bár tényleg fárasztó nap volt mögötte, de azért a ruháit pedánsan összehajtogatta. Bugyiban és melltartóban ment a fürdőszobába, és fehérneműit egyből a szennyes közzé rakta. Meztelenül egy pillanatra megállt a tükör előtt. Egy 180 magas, vöröses hajú, mosolytalan fiatal lány nézett vissza rá. Kicsit vékony a teste, állapította meg kritikusan, és a mellei is elég kicsik, de azért a feneke az szép. Félig megfordult a tükör előtt és egyik kezével lágyan végigsimított a feszes gömbölyűségen. Egy kis remegés villant át az ágyékán. Gyorsan megnyitotta a csapot és élvezettel állt be a zuhany alá. A forró víz alatt igyekezett megszabadulni minden gondtól, ami egész nap rászakadt. Bár az igaz, hogy voltak kellemesebb percek is, gondolta magában egy kicsit elmosolyodva. Például amikor ellátta annak a szemtelen Kate Barrow – nak a baját. A gondolat emlékére ismét bizsergést érzett a combjai között. Most már nem bírta tovább és kénytelen volt kezével beletúrni dús bozontjába. Ujjaival egy kicsit széthúzta a szeméremajkait és közben ismét látta maga előtt a kis Kate remegő popsiját. Az iskolájában engedélyezett volt a testi fenyítés, de igazság szerint elég ritkán került rá sor. Persze az elengedhetetlen volt, hogy időnként ki ne osszanak néhány tenyerest a vonalzóval, de a tanulólányok is tisztában voltak vele, hogy meddig mehetnek el. Pár napja az egyik osztályteremben égve maradt a lámpa az oktatás után, és mikor bement leoltani, egy papírlapot látott meg az egyik padon. Először rögtön a szemetesbe akarta dobni, hiszen első a rend, de hirtelen meglátta a nevét rajta. Két lánynak az óra alatti levelezését tartotta a kezében. Természetesen a fiúkról volt szó, az egyikük azzal dicsekedett, hogy az egyik srác benyúlt a bugyijába. Ez már magában felbosszantotta, hiszen szerinte a 16 éves lányok még ráérnek ilyen dolgokkal foglalkozni, de a következő sorok alaposan mellbe vágták. Az egyikük azt írta, hogy szerinte Ő még szűz. A válasz ha lehet még sértőbb volt. Még most is tisztán kirajzolódtak a szemei előtt a kislányos, kacskaringó betűk: „Fogadjunk, hogy Ann Temple egy frigid, száraz kóró!” Pár pillanatig teljesen ledöbbent. Kiviharzott az osztályból és másnap rögtön nyomozni kezdett. Szerencséje is volt, hiszen az a tanárnő, aki előző nap az utolsó órát tartotta emlékezett rá, ki küldözgetett levelet. Nemsokára az irodájában állt a két bűnös: Kate Barrow és Ellen Darkman. Kate szülei szegények voltak, ellenben Darkmanékkal, akik a város előkelőségeihez tartoztak. A két lány nem tagadta a levelezést, és Ann nagy bosszúságára az írásminta az bizonyította, hogy a „száraz kóró” Ellen műve volt. Tudta, hogy nem büntetheti meg igazán a Darkman lányt, ezért úgy tett, mintha a rá vonatkozó rész volna a kisebb bűn. Igy Ellennel csak a kezeit nyújtatta előre, és nagy műgonddal hármat – hármat vágott mindkét tenyerébe. Ezzel még nem haragította magára a nemes Darkman famíliát, bár annyi elégtételt azért szerzett magának, hogy nem a vastagabb vonalzóval, hanem a nádpálcával mérte ki a büntetést és jóval erősebbeket ütött a szokásosnál. Elégedetten nézte a három – három vörös csíkot és a síró Ellen – re még kirótt egy elég kemény másolási feladatot is. Ezután kiküldte a megbüntetett lányt és minden felgyülemlett haragjával a megszeppent Kate felé fordult. A levélben Kate dicsekedett azzal, hogy egy fiú a bugyijában nyúlkált, így ezt hozta fel indokul, amiért keményen meg fogja büntetni. Az irodájában még ott volt úgynevezett „büntetőpad”, amelyet régebben gyakran használtak. Azt mondta Kate – nek, hogy álljon a pad mellé és a felső testével hasaljon rá. Néhány mozdulattal leszíjazta a meglepett lány kezeit és derekát. Felhajtotta az egyenszoknyáját és meglepődve vette észre, hogy alatta nem a szokásos sötétkék egyenbugyi található, hanem egy finom, csipkés alsónemű. Egy mozdulattal a bokájáig rántotta le a leheletnyi fehérneműt. Bár mérges volt, de azért nem akarta áthágni a szabályokat, amelyek egyszerre csak egy tucat fenekest engedélyeztek, és csak a bugyiba bujtatott popsit lehetett elverni. Ann azzal nyugtatta meg magát, hogy a szabályban a szokásos iskolai alsóneműről van szó, és Kate maga teremtette meg az alkalmat azzal, hogy nem megfelelően öltözködött, és így a pucér seggére kapja büntetést. Felemelte a kezét és a következő pillanatban a nádpálca lecsapott a megfeszült bőrre. Az első hat ütést még mérgéből adta, szemei előtt nem is a vonagló lánypopót látta, hanem az utálatos sorokat a levélből. A hatodik csapás után hirtelen kitisztult az agya és haragjának nagy része elpárolgott. Most vette csak észre, hogy eddig teljes erejéből csépelte a feszesen feszülő, hófehér feneket. És csak most hallott meg a megkínzott lány jajgatását. Egy pillanatra megállt a büntetésben, és jobban megnézte az előtte fekvő fiatal lányt. Kate amennyire csak a szíjak engedték megpróbált kitérni a következő ütés elöl és feneke érdekes táncot járt, ahogy hol megfeszült, hol egy kicsit jobbra, vagy balra elmozdult. Időnként kivillant puncijának selymes vágata is, és furcsa módon, a tanárnő nagyon érzékinek találta a látványt. Két dolog ragadta meg a figyelmét. Először az, hogy az egyik ütése túlságosan is erősre sikeredett és szinte kicsattant a lány finom bőre. Másodszor pedig… Nos, igen. A kikötözött lány combja között valamilyen folyadék csordogált le. Egyszerűbben mondva, Kate Barrow bepisilt a büntetés alatt. És a mindig magabiztos és megközelíthetetlen igazgatónő hirtelen érzéki nővé alakult át. Letette a pálcát és egy zsebkendővel lágyan letörölgette a vizelet nyomait a lány combjairól. Keze simogatva becsúszott a combok közé és megtisztította a nedves puncit is. Közben megnyugtatóan beszélt a lekötözött lányhoz, hogy mindezt az ő érdekében csinálja, hiszen Kate még egy tapasztalatlan kislány, akit a fiúk könnyen bajba sodorhatnak és sokkal jobb, most ez a kis fájdalom, mint később egy komolyabb gond. A fájdalom, amely majd jusson mindig eszébe, ha a puncija vágyakozik egy fiúkéz után. Kate lassan megnyugodott és érzéseiben a fájdalmat elnyomta az igazgatónő keze által keletkezett vágy. Kate már azt gondolta, hogy ennyivel megúszta a dolgot, de Ann Temple nem lett volna önmaga, ha most elengedi a bűnöst. Újra felvette a vékony nádpálcát és folytatta a fenyítést. Most viszont már teljesen a büntetésre tudott koncentrálni, és teljesen kontrollálta ütései erejét és irányát. Utólag összehasonlítva Kate bevallotta magának, hogy a második sorozat már feleannyira sem fájt, mint az első, de a padon fekve ez kevés vigaszt nyújtott. Az igazgatónő izgatottan nézte az ütések után megránduló lánysegget, ahogy először Kate önkéntelenül is összeszorította a farpofáit, majd pár másodperc múlva egy kicsit megemelkedve megpróbálta hátra nyomni, és ezáltal a két félgömb eltávolodott egymástól. A tizenkettedik ütés után kiszabadította az elvert seggű lányt és a sarokba térdeltette, ahol még egy óráig gyönyörködött a csíkosra vesszőzött testrészben. Mielőtt végleg elengedte volna a lányt még lediktált egy pár soros idézetet a bibliából, és kiadta, hogy másnapra ötszázszor másolja le.
A zuhany alatt hangos kiáltással élvezett el a komoly igazgatónő az emlékek, és fürge ujjai hatására. Mialatt szárazra dörzsölte magát, arra gondolt, milyen kár, hogy ez nem fordul elő gyakrabban. Tiszta fehérneműt vett és egy márkás szabadidőruhában leült a tévé elé. Alig helyezkedett el, mikor hirtelen megszólalt az ajtócsengő. Egy kicsit meglepte a dolog, hiszen általában nem szokta senki sem meglátogatni, és arra gondolt, biztosan valamilyen ügynök lesz a váratlan betolakodó. Morcos arccal nyitotta ki az ajtót, és hirtelen szemben találta magát a legszebb férfival, akit eddig látott. Bár nem volt ő sem alacsony, de a férfi még egy jó félfejjel magasabb volt. Izmai feszültek a vékony kabátja alatt és Ann rögtön arra gondolt, vajon milyen lehet vele az ágyban.
– Ann Temple? – kérdezte a férfi mély hangon.
– Igen, én vagyok – felelte a nő.
– Kihez van szerencsém? A férfi egyik karjával félretolta a meglepett igazgatónőt és szótlanul besétált mellette a szobába. A nő hirtelen meg sem tudott szólalni, de lassan visszanyerte jelenlétét és kezdett méregbe gurulni. Mit képzel ez a faragatlan tuskó? Csak így betörtet egy idegen lakásba, és még csak nem is köszön! Becsapta az ajtót és a férfi után ment. Megállt előtte és mutatóujját a látogatójának széles mellkasának szegezte.
– Ki a fene maga? – kérdezte fenyegető hangon.
– Mit képzel, hogy hol van? Nem tanították meg rendesen viselkedni az iskolában?
A férfi arca megrándult, látszott rajta, hogy megpróbál uralkodni magán. Lassú mozdulattal levette a kabátját és az egyik fotelra dobta.
– Peter Barrow a nevem – szólalt meg végül – , és azt hiszem, nekünk van egy kis megbeszélnivalónk, Miss Temple.
Ann majdnem eltátotta a száját újabb meglepetésében. Erre igazán nem számított! Az elnáspángolt Kate papája, személyesen! Most már kezdte érteni, hogy miért olyan mérges a férfi és egy kicsit megkönnyebbült, hogy nem a befolyásos Darkman papa áll most előtte, hiszen akkor nagy bajban lenne. Mr. Barrow nem tud neki ártani, mivel nincs semmi hatalma. Lassan bólintva leült az egyik székre és a férfit is hellyel kínálta.
– Nos, Mr. Barrow – kezdte olyan hangon, mint ha egy diákjához beszélne – Gondolom a lánya büntetése miatt jött hozzám.
– Maga úgy elverte a lányom fenekét, hogy nem tudott az asztalnál ülni. Pedig semmi komoly vétséget nem követett el, szerintem az óra alatti levelezgetés csak egyszerű diákcsíny. Meg tudná ezt nekem magyarázni, Miss Temple? És arra is tudna magyarázatot adni, hogy miért úszta meg a barátnője jóval enyhébben a dolgot? Csak nem azért, mert az ő szülei gazdagok?
A nő kiérezte a fenyegetést a férfi hangjából, de továbbra is teljesen nyugodt maradt.
– Úgy látom a lánya nem mondta el a teljes igazságot önnek, uram! Természetesen nem a levelezés ténye volt az ok, amiért megbüntettem a őket, hanem a levél tartalma. És emiatt kaptak különböző mértékű fenyítést. Ellen Darkman illetlen szavakat használt a levélben, más bűne nem volt. Szerintem elég kemény voltam vele szemben is. A lánya viszont teljesen más eset. Ő azért kapta a vesszőzést, mert paráználkodott!
– Az én lányom! – kiáltott fel férfi. – Honnan veszi ezt a baromságot?
– Kate maga írta le a levélben, hogy egy fiú a bugyijában nyúlkált, és simogatta. Gondolom nem kell ennél több bizonyíték!
– Szóval maga irgalmatlanul megvert egy lányt, csak azért mert az hencegett a barátnőjének? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.
– Arra nem gondolt, hogy ez csak egy serdülő lány fantáziája?
– És maga miért olyan biztos benne, hogy nem magának hazudott a lánya?
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy az igazat mondta – válaszolta halkan a férfi.
– Kate tulajdonképpen nem a lányom, hanem csak örökbe fogadtam. Egy árvaházban nőtt fel, és mikor magamhoz vettem, valamit kikötöttem. Megmondtam neki, hogy ha egyszer is hazudik nekem, akkor rögtön küldöm vissza a lelencbe. Lehet rossz, engedetlen, esetleg megbüntetem, mintha a lányom lenne, de nem hazudhat. Nagyon fél attól, hogy elküldöm és én mondom önnek, Miss Temple, hogy inkább vállalna minden büntetést, csak maradhasson. Most is megmondtam neki, hogy vallja be, ha valóban játszott valamelyik kölyökkel, én még meg is értem a dolgot és egyébként is, már megkapta a büntetést, nem fogom bántani miatta. Azt felelte, hogy csak hencegett, mivel Ellen is azzal büszkélkedett, hogy meztelenül fürdött egy fiúval, aki végigtapogatta az egész testét.
– Sajnálom – szólalt meg Ann mosolyogva.
– Nekem az a dolgom, hogy ügyeljek a rendre az iskolában és vigyázzak a tanulókra. Nincs időm minden ügyet kinyomozni. Egyébként szerintem csak használt a lányának ez a kis lecke.
– Szerintem pedig maga egy felelőtlen nőszemély, aki gyerekek verésében leli az örömét! – felelte a férfi dühösen.
– Hogy én!!! – kiáltott fel a nő mérgesen.
– Maga teljesen meg van bolondulva! Azonnal takarodjék ki a házamból, és ha valami panasza van a nevelési módszeremre, akkor azzal forduljon az iskolai tanácshoz!
– És persze az egész dolgot abban a biztos tudatban teszi, hogy nem lehet belőle semmi baja! – állt fel a férfi és lépett a nő elé.
– Persze elküld az iskolai tanácshoz, ahol a szegény embert meg sem hallgatják. Hát nem, Miss Temple, most ezt nem ússza meg ilyen szárazon. Hirtelen felrántotta a teljesen meglepett nőt és szinte a hóna alá kapva bevitte a hálószobába. Leült az ágyra és a rúgkapáló Ann – t a térdére fektette. A nő lábait két combja közé szorította, bal kezével pedig vékony csuklóit fogta össze a hátul, a nő derekánál. Ann nem akarta elhinni, hogy ez történhet vele! Vadul küzdött, hogy kiszabaduljon, de letörve vette tudomásul, hogy a férfi játszi könnyedséggel tartja fogva.
– Mit akar csinálni? – kérdezte még mindig mérgesen.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy engem elverhet a saját lakásomban? Ha nem enged el azonnal, akkor visítani fogok!
– Most megtanulja, milyen érzés az, ha az embert elfenekelik, Miss Nagyképű – felelte a férfi gunyoros hangon, miközben lehúzta a nő nadrágját. – Egyébként pedig felőlem nyugodtan elkezdhet visítozni, hiszen egyrészt úgyis elég kiesik ez a ház, senki nem hallja meg, másrészt pedig hamarosan amúgy is ordítani fog. Lehúzta a nő bugyiját is és a tekintete egy pillanatra felmérte az elétáruló látványt. Ann nagyon elszégyellte magát és teljesen lángba borult az arca, amint elképzelte, ahogy Ő, a büszke igazgatónő pucér seggel fekszik egy férfi térdén, teljesen kiszolgáltatva. A következő pillanatban viszont a szégyen helyét felváltotta a fájdalom, ahogy a férfi erős keze lecsapott a meztelen bőrre.
– Most megtanulja, hogy nem szabad visszaélnie a hatalmával – mondta a férfi és minden szótagnak egy – egy fájdalmas fenekessel adott nyomatékot. A férfi keze gyors ütemben csapott le újra és újra, mindannyiszor vörösebb foltot hagyva maga után a fehér bőrön. Ann elhatározta, hogy ha képtelen kiszabadulni megalázó helyzetéből, akkor legalább méltóságteljesen viseli el a fenekelést és nem adja meg azt az örömet a férfinak, hogy könyörögni, vagy esetleg sírni lássa. Ez az elhatározása hamarosan szertefoszlott. Nagyjából két tucatszor csapott le a férfi tenyere egyre forróbb és fájóbb fenekére, mikor az első könyörgő „Ne!” kicsúszott a száján. Eddig próbált mereven feküdni, a lábait zárva tartani, hiszen tisztán előtte volt a kép, a lekötözött Kate popsijának a tánca, az egyszerre kissé komikus, és izgató kitárulkozásai. Most viszont feladta a merevségét és fenekét akaratlanul is kicsit felfelé tolta, felvillantva ezzel a férfi kíváncsi szemének testének legféltettebb pontjait is.
– Mi helyzet, Miss Temple? – szólalt meg gúnyosan a férfi, kezével megsimogatva a szinte lángoló félgömböket.
– Nem gondolja, hogy egy igazgatónő lehetne egy kicsit szemérmesebb is, és nem lenne szabad bepillantást engednie a szőrös pinájába? Ann legszívesebben megfojtotta volna a férfit, és magában különböző bosszúterveket gondolt ki, de most elvesztette a fejét. Hiába próbálta nyugtatni magát, hogy ha megpróbál szembeszállni a férfival, akkor csak rosszabb lesz, nem bírta ki, hogy ki ne szakadjon belőle: – Maga egy bűzös állat! Tényleg élveztem, amikor az a céda lányát vertem! És holnap az lesz az első dolgom, hogy ismét alaposan kiverem a koszos seggét! Auuu! Az utolsó hangok már teljesen akaratlanul törtek elő a lányból, mivel a férfi keze újra lecsapott. Most nem fenekét érte az ütés, hanem a bal combjának belső felét, közvetlenül a szeméremajkak mellett. A lány elhallgatott és megpróbálta összeszorítani a combjait, így várva a következő ütést. Meglepetésére a férfi keze nem csapott le, hanem a nadrágszíjának a csatjához nyúlt. Ann azt hitte, hogy a szíjjal folytatódik a fenyítése, de a férfi ismét meglepetést okozott neki. A szíjjal ugyanis a lány két alkarját kötözte egymáshoz a háta mögött, majd a teljesen magatehetetlen nőt lelökte a szőnyegre. Ann az elvert fenekére huppant. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kiáltson fel a testébe nyilalló fájdalom hatására. Nagy keservesen lábra állt, bár ebben igencsak hátráltatta összekötözött keze és a bokájáig lecsúszott nadrágja. A férfi nevetve felállt és először a lány fenekén simított végig az egyik kezével, majd ugyanezt a mozdulatot megismételte az arcán is.
– Nem tudom eldönteni, hogy melyik testrésze pirosabb – szólalt meg nevetve – , a feneke vagy pedig az arca.
A lány, ha lehet még jobban elpirult ezekre a szavakra és a gyengéd érintésre, és arra gondolt, hogy itt az alkalom meggyőzni a férfit.
– Nézze, Mr Barrow – kezdte megnyugtatónak szánt hangon – , megértem, hogy mérges volt, és elnézem, hogy egy kicsit elragadtatta magát. Engedjen el, és úgy tekintem a dolgot, mintha semmi sem történt volna. Nem jelentem fel és nem fogok bosszút állni a lányán. Rendben? A férfi szinte nem is figyelt a nőre, szeme körbecikázott a szobában, mintha keresne valamit.
– Nem bízom magában, Miss Temple – válaszolta végül – , ismerem én jól a magafajta emberek ígéreteit. Ezzel kiment a szobából. Ann azt gondolta, hogy itt az esély a menekülésre. A lábait megbénította a nadrágja, így legelőször is ettől igyekezett megszabadulni. Óvatosan elszökdelt a falig, nekitámaszkodott és a bal lábával a nadrágjára lépve kiszabadítatta a jobb lábát. Most már sokkal könnyebben sikerült kihúznia a másik lábát is, a bugyija pedig szinte magától hullott le a földre. Megkönnyebbülve felsóhajtott, hogy legalább a lábai szabadok és szaladni kezdett az ajtó felé. Éppen kiért a nappaliba, amikor nekiütközött a férfi széles mellkasának.
– Nocsak, nocsak – szólalt meg Peter – , csak nem ennyire hiányzik a fenyítés következő része? Azért nem kellett volna ennyire sietnie, Miss Pirosseggű. A lány jóformán most meg sem hallotta a férfi csúfolódó szavait. Egyrészt teljesen összeomlott, hogy nem sikerült a menekülése, másrészt pedig a férfi keze vonzotta a tekintetét mágnesként. Pontosabban a férfi kezében tartott félelmetes nádpálca. Persze egyáltalán nem tartotta korábban annyira félelmetesnek, amikor az ő kezében volt, de most egy másik személy birtokolta. A torka kiszáradt és nem bírt megszólalni, pedig az agya azt parancsolta, hogy már most kezdjen el veszettül könyörögni. A lába megroggyant, de a férfi keményen tartotta és maga előtt tolva megindította a dolgozószoba felé. Szépen rendben tartott íróasztaláról minden le volt pakolva, a férfi mindent előkészített. A nőt az asztal egyik sarkához állította és egy vékony kötéllel a bokáját az asztal lábához kötözte. Megfogta a lány másik lábát és asztal másik végére húzta át, úgy, hogy a nő teste az asztal közepére került és széles terpeszbe kényszerült. A másik lábát is gyorsan megkötötte, majd átment az asztal túloldalára, és a nádpálcát letette a lány elé.
– Csak rajtad múlik, kislány – szólalt meg Ann szemébe nézve – , hogy mennyit kell még szenvednie a gyönyörű seggednek. Persze először kapsz egy tucat vesszőcsapást, hiszen Kate is ennyit kapott tőled. Azután viszont vége lehet a fenyítésnek. Nem kell mást tenned, csak egy papírra leírni az igazságot, hogy a saját örömödre brutálisan elvertél egy kislányt és szexuálisan molesztáltad.
– Ezt nem írhatom le – ellenkezett az igazgatónő – , hiszen ez a végemet jelentené.
– Gondolkozz el alaposan azzal a szép fejecskéddel, amíg én a hátsó részeddel foglalkozom. Nem vagyok teljesen hülye, jól tudom, hogy ha elmegyek, akkor rögtön hívod a rendőrséget és feljelentesz. Nekem ez a papír csak biztosítéknak kell, és megígérem, hogy nem fogom felhasználni, hacsak nem kényszeritel rá. Te elverted a lányom popsiját, én elverem a tiedet. Részemről az ügy be van fejezve. De a papír nélkül nem engedhetlek el. Én akár több száz ütést is a dagadt valagadra verek minden megerőltetés nélkül, de nem hiszem, hogy te is ilyen könnyen viselnéd el a dolgot.
Ezzel felvette a nádpálcát és a lány háta mögé állt. Az egyik kezével lenyomta a nő felsőtestét az asztallapra. Ann érezte, ahogy teljesen megfeszül a bőr a fenekén, melle az asztal lapjához simul. Furcsán kavarogtak az érzések a testében. Az agya rettegve várta a fájdalmat, ugyanakkor kéjes hullámok siklottak át a lába között. Felszínre tört a sokáig elnyomott másik énje, akit a gőgös Ann eddig háttérbe szorított. Csak azt kapod, amit megérdemelsz, jelentette ki az új lelkiismerete.
– Auuuu! – kiáltott fel Ann, mikor a pálca lecsapott meztelen testére, izzó fájdalmat okozva. A lány minden vágya arra irányult, hogy valahogyan megvédje a kiszolgáltatott testrészét a további fájdalomtól, de kezei használhatatlanok voltak. Megpróbált felegyenesedni, de a férfi keze keményen tartotta és csak annyit sikerült elérnie, hogy a fenekét egy kicsit hátrább és feljebb púposította. Ebben a pillanatban csapott le ismét a nádpálca. A kiáltás most Ann torkában ragadt és ernyedten hanyatlott vissza az asztalra, miközben az első könnycsepp kicsordult a szeméből. A férfi izgatottan nézte az előtte fekvő nőt. A nadrágja szinte fájdalmasan megfeszült, ahogy elnézte feszes popsit és a bolyhos puncit. Szakszerű pontossággal kimért hat ütést a nő fenekére, fentről indulva lefelé. Nem volt könnyű dolga, hiszen a lány kétségbeesetten próbált kitérni az ütések elöl, és minden újabb csapás előtt pontosan kellett céloznia. A hatodik ütés után Ann zokogva kiáltott fel, hogy megírja a papírt, csak hagyja abba a fenyítést. A férfi letette a pálcát. Kezével végigsimított a nő fenekét, érintve mind a hat vörös csíkot. Ann teste mind a hatszor megrándult, és továbbra is az asztal lapján hasalt, bár már a férfi keze nem szorított le. Nő majdnem felsikoltott tehetetlenségében, hogy nem tudja a kezeit használni. Furcsa módon már nem a fenekét szerette volna megvédeni az újabb fájdalomtól, hanem minden porcikájával arra vágyott, hogy ujjaival nedves punciját megdolgozhassa. Egy kicsit szégyenkezve, de megkönnyebbülve vette észre, hogy a férfi keze becsúszik combjai közé.
– Kérem! – nyögött fel elgyötört hangon.
– Mit kérsz, kicsi lány? – kérdezte a férfi lágyan.
– Hagyjam abba az ujjaim játékát?
– Ne! Ne! – kiáltott fel Ann. – Csak azt ne!
– Hát akkor? Mond meg neki, mit szeretnél, nógatta a friss énje Ann – t. Ha szépen megkéred, biztosan hajlandó az ujjai helyett a farkát is használni, hiszen pontosan erre vágysz, igaz? De ez olyan megalázó, vívódott gondolataival a lány. A férfi keze eltávolodott a testétől és Ann nem bírta tovább.
– Azt szeretném, ha megdugna – szólalt meg halkan. Maga sem hitte volna, hogy kimondta ezeket a szavakat. Azt hitte, hogy a férfi kineveti, de egy pillanatig semmi válasz nem érkezett. Furcsa motoszkálás hallatszott, majd egy vastag, kemény dolog nyomódott a hátsó feléhez.
– Először írd meg azt a papírt – szólalt meg a férfi. Ann nem tudott most másra gondolni, mint a fenekének nyomódó keménységre. Lassan bólintott.
– Rendben. A férfi előrehajolt, a szerszáma a nő combjai közé siklott, de csak kívülről érintette az éhes ajkakat. Kioldotta a nő kezeit megbénító szíjat, majd egy gyors mozdulattal levette a nő pulóverét. Ann összerándult, amikor meztelen mellei az asztal lapjához simultak. A férfi egy papírt és egy tollat tett a nő elé úgy, hogy közben nem mozdult meg, végig közvetlenül Ann háta mögött állt, farkával a combja között.
– Mit írjak? – kérdezte a legyőzött igazgatónő.
– Csak az igazat. Szerepeljen benne a brutális verés és az, hogy a lányom punciját simogatta. És írd szépen alá. Ann először tiltakozni akart, hogy ő nem azért érintette meg Kate lába közét, amire a férfi gondol, de azután szó nélkül írni kezdett. A férfi előrehajolva nézte és mikor a nő befejezte és aláírta, gyorsan a zsebébe süllyesztette az irományt. A kezeivel megmarkolta Ann melleit és egy hirtelen mozdulattal a lány nedves résébe fúrta magát. Néhány gyors mozdulat elég volt arra, hogy a lány elélvezzen. Felsikoltott, sokkal hangosabban, mint amikor a pálca lecsapott. Nagy örömmel vette tudomásul, hogy sikerült még egyszer a csúcsra jutnia, amíg a férfi elélvezett.
– Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van egy kis tisztálkodásra – jelentette ki a férfi és eloldozta Ann lábait. Hosszú idő után a lány ismét teljesen szabad lett, de már nem vágyott arra, hogy elmeneküljön. A férfi ráparancsolt, hogy mosdassa meg és Ann boldogan engedelmeskedett. A fürdő után meztelenül tértek vissza a nappaliba. A férfi a sarokba térdepeltette az igazgatónőt, és mig lassan felöltözött, gyönyörködve nézte. Ann a falat bámulta és közben hitetlenkedve gondolta végig az este történteket. Már természetesnek érezte, hogy a sarokban kell térdelnie, mint egy kislánynak és az egész dolgot másképpen látta. A legfontosabb az volt, hogy végre egy férfi igazi élvezetet okozott neki, és az, hogy elfeneklelte, már nem is tünt olyan nagy szégyennek.
– Gyere ide, Ann! – szólalt meg a férfi. A meztelen lány két lépesre állt meg a közben teljesen felöltözött férfitól. A tekintete a férfi arcáról a kezére siklott, amelyben ismét ott volt a nádpálca.
– Úgy emlékszem, még nem fejeztük be a dolgot – mondta a férfi és Ann úgy érezte, hogy hirtelen megfagy körülötte a levegő.
– Nem tudom, mire gondol – jelentette ki a nő, pedig nagyon is jól tudta.
– Nem hiszem, hogy ilyen rossz lenne a memóriád – rázta meg a fejét a férfi.
– Még csak a felét kaptad meg a beigért tucat vesszőcsapásnak. Nem gondolod, hogy ezt pótolni kellene? A lány némán bólintott. Peter a pálcával a dolgozószoba irányába mutatott és Ann lehajtott fejjel megindult előtte. Furcsa módon elismerte magában, hogy a férfinak igaza van, bár már így is eléggé fájt a feneke. Hátra sem pillantva ment az iróasztalig. Azt hitte, hogy a férfi ismét megkötözi, de az csak a meztelen felsőtestét nyomta le lágyan az asztalra. A nő kezeit előrenyújtva megragadta az asztal másik végét és remegve várta az izzó fájdalmat.
– Holnap reggel bocsánatot kérsz a lányomtól – kezdte a férfi és egyidejüleg keményen végigvágott az igazgatónő seggén.
– Auuu! Igen, uram! – válaszolta Ann felkiáltva.
– Azután behivatod azt a Darkman lányt és a Kate előtt megvessző – zöd – folytatta a férfi újabb csapás kiséretében. A nő most nem igazán tudott a testében szétáramló fájdalomra figyelni, annyira megrémitette az, amit a férfi kért.
– Azt nem tehetem! – kiáltott fel kétségbeesetten
– Minden ok nélkül nem verhetem meg az egyik diákomat! Ráadásul az egyik legbefolyásosabb család lányát? Azonnal az utcára kerülök, ha nem a börtönbe!
– Ha a tornaóra után bemész a zuhanyzóba, rögtön lesz okod, hogy a pálcádat használd – mondta a férfi.
– Egy kis testmozgás után a kis Ellen nagyon szeret magával játszadozni.
– Rendben van – egyezett bele a nő, miközben arra gondolt, hogy honnan tudhat ilyeneket a férfi. Úgy látszik, hogy a lánya tényleg mindent elmond neki, ami az iskolában történik.
– Azt a másolási feladatot, amit a lányomnak adtál, te csinálod meg holnapra – csapott le ismét a pálca keményen.
– Igen, uram! – nyögte Ann, miközben görcsös ujjakkal szorította az asztal szélét. Vajon mit fog még kitalálni a férfi, töprengett. Már így is kemény éjszakája lesz, a reggeli dolgokról nem is beszélve. Az utolsó három ütést már nem kisérte a férfi parancsa, így a nőnek nem kellett koncentrálnia, nyugodtan sikolthatott fel minden egyes ütésnél. A hatodik csapás után kimerülten és megkönnyebbülve pihent meg az asztalon. A férfi felállította és lecsókolta a könnyeit az arcáról.
– A seggedet kend be testápolóval, az segít egy kicsit – szólalt meg Peter.
– És ne feled, hogy miben állapodtunk meg. Holnap este ismét eljövök. Ha rendesen viselkedtél, akkor talán megesik a szivem az éhes cicuskádon. De ha valamit nem jól csinálsz, akkor ismét megtáncoltatom a seggedet! Értetted?
– Igen – felelte boldogan Ann. Végre egy férfi, aki nem hagyja magára az első találkozásuk után. Egy férfi, aki sok élvezetet nyújtott neki ma is, és holnapra is ezt igéri. Igaz, hogy sok fájdalmat is okozott, de azt tulajdonképpen megérdemelte és csak rajta múlik, hogyan viselkedik. Az ajtóban a férfi még egyszer megcsókolta a nőt, majd egy csattanósat sózott a fenekére és elment. Ann egy pillanatig elábrándozott a másnapi találkozásukon, de azután sietve felkapott egy köntöst és munkához látott, hiszen sok tennivalója volt, ha meg akarta kimélni elvert fenekét az újabb tortúrától.
Szadó mazó vágyak: kötözés
Kötözd meg és alázd meg a ribancot
