Sofi Oksanen, a fiatal észt-finn írónő Tisztogatás című regényét harminc nyelvre fordították le, díjak sokaságát gyűjtötte be vele. Nemcsak a sztálini diktatúra borzalmait vázolja fel, hanem a megerőszakolt, kiszolgáltatott nők helyzetét is érzékletesen jeleníti meg. Sofi könyve nem véletlenül lett az év szépirodalmi sikere, ami nálunk is bestseller.
Sofi Oksanen a Helsinki Színiakadémián tanult dramaturgiát. Első drámáját 2007-ben mutatta be a finn Nemzeti Színház. Ez lett az alapja a Tisztogatás című regényének, amely a kommunizmus, az elnyomás, majd a rendszerváltás koráról szól. Középpontban az árulás áll, amelybe a kétségbeesés és a reménytelenség kergeti a főszereplőket. Egy észt család történetébe pillanthatunk be, teljes képet alkotva a közelmúltról, áldozatokról, erőszakról, megalázottságról. Az írónő első regénye, a Sztálin tehenei 2003-ban látott napvilágot, egy négyrészes regényfolyam első darabjaként. Másodikként pedig itt van a Scolar Kiadónál megjelent Tisztogatás. Erről a műről kérdeztük Finnország legismertebb kortárs szerzőjét.
– Drámai művében keveredik a fikció és a valóság. Melyikből van több?
– Ki kell ábrándítanom: a dokumentarista fikció egyáltalán nem az én műfajom. Hozzám közelebb áll a valóság, a közelmúlt feltárása. Abban pedig biztos vagyok, hogy nincs szükség megmagyarázni, mi is az a történelmi regény.
– Gyerekkorában hallotta könyvének alaptörténetet. Miért vette elő?
– Nagyon sok okom volt rá, hogy megírjam a Tisztogatást. Azt akartam például, hogy nyoma maradjon az észt ellenállási mozgalomnak, de nem legendákra és hős ellenállók elbeszélésére alapozott munka formájában. Egy totalitárius állam elnyomásának különböző módjai, illetve pszichológiai következményei is érdekeltek.
– Mennyire hitelesek a visszaemlékezések?
– Egyik kedvenc kutatóm, Jehmann M. Gheith Gulag-túlélőket és túlélési stratégiákat vizsgált. Mivel a száműzötteknek a szovjet időszak alatt hallgatniuk kellett, legtöbbjük nem tudta kibeszélni magából a fájdalmat, pedig a beszéd és a mesélés a megrázkódtatások túlélésének egyetlen módja. Ennek következtében a Gulag-túlélők ebbéli nyelve soha nem fejlődött ki, nem fejeződött be a párbeszéd, ahogyan az a holokauszt esetében történt nyugaton. Ha pedig a Gulagot vagy a szovjetek és az európai kommunizmus áldozatait illetően nincs érthető nyelv és elbeszélés, sosem jöhet létre megértés Kelet- és Nyugat-Európa között.
– Mit tehet a megértésért egy író?
– A Szovjetunió áldozatait hosszú csend övezte: én hangokat, arcokat és nyelvet igyekeztem adni nekik, hogy azokban az országokban is megismerhessék őket, ahol keveset tudnak a sztálini diktatúráról.
– Érdekelne, honnan származnak azok a dokumentumok, melyeket a könyve végén publikál?
– Lehet, hogy csalódást fogok okozni, de azok fiktív szövegek. A nyelvezetük viszont teljesen megegyezik a KGB-archívumok dokumentumainak stílusával. Fontosnak tartottam, hogy ehhez mérten fogalmazzak, vagyis nagyon ridegen. A KGB-ügynökök azzal fosztották meg az áldozataikat emberi mivoltuktól, hogy „tárgyként” vagy „anyagként” kezelték őket, hogy minél távolabb tartsák magukat tőlük. Az egész szovjet rendszer ilyen munkamódszereken alapult. Így aztán az emberiségellenes bűncselekményeket elrejtette a nyelv, amely őket igazolta.
– Regényében fölöttébb sokkolóan jelenik meg a szexuális erőszak. Miért?
– Sokkolónak tartja? Ilyen a valóságos élet. A szervezett bűnözés fő bevételi forrásait a drogok, a fegyverek és az emberkereskedelem adják. Ez utóbbinak termékeny táptalaja volt a Szovjetunió, e tekintetben gyümölcsöző kapcsolatot épített ki a nyugati országokkal. A háború során elkövetett nemi erőszakot csak 2008-ban ismerte el háborús bűnként az Európai Unió. Sajnos ez a kőkorszaki „háborús fegyver” még mindig használatos – lásd a balkáni háború –, és nincs rá garancia, hogy ne alkalmaznák újra.
– Milyen a könyv visszhangja?
– Mindenhol más. Az északi országok olvasóinak figyelmét az emberkereskedelemre vonatkozó részletek keltik fel jobban, a finnek erre nem kíváncsiak, ahogyan az észteket is hidegen hagyja. Ezt a hozzáállást a nyugat-európaiak furcsának tartják: a franciákat, a németeket nagyon foglalkoztatják a közelmúlt kérdései, beleértve az emberkereskedelmet is. Azok az olvasók pedig, akiknek a hazájuk nem is olyan régen még megszállt országok volt, vagy totális diktatúrában kellett élniük, sokkal könnyebben azonosulnak Észtország sorsával. Például az írek mélyen megértik a megszállást, s természetesen ugyanez érvényes a kelet-európaiakra is. Egy spanyol újságírónak viszont el kellett magyaráznom, hogy mi az a cenzúra.
– Folytatja a múlt megidézését?
– Jó ideje dolgozom egy regényfüzéren, melyet négyrészesre tervezek. Az első Sztálin tehenei címmel jelent meg 2003-ban, amely magyarországon 2005-ben jelent meg. Ezt követi a mostani újdonság, a Tisztogatás, melyben Európa kettészakítása a vezérmotívum, illetve annak az 1930-as évektől napjainkig átívelő következményei. Már írom a harmadik kötetet, de az még annyira friss élmény, hogy korai lenne róla többet mondanom.