Szexista, hedonista férfi vagyok, utálom a nőket, csak használom őket. A teljes cikk itt olvasható.
Nőgyűlölő férfi: A nő mint szexuális tárgy – A nők csak baszni és szolgálni jók – Baszdmeg, véresre veri a seggét a csajnak – VV Verát orvosok kezelték, miután kamera előtt faszt szopott – Mi kell a faszszopó ribancoknak, hogy megkúrhasd – Szépségverseny a focista kurvák között a lelátón – A nő csak baszni való az a sovinizmus.
Soviniszta álláspont elvárni egy nőtől, hogy a háztartás összes munkáját ő végezze, hogy ne vállaljon munkát, illetve, hogy kapjon kevesebbet ugyanazért a munkáért, továbbá kizárni őket bizonyos hivatások gyakorlásából, valamint arcuk és alakjuk alapján és nem pedig képességeik szerint ítélni meg őket. sovinizmus az is, ha egy férfi bohó gyerekeknek tekinti a nőket, mintha azok képtelenek lennének például a pénzügyek intézésere vagy fontosabb döntések meghozatalára, mintha csinos kis fejükben nem is volna más gondolatok számára hely, mint amelyek divatra és s férfiak meghódítására irányulnak… Folytatásért kattints a képre.
További szexista cikkek: 75 kegyetlen vesszőcsapás rossz lány seggére – Fájdalom és kéj: kiszolgáltatva a szexben – Előkerült Cameron Diaz fétisvideója – Fetish hajlékony tornászlányokkal – Bondage kötözős szadó-mazó szex
Vitázhatunk a nemi szerepekről, a társadalmi és biológiai nemek kérdéseiről, a feminizmusról, az emancipációról és a nő helyéről a társadalomban, egyvalamit sose feledjünk: minden férfi hímsoviniszta, szexista és macsó. Még mielőtt lila fejjel a kommentdobozhoz pörgetnétek, tegyük hozzá, hogy ez természetes, sőt, nagy baj lenne, ha kiveszne belőlük az utolsó morzsa machizmo és az agyuk száz százalékát a fejükben hordanák. Elképesztően unalmas lenne ez a világ hárommilliárd töketlen férfival. Szóval maradjunk annyiban, hogy senki sem képes megszabadulni a teljesen szexizmustól, a kérdés legfeljebb az, ki hogy adja elő és mennyire tiszteli a nőket. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást, de megtalálni az egyensúlyt kész művészet.
A közhelyet ugyebár minden férfi ismeri, siránkoznak is miatta eleget a sörük felett: „ha kemény vagyok vele, egy rohadt állat vagyok, ha gyengéd és figyelmes, akkor puhapöcs, és három hét múlva lelép valami vadbarommal”. Ez természetesen szintén hímsoviniszta attitűd, mégis minden olyan férfinak van legalább egy ilyen sztorija, akinek már legalább három nővel volt dolga. A nagy tanácstalanságban általában a nők sem könnyítik meg a férfiak dolgát, akik jellemzően akkor értik meg, hogy mit akar a másik, ha azt az illető elmondja nekik (méghozzá a szájával, nem testbeszéddel és egyéb, a férfiak radarképernyőjén messze kívül eső metakommunikációs eszközzel).
A férfiak elvárt, vagy legalább elfogadott hozzáállását a nőkhöz tehát még mindig rengeteg tévképzet és tabu övezi és szokás szerint általában a két véglettel találkozunk. Az egyik a gyávaság, amikor az illető hím annyira fél az ismeretlen területtől és a menetrendszerű lebőgéstől, hogy inkább rá sem néz a nőkre, a másik a nyílt násztánc, azaz a szexuális aktusra való folyamatos és nyilvánvaló buzdítás. A problémakör veleje mostanában került újra az újságok lapjaira, miután egy torontói rendőr teljesen őszintén és valószínűleg minden rossz szándék nélkül azt mondta: ha a nők nem akarják, hogy megerőszakolják őket, akkor esetleg nem kellene annyira ribancosan öltözködniük és akkor nem lesz baj.
Ezen persze ér felháborodni, de kezeljük most diagnosztikus tünetként a nyilatkozatot mint jelenséget. Ez az alapállás (ti. a férfi csak a természet parancsának engedelmeskedik, amikor ráveti magát egy kihívóan öltözködő nőre, ezért igazán nem lehet hibáztatni, sőt, tulajdonképpen a nő kereste a bajt) évtizedek óta újra és újra előbukkan, rendszeresen előfordul ugyanis, hogy egy-egy férfi nem bírja tartani a száját és a nagy nyilvánosság előtt ilyet mond. A reakció persze borítékolható volt: közfelháborodás világszerte, kész kis mozgalom indult, több nagyvárosban is úgynevezett „ribancmeneteket” szerveztek, amikor is nők ezrei vonultak az utcára, természetesen megfelelő öltözékben, hogy felhívják a figyelmet a férfiközpontú társadalom igazságtalanságaira.
A legfrappánsabb válasz a rendőr szavaira talán az volt, hogy ahelyett, hogy a nőknek mondanák meg, hogyan (ne) öltözködjenek, talán a férfiaknak kellene szólni, hogy ne erőszakoljanak. A végcél persze nem csak a megerőszakolások visszaszorítása, hanem úgy általában az, hogy a férfiak ne szóljanak be, a lengén öltözött nőknek – és úgy általában a nőknek, akik szeretik azt felvenni, amiben jól érzik magukat. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy kilóg mindenük. A rendőr, miközben látszólag megfeddte a nőket és megvédte a férfiakat, egyúttal (persze akaratlanul) kimondta azt is, hogy utóbbiak még mindig önmagukon uralkodni képtelen állatok, nem kell csodálkozni tehát, ha semmilyen civilizációs gát nem áll az erőszak útjába: ha fedetlen másodlagos nemi jellegeket látnak, magukévá teszik a gazdájukat és kész.
Természetesen vannak gátlástalan, gonosz, buta és beteg férfiak, akik nem riadnak vissza attól, hogy a nőket fizikai fölényükkel térítsék jobb belátásra. Méghozzá jóval többen vannak, mint az átlagos naiv kispolgár azt gondolná, legfeljebb félnek a következményektől és visszafogják magukat. Aki mégsem, annak valóban a börtönben a helye, ahol a cellatársa remélhetőleg bevezeti a szexualitás rejtelmeibe egy hosszú és intenzív tréning keretében. Az erőszaktevők azonban nem feltétlenül a „ribancosan” öltözött nőkre utaznak, az esetek döntő hányada ugyanis kapcsolatban (szakszóval: háztartásban) történik, így a rendőr szavai még inkább érvénytelenek.
A kérdés tehát az: mi baj van tulajdonképpen a kihívóan öltözködő nőkkel? Miért baj, ha valaki orbitális dekoltázzsal és a lényeget éppen csak hogy eltakaró miniszoknyában szambázik az utcán? Nyilvánvalóan semmi. A baj nem az ilyen nőkkel van, hanem a férfiak kollektív frusztrációjával: azzal, hogy egyszerűen képtelenek feldolgozni, ha megkívánnak egy nőt és nem kaphatják meg azonnal. Marad a beszólás, jobb esetben egymás között („nézd már, basszus, mekkora ordas kurva, mit képzel?”), rosszabb esetben az alanynak. Ehhez nem árt tudnunk, hogy a férfi, ha teheti, pornót néz, azaz alapjáraton semmi baja azzal, ha egy nő mutogatja magát, de a többség, ha ezzel élőben szembesül, leblokkol. Nézegetni nem illik, leteperni nem szabad, marad tehát a legegyszerűbb megoldás: a verbális vagy fizikai erőszak.
Magyarország ebből a szempontból különösen szerencsétlen hely, a magyar férfiak (látens) prüdériája és frusztrációja legendás. Kereshetnénk az okokat hosszan, felhozhatnánk azt, hogy a szocializmus aszexualitása még eleven, a szabad piac mellei, fenekei, csábos pillantásai és vastag, erotikusan csücsörítő ajkai pedig nagyon hirtelen, kész kulturális sokként borították el az országot; mindegy, a lényeg, hogy férfiaink többsége egyelőre képtelen feldolgozni, ha majdnem fedetlen melleket és lábakat lát. Talán ezért is irigyeljük annyira a mediterrán népek hím egyedeit, akik (legalábbis a hiedelmek szerint) bevett rituálék mentén nyilvánítanak tetszést, a nők pedig szintén rutinból szólnak vissza, fakszinznak, feleselnek, a kitartó férfiak azonban megkapják a jutalmukat.
Emlékezzünk a vonatkozó jelenetre a főbb szerepekben Igazi Férfiakat felsorakoztató Volt egyszer egy vadnyugatból. Arra, amikor Jason Robards a film végén kiküldi Claudia Cardinalét a munkások közé azzal, hogy vigyen nekik vizet, hiszen szomjasak és egyébként is rég láttak nőt. „Ha pedig valamelyik ráver a fenekedre, rá se ránts, hadd csinálják.” Akkor és ott, abban a közegben valamiért nem volt ezzel semmi baj. Forrás: Cotcot.hu
Napjaink rendkivüli változásai a nők életének legapróbb részleteit is érintik. Ezek után természetes, hogy szólnunk kell a női lét egyik legfontosabb területéről, a férfiakkal való kapcsolatról. A nők számára nyíló új területekkel a férfiak is nagyon sokat nyernek, s ezt sokan közülük fel is mérik. Ám ezek a változások lehetnek fenyegetőek is; számos férfi inkább csak arra gondol- ha egyáltalán gondol valamire – , hogy mit veszíthet e változások révén, vagy ami még rosszabb, valósággal retteg attól, hogy veszíthet valamit. A félelem és a veszteségérzet aztán gyakran aggresszíót szül, s a férfi máris igazi sovinisztává válik.
A sovinizmus szó Nicholas Chauvin nevéből ered, aki az első köztársaság, illetve Napoleon császárságának katonája volt. Látványos patriotizmusa kezdetben népszerűvé, majd pedig nevetségessé tete. S férfiúi sovinizmus a férfiak érdekeinek túlzott, illetve torzított hangsúlyozását jelenti és vonatkozik a férfi-nő kapcsolatnak arra formájára is, amely a férfiak fennsőbbségére épül, és a nőket szolgaszerepre, vagy legjobb esetben szex-szimbólum betöltésére kényszerítik. Az még nem sovinizmus, ha valaki kinyitja az ajtót egy nő számára, az azonban már igen, ha egy férfi elvárja, hogy egy nő ne szóljon, amikor ő nem kérdezi, és hogy maradjon a háttáérben, mindaddig, amig nincs rá szükség.
Soviniszta álláspont elvárni egy nőtől, hogy a háztartás összes munkáját ő végezze, hogy ne vállaljon munkát, illetve, hogy kapjon kevesebbet ugyanazért a munkáért, továbbá kizárni őket bizonyos hivatások gyakorlásából, valamint arcuk és alakjuk alapján és nem pedig képességeik szerint ítélni meg őket. sovinizmus az is, ha egy férfi bohó gyerekeknek tekinti a nőket, mintha azok képtelenek lennének például a pénzügyek intézésere vagy fontosabb döntések meghozatalára, mintha csinos kis fejükben nem is volna más gondolatok számára hely, mint amelyek divatra és s férfiak meghódítására irányulnak. Sovinizmus elvárni egy nőtől, hogy legyen boldog azzal, amit az otthon és a háztartás nyújt számára,hogy elégedjen meg a férje sikereivel és hogy legyen mindig mellette, amikor az éppen szükségét érzi.
Azó se róla, sok nőt igen kellemesen érint a férfiak sovinizmusa, különösen akkor, ha az a lovagiasság álarca mögé bújik, amint ez gyakran meg is történik. A nők egy részének valósággal kapóra jön ez az attitüd, megvédi őket a választások és a változások fáradtságától. Valószinűleg minden nő életében van egy korszak, amikor jólesik neki, hogy ő a gyengébb és az alárendelt. Ez rendjén is volna, azonban a férfiak sovinizmusa társadalmi szinten is megjelenik , sőt a férfiak nagy része, de számos nő is megretten annak a gondolatától, hogy mindez másképp is lehetne. Ez még olyan nőkkel is megesik, akik erős egyéniséggé váltak, illetve akiket átformáltak a társadalomban végbement változások. Ez az ellentmondás jellemző korunkra, és sok esetben ez áll az önsorsrontó magatartásformák kialakulásának hátterében.
Számos férfi-nő kapcsolat alapképlete, hogy a férfi félti a saját előjogait, a nő pedig tétova és képtelen a konfliktus helyzet rendezésére. Ez a képlet sok ellentétet, sok ellenséges indulatokat hordoz, amelyek nem is mindig kerülnek a felszínre, s amelyek szintén destruktivitáshoz vezetnek.
A férfiak sovinizmusának eredete és megnyilvánulási formái sokfélék lehetnek. Sok ingatag, bizonytalan férfi véli úgy, hogy a sovinizmus férfias dolog, és előjogainak hangoztatásával próbálja leplezni gátlásait és identitászavarát. Az ilyen férfi egy erős egyéniségű, független nő mellett valósággal tönkremegy, mert fenyegetve érzi magát. Számára az jelenti a biztonságot, ha módja van leszólni vagy akár megvetni a nőket.
Ez a fajta sovinizmus sokszor társas jelenség. a férfiak összegyülnek és olyasmivel foglalkoznak, amiben nők nem vehetnek részt, s talán éppen ez a tevékenység lényege. Ezek a férfiak olyan nőt vesznek feleségül, aki mellett biztonságban érezhetik magukat, vagyis egyszerű, igénytelen, amolyan „lábtörlő” asszonyt. aztán éppen ezek a férjek azok, akik nem engedik dolgozni a feleségüket, viszont elvárják tőlük, hogy a legalantasabb házimunkát is elvégezzék, vagy pedig szigorúan felosztják a háztartás gondjait: van, ami az asszony dolga, például a főzés, a mosogatás, a takarítás, s van néhány „férfidolog”, például a fünyírás, vagy amázolás, festés.az ilyen férjek nem szeretik, ha a feleségük elviszi az autót vagy ha bele akar szólni a pénzügyekbe. Meglepően sok nő nyugszik bele az ilyen helyzetekbe, sőt valósággal biztonságban érzi magát.Ha az ilyen férfi sovinizmusa erősen szexuális színezetű is, akkor valószinűleg csak szűz nőt hajlandó feleségül venni, és nem tűr meg más férfit a felesége közelében. viszont lehet idealizálja az asszony, piedesztálra emeli.
Vannak aztán nők, akik hasznukra tudják fordítani az effajta házastársi kapcsolatot. Ha egy nő rájön, hogy a látszólag erős férfi valójában gyenge és bizonytalan, akkor ez számára nemcsak elégtétel lehet, hanem valódi hatalom forrása is:végső soron kezébe veheti a dolgok írányítását, az a lényeg, hogy a férje ezt ne vegye észre. A helyzet másodlagos nyeresége egyfajta biztonságérzet. Az ilyen nő büszke rá, hogy a férje szóba állni sem engedi őt más férfiakkal,vagy hogy feltétlenül készen kell lennie az ebédnek, mire a férje hazatér, vagy hogy nem tehet meg valamit, amihez pedig kedve volna, mert a férje nem hagyja. Ez a fajta férfiúi sovinizmus viszi rá a nőket arra, hogy energiáikat és feszültségüket vég nélküli takarításban és főzőcskézésben vezessék le, mintha a jól vezetett háztartás és a makulátlan, teli kamra az önmegvalósítás csúcsa volna.
Ebből a magatartásból persze könnyen levezethető a férj és a gyerekek pórázon tartásának képessége is. Hiszen az ilyen asszonyok nem attól érzik biztonságba magukat, hogy nyíltan vállalják a függőségüket, hanem attól, hogy másokat kézben tudnak tartani. Az ilyen helyzet magában hordja az önsorsrontás veszélyét, amely évek múltával látványosan be is következik.
A sovinizmus fentebb vázolt fajtája különben napjaink természetes jelenségének számít. Egész generációk nőttek fel ebben az életfelfogásban, nemcsak férfiak, nők is. Mi több nap, mint nap találkozhatunk vele újságokban, különösen a bulvárlapokbnan, magazinokban, gyerekkönyvekben, köznyelvi fordulatokban. Érdemes megfigyelni néha a reklámokat, hogyan hirdetnek egy-egy háztartási cikket, vagy élelmiszert: ugyanez a sovinizmus süvít belőlük. El lehet így adni műzlit, szappant, cigarettát mégpedig nem is rosszul.
A férfiúi sovinizmus egy másik fajtáját képviselik azok, akiket annak idején az agyonkényeztetett az édesanyjuk, s később ugyanezt várják el a feleségüktől. Az ilyen férfi úgy tanulta, hogy neki nincs más dolga, minthogy el tartsa a családját,a nő pedig azért van, hogy neki ehhez minden kényelme meg legyen. valószinűleg csak csetlik-botlik a konyhában, bámulva nézi, hogyan fő meg egy tojás, s kijelenti, hogy mindez „rejtély” a számára – valójában arra céloz, hogy nem is óhajt beletanulni a háztartás dolgaiba. Ezzel is bíztosítva a további kiszolgálást. Ettől aztán fontosnak hiszi magát, s növeli a biztonságérzetét.
Közel áll ehhez a típushoz a nárcisztikus soviniszta, aki számára az élet fő célja, hogy minél többen csodálják őt, s minél több elismerést zsebelhessen be. olyan barátnőt, majd feleséget keres, aki nem fogy ki az ő magasztalásából.Itt említhetjük meg a puhány sovinisztát, aki szerint a nő arra való, hogy megkönnyítse az életét. Amint azonban a nő a legkisebb hajlamot is mutatja a függetlenedésre, azonnal támadásba lendül, hiszen veszélyben a kényelme és a biztonsága.
Sok férfi válik a hatalom megszállottjává, s ez fontosabb számukra akár a szexnél is.A hatalmaskodó soviniszta magáért az uralkodás öröméért szeret úr lenni.a saját házában. Ragaszkodik hozzá, hogy a háztartás költségeiről az utolsó fillérig tájékoztassák.Ha felesége elhagyja a házat, pontosan tudni akarja, hová megy, mit csinál és mikor jön haza. Ha úgy érzi, hogy a dolgok irányítása kezd kicsúszni a kezéből, valósággal rettegni kezd és még szorosabbra fogja a gyeplőt.
Nők különben ritkán tehetnek szert erre a magatartásformára,mivel ők sokkal kevesebb eséllyel kerülnek hatalmi pozicióba. Leginkább azt a fajta hatalmat ismerik, amelyik feléjük irányul, s annak alávetik magukat, vagy ellene szegülnek.
A feltörekvő sovinisztáknak arra kell a nő, hogy segítse őt egyre feljebb kapaszkodni a ranglétrán. Sokuk hamar ráébred, hogy egy megfelelő feleség rendkivül hasznos lehet a sikerhez vezető úton. Ha ugyanis az asszony ügyel a részletekre, és mindenestül férje karrierjének szenteli magát, a férj többre viheti néhány év alatt, mint vihette volna egyedül egész életében.Bizonyos állásokban, például a diplomáciai, politikai, vagy némely kereskedelmi pályán a férje útját egyengető feleség egyenesen nélkülözhetetlen. Ha költözni kell, ő is költözik;segíti és szervezi a férje munkáját, szórakoztatja a vendégeit,minden energiáját erre fordítja, még akkor is, ha ezt a gyerekeivel való kapcsolata sínyli meg- nem szólva a saját érdekeiről. Maga az a tény is, hogy az ilyen feleség mindezért csak a legritkább esetben kap fizetést, rávílágít a kapcsolatok mögött húzódó hatalmi viszonyra. Az ilyen feleségtől ráadásul elvárják, hogy mindig jól fésült és elegáns legyen, mivel megjelenése önmagában is mutatja férje sikerét és pozicióját.
Végül szólnunk kell azokról a sovinisztákról, akik nőgyűlölők, és napi szükséglet számukra a nők megalázása vagy akár bántalmazása. Ők azok, akik mazochista nőket keresnek maguknak, hogy kiélhessék rajtuk indulataikat.Gyakran prostituáltakkal kezdenek viszonyt, különösen akkor ha a számukra egyedül kielégítő mértékű megaláztatást semmilyen nő nem hajlandó elviselni. Nemrég derült fény azoknak a férfiaknak az esetére/ ’79-es könyv:) /, akik látszólag makulátlan családi életet éltek, s közben prostituáltakat fizettek le azért, hogy a székletüket rájuk üríthessék. Kevés férfi vetemedik ilyen szélsőséges megnyilvánulásokra, de sokan cselekszenek hasonlóképpen: még ha csupán jelképesen is, de beszennyezik a nőket, így szabadulnak meg fantáziáiktól és feszültségeiktől.
A soviniszta férfiak minden típusa más és más módon viszi a nőket az önsorsrontás útjára. Sokszor egyszerűen azáltal, hogy megakadályozzák vagy elbátortalanítják őket a személyiségfejlődésben.Mindannyian ismerünk olyan soviniszta férfit, aki a feleségét mindenben ellenőrzi, és minden percét beosztja, miközben fogalma sincs annak vágyairól és igényeiről. Még az ilyen férfiak is találnak maguknak nőt, igaz ezek többnyire gyenge jelleműek, fejletlen személyiségvonásokkal,akik el akarnak rejtőzni valaki mögé.
Sok asszony van, aki jóformán egész életében ki sem teszi a lábát a kerületből,ahol él. Valóságos kirándulás a számára, ha eljut egy szülői értekezletre vagy egy kirándulásra, olyasmit pedig esze ágában sincs tenni, ami a férjének ellenére lenne.
Az agyonkényeztetett soviniszta általában anyáskodó nőt keres magának. Ez az a nőtípus, amelyik azáltaluralkodik, hogy buzgón keresi családtagjai kedvét , és mindent megtesz, hogy kiszolgálja őket, akár kérik ezt, akár nem. A narcisztikus soviniszta gyakran szoknyavadász is. egyszerre több rajongóra is szüksége van, s ahogy múlik felette az idő, úgy vadászik egyre fiatalabbakra. /bocs, most röhögnöm kell:)) ajaj te nárciszka:DDD/Csak így kapja meg azt a csodálatot, ami élteti.Ugyanakkor természetesen sírig tartó hűséget követel feleségétől.Ő az, aki a kettős értékrend híve:mást szabad a nőnek, és mást a férfinak.Ha a felesége másvalaki iránt kezd el érdeklődni vagy egyszerűen csak a maga útját kezdi járni, felháborodik és mélységesen sértve érzi magát – még akkor is, ha közben esetleg több szeretőt is tart.
A lusta és puhány soviniszta nem őrzi árgus szemmel felesége minden lépését. Mindaddig, míg az asszony kiszolgálja őt és kényelmet bíztosít a számára, valószinűleg nem akadékoskodik, és nem avatkozik a felesége dolgaiba. Igaz nem segíti és nem is bátorítja őt semmiben.
Ahogy öregszik, úgy lesz egyre követelőzőbb a hatalomvágytól fűtött soviniszta.Az ilyen ember felesége idővel egyenesen úgy érezheti, hogy egy idegen mellet él, aki nem érti meg őt,hiába állítja esetleg, hogy szereti, meg hogy érte fáradozik.S való igaz, az ilyen férfi csupán annyiban képes szem előtt tartani felesége érdekeit, amennyiben azok nem ellenkeznek az ő elképzeléseivel és hatalmi törekvéseivel. Nem is érti, hogyan akarhat az asszony olyasmit, ami szerinte nem helyes. Ilyen férjek feleségei számára az önsorsrontó magatartás menekülés az állandó ellenőrzés és a kontroll elől. Az alkohollal, a gyógyszerfüggőséggel, az öngyilkossági kisérletekkel szemben a férj többé-kevésbé tehetetlen.. Lehet sok mindenre hajlandó felesége állapotának javulásáért – de csak az a cél vezérli, hogy hatalmát visszanyerje fölötte. Az asszony pedig csak úgy képes ez elől a hatalom elől menekülni, hogy önmaga ellen fordul.
Ha egy soviniszta férfi számára az egyik fő örömforrás a nő alázása és becsmérlése, akkor eleve olyan nőt keres magának, aki ezt elviseli, sőt természetesnek tartja. Így ördögi kör jőn létre. Minél megalázottabb a nő, annál inkább úgy érzi, nem is érdemel mást, sőt végülis a viselkedésével valósággal kiprovokálja az újabb megaláztatásokat.
Valamikor – nem is olyan régen – szinte minden férfi szükségképpen sovinisztának számított volna,egyszerűen azért, mert a társadalom is ezt a fajta viselkedést várta volna el tőlük, erre biztatta őket az általánosan elfogadott értékrend. Ma is fellelhetők ennek a mentalitásnak a nyomai, noha egyre szélesebb körben tartják ezt helytelennek, sőt abnormálisnak. Ha ma egy nő soviniszta férfihoz megy feleségül, akkor azért van mert úgy döntött/-itt ellenkezek a könyv írójával, azért van, mert a nő anno még nem fedezte fel a férfiban a sovi. vonásokat… lakva ismerjük meg egymást..és a különféle helyzetekben való viselkedés alakítja ki a a végső „ítéletet” ../. Lehet persze, hogy választása elhamarkodott, meggondolatlan volt/hja..:/ /.Lehet az is, hogy vonzotta őt a látszólagos biztonság, amely csábítónak tűnik, ha valaki bizonytalan, ha nincs tisztában önmagával. Van akiben mélyen gyökerező, tudattalan vágy él, a megaláztatások iránt. Akárhogy is, az ilyen választás már önmagában önsorsrontó gesztus. Nem véletlen, hogy az erre hajlamos nők olyan gyakran kötnek ki soviniszta férfiak mellett. Az ilyen kapcsolatokat éppen a kölcsönös önsorsrontás tartja össze; sokan nem látnak, s talán még többen nem is keresnek kiutat.
Végül mindehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a férfiak sovinizmusa nem ritkán kiválóan véd az önsorsrontó hajlamokkal szemben. Támaszt nyújt, amely mint láttuk, ugyan kétes értékű, mégis van nő, aki enélkül még boldogtalanabb lenne. Alárendeltként él, de nem feltétlenül bűnhődik meg ezért. Igaz személyiségének fejlődése megreked, de nem mindenki számára jár ez hiányérzettel.Sokan élethossziglan képesek így élni. Persze mivel ez az életforma végülis természetellenes, valaki előbb-utóbb megfizet érte – és ez gyakran a következő nemzedék.
