A házasságom szokványos módon ért véget: a férjem beleszeretett a kolléganőjébe. A házunkat eladtuk, Péteré lett a kis üzletünk, enyém pedig a Budapesthez közeli kis faluban lévő telek, faházzal. Imádtam a környéket, a csendet és a nyugalmat. Feladtam városi albérletemet, s a családom és barátaim tiltakozása ellenére kiköltöztem.
A szomszédban kedves, szimpatikus srác lakott, Feri, akivel valaha régen egyszerre vásároltuk a telket. Ő megépítette álmai házat, ami valóban csodálatos volt, főleg, ha az én rozzant kis faházammal hasonlítottuk össze.
– Egyszer majd én is építkezni fogok – mondtam neki, amikor segített a szúnyoghálót felszerelni a romos ablakra.
– Persze – felelte. – És én itt leszek, és segíteni fogok! Rendben?
Lelkesen bólogattam, és közben vigyorogtam. A válás után semmi pénzem nem maradt, nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is belevágok az építkezésbe.
Kedves srác volt, de számomra tabu
– Addig is, amíg milliomos leszel, nem megyünk el egyet bringázni? – kérdezte.
Természetesen igent mondtam, hiszen imádtam a környéken tekerni, Ferivel pedig különösen jól éreztem magam. Igazi barátnak tartottam, akivel jókat lehetett dumálni az élet komoly és komolytalan dolgairól. Bár Feri jóképű volt, mégsem tekintettem rá férfiként, és ennek egyetlen oka volt: Angi, a barátnője. Amikor ő megjelent, még csak át sem pillantottam a kerítésen. Nem akartam felforgatni senkinek az életét.
Szokásos nyári vihar közeledett, amikor a munkahelyemen eszembe jutott, hogy nem zártam be a házikó tetőterének ablakait. Sietve összepakoltam a cuccomat és a parkolóházban körül sem nézve rohantam. Egy hatalmas fekete autó majdnem elütött.
– Kislány, kicsit óvatosabban! – kiáltott ki a vezető, de én csak futottam tovább. A következő percek eseményei összemosódtak: alig álltam ki a helyemről, amikor óriási csattanás hallatszott, megpördültem, majd a falnak csapódtam.
Kábán kászálódtam ki összetört kocsimból, a nagy fekete autó tulajdonosa aggódva próbált segíteni.
– Istenem, ne haragudjon! Még én mondtam magának, hogy óvatosabban! Fogalmam sincs, mi történt, egyszerűen nem vettem észre, hogy jön – magyarázkodott.
Szerencsére semmi bajom nem esett, viszont az autóm eleje totálisan összetört. Szomorúan néztem, és pontosan tudtam, hogy én nem figyeltem eléggé, én voltam a hibás.
– Akarja hívni a rendőröket? – kérdeztem.
– Dehogyis! Az én autómnak kutya baja! Viszont a magáé…
Behunytam a szememet.
– Ne is mondjon semmit! Elég lesz, ha a szerelőnél kapok sokkot…
– Addig el is kellene ám jutni valahogy!
– Igen, tudom. Ne aggódjon, máris szólok valakinek.
Persze senki nem tudott azonnal értem jönni, még Feri sem, mert vidéken volt.
– Egyébként hová rohant? – kérdezte Ádám, miután elintéztük a szokásos formaságokat.
– Jaj nekem, az ablakot becsukni! De már biztosan késő, és a hálószobám is romokban…
– Jöjjön, elviszem!
Hiába tiltakoztam, hivatkoztam a távolságra, arra, hogy idegenek vagyunk, nem tudtam lebeszélni arról, hogy hazavigyen.
– Nem akarok egy hangot sem hallani, viszem, és kész! Mondja a címet!
Igazi férfi volt – Az autóban ülve jobban megnéztem magamnak Ádámot. Középkorú férfi volt, fekete hajába ősz szálak vegyültek, bőre napsütötte, egészséges barna. Alig volt magasabb nálam, mégis az volt az első gondolatom, hogy igazi férfi. Zavartan kaptam el a pillantásomat, amikor észrevette, hogy nézem.
– Van szerelője? – kérdezte. Nem tudom, hol jártak a gondolataim, de teljesen mást értettem.
– Ezt meg miért kérdezi? És egyébként is: semmi köze hozzá!
Nem is értettem, hogy aki ilyen úriember, hogyan kérdezhet ilyet. Szeretőm? Micsoda butaság!
– Sára, szerelőt kérdeztem, nem szeretőt! – nevetett fel. Teljesen megsemmisülve ültem, annyira szégyelltem magam.
– Hogy én milyen hülye vagyok – suttogtam, de mivel Ádám csak nevetett, a végén én is elmosolyodtam. Jókedvűen, mindenféléről fecsegve tettük meg a hazáig vezető utat.
– Meghívhatom egy kávéra? – kérdeztem, és magam is meglepődtem, hogy igent mondott. A vihar előszele már haragos szürkére festette az eget, hatalmas esőcseppek koppantak az autón.
– Akkor futás! – kiáltottam és rohanni kezdtem.
Sikerült becsuknom az ablakot, még mielőtt a szél letépte volna. Mire leértem, Ádám már a kanapén ücsörgött. A kávéból aztán tea lett, a nagy beszélgetésből csendes hallgatás. Annyit tudtam meg róla, hogy üzletember, és egyik ismerősénél járt az irodaházban.
– Nem volt kedvem elmenni, de már örülök…
– Örülsz, hogy neked mentem? Hogy széttörtem a kocsimat? – kérdeztem tettetett szigorúsággal. Jó volt a közelében ülni, úgy éreztem, belehalok, ha nem érint meg. A saját gondolataimtól is zavarba jöttem…
– Majd megoldjuk, mindent megoldunk – súgta rekedten, és hozzám hajolt. Kivette a kezemből a csészét és megcsókolt.
Csodás éjszaka volt – Szédülten simultam a karjába, nem érdekelt, hogy nem is ismerem, csak azt akartam, hogy öleljen…
Néhány óra múlva arra ébredtem, hogy öltözködik.
– Hová mész? – kérdeztem.
– El kell mennem, ne haragudj – súgta. – Nem akartalak felébreszteni…
– Szó nélkül elmentél volna? – a szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.
– Dehogy! Írtam volna cédulát, tudod, mint a filmekben. Reggel jövök érted, kilenc körül és elintézzük az autódat, jó?
Hosszan, vadul csókolt, és mielőtt szólhattam volna, már ott sem volt. Nem tudtam, mit gondoljak róla, a helyzetről, csak azt éreztem, hogy beleszerettem.
Reggel Feri csengetésére ébredtem.
– Szia, te hétalvó! Megyünk az autódhoz?
– Nem kell, már elintézi egyik barátom – próbáltam magamhoz térni.
– Aha – Feri csalódottan nézett rám. – Már nem kell a jó öreg szomszéd…
– De, nagyon! De egy szerelem még jobban kell – tettem hozzá.
– Szerelmes vagy? Kibe? – kérdezte döbbenten.
– Reggeli közben elmesélem!
Valójában nem volt mit mesélni, hiszen semmi sem történt, csak pár csodálatos órát töltöttem el egy férfival, akit valószínű, hogy soha többet az életben nem látok – ez volt a reggeli valóság. Ferit magára hagyva a fürdőszobában próbáltam magamhoz térni.
– Még mielőtt elsiratod magad, közlöm, hogy éppen most állt meg a ház előtt egy rohadt nagy fekete autó. Úgyhogy én inkább hátul elosonok, te pedig hagyd abba a bőgést és gyere elő – hallottam Feri hangját. Fürdőköpenyben rohantam ki.
– Jó reggelt! – ölelt át Ádám. – Hogy aludtál?
– Nagyon jól! – súgtam. – És te?
– Ezer éve nem volt ilyen szép éjszakám – mondta, és ott folytattuk, ahol előző éjjel abbahagytuk.
Nem érdekelt, hogy nős – Valamikor dél körül aztán a szerelőhöz is eljutottunk. Ádám mindent elintézett, nekem tényleg semmi dolgom nem volt. Kicsit aggódtam, amikor megláttam a műhelyt, ahová az autómat vitette.
– Ádám, nem hiszem, hogy ez az én pénztárcámnak való hely – mondtam halkan, de ő csak nevetett. Nem tudtam még, hogy a következő három évben nagyon sokszor fogom hallani ezt a nevetést…
Vacsorázni vitt, aztán pedig haza.
– Nem maradhatok – mondta rekedten. – Pedig nagyon szeretnék…
Kibontakoztam a karjából.
– Nős vagy, ugye?
Bólintott.
– Senki sem tökéletes – feleltem, és néztem, ahogy elhajt.
Mindennap eljött értem, elvitt a munkahelyemre, és minden délután értem jött. Együtt bevásároltunk, főztem valamit, szerelmeskedtünk – és aztán hazament. A családjához. A feleségéhez, akihez évek óta igazi baráti viszony fűzte, akit tisztelt és szeretett, mert három gyönyörű lányt nevelt fel neki, és a lányokhoz, akik bár mind elmúltak tizennyolc évesek, otthon laktak, velük.
– Soha nem gondoltál arra, hogy elhagyd őket?
– Nem. De az az igazság, hogy szerelmes sem voltam még…
– Most szerelmes vagy?
A hangja mély volt, karcos, ahogy válaszolt:
– Igen. Azt hiszem, igen…
Nem volt kérdés, hogy én is beleszerettem. Alig telt el néhány hét a baleset óta, máris fenekestül felforgatta az életemet.
A következő hónapokban egyre több időt töltöttünk együtt. Nem mondhatom, hogy titokban, lopva találkoztunk, mert ez nem volt igaz. Jött hozzám, mintha hazajárna, megismerte a barátaimat, a családomat – de este mindig elbúcsúzott és ment az övéihez. Együtt éltünk, és mégsem.
– Nem fáj, hogy nincs melletted éjszaka? – kérdezte Feri. Kettesben Borozgattunk, Ádám a családjával nyaralni ment, Angi pedig a szüleihez utazott.
– Nem tudom. Még nem mertem ezen gondolkodni – feleltem őszintén.
– Nekem nem jó, hogy ő van neked… – bökte ki.
– Miért? – néztem rá csodálkozva.
– Mert azóta nem engem hívsz, ha baj van. Majd Ádám elintézi… Ádám mindent elintéz…
– Ha tudnád, hogy semmit sem tud elintézni! Mindenhez szerelőt hív, vagy valaki hozzáértőt, de ő még egy szöget sem tud beverni a falba.
Ahogy múltak a napok, szépen kialakult a közös életünk Ádámmal. Tudtam, mikor ér rá, mikor jöhet, és tiszteletben tartottam, amikor a családjával volt. Nem kérhettem számon tőle semmit, és az az igazság, hogy nem is akartam. Tökéletesen megfelelt, hogy a munka, a barátok mellett van egy ember valahol a világban, aki szeret, akinek fontos vagyok. És Ádám remekül értett ahhoz, hogy magához láncoljon. Ha egy picit is elbizonytalanodtam vagy magányosnak éreztem magam, azonnal felvillantott valami remek ötletet: befizetett utazásokra, tanfolyamokra, torna- és színházbérletet vásárolt.
– Nem színházba akarok menni, hanem veled szeretnék lenni – fakadtam ki egyik este, de ő csak nevetett.
– Gondolj rám közben, rendben? – és én nem tudtam haragudni rá.
Már másfél éve tartott a kapcsolatunk, amikor teljesen mélypontra kerültem. Betöltöttem a harmincötöt, családot, gyereket szerettem volna. Teljesen reménytelen lett volna erről beszélni Ádámmal, hiszen fel sem merült benne, hogy esetleg én is szülhetnék neki.
– Én már a nagypapaszerepre készülök – felelte mindig, ha szóba hoztam a témát, – és rengeteg dolgunk van még, nem gondolod?
Ház gyerek helyett?
– Mire gondolsz? – kérdeztem gyanakvón.
– Arra, hogy a faházad helyett elkelne már egy rendes, stabil házacska.
– Nekünk? – kérdeztem.
– Neked, nekünk. Mit szólnál, ha építenénk neked egy gyönyörű kis házat?
Tudtam, hogy ez csak elterelő hadművelet, mégis megszédített a lehetőség. Örömmel vetettem bele magam a tervezésbe, papírok, engedélyek után rohangáltam.
– Te bolond vagy – mondta Feri. – Ezzel csak időt akar nyerni… Időt, amit veled tölthet anélkül, hogy hisztiznél a válás miatt…
Éppen a szokásos esti bicikliköreinket róttuk.
– Ne bánts! – kértem Ferit. – Igazad van, de én szeretem. És mellesleg egyedül soha nem tudnám megépíteni álmaim házát. Lehet, hogy ez az ára…
– Reménykedjünk, hogy megérje – tette hozzá, és én rosszkedvűen kerekeztem tovább. A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van, de olyan könnyű volt elhinni, hogy az a ház a mi házunk lesz, Ádámé és az enyém!
Az építkezés embertelen volt. Nem hittem volna, de tényleg alig volt időm valamire, állandóan rohantam, fáradt voltam. A ház tökéletes lett: kicsi, de pontosan olyan, amilyenre vágytam. Ádám minden kapcsolatát mozgósította és minden pénzt megadott, de ő maga nem sokat segített. Feri volt az, aki ugrott, ha kellett valami, aki fúrt, bútorokat tologatott és szúnyoghálót szerelt. Persze nem olyat, mint a faház kopott ablakára…
– Na, most már jöhet Ádám és jöhet a baba – jegyezte meg Feri, amikor becipeltük a vadonatúj kanapémat.
– Miről beszélsz? – suttogtam, és berogytam a puha párnák közé.
– Egy éve éppen babázni készültél, amikor elkezdett neked építeni, nem?
Elgondolkodva bólintottam.
– De, tulajdonképpen igen.
– Hát akkor minden oké, megvan a ház, jöhet a gyerek! Nem?
– Végül is miért ne – feleltem magabiztosan.
Este feldobódva vártam, hogy Ádám hívjon.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igen, persze. – Hirtelen elöntött az iránta érzett szerelem. – Szeretlek. És gyönyörű lett a ház… Ha holnap eljössz, meglátod, milyen tökéletes a nappali…
– Remélem, szerelni nem kell! Tudod, abban nem vagyok valami jó…Ma délután itt volt az összes leendő vejem, és segítettek összeszerelni azt a fűnyírót, amit tegnap szétszedtem… – A hangja büszke volt és nagyon apás. Vagy inkább nagyapás? Leforrázva álltam, a jókedvem elillant. Rádöbbentem, hogy Ádám soha nem fog hozzám tartozni. Neki felesége van, lányai és leendő vejei. Ők egy család, én senki sem vagyok. Feleség nem leszek, anya meg végképp – ha mellette maradok.
Halkan elköszöntem, fogtam egy üveg bort és átmentem Ferihez.
– Megvan álmaim háza, a pasim viszont nincs sehol – mondtam, amikor kérdőn rám nézett.
– Nekem már régen megvan álmaim háza, csajom is volt, de az igaz szerelmem észre sem vesz – felelte és poharakat vett elő.
– Angi? – néztem körül.
– Elment – felelte. – Azt mondta, miután végignézte, mennyit segítek neked, rájött, hogy soha nem fogom úgy szeretni, ahogy ő engem. És hogy én valójában téged szeretlek.
Végiggondoltam az elmúlt éveket. Szex, vágyakozás, boldogság, szenvedés – Ádámmal. Öröm, meghittség, együtt töltött szép percek, órák – Ferivel.
– Nem akarom tudni, hogy igazat mondott-e – suttogtam. – Adj még időt…
– Időm az rengeteg…
– Szuper. Akkor ma még hadd igyak veled mint a legjobb baráttal, majd holnaptól meglátjuk, mi lesz velünk.
Azt hittem, nehezebb lesz kilépni a „szeretőségből”, de szerencsére nem volt semmi baj. Ma is jó szívvel gondolok Ádámra, és tudom, ő is ajándéknak tekintett engem. Mindketten megfizettük az együtt töltött három év árát: ki így, ki úgy, de tagadhatatlan, hogy szép volt.