Tudtam, hogy egyszer még megszívat az a bolond öregasszony a másodikról. Képes volt a képzelgései miatt rám hívni a rendőröket, pedig valójában semmi oka nem volt rá. Nem tudhatta, hogy honnan szöktem meg, hiszen olyan rossz volt a látása, hogy egy kutyát is alig tudott megkülönböztetni egy nagyobb macskától, nem hogy felismerjen egy szar kép alapján. A szomszéd csaj sem ismert fel, és senki a házban. Sosem hittem, hogy annyira nemtörődöm a társadalom, de szerencsémre tévedtem. A rendőrök közül viszont, akik kijöttek, az egyik felismert és ha nem egy első emeleti lakásban húztam volna meg magam, nem is tudom, hogyan menekültem volna előlük olyan gyorsan. Hiába tették rugalmasabbá a csontjaimat azok az őrült kutatók, így sem tehettem meg akármit. De azt az ugrást az ablakból még éppenhogy. Az addigra jól ismert utcákon gyorsan megtaláltam a legjobb menekülő útvonalat. Hallottam, ahogy sokasodnak a szirénázó rendőrautók a környéken és biztos voltam benne, hogy rajtuk kívül a FutuRan begyűjtői is úton vannak már. Na, velük semmiképp nem szerettem volna találkozni. Minél messzebb, minél távolabb akartam jutni attól a helytől, ahol a keresésemre indultak. Felhívtam volna Altont, ha nem épp a kezemben merül le a rohadék mobilom. Így akkor csak magamra számíthattam. Igyekeztem feltűnésmentesen közlekedni, minél nagyobb tömegben elvegyülni. Egyik buszról a másikra szálltam, aztán mire elértem az első külvárosi kerületet, már tudtam, hol húzhatom meg magam ideiglenesen. A Sayovan parkban volt egy régi étterem, amit évekkel azelőtt bezártak és senkinek sem kellett az épülete. Az emberek azonban kíváncsiak és szeretik az ilyen elhagyott helyeket, ezért én is jártam már ott éjszaka illegális partikon. Nappalra azonban mindig kiürült a hely.
Amíg be nem értem a park fái közé, figyelmem egy pillanatra sem lankadt. A kellemes árnyékban azonban úgy éreztem, sikerült. Biztosra vettem, hogy aznap sem a rendőrség, sem a FutuRan nem kap el, hiszen kellően messze jártam már és szinte semmi nem vezethette őket a nyomomra. Tudtam, hogy Alton mindig figyeli a híreket, és nem csak miattam. Szinte már tagja lett annak a szerencsére túlbuzgó portálnak is, ahol a legtöbb kicsit is komolyabb rendőri akcióról perceken belül tudósítanak, hiába a rendőrség minden igyekezete az elhallgattatásukra. Így előbb vagy utóbb tudomást kellett szerezzen róla, hogy engem keresnek, vagy legalábbis arról, ami erre enged következtetni. Tudtam, hogy így lesz, hiszen nem ez volt az első ilyen eset. Hívni próbál majd és mivel nem tud elérni, végignéz egy pár helyet, ahol megtalálhat.
Ahogy a lepusztult épület közelébe értem, körbenéztem, hogy jár-e arrafelé valaki. Bár az épület ablakait berácsozták, időről-időre, mindig ugyanott kibontotta valaki. Sietős léptekkel indultam hát a megszokott bejárat felé. És bár odakint egy lelket sem láttam, ahogy beugrottam az ablakon, odabent nem várt kép fogadott. Végigpillantottam a srácokon, ahogy a lefogott lányon is. Alig lehettek tizennyolc-húsz évesek és már erőszakon járt az eszük. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be nekik.
– Áh, szóval egyedül nem is bírtok vele… – állapítottam meg. – Szánalmas.
– Mi közöd van hozzá?! – szólalt meg a legmagasabb közülük – És elhúzhatsz, mert mi voltunk itt előbb! Vagy… – állt meg egy pillanatra – akár be is szállhatsz.
Váratlanul ért a kedves meghívás, nem is bírtam ki nevetés nélkül. Még, hogy én ilyen szájhős épp csak felnőtt tinikkel erőszakoljak meg egy lányt…
– Gondolod, hogy osztozkodnék ilyen kis senkikkel egy nőn? Ne nevettess!
– Akkor húzz el innen! – vágta rá rögtön a srác.
Nagyon nagy arca volt, de tudtam, hogy nemsokára helyreteszem. Gúnyos mosollyal indultam feléjük. A magas srác elengedte a fekete hajú lányt. Néhány pillanatra a formás mellek, a felcsúszott szoknya kötötték le a figyelmem, de az elbizakodott ütések hamar kizökkentettek a vágyakozásból. Azt hitte a gyerek, hogy esélye van ellenem. Mintha a FutuRannál nem azon dolgoztak volna rajtam megállás nélkül, hogy tökéletes harcost faragjanak belőlem – a testemből. Vagy inkább tökéletesen irányíthatót. De ez utóbbi szerencsére még nem sikerült nekik és, ha rajtam múlik, nem is fog. Abban a lepusztult épületben azonban, nem akartam azokat a majdnem gyerekeket elintézni. Jobban nem, mint amennyire megérdemelték. Miután a nagypofájú nem bírt velem, a másik kettő is beszállt, ám ütéseik gyengék voltak, hiányzott belőlük az igazi elszántság. Hamar véget vetettem a felesleges küzdelmüknek. A nagyobb darab a földön terült el, a szőkés, tanácstalan képűt meg egy kicsit erősebben sikerült orrba vágnom, mint akartam. Ő rajta rögtön láttam, hogy csak azért szállt be a buliba, hogy ne cikizzék ki később. Talán túlságosan is ismerős volt a helyzete. A nagypofájúnak még kellett egy kis ösztönzés ahhoz, hogy feladja. Elkaptam a torkát és a falhoz szorítottam. Próbáltam vigyázni, nehogy túl erősen szorongassam, nem akartam megfojtani. Ahogy azt sem akartam, hogy elájuljon ott nekem. Szemeiben döbbent rémület tükröződött, ahogy felfogta a helyzetét. Nehezen kapott levegőt és minden bizonnyal érezte, hogy könnyedén elintézhettem volna. Ám ekkor úgy ítéltem meg, hogy eleget kapott.
– Azt ajánlom, tűnjetek el innen gyorsan, mielőtt még jobban feldühítetek – engedtem el hirtelen.
Ha azután nem húzta volna el a csíkot a haverjaival együtt, azt bizony megemlegette volna. De szerencsére tudta, hogy jobban jár a meneküléssel.
Amikor a lány csendes macskaléptekkel megindult utánuk, úgy éreztem, muszáj feltartóztatnom. Magam sem tudtam még akkor, hogy mit akarok, de jobban meg akartam nézni magamnak azt a szép, fiatal, formás testet.
– Állj csak meg! – mondtam és elcsodálkoztam a parancsoló hangnemen, amit sikerült megütnöm.
Ő megtorpant. Láttam, hogy szaporábban kapkodja a levegőt. Félt.
– Hová igyekszik a kisasszony ilyen sietősen? – próbáltam kicsit kedvesebben marasztalni, de nem igazán sikerült.
Akkor már éreztem, hogy meg akarom kapni. Rég voltam nővel, és ahogy elnéztem a rövid szoknyáját, szép lábait, egyértelművé vált, hogy a vágy kezdi elvenni a józan eszem. Megfogtam a karját és magam felé fordítottam. Zöld szemébe néztem és láttam benne a tanácstalanságot. Aztán végigpillantottam testén és éreztem, ahogy az ösztönöm eluralkodik gondolataim felett.
– Hadd menjek el – sütötte le szemét.
Majdnem felnőtt nő létére, ezt annyira kislányosan csinálta, annyira édesen, hogy mosolyra késztetett. Olyannyira, hogy elnevettem magam.
– Inkább maradj – mondtam neki és hirtelen elkaptam a csuklóját, mielőtt futásnak eredt volna.
– Engedj el! – próbált szabadulni kezeim közül.
Szerintem ő maga is tudta, hogy nem járhat sikerrel. Viszont minél inkább küzdött, annál jobban felkorbácsolta a vágyaimat. A nadrágom már fájdalmasan szorította kemény farkamat. Onnan már nem volt visszaút. Akartam őt, kívántam. Felizgatott a tiltakozása, felizgatott, hogy leteperhetem, hogy akarata ellenére is a magamévá tehetem.
– Nyugi, kislány… – próbáltam leszerelni – Velem jobban jársz, mint velük.
Arcomra akkor már kiült az elégedettség, mert tudtam, hogy kellemes percek elé nézek.
– Nem akarom. Ne tedd ezt velem – kérlelt még, de hiába.
– Ugyan… – hajoltam füléhez – nem fogod megbánni.
Erre ő megpróbált ellökni magától, én azonban számítottam erre. Kezét megpróbáltam nem durván csavarni a háta mögé. Erősen tartottam. Akartam, hogy érezze, hogy nem tehet semmit. Szabad kezemmel előre nyúltam, hogy végre megmarkolhassam feszes mellét.
– Hagyj békén! – próbálkozott egy újabb kétségbeesett szabadulási kísérlettel.
Én ekkor már nem csináltam semmit, csak türelmesen kivártam, amíg feladja. Aztán egy hirtelen mozdulattal letéptem róla a felsőjét. Túlontúl könnyen szakadt a vékony anyag. Sosem csináltam még ilyet azelőtt. Nem tudom, mi ütött belém akkor, de kifejezetten jól esett. Pont jól jött, hogy a melltartóját elöl kellett kiakasztani, így hamarabb foghattam kezembe a kívánatos halmokat. Nyakába csókoltam, miközben bimbóján játszottam ujjammal. Láttam, hogy libabőrös lett. Igen, ezt akartam, hogy ő is élvezze. Még, akkor is, ha nem akarja. Apró csókokkal haladtam nyakán egész a füléig. Megnyaltam fülcimpáját. Sóhajai hangosabbá váltak, már nem ellenkezett. Elengedtem a kezét és előrenyúltam, hogy mindkét mellét tenyeremben érezhessem. Bimbói kemények voltak, vágytak a kényeztetésre. Én már nem hittem, hogy szabadulni akarna kezeim közül, de ő még így gondolta.
Olyan hirtelen lendülettel indult neki, hogy egy hosszú pillanatig fel sem fogtam rendesen, mi történt. Amint azonban észhez tértem, néhány lépéssel utolértem és lábammal megakasztva a futását, elkaptam mielőtt elvágódott volna a földön. Ő már az enyém volt, nem engedhettem elfutni. Kívántam a testét. Miután az egyik még egyben maradt asztalra löktem, végigpillantottam rajta. Éreztem, ahogy az a furcsa, ösztönös erő elszabadul bennem, amire sosem adtak magyarázatot a FutuRannál, akármennyit is kérdeztem. Azonban abban a pillanatban stabilizálódott is, mint már máskor is szex előtt, vagy közben. Bezzeg, amikor szükségem lett volna rá, mindig ingadozott, néha majdnem az ájulás határára sodorva. Láttam, ahogy a lány a karomon folyamatosan izzó jelzőcsíkokra mered, de nem érdekelt. Úgysem értette volna. Inkább a nadrágomtól igyekeztem megszabadulni, hogy minél hamarabb a magamévá tehessem a testét. Lekaptam magamról a pólómat, elővettem a farkamat. Akartam, hogy lássa, akartam, hogy várja, mikor dugom meg vele. Akartam érezni, hogy vágyik is rá meg nem is. Arcán azonban egyelőre csak a tiltakozás látszódott. Végigsimítottam hasán, aztán derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. Feltűrtem a falatnyi szoknyáját, ujjam bugyija alá csúsztattam, majd félrehúztam az útból. Amikor szemébe néztem, láttam, hogy utál, ám ott csillogott benne az izgalom is valahol mélyen. Mutatóujjam végighúztam nagyajkai között. Pont olyan nedves volt, mint amilyennek látszott. A teste kívánt engem és készen állt.
Határozott mozdulattal nyomtam belé tövig a farkam. Nem akartam finomkodni, nem akartam törődést mutatni, nem illett volna a helyzethez. El sem hitte volna. És jól esett végre önzőnek lenni. Láttam, hogy fájt neki elsőre, de nem álltam le. Megtámaszkodtam két oldalt mellette az asztalon, és gyorsan mozogtam benne. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzem az arcát. Amikor aztán megláttam, hogy a fájdalom helyét az élvezet veszi át, elégedettség töltött el. Erősen kapaszkodott kezembe. Kevésbé zavart az erőszak ténye úgy, hogy neki is jól esett. És bár tekintete távolinak hatott, mégsem vette le rólam a szemét. Mintha nem ugyanaz a lány nézett volna rám, aki addig. Meg tudtam érteni, ha nem akart teljesen ott lenni. Lábát aztán combom köré fonta és felült az asztalon. Nyakamba kapaszkodott, én a derekát fogtam. Megállás nélkül dugtam, ő pedig egyre hangosabban nyögött. Amikor lassítani kényszerültem, vadul a szájára tapadtam és nyelvével játszottam. Izgató volt. Nem hittem, hogy olyan élvezettel fog csókolni engem és mégis. Visszanyomtam az asztalra és durvábban kezdtem járatni benne a farkamat. Hihetetlenül élveztem. Aztán észrevettem, hogy egyre jobban megfeszülnek izmai, hogy teste megremeg minden egyes lökésemtől. Amikor a csúcsra ért, visszavettem a tempóból egy kicsit és figyeltem arcán az orgazmus hullámait. Ahogy elcsendesült az élvezete, újra begyorsítottam. Iszonyatosan beindított, hogy kielégült csupán attól, hogy önző módon megdugtam, vele alig foglalkozva. Minél inkább ott kavargott ez a fejemben, annál közelebb kerültem hozzá, hogy én is elélvezzek. Nem néztem már rá, nem akartam látni, hogy mit gondol. Tudtam, hogy nem benne kéne elmennem, de nem bírtam már leállni. Isteni érzés volt aztán megtölteni hüvelyét magommal.
Ziháltam és kimerülten támaszkodtam meg újra az asztalon. A lány szemébe néztem. Láttam, hogy újból ott volt velem. Szép volt az arca. Aztán elkapta rólam a tekintetét. Ahogy meghallottam, hogy valaki bemászik az ablakon, hirtelen hátrébb léptem tőle, felkészülve akár a legrosszabbra is.
– Krien, mi a fenét csinálsz? – hallottam meg a meghökkent, ismerős hangot.
Alton dühösen meredt rám, majd futólag a lányra pillantott.
– A frászt hozod rám – mondtam megnyugodva, hogy igazam lett és ilyen hamar rám talált.
– A fél városban téged keresnek, te meg…
– Hé, hé, hé… – szakítottam félbe még mielőtt belemelegedett volna a kioktatásomba – Mikor is lettél te az apám?
Már ahogy kimondtam, nevetnem kellett rajta, de Alton dühösen nézett rám.
– Apád, mi? Ha az apád lennék, úgy pofán basználak, hogy sose felejtsd el. Minek is segítek én neked…
– Ne húzd fel magad ennyire – mondtam kicsit engesztelőbb hangnemben, hiszen nem akartam pont akkor összebalhézni vele, amikor szükségem volt a segítségére.
– Inkább kussolj és tűnjünk el, mielőtt eszükbe jut ide is benézni! – mondta sietősen, majd a lány felé pillantott. – Vele mi lesz?
– Semmi – néztem a szikrázó zöld szemekbe.
– De…
– Semmi de – szakítottam félbe. – Teljesen mindegy, hogy erőszakért is köröznek-e majd vagy sem. Az már semmit nem ront a helyzetemen. Akkor is a FutuRanos geciknek adnak vissza – mondtam keserűen, majd újra a lány szemébe néztem. – Így már te is megkaptad a magyarázatod.
Enyhén felé fordítottam a karom, hogy látszódjanak a jelzőcsíkok rajta. Láttam, ahogy szemei tágra nyílnak a hirtelen jött felismeréstől. Talán megértette a helyzetem. Sietve felhúztam a nadrágom. A pólómat felvettem a földről, majd felé dobtam, hogy mégse maradjon egy szál melltartóban.
– Bocs a felsődért, de amúgy is szarul állt – mondtam neki.
Tényleg nem tetszett rajta. De végül is semmi közöm nem volt hozzá. Alton aztán sietős távozásra bírt engem, pedig szívesen megcsókoltam volna még búcsúzóul a fekete hajú, zöld szemű lányt. Még talán bocsánatot is kértem volna tőle. De nem volt rá időm.
sztori
Amikor szűk a nadrág
Az üres korsók szinte egyszerre koccantak a tisztának épp nem mondható asztallaphoz, a három férfi pedig lusta elégedettséggel mosolygott egymásra. Szerencsésnek érezték magukat, amiért feleségeik, barátnőik sosem gördítettek különösebb akadályokat a péntek esti sörözések elé. András szája sarkában az elégedett mosoly lassan gúnyos fintorrá alakult, mikor meglátta, hogy a másik kettő szedelőzködni kezd, aztán elővette jobbik énjét, és lenyelte az ironikus megjegyzést, ami kikívánkozott belőle. Megpróbálta belátni, hogy barátainak immár nem csak feleségeikhez, hanem egy-egy apró kisbabához is haza kell sietniük, szemben vele, aki az imént még azt is csak ímmel-ámmal vallotta be, hogy soros barátnője épp a héten hagyta el. Szótlanul intett a távozók után, és a tárcájával kezdett matatni. Egyébként is ő lett volna a soros a fizetésben, de az adott körülmények mellett duplán természetesnek tűnt, hogy utolsónak marad.
Kihúzott két bankjegyet a bőrtokból és a pult felé igyekezett, mikor megpillantotta a tűsarkakon bebillegő égi tüneményt. Tekintete lassan pásztázott végig a nőn, a bokától indulva fel a formás, selyemharisnyába bújtatott vádlikon, a szűk szoknyával fedett combokon és csípőn, a bő, ám de mélyen dekoltált blúz alatt domborodó melleken, majd megállapodott a vörösesbarna fürtökkel keretezett arcon, mely hirtelen kísértetiesen ismerősnek tűnt számára.
– Judit – lépett oda némiképp magabiztosabban a nőhöz.
A tip-top jelenség ránézett, szemei összeszűkültek, látszott, hogy nehezére esik a férfi arcára fókuszálni.
– András! – kiáltott fel aztán mégis, mikor végre felismerte. Ugyanebben a pillanatban kibillent kissé egyensúlyából, s talán el is esik, ha a másik nem nyúl előzékenyen a könyöke alá, és segíti fel őt a magas bárszékre. Meglepetten konstatálta, hogy Judit bizony nem egészen józan.
– Mi szél hozott erre? Megengeded, hogy meghívjalak erre az italra? – bökött a pohárra, amit épp az imént csúsztatott a nő elé a pultos.
– Rémes napom volt – mondta Judit, miközben aprót biccentett beleegyezése jeléül. – Szar az élet!
A férfi nem igazán tudta, mit válaszoljon erre, ezért inkább hallgatott és egyetértően bólintott.
– Na és hol hagytad a férjed? – vetette oda látszólag könnyedén, holott határtalan erőfeszítésébe került, hogy ne fogcsikorgatva tegye fel ezt a kérdést.
Judit válasz helyett csak a magasba emelte jobb kezét, András pedig meglátta gyűrűsujján a gondosan átalakított aranykarikát. Némi elismeréssel vegyes borzadállyal konstatálta, hogy a nyilvánvalóan kudarcba fulladt házasság után a nőnek maradt annyi lélekjelenléte, hogy gyakorlatias leleményességgel mentse meg értékes jegyajándékát. Judit gyűrűjében immár három apró, utólag beillesztett zafírszem csillogott, lehetőséget adva arra, hogy tovább viselje az ékszert. András előtt hirtelen felrémlett a néhány évvel ezelőtti emlék, mikor Judit ugyanezzel a diadalittas mozdulattal mutatta fel az akkor még egyhangú aranyszínben ujjára simuló gyűrűt. A férfi akkor úgy érezte, egy világ omlik benne össze, pedig már közel harminc évesek voltak, és rég a múlt ködébe veszni látszott a Judit iránti kamaszos rajongása. Mégis, annak ellenére, hogy már nem álmodott minden este a lányról, mint a gimnáziumban, nem lebegett a képe a szeme előtt, miközben maszturbált, személyes sértésnek érezte, hogy a nő végül egy másik férfihoz köti az életét. Most pedig itt ül előtte elázva, elváltan, és ő még ezzel a kimondhatatlan csalódással a háta mögött is őrülten kívánja. Judit vidáman csacsogott, az alkohol megoldotta a nyelvét, és András hamarosan arra eszmélt, hogy vadul flörtölnek egymással.
– Na, nekem ehhez egy kis szünet kell – gondolta magában, majd hangosan így szólt. – Ne haragudj, ki kell mennem a mosdóba. Rendelj addig magadnak még egy italt!
Elverekedte magát a WC-ig a péntek esti tömegben, és mélyet sóhajtva állt meg a piszoár előtt. Lehunyta a szemét, és kényszeredetten elismerte, hogy fogalma sincs, miről beszélt a nő az elmúlt háromnegyed órában. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy nyeretlen kétéves, de képtelen volt másra koncentrálni, mint a Judit nyakláncán himbálózó apró medálra, ami sejtelmesen tűnt el a nő két melle között, és a sötét rózsaszín rúzsra, ami kicsit elkenődött a felső ajkán. András egész idő alatt őrült késztetést érzett, hogy odanyúljon, és hüvelykujjával még inkább szétkenje a sminket Judit arcán.
– Hé haver! – szakította ki egy lelkes hang az ábrándozásából. – Mit ültök még itt? A nő ma estére már a tied.
András oldalt nézett, a tőle jobbra lévő piszoár előtt egy húszas éveinek elején járó, szemmel láthatóan nem épp józan srác állt. Fiatal arcán fülig ért a vigyor, miközben vizelt.
– Á nem, mi régi ismerősök… – kezdte volna, ám a másik félbe szakította.
– Mit de? A csaj épp csak a bugyiját nem tolja le neked itt a nyílt színen.
Szíve szerint folytatta volna a szabadkozást, de aztán belátta, hogy csak áltatja magát. Hisz ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy amióta csak Judit belépett a bárba, a nadrágja kényelmetlenül szűkké vált.
– Oké, kösz – bólintott végül a fiatalabb fiú irányába, és megadó félmosollyal szemlélte, amint az ujjaival V betűt formálva lép ki a helyiségből. Újabb sóhaj kíséretében a mosdóhoz lépett, hogy kezet mosson, miközben ellenőrizte a tükörben, hogy fest. Alapjába véve elégedett lehetett volna a látvánnyal, csakhogy András tudta, hány, az edzőteremben eltöltött kínkeserves óra szenvedése áll emögött. A lapos has, a széles vállak, a nyaka alatt keményen előreugró kulcscsontok ellenére ő még ma is gyakran látta azt az egykor dundi, pattanásos kamaszt a tükörben, aki annak idején ő volt, és akit Judit négy éven keresztül következetesen levegőnek nézett.
– Végül is, mit veszíthetek? – kérdezte önmagát, miközben papírtörölközőt tépett, és nekiveselkedett, hogy visszafurakodjon Judithoz. – Kezd tömeg lenni – jegyezte meg közömbösen, mikor megérkezett a nő széke mögé. – Nem volna kedved inkább feljönni hozzám? – kérdezte kissé bizonytalanul. Judit, anélkül, hogy tekintetéből bármiféle rosszallást lehetett volna kiolvasni, a férfira nézett és egyetértően bólintott.
– Van otthon piád? – kérdezte azért, miközben kifelé tartottak.
András épp telefonon próbált taxit rendelni, de közben pillantásával igent intett. Végül persze nem lett szükség több italra. A férfi már nem tudta volna megmondani, hogy kezdődött, de még a taxi hátsó ülésén csókolózni kezdtek. Legszívesebben már ott leszaggatott volna minden ruhát a nőről, aztán mégis hálás volt, hogy nem így történt. Épp elég kínos volt ennyi is, mikor busás borravalóval megtoldva kiegyenlítette a számlát a sofőrnél. Ügyetlenül, egymásba gabalyodva tántorogtak be a lakásba, Judit felváltva gombolta a gombokat a saját blúzán és a férfi ingén. András végre vette magának a bátorságot, egyik kezével a nő hajába markolt és hátra billentette a fejét, másik kezének ujjaival pedig szétkente a maradék rúzst Judit ajkai körül.
Azonnal érezte, hogy alteste életre kel a nadrágban, különösen, mikor Judit a szájába vette maszatoló ujjait. András most már sokkal céltudatosabban lökdöste a nőt a hálószoba felé, s miközben ádáz küzdelemmel kereste a cipzárt a szoknyán, érezte, hogy kutakodó kezei alatt meghasad a sima tapintású harisnya. Judit cipői ekkor már a sarokban hevertek, így most türelmetlenül cibálta le magáról a szakadt fehérnemű maradványait. Alig végzett, kezei már András nadrágszíját oldották meg, miközben a férfi mohón szívta a nő szájából az utolsó ital ánizsos ízét.
Judit egyáltalán nem volt gyengédnek mondható, a másik szájában a jellegzetes fűszeraroma hamarosan összekeveredett a vér édeskés ízével, s András már érezte is a fájdalmat alsó ajkán, ahol a nő az imént belé harapott. Nem nagyon ért rá viszont ezzel foglalkozni, mert ekkor a másik keskeny keze rákulcsolódott az immár szabaddá vált, ágaskodó férfiasságára, és András ebben a pillanatban…igen, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy eddigi élete 32 évének minden egyes perce megérte a szenvedést.
Ebben a pillanatban legszívesebben hanyatt dőlt volna a széles franciaágyon, és ezt a mámorító érzést élvezte volna egy örökkévalóságon keresztül. Ugyanakkor sürgető kényszert érzett, hogy letépje Juditról a maradék ruhaneműt is, és végre feltáruljon előtte a nő meztelen valója. A melltartótól meglepő ügyességgel szabadította meg partnerét, hogy szája rátapadhasson a rózsásan meredező bimbókra. Mohón nyalta a két mell közötti árkot is, és nyelvén érezte Judit parfümjének kesernyés ízét. Azon gondolkodott, mikor fújhatta magára. De egyre nehezebben ment a gondolkodás, mert a nő keze még mindig az ágyékát simogatta, meglehetős szakértelemmel, András pedig szinte már az eszét vesztette, hogy ő is a másik combjai közé fúrhassa remegő ujjait. Mégis, mikor utolsóként a bugyijától is megszabadította Juditot, erőt vett magán, eltolta magától a nőt, és szemügyre vette egész alakját. Nyoma sem volt rajta annak a lányos nyurgaságnak, amire a gimnáziumi tornaórákról emlékezett. Igaz – ezt el kellett ismernie – nyoma sincs annak a szerelemmel teli szeretkezésnek sem, amit annak idején annyiszor elképzelt.
Judit teste épp ott telt meg, gömbölyödött ki, ahol arra szükség volt, s Andrásnak elégedetten kellett konstatálnia, hogy gyönyörűen néz ki. A nő eközben már végig feküdt az ágyon, és mindenféle szégyenérzet nélkül tárta szét combjait. András mellé térdelt, kissé zavarban megnyálazta az ujjait, és – úgy érezte, erre várt egész este – középső ujját felcsúsztatta a két szeméremajak között. A férfi nem gondolta, hogy még tovább lehet korbácsolni a vágyát, de a hang, ami Judit száját ekkor elhagyta, olyasmi volt, amit nőtől eddig még nem hallott, és ha ez egyáltalán lehetséges, altestébe újabb vérlöket érkezett, tovább kínozva már amúgy is gyötrően feszülő hímtagját. Vadul belecsókolt a nő szájába, mert nem gondolta, hogy még egy a korábbihoz hasonló nyögést vagy sikolyt el tud viselni, erre Judit körmei élesen a vállába martak.
– Ennyi, nem bírom tovább – lihegte némán, önmagának András. Megragadta a nő testét, egy heves, durva mozdulattal a hasára fordította, majd elemelte az ágyékát a lepedőtől. Judit nem kérette magát, fenekével ingerkedőn pucsított a férfi felé. Andrásnak egyetlen mozdulatra lett volna szüksége, hogy belé döfje magát.
– Húzz gumit, húzz gumit, te idióta! – dörömbölt saját hangja a fejében. – Ki tudja, tegnap kinek tolta oda ugyanígy a seggét?
András tudta, hogy így kéne tennie, de az a valami, ami minden férfi életének mozgatórugója, olyan fájdalmasan, keményen és követelőzően lüktetett a lába között, hogy egyszerűen képtelen volt kinyújtani a kezét az éjjeliszekrény fiókja felé. Judit selymes bőrű feneke olyan csábítóan gömbölyödött előtte, hogy sutba dobva minden elővigyázatosságát magára rántotta a nőt.
Persze ilyen heves mozdulattal bejutni egy olyan keskeny résbe…túl szép lett volna, hogy igaz legyen. András ideges kapkodással igazította a hímvesszőjét, s kínos lassúsággal élvezett ki minden pillanatot, míg végül tövig siklott a nedves, szűk hüvelybe. Felül kellett bírálnia korábbi véleményét: ez az érzés mindent vitt. Bár eddig úgy érezte, tökéletesen ura önmagának, ösztönei hamarosan átvették teste felett az irányítást, csípőjének monoton mozgása ettől kezdve a természet törvényeinek engedelmeskedett. Hallotta Judit fojtott nyögéseit, s bár minden más esetben azon gondolkodott volna, a kéj kis hangjai vajon mennyire őszinték, most tudta, Judit túl részeg ahhoz, hogy megjátssza magát.
Egyre vadabbul, egyre hevesebben döfködte az előtte hasaló nőt, s csak mikor megérezte, hogy az már másodszor vonaglik meg alatta az extázistól, hogy már másodszor szorul össze pénisze körül a nedvességben úszó hüvely, akkor szakadt rá a kínos felismerés, hogy ő maga képtelen elélvezni.
Annyira élesen, annyira reálisan látta maga előtt a még mindig alkoholmámorban pihegő Juditot, hogy egyszeriben már semmi vonzót nem talált benne. Dühös volt magára, a világra, de legfőképp arra a kínzó gerjedelemre, ami még mindig nem hagyta nyugodni a testét.
Becsukta a szemét, és öntudatlanul is tovább mozgott a nőben. Csakhamar látta felsejleni fiatalkori önmagukat, a ruganyos, karcsú testű lányt, és a kövérkés, esetlen fiút, amint a tornaszertárban szeretkeznek ugyanebben a pózban, amiben ők most. Tudta, hogy szörnyen morbid, amit művel, de közben érezte azt is, hogy a teste egyre közelebb jut a beteljesedéshez, ezért képtelen volt megszakítani a perverz képzelgést.
Látta, amint a nagyszünetben szégyenlős diadallal meséli a fiúknak Judit szűzi testének minden titkát, s ekkor, ebben a pillanatban érezte meg agyában a semmi mással össze nem téveszthető robbanást, miközben minden egyes porcikáján végigömlött az orgazmus gyönyöre. Kimerülten, érzelmektől mentesen zuhant a nő hátára, kifolyt magja szétkenődött a bőrükön. Percekig feküdtek némán. Aztán Judit felkecmergett, betámolygott a fürdőszobába és meglepő gyorsasággal szedte rendbe magát.
– Hívok neked egy taxit – ajánlotta rekedt hangon a férfi. A nő nem válaszolt, de nem látszott megbántottnak sem, amiért rövid úton kidobták. András türelmetlenül várta, hogy megszólaljon a csengő, mert rendkívül kellemetlenül érezte magát. Szó nélkül tépelődött a kanapén, ám mikor rájött, hogy nem a nőt szégyelli, hanem önmagát, Judit már nem volt a lakásban.
Fel sem merült benne, hogy Máté és Gergő előtt esetleg el is hallgathatná a történteket az egy héttel későbbi közös szeánszukon.
– Meghúztad a Molnárt? – nézett rá kikerekedett szemekkel a két családos férfi. András bólintott, végig söpört rajta a felismerés, hogy végre beteljesült kamaszkora legtitkosabb vágyálma, de tudta, hogy az egész nem jelentette már számára semmit.
Minden jóban van valami 3
Valamivel 11 óra előtt értünk be közös munkahelyünkre, ami kívülről hatalmas piszkos-szürke épületnek tűnt, mi viszont jól tudtuk, hogy belül még szürkébb és még piszkosabb, bizonyos szempontból.
Kriszta már a saroknál kiszállt, gyalog tette meg a hátralévő 100 métert, bár – jókat nevetgéltünk ezen – feleslegesnek tűnhetett ez az óvatosság, amikor a cég dolgozóinak jelentős része régen összekötött már minket. Szinte alaptalanul tették ezt az előző nappal bezárólag, hiszen a jó kollegiális kapcsolat még nem feltétlenül jelent intim viszonyt is.
Kapcsolatunk definícióját továbbra sem lehet egyértelműen meghatározni – legalábbis nekem nem sikerült -, még az éjszakai, irodai kaland és az utána következő együtt-alvás, vagy a mai közös, reggeli utáni örömszerzés ellenére sem, vagy ezek az események még bonyolultabbá tették viszonyunk elhelyezését a világméretű szexualitás gigantikus periódusos táblázatán.
Duplán indokolatlannak bizonyult Kriszta sarkon kiszállása, hiszen a recepción megtorpantam néhány udvarias mondat erejéig – a recepciósok időnként megdicsérnek a hátam mögött, mert én vagyok az egyetlen, aki szóba áll velük, de nem e kétes jó hírem érdekében teszem -, mire befutott Kriszta kolléganőm is. Végül egymás mellett lépkedtünk fel a lépcsőn, s az utcai elővigyázatosság dacára mindenki meggyőződhetett arról: együtt érkeztünk. Azt ugyan nem láthatták, hogy éjszaka együtt mentünk el, de ez a fél-információ elég lehet egy izmos vélekedéshez, ami a közösen eltöltött éjszakánkat illeti. Szerintem a reggeli eset még a legrosszabb és legmegátalkodottabb fantáziát is meghaladta!
Ha nem mosolyognék szüntelenül, talán még a vidámság is táptalajul szolgálhatna a pletykáknak.
– De jó kedved van! – szólt rám így is az egyik kolléga a hosszú, kivilágított folyosók egyikén.
– Csak azért, mert ilyen kedves munkatársaim vannak!
– Délutánosok vagytok? – így a másik.
– Majd ennyivel hamarabb befejezzük, amivel később jöttünk… – vigasztaltam, mire kitelepedett felszínére a döbbenet.
– Nagyon sokan kerestek… közülük egy csaj legalább tízszer. Nem adtam meg a mobilszámodat! – Közvetlen kolléganőm arcán öröm és büszkeség, ahogy beléptem.
– Jól tetted. Nekem örülsz ennyire?
– Kérsz egy kávét? – Kérdezte válasz helyett.
Örök igazság: minél később ébredünk, annál rövidebb a délelőtt. 12 óra 00 perckor, amikor a templom harangja is rázendített… belépett a szobámba Kriszta:
– Eljössz ebédelni?
– Elterebélyesedik a feneked! – kötözködtem, felhasználva az ő szavait, amelyek naponta legalább egyszer elhangzottak. – Nem is szoktál ebédelni, különben is nemrég reggeliztünk.
– Lenne kedvem bekapni valamit… – mosolygott.
– Az máááás! – Megértően bólogattam.
– Fogadjunk, hogy félreértetted! – nevetett. – Csak idéztem Editet, itt mondta a folyosón, és alig bírtam megállni, hogy ne javasoljak neki egy pasit… bekapásra.
– Csak ne engem! – csatlakoztam a vidámságához, mert vizuális képzeletemben megjelent Edit 60 centis magasságával és 120 kilójával…
– Mi a bajod vele? Be tudja kapni, nem?
– Nem terveztem kipróbálni, de a te bekapásod érdekelne.
– És ha hozatunk egy pizzát? Itt megennénk nálad.
– Ne tereld el e figyelmem, az eredeti ötlet jobban tetszik!
– Tudom, nincs is ellenemre, de valamit meg kellene dumálnunk, ezért gondoltam közös ebédre.
– Beszélgetni bármikor tudunk! – ellenkeztem.
– Cumizni is bármikor…
– Most?! – Felálltam, és mintha a nadrágom gombolnám, két lépést tettem Kriszta felé.
– Ülj vissza, bejöhet valaki… ! Meghallod, hogy tényleg fontos, amit mondani akarok… Különben meg elküldtem a tervet, ha ez téged nem is nagyon érdekel.
– Erről akarsz társalogni ebédidőben? – Felháborodásom csak látszólagos volt, hiszen másszor munkaidőben meg vígan diskuráltunk privát dolgokról.
– Kicsit, ha végre hagysz szóhoz jutni, erről csupán annyit akartam közölni, hogy kísérőlevélként a te nevedben azt kívántam, hogy „forgassák haszonnal”… ez jól hangzik, ugye?
– Mindig tudtam, hogy okos vagy! Csak makacs is!
– Akkor pizzát eszünk! – Asztalomhoz lépve fejből tárcsázta a pizza-futárt, miközben megfenyegetett, mert megsimogattam hátul a szoknyáját.
Éppen jókor hagytuk abba, ő a telefonálást, én a domborulatok elsimítását, mert közvetlen kolléganőm dugta be a fejét:
– Hozzak valamit enni… nektek?
– Köszi, rendeltem pizzát! – válaszolt Kriszta helyettem is, ha már a kérdés végét kettőnknek címezték. Majd, amikor ismét ketten maradtunk, hozzátette: – Látod, milyen jó, hogy nem hagyom magam mindenfélére rábeszélni? Mit látott volna a kedvenc, gondoskodó kolléganőd?
– Tényleg kedvenc, mondhatod komolyan is!
– Azt hittem, én vagyok a kedvenced… – játszotta a durcást.
– Te más vagy, nemcsak kolléganő, hanem neked van a legszebb popsid, bizalmas barát is vagy, cinkos…
– Cinkos… cinkos… – ízlelgette sokatmondóan a kifejezést.
Vártam, mi kerekedik ki ebből…
– Megadtad a végszót, én jövök! – Egészen komoly és határozott arcát is tudta néha mutatni. –
Reggel bent volt a főnök és hagyott négy borítékot a felső fiókomban… – Jelentőségteljes pillantás kíséretében hozzátette: – elintézésre.
– A szokásos? – kérdeztem, bár a válasz előre sejthetően: bólintás.
Nem új keletű szokás ez a borítékozós módszer. A címzetteken kívül mások is tisztában vannak vele, hogy diszkrét elintéznivaló lapul a kopertában, a főnök biznisze.
Kezdetben, amikor kinevezték, ahhoz ragaszkodott, hogy bizonyos ügyekben csakis ő tárgyalt, s kizárólag az ő ismerősei kaphattak megbízást a cégtől. Később, amikor olajozottan működött minden kapcsolat, kezdte leépíteni őket, és mindegyik helyébe a saját felesége – „a főnökné” – lépett, aki így egyre gyakrabban megfordult a cégnél, vele kötöttünk szerződést, ő adta a számlát… Persze, ezt a nagyszámú megbízást „a főnökné” tovább passzolta alvállalkozóknak, s megesett, hogy egyazon tevékenységre az alvállalkozó is nyújtott be számlát és „a főnökné” is. Nem kellett merész fantázia ahhoz, hogy a dupla kifizetés szimpla teljesítést takart, sőt többen tudni vélték, hogy az alvállalkozók is csurgatnak vissza a haszonból „a főnöknének”. De mindez már a múlté! A főnök családjában jelentősen leegyszerűsítették az ügymenetet: már nem is teljesítik a többnyire értelmetlen és felesleges megbízásokat, és így ezeket nem is adják tovább alvállalkozónak, hanem csak a számla érkezik zárt borítékban, amit a cégen belüli címzettek „pénzre váltanak”…
– Nem viszi túlzásba? – kérdeztem, ismét a válasz biztos ismeretében.
– A fene egye meg, már pofátlanság! – fakadt ki Kriszta. – Dupla hasa van már a jóléttől…
Úgy éreztem a hangjából, valami pohárféle torkig lett, vagy ha a sumák biznisz méreteit figyelembe vesszük: betelt az üst. A dupla-has viszont tagadhatatlanul találó, akár horizontálisan, akár vertikálisan igyekszünk értékelni ezen erősen eltúlzott tekintélyt!
Sem egyetértésemnek, sem ellenkezőjének nem adtam hangot, mert kétségek közt vártam, miben látja Kriszta az én szerepemet, arra tartalékoltam a véleményemet. Rosszat sejtettem…
– Annyi pénzért, amit egy-egy fiktív számláért felmarkol, én egy hónapot dolgozom… – zsörtölődött tovább. Baljós előérzetem beigazolódni látszott.
– Le akarod buktatni? – tettem egy kísérletet, hátha tévedek. – Lesz olyan, aki megoldja helyetted, már látszanak az előjelek…
– Nem bánom, ha lebukik, de addig én is akarok egy bizniszt, egy sajátot! – csattant fel a hangja.
Jól sejtettem!
Meghozták a pizzát, felszeleteltük, s mire eltüntettük a lapos dobozból…
– Mindig tudtam, hogy nagyon okos vagy! – hízelgett.
– Hülye vagyok, hogy hagytam magam rábeszélni!
– Te csak mondd, mit csináljak, és minden rendben lesz!
– Először is kell egy külső, megbízható személy…
– Ezt is bízd rám! Mikorra álljon melletted?
– Ne itt! Találkozzunk valahol, s majd én elmesélem neki, mi a dolga, már amennyi rá tartozik.
– Oké… Ma? – Kriszta lelkesedése túlcsordult, s ez engem elővigyázatosságra intett: nehogy a határtalan buzgalomban elfelejtsünk számításba venni egy apróságot…
Telefoncsörgésről megismerni, hogy belső hívás:
– Fel tudsz venni a sarkon? – Kriszta izgalommal átitatott hangja.
– Kisszék, ropi, szopósszáj?
Előszeretettel használtuk egymás között a rendőrös viccből átörökített idő-meghatározást. (Főrendőr a beosztottakhoz: egyeztessük óráinkat, nálam 12 perc múlva 12, azaz 11 óra 48 perc,… akinek digitális a kijelzője: ropi, ropi, kisszék, hóember!)
– Oké!
Pár perccel később kipirult arccal ugrott mellém, és ujjával jelezte az útirányt.
– Szopósszáj tetszene, mi? – Látva, hogy készségesen a nadrágomhoz nyúlok, hozzátette: – Fogd vissza egy kicsit!
Felújított, hőszigetelt panel, világos lépcsőház, második emelet. A csengő valamiféle indulót játszott. Nyílt az ajtó:
– Bocs, csak felöltöztem már kicsit…
Amennyiben ez a felöltözött állapota a magas, karcsú nőnek – aki teljes hosszában látni engedte combjait, és bal kezével mellei előtt olyan mozdulattal fogta össze a ruhát, hogy meggyőződésem szerint alatta nem viselt semmit -, akkor a legelszántabb nudistákon is akad még levetkőznivaló.
– Most értem én is haza, gondoltam, lezuhanyozok gyorsan, mire ideértek – hadarta, miközben befelé tessékelt minket.
Alig-öltözete mellett a magyarázat is zavart: valahogy ezt a típusú csajt nem tudom elképzelni zuhany alatt állva, csakis fejbúbra tekert hajjal, állig habban… A „zavart” természetesen a lehető legszerencsétlenebbül ideválasztott kifejezés, hacsak nem tekintjük az „izgatott” szinonimájának.
Ismerősnek tűnt azon túl is, hogy alakja Krisztáéra emlékeztetett. Bizonytalanságomat látva segített azonosítani:
– Együtt pisiltünk egyszer, így, hármasban…
A „haltanya”! Megvan! Őt emlegettük már az előző este…
Emlékezetes alkalom számomra, amikor útközben megálltam lábakat megmozgatni, haláltanyának olvastam a haltanya feliratot, majd figyelmetlenségem folytán a két guggoló-pisilő lány közelében intéztem el én is a dolgom. Különösen a vontatott öltözködésük felejthetetlen, ahogy élvezték kíváncsi pillantásaimat…
Meglepően gyorsan megbeszéltük a Kriszta barátnőjére háruló teendőket.
– Minden világos, benne vagyok – jelentette ki. – Pecsételjük meg!
Mindenkit megelőzve felállt, hozzám hajolt, s miközben két puszit adott az arcomra, jól megfigyelhettem nemcsak maroknyi, csúcsos cicijeit, s valami csillogósat a köldökében, hanem sima punciját is. Másik kameraállásból – amikor Krisztát puszilta – megcsodálhattam valószínűtlenül gömbölyű popsiját, és meggyőződhettem a punci előbb nem látott részének csupaszságáról is.
– Isztok valamit? – kérdezte a puszikon túlesve. – Azt hiszem, csak pálinka van itthon.
– Jöhet! – Kriszta arcáról nem múlt el izgalmának piros jele.
– Nekem egy pohár víz megteszi… – szóltam a sofőr szerénységével.
A barackpálinkának jó illata volt, a lányok kimelegedtek.
Mindenről beszélgettünk, csak éppen a közös akciónkról nem, a szomszéd felől mulatós zene tört át a vékony falon…
Üvegből húztak jókorákat felváltva. Fogtam az egyik poharat és elindultam vizet keresni magamnak.
– Ó, csak a páleszt hoztam, neked elfelejtettem az innivalót! – Kriszta barátnője felugrott, kikapta a kezemből a poharat, és száguldott a konyha felé, ruhaszerűsége féllépésnyire lobogott mögötte.
Szorosan követtem, és a célnál beleütköztem.
– Ez jólesett! – kacagott. – Ismételjük meg!
Derekánál fogva magamhoz rántottam, és élvezettel néztem, ahogy a cicik mégsem fúródnak belém, hanem – amennyire tőlük telik – kissé hozzám simulnak.
– Megkóstolod? – Kinyújtotta a nyelvét, és fogalmam sem volt, hogy arra gondolt-e, vagy a pálinkára, óvatosan, majd mind nagyobb részt a számba véve, ízlelgettem.
Nekitoltam egy álló konyhaszekrénynek, egyik kezemmel a popsija alá nyúltam, másikkal bepréselődtem közénk, és a ciciket markoltam felváltva.
Kihallatszott, ahogy Kriszta megkísérli énekelni az egyik mulatós nótát, szövegét csak lalalázva, dallamát gyakran eltalálva.
Barátnője – még mindig a nyelvét kínálva, és kéjesen morogva mellé – gyors mozdulatokkal kiszabadított a nadrágomból, és szorosan, két kézzel fogta meredten álló szerszámomat.
– Megkóstollak – közölte. Nyelvét talán vissza sem húzva leguggolt elém, és ahogy a nagymacska teszi kicsinyével, többször, aprólékosan végignyalogatott.
Bizsergető érzés követte nyelve minden mozdulatát, ahol pedig már régen járt, azon pontokon a konyhai levegő zizzenése dúlta fel nyugalmamat, hogy aztán újra a nedves, forró, piros nyelv részesítse lokális szaunázásban. A színek jelentősége persze eltörpül ilyen helyzetben, ahogy a konyhaasztalon pihenő néhány valószínűtlenül rikító-sárga porcelánra is csak egyre hangosodó koccanásuk folytán figyeltem fel, amikor tehetetlenül, magamat fel- és megadva nekitántorodtam a fehér bútornak.
Kakukkos óra rekedtes jelzése felelgetett a mulatós zenére, ezek két oldalról döntögetve a vékony falakat, semmibe véve a tányércsörgést, határozottan beléptek kettőnk közös intim szférájába.
Karmesterként álltam a kakofónia kellős közepén, lenézve pálcám félig elmerülni látszik, hogy újra fénylőn előbukkanjon, a partitúra csomagját zongoraművésznőhöz illő hosszú ujjak babrálják, birizgálják, sarokba szorítsák, előrehúzzák és körbekerülgessék.
A kitárt ajtókon átcikázó „lalala” már nem próbálkozott a librettó megfejtésével, hébe-hóba,
vagy annál ritkábban – a szomszédból vezérelt dallamívekhez képest tekintélyes késéssel – némi hasonlatosságot mutatott.
Kiszáradt a szám, bár a régóta áhított egyetlen pohár vízhez létfontosságú mindahány kellék karnyújtásnyira várakozott. Kevéssel közelebb ennél, egy izgő-mozgó fejen ősrengetegnyi selymes hajban jólesően merültek el ujjaim.
Dirigálásra teremtett, átlagnál vastagabb vesszőm mind mélyebben veszett el az élvezetek harmóniájában. Mély hangok, torokhangok… Be kell vallanom, hogy a szex-szimfóniának ez a tétele számomra nem jelent különösebb izgalmi megrázkódtatást, ami alighanem abból adódik, hogy a csúcsponttól távolodva mind kevesebb a muzikalitásra kiélezett, élvhajhász sejt. Ha a zenész nemcsak a fúvóka végét kapja be, hanem lassacskán az egész hangszert, azzal csökkenti saját virtuozitása esélyeit, ugyanakkor el is fogynak a hangok… Vizuálisan viszont fenomenális! Fejemet derékból félrehajtva, hajkoronát összefogva bámultam a szólót.
A fejünk felett fúrás kezdődött. Nem fogorvosi, a zümmögős fajta, de nem is a kétkezesen betonszaggató, ám elnyomott minden más hanghullámot. Az alsó lakók még nem érhettek haza – hol kujtorognak ilyenkor?
Az a valami, amit belépésünkkor ruha gyanánt viselt – amibe hirtelen „felöltözött már kicsit” – függetlenítette magát, olyan kétlépésnyire távolodott tőlünk, így már semmi nem takarta Kriszta barátnőjét, aki a mély jelek szerint jó úton jár ahhoz, hogy apránként az én barátnőmnek is tekinthetővé váljon. Kezdett világossá válni, miért időzött el annyit Kriszta a „szopósszáj” kifejezésemnél.
A közepes teljesítményű fúró hatékonyan közelített felülről, használható ötletet adva ahhoz, hogy mielőbb cselekedjek. Vállainál fogva felsegítettem a térdelve guggoló szépséget, finom de határozott mozdulattal jeleztem, hogy hasával az asztallapon, helyezkedjen el a rikítóan sárga tányérok zirgelődős-fészkelődős társaságában. Mosolyogva követte a néma jelzéseket, sőt önkéntes alapon megnyitotta combjait.
Olyan látvány tárult elém!… amihez nincsenek szavaim. A konyhaasztalon található karcsú derék a lap széléhez közeledve kiszélesedett és két szabályos félgömbben folytatódott, amik hirtelen fordulóval lefelé, két hosszan elnyúló combban értek véget számomra. Igen, biztos vagyok benne, hogy a konyha kövezetéig tartott a látvány, de az én tekintetem megfeneklett a kanyarban. Rajtam volt a guggolás sora! Masszírozó kézmozdulatokkal ismerkedtem a popsival, mohó arcomat befúrtam a félgömbök közé, óvatosan harapott meleg lehelettel és ismeretlent kipuhatolni vágyó nyelvemmel birtokba vettem.
Nem tartott sokáig az ismerkedés, mert mind sürgetőbb érzés biztatott eredeti szándékom kivitelezésére. Nyelvem után karmesterpálcámat helyeztem a formatervezett kottatartó völgyébe, és kéjesen végigvezettem az útvonalon.
A közepes erejű fúró minden lyukat elintézett, fáradtam elhallgatott, visszaadva a teret a mulatós nótáknak, a „lalalának” és – micsoda időzítés! – az éppen pihegő kakukkos óra irányából egy kisebb teljesítményű porszívónak. A feladat adott: a fúró munkáját kell átvennem!
Hangtalan üzemmódban, a lehető leglassabban, minél tovább tartson, bevezettem a fúrómat egy kisujjnyiból készséges méretűvé táguló, mégis szűkös helyet biztosító, forró és nedves nyílásba. Csípőm előre-, vállam és fejem hátrafelé tolva tekintetemmel is követtem a komótos mozgást, amely olyannak tűnt, mint amikor dízelmozdony mögé játékvonatot kapcsolnak, és nem akarja pillanatok alatt célba-repíteni, ezért erejét visszafogva, kíméletesen, játékosan húzogatja.
Kriszta egy újabb nóta refrénjét ismételgetve talán a pálinkásüvegben rejlő maradékot tanítgatta e fülbemászó, de nyálas műfajra. Barátnője aprókat sikoltott, pontosan megbolonduló metronómhoz hasonlóan gyorsuló mozgásommal megegyező ütemben.
A tempót már nem lehetett fokozni, a karmester pálcája tust vezényelt… Ha jött volna hang kiszáradt torkomból, gyorsan megkérdezném: hová?… A nemrég még egyezségünk puszival megpecsételését javasló, majd kóstolást indítványozó csaj mintha megértette volna ki nem mondott dilemmámat, visszaguggolt a lábam elé, és mosolygós arcával felfogta a milliószámra érkezőket. Elkésett cseppekkel nem törődve, ismét kóstolást tartott, amikor mindennél érzékenyebben reagálok az érintésre.
Végezetül a korábbi állapotánál alaposabban felöltözött, még valamiféle övet is megkötött markomba-simuló derekán.
– Meghagytam a részed! – Kriszta láttunkra abbahagyta a harsány dudorászást, mutatta a pálinkásüveg alján fészkelődő folyadékot. Vidáman kérdezte barátnőjétől: – Sikerült megitatnod legkedvesebb kollégámat?
Csaj a megállóból 7
– Elfelejtettem kérdezni, mikor indulunk. Éjjel jutott eszembe, nem is bírtam már utána elaludni – hadarta egyszuszra Mariann, miközben formás popsiját gondosan elhelyezte mellettem.
Olyan szoknyát viselt, ami libegős – megint bajban leszek a szakszerű ruha-bemutatással, de feltétlen beiratkozom egy „a női ruhatár rejtelmei” című tanfolyamra -, nem volt ugyan alkalmam még megfigyelni, de a szűk szabás csípő alatt hirtelen veszélyesen bővül, így minden lépésnél repked. Legalábbis így képzeltem. Csípőnél lentebb kezdődött a szoknya, s hamar véget is ért – ez a mondat így már szinte megállná a helyét a kifutó mellett is, ahol sok vonzó, női lábat csodálhat meg, aki alulról vezeti a divatbemutatót.
– Menetrend szerint indulunk – válaszoltam, leplezetlenül nézegetve a nem kifutón látható, karnyújtáson belül elhelyezkedő combokat, amiket érdekes módon ez a típusú szoknya jobban eltakart, mint egy hosszabb változat tenné.
Ennyit a szoknyáról. Kicsit feljebb húztam azért, és sebességváltások között szisztematikusan ottfelejtettem a kezem. Ezt egy kollégám hangulat-karbantartásnak nevezné.
– Eddig jó – állapította meg állandó stopposom, akivel már második hete minden nap együtt megyünk, ki suliba, ki dolgozni, vagy ezen a napon éppen iskola híján, elkísér vidéki kiküldetésre. – Mennyi dolgod lesz ma?
– Elég laza, de telefonon nem lehetett elintézni. Több a kirándulás, mint a munka.
– Eddig tetszik! Hmm, ez is! – tette hozzá, ahogy a tenyerem fentebb csúszott, és kisujjam érintette a bugyiját.
Utazásaim során mindig irigyeltem az olyanokat, kiknél megfigyeltem, hogy közel ülnek egymáshoz a kocsiban. Főleg furgonoknál feltűnő ez, ahol elvileg 3 személy fér el, abból egy a sofőr, a vele furikázó csaj meg nem a 3. helyre ül, hanem a másodikra. Erős a kollegialitás? Mivel legtöbbször egyedül róttam a kilométereket, ritkán adódott alkalmam részesedni a közelség ilyen örömeiben. Most élveztem! Válla a vállamhoz ért, kezem a lábai közt pihen… Nem pihen!
A Nap még lágyan süt ilyenkor, bármi megtörténhet egy ilyesféle, jól startoló napon. Ki gondolná, hogy a „bármi” fogalmába belefér egynéhány olyan esemény is, amire nem számítunk? Egyáltalán ki foglalkozik ilyenkor élvezet fogalomkörén kívül eső gondolatokkal?
– Tegnap meg voltál elégedve a barátnőmmel? – Már vártam ezt a kérdést, jóval előbb, még a csúszkás masszázs után. Tegnap.
– Barátnőd? Azt hittem, osztálytárs…
– Eddig csak osztálytárs volt, de a tegnapi kaland után!… Mondd meg, nem furcsán hangozna, hogy az osztálytársnőmmel és a sofőrömmel szexeltünk hármasban?
– Tényleg! Nem is vagyok a sofőröd…
– Tünde meg szintén jóval több mint osztálytárs, ezt elismerheted! Láttam ám, ahogy cumizott neked… Ügyesen csinálta?
– Én is láttam, ahogy nyalta a puncid! Ügyesen csinálta?
– Ezt kibeszélhetnénk töviről hegyire! – javasolta. – Ki kezdi? Te.
– Tényleg ügyes, ezt akkor is állítanám, ha nem húztatok volna fel előtte a csúszkás masszázzsal! Már ahogy kentétek egymás cicijét olajjal!… Hát nem mindennapi látvány volt. Még visszamehetünk korábbra is, meglehetősen izgató volt látni együtt benneteket az asztalnál, két bombázót, vagy ahogy mentetek pisilni popsit ringatva…
– Eláruljam neked? Akkor már célozgatott rá, hogy feljönne a szobába meglesni minket, amikor a mosdóban voltunk.
– Ezt megértem, én is szívesebben nézném élőben, mint filmen! – helyeseltem.
– Gondoltam, hogy neked tetszeni fog, de csak annyit válaszoltam: én örülnék. Milyen volt a cumizása?
– Éppen ahogy szeretem… Kézzel alig ért hozzám, csak a nyelvével és ajkaival. Mintha fagyit enne tölcsérből. És neked?
– Ért a puncimhoz is, körbe-körbe kerülgette a csiklómat, amikor már nem bírtam, mintha érezné, bedugta a nyelvét… még a szuszogása is izgató volt közben.
– Nekem is mindig észrevette, mikor kell egy pillanatra megállni, hogy tovább tartson. Biztosan ő is élvezte, másképp nem tudná ennyire jól csinálni. Szerintem ezt tanulni nem lehet!
– Élvezte. Mondta is utána, hogy máskor is eljönne velünk. Nem?
– Te vetetted fel… – ellenkeztem.
– Dehogy! Először Tünde jelentkezett holnapra, azaz mára, hogy eljönne velünk. Emlékszel? Csak utána derült ki, hogy nincs alibije, s akkor én javasoltam, hogy hétfőm mehetünk hármacskán. – Igaza van, valahogy így történt. – Nem bánod, hogy kiterjedt a párosunk hármasra?
– Nekem ez nagyon tetszik így, hozhatsz még néhány belevaló osztálytársnőt!
– Csak olyat, aki nekem is megfelel… Tündének nagyon jó alakja van, nézegettem ruhapróbálás közben is – válaszolt Mariann elgondolkodva. Ez talán máris a megvalósulást jelentheti? – Hibátlan a bőre, feszül, domborodik, ahol kell.
– Mint kiderült, nedvesedik is, ahol kell… Ott a próbafülkében már felhúztátok egymást?
– Csak hülyültünk. De ott mondtam, hogy venni kellene masszázsolajt, s nem hoztam pénzt magammal. Érdekelte, mit is tervezünk, és ő vette meg az olajat. Azt mondta, fele az övé.
– Értem már, kicsit megzavart, ahogy mindent tudott és elővette a táskájából.
– Láttam rajtad, hogy nem érted – nevetett Mariann-, és azt is, hogy élvezed. Különben mondtam volna neki, hogy inkább várjon meg bennünket. Gondolom, kár lett volna!
– Nem lett volna szívem várakoztatni! Még ha nem is ilyen jó csaj, azért kukkolhat bennünket, az is plusz izgalmat jelent – vallottam be.
– Egyetértünk.
– A haján nem sikerült eligazodnom. Nem volt rá időm, talán. Váll alatt ér, egyesen levágva, közben meg mintha egy másik réteg lenne alatta, ami meg háromszög alakban a hátára lóg… hm, érdekes.
– Haha! Majd megfejted legközelebb, ha lesz időd, de gondolom, tegnap inkább más izgalmas részeket fejtegettél. Punija milyen?
– Akkor láttam rendesen először, amikor hátadra feküdtél és Tünde elkezdett téged nyalogatni térdelve, terpeszben, jól kinyomta a popsit. Egy percig biztos csak néztem, hozzá sem értem, mint egy kisméretű, rózsaszín hamburger…
– Haha! Ilyet még nem hallottam a punira, hamburger. Csak megtöltötted azért!
– Persze. Nyílt, mint egy száj, beengedett. Nem hiányzott sok, hogy néhány mozdulattal tényleg megtöltsem.
– Ez a rész nekem kimaradt, mert közben élveztem a nyelvét a punimban. Mesélj!
– Megismételtem párszor ezt a benyomulást, mindig ugyanúgy összezárult, kinyílt, én meg nézegettem. Aztán bennhagytam a fegyvert és Tündét óvatosan lefektettem, és élvezettel feküdtem a feszes popsiján, csak nagyon piciket mozogva.
– Ezt halottam! Meg lehetett elégedve a hangokból ítélve!
Az út közben szaporodott mögöttünk.
Jó volt Mariannal a közös élményekről beszélni, vagyis hármunk közös titkáról. Még így utólag is vérforralónak bizonyult minden perc, amit előző nap az út menti kis panzióban töltöttünk, egymásba feledkezve.
– Ismétlés lesz? – zárta le az élmények megvitatását.
– Legyen! De kérdezzük meg Tünde véleményét is!
– Ne izgulj, meg fogja szavazni! Fog még neked cumizni! Szívesen hancúrozik velünk máskor is.
A másfél órás úton még több téma szóba került, de – ahogy ez várható – minden a szex körül forgott.
Megérkezésünkkor, hamarjában egy autós, magyar nyelvű városnézést tartottam Mariannak: ez volt az iskolám, itt találkoztam az első szerelemmel, ide jártunk randizni a második szerelmemmel…
– Majd ezeket, a szerelmeket egytől százig kérném részletezni! – nevetett rám. – Különös figyelemmel az erotikus részekre…
Amíg az ottani kirendeltségen elintéztem a teendőmet, ő a környékben kirakatokat nézett és fagyizott.
– Gyors voltam? – szólaltam meg váratlanul a háta mögött.
– Óh, ez igen!
– Még majd egy percre beköszönök indulás előtt a kollégáknak, addig pedig a városban van dolgom, mint ahogy mondtam is nekik.
– Én vagyok a dolgod? Hol intézel el?
– Megmutatom neked a környéket is. Van egy hely a parton, most nudista rész, amikor suliba jártam, ott lestük meg a csajokat, ahogy meztelenül napoztak. Nem sokat láttunk belőlük 50 méterről, amikor pedig integettek, hogy menjünk oda, hát… elszaladtunk.
– Muti a partot!
– Ma már több eszem van, nem fogsz látni, elszaladni…
Leparkoltunk több más autó mögé a gáton, és végigsétáltunk a homokos parton. Éreztem, hogy az aprócska szemcsék gyorsan utat találnak a cipőmbe, bármilyen óvatosan is lépkedek.
A folyóban térdig két nénike, egy-egy napszemüvegben, csípőre tett kézzel beszélgetett, testük már nem formás, de egyenletes barna, élvezték a napsugarakat. Arrébb egészen fiatal csajszik – baráti társaság lehet – egymás mellett fekve, minden porcikájukat átadták a D vitamin és az UV behatolásnak. Két nő könyvvel a kezében, egy fiatal anyuka szemét a jövő-menő kislányán tartva, két bácsika egyforma szürke pokrócon ücsörögve ezt a látványhalmazt fogadja be élvezettel, és bizonyára örömmel lennének az UV sugarak helyében, ami a behatolást illeti… Megjelenésünkig ez volt a helyzet, de ettől kezdve minket néztek. Még az étcsokira sült pár is, akik a bokros-fás részről elősétáltak, és leheveredtek a félig árnyékban elhelyezett, virágmintás takaróra.
Úgy tettünk, mintha csak a tényleges vízállást szeretnénk összehasonlítani a rádióban elhangzott adatokkal, lesétáltunk a folyóhoz, és hosszasan néztük a fodrozódó hullámokat.
– Elég feltűnők lehetünk itt sok meztelen ember között – állapítottam meg. – Le kell vetkőznünk, ha el akarunk vegyülni.
– Ha akarod! – egyezett bele Mariann. – Vagy sétálunk egy kicsit a parton?
– Ezt is, azt is.
Eszembe jutott az a partszakasz, pár lépésnyire csupán, ahová nemrégen egy kolléganővel látogattunk, és – ugyanilyen, feltűnést elkerülendő megfontolásból – levetkőztünk, hogy így lépünk majd be a ruha nélküli társulat területére. Miközben kolléganőm, háttal nekem, lehajolva összehajtotta a ruháit, nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Nem is akartam legyőzni a látvány provokálta ösztöneimet, amikor az egyértelmű, két tenyerem által jelzett, popsiján landoló érdeklődésem hatására abban a helyzetben maradt, csak megtámaszkodott a homokban, és szó nélkül hagyta, hogy kéretlen fegyverem felnyársalja. A gyors és beható ismerkedés folytatásához a hátára feküdt, én föléje – hogy kollegiálisan védjem a Nap káros sugárzásától – és meghitten, lassan, élvezettel korrigálva kíséreltem meg jóvátenni a váratlan hátulról támadást.
Most Mariannal a pihenők között, egy szabad területen dobtuk le ruháinkat és pucér testtel indultunk el egy közeli sétára.
Talpunk alatt a forró homokot pár lépésig szikes talaj váltotta fel. A másik homokos részen egy pár egymás szemébe és szájába feledkezett. Mindketten nagyon fehérek voltak, és nem vettek tudomást rólunk. Kicsit arrébb horgászok – jól megnézték Mariann tökéletes domborulatait. Visszafordultunk, azzal az elképzeléssel, hogy a másik irányban is teszünk egy kört.
Újból keresztülhaladva a kis homokos placcon, a pár szája már eltévedt, nem egymás ajkaiba kapaszkodtak, hanem egy különleges „69” jelet formázva feküdtek egymás mellett, csak két ponton érintkezve.
Mariann fagyi-szerűen gömbölyű popsijára tettem a kezem. Elém állt, másik kezem is a helyére került. Száját csókra nyújtotta. Lassan leereszkedtünk a csillogószemcsés homokba, ellenkező irányban. Két ujjammal egyből felfedezőútra indultam, kinyitottam a rózsaszín titkok birodalmát, és – ráhajolva-rácsodálkozva – nyelvem hegyével kóstolgattam a rejtett rubintos redők rejtélyét (marketing-szakemberek találóan elneveznék 4R-nek). Rudamat ő vette pártfogásba, újra és újra szájába vette, nyalogatta, szívogatta.
Amikor feleszméltünk, a másik pár ült a közelünkben, és ámuló tekintetük nyomaival, zavartan egy sziá-t mormogtak.
A városban végigsétáltunk kedvenc parkomon, megmutattam, hol ittam tejet reggelente, iskolába menet, hová jártam könyvtárba, moziba. Itt az a park, amin ha keresztül haladtam, az ötperces távolságot megháromszoroztam.
Ha az utak megőrzik a rajtuk lépdelők emlékét, most közösen emlékezhettünk. A kopott kövek a szűk utcában elégszer láttak vidámnak lenni, s előfordult az is, hogy hasztalan vigasztalni akartak.
Középiskolás koromban, amikor nem ízlett az ebéd a menzán, a parton sülhalat ettem, vagy egy kiskocsmában választottam házias étel-kínálatból. Ritkán kockáztam meg ezt a bátor lépést, mert ilyenkor hamar kiapadt véges zsebpénzem, és a hó végén már se reggeli tejre, se vacsorára nem tellett. Mariannal úgy 2 óra tájban, ebben a kocsmában ebédeltünk.
Délután meg egy kis séta. Elköszöntem a kollégáktól a kirendeltségen, majd hirtelen ötletből beültünk a hűs moziba egy vígjátékra. Egymás kezét fogva jóízűket nevettünk.
A film közben odakinn megváltozott a világ. Sötét felhők borították az eget, távoltól dörgések, dübörgések hangzottak, feltámadt a szél.
Gyorsan szedtük a lábainkat az elhagyott autóhoz.
– Megállhatunk még hazafelé? Mikorra kell érkezned? – próbáltam felmérni a lehetőségeket. Eddig úgy tűnt, hogy ez a mi kettőnk gondtalan napja, nem kell sietnünk sehová és semmivel.
– Mondtam, hogy később megyek, úgyhogy ráérek számodra. Bármire.
Baljós villámok cikáztak egyre közelebb.
Alig értünk ki a városból, a dúsan áramló porszemcséket kövér esőcseppek váltották fel, vidáman kopogtak a szélvédőn és elterültek a motorháztetőn. A fák egyirányba hajladoztak, először kisebb, száraz gallyak, majd méretes ágak sodródtak át az úton.
– Azért a bácsikák téged néztek meg a strandon legjobban! – Vidámságunk a vihar tombolásában sem keresett fedezéket.
Az ablaktörlő nem győzte lehúzni a zúduló esőt, alig néhány méterre láttam előre.
A szokásosnál lassabban haladtunk, a közösen eltelt nap élményeiről beszélgettünk. Akkor még nem is sejthettük, hogy az egységben átélendő kalandok sora még nem ért véget, tartogat még a nap számunkra meglepetést.
Leállt az ablaktörlő!
Minden magyarázkodást mellőzve – mármint: bocs, de elfáradtam! – középtájon befejezte a működését. Ilyen még nem fordult elő velem, a kocsival meg főleg nem.
Először szokott optimizmusommal álltam az ablaktörlő pártjára:
– A világítás működik, az a fontosabb!
Második mondatommal helyreigazítani kényszerültem, hiszen az ablaktörlő nyomorúságával már azt a pár méteres látótávolságot is elvesztettem, amit mostanig keveselltem:
– Nem szerencsés ilyen időben. Biztos a motorja állt le! – Nem tűnt valami elmés megállapításnak, márcsak azért sem, mert a megoldás lehetőségét nem tartalmazta.
– Biztosíték? Van tartalék? – érdeklődött szakszerűen Mariann.
– Ha tudnám, hogy néz ki… Merre található szerinted?
– Annál többet, hogy hallottam már a biztosíték szót, és talán láttam már olyan embert, aki felismeri a biztosítékot, nem tudok segíteni.
– Ha kiülök a motorháztetőre és törölgetem a szélvédőt, vezetsz szép lassan?
– Akkor már inkább én ülök ki és vizespólósat játszunk…
Nem ígérkezett ennyire murisnak a helyzetünk. Határozottan izgalmas volt, ha a „veszélyest” egyáltalán szabad ennyire lealacsonyítani.
Haladtunk azért, találomra az út nyomvonalán, lépésben. Néha észrevétlen mozdulattal a homlokomat töröltem le a szélvédő helyett. A percek óráknak tűntek, a méterek kilométereknek.
Beszélgetésünk akadozott, s miután egyikünk sem akarta fitogtatni helyzetünk súlyát, ennek következtében a megszokott dolgok kerültek szóba. Meresztgettem a szememet!
Végtelen utazás állt még előttünk, amikor bevánszorogtunk egy településre. A benzinmutató jelezte, még milyen hosszú útra elegendő, s ez a digitális számmisztika bizakodásra késztetett: 69.
– A kocsma! – rikkantottam fel a megoldás biztos ismeretében.
– Jól berúgunk, aztán nekivágunk? Lesz, ami lesz!
– Dehogy! Egy kocsmában mindig összejönnek a környék szakemberei, megvitatják a focit, a politikát, biztos értenek az ablaktörlőhöz is, vagy a biztosítékhoz.
A kocsmáros lebetegedett, vagy minden vendége egyszerre került elvonóra? A kocsma zárva. Semmi baj, ilyenből lennie kell még egynéhánynak egy valamirevaló községben!
Nincs.
Találtunk egy számomra ismerősnek tűnő épületet egy kis utcában, amelyik előtt tucatnyi autó parkolt, s ablakai mögül fény szűrődött.
– Nem ragaszkodom kocsmához, ennyi ember közül biztos van, aki ért is a kocsikhoz, nemcsak vezeti – jelentettem ki önkritikusan.
Mire végigértem a mondattal és beálltam egy üres placcra, rájöttem, honnan ismerős a hely: nem jártam ugyan bent, de egyszer várakoztam tévedésből előtte, és kijött egy nő, aki azt hitte, hogy gyors és fizetős lányokat keresek…
– Ez egy kupi! – közöltem a felismerésemet gyorsan Mariannal.
Ismerhetném már, 2 hét közös – az erotika világában cikázó – utazgatásaink után igazán nem kellett volna meglepődnöm a reagálásán:
– Menjünk be!
Bemenekülve egy közös esernyő alá, megnyomtam a kaputelefon gombját. Egy alt női hang:
– Szia.
Válaszoltam:
– Szia.
Ez lehetett a szigorúan titkos jelszó, mert bentről sietős kopogás hallatszott közeledni, kitárult a kapu, becsapódott mögöttünk, miközben a beengedő csaj, fején valami pulóverféle, testén egy popsit alig takaró, átlátszó, csipkés, fekete… Nem fogok belemerülni a női ruhadarabok ismertetésébe, mert még nem tartok itt a tanfolyammal! A popsihoz jobban értek, amit nemcsak ez a fekete valami nem takart, de más sem.
Hosszú udvar a terjedelmes épület mellett, itt további autók várták szabadidejét töltő gazdáikat. Középtájon 4 lépcsőfok magasban terasz – itt kocogott fel, aki beengedett bennünket –, onnan széles ajtó nyílik.
Belül is minden tágas, s még tovább növeli ezt a hatást, hogy nyitva állnak az ajtók. A gigantikus méretű, kissé csicsás padlólapokkal borított, széles folyosó-jellegű helyiségnek se vége, se hossza, balra talán kitárt mosdóajtó, jobbra – a bútorzat alapján – valami konyhaféle. Hosszában 3 kétszárnyú ajtó, a bejárattal szemköztin benézve, a terem klubhelyiségre hasonlít. Az arányok megálmodói a földszinten nem kicsinyeskedtek.
A túlsó falon óriás tévén kemény pornó nyögött, a társaságot cseppet sem zavarva. Miért is néznék a filmet, amikor a több asztal köré csoportosuló, hangos férfiak társaságát 2/3-os arányban hangtalan és – nem kell divatkommentátorként díszelegnem – szinte ruhátlan hölgyek színesítették. Jól látszott, hogy nem egy összefüggő csapat jött ide kikapcsolódni, hanem több, 2-4 fős haveri kör. Mindegyik asztalnál külön élet zajlott. Bizonyára a másik két helyiségben is hasonló lehetett a helyzet, mert a kiszűrődő – helyesebben: hömpölygő – hangok a végletekig egyeztek az itteniekkel.
Arra kevés esélyem lehetett, hogy felkiáltva – van itt valaki, aki ért az autóvillamossághoz? – bárki is rám figyel, esetleg még válaszol is. Érkezett azonban messze jobbról egy nő, vastag combjai súrlódtak egymáshoz, arckifejezése alapján itt mindenki ismeri a rendet, feltalálja magát a szolgáltatások labirintusában, nem érti hát, miért toporog két most érkezett vendég az ajtóban.
Ráadásul egyikünk – Mariann – nőnemű. Feltűnően, kihívóan nőnemű! Tévedtem! Ez a tény – magamban Madamnak neveztem – számára cseppet sem tűnt különösnek.
– Mit szeretnének? Az egész ház a rendelkezésükre áll – tárta szét vaskos karjait kétirányba, a konyha és a mosdó felé.
– Különleges kérésünk nincs, csak inni szeretnénk valamit – kezdtem az egyszerűbb kívánsággal -, és találni valakit, aki működőképessé teheti a kocsi ablaktörlőjét.
– Ez a szerelősdi nehéz eset, mert nemigen van lehetőség megkérdezni a vendégeket, mivel foglalkoznak, van-e családjuk, satöbbi… – válaszolt eltűnődve. – Előbb meg tudnám mondani, melyikük mi iránt érdeklődik a szexben, de erről meg nem beszélhetek. Mit hozhatok inni?
Beültünk a szemközti helyiség legközelebbi sarkában üresen álló, alacsony asztal melletti süppedős fotelekbe.
– Tudom, hogy ezt csajos dolognak tartod, de most veled szeretnék elmenni mosdóba – jelentette ki Mariann. Egyébként tényleg furcsának tartom ezt a kísérgetős szokást, de jelen körülmények között megértettem.
– Mehetünk!
Bekukkantottunk az útba eső, másik gigantikus boxba, vagy inkább terembe, ahol jóval több pasit láttunk, viszont ők jóval kevesebb csajra – mindössze egyre – jutottak mindahányan. Itt valamiféle legénybúcsú címmel megrendezett féktelen gang-bang-parti bontakozott ki éppen.
– Miből gondolod? – kíváncsiskodott Mariann, amikor ezt megemlítettem.
– Belenéztem a csaj szemébe…
– Haha! A szemébe? Nem jutottál addig, megálltál a ciciknél vagy a flitteres bugyinál!
A mosdó előterében – melynek ajtaja nyitva állt – két csaj fújkált valamit egymás testére, és gondosan elsimogatták, főleg a cicikre fektették a hangsúlyt. Az eredmény az elkészült felületen ezernyi apró pöttyben csillogott. Szívesen tanulmányoztam volna ezt a műveletet egy darabig – sosem lehet tudni, mikor lehet szükség az ilyen ismeretekre -, de Mariann néma tanakodására figyeltem fel: az innen nyíló ajtók mind egyformák, sehol egy felirat, egy piktogram… Melyik helyiséget ki használhatja rendeltetésszerűen?
Amelyikbe benyitottunk, ott mindenféle berendezés megtalálható. Mariann bevonult az egyik fülkébe, én a falból kiemelkedő két alkalmatosság egyike mellett lehúztam a cipzáramat… Szinte ajtóstól lépett be ekkor egy koma, majdnem a falról visszapattanva, könyökével-alkarjával megtámaszkodott a szabad pisilőhely mellett, másik kezével neki kezdett a tervezett művelet előkészítéséhez… közben le nem vette rólam a szemét!
Nem tudom, ez másoknál hogyan működik, de én képtelen vagyok pisilni, ha néznek. Főleg, ha egy koma! Ha egy csaj nézeget, az izgalmas és nem tudok a feladatra koncentrálni. De ha egy koma néz – és teljes vörösben játszó fejét felém fordítva bámul – az idegesítő, taszító. Még szerencse, hogy e bonyolult művelet közben, elővétel folyamán, már a nadrágjában megnyitotta a csapot, és – erősen reméltem – az egyik cipője szerencsésen megtelt, így elterelődött a figyelme rólam és mégiscsak sikerült elvégeznem azt, amiért jöttem, szakértően vizslató közönség nélkül.
Mariann is végzett, kilépett a fülkéből, és már vidáman mostuk a kezünket közös vízsugár alatt.
Visszafelé ismét benéztünk a legénybúcsúhoz. Az egyetlen csaj a középen álló asztalra fekve markolászta a melleit, miközben a vendégek körbeállva saját nadrágjukkal tettek ugyanígy. Kollektív előjátéknak nevezhetjük.
– Gondolod, hogy minddel elbánik? – Mariann kérdése inkább kijelentésnek hangzott.
A középső teremhez érve kis mozdulattal jeleztem, hogy menjünk tovább. A harmadik, eddig felfedezetlen helyiségben tízen tartózkodtak. Ez lehetett a retro-parti: combfixes nők öltönyös férfiak ölében, pezsgőt ittak üvegből.
– Hová kérik az italt? – kérdezte a váratlanul felbukkanó Madam. Egyszerre nyúltunk a poharakért. – Szétnézhetnek fönt is, ha gondolják, vagy az alagsorban is, itt mindent szabad, semmi nem kötelező.
Kettőt kanyarodott velünk a lépcső. Fenn sok kisebb, még kisebb helyiség. Abban következetesnek bizonyult a tervező, hogy minden szoba bejáratát nagyméretű üvegbetét díszíti, ezért az ajtókat nincs is értelme becsukni. Ahogy belestünk az elsőbe, csodálkozva állapítottuk meg, hogy a falakat is nyílások és üvegfelületek törik meg.
Nincs titok, mindenki láthat mindent. A kukkolók kiélhetik vágyaikat!
Ki is használtuk az alkalmat, érdeklődéssel néztünk be minden szobába. Csak néhányat foglaltak el ideiglenesen – talán még korai az időpont -, ám ezekben intenzív játékok folytak.
Az ágyhoz pányvázott, testes komának még a szemét is bekötötte az a csaj, aki vastag, de ártalmatlannak tűnő korbáccsal a kezében, lassú ügetésben tartott az ügyfél végkifejlete irányába. Haját és melleit dobálta, feneke körkörös és függőleges irányban mozgott, váltakozva. Megelégedéssel szemléltem ezt a lassú tempót – beleélve magam az alulsó szerepkörbe – így lehet igazán, hosszan élvezni! A korbácsot nem kívántam meg…
A szemközti szobában a franciaágy hasztalan várta, hogy használatba vegye a falnak támaszkodó, szemét a mennyezetre emelő, tátott szájú, tréningruhás sportember és az előtte meztelenül térdelő, franciázó, fitt testű nő.
Már azt hittük, vége, mindent láttunk, amikor 2 üres helyiség után egy mozgalmas következett: két hapsi igyekezett egyszerre levezetni az egész héten felgyülemlett feszültséget az ágyon közöttük négykézláb elhelyezkedő, nőiesen telt csaj segítségével, akinek még arra is jutott energiája, hogy – elülső elfoglaltságát félretéve – egy pillanatra felénk mosolyogjon. Az őt körbetotyogó ügyfelek szempontjából ez a gépies közömbösség nem nyerte el a tetszésemet. Tetszett a gömbölyű popsi. A pasik nem törődtek semmi mással, csak törekedtek minél mélyebben a megfizetett élvezetekbe furakodni, elölről–hátulról.
Az nem derült ki, hogy a hármashoz tartozik-e, vagy csak hozzánk hasonló turista az az önmagát libatömő mozdulatokkal kényeztető kukkoló, aki a következő, egyben utolsó szobából, egy üvegen át szemlélte izgatottan, hogy most popószexhez emelkedett-e meg a hátulról közelítő férfi.
– Hm? – kérdezte Mariann.
– Annyira nem – válaszoltam.
– Akkor jó! – megkönnyebbült sóhajjal jelezte, hogy bár érdekes volt, amit láttunk, talán még izgalmas is, és mindenképpen izgató, de látványnak elég, beszállni semmilyen módon nem szándékozunk. – Alagsor?
– Érdekel, keressük meg!
Nem bizonyult bonyolult esetnek, ahogy az ottani vendégek és bentlakók sem. Azt nem lehetett tudni, közülük kik a vendégek, s kik az itteni, fizetett alkalmazottak, de jót lubickoltak a medencében, egyikük vizes pólóban, a többiek pucéran. A négy lányt alaposan megnéztem – mindegyiküknek szép, hosszúhaja volt, összefogva – s hat srác tartózkodott még az alagsorban.
– Padlás nincs?
A parton elhagyott ruhadarabok, törülközők társaságában néhány ismeretlen rendeltetésű eszköz. Egyik guillotine talán? A másik esetleg nőorvosnál használatos bútor…
– Felfekszel, oda a puffokra felteszed a lábaid, és matatnak benned… – erősítette meg Mariann a feltételezésemet.
– Dehogy fekszem! – tiltakoztam.
– Elhiszed, hogy tudok olyat ajánlani, hogy mégis felfekszel? Fogadjunk?
– Mondd!
– Lecumizlak.
– Nyertél! – Engedelmesen kezdtem gombolkozni.
– Utánanéztem – szólalt meg hirtelen a Madam mögöttünk -, van egy villamossági szerelő. Ha gondolják, felhívhatom, hogy jöjjön el, vagy elmondom, hogy találhatnak oda.
– Nincs túl késő? Dolgozik még ilyenkor? – Még néhány aggályomat örömmel előadtam volna, amiért ilyen felesleges dologgal megzavart bennünket. Az ablaktörlő ráér!
– Nincs későn, csak a felhők miatt van sötét. Biztos egyből átjönne, néha kutyasétáltatás közben is be szokott ugrani egy menetre.
– Itt megvárlak. Jó? – Mariann elhelyezkedett egy műanyag széken.
Madam nyomában a ház egy ismeretlen részébe jutottam. Mindenütt ugyanaz a stílus, amit az eddig látottak során tapasztaltam: pénz nem számít! Ízlés sem.
Az iroda-szerű, csupa bőr bútor helyiségben egy kedves arcú lány füleiből vezetékek lógtak az egyik oldalán tartózkodó lejátszóhoz. Balján egy szőrtelen kutya lihegett.
– Foglaljon helyet! – Hely nem volt, úgyhogy megköszöntem, és állva maradtam. A kanapén eldőlő lány felé pillantottam. – Ő a lányom, ne törődjön vele!… Azért is szerettem volna, ha beszélünk, mert lenne egy ajánlatom.
Talán munkásfelvétel van a kupiban? Ez most az interjú? – nevettem magamban, de kívülről közömbös maradtam. – Lehet, hogy nekem kellene alul feküdni, és sok pénzért lovagolnának rajtam szépmellű nők? Bár könnyen előfordulhat, hogy abban az emeleti szituációban nem a csaj volt a fizető.
– Egy komoly, megbízható emberre van szükségem… – Hatásszünet. Nem gyakorolt rám hatást, bár komolynak is, és nem kevésbé megbízhatónak ismerem magam. Viszont az ő részéről túlságosan korainak tartottam ilyen jellemzést, ezért csőbehúzás veszélyét láttam fennállni. Vártam a folytatást. Egyik combját felhelyezte az asztal sarkára, amitől elkezdett méginkább feszülni rajta a ruha, felkészültem, hogy szapora pislogással fogom kivédeni a lerepülő gombokat. – Hetente egyszer, inkább kétszer körbe kell járni meghatározott útvonalon, ennyi a feladat. Adok címeket, ahol napi árfolyam, mínusz 20 százalékon átveszi a lányoktól az Eurót, aztán napi árfolyamon ezt több helyen átváltja, és nekem ideadja forintban mínusz 10 százalékon.
Nem szólaltam meg. A kutya élénk farkcsóválás közepette befúrta a fejét a lány ruhája alá. Madam azt hitte, számolok:
– Korrekt üzlet, jó pénz van benne! Vállalja?
– Meg kell gondolnom.
– Holnap kezdhet, sok pénzről van szó!
– Elhiszem, és köszönöm az ajánlatot. Első hallásra a kockázat is sok, meg kell gondolnom.
A lány becsukta az egyébként is félárbocon tartott szemét. Hallatszott a kutya lefetyelése… Odakintről meg semmi! Elállt a vihar?
– Itt a számom – egy cédulára firkált -, holnap 14 óráig várom a jelentkezését.
– Rendben van, köszönöm, de csak akkor fogok telefonálni, ha érdekel az üzlet. Ha nem, nem… Szerelő meg már nem is szükséges, nem esik az eső.
– Maradjanak azért, amíg jólesik, és tekintsék magukat a ház vendégeinek! Ha üzlettársak leszünk, ez mindig így maradna – bevetette az összes érvkészletét: – természetesen a lányok is bármikor ingyenesek lennének.
Mariann boldogan és megkönnyebbülten fogadott:
– Sikerült?
– Nem kell már, nem esik.
– De jó! Menjünk? Maradjunk?
– Sétáljunk fel a földszintre, és majd eldöntjük!
– És amit ígértem neked? A kocsiban kéred? Nekem ott is jó!
Az emeletről éles sikoltás verekedte magát keresztül a hangzavaron. A hármas számú – retró – helyiségben a vendégek andalító dallamokra gyömöszölték a háziakat. A középsőből 2 pár lépett ki éppen, s vagy az alagsor, vagy valamelyik emeleti szoba irányába tartottak, talán négyszereplős, külön buliba.
A túlsó – mosdó irányában lévő – helyiség felől semmi nem hallatszott. Kíváncsi voltam, hogy ez a feszült koncentrálás következménye, vagy egyszerűen a legények más helyszínen folytatják a búcsúztatót.
A minket korábban beeresztő csaj felkacagva és nagyokat ugrálva, egy újabb társasággal a sarkában lépett be, akik közül ketten máris a formás fenekét fogdosták.
– Kit tudunk menni? – kérdeztem tőle.
– Ezt a gombot – mutatta a falon – majd nyomjátok meg!
Kellemessé vált az esőszagú levegő.
– Mi történt, amíg távol voltam? – kérdeztem Mariannt, miközben lassan kikanyarodtunk a ház előtti füves parkolóból. Ugyanakkor elindult egy dobozszerű furgon is.
– Honnan tudod?! – csodálkozott rám.
– Látom a szemeden…
– Nem is a szemem nézted, hanem a számat! Biztos rosszul esett neked, hogy elmaradt, amit ígértem… Nem marad el! Itt meg is állhatunk, a kutya sem jár erre!
– Csak miattam? – Nem kötözködésképpen kérdeztem, csak mindig jólesett hallani a választ, akármi is az.
Kétszer mentünk végig ugyanazon az utcán, mire megtaláltam a helyes utat, nyomunkban a furgon. Szintén eltévedt?
– Eddig nem nagyon zavart, legalábbis remélem, ha csak egyikünknek volt valami, engem sem zavar, sőt: gondolod, hogy csinálnék olyat, ami nekem nem jó? Na látod?!… Különben semmi nem történt, csak olyan rossz érzés fogott el, amikor várakoztam. Mintha kilógtam volna a sorból, mindenkinek akadt partnere, te meg elmentél… De mesélj te! Láttam a szemeden…
Részletesen elmeséltem a munkaajánlatot, és nem felejtettem ki Madam lányát sem a kutyával.
– Gondolod, hogy a puniját nyalta? – ámuldozott.
– Nem láthattam, de nagyon ott tartózkodott. Bő ruha volt a kiscsajon, felemelhettem volna, hogy bocs, csak megnézem, mi történik itt…
A furgon most egészen közel merészkedett, ezzel fenyegető jellegűre váltotta a díszkíséret feeling-et.
– Ez nem is fontos! Mit fogsz holnap mondani a combos nőnek?
– Semmit, mert fel sem hívom. Ezt már ott eldöntöttem.
– Kockázatos?
– Azt hiszem, nagyon! Képzeld el, átvágják a csajokat hamis pénzzel, aztán egészen biztos, hogy nem lehet csak úgy magánszemélynek valutát váltogatni üzletszerűen… Ki tudja, ki akarna átverni, mert végül is több emberrel lenne kapcsolatom, vagy közülük kit kísértene meg az a tudat, hogy milyen sok pénzzel furikázom… Az már csak a ráadás, hogy én is egy lennék a sok közül, akik szipolyozzák a csajokat.
A furgon gazdája gondolt egyet és bődületes füstöt okádva otthagyott bennünket.
– Megértelek, és én is így döntenék a helyedben. És akkor is aranyos voltál, amikor fogtad a kezem a moziban!
– Ez most, hogy jutott eszedbe?
– Csak visszatereltem a szót magunkra.
– Megállunk?
– Te állsz, én meg élvezetet szeretnék neked gerjeszteni.
Sylvia a szobalány 3
Legnagyobb bosszúságára estig bentrekedt a szekrénybe. Az uraság olvasással töltötte a nap fennmaradó részét egészen sötétedésig. Távoztával Sylvi elgémberedett tagokkal, kissé megtörtem és szomjasan hagyta el a leshelyét. Volt ideje viszont kigondolni a hogyan továbbit.
Johann tudja, hogy hol lakik Josephine kisasszony, csak rá kell vennie arra, hogy elvigye hozzá, és azt is tudta, hogy ezt nem lesz nehéz megtennie. Nem kell mást tennie, csak ismét ellátogatnia a kocsiszínbe. Másnap délután, mindenre felkészülve most nem vett fel semmit a szoknya alá. Tudta, hogy ez tényleg nagy szívesség lesz, Johann most valószínűleg nem fog megelégedni a kezével. Szoknyáját felhúzta a hasáig, és jó alaposan, sok nyállal benedvesítette magát alul. Újaival magába nyúlt, és igyekezett mindenhova a lehető legtöbb nyálat eljuttatni. Ennek végeztével indult el a kocsiszín felé, lelkiekben is felkészítve magát a történtekre. Útközben kissé összeborzolta a haját, és megint lazított a kebleit takaró ing fűzőjén.
A kocsiszínbe lépett, és be is csukta maga mögött az ajtót. Megfordulva tekintete azonnal a Johanéval találkozott, de legnagyobb bánatára Peter, a lovász is a színben tartózkodott. Megpróbált észrevétlenül, ahogy érkezett távozni, de Johann megszólította.
– Sylvia, ne siess annyira. Mi járatban vagy errefelé?
– Semmi, Johann, veled akartam beszélni, de nem vagy egyedül, nem akarok zavarni, visszajövök később.
– Ugyan, csak Peter van itt. Gyere ide, mond, mit szeretnél.
Johann mosolyogva hívta maga felé a lányt, közben Peter pislogás nélkül figyelte a őt, próbálva belesni az ingecske résein. Sylvia már sajnálta, hogy ennyire óvatlanul és felkészületlenül sétált be a két férfi birodalmába. Peter arcáról nem sok jót tudott leolvasni. Bátortalanul közeledett a két béreshez, és megállt Johann előtt. Peter a bal oldalánál állt, kezében egy ronggyal. Onnan tökéletesen ráláthatott Sylvi jobb mellére, mely így oldalról gyakorlatilag teljesen kilátszott a ruha gyűrődésén át. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Johann, be kellene vigyél a városba Josephine kisasszonyhoz. Nekem is üzleti ügyem volna vele.
Johann harsány nevetésben tört ki.
– Neked milyen üzleti ügyed lehet egy kurvával? Az ilyen jellegű ügyeidet eddig velem intézted!
– Tudom Johann, de ez most nagyon fontos lenne, igazán, és bármit megteszek neked érte.
Ahogy az utolsó szavai is elhangzottak, jött rá, hogy nem Peter előtt kellett volna megkérnie Johann. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban Johann a tekintetével kiparancsolta Petert a kocsiszínből. Peter először nem akart tudomást venni az utasításról, de Johann egy kézmozdulattal egyértelművé tette számára, hogy Sylvi most csak az övé. A fiatalabb fiú lassan elódalgott, így Sylvi legnagyobb megkönnyebbülésére kettesben maradhatott a kocsissal.
– Beviszlek a városba, de ehhez oda kell, hogy add magad teljesen. Vetkőzz le szépen. Egyébként miért akarsz találkozni egy utcalánnyal?
Miközben a kérdést feltette, ő is elkezdett vetkőzni, először az ingjétől, azt követően a csizmájától és a nadrágjától is megszabadult. Farka testére merőlegesen mutatott Sylvi felé.
– Volna pár kérdésem hozzá, tudod, rájöttem, hogy milyen jellegű ügyeket szokott intézni a kisasszonyka az úrral. Emiatt akarok vele találkozni, ezért jöttem megint hozzád.
Lassan kikötötte közben szoknyáját, mely így magától omlott le bokájára. Fején keresztül elkezdte lehúzni ingjét is, de mikor a ruhadarab a fejét takarta, és karjai is a feje fölé voltak emelve, Johann erős marka összefogta két kezét, így nem tudta sem fel, sem levenni az arcát eltakaró ruhadarabot. Fülével hallotta Johann gyorsuló lélegzetvételét maga mellől, és megérezte kezeit is meztelen bal mellén. Keblei megemelkedve, feszesen álltak Johann keze előtt, mellbimbói a benti meleg után a szín árnyékának hűvösében szokatlanul meredeztek előre.
A béres kezei egyre határozottabban szorították pici keblét, majd lassan elindultak lefele, végig simítva bordáin, hasán, le, egészen az öléig.
Sylvit zavarta, hogy nem látott semmit és kezeit sem tudta használni. A kiszolgáltatottságtól eredő félelme miatt enyhén elkezdtek remegni a lábai. Johann kezei már a szeméremajkait simogatták, benyúlva végigsimítottak nyálától nedves hüvelybemenetén és csiklóján.
– Sylvi, érzem az izgalmadat és a nedvességet. Fantasztikus vagy.
Johann egy mozdulattal szabadította meg a lányt felsőjétől, így annak szabaddá vált a látótere és kezei is. A férfi előtte állt, meredező pénisze a lány hasfalát böködte, aki kis termetével jó másfél fejjel volt alacsonyabb a kocsislegénytől. Johann szorosan magához húzta a lányt, így farka ő és a lány közé szorult. Hevesen csókolni kezdte a cselédet, aki kényszeredetten viszonozta közeledését.
A férfi két keze Sylvi vállaira nehezedtek, és megpróbálták lenyomni a lányt, de annak most nem volt kedve a szájába venni Johann farkát.
Ellenállt, és Johann sem erőltette tovább. Megfogta a lányka kezét, és az egyik zárt utasterű hintó felé húzta. Kinyitotta az ajtót, és belépett, maga után húzva Sylvit a szépen kárpitozott falak közé. A lányt a kényelmes ülésre fektette, és a térdeinél fogva szélesre tárta combjait, tökéletesen láthatóvá téve így a csillogó, enyhén szétnyílt, puncit. Egyik kezében tartva farkát a lány nyílásához igazította, és határozottan, de most nem durván behatolt Sylvibe. A lány szemei elkerekedtek az érzéstől, ahogy Johann egyébként nem nagy pénisze feszítette őt. Szélesre tárt combjai között a kocsis elkezdett mozogni. Két keze a lányt derekánál tartotta, és az ülés előtt térdelve fenekét előre hátra mozgatva kezdte el kefélni.
Sylvi, visszatekintve emlékeiben, a prosti reakcióját utánozva elkezdett nyögdécselni, és a várt hatás itt sem maradt el. A férfi meglepődött, elmosolyodott, és gyorsabb tempót diktálva kezdett el a lányban mozogni. Farkát teljesen kihúzta Sylviből, és minden egyes lökésnél újra behatolt a lányba, folyamatosan dörzsölve farkának végével a lány csiklóját, aki önkéntelenül is elkezdett, immáron magától nedvesedni.
A selymes és meleg és finoman táguló barlang egyre nagyobb örömöt szerzett Johannak, aki igyekezett kiélvezni mindegy egyes behatolást és punciban töltött pillanatot.
Már a lány sem érezte a feszítő érzést és a fájdalmat, szemeit becsukva várta, hogy a férfi elvégezze a dolgát. Johann egyre hevesebben ostromolta a testét, mindegy egyes lökéssel felnyársalva a lányt. Nyögései hörgésbe fúltak, és az élvezés pillanatában kirántotta Sylviből a farkát, és néhány kézmozdulat után elkezdte nedveit a lány hasára és kebleire lövellni. Hosszú fehér csíkokat vetett Johann minden egyes mozdulata Sylvi hasára, az utolsó mozdulatok a köldöke környékére fröccsentették spermáját. Johann, megmámorosodva a tudattól, hogy így kielégítette a lányt, hatalmasat élvezett.
– Beviszlek a városba kislány, holnap úgy is újra kell vasaltatni a kováccsal az egyik kereket ezen a furikon. Vigyázz, hogy ne kend össze a kárpitot, óvatosan mosd le magad. Hétfőn hajnalban legyél a kapunál.
Egy mozdulattal Sylvi hasára dobta a lány blúzát, és, mint aki jól végezte dolgát, magára hagyta őt. Nem lévén más választása kénytelen volt azzal letörölni magáról a sikamlós nedvességet. Öltözködés közben szokatlan hiányérzetén gondolkodott, melyet azóta érzett, hogy Johann kirántotta belőle a farkát. Ahogy szoknyáját igazgatta, önkéntelenül is magához nyúlt lent, és ahogy a csiklóját megérintette a puha, de mégis érdes tapintású anyag, megborzongott, és megremegtek a lábai. Egy pillanatra elgyengült, de magához térvén kirohant a félig nyitva hagyott ajtón a délután melegébe.
Egy fürdésre, és tiszta ruhára lesz szüksége, és arra, hogy gyorsan elteljen a másnap is.
Mélytorok bébi
Úgy alakult, hogy hazavittem, pedig nem volt benne a levegőben. A diplomaírásomkor beszélgettünk komolyabban, addig fel sem tűnt, hogy a világon van. Meleg volt, ültem be a kocsimba.
– Merre mész? – kérdezte, és olyan furcsán csapzott volt a haja.
– Zugló felé – feleltem, de nem akartam útitársat. Tikkasztó meleg volt, és semmire nem vágytam jobban, csak arra, hogy ledögölhessek a csajomnál, úgyis aznap későn ért, hónapot zártak. Beült, kis blúz rajta, kis mell, de 2 számmal kisebb melltartó, féltem, hogyha nagyobb levegőt vesz, akkor szétszakadnak a gombok. Sovány, de mégis plöttyedt. Elvből nem sportolt soha, utoljára szakközépiskola negyedikben izzadhatott meg tornaórán. Sima, koptatott kék farmer. Combon feszül, seggen feszül, deréknál lóg. Tipikus, semmilyen tucatnő. Lábán szandál, eléggé ápolt körmök, de fájóan átlagos. Se nem szuperszép, se nem szuperszar. Langyos víz.
Kegyet gyakorlok vele, hátha jó lesz valamire, hazáig viszem. – Feljössz, kérsz egy üdítőt? – kérdezi.
– Inkább leszophatnál – adom a bunkót, hátha azt hiszi, csak viccelek. Rámmosolyog, de nem kurvásan, inkább aranyos, idegesítő mosollyal.
– Arról is lehet szó.
Felmegyek, a lakás tipikus albérlet, pedig meg voltam róla győződve, hogy a lány budapesti. Hát nem, sőt, nyírbátori. Már majdnem állatszex, gondoltam, de tudom: vidéki csajokkal mindig tutibb, elsőre is. Zuhanyozz le, mondja, addig keresek innivalót. Lezuhanyzom, a fürdő tiszta, de zsúfolt, mindenféle kenceficék, hajlakkok, tubusok, tégelyek, flakonok. Gyors zuhany, törölközöm, de már jön be. Ráültet a vécére, és eltünteti a faszom a szájában. Hozzá erős torokhangok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is van. Nem küzd, nem erőlködik. Kiveszi, felpofozom vele. Beindul tőle, vetkőzni kezd.
– Állj, szopásról volt szó – szólok, és húzom rá a fejét, nem tiltakozik, azt hiszi, megkattanok majd, és meg fogom baszni. Ebben téved, több ok miatt is. Tiszta nyál a faszom, falja, falja. Aztán kiveszi.
– Lőj már a számba, érezni akarom az ízed – közli rekedtes, erotikusnak szánt hangon. Ó, ez is csak egy szar kurva.
Szopatom magam, erősen, keményen. Tényleg baszom a pofáját. Lassan spriccelnem kell, kiveszem a szájából, felhajtom a vécédeszkát s háttal fordulok neki. Azt hiszi, a seggemet akarom nyalatni, egyből húzza szét a farpofáimat és már nyal is közéjük. Nyelveli a lukam. Legalább többet lövök majd. Beleélvezek a vécébe, későn veszi észre, dühösen maga felé fordít, hogy néhány cseppet kapjon, de hiába. Kiröhögöm. Jut egy kicsi a vízbe, egy kicsit az oldalára és a nagy része meg oda, ahová szarni szokás. Teljesen ki van bukva.
– Ha azt akarod, hogy megbasszalak, szépen nyald ki onnan az ebéded, de ne a vécékefével moss utána fogat. – sziszegem, és indulok kifelé a fürdőből. Az ajtóból visszanézek, lelkesen lefetyeli a klozetot, nyalja az oldalát. Vagy nagyon bízik abban, hogy nem nyal be semmilyen betegséget, vagy tényleg elmebeteg módjára imádja a gecit. Leülök egy székre, hallom, hogy fogat mos.
Kijön, meztelenül, bosszúra éhesen, kiváncsi vagyok, mit talál ki. Letérdel, egyből elkezd szopni.
– Egy kicsi még maradt benned – mosolyog, azt hiszi, nyert. A hajánál fogva húzom le a faszomról, az ajkaival kapaszkodik, de hiába.
– Nem beszélgetni jöttem, baszd meg – mondom neki, telve gyűlölettel, hogy miért engedtem ilyen ótvar nővel kiszopatnom magam, aki kinyalja az anyagot a klozetból, utána meg felsőrendűsködik. Itt, ha győzni akarok, a sima seggbebaszás nem jó. Mást kell kitalálnom.
– Mutasd a valagad – mondom ezzel a lendülettel. Egyből fordul és pucsít, de mondanom sem kell, nem nullkilométeres. Biztos van otthon valami erdőkerülő faszija, aki egész nap a határt járja motorral, falja a friss levegőt, hazamegy, bezabál, szétkúrja a valagát, és ahogy lefordul róla, már alszik is. A dühtől kurva nagyot vágok a seggére, durván benyúlok a pinájába. Tocsog.
– Folyásod van, vagy mi az isten? – kérdezem.
Nem válaszol, befelé húz magával a hálószobába. A falak fehérek, az egyik oldal szinte az ablak maga, vakító a fény. Az ágya nagy, szinte új, kényelmes, nem büdös. Ha nem tudnám, hogy ez tényleg egy szar kurva, azt hihetném, hogy valami isteni szerencsében részesülök. De nem, ez egy beteg nő, ha nem én hozom haza, akkor egy buszsofőr, vagy egy újságos vagy egy rendőr részesedik a leszopás „kegyében”. Elfog az undor, pláne, hogy egyből négykézlábra áll az ágyon, a pinája gondozott, de a segglukán van-egy két finom ősszőr. Már akinek finom, merthogy bele nem nyalok sehová sem, az hétszentség. Elkezdem ujjazni a pináját, és kenni a lucskot a valagára; közben a segglyukát mozgatja, szinte nyeli el a síkosítást, áll a faszom, megpaskolom vele, boldog, az hiszi az jön. De nem. Kimegyek a fürdőbe, hozom a fogkeféjét, a vége tiszta vízkő, mivel egész nap a pohárban áll, és nyomom fel a pinájába, de csak két ütemet, mert azonnal csúsztatom be a seggébe. Boldog és elégedett. Kicsit felfelé nyomom a végét, hogy tényleg élvezze. Egyből hátrafordul és mosolyog. A kurva anyádra vigyorogj, gondolom, és azt kérdezem tőle, szeretne-e, valami extrát.
– Igen, sóhajtja – és szemmel láthatóan várja, hogy megbasszam a seggét fasszal. Ki is veszem a kefét, és megfordítom, a sörtés felével megy vissza. 3 másodperc alatt jut el a tudatáig. Fájhat neki, de erősebb az orgazmus iránti vágya.
– Na, akkor húzogasd magadnak, te beteg picsa – suttogom, és ráköpök a hátára, és már kinn is vagyok a szabadban.
Sylvia a szobalány 2
A napok ólomlábakon vonszolták magukat, és csak nem akart eltelni a hétvége. Sylvi minden apróságot megkapott Johanntól, bár az átadás nem történt zökkenőmentesen. A kocsis megint oldotta a gatyamadzagját, viszont a kislány most nem úgy volt öltözve, így nem ment bele semmi ilyesmibe sem.
A cselédlány a megszokott módon folytatta napjait, takarított, és ha kellett a konyhában segédkezett. Talán a hétfői munka előszeleként, de lehetőséget kapott arra, hogy saját maga helyezze el az úr kávéját annak dohányzóasztalán, mely közvetlenül a dolgozószobából nyílott. Az úr éppen a Johannal beszélt, aki vigyázzállásban, szemét lesütve várta az utasításokat. Sylvia önkéntelenül is meghallotta az utolsó szavakat.
– Johann, ma délután menj be a városba Josephine kisasszonyért, halaszthatatlan üzleti ügyet kell megbeszélnem, ahogy azt a mullt héten is tettem, lódulj!
A szolga sebtében elköszönt, és sietős léptekkel távozott a kocsiszín felé. Sylvinek, bár maga sem tudta, hogy miért, de felpezsdült a vére. Ma délután nem volt beosztva, és már tudta, hogy hol fogja tölteni a napjának ezt a részét. Bár tudta, hogy az állásával játszik, és egy hatalmas verés is járhat, ha rajtakapják, mégis úgy döntött, meglesi az urat és azt a bizonyos Josephint, de most nem csak a kulcslyukon át.
Letette a kávét az asztalra, és sietett, hogy befejezhesse aznapi munkáit, és felkészülhessen ő is maga módján a délutánra. Gyorsan végzett mindennel, izgalmában talán kissé el is kapkodva a munka végét. Tudta, hogy az úr hamarosan ebédhez ül, és a dolgozószoba üres lesz egy darabig. Gyorsan felvette hát a fűzős inget, és a hozzá tartozó színtelenebb szoknyát. Ha esetleg lebukna, nem a szép ruhájában akart kikapni. Feltűnés nélkül, de sietve haladt át az előtéren és a dohányzón be a dolgozószobába. Alapos megfontolás után a dohányzót és a dolgozót elválasztó ajtó melletti szekrényben foglalt helyet, innen, ha résnyire kinyitotta az ajtót, tökéletesen rálátott a szófára és a nagy tölgyfa íróasztalra. Szerencsére a szekrényajtó nem nyikorgott, és a szekrényt sem használta az úr, így nem kellett nagyon összehúznia magát.
Kényelmesen leült egy utazótáska szélére, és fejét a szekrény hátuljának támasztva várta a történéseket. Észrevétlenül, és csendesen kúszott az álom a szemhéjaira, lassan elaltatva ezzel a lányt a sötét zugban.
Az ajtó becsukódására riadt fel álomtalan alvásából, hirtelen nem is tudván hol van, elkezdett tapogatózni maga körül. Amikor az úr hangját meghallotta, a rémület kerítette hatalmába, de rájött, hogy nem hozzá intézi szavait. Lassan és óvatosan nyitotta ki résnyire a szekrény ajtaját, és kilesett. Először az uraság vékony testalkata eltakarta a kilátást, de ahogy távolodott az ajtótól, úgy rajzolódtak ki Sylvi előtt a történések.
A dáma, akinek immár a nevét is tudta, egyenes derékkal állt az íróasztal előtt, kezéről épp vékony selyemkesztyűit húzgálva le magáról, nehézkesen, minden újáról külön külön. A kesztyű Josephine könyökéig ért, így egy keveset látni engedett felkarja barnára sült bőréből.
Halványkék, válláig érő, rövid ujjú ruha volt rajta, alakját most is szorosra húzott fűzővel tette még tökéletesebbé, melynek segítségével keblei majd kibuggyantak a mélyen dekoltált ruhából. Hosszú, bokáig érő bő szoknya volt rajta. Fényesen csillogó fekete haja most copfba fogva omlott le hátára.
– Kedvesem, hagyja nyugodtan magán azt a kesztyűt!
Josephine félreérthette az uraság gondolatait, mert ekképp válaszolt:
– Ha megint hasonló örömökre vágyik, mint legutóbb, le kell, vegyem, ugyanis a tisztíttatása nagyon drága mulatság, nem szeretném, ha kellemetlen szagot kapna valamitől. – arcán a jól begyakorolt buja mosollyal, és kidomborodó kebleivel próbálta elterelni figyelmét kezeiről.
– Félreértett. Ma teljesen akarom birtokolni magát, nem a szájára vagy a kezeire van szükségem, hanem az ölére. – utolsó szavait izgalomtól rekedten mondta már ki.
Josephine elmosolyodott, és lassan megfordulva ráhasalt az íróasztalra. Kezeivel előrenyúlva kapaszkodott meg az íróasztal peremében, feneke még a szoknyán keresztül is gyönyörűen kirajzolódott. Sylvi pont oldalt látott rá, és igyekezett mindet megjegyezni. A prosti macskaként nyújtózkodott az asztallapon, minél előbbre csúszott, annál jobban kinyomódott a feneke, és annál jobban láthatóvá vált a keble. Halványan már felsejlett bimbóudvara a dekoltázs alól. Az uraság szó nélkül emelte fel a hosszú szoknyát és dobta hölgye derekára, így láthatóvá vált annak hosszú, formás, lebarnult combja, melyet magas sarkú csizmája csak még jobban kihangsúlyozott. Josephin fekete, combközépig érő harisnyát, és hasonló színű harisnyatartót viselt. Türelmetlenül rántotta le az uraság partnere bugyiját, ami a nő térdhajlatánál megakadt. Pillanatok alatt sikerült elővennie a már merev farkát, és elhelyezkedett a tökéletesen kidomborodó vagina mögött.
Sylvi pillantása a prosti arcára tévedt, aki felső ajkába harapva várta a behatolást. Az uraság kissé szerencsétlenkedve nem talált be azonnal a hölgy barlangjába, de végül is megtalálta az utat, és egy határozott mozdulattal nyomta tövig péniszét a punciba. Josephine arca eltorzult a fájdalomtól. Sylvi tudta jól, hogy mit érezhet, hisz belé is számtalanszor hatoltak be ilyen durván és fájdalmasan.
Az uraság elkezdett mozogni, combja nagyokat csattant a ribanc combjain. Josephine a lökések ütemére mozgott előre és hátra az asztallapon, a ruhából teljesen kiszabadult a melle, hegyesen meredő bimbói a hideg asztallaphoz préselődtek. Arcán semmi nyomát sem látta Sylvia élvezetnek, de ennek ellenére Josephine mégis elkezdet pihegni és nyögdécselni, egyre hangosabban biztatta keményebb iramra az uraságot, aki ennek következtében gyorsított is a tempón. Hangosodó nyögései egyre gyakoribbak lettek, és a tempó gyorsultával egyre inkább húzva maga felé alkalmi partnere haját. Szép lassan kénytelen volt felemelkedi az asztallapról, kezeivel támasztva magát, így mellei a lökések ütemére előre és hátra mozogtak. Az uraság nem bírta sem a tempót, sem ezt a látványt tovább, és elkezdett élvezni. Hangos nyögésekkel ürítette heréi tartalmát a kurvába a teljes kielégülésig, majd mozdulatlanul, kissé meggörnyedve pihegett a kéjhölgy mögött. Josephine lassan visszafeküdt az asztalra, arcán megint undor és utálat nyomait vélte felfedezni Sylvi. Szemeit becsukva mozdulatlanul várta, hogy kliense kitolasson testéből. Az uraság, lassan ocsúdott, talán két perc is eltelt.
Mikor kihúzta farkát Josephinből, már apró és fonnyadt volt. A punciból ezzel egyidőben vékony sugárban kezdett folydogálni az ondó. Ezt megérezve nyitotta ki a szemeit a kéjhölgy, halk szitokszavak hagyták el a hangját. Kissé feltámaszkodva elkezdett sebesen kutatni táskájában, de ezzel csak annyit ért el, hogy a férfi nedvei még gyorsabban hagyták el hüvelyét. Végre talált egy kendőt, amit szemérméhez szoríthatott, megakadályozván ezzel a további folyást. Az úr ekkor már nem foglalkozott vele, és ez szintén ismerős volt Sylvinek. Takaros oszlopkákba apró ezüstérméket tornyozott fel az íróasztalon, szám szerint hármat, és mikor ezzel végzett, játékosan megcsavarta Josephine egyik mellbimbóját, akinek emiatt a fájdalom árnyéka suhant át az arcán, de sikerült mosolyt csalnia meggyötört vonásai helyére. Törölgette még magát egy darabig, lassan felállt, és nehézkes mozdulatokkal felhúzta bugyiját. A bokájáig lecsordogáló spermát is igyekezett a kendővel felitatni. Elbújtatta melleit, megigazította a ruháját, és akkurátusan beleszámolta a pénzérméket egy táskájából előkerült kis piros erszénybe. Sylvia szemei elkerekedtek, mert több, mit fél esztendei bére került bele a kis piros erszénykébe. Az uraság ekkor már asztala mellett ülve dohányzott, tudomást sem véve a nő jelenlétéről, aki halkan köszönve elhagyta a helyiséget.
Szilvi magára csukta a szekrényajtót, a gondolatok sebesen cikáztak a fejében. Őt is gyakran használják a béresek, sokszor akarata ellenére, vagy a szinte semmi ellenszolgáltatásért. Miért ne tehetné ő is pénzért mindezt?
Forgószél 1
Hatalmas lendülettel dolgoztam azon a napon. Forró, nyáreleji idő volt én úgy éreztem ma minden jól és flottul sikerül, amibe csak belefogok. A munkahelyemen hatalmas a nyüzsgés, a vendégek élvezték a környezet nyújtotta élményeket, lehetőségeket.
Kollégáim mosolyogva jártak-keltek, a dolgukat végezték, köztük egy sötét hajú, 30 körüli fiú, aki mindig kedvesen udvarolt, ha a nagy rohanásban volt néhány perc erre. Észrevettem, hogy néha rajtam felejti a szemét, ilyenkor mosolyogva nyugtáztam, de hát én 25 évvel előbbre járok az időben, ennek okán a fiam lehetne.
Lassan már a munkaidő vége felé jártunk, amikor a főnök lihegve rohant utánam, kért hogy menjek be a közeli nagyvárosba vásárolni, mert rendkívül illusztris vendégek érkeznek másnap reggel és addigra készen kell lenni mindennel.
– Majd János bevisz a kocsijával, már beszéltem vele – közölte.
Nem örültem, időben akartam hazaérni, a férjemnek megígértem egy esti sétát a forró nap után, de a vendég az vendég.
Lótottunk-futottunk a városban, üzletről üzletre, János készségesen segített, de a nagy forgatagban észrevettem, hogy néha rajtam felejti a kezét, amikor előreenged és nézi a vékony, nyári, kivágott blúzban ringatózó melleimet.
Mit mondjak, jólesett de magamban mosolyogtam ezen a helyes fiún, akinek a szemei csillogtak a fényben.
Kora este volt már, amikor végeztünk és kifelé hajtottunk a városból. A kocsiban kellemes klíma uralkodott, hátradőltem és ellazultam, fáradt voltam kissé.
– János, nagyon szomjas vagyok, igyunk valamit ebben a melegben kiszáradtam.
– Éppen ajánlani akartam – mondta, és lehajtott az egyik közelben lévő vendéglő felé.
A kerthelyiségben a kellemesen hideg ital rendkívül jólesett és akkor egy váratlan fordulattal, János udvarolni kezdett. Dicsérte a szememet, az alakomat, ami még így 50 fölött is kissé molett, de arányos.
Azt megszoktam, hogy a férfiak udvarias és kevésbé udvarias megjegyzéseket tesznek rám, és sokszor látom bennük a vadászt, akik szívesen leterítenék az érett, nemes vadat. Különösen azok a fiatal férfiak, akiket valami ősi ösztön folytán izgatnak az érett, idősebb nők, talán komplexus ez, nem tudom, de tény és tapasztalat.
János is egyre izgatottabb lett, kereste a szavakat, szeme egyre többször tévedt a blúzom kivágására, egyre bátrabb szavak hagyták el a száját.
Gondoltam, hallgatom egy darabig, aztán lehűtöm a fiút.
– Induljunk, mindjárt este lesz – felálltam az asztaltól, János udvariasan kinyitotta a kocsi ajtaját, és besegített, közben, ahogy a biztonsági övet megigazította, keze a mellemhez ért, csak lassan húzta el.
– Ezt ne, János – mondtam, de furcsa módon éreztem hogy kiszáradt a torkom, mintha újra szomjas lennék.
Úgy nézett rám azzal a vadász szemmel, és pár száz méter után hirtelen bekormányozta a kocsit az erdőbe, egy földúton álltunk meg. A helyzet kezdett egyértelmű lenni, és mielőtt reklamáltam volna, elkezdett ömleni belőle a szó.
Elmondta mennyire régóta tetszem neki, mennyire kíván, és amikor a feleségével van, akkor is eszébe jutok. Egyszerűen nem tudtam szóhoz jutni.
Félreértés ne essék, nem vagyok én prűd nő, sőt, elég intenzív a szexuális életem, de ez nagyon váratlanul ért. Na most elég, gondoltam és János felé fordultam.
– Most induljunk és fejezd be! – hullottak ki belőlem a szavak, rekedt hangon, mintha nem is az enyém lett volna.
– Még ne menjünk, mikor leszünk így kettesben még egyszer – suttogta, és közelebb mozdult.
– János ne, vár a férjem.
Ekkor egy vad villanást láttam a szemében, szája enyhén mosolyra húzódott, és egy hirtelen mozdulattal, a derekamnál fogva maga felé fordított.
Vad kívánást láttam a szemében, a számra tapadt. Feszítettem magam de nagyon erősen tartott. Nem csókoltam vissza de éreztem, hogy a nyelvével szét akarja feszíteni a számat.
– Édes, kívánlak – lihegte a számba, és amikor válaszolni akartam, hirtelen a nyelvét éreztem a fogaim között.
– Te megőrültél! Mit akarsz!?
Erre a mondatomra elszabadult a palackba zárt szellem.
– Téged! Most! Itt! – és egy mozdulattal rámarkolt a mellemre, a kezem leszorította a testem mellé és kivette mindkettőt a melltartómból.
– Istenem, de csodásak, puha és hatalmas! – és legeltette szemét gátlástalanul a felkeményedő bimbókon.
Elvesztem!!! Itt ülök ennek a férfinak a kocsijában, tehetetlenül, leszorított kézzel, miközben lassan, de biztosan kezdi birtokba venni a testemet. Az erőm lassan fogy, és valami furcsa, eddig még nem érzett vágy kezd behálózni. És akkor dőlni kezdett velem az ülés a hatalmas terepjáróban. János velem együtt dőlt a vízszintesig, és felengedte a kezemet, tudta hogy nem tudok és talán már nem is akarok szabadulni tőle.
Vadul csapott szájával a melleimre, mintha be akarta volna habzsolni. A testem remegni kezdett.
– De… én… az… anyád… lehetnék… kérlek… ne…
– Megőrjítesz… kívánlak… és most… az enyém… leszel…! Akarlak… mindenedet… – buggyantak ki a szavak belőle, és miközben a mellemet szívta, keze a combomon csúszott egyre feljebb. Erős szorítást éreztem, markába fogta a bugyin keresztül a nedves dombot. Már élvezte, hogy a kezében – egyre gyengülő erővel – vergődöm, és mélyen a szemembe nézett.
– Te is ezt akarod – mondta lassan, tagoltan.
Az erős szorításra lassan nyílni kezdtek a combjaim. Benyúlt a bugyi alá, végighúzta a kezét a hasamtól a fenekemig, és bennem valami erős, fájó, kéjes érzés lett úrrá. Mozdulnom kellett felé, combom belső felén éreztem, hogy nagyon nedves vagyok. Akartam a kéjt, a mámort, a férfikezek erős mozdulatait. A szám kinyílt, nedvesen vártam, hogy János rátapadjon. Vadul csókolta a számat, mellemet, ujjai a csiklómon táncoltak, aztán az egyik elmerült bennem. Élvezte, ahogyan megvonaglottam, ujjával belül körbe masszírozta a vagina falát, és felnyomta, amennyire csak tudta. A nyögések és sóhajok közepette kezem kutatta János férfiasságát, a kezemben akartam érezni.
– Várj, neked adom! – és levette a nadrágot. Ráhúzta a kezem a farkára, és felkiáltott, amikor összezárultak az ujjaim rajta. Fel akartam ülni, de János visszanyomott. Elég szánalmas látvány lehettem, nyakamba felgyűrt blúzommal, szabadon elterülő nagy melleimmel, szoknyám a derekamnál, félig félrecsúszott bugyimmal, csapzottan, nedvesen.
– Maradj így! Ne mozdulj, ki akarlak élvezni. Csodás látvány! – és álló farkával fölém térdelt…
Minden jóban van valami 1
Egy élénk ág okozhatta, amely éppen a tábla magasságában ringatózott halványzölden, sárgán és barnásan a kora őszi jövés-menésben, amikor többszöri nekifutással is ezt olvastam: Haláltanya.
Az ajtó fölötti hirdetőtábla színvilága szöges ellentétben állt e cégér keltette benyomással, de a betűk mellett hivalkodó, hatalmasra festett üst, s alatta az élénkpiros tűz-ábrázolás igazolni látszottak a hely szellemét. Önkéntelenül irányt változtatva, hátrafelé léptem hármat-négyet, talpam alatt recsegtek a száraz gallyak, amelyek idefelé még engedelmesen – és némán – tűrték a behatolást.
A Haláltanya ajtaja végérvényesen zárva, korhadt deszkái belegyógyultak még elnyűttebb keretükbe, várva azt az időt, amikor egy hangosabb szellő játékos legyintésére, hamarjában visszapörgetve életük fonalát, végleg megadják magukat, és sietősen porrá vagy hamuvá válnak.
A csend akkorra volt, alig fért el a tisztáson. Nem messze pedig az országút, ahol leparkoltam, megmozgatni a lábaimat kiszálltam, s ahonnan szórakozottan néhány lépést tettem egy elhagyott, hepehupás úton, és ahová jobbnak láttam visszaóvatoskodni.
Még egy utolsó pillantást vetettem a kopott tanyára, s tekintetet vonzó táblájára… és eldöntöttem, hogy ezt nem fogom senkinek elmesélni. A cégtábla takarás nélkül vigyorgott: „haltanya”.
Elöntött a vitézség, és mégis a lábmozgatás mellett szavaztam. Gondoltam, ha már „haltanya”, akkor valami horgásztó is rejtőzik a közelben, amit megnézhetek ebben a melegbarna időben, amikor úgysem sietek, hiszen a gps szerint eddigre a reméltnél közelebb kerültem úti célomhoz.
Fittyet hányva illemre, és ügyet sem vetve a cseppet sem ijesztő, omladozó tanyára, a tisztás közepén szolid sercegéssel lehúztam a cipzáramat, és gondos célzással telibe találtam 2 tölgyfalevelet, bravúrosan leterítettem 3 makkot és egy makkhoz tartozó kupakot. A kétujjas cipzár-felhúzást nem feltűnő, de határozott kuncogás kísérte.
Két fiatal lány guggolt tőlem jobbra, egymással szemközt, térd alá letolt nadrágban, tekintetük felém irányítva. Szinkronpisilésük után egyszerre álltak fel, és profi hastáncos mozdulatokkal belepréselték egyöntetűen fakó feneküket az egyformán kopott nadrágjukba.
– Egészségetekre!
– Köszi, neked is!
Ezzel fel is oldódott a feszültség, már ha volt egyáltalán.
Egy évvel és egy hónappal később…
– Miért van bent egyáltalán? – morogtam, fejemmel egy bizonyos irányba jelezve, bár elégedetlenségem tárgya, vagy inkább személye, aki arrafelé székelt, nem hallhatta.
– Éppen ezért jött be. Felhívtam, hogy sürgős jelzéssel e-mailje érkezett.
– Mindegyikre az van írva, hogy sürgős… – füstölögtem tovább, változatlan intenzitással. Jól tudtam, hogy a nagyfőnök titkárnője legkevésbé sem tehet egy központból érkezett elektronikus levélről, és abban is biztos voltam, hogy nem ártó szándékkal vagy éppen nem rosszindulattal közölte az információkat.
Tavasz óta – mennyi minden történt már! -, mikor itt kezdett dolgozni, gyorsan kialakult az a szimpátia, mély rokonszenv, és sürgősen a még mélyebb barátság, ami a cinkossággal megfejelt haverságnál jóval több.
– A lényeget elmondom gyorsan, mert mindjárt keres, merre kódorgok már megint. – A sietség dacára helyet foglalt az irodámban található alacsony asztal mögötti egyik mélynövésű fotel egyikében, ahogy szokott. Kicsit húzogatott a szoknyáján lefelé, ahogy mindig is tette, ám a bugyija háromszögét folyamatosan figyelemmel kísérhettem, mint általában. – Azt írta vissza mailben, hogy készen van az üzleti terv és a stratégia, csak formába kell önteni, és már holnap felküldjük.
– Hogyhogy készen van? Hol jövök én a képbe? – kérdeztem rosszat sejtve. Legtöbbször ilyen hófehér bugyi néz velem szembe, mindenféle csipkés változatban.
– Mindjárt megtudod, szerintem. A szöveg úgy szólt, hogy te fogod holnap elküldeni, mert neki előre tervezett programja van, éppen a központban.
– Mi a …? – Befejezni nem volt alkalmam, mert nagy lendülettel nyílt az ajtó, és szélesen belépett rajta, akit éppen kedvezőtlen színben kívántam ábrázolni.
– Jó, hogy itt vagytok, mind a ketten! – nyújtotta a kezét, amolyan leereszkedően baráti jobbot, majd nagy nyögések közepette leeresztette magát a meglepődötten nyöszörgő másik fotelbe.
– Úgy tervezzétek, hogy holnap reggel be kell küldenünk az üzleti tervet, ami… – Hatásszünet. – …ami legalább 50 oldalas, látványos, de tartalmas a szöveg is.
A következőkben elkezdte felszínesen bemutatni egy üzleti terv ismérveit, mellyel igazolta előttünk, hogy látott már ilyet, ám abban nem voltam biztos, hogy meg tudná írni. A cégnél pedig ilyet soha senki nem írt még – szerintem
– Tehát minimum 50 oldal? – kíséreltem meg a lényegre térni, mert nagyon úgy festett a helyzet, hogy ez a felesleges fontoskodás már a mi időnkből rabol el értékes perceket. – Mi legyen a célja?
– Ötven fölött, de ütős! – Elgondolkozott. – Elsődleges cél: a központnak elnyerje a tetszését.
– Mondhatjuk szakdolgozatnak, aminek senki nem vizsgálja a valóságtartalmát? – Ez a kitétel nagyban befolyásolhatja a terv egyszerűségét vagy munkaigényét.
– Hát… mondhatod. De ha visszakapjuk megvalósításra a saját tervünket, és nem kivitelezhető, akkor beadhatod a felmondásodat!… Holnap délelőtt, déli 12 óráig legkésőbb el kell küldeni az én gépemről.
A képlet egyszerű: összecsapni egy tervet, ami „látványos” és humbuk, és biztosan mi tesszük le legelőször a tulajdonosok asztalára, hogy megdicsérjék érte a főnököt. Amennyiben a terv mégsem tetszik – elolvassák egyáltalán? – a központnak, vagy netán végre is kell hajtani, akkor az én hibám.
Kriszti az arcom fürkészte, de nem tudta leolvasni, mekkora feladatnak tartom, mert még én sem voltam ezzel tisztában. Mosolygósra váltott, ahogy fogadni szokta a főnöki utasításokat.
– Kriszti, te fogod beírni, összeállítani… egy napra új főnököd lesz, mindent úgy csinálj, ahogy mondja! – Ezzel tisztázódott kedvenc kolléganőm szerepe. Örültem neki, mert géppuskaropogás-szerű gyorsasággal ír, összehasonlíthatatlanul az én kétujjas változatommal, és magasan túlszárnyalva sok más adminisztratív területen ténykedő kolléganőjét.
Ezzel a végszóval a nagyfőnök magunkra is hagyott bennünket, miután sikeresen lefejtette magáról a rágyógyulni készülő, tágasnak nevezhető fotelt.
Kriszti kivételesen nem igyekezett vissza a titkárságra elfoglalni nélkülözhetetlen bázisát, hiszen ettől a perctől kezdve legálisan tartózkodhatott szerénységem irodájában. Eddig is sok időt töltött nálam – házon kívüli főnök esetében, rosszindulatú pletykák szerint folyamatosan idehelyezte miniszoknyás popsiját -, még azt is megtette, hogy más titkárságra átirányította a telefonját, nehogy zavarjon bennünket a beszélgetésben.
– Meddig fog tartani? – tette fel a számára legfontosabb kérdést. Lábai közötti fehérség másfajta üzeneteket közvetített.
– Kéredzkedj el otthonról éjszakára! – nevettem. Tudtam jól, hiszen az intim szférában sem léteznek titkaink egymás előtt, hogy megint a szüleinél lakik, az aktuális pasit otthagyta.
– Együtt alszunk? Ez izgi lesz! Nem hoztam pizsit…
– Alvásra ne számíts, mert sok ám az ötven oldal! Milyen gyorsan tudsz írni?
– Amilyen gyorsan mondod… Kezdhetjük?
– Adj egy félórát, amíg végiggondolom, aztán belevágunk. Te addig intézd el, amit mára terveztél! Rázz le mindenkit, „apádat” távolítsd el, ott kellene csinálnunk, a te géped gyorsabb, és ott nem is mernek zavarni.
– Bezárjuk az ajtót! – lelkesedett.
35 perccel később…
– Kapsz egy finom kávét, el ne aludj nekem!
– Rá is fogok gyújtani, közben megbeszéljük a stratégiát. Mármint a sajátunkat a terv elkészítéséről.
– Mehetünk! – Előkotort a táskája mélyéből 2 szál cigit, és elvonultunk a folyosó legvégébe, ahová a cigizőket száműzték, s ahová mi is kisétálunk néha, bár egyikünk sem nagy dohányos, a társasági élet kedvévért.
Kettesben voltunk, lassan lejár a munkaidő, a hátralévő perceket a kollégák már pakolással töltik, nehogy túlórában kelljen fiókba süllyeszteni a másnapra maradó iratkupacot. Régebben egy ilyen kétszemélyes alkalommal mutatta meg Kriszti – hosszú unszolás után – a puncija fölé tetovált virágot.
Belecsaptam a munkába:
– Átküldtem neked néhány táblázatot, ezeket fogjuk beszúrni a tervbe, vagy így, vagy grafikonok formájában. Ha menet közben látjuk, hogy kevés, akkor keresek még, de ez nem segít ki minket, hiába tudunk benyomni akár húsz- huszonöt grafikont, rizsára is szükség van.
Első oldalon cím, második oldalon cím és tartalomjegyzék, ezt beállítjuk automatikusra alcímek alapján, harmadik oldalon vezetői összegzés, negyediken célok összefoglalása, ötödik…
– Akkor pihenhetünk is, mindjárt kész! – Látszott Krisztin, hogy megnyugvással töltötte el, amint ismertettem a kész elképzelésemet, pedig nem fog ártani mindezt tartalommal is megtölteni.
– Megvan még a virágod?
– A tetkó? Sokat halványodott.
– Közelebbről kell nézni!
– Haha!
Kriszti mögött állva figyeltem a monitoron, ahogy telnek az oldalak, ehhez igazítottam a szöveget, amit tényleg nagyon gyorsan begépelt.
Közben jólesett hozzáérni a hajához, vállához.
Érdekes kapcsolat volt a miénk. Ismertük egymás legtitkosabb dolgait, megbeszéltünk mindent – gyakorta beült az irodámba, megszokott foteljébe, bugyit villogtatva -, ám ennél a mély barátságnál nem léptünk tovább.
– Éppen ezért… – szokta mondogatni – sajnálnám elrontani ezt a kapcsolatot. Te egy ideális partner vagy, de te is csak pasi. Ha lefeküdnénk egymással, utána más csaj lenne érdekes, egy új, és ezt nem tudnád nekem a szokásos nyíltsággal elmondani, sérülne az őszinteség, rámenne a barátság.
Minden alkalommal ugyanez a válasz, amikor jelzem, vagy felvetem, hogy jó lenne változtatnunk valamit, csak néha bővebben kifejtve,.. Az is közrejátszik persze, hogy mindkettőnknek van és akad más is. Mindig ugyanoda, a barátság elvesztésére lyukad ki. Ezt én sem szeretném, de mégis megpróbálkozhatnánk, milyen lenne egymással!
Követhetetlen tempóban forgatja át a táblázatokat tetszés szerinti grafikonokká, színezi, nagyítja, közben megfogalmazom a következő mondatokat… és közben el-elkalandoznak a gondolataim.
Formás, feszes alakja ül előttem, ha úgy látom jónak, megsimogatom a haját, vagy vállára teszem a kezem, ez belefér a barátságba. Egyik reggel azzal dicsekedett, hogy a pasija felvette telefonnal, ahogy szexelnek, és ő is készített néhány felvételt. Meg is mutatta a mobilján – ez is belefér a barátságba -, nem sokat láttam belőle, de azt nagyon ingerlőnek találtam.
– Mire kellenek ezek a képek? – kérdeztem akkor.
– Neked akartam megmutatni, de most már kitörlöm.
– A pasidnak minek? Láthat minden nap…
– Biztos mutogatni akarja a haveroknak.
– Nem zavar?
– A fejem nem látszik, arra vigyázott.
– Ezen látszik, amit nekem mutattál, csak a puncid nem.
– Azt meg már úgyis láttad élőben, például amikor kikövetelted a folyosó végén, hogy mutassam meg a tetkót.
Nem vitatkoztam, úgysem pusztán a vizualitásra vágytam, hanem empirikus próbára, de úgy tűnt, ebben a témában következetes.
Felnézett:
– Mehetünk! – Észre sem vettem erotikus gondolataim útvesztőin kanyarogva, hogy nemcsak végzett a sajtszerű újabb grafikonnal, de még jelmagyarázatot is írt mellé.
– Elégedett vagyok veled!
– Ez kölcsönös! – viszonozta. – Nem ismerek senki mást, akivel ilyen jó és jól lehet együtt dolgozni. Még jobb lenne, ha…
– Mondd csak bátran, szerintem már magunk maradtunk az egész házban, felhasaltatlak az asztalra…
– A vállaimat… ha megnyomkodnád, úgyis szabadok a kezeid.
Négy-négy ujjamat végighúztam a vállán, egészen a karcsú nyakáig, majd vissza, mintegy ismerkedésképpen.
– Kezdünk egy új fejezetet – irányítottam közben, a munkával is haladni kellett. – Idemásoljuk a második vagy harmadik táblát ismét… igen, ezt, minden adatát felszorozzunk 1,15-tel, de nem legyen egész szám sehol…
Centiről centire haladtam a szabaddá vált vállain, jó volt érinteni, beszívtam az illatát… Még valamit kitalált, egyetlen mozdulattal megoldotta, hogy felsője lecsússzon egészen a cicijéig. A melltartó pántjait én hajtottam le, miközben villámgyorsan átképletezte a táblázatot és fölülírta a számokat, hogy ne látszódjék a bűvészkedés.
Feszülő férfiasságom Kriszta székének támlájához nyomódott. Ha kicsit lábujjhegyre állnék, elérném a nyakát – gondoltam.
– Ha bírod még, ne hagyd abba! – biztatott.
Hogyne bírtam volna! A váll fogalmát kiterjesztettem a háta közepéig, a könyökéig, a cicik vonaláig… simogattam lelkesen. Egyik-másik ujjam néha, mind gyakrabban betévedt a cicik völgyébe, s mindig ugyanúgy, a ruhán egy picit lentebb tolva elértem, hogy Kriszti a bimbókig kiszolgáltatta magát.
– Minden G pontom ott található – jegyezte meg, miközben a kurzort a fejezetcím helyére vezette, és várt. – Nyolcadik, ugye? Cím? Nyomtatok ki egy táblázatot, mert nem fogod látni, ha írom a szöveget…
– Úgy nem tudlak masszírozni…
– Ne a kezedbe fogd, ide letesszük…
Annak ürügyén, hogy immár Kriszti válla fölött nemcsak a monitort, hanem egyebeket is látnom kellett, mind többször hajoltam be az illatfelhőbe, és mintegy véletlenül kiszabadítottam a ciciket fogságukból. A szám már csak milliméterekre járt a nyakától, vállától, kezeim pedig elhanyagolták a már felfedezett területeket, csakis a ciciket markoltam. A tervezés pedig még eredményesebben haladt, néztem az oldalszámot 40.
– Nagyon jót teszel velem! – Ezzel a mondatával jelezte, hogy azért tisztában van ám azzal, mi folyik.
– Nekem is jólesne… – Igyekeztem panaszosra venni a tónust.
– Nincs szabad kezem, haladjunk, sok van még hátra! – Hangjában egy cseppnyi türelmetlenséget sem fedeztem fel.
Úgy diktáltam a terv szöveges részét, hogy ha bármikor visszakérdez az előző mondatra, nem tudtam volna megismételni. Egy profi titkárnő nem kérdez vissza
Valahogyan egy csepp átverekedte magát két rétegen, s foltként jelent meg a nadrágom elején. Kriszti valamiképp ráérezhetett erre, mert ártatlanul megjegyezte:
– Amíg átnézem a tördelést, kimehetnél kicsit.
– Úgy értsem: ne zavarjalak?
– Dehogy zavarsz! Ha oda tudnék koncentrálni, már kétszer elmentem volna, de te ráérsz, el tudod intézni magadnak.
– Tartsunk egy kis szünetet, elmegyünk együtt! – javasoltam. Mivel nem érkezett a szokásos ellenvetés barátság elrontásáról és hasonló fegyelembe veendő szempontokról, tovább próbálkoztam: – Ennyi jár nekünk…
Egyik kezével hirtelen hátranyúlva megragadott – hmm! -, és válasz nélkül, újra a billentyűket püfölte.
Ha azt mondom, nem volt egyszerű még néhány oldalt úgy összehozni, hogy annak értelme is legyen, s közben a ciciket simogatva, visszafogni magam, Krisztit mégsem dönteni az asztalra, és mégsem rángatni le a bugyiját… akkor a „nem volt egyszerű” kifejezés cseppet sem érzékelteti az élvezettel teli kínlódásomat.
Nem is hittem el, amikor felmosolygott rám:
– Ennyi?
– Készen vagyunk! – sóhajtottam.
– Elolvasod gyorsan? – Félrebillentette a forgószékét.
– Csak alakilag átnézem, ennyi hülyeséget nem akarok látni még egyszer…
Fogtam az egeret, és Kriszti hosszú combjai felett áthajolva, elégedetten nézegettem egyenként az oldalakat, csak bele-beleolvastam a szövegbe. Elégedettségemet csak fokozta, hogy két fürge kéz lehúzta térdig a nadrágomat, és rásimult nyársalni kész fegyveremre.
Tizedik oldal körül járhattam, mikor közém és az asztal közé furakodott egy fej, és tanulmányozta, amit a markában érzett. Utolsó oldal után megfordultam, asztalnak támaszkodva szemrevételeztem, mit tesz velem és magával: egyik keze rendületlenül engem kényeztetett, a másikkal széttárt lábai között járt, ugyanabban a tempóban.
– Vigyázz! – akartam mondani, de addigra már előtört hosszú együttmunkálkodásunk sokáig visszatartott eredménye.
Néptelen irodaház, vezérigazgatói titkárság, éjjel, ki tudja – és kit érdekel? – hány óra… Elkészültünk, mindketten, mindennel. Csak rá kellett nézni az arcára, kipirult, szeme csillogott, szája elégedett mosolyra húzódott.
– Ugye, így is jó volt?
– Most ne gyere megint a barátsággal!… – tiltakoztam gyorsan.
– A barátság változatlan. Mint barátok segítettünk egymásnak örömszerzésben… Viszont továbbra is elmesélhetem neked a pasikat… de miért fogom ki mindig a leghülyébbeket!? … a legjobb pasi meg a legjobb barátom maradt. Te is elmondod ezután is, kit akarsz megdugni…
– Téged! – vágtam rá.
– Már a múltkor is akartam kérdezni cigizés közben, csak valamiért elmaradt… Te tényleg azt hiszed, hogy akkor láttad a puncimat először, amikor megmutattam a tetkót?
– Akkor láttam… – Elbizonytalanodtam. Csak emlékeznék tán Kriszti puncijára, ha lett volna vele dolgom?
– Haha! Egyszer együtt pisiltünk egy erdőben… nem emlékszel?… úgy néztél, hogy direkt lassan húztam fel a nadrágot… nem emlékszel?
– A …hm… tanya! Te voltál?
– Barátnőmmel. A barátaink pecáztak, mi meg unatkoztunk, amikor a haltanyánál elővetted a farkad és célozgattad a leveleket… Nem akartunk hangosan felröhögni, mert mi is éppen pisilés közben jártunk, de azért észrevettél minket.
– Nagyon hasonlítotok egymásra, már amennyit láttam…
– Mindent láthattál! Aztán gyorsan otthagytál bennünket, pedig mi voltunk nagyobb zavarban. A barátnőmnek meséltem, hogy itt kollégák lettünk, és mindig kérdezi, milyen vagy…
– Csak jókat mondj ám!
– Csakis! Annyi jót hallott már, hogy egész beindult rád!… Összehozzalak benneteket?
– Nem akarok még egy barátot és kölcsönös baráti örömszerzést…
– Ne reklamálj! Mondd, hogy nem volt jó, de úgysem hiszem el! A barátnőmmel szexelhetsz, attól mi még barátok maradunk.
Egy franciaágy éjszakája, leszbikus történet
Venni akartam egy nadrágot, ezért betértem egy Plázába Pesten. Hosszan nézelődtem egy hangulatos kis butikban, már több ruhát is kinéztem magamnak, tornyosultak a csinosabbnál csinosabb nadrágok a kosaramban, ideje volt próbafülke után nézni. Egy volt csak, nyilván nem nagy forgalom lehet itt, de pont volt bent valaki. Megálltam hát a fülke függönye előtt, vártam a soromra. Az árakon gondolkodtam, hogy vajon kettő vagy három darab belefér e most a keretbe. Újítani szeretnék a ruhatáramon, mindenképpen többet szeretnék.
Ha a munkahelyemen a csajok megtehetik, hogy egy nadrágot csak egyszer vesznek fel, akkor én miért nem?
Mögém lépett valaki, ez mozdított csak ki a gondolataimból. Ismerős volt a parfüm illata. Hátranéztem: Nóra! Nagyon megörültem, régen találkoztunk, fel kellett volna már hívnom, hogy fussunk össze valahol egy kicsit beszélgetni, de mindig halasztottam! Mindketten ritkán járunk ezen a környéken, elég valószínűtlen volt itt az összetalálkozás, de vannak véletlenek! Nóra csinosabb volt, mint valaha.
Szűk farmert, és mélyen kivágott bordó felsőt viselt, arany nyakláncán a kis halacska medál óhatatlanul is a mellére irányította a figyelmet. Ha még az enyémet is, akkor gondolom, hogy minden férfiét is, aki így látja! Választott magának két felsőt, azt mutatta nekem. Mindkettő meglehetősen kirívó, én nem venném fel, a szolidabb darabokat kedvelem, de az ő stílusához nagyon is illett. Miközben kellemesen elcsevegtünk, a próbafülkéből kócos hajú fiatal lány lépett ki. Én következtem. Gyorsan magamra kaptam a nadrágokat, háromból kettő pont a méretem volt, és tetszett is, döntöttem hát, ezek lesznek.
Elhúztam a függönyt, mikor végeztem, Nóra durcásan nézett rám:
– Azt hittem, megmutatod! – mondta.
Kicsit meglepett. Igaza van, jó lett volna hallani a véleményét, de már megszoktam, hogy mindig egyedül döntök, többnyire senki nem ér rá velem jönni, amikor ruhákat próbálgatok. Nóra gyorsan magára kapta az egyik blúzt, majd húzta is a függönyt résnyire, hogy engem lásson:
– Na, milyen? – kérdezte.
Bekukucskáltam a fülkébe. Alig jutottam szóhoz. Büszke lehet a méreteire.
Formás, nagy melle van, vékony dereka. Piros fekete kockás blúzt próbált fel, éppen a melltartóig gombolta be. Látszott a fehér, hamvas bőre. Eldadogtam, hogy nagyon csinos.
– Segítened kellene, mert a másik felsőn hátul van a cipzár.
Behúzott a próbafülkébe. Először egy kicsit zavarba jöttem, mert a hely nagyon szűk volt, ő meg azonnal ledobta a blúzt, és melltartóban sürgött-forgott körülöttem. Egy egyszerű fehér melltartót viselt. Gyorsan magára kapta a blúzt, de annyira feszes volt rá, hogy alig bírtam a cipzárt felhúzni.
Szembefordult velem, feszültek benne a mellei, kicsi volt rá, ő is érezte, hogy szorítja mindenhol.
Ahogy ilyen közelről figyeltem a testét, vonzalmat éreztem. Csinos fiatal nő, finom illata van, mindig mosolyog, és sugárzik belőle valami, amitől az ember jobban érzi magát a közelében, mint nélküle. Hosszan a szemembe nézett, amitől egy kicsit zavarba jöttem. Láttam, hogy ő se úgy néz rám, mint a barátnőjére, aki csak a cipzárt segít neki felhúzni. Gyerekkorom óta ismertem őt, mindig jó barátnők voltunk, igaz, hogy az évek során egyre jobban eltávolodtunk egymástól, és nagyon ritkán találkoztunk, mégis szinte mindent megbeszéltünk egymással.
Most mégis olyan ismeretlennek tűnt. Átkaroltam a derekát, és bújtam hozzá. Az arcom hozzáért az arcához, a szám majdnem a nyakához, amitől ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a nyakát. Az első puszitól felszisszent, és még közelebb bújt hozzám. Végigcsókoltam a vállától az arcáig, már szinte az ajkánál tartottam. Bizsergett az egész testem, és rajta is éreztem, hogy szinte remeg. Egy kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem mondott semmit, csak hosszan nézett a szemembe, majd lassan közeledett, és megcsókolt.
Ahogy a puha ajka hozzáért az enyémhez, kiszáradt a szám, a lábam szinte a földbe gyökerezett, csak álltam ott, és hagytam, hogy csókoljon, öleljen. Érzéki volt, és gyengéd. De nem hagytak sokáig minket belefeledkezni az érzésbe, valaki sürgősen ruhát akart próbálni.
– Van bent valaki? – kérdezte.
Megrémültem, nehogy valaki elhúzza a függönyt, és meglásson így együtt Nórával. Gyorsan lehúztam a cipzárt a hátán, majd Nóra felkapta a felsőjét, fizettünk, majd eljöttünk.
A Pláza bejáratánál szólalt meg Nóra először, hívott, hogy menjek el hozzájuk. Kocsival volt, én meg busszal. Buszra az ő házuk előtt is felszállhatok. Egy jó beszélgetés már nagyon hiányzott vele, erre gondoltam, mikor beszálltam a kocsijába. Tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet most közöttünk, de ezzel nyugtattam magam. Felkavartak az események. Vonzalmat eddig nem éreztem iránta, ennek ellenére mindig is tetszett nekem Nóra, mint nő. Ezzel szerintem sok más barátnője, ismerőse is így volt, és főleg a férfiak.
Nem váltogatta sűrűn a partnereit, hűséges és kitartó volt mindig a pasikhoz. Azt nem említette soha, hogy nővel volt-e már együtt, bár most úgy érzem, hogy nagyon is tapasztalt ilyen téren. Nagyon magabiztosnak tűnt a próbafülkében.
Majdnem fél óra is volt az út, mire odaértünk a házuk előtti garázssorhoz. Leparkolt, kiszálltunk a kocsiból, majd felsétáltunk a második emeletre. Voltam itt már máskor is, de akkor itthon volt a pasija is. Csendes, kis lakásban laknak, két kis szoba, a megszokottnál nagyobb konyha, és gyönyörű fürdőszoba.
Miután a felújítással végeztek, elhívott, hogy nézzem meg. Legjobban a fürdőszoba fogott meg: fekete csempe, aranyszínű díszelemekkel, hatalmas fürdőkáddal.
A konyhába mentünk, üdítőt töltött. Az izgalomtól még mindig ki volt száradva a szám, így igazán jól esett végre inni valamit. Keveset beszélgettünk amióta kijöttünk a Plázából, mindketten elmerültünk gondolatinkban. Fel kellett dolgozni az eseményeket. Nóra felült a konyhapultra pohárral a kezében. Láttam a szemén, hogy várja, hogy közeledjek hozzá.
Odamentem, megálltam előtte, aztán megfogta a kezem, és húzott magához. Az üdítőt letettük mindketten, elég volt, már semmi másra nem vágytam, csak Nórára. Átkaroltam a derekát, és néztem a szemébe. Szőke vállig érő haja van, zöld szeme, ami úgy tud csillogni, hogy ilyet még nem is láttam! Vágytam a csókjára, és érzetem, hogy minél tovább húzzuk, annál nagyobb a vágy, ami már így is szinte elviselhetetlen. Kezével simogatta a hátam, majd lecsúszott a fenekemre. Hosszan lágyan, gyengéden simogatott, alig éreztem az érintését.
Nagyon izgatott. Végül ő csókolt meg. Nyelvével simogatta a nyelvem, közben a keze szüntelenül járt a fenekemen. Forró csókokkal borította az arcom, nyakam, miközben a keze a pólóm alá csúszott, lassan felhúzta a melltartóig, mire én jobbnak láttam levetni! Hálából ő is azonnal ledobta a felsőjét.
Csókolgatni, nyalogatni kezdte a hasamat. Hamar lekerült a melltartóm is, és persze az övé is. Isteni finom volt, ahogy a mellünk összeért. Közben bementünk a szobába, leültünk a kanapéra, Nóráról észrevétlenül „potyogtak” le a még rajta lévő ruhadarabok, és engem is olyan kedvesen vetkőztetett, hogy fel se tűnt, hogy már meztelenül simogattuk, becézgettük egymást.
Egyre forróbb lett a hangulat. Sosem kívántam így még senkit! Hanyatt feküdtem a kanapén, ő oldalt mellettem, kezével simogatta a combomat, közben nyelvével egyre mélyebbre hatolt a számban. Ő is egyre izgatottabb volt, a szeme párás, az arca szenvedélyes. Lassan, nagyon lassan közeledett a puncimhoz, s mire hozzáért, már annyira kívántam, hogy alig bírtam már magammal a vágytól. Az ujja hegyével körkörösen simogatta csiklómat, amitől szinte az őrületbe kergetett. Remegtem a vágytól, húztam magamhoz, hogy még közelebb érezzem, aztán mikor már nem lehetett tovább húzni, egy hatalmas orgazmus után hihetetlen nyugalom áradt keresztül a testemben.
Én következtem, alig vártam már, hogy érezzem a puncija ízét. A combja önkéntelenül is közel engedett ahhoz a testrészéhez, amely a legjobban várta már az érintésemet. Nyelvemmel kezdtem izgatni a csiklóját, közben egyik ujjammal behatoltam a nedves hüvelyébe, finoman mozgattam ki-be. Hallottam, hogy egyre sűrűbb, egyre mélyebb a lélegzete. Kezével saját mellét kezdte simogatni, majd ahogy a vágy egyre jobban elhatalmasodott rajta, már inkább gyömöszölte, gyúrta, aztán egy rövid sikollyal jelezte, a csúcson van!
Melléfeküdtem, és még sokáig néztem meztelen mellét, hasát. Csodálatos élményt szerzett nekem, tudtam, hogy hetekkel, hónapokkal később is, ha becsukom a szemem, ez a kép fog előttem megjelenni. Meg is fogadtam, hogy ezentúl sűrűbben fogom keresni őt, és amikor csak hív, feljövök hozzá!
Egy jól sikerült orgazmus után Ritával visszamentünk a hálószobába. Rita törülközőben leült az ágy szélére és rám nézett. É n minta, nem is venném észre levettem a törülközőt és elkezdtem felvenni a hálópólómat. Mikor a bugyit vettem elő Rita megszólalt:
– Azt minek veszed fel? Tudod, hogy úgyis lekerül! – majd elmosolyodott.
Ott álltam előtte egy szál pólóban, majd felállt és mellém lépett. Elsétált előttem egészen a tükrömig, és hátat fordítva nekem lerázta magáról a törülközőjét.
Az lehullt a földre ő pedig anyaszült meztelenül(és így már tényleg jól láttam mindenét!)állt előttem.
Nagyon formás teste volt, és talán formásabb is, mint az enyém. Csinos hosszú lábai, és széles csípője teljeses összhangban volt egymással. A mellei voltak számomra a legszebbek! Hatalmas és kerek mellei voltak, enyhén előre meredő mellbimbókkal. Hosszú szőke haja szinte a háta közepét verdeste. Fazonra nyírt puncija volt, csak egy kevés szőr volt meghagyva rajta, akárcsak nekem.
Hívogatóan nézett rám a tükörből, majd megfordult. Én közben leültem az ágyra, és onnan néztem sóvárogva, de ő elém állt és felhúzott. Lehúzta rólam a pólómat és így már én is anyaszült meztelen voltam. Hatalmas franciaágyam volt, és ő pedig hátralökött rá. Szétterültem az ágyon a puha párnák között. Ő pedig lovagló ülésben felém ült. Előrehajolt és ismét a nyakamat vette célba. Csókolta, egyre szenvedélyesebben, majd közben lefelé haladt.
Elért a melleimhez, végigfuttatta a nyelvét a bimbóm körül majd a másikat és nyalogatni kezdte.
Miközben haladt lefelé egyre jobban tombolt bennem a vágy, a puncim lüktetett, és folyt belőle a nedv, mindent eláztatva. Rita elért a köldökömig és belenyalt, aztán a hasamat kezdte csókolgatni. Éreztem, hogy innen nincs visszaút, át fogom élni életem első orális orgazmusát! Nem is tévedtem! Rita kinyújtott lábaimat felhúzta, és közé feküdt. Először csak lassan megnyalta lentről felfelé, aztán mikor meggyőződött, hogy elég nedves vagyok, nekem esett! Olyan vadul kezdett nyalni, hogy szinte már az orgazmus határán jártam, de még nem akartam elmenni…
nyújtani akartam ezt az érzést, ki akartam élvezni. De ő megállíthatatlanul nyalt, a csiklómat körös-körül, és fentről lefelé. Aztán végignyalt a kisajkaim között és belefurakodott a lyukamba.
Ilyen hatalmas kéjt még életemben nem éreztem! Beleremegett az egész testem, és már dobáltam magam. De Rita szorította, markolászta a combomat, majd lüktető puncimat magára hagyta és a combom belsejét kezdte csókolgatni.
– Ez kínzás, igaz? – kérdezte.
– Igen! – nyögtem.
Hirtelen a nyelve visszatért a csiklómra ő pedig két ujját belém nyomta.
Egyszerre nyalta a csiklómat, és húzogatta ki-be bennem az ujját! Már nem voltam messze.
– Ne hagyd abba… még! – kiáltoztam, de már nem voltam magamnál! Ütemesebben nyalt, és villámcsapásként jött az orgazmus, szinte elveszítettem az eszméletemet! Ő mellém feküdt és pihegtünk mind a ketten!