A kínzások történetének az elemzői egyetértenek abban, hogy ennek a folyamatnak szexuális térre való terelése az ókori Rómában keresendő, a Coloseum mészárszékre emlékeztető viadalaiban, hiszen a gladiátorcsaták vagy a keresztények leöldöklése erotikus értelemben valósággal kielégítette a tömeget. Ebben a kontextusban a történelem folyamán egyre szorosabb kapcsolat alakult ki a szexualitás és a kegyetlenség között. Egyes keresztény szentek mártíriuma abban csúcsosodott ki, hogy kínzóik erőszakos módon értek hozzá nemi szerveikhez. A kínzás során gyakran éltek a felizgatás módszerével, ami néha már-már a szadizmus felé hajlott. Az egykori kínzómesterek főleg technikusok és orvosok voltak, mégis úgy érezték, hogy az áldozat hosszadalmas gyötrése és lelassított halálba küldése a Teremtőhöz hasonló hatalommal ruházza fel őket.
Az inkvizíció ideje alatt a kínzásformák újabb szexuális változatai jelentek meg, s történt mindez nem is annyira a nemi szervek tényleges megcsonkítása által, mint inkább a pokoli eszközrendszer bevetésével. Híresek voltak az ún. spanyol pókok (leszaggatták a mellet) és a vasszűz (nő alakú koporsó, amelynek a belsejében fémtüskék ágaskodtak). Ugyanilyen közismertnek számított a Júdás-bölcső (egy fémpiramist bedugtak az áldozat hüvelyébe vagy végbélnyílásába). Mindezek az eszközök egyetlen célt töltöttek be: az emberi test legintimebb pontjait kellett kínozniuk, megsebesíteniük. A női mellet letépő szerszám vizuális szinten is erőteljes szexuális jelentéssel bírt, hiszen egy a női nemi szerv vasból készült pontos másolata volt. A híres „szüzek” (Nürnberg, Baden-Baden, vagy a spanyolországi Szűz Máriák) szimbolikusan megerőszakolták a férfiakat. A „szüzek” teste tele volt tűzdelve tüskékkel, késekkel és pengékkel, ezekkel „ölelkeztek” a férfiak. Mivel személyesen nem láttam ilyen kínzóeszközöket, kénytelen vagyom említést tenni arról, hogy igen sokan kételkednek ezek létezésében. A történészek egy része azt vallja, hogy a „szüzeket” csupán a 19. században ötölték ki valakik, a gótikus regények bűvkörében. A 20. században a „szüzeket” elő sem kellett keresni a kínzókamra mélyéről, mivel megjelentek a sokkal hatásosabb módszerek is. A CEKA kísérletezett a belül szegekkel ellátott hordóval, ebbe tették bele az áldozatot. Alapjában véve feleslegessé váltak a „szűz szobrok”, hiszen hús-vér nők (szovjet komiszárok és náci fegyházőrök) kiválóan kínozták áldozataikat. A Szovjetunióban, a kommunizmus első időszakában az egyik csekás hölgyeményt Felszámolónak becézték, aki valóságos szexuális rögeszmegyűjteményt vetett be, ekképpen végzett ki több tucatnyi fiatal férfit.
A történelem folyamán férfiakat és nőket egyaránt alávetettek szexuális jellegű kínvallatásnak, azonban a megkínzott nők aránya jelentősebb, mint a férfiaké. A meggyötört női test esetében kétféle gyakorlat létezett. Egyrészt nem volt szokás levetkőztetni, éppen ezért hosszú ideig tiltották a nők felakasztását, csak hogy a lábakat ne lehessen látni, másrészt azonban rendkívüli élvezettel vetkőztették le és kínozták őket.
A bűnbe esett Veszta-szüzeket, akik megszegték fogadalmukat, elevenen ásták el, így rejtvén el „bemocskolt” testüket. Az idők folyamán azonban a ruházat retorikus kellékké vált, a kínzómestereket immár csak a meztelen test látványa ajzotta fel. A terhes nőkkel szemben a múltban visszafogottabban viselkedtek, őket csak a gyermek megszületése után kezdték el kínozni. Az inkvizíció korában a „boszorkányokat” azzal vádolták, hogy összeszűrik a levet a Sátánnal, éppen ezért kínzómestereik állandóan különleges nyomokat kerestek testükön. A Sátán jeleit a legintimebb helyeken, éppenséggel a hüvelyben is kutatták. A „boszorkányok” meséjét paranoiába hajló módon elevenítették fel a 20. század folyamán, csupán azt az elvet őrizték meg, hogy „a nők teste a politikai és társadalmi Rossz szálláshelye”.
Argentínában a nőket programszerűen megerőszakolták, politikailag leginkább azért, mert az áldozatok anyaként, lánytestvérként, feleségként vagy leánygyerekként rokonságban álltak egyes férfiakkal, akiket az Isten ellenségeinek tartottak. Miközben a különféle junták emberei „jó katolikusokként” megerőszakolták az „istentelenek” nőrokonait, a kínzómesterek éppen a keresztényi szellemiséget taposták sárba. A férfi-áldozatokkal szemben egy személyben úgy nyilvánultak meg, mint szimbolikus és konkrét kiherélők. Hajdanán a kiherélést csak a szexuális bűnelkövetők esetében alkalmazták, azonban a 20. században sokkal több ok miatt dönthettek a sterilizálás vagy a kiherélés mellett. Az egyik ok az lehetett, hogy ki akartak irtani egy-egy „gyenge fajt”, de az etnikai tisztogatás is ide vezethetett (ezt tették a nácik, majd később ugyanezt művelték a szerbek Bosznia-Hercegovinában). Egyes esetekben a sterillizálás és a kiherélés törzsi primitivizmusra is utalhat (Afrikában), vagy megalázó módon meg akarták fosztani az áldozatot termékenységétől (Keleten).
Végső soron mindenféle kínzás egyfajta megerőszakolásnak számít, itt nem csupán a szexuális erőszak elkövetéséről van szó. A kínzás szexuális térre való terelése a tradicionalista domináció elvére épül (patriarchális és hímnemű társadalmi berendezkedés). A régi korokban a feleségét bántalmazó férfit kizárólag csak akkor büntették meg, ha testi sértésig, csonkításig vagy éppenséggel gyilkosságig fajultak a dolgok. Az arisztokrata nőket kolostorokba vagy enyhébb bánásmódú börtönökbe zárták. A 20. században a kolostort a kemény börtönnel helyettesítették. Egészen napjainkig nem tekintették nemi erőszaknak, ha a törvényes férj erőszakolta meg a feleségét. A 20. században a kínzómesterek átvették ezt a szerepkört, „törvénytelen férjekké” válván. Ők azok, akiknek jogukban áll akármit megtenniük a nő áldozatokkal szemben. A 20. század vége felé a házastársak közötti nemi erőszakot bűncselekményként kezdték értékelni, bizonyára ezért nevezik a kínzómesterek a nő áldozatokat „kurváknak”. Ugyebár egy „kurvával” azt tehetnek, ami éppen jólesik, sőt annál inkább alá lehet vetni szexuálisan, ha „a nép ellensége”, ez utóbbi esetben az áldozat szexuális rabszolgává válik. A nemi erőszakok tárházából a kínzómesterek számára a legkézenfekvőbb az ún. domináns nemi erőszak, akkor is, ha ez néha egybeolvad a szadista nemi erőszakkal. A nemi erőszak kettős kínzásnak számít, hiszen bántó, mint akármelyik kínzás, másrészt pedig ez jelképezi a megalázás legszélsőségesebb formáját.
A kínzómesterek általi megerőszakolás a hím dominancia jegyében értelmezendő. A kínzómesternek be kell bizonyítania a többi férfi előtt, hogy „termékeny”, ezért akár több „nőt” is megerőszakol (sőt a férfi áldozatot is „nőnek” tartja kínzója, és ebben a kapcsolatrendszerben nem feltétlenül mutatható ki a homoszexualitásra való hajlam). Egy kínzómester keménységét nemi erőszakelkövető lendülete határozza meg, hiszen rendelkezik a nemi erőszakelkövető tulajdonáságaival, valósággal „elejti” a nőket. A kínzás nemi erőszakként megnyilvánuló válfaja a termékenység és az omnipotencia ellenőrzési tesztje, ugyanakkor azonban kötelességként és a kínzómester jogaként is értékelik, mivel ő a Férfi. Éppen ezért, amikor férfiakat erőszakolnak meg, a kínzómesterek „homoszexuálisoknak” nevezik áldozataikat, mivel a „termékenység misztikájának” az értelmében csakis a kínzómester lehet igazi férfi. Szörnyűek voltak a 20. század politikai kínzásai, a börtönökben végrehajtott nemi erőszakok, néha azonban ugyanolyan aberrációkat követtek el a nemi erőszakok büntetése során is. A skandináv országokban például fennállt az a lehetőség, hogy a nemi jellegű bűncselekmények esetében (erőszak, csonkítás, pedofília) a bűnös életfogytiglani ítéletét kiherélésre változtassák. Ezt csakis a bűnös beleegyezésével lehetett végrehajtani, de annak ellenére, hogy köztörvényesekről volt szó, és azok az életfogytiglani börtönbüntetés elkerülése végett egyeztek bele a kiherélésbe, ez az eljárás mégiscsak aberrációnak számít. Az egésznek groteszk végkicsengést ad a folytatás: miután kiherélték, a bűnöst üvegherékkel látták el, így őrizvén meg a termékenység látszatát. Más esetekben szó szerint nem herélték ugyan ki a bűnöst, hanem ugyanezt a hatást hormonkezeléssel érték el.
A kínzás nemi erőszakként megnyilvánuló formáját az áldozatok is, kínzóik is a legsúlyosabb testi sértésként értékelik. A testet nem csupán megsértették, hanem bele is hatoltak, befertőzvén a belső szerveket egy olyan „vírussal”, amely az áldozatot végérvényesen tönkreteszi. Pszichikai értelemben az áldozat csak akkor épülhet fel, ha az erőszakos behatolás tényét fel lehet számolni. Ha a nemi erőszak révén megfogamzik egy gyermek, az áthatolt és befertőzött test helyzete még válságosabb. A kínzómester a nemi erőszak révén nemcsak a nő áldozattal szemben lép fel, de a férfiakkal szemben is. A legszörnyűbb dolgok a szerb koncentrációs táborokban történtek. Ezek némelyike valóságos nemierőszak-táborrá vált. A boszniai háború ideje alatt a nemi erőszakot mindhárom fél intézményesítette, azonban a szerbek esetében katonai parancs törvényesítette a muzulmán nőkön elkövetett nemi erőszakot. A vallomástevő nők később elmondták ezekről a nemi erőkszakokról, hogy egyes szerb katonák megvallották nekik, miszerint kényszerítették őket e szörnyűségek elkövetésére, hiszen a nemi erőszakot politikai megtorlásnak tartották. A szerb katonák nagyobb része nem volt rögeszmés vagy szadista, bevallották, hogy a nemi erőszakot katonai kötelességgé tették számukra. Elsősorban boszniai muszlim nőket erőszakoltak meg (függetlenül a koruktól), csoportosan, így mocskolván be végérvényesen őket. A muzulmán hitvallás szerint a nemi erőszak szétrombolja a családi kapcsolatokat. Azáltal, hogy a szerbek megerőszakolták a muszlim nőt, alapjában véve az egész családját megerőszakolták, beleértve a férfi családtagokat is, hiszen el kellett viselniük a szégyent, hogy anyjukat, feleségüket, lánytestvérüket, lányukat megerőszakolták. A megbecstelenített nő teste egyfajta levél volt. Egyes esetekben ezt a „levelet” éppenséggel a rokonok jelenlétében „írták meg”. Az európai közösség adatai szerint legalább 20000 muszlim nőt erőszakoltak meg a boszniai szerb lágerekben. A maguk során a szerbek azzal vádolták a muzulmán parancsnokokat, hogy bejeknek, agáknak vagy nagyvezíreknek titulálták magukat, háremeket alapítottak, ahol a szerb nőket tipikus keleti erotikus rituálékra fogták be a boszniai háború ideje alatt, a szerb kiskorúakat pedig körülmetélték vagy janicsárokká tették.
Jóval a boszniai konfliktus előtt, a 20. század második felében a latin-amerikai nőkkel szemben elkövetett nemi erőszakok a bizonyítékai, hogy a megerőszakolt test nem egyéb, mint „politikai tárgy”: általuk juttatták érvényre a Hatalmat, másrészt így „jutalmazták” a katonákat/kínzómestereket, ez volt a „háborús préda”. Abban az esetben, amikor éppenséggel a hatóságok buzdították a katonákat arra, hogy elkövessék a nemi erőszakot, pszichoszexuális kontrollról beszélhetünk.
A férfiak ellen elkövetett leggyakoribb nemi erőszaknak a herék kínozása számított. Ez nem csupán a megalázás miatt történt, hanem azért is, mert a kínzók szét akarták roncsolni a férfiasság gyökerét áldozatukban. A test és a nemi szerv ugyanolyan volt, mint az övék, azonban mindez a másik férfi tulajdonát képezte, mert ugyan bizony mi lehet édesebb késztetés annál, mint hogy egy kínvallató megfoszthatja férfiasságától áldozatát, szétrombolván szexuális identitását! A férfiasságát elvesztett férfiú, a megesett áldozat elvesztette minden életerejét, erőtlen tárggyá változott. Azok a kínvallatók, akik megcsonkítják a heréket, nem feltétlenül számítanak szadistáknak, azonban ez a férfi testének stratégiai pontját képezi. Ráadásul az ilyen kínzás nem is igényel különleges, bonyolult eszközöket, és sokkal könnyebb kicsikarni a vallomást, tehát a kínvallatóknak nem kell különösebb erőfeszítést kifejteniük. A férfi nemi szervek kínzásának többletértelmet is adtak: a férfi áldozat megerőszakolása által egyben az összes többi férfit is megalázták és megerőszakolták, mivel a kínzómester úgy érezte, hogy ő a világ első számú férfi hőse. Spanyolországban előszeretettel verték a baszk politikai rabok heréit, ami a szimbolikus nyelvezetben azt jelenti, hogy igazi férfi csakis spanyol lehet. Rendkívül gyakran alkalmazták az áramütést Latin-Amerikában, így kínozták a férfi nemi szerveket. Kínzóik így ellenőrizték, hogy áldozatuk igazi férfi-e.
A politikai kínzás legegyértelműbb szexuális változatáról egy algériai francia kínzómester tett vallomást. Ő a kínzást valóságos szexuális aktusként írta körül. Az egész folyamatot úgy fogta fel, mint a kínzó és az áldozat közötti erotikus partit. „A vallatás olyan, mint amikor szeretkezik az ember. A legfontosabb az, hogy nem szabad sietni. A kulcspillanatban hosszadalmasan vissza kell fognod magad. Végtelenítenni kell a fájdalom és az élvezet pillanatát, de nem szabad a végső határt átlépni, mert akkor a partner kicsúszik ujjaid közül. Ha sikerül motiválnod őt, akkor minden bizonnyal vallani fog. Kész orgazmus.”
Az áldozatok lemeztelenítése és meztelenségük közszemlére való tétele előzetes nemi erőszaknak számít. A nemi erőszakot bevezető lépéseket főleg a nő áldozatok esetében hangsúlyozzák ki erőteljesen a kínvallatók. Azokban a kultúrákban, például a muzulmánok körében, ahol a meztelenség bűnnek számít, az áldozat levetkőztetése kínzásnak tekinthető, mivel általa megszegnek egy tabut. A meztelen test alapjában véve kifordított testnek számít, mindent elárul arról a lényről, aki benne lakik. A földgolyó bizonyos pontjain a politikai foglyokat hosszú napokig meztelenségre kárhoztatják. Dél-Afrikában a színesbőrű rabokat meztelenül hallgatták ki, nemcsak így kínozták. Kubában a Castro-áldozatok évekig meztelenül raboskodtak a börtönök alagsoraiban. Ruandában a tutszi nőket, mielőtt megerőszakolták és legyilkolták volna, levetkőztették, és pőrén járatták le-fel, akár a csordát, nekik a hutuk elleni állítólagos gőgjükért kellett fizetniük. A rabtartók minden egyes esetben azt az ellentétet aknázzák ki, ami a teljes öltözetben levő hivatalosságok, valamint a rabok meztelensége között feszül. Az áldozatot nem csupán azért vetkőztetik le, hogy megcsonkítsák, hanem azért is, hogy lealacsonyítsák: így válik „gyerekké”, akit „szülei” öltöztetnek vagy vetkőztetnek. Amikor a gyermeket tisztába kell tenni, ezt a műveletet csakis a szülei végezhetik el. Persze a szülő akár úgy is dönthet, hogy a gyermeket mocskában hagyja.
A lemeztelenítéssel egy időben (vagy rögtön utána) kezdődik a verbális erőszakoskodás. „Soha többé nem lesz gyermeked, mivel impotenssé válsz.” „Mindenképp beszélni fogsz. Vagy a szájaddal, vagy pedig a seggeddel.” „Felavatunk hátulról.” „Megerőszakoljuk a feleséged (lánytestvéred, anyád, lányod).” Gyakori jelenség a kiheréléssel való fenyegetőzés, az áldozatnak megígérik, hogy levágott nemi szervét emlékként fogják őrizni. A szimbolikus erőszaknak azonban rendkívül sok válfaja létezik. Leégethetik például a szakállat, kitépik vagy levágják a szőrzetet az arcról és a szeméremdombról, esetleg a szőrcsomót betömik az áldozat szájába. Cigarettával égethetik a szeméremcsontot, kimetszhetik a nyelvet (aminek az a jelentése, mintha a nemi szervet vágnák le), beleköphetnek az áldozat szájába. Ugyanilyen kegyetlen erőszaknak tűnik az, ha az áldozatnak nem engedélyezik, hogy megmosakodjon. A kínvallatók különféle testnedveket lövelnek áldozataikba, és lehetetlenné teszik, hogy ezektől megtisztuljanak. Különleges „ráadásnak” számító erőszak, amikor az áldozatnak nyitva kell hagynia a vécéajtót, és legintimebb (ugyanakkor leggroteszkebb) pillanataiban is szemmel követik őt. Castro Kubájában megszokott kínzásnak számít, hogy a politikai foglyokat hónapokig szarban és pisiben fürdetik. Ez egyenértékű a test tényleges megerőszakolásával.
A nemi szerveket változatosabbnál változatosabb módon lehet kínozni, a kínvallatók szabadon kiélhetik „kreativitásukat”. Egyes esetekben a behatolás egyet jelentett az erőszakos feláldozással: a vaginát átjárja egy szurony, várandós nőket feltrancsiroznak, tűkkel szúrkálnak heréket (vagy súlyokat akasztanak rájuk), különféle tárgyakat dugnak a nők hüvelyébe, levágják a melleiket stb. Általánosan elfogadott módszernek számított a nemi szervek elektrosokkolása, botok, üvegek feldugása a hüvelybe vagy a végbélnyílásba, a pénisz és a herék megkorbácsolása. A szodomizáció eszköztára: rendőrbot, ceruza, üveg, rozsdás szeg stb. Egyes kutatók úgy vélik, hogy ezek a tárgyak az elnyomó rendszerek agresszív falloszaiként jelentkeznek, így próbálják ellenlábasaikat politikai értelemben elnyomni, szexuális rabszolgákká tenni. A nemi szerveket előszeretettel és nagy leleményességgel használják fel a kínzások során: a péniszt megkötik, a kötelet pedig az ajtóhoz rögzítik, Chilében egy fallikus fémdarabot, az ún. „vigasztalót” hívják segítségül, Izraelben sokáig létezett a „gázpedál” nevű kínzás (a rabot lekötözték egy székre, kínzója pedig vele szemben, az asztal alatt a heréit taposta), Törökorszában egy bottal behatolnak a nőbe, majd utána ugyanezt a botot a szájába dugják, így kettőzik meg a nemi erőszakot. Braziliában a nőket fapénisszel erőszakolják meg, méghozzá férjeik vagy fiaik előtt, azonban az összecsavart újság is megfelel ugyanerre a célra. Uruguayban a nők és a férfiak esetében egyarán alkalmazták a „vaslovagot”. Közismert vietnami kínzás (főleg a kommunisták esetében alkalmazták): lyukas székre ültették az áldozatot, lent pedig egy gázégő dolgozott… A 20. század utolsó éveiben Algériában megszokott volt, hogy az áldozat péniszét egy fiókba tették, majd hirtelen becsukták azt. Vagy megkötötték, és így próbálták letépni.
Miközben a kínvallatók magukévá teszik áldozataikat, döbbenetes dolgokat művelhetnek. Ismerünk néhány latin-amerikai rémtörténetet: a kínzómester megcsonkította a női mellet, ugyanakkor azonban simogatta is azt. Vagy beleharaptak áldozataikba: ez a gesztus nemcsak a kínzásra utal, hanem az erotikus tér felé is mutat. Egy nőnek például levágták az egyik mellét, testét „csodálói” összeharapdálták, utána pedig egy forgalmas téren közszemlére tették kínzói. Egyes esetekben az áldozatokat arra kényszerítették, hogy egymást erőszakolják meg, kínzóik szeme láttára (Törökország). Brazíliában egy megerőszakolt nőt arra kényszerítettek, hogy megérintse egy férfi nemi szerveit. Csakhogy a férfi nemi szerveit éppen áramütéssel kínozták, amikor pedig a nő megérintette, őt is áramütés érte, és ugyanakkor ki is gúnyolták „erotikus” gesztusát. Egyes esetekben az áldozatokat arra kényszerítették, hogy maszturbáljanak, ez valósággal felajzotta a kínvallatókat. Indiában, de más helyeken is gyakori fenyegetőzésnek számít az, hogy vérfertőzés elkövetésére kényszerítik áldozataikat a fogvatartók. Chilében egy áramütésnek alávetett férfit arra kényszerítettek, hogy a kínzás ideje alatt leírja, hogyan néz ki kedvesének a nemi szerve, és milyenek voltak erotikus játékaik. Ugyancsak Chilében történt meg, hogy a foglyokat maszturbálásra kényszerítették, miközben meztelen nők járkáltak előttük — a következő „felvonás” az lévén, hogy mindenkit mindenkivel összekényszerítettek. A visszautasítás következménye a kiherélés volt. Egy boszniai szerb lágerben egy idős muzulmánt azért gyilkoltak meg, mert nem akart megerőszakolni egy szüzet, vagyis azért kellett meghalnia, mivel nem elégítette ki kínzóinak a voyeurizmusát. Egyértelmű: ezek az emberek, amikor éppen nem akartak nemi erőszakot elkövetni, nézni akarták a nemi erőszak elkövetését. De számtalan nő kínzómesterről is tudomásunk van, ők elsősorban a férfi nemi szervekre szakosodtak. Leghíresebb Clara Knecht (Gestapo-tiszt) és Vida Nedici (romániai szerb, a kommunizmus első éveiben). Említésre méltó az az argentin hölgyemény is, aki különféle szerszámokkal szodomizálta áldozatait, majd marószóda-beöntéssel folytatta a kínzást.
A nemi erőszak elkövetői néha állatokat vagy bogarakat is „bevetettek”, egyes esetekben csupán azért, hogy az áldozatokat változatosabbnál változatosabb módon is megalázzák. A hüvelybe és a végbélnyílásba rovarokat tettek be, egyes esetekben éppenséggel angolnákat. Latin-Amerikában és Ázsiában kutyákat neveltek arra, hogy megerőszakolják az embereket, hogy megmarják a melleket vagy a heréket. Néha, miután a kutyák végrehajtották az erotikus „előjátékot”, a felajzott kínzók is megerőszakolták az áldozatot. Patkányt vagy egeret dugtak bele az áldozat szájába, végbelébe és hüvelyébe. Argentínában a patkányt tölcséren keresztül juttatták bele az áldozat hüvelyébe.
Az áldozatok reagálása rendkívül változatos a nemi erőszak elszenvedése és a különféle szexuális perverziók elviselése után. A rab testét kínzói különféle perverzitások révén „ellopják”, amikor pedig visszaszolgáltatják, akkor már megrontott testnek számít. A nemi erőszak után a megkínzott test sokáig nem kívánja a megérintést, a simogatást — még a szeretett lény részéről sem. A szabadság visszanyerése után a megerőszakolt rabok megvallották egymás előtt (már amikor képesek voltak erre), hogy valósággal irtóznak az erotikától. Miután testét megbecstelenítették, az áldozat önmagát idegennek érezi, a lelki traumát szinte lehetetlen elviselni. Egy chillei nő, akik börtönben bántalmaztak, szabadulása után semmit sem akart enni, csak hogy ne termeljen több ürüléket. És nem akarta többé megérinteni a nemi szerveit sem. Ha egy nőt úgy kínoznak meg, hogy megerőszakolják, nem tesznek egyebet vele, mint örök időre erényövet tesznek fel rá, és ezt soha senki nem érintheti meg, még maga az áldozat sem. Egy kutya által megerőszakolt nő jóval szabadulása után is tisztátalannnak érezte magát, és állandóan mosdani akart. A kényszerítő körülmények között elkövetett tömegperverzitások áldozatai lelkileg úgy élik túl a traumát, hogy szolidaritást vállaltak egymással, összeölelkeznek, sírnak, és néha napokig egyetlen szót sem szólnak. De sok-sok idő múlva helyrejönnek.