Bűnös játék

Szilvi a barátnőm harminckét éves. Intelligens, határozott, céltudatos nő, aki annyira emancipált, hogy időnként hanyatt-homlok menekülnek előle a férfiak. Volt olyan kapcsolata, ami lazán így kezdődött el:
„Nehogy azt képzeld ám magadról, hogy olyan ló vagy, amelyre egy életen át tesznek.”
A férfi erre komoran elhallgatott, azután elillant, akár a kámfor, pedig megítélésem szerint jó partnere lehetett volna Stefinek.
– Mi a csudának kell ilyet mondanod, hiszen ezt te sem tudhatod előre? – kérdezem kíváncsian.
– Ne képzelje azt, hogy kisajátíthat, jobb ha tudja, hogy nem.
– Úgy beszélsz, mintha fehérmájú lennél. Vagy harcos feminista, aki „Le a fallosz-kultusszal!” feliratú zászlót lengetve vonul a Capitolium elé.
– Nem lengetek zászlót, de ez nálam elvi kérdés. Egyetlen férfi se szóljon bele az életembe. Ezért szakítottam Marcellel is.
Tudok róla, hogy Szilvi évekkel ezelőtt hosszabb ideig egy francia férfinak volt a menyasszonya. A házasság valamilyen oknál fogva nem jött létre, barátnőm pedig hazajött. Amióta én ismerem, mindig azt hangoztatja: esze ágában sincs férjhez menni. Igaz, ilyenkor mindig gyanúsan csillog a szeme. Talán a rejtelmek és szépségek városában történhetett valami, amely az akkor még nagyon fiatal nőnek az egyéniségét ilyen irányba hajlította?
Már-már szokványos szerelmi csalódásra gondolok, mérsékelt érdeklődéssel, szinte udvariasságból kérdezek rá a meghiúsult házassági tervére. Szilvi a tőle megszokott nyíltsággal és szabadszájúsággal kezdi el mesélni, én pedig megnyúlt fülekkel hallgatom. Úgy tűnik, hogy szó sincs szokványos szerelmi csalódásról.
– Ahogy a mostani eszemmel visszatekintek az akkori időkre – keblei egy kicsit megemelkednek beszéd közben -, azt hiszem, egyáltalán nem voltam szerelmes Marcellbe. Tetszett nekem, nagyon klassz volt vele az ágyban, imponált a hatszobás lakása és az öt méter hosszú kocsija, de igazi lelki kapcsolat sohasem volt közöttünk.
Ennek ellenére persze nem unatkoztam mellette, mert vidám volt és szellemes, csak a beszélgetéseink mindig nagyon felületesek és földhözragadtak voltak. Csak annyira röpködtek magvasabb témák körül, ahogy a tyúkok próbálnak szárnyra kelni az udvarban. Egymás érzelmi énjéről, belső világáról semmit sem tudtunk. Marcell mindössze annyit árult el magáról, hogy ő nyitott felfogású a szexualitásban, a hűséget nem testi értelemben képzeli, hanem ez a szó csupán két ember szövetségét, érzelmi összetartozását jelenti számára. Ez nagyon szépen hangzott, és mivel én sem voltam konzervatív már akkor sem, teljesen egyet értettem vele. Egyszer bemutatott egy kellemes házaspárnak. A nő csinos, filigrán, nem szép, de rendkívül pikáns arcú volt. A férfi magas, jóképű, fekete hajú, provencei típus. Rögtön a déli férfi heves bókjaival árasztott el, Michel pedig a kis francia babának udvarolt tüzesen.
Amikor elmentek, Marcell lezserül, kedvesen megjegyezte: látja, számomra sem közömbös a férfi, csinálhatnánk egy párcserét. Denise és Jules is szeretik egymást, mondta, de egy kis fűszerre, változatosságra szüksége van az embernek.
Jó hangulatban voltam, pezsgőt ittunk és mivel a férfi valóban tetszett nekem, így azonnal beleegyeztem. Az ő lakásukon találkoztunk. Gyertyafényes asztalhoz ültünk a nagyon elegáns ebédlőben, salátát és rákot ettünk, s bőven locsoltuk pezsgővel. Jules forrón, de igazi francia eleganciával udvarolt nekem vacsora közben, Marcell pedig Denise pikáns arcát, filigrán testét itta minduntalan tekintetével. A kávénkat a nappaliban szürcsöltük. A dohányszínű bársonnyal bevont kanapén Jules átölelt, megcsókolt és fülembe súgta, hogy menjünk be a hálószobába.
Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy két hálószobájuk volt. Láttam, hogy Marcell is eltűnik Denisszel a másik ajtón és én felajzva, kissé kábultan a pezsgőtől és szokatlan élménytől, követtem Julest. Nagyot szeretkeztünk a széles, vetett ágyon, valahogy egy csöppet sem zavart, hogy jóformán alig ismerem. Életemben most találkoztam vele másodszor. A testünk egymásra talált, és ez volt a lényeg. Egyszer csak, legnagyobb meglepetésemre, Marcell és Denise jelent meg az ajtókeretben, vidáman nevetgéltek, pezsgősüveget és poharakat lóbáltak a kezükben. Szó nélkül letelepedtek az ágyra, markunkba nyomtak egy-egy pohár pezsgőt, és valamelyikük, már nem is tudom, hogy Denise vagy Marcell, megkérdezte, hogy jó volt-e?
Természetesen igennel válaszoltunk. Jules újra simogatni, csókolni kezdett, Marcell Denise lába közé fúrta a fejét, szóval rendesen hancúrozni kezdtünk egymás mellett. Végül óriási összegabalyodás lett belőle. Emlékszem egy olyan helyzetre, hogy Julesnek furulyáztam, Marcell dugott hátulról, Jules szája fölött pedig Denise kis fekete pamacsa csúszkált ide-oda. Hát ez volt az én beavatásom az „édes élet” -be és az egészben az volt a legfurcsább, hogy Marcell hatására teljesen természetesnek tartottam ezt, sőt kifejezetten élveztem is. Úgy gondoltam, hozzátartozik a modern élethez.
– Sokáig tartott ez a négyes kapcsolat?
– Mindvégig megmaradt, amíg Párizsban voltam, de egyre jobban ki is bővült. Marcellnek megjött az étvágya, újabb és újabb kalandokba vitt bele. S mivel az ismeretségi körében nem mindenki vállalkozott gruppen szexre, sokszor ismeretlen házaspárokkal hozott össze. Hallottál már az Avenue Focheról?
– Igen, meséltek róla, de egy olyan barátnőm mondta, aki nem is próbálta.
– Az Avenue Focheon a késő esti órákban változatosságra, vágyó házaspárok autózgatnak. Mindig házaspárok, sohasem szóló férfiak, vagy szóló nők. Bár lehet, hogy azóta ez is megváltozott. Szóval ott aztán ismerkedni lehetett keresztbekefélés céljából, vagy csoportos szexet lehetett összehozni újabb és újabb párokkal.
– Nem volt ez veszélyes?
– Akkor még nem volt AIDS. Legalábbis még alig tudtak róla Európában.
Először idegenkedtem a gondolattól, de Marcell azt mondta, hogy legalább nézzek körül, hátha megjön a kedvem. Megvacsoráztunk egy közeli vendéglőben, Marcell az ott kapható legmárkásabb pezsgőt rendelte nekem, és virágos kedvvel nekivágtunk az éjszakának. Diszkréten villódzó fények, elegáns kocsik, a kocsik ablakaiból kitekintgető estélyi ruhás vagy épp farmernadrágos nők, vidám, mohón fürkésző férfiak, mindenki rámosolygott a másikra. Rafináltan erotikus, sikamlós hangulata volt az egésznek. Marcell néhányszor kihajolt az ablakon, lezserül odaszólt az egyik-másik párnak, és egyszer csak azt vettem észre, én is letekerem az ablakot és hagyom, hogy a mellettem haladó kocsiból kinyúló kéz megsimogassa a karomat.
Rámosolyogtam a férfira, aki szőke volt, divatosan rövidre vágott frizurát viselt. Marcell azonnal észrevette, s ő is megnézte magának a nőt, aki kíváncsian dugta ki a fejét az ablakon, hogy jobban láthassa Marcellt. Egy óra múlva már a házaspár lakásán voltunk.
Még az előzmények után sem értem mind a mai napig, hogyan szédülhettem bele ennyire ebbe a szüntelenül párzó, felajzott világba. Nem mondhatom, hogy idegen volt tőlem ez a világ, a farkak, puncik és mellek elképesztő kavalkádja, bár korábban nem ismertem, mégsem foghatom fel ésszel, hogyan vált ez egyszerre az én világommá. Ennek csak egy magyarázata lehet. Tudat alatt alávetettem magam Marcell szeszélyeinek. Az ő igényeihez, hallatlanul is kimondott parancsaihoz igazodtam, és nem vettem észre, hogy az én egyéniségem megszűnik, felszívódik valahol. Látszólag nem erőszakolt rám semmit, mindig meghagyta nekem a választás lehetőségét, de mivel ő irányította az életünket, úgy kormányozott engem ügyesen, hogy mindig az történjen, amit ő akar. Hogy én is azt akarjam, amit ő.
Az ő fejével gondolkodjam, az ő szemével lássam a világot. Nehogy azt hidd, hogy ez valami konzervatív meakulpázás, késői térdepelés lelki töviseken, egyáltalán nem érzem azt, hogy bemocskolódtam volna abban a sűrű, ondószagú életben, csak az bosszant, hogy azt az életformát nem én választottam, hanem csak belesodródtam, mint egy tehetetlen fadarab, amelyet magával sodor az ár.
– Ezért helyezkedsz sündisznóállásba a férfiakkal szemben?
– Igen. Nem akarom, hogy a legcsekélyebb mértékben befolyásolhasson bárki is, azt sem, hogy a saját érzelmeim nyomják el az emberi szuverenitásomat. Márpedig a szerelemben ez történik.
– De ennek az az ára, hogy többnyire magányos vagy.
– Nem vagyok magányos, nagyon sok barátom van, a szexuális igényeimet pedig kordában tudom tartani.
– Amikor együtt éltél Marcellel, még nagyon fiatal voltál. A mostani élettapasztalatoddal viszont nem értem, miért kell attól tartanod, hogy ha egy csekélyke részt feladsz az emberi szuverenitásodból, akkor mindjárt megint belesodródsz egy tőled idegen világba?
– Tulajdonképpen nem attól félek, amibe belesodródhatnék, hanem attól, hogy megint felszívódom egy férfi egyéniségében, s közben azt hiszem, hogy az az én egyéniségem.
– De így megfosztod magad attól, ami az ember életét széppé teszi: az érzelmi kapcsolattól.
– Tudom, de nem érdekel. Nagyon jól megvagyok így is.
Nem vitatkozom Szilvivel: hagyom őt maga kovácsolta páncéljában. Egyébként már többször is hasztalanul vitatkoztunk erről, csak akkor még sohasem kapcsolta össze a szerelemtől való merev elzárkózását a párizsi élményeivel és Marcellel.
– Mikor jöttél rá, hogy szakítanod kell Marcellel?
– Nagyon sokára. Két évig éltünk együtt. Előre megbeszéltük, hogy ennyi lesz a próbaházasság. Az persze véletlen volt, hogy éppen a két év leteltével jöttem rá, hogy nem tudok és nem is akarok vele élni. Akkor viszont olyan hirtelen robbant belém a felismerés, hogy szinte pánikszerűen csomagoltam és jöttem haza.
– Volt ennek a házas-bulizásnak valami különleges oka?
– Igen. Volt egy sokkoló élményem, amely hirtelen ébresztett rá arra, hogy az ember azért sohase adja fel önmagát. Már nyakig merültünk az édes életbe, amikor a fodrásznál megismerkedtem egy velem egyidős francia fiatalasszonnyal, Marieval. A franciák nehezen engednek közel magukhoz idegeneket, mi mégis rövid idő alatt bizalmas barátnők lettünk. Időm volt bőven, neki is, így órákat sétálgattunk és beszélgettünk. Elmesélte, hogy tíz évvel ezelőtt volt egy nagy szerelme, Francois. Tizenhét éves volt akkor, és úgy imádta azt a fiatal férfit, akár egy istent. Francois is szerette őt, természetesen a magáévá akarta tenni. Mariet az apácák nevelték, és olyan naiv kis ártatlanság volt akkor, hogy hiába volt olyan szerelmes, mint egy ágyú, hiába tüzelt a kis puncija, nem akart lefeküdni Francoisval. A fiú egyre türelmetlenebbül ostromolta, tartózkodását joggal tartotta érthetetlennek, már-már azt hitte, Marie nem is szereti őt. Végül ultimátumot adott neki: ha nem lesz az övé, akkor elhagyja.
Marie nagyon rossz néven vette ezt, rögtön arra gondolt, hogy Francoisnak csak a teste kell, ezért erőlteti a lefekvést. Jellegzetes apácanövendéki gondolkodás. Persze megint nemet mondott Francoisnak, lelke mélyén azt hitte, a férfi nem fogja elhagyni. De Francois megdühödött és szakított vele. Marie teljesen összeroppant, hosszú hetekig kezelték egy szanatóriumban, alig tudta befejezni a gimnáziumot. Azután férjhez ment, mint mondta, egyáltalán nem szerelemből. Most jön a sors fintora: a férje mellett bizony alaposan le kellett szoknia a romantikáról. A hajdani apácanövendék, aki az élete nagy szerelmének sem akarta odaadni a szüzességét, rövidesen egyik gruppen szexből a másikba tántorgott.
Természetesen én is meséltem neki az életünkről, s nagyon elcsodálkoztunk mindketten, hogy a nagy punci- és fütyköscserék során eddig még nem találkoztunk össze. Persze most már meg is szervezhettük volna ezt a találkozást, de valahogy egyikünknek sem volt sürgős. Azután hónapokkal később mégis összekerültünk egy nagyobb társaságban. Az est „fénypontja” kétségtelenül Marie volt. Erre még visszatérek, de a történethez ugyancsak hozzátartozik Marie sajátos házaséletének tömör ecsetelése.
Gazdag nő volt, a házassága előtt jelentős vagyont örökölt. A férje számítógép tervező mérnök, így aztán Marie pénzével megvásároltak egy komputer vállalatot. Marie ügyvédje résen volt, és mivel a férj nem vitt be tőkét a vállalkozásba, a céget Marie nevén jegyezték, és a részvények is az ő nevén futottak. A férje tulajdonképpen csak alkalmazottja volt főmérnökként Marie cégének. Georges, Marie férje rendkívül hiú ember volt, s megalázónak érezte ezt a felállást. Persze nem annyira, hogy elhagyja ezért Mariet, hiszen a cég jövedelmét közösen élvezték. Azt hiszem, a maga módján szerette is a feleségét, de a sértett önérzete skizofrénné tette az érzelmeit. Mivel tulajdonképpen ő volt a kiszolgáltatott, s ráadásul nyilván érezte is, hogy a felesége nem szereti őt igazán, egyre jobban beszivárgott zsigereibe a vágy, hogy megalázza Mariet. Ezt persze nem primitív módon tette, hanem észrevéve az asszony enyhe mazohizmusát, erre játszott rá sátáni módon.
Rafináltan kifejlesztette Marieban ezt a hajlamot annyira, hogy az asszony már-már szeretni kezdte ezért őt, s aztán ügyesen rávette a nőt, hogy szexpartikra járjanak, s ott azután szexuális játékba csomagolva nyilvánosan alázhatta meg feleségét. Marie ezt teljesen higgadtan mesélte el nekem, még kuncogott is a férje naivitásán, ő ugyanis nem érezte megalázónak ezt a játékot:
„Szegény Georges azt hiszi, hogy ilyenkor ő kerül fölül, nem tudja, hogy én mennyire élvezem, amit csinálunk.”
Azután találkoztam Marieval és Georges-zsal egy nagyobb társaságban. Jules és Denise, az a házaspár, akikkel először keféltünk keresztbe, partit rendezett, szexpartit természetesen. Rajtunk kívül még három párt hívtak meg. Nem mondták meg, kik azok, meglepetésnek szánták. Sőt, Denise azt találta ki, hogy mindenki vetkőzzön le meztelenre az előszobában, s a férfiak számára készíttetett egy-egy fekete selyemálarcot, amely az álluktól a homlokukig eltakarta az arcukat, csak a szájuk, az orruk és a szemük látszott ki belőle.
Ebben az volt a pikantéria, hogy mivel a vendégek nem ismerték egymást, a nők nem tudhatták, kivel kefélnek voltaképpen. Amikor anyaszült meztelenül beléptem a vöröses fénnyel rafináltan megvilágított nappaliba, rögtön észrevettem Mariet. Egy fotelben ült szintén anyaszült meztelenül, s hosszú szárú szipkából cigarettázott. Azaz nem sokáig cigarettázott, mert a mellette ülő álarcos férfi kikapta a szipkás cigit a kezéből, a szipkát Marie puncijába ültette egy félpercre, és azután ő szívta tovább a cigarettát. Marie is észrevett, vidáman integetett felém. Bevallom, örvendtem, hogy összetalálkoztunk, mert kíváncsi voltam a férjére, csak azt nem tudtam, hogy a sok álarcos közül melyik az?
Tízen voltunk összesen. A háziak italt töltöttek mindenkinek, azután Denise bejelentette, hogy kalózszám következik. A férfiakat kiküldte az előszobába, s azt mondta, hogy amikor dobolást hallanak, akkor rohanjanak be, és teperjék le azt a nőt, akit kiválasztottak. Van öt percük, hogy az előszobában megegyezzenek, ki melyiket választja.
Denise eloltott néhány lámpát, várt egy kicsit, majd bekapcsolta a magnót. A kazettáról dörömbölés, sikítás hallatszott, s ezzel egy időben berohantak a férfiak. Úgy kaptak el bennünket mintha a Sziklás hegység kiéhezett banditái lettek volna, persze csak imitálták a durvaságot.
Szanaszét hevertünk a puha moher szőnyegen, a magnóból pedig valami egészen vad, érzéki zene áradt. Egy idő után megszűnt a zene, s Denise bejelentette, hogy most show következik, igazi csemege a vendégeinek. A show címe: A rossz kis kutya története.
Abbahagytuk az ügyködést, senkit sem zavart, ha netalán még nem elégült volna ki egyszer sem, mert tudtuk, hogy egyáltalán nincs még vége az estének. Elhelyezkedtünk a fotelekben, Denise erősebbre vette a világítást. A magnóról kutyaugatás hallatszott, ami persze harsány derültséget keltett a társaságban. Az egyik férfi nyakörvvel és korbáccsal a kezében Mariehoz lépett. Tehát ő a férje, gondoltam, s izgatottan vártam, hogy mi következik. Részleteket ugyanis nem mesélt eddig Marie. A férfi Marie nyakára csatolta a nyakörvet, és Flippenek szólítgatva körbevezette a szobán. Marie négykézláb mászott a szőnyegen, időnként vakkantott egyet-egyet, s úgy tett, mintha belekapna a vendégek bokájába. A férje ilyenkor rápaskolt a fenekére, mintegy jelezve, hogy ez nem illendő dolog. Aztán elmagyarázta neki, hogy a kiskutyának nem szabad a szőnyegre pisilni, hanem kaparnia kell az ajtót, ha el akarja végezni a szükségletét. Marie engedelmesen vakkantott néhányat erre az oktatásra.
Mindenki nevetett, s kíváncsian várták a folytatást. Közben a férfiak lehajoltak, és megsimogatták Mariet, ahogyan a kiskutyákat szokták. Aztán egyszer csak Marie felemelte az egyik lábát, a fotel oldalához támasztotta, úgy tett mint a kutyák, amikor pisilni szoktak.
„Rossz kis kutya vagy, bepiszkítottad a szőnyeget, ezért büntetést érdemelsz” – dörrent rá szigorúan Georges.
Marie bűntudatosan lehajtotta a fejét és odadörgölődzött a férje lábához. Georges egyik kezével a nyakörvet tartotta, a másikkal felemelte a puha korbácsot, és rácsapott Marie fenekére. Marie nyüszített, de nem menekült, hanem még jobban kidomborította a hátsóját, szinte odakínálta az ütéseknek.
Georges kiszámítottan verte, látszott mozdulatain, hogy nem akar brutális fájdalmat okozni a nejének. Vigyázott, hogy lehetőleg ne üssön kétszer ugyanarra a helyre, de így is hamarosan piros csíkok virítottak Marie rózsás popsiján.
A zene elhalkult, csak a csattanások hallatszottak, s Marie kéjes nyöszörgése. Közben a fejét a szőnyegre hajtotta, majd egyszer-kétszer úgy tett, mint aki el akar menekülni, de Georges mindig visszarántotta a nyakörvénél fogva.
„Jó kis kutya leszel ezentúl?”- kérdezte oktató hangon.
Maria feneke már olyan volt, mint az állatkertben a páviánoké. Marie nem válaszolt azonnal, mire megint kapott kettőt a fenekére, s Georges megismételte a kérdést. Erre a nő engedelmesen vakkantott, térdre emelkedett, kezeit úgy helyezte maga elé, ahogy a kutyák szokták a mellső lábukat, s a férje kezét nyalogatta. Aztán négykézlábra ereszkedett újból, elindult az ajtó felé, s kaparászni kezdett az egyik kezével.
„Jól van, most már jó kis kutya vagy” – dicsérte meg Georges, s egy asztalkán heverő bonboniéreből egy cukorkát dobott a szőnyegre, amit Marie a szájával kapott el.

A társaság tapsolt, a férfiak szemmel láthatólag begerjedtek a jelenettől, de bennem valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keletkezett. Figyeltem Georges szemét, amíg Mariet verte, s hirtelen rájöttem valamire. Igaz, hogy Georges alaposan megrakta Mariet, de észrevettem, hogy nem ez izgatja igazán; ez a férfi nem primitív módon szadista, nem az gerjeszt benne örömet, ha fizikailag fájdalmat okoz a feleségének, hanem lelkileg szeretné minél alaposabban megalázni.
Láttam, hogy a pórázon vezetés nagyobb kéjt okoz számára, mint a korbácsolás. És tulajdonképpen bosszantja, hogy Marie csak perverz játéknak tekinti az egészet.
Az motoszkált a tudatom mélyén, hogy ez a játék most már valahogy vérre megy, ez a férfi, ha nem éri el a célját így, majd másként éri el. Persze ezt nem gondoltam végig akkor ilyen alaposan, de hirtelen félteni kezdtem a barátnőmet, mintha távoli, körvonalazhatatlan, de mégis elkerülhetetlen veszély fenyegetné. A show még nem ért véget. Georges kijelentette, hogy a kiskutya közben szukává nőtt, s el kell vinni a kankutyákhoz.
Ugyancsak pórázon vitte Mariet egyik férfitől a másikig, akik hátulról megdugták, nemcsak a punciját, hanem a popsilukát is, legtöbbje bele is élvezett igencsak gyorsan, mert felizgultak az előző jelenettől.
– És a többi nő mit csinált?
– Legtöbbnek jutott férfi, hiszen Marieval egyszerre csak egy foglalkozhatott, ne felejtsd el, hogy összesen tízen voltunk. Két nő egymással játszadozott, egyik nő pedig mindig annak a férfinak a szája elé tartotta a punciját, aki éppen Mariet dugta hátulról, egy másik pedig Georgesnak furulyázott.
Azután elvesztettem a fonalat, mert engem is elkapott valaki. Belém nyomta, de nem ott élvezett el, hanem a számban. Aztán nem is tudom mi történt, valaki még a melleim közé spriccelt, egy ilyen kavargásban nem lehet követni az eseményeket, különösen akkor nem, ha az ember maga is aktív résztvevő. Azután egyszerre Marie hisztérikus kiáltását hallottam:
„Vedd le az álarcodat, azonnal vedd le!”
A vidám, önfeledten perverz hangulatba annyira dermesztően hasított bele ez a hisztérikus hang, hogy mindenki azonnal abbahagyta az ügyködést, és Marie felé fordult. Ő már nem négykézláb kúszott, hanem kiegyenesedett, a pórázt egyetlen dühödt mozdulattal kirántotta a férje kezéből, és halálsápadtan, toporzékolva kiabált az előtte álló szőke férfira:
„Vedd le az álarcodat, mert letépem!”
Denise odaszaladt, kérlelni kezdte, hogy ne rontsa el a hangulatot, az álarcot csak a legvégén veszik le, de Marie akkorát lökött rajta, hogy a filigrán baba a pezsgőspoharak közé zuhant. Mindenki felugrált. Láttuk, hogy valami baj történt, de senki sem sejtette, hogy mi vadította meg Mariet. Az álarcos férfi megpróbált eliszkolni, de Marie dühödt fúriaként ragadta meg a karját, hosszú, hegyes körmeit a húsába vájta, eltorzult arccal sziszegve követelte, hogy vegye le az álarcát.
„Jól van, na” – próbálta menteni a helyzetet Jules, a házigazda, „mindenki leveszi az álarcát”.
A férfiak engedelmesen lerántották a fekete selymet. a Marie előtt álló fickó is. Én nem a férfit néztem, hanem Mariet, mintha ötven évet öregedett volna hirtelen: úgy tűnt, vigyorgó csontkoponyává változott ez a csinos, fiatal arc. Mert vigyorgott, eszelősen vigyorgott a férfi arcába, ez volt a legszörnyűbb az egészben.
A férfi kínosan mosolygott, s Marie arca felé nyúlt, hogy megsimogassa:
„Helló bébi, ne vedd úgy a szívedre…”
Még mondani akart valamit, de Marie felemelte a karját, s ököllel sújtott az arcába. Akkor ránéztem véletlenül Georgesra és sátáni örömet láttam a szemében. Persze még mindig nem értettem én sem, hogy mi történt valójában. Mindez másodpercek alatt zajlott le, mert mielőtt a többiek észbe kaptak volna, Marie kirohant az előszobába, mezítelen testére felkapta bundáját, és kirohant a házból.
„Eredj gyorsan utána!” -, „Mi történt vele tulajdonképpen?” -, „Ismert talán téged valahonnan?” – zűrzavar, kérdések keresztbe-kasul, általános értetlenség, s közben mindenki anyaszült meztelen volt.
Fellini sem rendezhetett volna groteszkebb jelenetet ennél.
Georgesot faggatták kegyetlenül, aki a ruháját rángatta magára éppen, de Jules már kirohant fürdőköpenyben, és azzal jött vissza, hogy Marie kocsiba vágta magát, s elhajtott.
„Hívjál taxit!” – kiáltotta Georges, miközben az ingét gombolgatta idegesen.
Mindenki őt nézte, tőle várt magyarázatot. Mások a szőke férfit ostromolták, aki szintén öltözött, s látszott rajta, hogy rettenetesen kínosan érinti a dolog. Ő nem válaszolt a kérdésekre, csak a vállát vonogatta, alig várta, hogy eltűnjön a megbolydult társaságból.
Partnerét, akivel valószínűleg együtt érkezett, szintén noszogatta, hogy öltözzön gyorsabban. Georges nem térhetett ki a kérdések pergőtüze elől, kénytelen volt kinyögni, hogy a másik férfi Francois, Marie élete első nagy szerelme. A felesége biztosan ettől borult ki.
Legtöbben erre cinikusan vonogatták a vállukat, de én tudtam, ismertem ennek a szerelemnek a történetét, s Marie érzelmeit is; elborított a düh. Rákiáltottam Georges-ra:
„Te hívtad meg Deniseékhez?
Az álarcos komédiát is te találtad ki?”
– „Igen” – válaszolt helyette Denise.
– „Georges mondta, hogy meghív egy párt, akit nem ismerünk, és az ő ötlete volt az álarc is. Nagyon szellemesnek találtam, nem gondoltam, hogy ilyen baj lesz belőle.”
Nem tudtam türtőztetni magam. Georges-hoz léptem:
„Te gyalázatos!” – kiáltottam, s teljes erőmből pofon vágtam.
Michel rögtön mellettem termett, kivezetett az előszobába, és a kezembe adta a ruháimat.
Csak arra emlékszem, hogy olyan sebesen öltöztem, mintha az életem függne ettől a gyorsaságtól. Alig vártam már, hogy kikerüljek onnan.
„Ma mindenki megbolondult” – hallottam még távolról Denise hangját, azután már csak annyit mondtam a kocsiban Marcellnek, hogy meg tudnám ölni Georgesot.
Marcell a vállát vonogatta, Marie majd megnyugszik szerinte, nem is érti, hogy miért kellett ilyen óriási hisztit kivágnia. Akkor már tudtam, hogy soha nem leszek Marcell felesége.
Mintha egy vadidegen férfi ült volna mellettem a kocsiban, mintha csak csupasz szavaink lennének egymáshoz, mert ezek a szavak mást jelentettek mindkettőnk számára, csak kiperegtek a szánkból, mint két játékvödörből a homok. Meg sem kíséreltem vitatkozni vele, hallgattam egész úton, és otthon külön feküdtem le, mondván, nem szeretném, ha felébresztene reggel, ki akarom aludni magam. Rögtön beleegyezett, nagyon kedves volt és figyelmes, csak éppen nem értett semmit. Olyan fal meredt közénk, mint amilyen a berlini fal lehet, csak éppen a mi falunkról tudtam, hogy nem fog leomlani sohasem.
Másnap délelőtt Denise felhívott telefonon, s félig sírva elnyöszörögte, hogy szörnyű szerencsétlenség történt az éjszaka. Marie iszonyú sebességgel vette a kanyart, nekiment a korlátnak és belezuhant kocsijával a Szajnába. Georges egész éjszaka kereste, a rendőrséget is értesítette, de csak reggel találták meg a kocsit, s benne Marie holttestét. Amikor letettem a kagylót, még sokáig ültem mozdulatlanul a telefon mellett.
Marie! A kedves, vidám, frivol teremtés már összetört hullaként hever valamelyik boncterem hűtőládájában. Miért kellett meghalnia?
Tudtam, hogy nem öngyilkosság volt, ő nem az a fajta nő volt, aki megöli magát. De azt is tudtam, hogy milyen könnyen úrrá lesz rajta az indulat és a kétségbeesés. Georges elérte, amit akart, sikerült megaláznia Mariet. Persze ő sem így gondolta a dolgot, esze ágában sem volt megölnie a feleségét. Ostoba, szerencsétlen baleset, látszólag vak véletlen, de a mélyben mégis ijesztően törvényszerű:
a kis kutya nagyot ugrott kocsijával, mert valahol megpillanthatta igazi gazdáját a folyó sötét tükrében.
S ahogy tovább gondoltam a dolgokat, megfejtettem Marie felindulásának igazi okát is. A gruppen szexekben kiélt perverz gátlástalansága nem az igazi énje lehetett. A szerelmi csalódás és a szerelem nélküli házasság sodorta e felé az életforma felé, amely aztán ugyanúgy bugyogó masszájába szívta, mint engem is Marcell mellett.
Marie mindenki előtt vállalta ezt az életformát, egyetlen ember volt csak, aki előtt megalázónak érezte.
Az a férfi, akit a régi énjével szeretett valamikor. S ezt a régi énjét sohasem tudta teljesen levetkőzni, mert ha le tudta volna, akkor a kis kutyának nem intett volna új gazdája a folyó mélyéről.

Új szeretőt szeretnék

Budapest annyira erotikus, mint egy döglődő csiga. Ha nagyon akarod, megláthatod benne a hús lüktetését, de jobbára nem éri meg a fáradtságot. Így nem csoda, hogy amint visszatértem a fővárosba, folyton csak Ukrajnára gondoltam. Az ujjaim a nőm ujjaivá váltak, és az életem kifakult. Nem próbáltam magam azzal áltatni, hogy ez csak egy kísérlet volt. Egy lány testét felfedezni olyan élmény volt, ami meghatározta a további életem. Így lettem én is örökre átkozott.
Új szeretőt akartam találni. Nem egy múló ölelésre, inkább egy múló életre kerestem egy lányt. El sem tudtam képzelni, hogyan keres magának párt egy leszbikus. A filmes kliséket leszámítva fogalmam sem volt, mi hozza össze az átkozottakat. Szinte kerültem a régi barátnőim, meg a régi életem.
Egyik nap, miután maszturbáltam sírva fakadtam. Nagyon szerettem volna valakivel beszélni arról, hogy mi történik velem. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, és örökre átkozott. Meztelenül és könnyezve ültem a számítógép elé. Küldtem egy e-mailt az egyetemi levelezőlistára. Fürtike telefonszámát vagy elérhetőségét akartam megtudni. Ő volt az egyetlen ismerősöm, akiről az a hír járta, hogy olyan „más”. Talán az ismerősöm enyhe túlzás volt, hiszen az egyetem óta nem beszéltünk, és akkor sem túl sokat. Ennek ellenére úgy éreztem, ő az egyetlen emberi lény, aki megérthet. Persze Oxána is megértett volna, de őt nem akartam felhívni, hiszen ezer kilométer és egy gyönyörű búcsúéjszaka után ez valahogy nem ment.
Fürtike még aznap este válaszolt, és elküldte a telefonszámát. Amint elolvastam kétsoros levelét összerezzentem, majd remegő kézzel nyomogattam a gombokat. Attól tartottam, hogy elütöttem, mert eltelt két hosszú másodperc. Aztán meghallottam Fürtike „hallóóó”-ját.
– Szia… Blanka vagyok, tudod, megadtad a számod e-mailben. – ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, mit is mondhatnék Fürtikének. Azzal mégsem kezdhetem, hogy „Bocsi, de ugye meleg vagy? Mert én igen, és ha már ilyen jól elbeszélgettünk, akkor elmondhatnád, hogy lehet összejönni egy lánnyal.”
– Szióci. Ezermillió éve nem láttalak. Micsi?
– Á, semmi, én csak… most jöttem haza Ukrajnából. És… – akkor azt hittem, ez lesz életem legkínosabb beszélgetése.
– Van kedved dumcsizni? Mondjuk holnap estefele abban a kiskocsmában az egyetem mellett, ahova szoktunk járni, a férjem amúgy is meccsen lesz.
A „férjem” szó említése miatt a beszélgetés többi részét nem tudom felidézni, valahogy összemosódott az egész. Mégiscsak sejtem, hogy megegyeztünk a másnapi találkozásban. Amint a beszélgetés véget ért, hihetetlen erővel szorítottam össze a telefonom. Amikor elengedtem a tenyerem kivörösödött. Azt hiszem, ha pohár lett volna a kezemben, összeroppantom.
Másnap délelőtt semmire sem tudtam koncentrálni, végig Fürtike járt a fejemben. Egyik percben fel akartam hívni, hogy lemondjam a találkozót, egy pillanat múlva pedig szinte éreztem Oxánocska ajkát a bőrömön. Annyira akartam hinni benne, hogy Fürtike segíthet nekem, hogy szinte fájt a valóság. Ahogy megpróbáltam racionalizálni széteső gondolataim, rájöttem, hogy az egésznek semmi értelme. Egy férjezett asszonytól vártam a választ egy kérdésre, amit meg sem tudtam fogalmazni.
Pár óra múlva egy füstös kocsmában ültünk, és jobbára semmiről sem beszélgettünk. Fürtike egészen megváltozott. Göndör haját szorosan hátrasimítva hordta. Sötétzöld blúza nem emlékeztetett azokra a tarka ruhákra és pszichedelikus mintázatú sálakra, amiket annyira szeretett az egyetemen. Talán csak apró ajkai és játékos mosolya utaltak régi önmagára. Amikor kihozták a frappékat, Fürtike mélyen a szemembe nézett, eltűnt a mosolya, és szinte temetési komorsággal kérdezte:
– Te vagy Klárika új barátnője? – zavaromban majdnem azt mondtam, hogy igen.
– Nem! Ki az a Klárika? Ennyire látszik rajtam? – szinte elképzeltem, hogy valaki nagy nyomtatott betűkkel írta fel a homlokomra, hogy „átkozott”.
– Ha valaki nagyon fel akar hívni azért, hogy ne mondjon semmit, az vagy Klárikába szerelmes, vagy belém. Ari, hogy te a kellemesebb megoldást választottad. – enyhén elmosolyodott, majd gyengéden megnyalta a felső ajkát, mintegy véletlenül. Ahogy végigfuttattam a szemem az előnytelen ruhája ívén, úgy éreztem, hogy a mellbimbóim át akarják szúrni a melltartómat.
– Nem akarsz… esetleg… – valahogy nem tudtam folytatni. Tudtam, hogy már nem kell kezdeményeznem, de azért valahogy még is jó lett volna befejezni a mondatot. Én azonban sosem ismertem el, hogy kívánok valakit.
– De akarlak. – széles mosoly – Ne hari, de most valamit tényleg meg kell oldanom. De seperc és nálad vagyok, ha megadod a címed. Na jó, mondjuk, egy órácska, oki?
Olyan hevesen kezdett verni a szívem, hogy alig tudtam elmondani a címem. Sietve fizettünk a pultnál, majd elindultunk az ajtó felé. Meg akartam fogni a kezét, de valahogy nem tudtam. Ő hozzám bújt, és a fülembe súgott:
– Mire odaérek, legyél meztelen, rendi? Max. egy apró póló legyen rajtad, ha fázol, de alul semmi. Nagyon felizgat, ha meztelenül vár egy édes csajszi… – majd búcsúzóul belenyalt a fülembe, és lágyan megharapdálta a fülcimpám is.
Amint hazaértem, az első dolgom az volt, hogy megfürödjek. Gondoltam, jobban tetszene neki, ha simára borotválnám ott lent. Izgatottságomban egy picit meg is vágtam magam, de egyáltalán nem éreztem, csak az apró vércsepp miatt vettem észre.
Megtörölköztem, és megkerestem a lehető legnagyobb pólót a szekrényben. XXXL-es sötétszürke női póló volt, rajta a cégünk egyik termékének logójával. A marketinges srácok minden nagyobb mellű lánynak ilyet rendeltek, mintegy véletlenül. Elvégre ők „nem volt honnan tudják”, hogy a női pólóknál a XXXL nem-e a mellbőségre vonatkozik. Így aztán lett egy olyan pólóm, ami hosszabb, mint a legtöbb koktélruhám. Gondoltam ezzel kissé megviccelem Fürtikét, meg aztán utálom, ha nem minden úgy történik, ahogy én akarom. Láttam, hogy még rengeteg időm van az „egy órácskából”, így nekiláttam gyümölcssalátát készíteni.
Persze nagyon nehezen ment, hiszen rettentően felizgatott a várakozás, remegtem, és teljesen benedvesedtem. A kezeim maguktól simogatták meredező mellbimbóim, miközben a világ legegyszerűbb desszertjét próbáltam összeütni. Amikor meghallottam a csengőt, egyetlen ugrással az ajtónál teremtem. Ott azonban egy hatvan körüli öregúr állt. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy Fürtike férje. Zavarodottságomban csókolommal köszöntem. A „bácsi” is valami effélével válaszolt, majd hebegve belekezdett. Látszólag ő is zavarban volt:
– Elnézését kérem kisasszony, de én lakom éppen az ön lakása alatt. És az a helyzet, hogy a fürdőben csöpög a víz a plafonról. Talán csőtörés van?
– Aaa… nem, hanem a tusoló. De már hívtam is valakit. Ne aggódjon, megoldjuk… és kifizetem, ha valami kárt okoztam volna. Tényleg sajnálom a nedvességet…
Gyorsan becsuktam az ajtót, köszönés nélkül, és rohantam a fürdőszobába, elzárni a tusolót és kihúzni a kádból a dugót. Persze a fürdőszoba úszott, de már nemigen volt mit tenni, mert újból csengettek. Ezúttal Fürtike volt az.
– Itt is vagyok, látod, nem is kellett egy óra.
– Kérsz gyümölcssalátát?
– Friss?
– Persze, a legfrissebb konzervekből készítettem pár perce. – Kissé mérges lettem, hiszen ott álltam előtte bugyi nélkül, az ajkaim harapdálva a vágytól, de úgy tűnt, ő a gyümölcssalátáról akar csevegni.
– Édi vagy, amikor mérgelődsz. – odalépett hozzám, és megcsókolt. Hevesen csókolt, és pár hosszú pillanat múlva még az ajkamba is harapott. Közben a vékony pólón keresztül simogatta a melleim és a derekam.
– Gyere velem. –kézen fogtam, és a hálószobába vezettem.
Én az ágyra ültem. Ő megállt velem szemben. Felemelte a pólómat a hasamig, pár pillanatig gyönyörködött a látványban, majd teljesen kibújtatott az egyetlen ruhadarabomból. Alaposan megnézett, mintha emlékezetébe akarná vésni a bőröm minden négyzetcentiméterét. Közelebb lépett, egyik lábát betuszkolta szétnyíló térdeim közé. Apró kezecskéje végigsimított a hasamon, majd a frissen borotvált, érzékeny bőrön állapodott meg. A keze szinte mozdulatlan volt, de az altestem remegett. Puhán csókolta a nyakam, szinte csak a leheletét éreztem, az ajkait alig.
Hátradöntött az ágyon. Finoman megcsókolta, majd meg is harapta a vénuszdombom. Ezután csókokkal halmozta el a nagyajkaim, és közben a körmeit végigfuttatta a hasamon és a combomon. Pokoli sebességgel közeledett a kéj, ahogy fürge nyelvével cirógatta a csiklóm. Aznap este igazán jó volt átkozottnak lenni…

Ókori történet a szűz rabszolgalánnyal

Marcus hozzálépett, és egyik keze a nő formás fenekére, a másik az egyik picike mellére siklott, miközben ajkaival finoman játszott a nő arcán. Admete tehetetlenül kapaszkodott a karokba először, de utána ujjai felkúsztak a férfi vállára.
Marcus kicsit megemelte a lányt, és a medence falához vitte, ahol kirakta a körülbelül mellig érő medence szélére. A lány márványszín bőrén néhány vízcsepp gördült végig, a kívánatos helyekre igyekezve. Admete szinte ösztönösen érezte, mit kell tennie: a lábai lassan szétnyíltak, a férfi pedig a fejét rögtön bedugta a combok közé.
A lány forró párát érzett először a csiklóján, majd a combokon végigszáguldó nyelvet és apró csókokat, ahogy a férfi közelített a szemérem felé. A lány összeszorította az ajkait, de hamarosan apró nyögések hangoztak el, és a szuszogása hevessé vált.
A férfi lassan játszott a nyelvével, néha mélyebben bele-belenyalt a lányba, aki most már meg sem próbálta eltitkolni az örömét, és a férfi fejét egyre jobban magához szorította. Marcus csak tovább nyalta az édes ízt, és örült, hogy a lányt eljutathatja a csúcsra, de a nyelve a szűzhártya miatt nem hatolhatott be mélyre. A teljes történet itt

Az új szakács

Szia! – kezdte a főnököm, alighogy felébredtem. – Be kéne jönnöd, mert Mariann lebetegedett.
– Oké..- bár nem értettem mit mondott, annyi világos volt, hogy mennem kell.
Össze szedtem magam, kimásztam az ágyból, sminkeltem és elindultam. Mire odaértem mindenki várt rám az ajtóban…senkinek nem volt kulcsa, csak nekem. (Egy kis étteremben dolgozom, ami hétvégén diszkóként funkcionál).
– Sziasztok!
– Kicsit nyúzott vagy!
– Tegnap éjjel dolgoztam. hétre értem haza és most kilenc óra. Csodálkozol?
– Ja igen, ő az új szakács, Attila.
Bemutatkozás után kinyitottam, és főztem három kávét. Gyorsan telt a szombat délelőtt, bár nem voltak sokan, de jókat beszélgettünk. Amint kettesben maradtunk újdosült szakácsunkkal, nem sokat teketóriázott, és belekérdezett.
– Neked van pasid?
– Nincs. Miért kérdezed?
– Csak arra gondoltam, hogy esetleg… elharapta a gondolat végét, mert Szilvi visszajött. A téma nem került elő egészen este kilencig. Az esti bulira készülődtem az öltözőben, amikor hallottam, hogy valaki kopog. Azt nem tudom mióta de kitartó lehetett, a tus alatt álltam, nem sok mindent hallottam.
– Gyere! – Attila lépett be az ajtón. Egész nap vibrált köztünk a levegő, és természetesen még a vendégeknek is feltűnt.
– Nem fejeztem be, amit mondani akartam neked délután.
– Hallgatlak! – Míg arra vártam, hogy elmondja mit is szeretett volna kihozni a dologból, egyre jobban elmerültem a saját elmélkedésemben a zuhany alatt. Amire rájöhetett, mert míg mondta, hogy hát, esetleg, talán nem nagyon reagáltam. Egyszer csak elhúzta a zuhanyfüggönyt, és ott állt előttem félmeztelenül. Jobban nézett ki, mint gondolni mertem volna.
– Néha válaszolhatnál!
De onnantól kezdve csak a testem válaszolt neki, minden feltett kérdésre. Berántottam a zuhany alá, ő rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Megcsókolt lágyan, szelíden, de minden vágya benne volt, ahogy hozzám ért és magához húzott, még közelebb akart tudni magához. Minden porcikájáról tudni akartam, hogy most itt az enyém, és senki másé. Lassan lefejtettem róla a rövidnadrágot, és a boxert, elém tárult a hatalamas szerszáma.
Aztán kivette a kezemből az irányítást. Amit nem is bántam annyira, mert remegtem az izgalomtól, és ez még jobban feltüzelte.
Megcsókolt újra, a falnak szorított, végigcsókolta a nyakam, vállam lassan, őrjítően lassan, kihagyva a pinám minden szegletét, és haladt lejebb a combomon. Megőrültem. Úgy kívántam mint még senkit sem, akartam, hogy a nyelvével kényeztessen. Elindult a combomon felfelé, és hirtelen belenyalt. Majdnem összecsulottam. De tartottam magam. Ott álltam, terpeszben teljesen meztelenül a forró víz alatt egy idegen pasival, aki minden eddiginél jobban feltüzelt. Olyan lassan kezdte ahogy csak tudta, de nem bírt ő sem magával egyre gyorsabban nyalta a csiklómat, és majdnem elélveztem amikor hirtelen a feldugta a nyelvét, a hüvelyembe és körözött vele.
Hihetetlen volt fél perc sem kellett, és a gyönyörrel átitatott kéj elöntötte a testem. Tudta, érezte, és gyorsabb tempóra váltott. A nyelvével dugta a pinám, a hüvelykújjával a csiklómat izgatta. Hatalmasat élveztem. Felállt és megcsókolt. Éreztem a sós-édes ízt, a saját nedvemet. Letérdeltem elé. Én is adni akartam neki. Kezembe fogtam a legnagyobb férfi szerszámot a mivel valaha is dolgom volt. Visszahúztam a bőrt és szopni kezdtem, lassan. Játszottam rajta a nyelvemmel. Lassítottam, majd hirtelen mozdulattal a torkomra engedtem. Nyögdécselt, ordítani tudott volna.
Megint kiengedtem, szoptam erősen, aztán gyengéden, és visszaeresztettem a torkomba (imádok szopni). Erre ő felrántott, neki vetett a falnak, a derekára kapott és belémhatolt. Gyorsan, ellentmondást nem tűrően. Dugott. Erősen, hatalmas lökésekkel. Nem tudom meddig csinálhattuk, megállt az idő. Katartikus élmény volt ez az orgazmus, amit vele éltem át. Nincs rá semmilyen szó, ami kifejezné. Rámterített egy törölközőt, felöltöztünk, sminkeltem, és kimentünk a többiekhez a pultba. Mindenki tudta, vagyis inkább hallotta. Ránéztem az órára, éjfél volt. A vendégeg már szállingóztak befelé. Nem vagyunk együtt, de összejárunk. Nagyon köszönöm neki. Senkivel nem volt még ilyen jó.

A rózsaszínbugyis lány

Azon a nyárutói szombat estén savanyú volt a szőlő. Poncsó benyögte, hogy állapotos a felesége, mégsem tudtam szívből örülni. Ettől egy kicsit hamisan is játszottam. Az én feleségem pár hete végérvényesen elhagyott. Egy rahedli pénzt megkerestem akkoriban, de neki más gondjai voltak, mint az átlagnak. Elege lett belőlem. Na mindegy, hagyjuk, ne feszegessük a múltat! Elég búval- bélelt voltam. Visszakanyarodva arra az estére, a hamis mellékzöngéken túl volt valami, ami igazinak látszott. Csak a vége felé pillantottam meg. Szoknya volt rajta és, mint aki eltévedt, fordítva ült a széken. Szétvetett lábakkal. Másutt volt. Mégis, mintha engem nézett volna. A rózsaszínbugyis lány.
Két szünet volt még az utolsó dalig, de egyszersem használtam ki az alkalmat az ismerkedésre. Túl korai volt a sebem, lehet megerőszakolom első dühömben, ha mond valami irritálót. Jobb elkerülni a kísértést. Aztán Poncsó bökdösni kezdett.
– Te, az a nő ott, egyfolytában téged bámul. Öregem, megfogtad az Isten lábát. Ezt nem szabad kihagyni!
Talán ez a spécizés koronázta meg az estét, hogy kikezdtem vele. De nem akartam mást, csak simán beverni neki a lompost. Hetekig nem voltam nővel. Ittam, gebedtem naphosszat, néha írtam valami renyheséget. Tele volt a tököm az egész világgal. A fiúk egyszer rászedtek, hogy menjek el egy prostihoz, ha már rámtört a világfájdalom. Elmentem, de az utolsó pillanatban megsajnáltam. Odaadtam neki a dohányt, aztán rácsuktam a kéró ajtaját. Előtte még elmesélte miért űzi az ipart. Napokig nem tudtam aludni miatta. Az egész rohadt világ a feje tetejére állt.
Megint a múlt. Igaz ez is múlt, de ez a sztori még jobban megragadt bennem. Egy éjjel felébredtem és a hangját hallottam. Talán azért kell, hogy kiadjam magamból. Szabályosan hallottam, ahogy incselkedik. Vajon miért csinálta? Nehezen tudtam követni.
Amikor már bepakoltuk a felszerelést a furgonba, visszamentem a terembe. Ketten elmentek a furgonon, Poncsó elugrott elintézni a piszkos anyagiakat, én meg elindultam befűzni a csajt. Előtte még tértem egyet a pultnál. Még mindig ott ült. Fel sem ocsúdott, csak merengett a semmibe.
– Hazavigyelek?- kérdeztem, de már fordultam, gondoltam, hogy elküld a jó büdös francba, vagy a fejét fogja rázni.
– Igen, de nem lakom messze.
– Nem számít, gyere!
Jött, mint a pulikutya a gazdája után. Poncsó vezetett, mert én megittam két felest. Talán bátorítónak, ma sem tudom megmagyarázni, de nehezen vitt rá a lélek, hogy csak úgy simán rámásszak, aztán kivágjam a kocsiból, hogy csak úgy nyekkenjen.
Szótlanul ültünk, mikor egyszercsak azt mondta:
– Kérem szépen, itt tegyenek ki, innen már gyalog mennék!
– Ez megbuggyant- gondoltam- ez tényleg azt hiszi, megúszhatja egy kis molesztálás nélkül az estét.
– Ilyen közel laksz? Akkor még kocsikázzunk egy kicsit. Tetszik ez a verda?- nyomtam a vakert erőltetetten.
– Tetszik, de nem bukok a kocsikra.
– Elég, ha a sofőrre buksz – mondta Poncsó röhögve és oldalba bökött.
– Ezt nem értem- mondta a csaj- és olyan őszintén csengett a hangja, hogy azt hittem berosálok. Kiértünk a határba, majd egy kisebb erdőszélnél egy taligautat találtunk.
– Itt most lekanyarodunk bébi – hülyült Poncsó teátrálisan.
– Hát nincs kinn a lekanyarodni tilos tábla- válaszolta gondolkodás nélkül, én meg azt hittem, rosszul hallok.
– Ez most megadta magát a sorsnak, vagy simán bepasizni jött és jól adja a bankot. Őszintén szólva, kezdtem feszengeni. Egy elhagyatott részen megálltunk. Poncsó diszkréten eltűnt a kukoricásban, előtte még félfordulatból gúnyolódott.
– Aztán csipkedjétek magatokat, háromig kaptam csak kimenőt!
Leengedtem az ülést, ő átmászott mellém és várta a jó szerencsét.
– Talán átfognád a nyakam, vagy mi a fene! – mordultam rá- de valahogy kezdtem szégyelleni a nyers hangszínemet.
– Nem tudom, hogy kell-, mondta nyöszörögve, mikor gombolgatni kezdtem a blúzát.
– Mi a „rosseb” – még sosem csináltad?
– Nem! …. Még soha, hát úgy szégyellem… még szűz vagyok.
Kivágtam a kocsiajtót, és ahogy a pofámon kifért utána üvöltöttem a haveromnak. Poncsó futólépésben jött vissza.
– Mi van öreg? Csütörtököt mondtál, ne add fel idejekorán, annyira azért nem sietek!
– Pucoljunk innen, te meg szállj ki a kocsiból, te dilinyós! – ordítottam, mert teljesen elveszítettem a fejem. A farkam közben úgy pulzált, hogy szinte sajgott.
Eltépettünk, ő meg ott maradt sóbálvánnyá válva és szerintem azt sem tudta hol van.
Mikor felértünk az aszfaltozott útra, lecsillapodtam.
– Hajts vissza! Ez a liba még össze találja szarni magát a sötétben.
Nem hisztizett, csak összekuporodva ült az árokparton.A karja jégideg volt, mikor megragadtam és betuszkoltam a hátsó ülésre. Levettem a zakómat és hozzávágtam. Szerettem zakóban fellépni. Farmer, magas nyakú pulóver és zakó. Eléggé furcsának hatott eleinte. Ha meleg volt, a pulóvert mellőztem.
Az agyam lázasan kattogott.
– Hány éves vagy?- vetettem oda flegmán.
– Tizennyolc.
– Hu azannyát huszonötnek tippeltelek. – mondta Poncsó meglepetten
– De agyilag három éves sem vagy – döngöltem a csaj egóját a padlóba.-Sőt, meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam, idióta vagy, ha tetszik, ha nem.-Tudod én mennyi vagyok? Harminchét, de nem ezért vagy hibbant.
– Nem hiszek neked- morgott Poncsó a lány felé-add ide a személyidet!
Szó nélkül engedelmeskedett. Poncsó futó pillantást vetett az igazolványra.
– Maguk rendőrök, hogy igazoltatnak? – kérdezte a lány naívan.
– Azok vagyunk, a barátomnak van egy fegyvernek látszó tárgy is a gatyájában.
Nem tudom mi vitt rá, hogy felhívjam magamhoz. Nem tiltakozott. Bár én már letettem róla, hogy akcióba lépjek vele.
Poncsó egy-talpon megtért, mi meg ott álltunk az előszobámban. Lesegítettem róla a zakómat és tele engedtem a kádat meleg vízzel.
Még hallottam, hogy kétszer elfordítja a kulcsot a zárban, és ahogy pihegve nyújtózik el a vízben. Amikor felébredtem a rekamién aludt magzati pózban és állig begombolkozva.. Lezuhanyoztam, majd kiültem a balkonra. Nem voltam álmos. Vannak emberek, akinek közelében energiával töltödik az ember, de az agyamat mintha kisöpörték volna. Nem volt egy ép-kézláb gondolatom sem…
A lényeg, hogy most lesz-, mondta a fekete hajú, szeplős lány és a férfi kezét a mellére húzta, ahogy feküdtek a hotelszoba nagy franciaágyán.
Nemcsak a lábfeje lüktetett a fájdalomtól, ami napközben leégett a majdnem zeniten delelő napsütésben, mégis boldog volt.A férfin viszont úrrá lett valami balsejtelem, amit sehogy sem tudott megmagyarázni. Megkapott egy gyönyörű lányt, mégis ott függött valami nevenincsérzés a moszkitóhálók mögött. Lenn a nagyteraszon a reggie zene kilehelte az utolsót, amit a csalódott vendégsereg morajlása követett.
Fel kéne adnom a kételkedéseimet, – gondolta a férfi és gyengéden hajolt az egy elmelettel lejjebb található bimbóudvarra.
A lány sokáig zihált a sötétben.
– Hihetetlen, nem tudtam, hogy ilyen mennyei érzés létezik-, suttogta és hálásan bújt a férfi védelmező karjaiba.
– És ez még csak a kezdet- mondta a férfi a megjátszott önteltség hangsúlyával… – Nem vagy szomjas? Gyümölcslevet?
– Kérek, teljesen kiszáradt a szám.
– Nem csodálkozok rajta, egyfolytában a szádon át szedted a levegőt. És a körmeid majd egy kicsit leráspolyozhatnád.
– Leráspolyozom, leráspolyozom,- nevetett a lány és cicásan dorombolni kezdett a hangja. Arcára elégedett mosoly ült
– Mit vigyorogsz, mint egy jóllakott napközis?- heccelődött a férfi, amikor visszatért. Pénisze lestrapáltan fityegett a félhomályban. Feldúcolta a lány hátát néhány párnával majd a szájához emelte a poharat.
– Na azért nem így képzelem el az igazi kényeztetést, a számba repült sült galambot.
– Az enyém nyers és nem is fogom kitenni magam a nudizásnak. Nem hiányzik, hogy napokig borogassam.
A lány elpirult.
– Nem tudnám a számba venni. – mondta nagy komolyan.
– Minden kezdet nehéz, majd megtanítalak rá, jó alanynak látszol.
– Jó alany ám a…
– Csendet, témát elnapoljuk holnapra. Látom ahogy lusta macskaként nyújtóziol és nem akarsz semmit sem visszatéríteni a jótevődnek.
– Neee dramatizáld, mert még félrenyelem a málnaszörpöt. Légyszí’ inkább meséld tovább a sztoridat!
– Nem olyan érdekes, amúgy sem szeretem a régi kapcsolataimmal tömni a nők fejét. Én meg különösen utálnám, ha egy nő az előző kapcsolataival traktálna.
– Azt hiszem attól minden férfi a falra mászik. Pedig csak dicsérgetni akarjuk, hogy volt egy jó esetleg még egy jobb, mi mégis a legjobbat vártuk.
– Jó, de mi mindig azt hisszük kevesebbek vagyunk az előzőnél, inkább semmit nem akarok tudni az elődömről. Mindent csak kiforgatnák.
– Akkor vegyél zsákbamacskát és töcsköld anélkül, hogy kibontanád!
Hallod-e te egyre szemtelenebb vagy. Attól, hogy ma nő lettél, nem kell mindjárt sárkánnyá változnod.
– A fejlődés rohamléptekkel halad. Nem kell tíz év, hogy az ember kicserélje az összes sejtjét..Vannak elvek, amik színehagyottak lesznek és feladjuk. Tévedésként szoktuk emlegetni őket. A tévedésekre meg szükség van, a kudarcból néha többet leszűrünk, mint gondolnánk.
– Soká akarsz még ilyen „okosakat” köhögni, mert akkor sose tudod meg mi lett az éjszaka vége?
– Uram ön olyan „kedves”, hogy már bánom, hogy karjaiba vetettem magam.
– Valamivel jobb, mintha a tengerbe vetnéd magad. Errefelé hemzsegnek a cápák és huszonötéves butuskákra buknak. Mellesleg a vérszagtól végleg elvesztik a fejüket.
-Most nagyon-nagyon megijedtem, holnap már úszni se merek. Folytatást, folytatást és felőlem hangyásnak is nevezhetsz. Bagoly mondja és kész!
– Na szóval, visszamentem a szobába és ráterítettem a plédet, amitől viszont felkelt. Pislogott, mint a levelibéka és akkor láttam csak, hogy milyen ritka szép példány. Szőke hosszú haja volt és a szeme az álmosság ellenére is ragyogott. Igazi hamvas bimbó volt a leányzó.
– Szebb volt, mint én?
– Igen! Te mondtad, hogy meséljem el.
– Jó, de legalább mondhatnád, hogy én szebb vagyok!
– Minek mondjam? Na jó, csak cukkollak. Te szebb vagy. Főleg, hogy téged láttalak meztelenül, de őt nem.
– Az hogy lehet?
– Nem akarok elébe vágni, ezért figyelj, és ne csipogj bele állandóan!Mondom felkelt és csak nézett. Főztem egy bögre teát és vártam, hogy el kezdjen beszélni, de harapófogóval kellett kiszedni mindent belőle.
– Hogy-hogy egyedül voltál a buliban? Nincs barátod?- kérdeztem.
– Volt, de lapátra tettem.
– De legalább egy barátnőd vagy osztálytársnőd, akivel elvihoghattok.
– Van egy barátnőm, de elutazott.
– Hova?
– Té- be
– Minek?
– Hogy átérezzen valamit az ott történtek fájdalmasságából?.
– Neki volt ez az elmebeteg ötlete?.
– Nem! Az enyém.
– Akkor te miért nem mentél vele?
– Mert közben talált magának valakit és vele ment.
– Egy fiút?
– Igen.
– És te nem találtál?
– Mondom, hogy kitettem a szűrét.
– Mégis miért?
– Jó okom volt rá.
– Micsoda?
– Türelmetlenkedett.
– Le akart fektetni?
– Igen.
– Mióta ismered?
– Fél éve.
– És?
– És nem voltam biztos az érzelmeimben. Leitatott, de akkor meg lehánytam. Meg összepisáltam magam.
– És velem lefeküdtél volna?
– Nem.
– De mégis eljöttél?!
– Azt hittem hazavisznek, és búcsúzóul megcsókol… meg. megtanít csókolózni.
– Mi van, már magázol?
– Igen.
– Miért?
– Mert az apám lehetne.
– Tegezzél nyugodtan!
– Már nem tudom.
– Jó szarok rá, magázzál, ha neked örömet okoz!
– Mi lett volna, ha erőszakoskodunk veled?
– Nem tudom. Odáig még nem jutottam gondolatban, amúgy is nyűg már nekem a szüzesség.
– Ezt végképp nem értem.
– Már mindenki elveszítette, csak én nem. Mostmár jövő nyárig megint nem lesz alkalmam rá.
– Miért csak nyáron.
– Télen a kutya se tüzel. No nem azért. Egész évben tanulok, nem járok sehová. Nem ismerek senkit.
– És az osztálytársaid?
– Nyálas kis pöcsök. Kisgyerekek. Csavarhúzóval böködik a hátam, meg rugdalnak, mint az oviban
– Hát elég hülye módszer a provokálásra. Még éretlenek.
– Miért, maga talán érett?
– Hát most megfogtál. Még én is gyerek vagyok.
– Az jó, akkor, tessék engem megtanítani csókolózni.
– Azt hiszed az csak úgy ukk- mukk- fukk megy, érzelem nélkül pedig elég gépies lenne. Na mindegy, gyere ide! Megpróbáljuk.
– Mmmmmár eléééég!
– Na jó volt?
– Nem
– Miért?
– Csupa nyááál, egy kicsit öklendezhetnékem is támadt.
– Nahát köszönöm szépen, rendesen kiosztottál.
– Ne haragudjon, nem úgy értettem! De miért kellett a nyelvét ennyire átszúrni a számba?
– Nem tudom, errefelé ezt így csinálják. De én egy kicsit beizgultam.
– Úgy hogy a kavernák megteltek vérrel és megemelik a barlangostesteket és az egész pénisz megmerevedik?
– Nem, úgy hogy felállt a farkam és csak arra tudok gondolni. Ha kemény a farkam agyalágyult leszek. Ez van. Hülye liba, még jó, hogy rám akadtál.. más már rég kicsinál, és a kukoricásban szaglásznád az ibolyát. Egy kicsit óvatosabb lehetnél, legalább egy hangyányival!
– Ígérem, legközelebb vigyázok.
– Melegen ajánlom. Engem viszont nagy ívben kerülj, mert többé nem lesz pardon. Visszatérve a barátnődre, miért ment mégis arra a helyre?
– Szociális munkásnak készül és edződik.
– Edzettetek már máskor is?
– Még nem, de minden évben akarunk
– Hogyan?
– Elmegyünk olyan helyekre, ahol valami igazságtalanság vagy egetverő sus-mus, elmismassolás történt.
– Más lányok a Balcsira mennek. Honnét szalasztottak titeket, az Androméda ködből?!
– Nem , de erre szükség van.
– És amúgy te minek készülsz?
– Még nem tudom, most megyek harmadikba. Lehet, szülésznő leszek vagy gyerekorvos Ha nem vesznek fel a humánra, akkor állatorvos.
– Szóval, minden áron a doktori titulusra ásítozol.
– Nem a titulusért. Csak segíteni szeretnék. szívvel- lélekkel.
– Mindenki így van ezzel, aztán a nagy többség jól lelohad.
– Igen, kényelmesebb középszerűnek lenni. Nem ütközik falakba az ember.
– De te ne add fel! Nyugodtan köpködjed a frázisaidat..No nem azért mondtam. én már elveszítettem egy-két álmot, elég nehezen hevergetem ki a hiányukat. Azért dumálok ilyen rezignáltan.
– Magának jó. Azzal foglalkozik, amit szeret csinálni.
– Ezt honnan veszed?
– Láttam, ahogy átélte. . Csak úgy lehet. Bár volt néhány eltévedt akkord, pár fals kontrabassz, főleg a vége felé…Csak nem akkor tetszettem meg magának?
– Na még szemtelenkedjél. De valóban volt. Tanultál zenét?
– Nem, de állítólag nagyon jó a hallásom. Észreveszem a hamis hangokat, attól összezavarodok.
– Akkor üdv a klubban. Jó eséllyel indulhatsz a legcsinosabb kényszerzubbony viselő díjáért.
– Ezt most nem tudom bóknak vegyem-e, de azért vihogok rajta egyet.
– Ez olyan keserédes volt.
– Vagy inkább édes- savanyú-mártás.
– Szóval túllicitálsz, nem félsz, hogy büntetésképpen a térdemre húzlak és elfenekellek?
– Nem, mert attól újra rám izgulna, azt meg ugye nem szeretné?
– Már sajnálom, hogy szűz vagy.
– Azon segíthetünk.
– Mi van, belemennél?
– Nem tudom, félek tőle. Egyszer megpróbáltam bedugni a kisujjam, de nagyon fájt.
– Biztos, mert már előre szorítottad magad, hogy zabszem se menjen bele vagy meg citromlevet csöpögtettél rá.
– De vicces. Jó, tessék akkor segíteni rajtam!
– Megőrültél?
– De most mit fogok mesélni a suliban a többieknek. Mindenki tele lesz élményekkel, nekem meg semmi.
– Majd lódítasz valamit, úgy, mint a többiek.
– Nem tudok hazudni.
– Ha ilyet füllentesz, az még bocsánatos bűn.
– Jó, de legyen valami alapja, egy kicsit megpróbálhatnánk. Legalább a végét tegye oda, kérem szépen!
– Te tényleg megbuggyantál. Addig nem ülsz csendben a fenekeden, míg valaki alaposan meg nem farkal.
– Ne tessék ilyen kemény szavakat használni!
– Ez kemény szó, hát hol élsz te, ti felétek szépen beszélnek?
– Nem, sőt nagyon is csúnyán, de én nem akarom használni.
– Majd rád ragad, ne aggódj! Na gyere közelebb, hallottál már az orális szexről?
– Igen, olvastam róla. Sok felvilágosító témájú könyvet lemorzsoltam.
– Nem akarod rajtam kipróbálni a gyakorlatban?
– Nem, azt hiszem, elhánynám magam. Ugye nem akarja, kérem, ne akarja!
– Jó, de legalább kiverhetnéd a farkam, ha már itt vagy.
– Neee! Kérem, tegye el, annyira ronda! Ez undorító.
– A francba, mi van neked fóbiád van tőle?
– Ígérem, majd kinövöm, de most ne mutogassa!
– Jó elrakom, nem kell ricsajoznod, fellármázod az egész környéket.
– Jó, de többet ne mutassa!
– Így beszarni egy kis darab pénisztől. Jó lecsukom a villanyt, csak egy kicsit fogd meg…
– Pfuj.
– Most meg mi van?
– Irtózom tőle, olyan rossz ezt fogdosni.
– A rossz nyavalyába! Pont nekem kellett egy ilyen finnyás úrilányt felcipelni. Én nem vagyok normális, esküszöm. Tudod mi az mikor egy férfi felizgul és semmi. Felér egy tökönrúgással.
– Jó, de kérem, ne kiabáljon velem, utálom a konfliktusokat! Nem tudom őket kezelni. Egy kicsit csak másszon rám és próbáljuk meg!
– Akkor vetkőzz!
– Nem elég, ha csak a bugyimat félrehúzza?
– De elég, sőt még vegyél fel három jégeralsót! Majd dunyha alatt foglak megkettyinteni, mint ahogy a régi öregek csinálták.
– Jó levetkőzök alulról, de forduljon el, vagy elég, ha összehúzza a firhangot, hogy töksötét legyen.
– Ha-ha- ha firhang, kitől tanulsz ilyen szavakat?
– Az anyámtól.
– És az anyád nem tanított meg semmi másra, csak a locsogásra?
– Ezt most, hogy értsem? Most ha nem vette volna észre, sértegetni tetszett, de csak folytassa!
– Jó gyere ide, elfogyott a cérnám, feküdj hanyatt! Ne szorítsd ilyen görcsösen magad! A francba hogy másszak közéd, ha összeszorítod a térded?.
– Neee, ez fááááj, könyörgöm, ne bántson, kérem!. Hagyja abba! Hagyja abba!
– Ne ordíts! Már abbahagytam vagy egy félórája.Alig tettem oda, te meg vonítasz, mint akit nyúznak meg vagdalódzol.
– Jaj, ez eszméletlenül fájt.
– Mostmár legalább nem keresed a bajt. Majd akkor feküdj le valakivel, ha tényleg elveszted a fejed.
– Jó, köszönöm, hogy időben abbahagyta.
– Ne folytasd, megszakadok a nevetéstől. Vannak ilyen őskövületek?
– Jó pár éve történt, de néha még most is elfog a keserédes nevetés.
– Miért, hisz ez egy mókás sztori?
– Még nincs vége. Elaludtunk. Reggel nem volt mellettem. Csak egy levelet hagyott, amiben megköszönte, hogy meghagytam az érintetlenségét. Meg szerencsét kívánt egy kalappal és rengeteg szép dalt, minél kevesebb fals hanggal.
– Milyen kedves..
– Én viszont üvöltve dobtam el a papírt. Fájdalmasan égetett, szinte pörkölte az ujjamat. Egy merő macskakaparás volt, csupa balra döntött betűkkel. Hogy én nem ismertem rá, azon nem csodálkozom, de hogy ő, ez örök rejtély marad számomra.

Elvittem egy körre

Kis családi vállalkozásban gépész munkákat végzek mindenféle mennyiségben és formában. Az egyik kuncsaftomat már évek óta ismerem, mindig megkér valamilyen szerelésre, van úgy, hogy hétvégén vagy este nyolc után. Egy alkalommal, amikor nála dolgoztam, megismerkedtem a feleségével, Évával, mert csak ő ért rá megvárni az éppen eldurrant vízcső javítását. Éva első perctől nagyon tetszett nekem, az a típusú nő, aki nem modell szépségű, de nagyon erős erotikus kisugárzással bír.
Munka közben beszélgettünk a férjéről, a munkámról, a környékről stb. csupa szokásos unalmas téma, amit ilyenkor szokás. Azért érződhetett rajtam, hogy nagyon bejön a csaj, mert Éva is mintha vette volna a lapot és kellemes udvarlós – csipkelődős stílusra váltott. A befejezéskor még szóba került, hogy motorral jöttem és szeretek is motorozni, majd viccesen megjegyeztem, ha van kedve, akkor szívesen elviszem „egy körre” mire ő, minden komolyságot nélkülöző formában közölte, hogy áll elébe.
Éva már majdnem ki is ment a fejemből, amikor, egy hét elteltével felhívott, hogy elviszem e beígért motorozásra. Nem nagyon számítottam erre, de hát egy csinos nőnek férfiember ilyen helyzetben nem mondhat nemet ezért megbeszéltünk egy délutáni időpontot, és érte is mentem.
Amikor megjelent, akkor nem kevés erőfeszítésembe került, hogy ne lássa rajtam, mennyire odavagyok. Én nem szeretem a vékony lányokat, az izgat, hogy ha izmos erős női lábakat, feneket látok és Éváé pont ilyen volt egy feszes farmerbe bujtatva. Sokan talán azt mondanák rá, hogy nagy a feneke de én őrjítőnek találtam, ehhez társult a nagynak mondható mell, melyet sporttopba és kapucnis pulcsiba bujtatott Éva, láthatóan motorozáshoz készült, talán csak a magas talpú szandál nem illett az alkalomhoz. Hosszú barna haja copfba fogva nagyon jól állt a nőiesen kerek szép arcvonásaihoz. Gondoltam legyen meglepetés, hová viszem, ezért ráadtam a bukót és magam mögé ültettem és elkezdődött a lassú, majd egyre vadabb cikázás a város utcáin. Éreztem a nagy mellek kellemes súlyát (már amennyire a bőrkabáton keresztül ezt lehet) és a heves szívdobogást, melyet az adrenalin vált ki ilyenkor. Végül, elhagyva a várost egy kisebb település melletti templom romjaihoz értünk, melyet erdő szegélyezett az egyik oldalról, és gyönyörű kilátás nyílt a másik irányba.
Leültünk a templom romjaiból megmaradt falak egyikére és gyönyörködtünk a kilátásban, cigiztünk, beszélgettünk. Végül nem bírtam ki és mélyen a szemébe nézve megkérdezem:
– miért jöttél el velem, nem hiszem, hogy csak a motorozás hajtott?
– hát talán igazad van- válaszolta- izgalmasnak találtam, hogy veled kettesben legyek, sajnos a férjem eléggé elfoglalt, sok a szabadidőm.
Ennél a mondatnál leugrott a falról és elém állt olyan szorosan, hogy a haja szinte hozzáért az arcomhoz, majd hirtelen megcsókolt. Mivel mindketten sodródtunk a helyzettel én visszacsókoltam élvezve az ajkai ízét, a haja és a bőre illatát.
Nem tudom mennyi ideig tartott a csókcsatánk, összefolytak a percek de éreztem, hogy a férfiasságom hírt ad magáról, a nadrágom erős dudorral reagált a nő közelségére. Éva hirtelen rátette a kezét a nadrágomat megemelő testrészemre és megkérdezte:
– ha továbbmegyek, ugye nem fogsz kurvának tartani, közben kacéran nézett azzal a mély barna tekintetével
– nem, de szeretem ha a nők mocskosan beszélnek, nagyon felizgat, mondtam
– akkor leszoplak – mondta Éva – ugyanazzal a kacér mosollyal, és leguggolt elém kigombolva a pulcsiját és kiszabadítva a farkamat.
Nem tudtam levenni róla a tekintetemet: a nagy melleiből sokat engedett látni a dekoltázs, Éva meg néhány simogató mozdulat után finom dédelgetésbe fogott a makkomon, puszilgatta, nyalogatta, incselkedett vele, rálehelt, majd szorosan körbefogta az ajkaival. A mennyországban éreztem magam, és Éva egyre csak fokozta az élvezetemet, amikor beljebb engedte a farkamat, majd ütemesen csúszkálni kezdett rajta a bársonyos szájával. Megkértem, hogy vegye le a felsőjét, látni akarom a mellét, és ő engedelmesen megtette nekem, amit kértem, miközben továbbra is kacéran a szemembe nézett, amitől a férfiasságom olyan kemény lett, mint még soha.
Egyszer csak a fák mögött megpillantottam egy párt akik ki tudja mióta nézhették a szerelmeskedésünket, az első gondolatom az volt hogy azonnal hagyjuk abba, de aztán rájöttem, hogy Éva nem látja őket én meg még élvezem is hogy néznek. azt hiszem a lány mutogatott is nekem valami olyasmit, hogy tegyem már magamévá.
Lehajoltam Évához és megsimogattam a tarkóját, majd az állát. Érezte, hogy mit akarok, ezért abbahagyta a szopást és megfordulva ráterítette a pulcsiját a falra majd rákönyökölt kijelentve, és tovább fokozva az izgalmamat:
– dugj meg hátulról, szeretném ha csattogna a fenekem
Lecsúsztattam a farmert, és a vékony bugyit és megpillantottam a punciját, melyet még szebbé tettek azok a kívánatos félgömbök melyeket önkívületi állapotban simogatni kezdtem. A punci húsos volt és megduzzadt az izgalomtól ezért, miután néhányszor végigsimítottam rajta a farkammal szinte beszippantotta a makkomat, körbeölelve magába fogadva, simogatva. Oldalra pillantva láttam, hogy kukkolóink még mindig élvezkednek szerelmeskedésünk látványán, ezért úgy döntöttem legyen műsor: lassan betoltam a farkam tövig, kicsit kőröztem, helyezkedtem a nőben, majd kihúztam a makkig és lassan visszatoltam. Éva hallhatóan élvezte, nyögdécselt, sikongatott a nagy mellei ringtak és a látvány nagyon izgalmas volt. Ahogy Éva egyre jobban belelendült, és ő is mozgatta felém a fenekét, amitől az egész még izgatóbb lett, úgy én is gyorsítottam és csattogós dugásba váltottam , majd ismét lassítottam, majd gyorsítottam…
A szerelmeskedésünk egy hullámvasúttá alakult, ahol a lent az izgalom volt, a fent meg az orgazmus közeli állapot. Alányúlva simogattam és markolásztam a melleit, a csikló körül a puncit, megragadtam a csípőjét: szinte összeolvadtam Évával és élvezetének hangjai csak még erősebbé tették ezt az érzést. Nem bírtam tovább, érezve a löketet kirántottam a farkam és ráélveztem a fenekére, a sűrű ragacsos mag csordogált a szépséges vágaton, le a combokon, egészen a földre.
Amikor végre kicsit magamhoz tértem, körbenéztem, de már nem láttam senkit, így lassan megtörülköztünk, felöltöztünk, és csendben mosolyogva, hogy ne roncsuk el a pillanat szépségét visszagurultunk a városba. Éva megkért, hogy a szomszéd utcában áljak meg, rendbe szedte magát, és egy hosszú csók után magamra hagyott.

A kéj ára

Minden egy kora nyári délutánon történt, Amikor fáradtan libbentem be a Sensual room’s-ba. Élveztem az itt lévő emberek társaságát, hiszen ugyan olyan viccesek, és lököttek voltak, mint én. Ezen a napfényes délutánon hét ágra sütött a nap, ezért úgy döntöttem, egy Blue Hawaiian koktélra beugrok a fiúkhoz. Egy egyszerű aranyszínű spagetti pántos mini ruha fedte csak testem minden szegletét.
– Szia, Mancsi – üdvözölt a bár tulaja, BJ.
– Hello, BJ, Gombócék itt vannak? – érdeklődtem.
– Persze, menj le – felelte BJ és egy könnyed mozdulattal a lépcső felé mutatott.
Odalent kellemes volt a hőmérséklet lefelé menetben kezdtem érezni, hogy a szívem a torkomban dobog. Nagyon rég óta tetszettek a testvérek. Gombóc és Bongóc (A történet kedvéért hívjuk őket így). Lementem, és puszilkodtam minden ismerős arccal, Jane-nel, Mókussal, Kittivel, és hát végül, de nem utolsó sorban Bongóc is kijött egy puszit adni nekem. Pár perc múlva leültem a bárpult elé, és rendeltem Gombóc barátomtól egy Blue Hawaiian koktélt.
– És hogy s mint vagy Mancsi? – érdeklődött Gombóc miközben a koktélomat csinálta.
– Hát magánéleti gondokból kiadódott mostanában – feleltem Gombócnak, szemeibe nézve.
– Na, mi történt, hisz olyan jól megvoltatok – kérdezte Gombóc.
Ekkor ült le mellém Bongóc is, és átölelt. Ez hihetetlenül jól esett.
– Baj van Mancsi? – kérdezte ő is végül.
– Baj az mindig van – feleltem. – Hát a válás sem kizárt. – mondtam a testvéreknek.
Ekkor jött oda mellém Jane is.
– Mi mindenben támogatunk, ne feledd – tette vállamra a kezét.
Közben Gombóc elém tette az italomat. Felemeltem és beleittam. Nem ez volt az első eset, hogy a Bárban kötöttem ki a barátaimnál, ha válságba került az életem.
Vendég nem volt. Az idő telt és az alkalmazottak kezdtek hazamenni. BJ és Jane Bongócra hagyta a kulcsot, hogy feltétlen zárjon be, amikor már mindenki elment. Kitti távozása után Gombóc összedobott nekem még egy Blue Hawaiiant, kifizettem neki, majd elindult hazafelé. Mivel már kicsit be voltam csípve, nem igen voltam tudatában annak, hogy hol vagyok, ezért Bongóc zárás előtt bevitt a Bár belső részébe alám terített egy pokrócot, majd a bőrkanapéra fektetett. Felment zárni, de nem úgy, ahogy azt én valójában gondoltam. Bezárta az üzletet, de nem kívülről, hanem épp ellenkezőleg belülről. Bongóc szemezett velem mióta csak idejártam, a középiskola vége óta. Nagyon jó barátok lettünk, és mindenben támaszkodhattunk egymásra. Ezek szerint én is tetszettem neki amióta ő nekem. A barátságunk nem szakadt meg az elmúlt 3 évben sem, amikor férjhez mentem. Bongóc volt az a férfi, akit mindig is magaménak akartam tudni. Nem sokkal ezután, én az ajtóban állva vártam Bongit, hogy magamhoz ölelhessem. Ekkor egy nem várt pillanatban hátulról támadott. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor hátulról átkarolt. Maga felé fordított és egy forró és tüzes csókban forrtunk össze. Szorításán éreztem, hogy pénisze egyre inkább ágaskodik. Nem bírt a vágyainak határt szabni. Megfogta és egy laza mozdulattal tépte le rólam a drága Ed Hardy-s mini ruhámat. Szorította testemet. Eközben az én kezeim sem voltak tétlenek, kigomboltam a farmerjét, és igyekeztem megszabadítani férfiasságát a szorító boxerből. Átkarolt és lassan maga felé kezdett húzni. Mentem vele, már nem volt határa a boldogságot övező vágyaknak. Eldöntött az ágyon, ekkor vette csak észre a fekete csipke bugyimat, melynek alsó kivágása révén könnyen hozzáférhetett a puncimhoz. A legérdekesebbnek mégis a kis szívecske hatott számára, amely a kivágás tetejétől az aljáig tartott, és azt felhajtva egyből a csiklómnál találja magát. Szerencsére mindenre felkészülve megborotválkoztam mielőtt eljöttem volna otthonról. Nem volt szíve letépni rólam azt a jópofa kis bugyit, ezért a szívecskét a bugyi tetejére hajtva nekikezdett csiklóm kényeztetésének. Nyalta, szívta, pöckölgette nyelvével, ahol csak érte, én csak nyögni tudtam, és a csípőmet dobáltam az élvezetek hatására. Már nem fájt, hogy a férjem egy fiatalabb nővel hált.
„Most pedig visszakapja örökre, mert én meg egy idősebb férfival vagyok” – gondoltam magamban. Eközben Bongóc mélyen belenyalt a hüvelyembe, és mozgatta nyelvét a hüvelyemben, mondhatni, az élvezetek csúcspontja felé közeledtem. De nem akartam még elmenni, ezért fejét gyengéden eltoltam egy kicsit magamtól. Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Éreztem hüvelyem ízét forró csókjában. Visszafektetett a kanapéra, én derekam kicsit megemelve lehúzta rólam a fekete csipkés tangámat. Azt hittem, hogy tudom, hogy mi jön, de tévedtem. Mutatóujját és középsőujját összeszorítva felmérte a helyzetet. Tudtam, hogy nem fogom bírni, hogyha most még megujjazni is szeretne. Ezért, hogy a kedélyek csillapodjanak felálltam, vele szembe. Már csinálta volna, amikor kezemet vállára téve elkezdtem felfelé húzni. Lágyan, de feltüzelten csókoltam meg, és eldöntöttem a kanapén. Letéptem róla az alsóját, és kezelésbe vettem péniszét. Először csak néhányat húztam teljes hosszán, Bongóc felnyögött a kéjtől. Sejtettem, hogy már jó ideje nem látott nőt a pénisze. Néhány sor után lassan a számba engedtem, nagyjából 2 perc sem kellett, hogy elmenjen. Egy hatalmas adagot lövellt a számba, és meglepődésének tárgya leginkább az volt, hogy mindent le is nyeltem. Pár percre odabújtam hozzá. Légzése és szívverése kezdett lassulni ekkor kezei puncimhoz tévedtek. Háttal feküdtem neki, így bal keze két combom között a hüvelyembe hatolt jobb kezével pedig a csiklómat izgatta a combom fölött átnyúlva. Kéjes nyögéseimet hallva éreztem, hogy kezd újra harcképessé válni. Belecsókolt a nyakamba. Nem kellett sok, és én is egy óriásit élveztem. Évek óta nem volt ekkora orgazmusom. Ekkor felé fordultam a kanapén és megcsókoltam köszönetképpen, de nem hagytam ennyiben a dolgot, mert úgy mozogtam, hogy alám kerüljön. Hosszas csókolózás után péniszéért nyúltam, hogy végre bevezethessem kéjbarlangomba. De nem hagyta.
– Kérlek – suttogtam.
– Nincs nálam gumi. – felelte.
– Szedek gyógyszert – feleltem mélyen a szemébe nézve.
Egy forró csókban forrtunk össze, és végre megadta, amire mindketten vágytunk mióta csak ismertük egymást. Magamba fogadtam, vastag és cseppet sem átlagos hossznak számító kéjlécét. Fantasztikus volt vele szeretkezni. Éreztük, hogy egy életre szól a mi kapcsolatunk, habár majdnem 20 év korkülönbség volt kettőnk között. Néhány perc múlva pózt váltottunk, a lovagló pózt váltotta fel a klasszikus misszionárius, majd pár perccel később jött a tehén. Érezte, hogy nem fogja sokáig bírni, ezért kihúzta kéjlécét barlangomból. Már szinte megijedtem, hogy ennyi volt a nagy szeretkezés, amire annyira vágytam, de ez az állapot csak addig tartott, amíg az ölébe kapott és átvitt a külső szobába és az asztalra fektetett. Elém állt és ismét beengedte lécét barlangomba. Minden egyes lökésnél felnyögtem, ahogy pénisze csattogott nedveimtől lucskos puncimban. Egyik kezével hol a csiklómat izgatta, hol a melleimet markolászta. Jól esett és végül, egy bő félórás szeretkezés után együtt köszöntött be a csúcs mindkettőnknél. Bágyadtan bujt hozzám, az éjjeli holdfényben s visszamászva a kanapénkra, összebújva aludtunk el.
** Másnap reggel **
Arra ébredtünk, hogy BJ és Jane kopogtat az ajtón. Sejtettem, hogy tudják mit csináltunk az éjszaka. Kinyitottam a szememet és arra lettem figyelmes, hogy sajog a puncim. Végig simítottam Bongóc hasát, hogy felébredjen. Kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Ébredj, mert Jane és BJ már kicsit idegesek – szóltam.
– Igen, azt hallom – felelte egy mosollyal az arcán. – menj, és szedd rendbe magad – mondta, majd felvette a nadrágját.
Elindultam a WC felé, de kár is volt, ugyanis, mire Bongóc visszaért, már Jane, BJ és Gombóc is velük volt.
– Bongi, van egy kis baj – szóltam ki a WC-ből.
– Azonnal jövök felelte – majd letette a seprűt és elindult befelé hozzám.
Bezárta magunk mögött az ajtót.
– Mi baj kedves? – kérdezte. Ekkor mutattam neki a ruhámat.
– Ajjaj, ez én voltam? – kérdezte mosolyogva.
– Azt hiszem igen. – feleltem, és odabújtam hozzá.
Éreztem, hogy lángol bennünk újra az érzés, hogy megtennénk, ha Jane, BJ és Gombóc nem lennének itt. Ekkor kopogtatott Jane az ajtón, és Bongi kinyitotta Jane-nek résnyire az ajtót.
– Ne félj Mancsi, csak én vagyok, ismerem Bongóc barátomat, ezért hoztam egy tartalék ruhát neked, ha szükséged lesz rá. – felelte Jane, majd benyújtotta a résen a ruhát.
– Köszönöm – rebegtem.
– Igazán nincs mit – felelte Jane, majd leült kint az asztalhoz.
Bongóc szorosan magához ölelt, és belecsókolt a nyakamba. Tudtam mit akar.
– Máskor – feleltem neki és alig tudtam megállni, hogy ne sírjam el magamat.
Nem szólt semmit csak kiment. Felvettem a ruhámat, és elindultam volna kifelé, amikor az ajtót résnyire nyitva hallom, hogy Gombóc és Bongóc veszekedtek. Visszacsuktam az ajtót és fülemet az a kulcslyukhoz tettem, így minden szót hallottam.
– Bongóc, testvérem, te csak kihasználod, van egy feleséged, és egy fiad, velük foglalkozz, és bízd rám Mancsit, én szeretem, amióta ismerem, életvidám, kedves csaj. Nekem nincs senkim. – kiabált Gombóc bátyjával, Bongóccal.
– Nem használom ki. Van valakim, de te nem tudod milyen jó nő. Az ágyban meg még jobb – tette vita tárgyává az előbb elhangzottakat.
– Hagyd, hogy én is érvényesüljek – mondta Gombóc.
A vitát félbeszakítva kiléptem az ajtón egy fekete selyemruhában, amit Jane-től kaptam az imént.
– Nehogy már rajtam veszekedjetek – feleltem. Bírlak mindkettőtöket. Rendezünk versenyt. – javasoltam.
– Mégis milyen versenyt? – érdeklődött Bongóc.
– Hát mondjuk, lehetne olyan, hogy aki előbb visz el a csúcsra este, azé az éjszaka. És majd attól függően, hogy ki lesz az, attól függően döntök. De egy darabig osztozkodhattok is rajtam, amíg valaki komoly érzéseket nem táplál irántam, és fordítva függ ez attól, hogy melyikőtök bolondít előbb magába. – ecseteltem.
A fiúk benne voltak az ötletben. Nekem is nagyon tetszett, mivel az én ötletem volt. Ekkor kopogtattak, BJ gyorsan felsietett. Egy vele nagyjából egy magas férfi állt vele szemben.
– Miben segíthetek? – kérdezte BJ.
– Adjátok vissza a feleségem – felelte a férfi.
– Kit keres? – kérdezte BJ határozottan.
– Mancsit akarom – üvöltötte.
Na, erre már én is felnéztem a lépcsőn. Amikor meglátott eszeveszetten rohant le a lépcsőn, annyira, hogy a saját lábában megbotlott, és legurult a lépcsőn. Átöleltem Gombócot mivel ő volt hozzám közelebb. Bongóc pedig fedezett minket elölről.
– Ne félj, vigyázok rád – felelte Gombóc
– Mellettetek hogyan is félhetnék – feleltem Gombócnak, majd egy forró mesébe illő csókban forrt össze az ajkunk.
– Mit akar? – kérdezte Bongóc fedezve minket.
– Mancsi, gyere vissza hozzám – könyörgött.
– Azok után, amit velem tettél te szemét? Soha, soha nem megyek vissza hozzád – üvöltöttem már a könnyeimmel küszködve.
– Hallotta a hölgyet és most kérem, távozzon – lépett oda mellénk Jane is, mivel hivatalosan övé, és BJ-é volt a bár. – Induljon – parancsolta Jane.
A férfi elindult felfelé a lépcsőn. Még visszanézett.
– Nem hallotta mit mondtam? – kiabált Jane. – A szemét is vegye le Mancsiról. – tette hozzá.
A férfi felért a lépcsőn. BJ pedig becsukta mögötte az ajtót, majd kiszólt utána.
– Ha még egyszer meglátlak itt, hogy Mancsiért esedezel, letépem a golyóidat és feldugom a seggedbe – kiabált BJ úgy, hogy ezt, lent is hallottuk. Gombóchoz bújva mosolyogtam azon, hogy a barátaim kiálltak mellettem.
Mialatt Bongóc a konyhán dolgozott, addig Gombóccal beszélgettem a pultnál egy széken ülve. És néztem, ahogy issza szavaimat, mint a vizet. Boldognak tűnt, ezt a csillogást láttam tegnap is a szemeiben, de nem tudtam még, hogy mire véljem, most már tudom, hogy az irántam érzett szerelme tarja fogságban a szívét.
– Mióta? – kérdeztem spontán.
– Mi mióta? – értetlenkedett.
– Mióta van benned ez az érzés? – fejeztem ki magam pontosabban.
– Mióta Kármennel szakítottunk, és te nap, mint nap idejártál, hogy engem vigasztalj, szóval hadd számoljak nagyjából 5 éve már. – felelte Gombóc.
– Örülök, hogy így érzel. Én, mióta ismerlek, titeket azóta fantáziálok rólatok. Ennek már lassan van 8 éve is – meséltem. – Aztán jött a finnországi utazás melynek során megismertem Victort, hazajöttem, megismerkedtem evvel a féleszű Tiborral, és hozzámentem feleségül – ennek kb. már 3-4 éve. – És hogy bírod… érted, nő nélkül? – kérdeztem Gombóctól kicsit esetlenül.
– Úgy, ahogy minden férfi, akinek nincs barátnője. Kénytelen vagyok maszturbálni – felelte őszintén.
– Mi az, ami segít ebben? – kérdeztem Gombócot.
– Folyton csak rád gondolok, elképzelem, ahogy nekem adod magad – felelte most már kicsit elpirulva.
– Valakinek micsoda fantáziája van. – jegyeztem meg. – Meséld el, hogy milyen, amikor elképzeled – kértem.
– Azt nem volna jó ötlet – felelte. – Nem szeretném, ha izgalomba hoznál – tette hozzá elpirulva. – Majd este elmesélem, jó úgy? – kérdezte.
Bólintottam, és átmentem a konyhára ahol Bongóc éppen az ebédet készítette mindenkinek. Nagy meglepetésemre a kedvencemet, krumplis tésztát. Az idő telt múlt, visszaültem Gombóchoz, és kértem tőle egy tollat és egy papírt miután megkaptam, fogtam a tollat és a papírra írtam egy üzenetet Bongócnak. „MA GOMBÓC ZÁR, KÉRDD EL A KULCSOT BJ-TŐL ÉS MONDD, HOGY MA GOMBÓC ZÁR, DE MARADSZ TE IS MERT EGYEDÜL NEHÉZ BEZÁRNI. EGY ÓRA MULVA TALÁLKOZZUNK „A” BOLT ELŐTT MANCSI” Majd odamentem a konyhába és a fecnit Bongóc zsebébe csúsztattam, adtam egy puszit Gombóc arcára, majd elindultam, hogy megszervezzem remek esténket Gombóccal.
*1 óra múlva az „A” bolt előtt.*
Bongóc megérkezett, és hozta a kulcsot is beszaladtam, és lemásoltattam a kulcsot.
– Na meg is van – jelentettem ki – Ezt add oda Gombócnak a másolat nálad marad. Megcsináljuk a mai remekbe szabott esténket, ezután kívülről a másolattal becsukod az ajtót. Így mi Gombóccal hivatkozhatunk arra, hogy a kulcsot elvitted és bezártál minket, cserébe falazok neked a nejed előtt – feleltem
Bongóc bólintott, majd elindultunk vissza a büfébe.
*A büfében éjfél után*
Már ¾-ed 12 felé járhatott az idő. BJ és Jane már egy órája elmentek. Mindenki más már szálingózott haza. Nem aggódtunk ugyanis tudtuk, hogy ez egy remekbe szabott terv. Úgy döntöttem hát, hogy nem én sorsolom ki, hanem döntsék el maguk között, hogy ki szeretné kezdeni. Ami végül veszekedésbe torkollott.
– Bongi menj fel belülről zárni – szóltam, s már rohant is. – Na, most pedig Gombóc úr elmeséli, a fantáziálását velem. – feleltem.
– Hát hol is kezdjem, minden úgy kezdődik, hogy a nyakamat átkarolod én pedig a csípődet szorítom magamhoz. – kezdte.
Ekkor felállítottam, és a nyakát átkaroltam, kezeit pedig a derekamra kulcsoltam. Bongóc a lépcsőn ülve figyelt minket.
– Folytasd – kértem.
– Ezután belecsókolok a nyakadba majd ajkaink egyetlen, mindent elsöprő csókban egyesülnek.
Ekkor belecsókolt a nyakamba, én pedig számat szájára tapasztva próbáltam egy mindent elsöprő csókot adni neki. Nyelveink összegabalyodtak.
– Innentől csak akkor mondd, ha az én szerepem jön. Egyébként meg mutasd az utat. – kérleltem Gombócot, de nem kellett kétszer kérnem.
Testét testemre, száját számra tapasztva csókolóztunk percekig, ekkor belemarkolt a fenekembe, amitől felnyögtem, mert éreztem, hogy férfiassága puncimnak feszül. Már várta, hogy mikor szabadulhat ki börtönéből. Ekkor elszakadtunk egy pillanatra.
– Most jön az a rész, amikor kigombolod a nadrágom, és…
Nem kellett folytatnia, és ideje se lett volna, mert elé térdeltem, és végignyaltam teljes hosszán. Felnyögött. Tudtam, hogy ennél még többet akarna.
– Na, most az a rész jön, hogy játszunk. – feleltem, majd levettem a ruhámat és felültem a pult tetejére széttárt lábakkal. – és ha már elkezdtük, akkor Gombóc, tiéd az elsőbbség. – tettem hozzá.
Gombóc felült a székre, és felnyitotta mögöttem a pult hátsó részét.
– Helyezd magad kényelembe szép hölgy – mondta biztatóan.
Akkor elnyúltam a pult hátsó részén. Megfogta a combjaimat és kicsit maga felé húzott. Leszállt a székről, és letépte rólam a bugyimat. Mélyen belenyalt a puncimba. Úgy éreztem rögtön elélvezek.
– Bongi, drága stopper az asztalon, ülj le, és mérheted az időt.
Bongóc leült az asztal mellé, és megnyomta a stopper gombját. Közben Gombóc nekilátott újra, és újra belenyalt már elég nedves puncimba. Ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy neki lássunk a munka keményebbik részének. Összeszorította két ujját, és tenyerével felfele bedugta őket barlangomba. Ujjazás közben szívta, nyalta harapdálta a csiklómat. Valahogyan azt hiszem, jobban élvezte, mint én. Néha kihúzta ujjait hüvelyemből, és masszírozta kezével a melleimet. Majd újra és újra visszatért barlangomhoz. Ám az áttörést mégis az hozta meg, hogy a már mellemre felkent nedűimet úgy nyalta le bimbóimról, hogy közben egy percre se hagyta veszni az eddigi hüvelyi munkálatait. Hatalmasat nyögve élveztem el Gombóc kezei által. Feküdtem még pár percig mozdulatlanul, szuszogva. Még Gombóc csókot nyomott még egyszer a csiklómra, amitől ismét felnyögtem. Felültem, és annyit láttam, hogy Bongóc kezei péniszén nyugszanak. Elpirult, amikor észrevettem.
– Na, hány perc volt? – érdeklődtem.
– 5 és fél – nyögte ki végül Bongóc. – Képtelen leszek megdönteni – tette hozzá.
– Azért megpróbálod? – kérdeztem akadékoskodva.
– Meg, persze – felelte.
Leszálltam a pultról, és félrehívtam Gombócot.
– Nehogy elmenj nekem közben, mert terveim vannak veled ma éjjelre – súgtam a fülébe.
Bólintott, hogy majd igyekezni fog.
Visszamentünk, és Gombóc leült az asztal mellé, bátyja helyére, kezében a stopperral. Felmásztam ismét a pultra, és szét szettem a lábaimat. Bongóc elém állt, ahogy pár perccel előtte Gombóc tette. Ő nem várt semmi féle jelzésre. Egyből benyomta ujjait a hüvelyembe. Szinte égető nyelvcsapásokat mért a csiklómra, óráknak tűnt, amíg csinálta, de élveztem. Míg végül hörögve, nyögve élveztem el. Felültem, majd szuszogva dőltem vissza a pultra.
– Hány perc? – érdeklődtem Gombóctól.
– Nagyjából 8 perc majdnem 9 – felelte.
– Ugye még egyben vagy? – kérdeztem.
– Megígértem, hogy egyben maradok. – felelte mosollyal az arcán, majd felállt és lesegített a pultról.
Bongóc összeszedte magát és az eredeti kulcsot magával vitte fel, az emeletre, nyitott, majd be is zárta a helyet, és elindult hazafelé. Gombóc és én összeölelkeztünk meztelen bőrünk kívánta az érintést a másiktól. Átkaroltam a nyakát, és kezét csípőmre helyezve, feltettem a kérdést.
– Hol is tartottunk?
– Hát itt – felelte, majd nyakamba csókolva egy tüzes csókban fonódtunk össze.
Az ölébe kapott és elvitt a másik szobába és a falnak támasztva végre belém hatolhatott. És csak évekig fantáziát rólam, de szólni nem mert, pedig a szívem mélyén én is benne lettem volna vele egy menetben. Járt bennem a férfiassága ki és be, és hogy vágyaimat fokozza, nyakamat és melleimet harapta szívta, amíg végül néhány erőteljes lökést követően élvezett el bennem. Nyakába kapaszkodtam, míg leengedett a földre, és csókban fonódtak össze ajkaink. Leültünk a kanapéra megnyugodni egy kicsit.
– Így képzelted? – kérdeztem, szuszogva.
– Pontosan így – felelte, majd újból megcsókolt.
Kimentünk az előtéri helyiségbe, hogy összeszedjük magunkat és végül, szépen lassan elindultunk kifelé. Kiléptünk a bár ajtaján és bezártuk a helyet ma éjjelre. Hát éjjelre negyed 4 volt, szóval ma hajnalra. Kézen fogva indultunk el hozzá, mert felajánlotta, hogy költözzek hozzá, ha szeretnék. Lelkendeztem az ötlettől mert éreztem, hogy az évek folyamán rájöttem, hogy nem is szerettem azt a semmirekellő férjemet, hanem Gombócot szeretem.

Guminőjét elnevezte a csajról

Keményre fújta a guminőt, és megnyomkodta a feszessé vált hasat. Mielőtt találomra előhúzott egy pasztellszínek átmenetében tarkálló blúzt, rápillantott sokkarátos órájára. Türelmetlen mozdulatokkal rángatta fel a ruhadarabot az élettelen karokra, majd gondolkodás nélkül egy áttetsző, csipkével díszített piros bugyit kapott elő a második fiók elejéből, és ráhúzta a babára.
– Nesze, Dorcsika!
A lány, aki széthúzott függönyök menedékében talpig érő tükrök maszatjait igyekezett eltüntetni, összerezzent.
– Legyél jó, Dorcsika! – mondta a férfi a gumialaknak.
A lánynak hosszú másodperceibe telt, mire levegőt mert venni és szívdobogása visszakapta eredeti ütemét: ismét rájött, hogy a bolt tulajdonosa a guminőhöz szólt, mint mindig. Őt, Dorinát továbbra is semmibe vette, s nemhogy nem szólította meg, de néhány kézmozdulaton kívül – melynek fele pofon formájában csattant, a többi az elvégzendő munka irányára utalt -, őrá tulajdonképpen alig nézett.
– Így ni, Dorcsika!
A férfi a polcsor fölé, a bejárattól távolabbi sarokba támasztotta a babát, amely kopott szivárványként ámult a világra O alakúvá meredt szájával.
Dorina nem fordult meg, mintegy véletlenül a tükörhöz hajolva látta, amint munkaadója elégedetten szemléli felöltöztetett bábuját, és még a háromfokú dobogó tetején állva ujjaival végigsimítja a piros bugyi gyűrődését – Mit rejtegetsz, Dorcsika? – s így a guminő nyílása feltűnőbben rajzolódott ki, mintha nem húzott volna rá piros csipkét.
A lány egy óvatos pillantásával ellenőrizte, hogy sikerült-e eltüntetnie szeme alól az élet karikáit. Ez következik…
Munkaadója, aki Tominak neveztette magát, ám távollétében mindenki csak a főnökként emlegette, most odalépett hozzá, és kevesebb időt szánva rá, mint a babára, végigfuttatta a tekintetét. Dorina érezte, hogy reflexből lendülne a csontos kéz, ha vizsgálata csak a legapróbb hibát is észlelné sminkjén vagy ruházatán.
– Megúsztam! – gondolta még visszafojtott lélegzettel, amikor mégiscsak mozdult az egyik rettegett kéz.
Tomi beakasztotta két ujját a dekoltázsba, és magafelé húzva a sokat mutató ruhát, bekukkantott a feszülő mellek halmai közé.
– Csak meg ne kívánjon! – fohászkodott a lány.
Lelke mélyén sejtette ugyan, hogy a már többhete lezajlott vita óta Tomi nemcsak látványosan nem kívánja őt, de látni sem szereti, hacsak nem muszáj. De sosem lehet tudni! Egy Adél nevű csajt sem bírt elviselni a férfi, mégis gyakran hívta be az irodának is használatos raktárhelyiségbe egy-egy gyors cumizásra, mielőtt kirúgta volna.
Végtelennek tűnő mozdulattal Tomi visszaejtette a méregzöld felsőt a halványbarna cicikre, majd ujjait először az egyik majd másik oldalon végighúzva a kivágás mentén, nagyobb betekintést biztosított a ruha eddig sem túlságosan rejtegetett mélyére.
Dorina egészen Tomi távozásáig nem merte megigazítani a kúpos bimbók felét láttatni engedő topját.
– Egyedül leszek? – kérdezte magától félhangosan, ám inkább megkönnyebbült hangsúllyal, mintsem aggodalmaskodva, amikor Tomi kimarkolta a tegnapról maradt váltópénzt a kasszából, és becsapódott mögötte az üzlet ajtaja.
Szokásosan négyen lennének ebben a boltban – Tomi számtalan vállalkozásának egyikében -, és még délután általában megérkezik az a négyórásra akkreditált csaj, aki nyolc centis műkörmeivel kínlódva elvégzi az adminisztrációt, majd miniszoknyájában hajolgatva, partvissal végigsimogatja a kövezetet, végül pedig – igény szerint – ha a főnök befut még zárás előtt pár percre, változatos módon kielégíti őt. Leggyakrabban csak leguggol pénztárgép elé, s amíg Tomi a pénzt számolgatja, hangos cuppogással leszopja.
Dorina úgy sejtette, hogy a tegnapi zárás után nem véletlenül maradt a négyórás csajon kívül még másik három is a főnökkel. Biztosan elvitte őket valamelyik haverjához bulizni, ami annyiból áll, hogy az ismeretlen férfiak kedélyesen, nagymennyiségű szeszt töltenek a csajokba, aztán idétlen, perverz játékokkal saját libidójukat élesztgetik egészen addig, míg bele nem fáradnak saját erőlködésükbe.
Azt is elképzelte – korábbi tapasztalatai alapján -, hogy a guminő is használatban lehetett az éjjel, mert egy-egy ilyen alkalom után szokott diadémként néhány napra a polcok tetejére kerülni.
Dorina – Egyedül maradtál egész nap? – szörnyűködtem.
– Szerencsére nem, bár elbírtam volna azzal a temérdek vevővel, akik valahogy nem akartak aznap sem tolongani. El tudjátok képzelni, milyen érzés egyedül várakozni? Elárulom nektek, hogy négyesben még sokkal szörnyűbb! Nem akarunk egymással beszélgetni, legalábbis nem mindenki akar mindenkivel… ahogy ez a csajoknál lenni szokott, ha már kettőnél többen tartózkodnak közös légtérben…
– Azt nem értem, hogyan tarthat egy koma egy egész háremet a különféle boltjaiban – fogalmaztam meg a sok felmerülő kérdés egyikét.
– Nemcsak boltok… – húzta el a száját kesernyés grimaszra Dorina. – Konditerem címen egy seregnyi géphez csajokat is alkalmazott, akik a megfáradt férfitesteket kellőképpen kényeztették. Ezeket a csajokat időnként büntetésből kihelyezte valamelyik üzletébe, ahol persze jóval kevesebbet kerestek, de azért a szolgáltatásaikat igénybe vette ő is, és a barátai is.. Az pedig, hogy hogyan? Talán, ahogy velem is tette: megvárt a suli előtt, a csajok majd’ elájultak, milyen kocsiba szállok be. Aztán azt mondta, hogy csakis nekem akar nyitni egy butikot, ahol én lehetek a főnök, és tényleg így is történt. Talán két hétig tartott a boldogság, amikor egy zárás előtt megjelent a haverjaival, bezárták az ajtót és… ketten voltunk akkor csajok… kiosztottak egy tucatnyi pofont, és egyszerűen ketten-ketten elkaptak minket… Azt mondta később gúnyosan, hogy aki nincs megelégedve, holnap már nem kell jönnie. Tudjátok, mi volt ebben a trükk? Másnap lett volna a fizetés… Következő nap jöttünk dolgozni mind a ketten, ott várt bennünket önelégült vigyorral.
– De miért? – kérdezte Bea, aki térdeit felhúzva ült a hatalmas franciaágyon, hátát a tapétának támasztva.
– Nehéz ezt meghatározni. Nagyon jó pasi volt külsőleg, olyan minden-csaj-álma, miközben bíztam benne, hogy felébredek, mert ez úgysem lehet igaz… – Felnevetett.
Ilyet csak a nők tudnak! Nevetve sírni…
– Utána dolgoztál a kupiban?
– Jól van, ez most így hülyén hangzik, hogy elmenekültem Tomitól, és egy kupiban kötöttem ki! Hová mehettem volna? – Széttárta a karját, mint útjelzőket. – Egy olyan csaj, akiről azt hittük, hogy kirúgott, és amikor mint megmentőmmel összetalálkoztunk, elmesélte, hogy igazából ő megszökött, csak Tomi ezt szégyellte bevallani, nos ő ajánlotta, hogy kísérjem el, nézzem meg, mivel foglalkozik. Nem is kupi az valójában, hanem több csaj közösen kivett egy nagy lakást.
– Mint ez? – kérdeztem.
– Jóval nagyobb, hat szoba… Vagy a működését kérdezted? – mosolyodott el végre Dorina. – Igen, mint ez, csak nem hárman voltunk, hanem néha tizenketten is.
Hárman figyeltük – ki még bizalmatlanul, ki pedig rokonszenvvel -, de úgy látszott, többet nem akar a múltjáról beszélni.
– Onnan miért jöttél el? – Bea tekintete még nem enyhült, mint a lakás bérlője alaposan meg akarta ismerni az új csajt, mielőtt befogadná.
– A létszám miatt. Minél többen lettünk, annál kevesebb vendég jutott egy főre – az „egy fő”, mint mértékegység murisan hangzott ebben a szakmában, ahol más testrész szerepel a tevékenység során -, de ugyanúgy ki kellett fizetni mindenkinek a változatlan összegű hozzájárulást a költségekhez.
Csend borult a szobára. Nekem akadtak volna még kérdéseim – talán száznál kevesebb -, de úgy ítéltem meg, hogy pillanatnyilag nem az én kíváncsiságom kielégítése a legsürgetőbb szempont, és azokat lesz még alkalmam máskor is feltenni, ha Bea úgy dönt, hogy Dorina mostantól ebben a – velem szomszédos – lakásban folytathatja élvezetet nyújtó, fizetős tevékenységét.
Délután teljesen véletlenül találkoztunk Dorinával. Egy tévedés folytán nem a megfelelő ajtónál csengetett, hanem nálam kért bebocsátást:
– Egy lánnyal beszéltem telefonon… – kezdte, ahogy szokásom szerint szélesre tártam az ajtót.
– Igen? – kíváncsian vártam, hogy jövök én a képbe.
– … és azt mondta, hogy jöjjek el személyesen megbeszélni…
– Ide? – csodálkoztam.
Hátralépett egyet, és a lépcsőre mutatott:
– Igen – állította határozottan -, a lépcsőnél lévő ajtó.
Kezdtem érteni az eltévedés okát – a közvetlen szomszédos lakás is a lépcsőnél található, de annak a tövében, amelyik a következő emeletre fut tovább, és nem, amelyik eddig vezetett -, ám tanakodtam magamban, hogyan kérdezhetnék rá: a kupiba jött?
– Beát keresed? – Ez azért jobban hangzott.
Megkönnyebbülten mosolygott, mert azt hitte, jó nyomon jár:
– Beát.
– Amott lakik – mutattam a megfelelő ajtó irányába –, de most nem alkalmas szerintem.
Kicsit zavarban voltam, mert nem tudtam milyen módon értésére adni, hogy amikor hazaértem, úgy 10 perce, éppen két ügyfél nyomult be a szomszédos lakásba, ahol Bea és barátnője végezték alaposan kielégítő tevékenységüket. Csak nem ügyfél a kiscsaj is?
– Megvárhatom? – kérdezte gondterhelt arckifejezéssel.
– Nem vagyok a lakájuk, úgyhogy ebbe nem szólhatok bele.
– De nem a lépcsőházban gondoltam… esetleg bemehetek?
– Ha itt jobban esik a várakozás, gyere csak – félreálltam az útból.
– Nincs is itthon, vagy vendége van? – A kérdés korrekt tájékozottságra vallott, én meg feleslegesen szemérmeskedtem eddig.
– Az utóbbi…
– Mióta?
– Olyan tíz perce… – feleltem. Reméltem azért, hogy nem feltételez rólam kukkolást vagy hallgatódzást, amiért ennyire pontosan tudom.
– Akkor még ötven perc legalább – jelentette ki és megtorpant, mintha mégis inkább visszafordulna, vagy a lépcsőházban várakozna.
– Ne törődj vele, elrepül hamar!
– Szeretnél valamit? – Szemembe nézve tette fel ezt az egyszerű kérdést, de jobban meglepett vele, mintha váratlanul bokán rúg. Mindenesetre ebben a pillanatban megértettem, hogy a csaj nem vendég, hanem kolléganő.
– Gyere, ülj le… – tértem ki a válasz elől. – Iszol valamit?
Erre meg ő nem felelt. Ezt nevezik kínos kommunikációnak.
Szokásom szerint ilyenkor, hazaérkezésem után lezuhanyozok. Most ezt elhagytam. Nem feltételeztem ugyan, hogy időközben összepakolja a cuccaimat a csaj és távozik, de udvariatlannak és félreérthetőnek tartottam volna, ha elvonulok a fürdőszobába.
Úgy hallottam, a szomszéd ajtó csapódik.
– Ez gyorsan ment! – jegyeztem meg, és kinéztem a lépcsőházba.
Valóban Bea lépett ki a szomszédból, és jött velem szembe, mosolyogva mint mindig.
– Elmész? – ámuldoztam.
– Mindjárt jövök… Miért?
– És a vendégeid?
– Nem hozzám jöttek…
– De itt is van egy vendéged… nálam várakozik… egy csaj.
Így történt, hogy a szomszédba költöző új szolgáltatót pár perccel előbb ismertem meg, mint a leendő kolléganői. Később mindannyian átmentünk a helyszínre, és a hatalmas franciaágy által uralt szobában beszélgettünk.
– A guminőjét elnevezte rólam. Úgy, ahogy nem is szeretem hallani: Dorcsika! – zsörtölődött Dorina.
– Igazi guminő?
– Igazi műanyag, három bejárattal.
– Mit szóltak hozzá a vevők?
– Legtöbbnek nem tűnt fel, esetleg a száját találták furcsának. A pasik persze felismerték, és lopva nézegették, már amikor nem az eladók cicijeit bámulták, amit rendesen ki kellett tennünk. Ha pedig bement az asszony a próbafülkébe, akkor a pasi feltűnés nélkül odasétált a gumibabához és közelről szemügyre vette.
– Azért a vevőkkel nem kellett szexelnetek, ugye?
– Még az hiányzott volna! Kifestve, cicit kitolva kellett járnunk, a miniből kilógott a seggünk minden mozdulatnál. Ha valaki engedelmes volt a főnökkel, azt esetleg áthelyezte a konditerembe, és cserében onnan kaptunk másik csajt, aki ott nem volt elég készséges.
– Úgy látom, rengeteg élményed van, ami neked nem is annyira élmény, de talán mégis jót tesz, ha kiadod magadból, én meg nagyon szeretem a történeteket… – kezdtem megalapozni jövőbéli beszélgetésünket.
– Kérdezz csak nyugodtan!
– Paprikaspray-vel befújtuk a WC kilincsét.
– Nem túl jó vicc – jegyeztem meg.
– Legfeljebb csípte volna a farkát, de nem így sült el! Alighogy kijött, még nem hatott a paprika, beszólította az egyik csajt a raktárba… A csajszi nem tudta kidumálni magát, hogy most valamiért nem akar szexelni, így aztán jó félórán át szenvedett az égető érzéstől a szájában és a punijában.
– És a pasi?
– Nem mertük megkérdezni, de nem látszott rajta semmi különös. Nem is markolászta a farkát folyamatosan, mint a focisták… semmi.
– Azóta nem is találkoztatok?
– Egyszer majdnem! Akkor már Adélnál laktam, én tényleg ott is éltem, más csajok csak dolgozni jártak oda, ki nappal, ki éjjel… Bejelentkezett telin egy négyfős társaság, éppen négyen voltunk csajok a lakásban. Néztem kifelé az ablakon, amikor megállt a kocsi, és kiszállt a négy pasi, köztük a volt főnököm, akitől megszöktem. Bajban voltam ám!
– Mit lehet ilyenkor csinálni?
– Nem tudtam. Leblokkoltam, mozdulni sem tudtam az ablakból! Szerencsére rágyújtottak a kocsi mellett, így volt egy kis időm szólni a többieknek, hogy nem jövök elő, intézzék el nélkülem a négy pasit.
– Milyen lett volna a találkozás?
– Azt hiszem, ha meglát, nálam fizeti be a haverjait is egy menetre, vagy kettőre, hadd kúrjanak szét!
Gyakran nézegettem az órát, miközben maradtam volna még szívesen. Biztos nem én vagyok az egyedüli, akit érdekelnek az igazi történetek egy igazi profitól.
– Az zavar legjobban – mondtam -, hogy lemaradok valamiről, de sajnos most el kell mennem.
Bea biztatóan mosolygott:
– Nyugi, megtalálsz bennünket máskor is, és valószínűleg meg tudunk egyezni Dorcsikával… hogy szólítsalak? … Dorinával, úgyhogy őt is megtalálod máskor is. Tudod, csak egy fal választ el bennünket, semmi egyéb, bármikor átjöhetsz!

Meleg nyár

„Ez a nyár különleges lesz” Újságoltam alig pár napja a barátaimnak, a középiskolai bizonyítvány átadón. Megkezdődött a szünidő, amit már oly rég vártam. Egy teljes hónap Olaszországban. A nappaliban ültem és a TV csatornák között válogattam, de semmi érdekeset nem találtam. Gondolatban már messze jártam, a tengerparton sétáltam és élveztem ahogy a nap barnítja a bőröm, az aranysárga homok pedig finoman simogatja a talpam, beférkőzve lábujjaim közé. Elmosolyodtam erre a gondolatra, nagyon vártam már az utazást, amitől már csak két nap választott el. Halk neszre lettem figyelmes, majd nyílt a bejárati ajtó és beléptek a szüleim, Nadia és Ian Darrel. Nagyon szeretem őket, és ők is tagadhatatlanul szeretnek engem, hiszen egész életemben mindent megkaptam, amire csak szükségem volt.
Anya és apa végre itthon. – tette le apa az aktatáskáját a kanapé mellé és mosolyogva nézett rám. – Na hogy telt a napod Josh?
Köszi jól, csak egy picit unatkoztam, de végre itthon vagytok. – léptem oda anyámhoz és gyengéden megpusziltam az arcát. – Fáradtnak tűntök, minden rendben ment az irodában?
Persze kincsem, e miatt te ne aggódj.
Oké, és persze ti se törődjetek most már a munkával, hiszen holnapután indulunk Olaszországba… már alig várom. – álmodoztam ismét, de a szüleim arcáról nem olvastam le semmiféle boldogságot.
Joshua … – szólt ismét apám, és egyre inkább kezdett bennem megerősödni az az érzés, hogy valami nincs rendben, hiszen nagyon ritkán neveznek a teljes nevemen, olyankor pedig vagy rosszat tettem, vagy valami komoly dologról van szó. – Beszélhetnénk veled?
Persze. – ültem vissza a kanapéra és kérdőn néztem rájuk. Anya mellém ült le, apa pedig a fotelban foglalt helyet, majd nagyot sóhajtott. – Arról lenne szó fiam, hogy az idei nyaralásunkat el kell halasztanunk.
Hogyan?- lepődtem meg.
Nem utazunk idén Olaszországba Josh. – ismételte meg anya.
De miért? Egész évben ezt tervezgettük, erre készültem. Mi lesz így a nyarammal?
Sajnálom, de idén nyáron kihagyjuk a közös nyaralást.
Ez nem fair! – mondtam kicsit hangosabban – Meg ígértétek!
Tudom, de mégis… – fogta meg anya a kezem – már elmúltál tizenhat éves, kérlek értsd meg.
Jó, de akkor… egész nyáron egyedül leszek itthon?
Nem. – szólt közbe apám – Találtunk egy megoldást.
Elutazol. – folytatta anya – Csak nem Olaszországba, hanem a francia Alpokba.
Hogy? – döbbentem le – De anya tudod, hogy tériszonyom van.
Ugyan kicsim. – nevette el magát. – Ne butáskodj kérlek.
Én nem akarok oda menni… nem ismerek ott senkit, hol laknék? – próbáltam ellen érveket gyűjteni.
Ott él az egyik unokatestvérem, és a minap beszéltünk telefonon. Említettem neki a helyzetet, és megkértem, hogy hagy lakj nála pár hétig, amíg nem tudunk mi is szabadságra menni. És természetesen beleegyezett, hogy nála nyaralj.
A hegyekben anya? Ott folyton havazik! Nem bírom a hideget tudod te is.
Nyáron ott sincs olyan hideg, és nem havazik. Tudom kicsim, hogy ez hirtelen ért, de a kedvemért kérlek fogadd el.
De anya… – néztem rá, és láttam a szemében, hogy nem azért akarnak oda küldeni, hogy ne kelljen velem foglalkozniuk, hanem mert tényleg egy nagyon fontos ügyön dolgoznak. – Nhhh… – sóhajtottam mélyet – Mikor kell indulnom?
Holnap délben megy a géped. – mondta apa – Már megvan a jegyed is.
Holnap? – összeszorult a szívem – Akkor azt hiszem, ideje mennem és összecsomagolnom. – álltam fel és a szobámba mentem. Hallottam, hogy még beszélgetnek valamiről, majd anya jelent meg a szobámban.
Köszönöm Josh, hogy megértetted a döntésünk. – segített a pakolásban.
Úgysincs más lehetőségem, pedig olyan szorgalmasan tanultam az olaszt egész évben, ötösre is vizsgáztam, míg franciából csak épphogy meglett a négyes.
Tudom, és büszke is vagyok rád. – ölelt át. Jó volt érezni a szeretetét, és azt hogy nem vagyok egyedül, legyek bárhol is, ő mindig mellettem lesz.
Miután landolt a gépem St. Vincent-ben, fogtam a csomagom és elindultam a váró felé. Anya azt mondta itt fog majd várni az unokatestvére, csak éppen azt felejtettük el megbeszélni, hogy hogyan is néz ki, az, aki majd vár. Körülnéztem, de rengeteg embert láttam magam körül, majd észre vettem egy férfit, aki kirítt a tömegből. Magas volt, sportos testű, haja olyan vakítóan szőke, mint a nyári napsugár, szemei pedig kékebbek az égboltnál. Merengve nézett maga elé, nem úgy tűnt mint, aki vár valakit. Majd megláttam előtte feküdni egy csodaszép kutyát, akinek a nyakában egy tábla lógott, rajta az én nevemmel: Joshua Darrel. Meglepődtem, majd még inkább mikor a kutya felállt és egyenesen engem nézett, mintha megérezte volna, hogy őt figyelem. Közelebb mentem, mire ugatni kezdett, amire már a gazdája is felfigyelt. Kérdőn nézett rám, alaposan végigmért, majd mintha elmosolyodott volna, de ebben nem voltam biztos. Nem értettem, mit talál viccesnek, kb. egy fejjel vagyok nála alacsonyabb, igaz a testalkatom nem éppen olyan mint egy átlagos velem egykorú, fiúnak, ugyanis elég sovány vagyok és izmaim se nagyon vannak, persze ő ebben sem szenvedett hiányt. Az arcomat figyelte, mire azt hittem valami maszat van rajtam, hiszen átlagosnak mondható a félhosszú gesztenyebarna hajam és a zöld szemem.
Joshua? – kérdezte, és persze a hangja sem lehetett hétköznapi, annyira lágyan, mégis férfiasan csengett és magabiztosságot sugárzott.
Igen. – néztem felváltva őt és a kutyát, de még annyira sem méltatott, hogy bemutatkozzon, sarkon fordult és elindult. Megragadtam a bőröndöm és utána igyekeztem, de alig bírtam a hatalmas csomaggal, persze ő szaporán szedte a lábát. Felmérgelt a viselkedése, és ennek jelét is adtam, mikor ellöktem a bőröndöm, ami hangos csattanással ért földet. Erre persze megállt és visszanézett, majd unottan sóhajtott.
Mi van már? Nem érek rá egész nap.
Akkor talán vihetnéd a cuccom. – vágtam rá
Arról ne is álmodj! Inkább szedd magad össze és igyekezz. Sue! – szólt a kutyához, majd tovább indultak.
Hé! – kiabáltam utána – Sue! – próbálkoztam a kutyánál, aki meg is állt egy pillanatra és rám nézett, de gazdája a combjára csapva kezét, vonta magára a figyelmét, majd ismét követte a férfit. Dühös voltam, egyszerűen semmibe vett, felállítottam a bőröndöm, és ismét elindultam, de már a sírás kerülgetett, annyira elegem volt belőle. Mire kiértem a parkolóba teljesen kifáradtam a cipekedéstől. Egy régifajta Jeep mellett állt, majd kinyitotta a csomagtartót. Elé botorkáztam, majd egy nagy sóhaj kíséretében a földhöz csaptam a csomagom.
Végre, azt hittem retúr jegyed van a Bostoni gépre. – mondta és felvette a bőröndöm, bedobta a csomagtartóba, majd becsapta az ajtaját és előre ment. Én is előre siettem, és már ültem volna be a vezető melletti ülésre, mikor észrevettem, hogy a fekete fehér foltos kutya ott heverészik, és nagy talán még gazdájánál is kékebb szemével engem néz.
Sue. Menj hátra.- utasítottam, de a füle botját sem mozdította. – Megkérnéd a kedvemért, hogy menjen hátra? – kérdeztem, a férfit, mire unott arccal nézett rám.
Nem. Az az ő helye. – mondta komoran, és beindította a motort. Legszívesebben hozzá vágtam volna valamit és meg sem álltam volna az első gépig, ami Bostonba megy, de persze ezt nem tehettem, így beültem a hátsó ülésre, és alighogy becsuktam az ajtót már el is indultunk. Durcásan vetettem néha egy-egy pillantást a visszapillantóba, de olyan kifejezéstelen arcot vágott, amilyent még nem láttam. Jó ideje mentünk már, mikor meguntam a figyelését és az ablak felé fordultam, egy szerpentinen mentünk, körülöttünk pedig mindenhol csak, hegyek voltak láthatók. Tudtam előre, hogy ez a nyaralás nem éppen olyan lesz, amiről álmodoztam.
Mikor végre megállt a kocsi kb. két és fél órás utazás után, jól esett kiszállni és nyújtózni egyet, teljesen elgémberedtek a tagjaim. Miután megvoltam a tornával körülnéztem és ledöbbentem, gyönyörű volt a táj. Minden irányból hegyek vették körül a nagy régi építésű házat, és vele szemben olyan fél kilométernyire egy tó terült el, némely hegy csúcsát hó borította, ami a kb. húsz fokban is vakítóan fehérlett. A férfi kivette a csomagom a kocsiból és, meg is lepődtem de bevitte a házba. Én is követtem őket, majd elámultam, ahogy beléptem az ajtón. Mindenhol régi antik bútorok voltak, teljesen olyan volt, mintha az ötvenes évekbe léptem volna át. Álmélkodásomból a férfi selymes hangja ébresztett fel.
Joshua! – állt már előttem, kitudja hanyadszor szólított.
Igen? – néztem rá kérdőn.
A harmadik szoba a tiéd, bevittem a bőröndöd. – csukta be mögöttem az ajtót.
Köszönöm. – követtem a konyhába.
Szereted a halat? – kérdezett ismét, de mikor értetlenül néztem rá, kiegészítette – Enni.
Ah… igen. – vágtam rá.
Oké. – vett ki a hűtőszekrényből egy lábast, és a gázra tette.
Um… – néztem egyfolytában – szóval…
Mi az?
Nos, csak annyi, hogy, megkérdezhetném a neved?
A nevem? – hőkölt vissza. – Te nem tudod a nevem?
Izé… nem. Hiszen még nem is találkoztunk soha. – próbáltam menteni a helyzetet.
Soha, hát persze – mondta és mintha elmosolyodott volna – Alain vagyok. Alain Lagué.
Örvendek Alain – nyújtottam a kezem, mire mintha most ő lett volna zavarban, kicsit ódzkodva szorított velem kezet, majd visszatért a gázra helyezett lábashoz.
Naplemente után Alain elhagyta a lakást, nem szólt egy szót sem, csak egyedül hagyott ebben a hatalmas házban. Rideg volt velem mióta csak leszállt a gépem, amit nem igazából értettem. Elméletileg rokonok vagyunk, akkor meg miért viselkedik így? Még csak hozzám sem szól, rám sem néz. Eltűnődve ültem a kanapén mikor visszatért, oldalán a csodás Sue-val, aki valójában egy szibériai husky volt. A kutya letelepedett a kandalló elé, amelyben még halványan pislákolt a tűz, majd pár pillanat múlva már hortyogott is. Alain után néztem, aki a konyhába ment, feltett egy kanna vizet a gázra majd ledobta a kabátját, és pár vékonyabb fadarabot hajított a tűzbe.
Ha meg akarsz fagyni, alhatsz kinn a kutyaólban. – vetette oda nekem ridegen, mire meglepődtem.
Hogyan? – kérdeztem vissza.
Nehezedre esett volna figyelni a tűzre? Ez nem egy összkomfortos ház, ahol egyetlen mozdulattal bekapcsolod a fűtést. – tért vissza a konyhába.
Én, nem tudtam, és neked nehezedre esett volna megkérni, hogy figyeljek rá, amíg te ki tudja hol mászkálsz?
Azt gondoltam ez egyértelmű, de látom, hogy te sem vagy más csak egy elkényeztetett kis ficsúr Bostonból.
Vitatkozhatnánk, hogy ki az elkényeztetettebb. Bunkó vagy velem mióta megérkeztem.
Mit kellett volna tennem? Nyalni a segged? Na ne nevettess kölyök…
Anya azt mondta, hogy te egy rendes ember vagy, de azt hiszem ő is félreismert. – álltam fel és a szobám felé vettem az irányt.
Hálásnak kellene lenned, hogy egyáltalán itt lehetsz, de te csak panaszkodni tudsz… ha nem tetszik valami nyugodtan haza lehet menni. Ne félj nem tartalak vissza.
Legszívesebben azt is tenném, hülye remeterák! – kiabáltam, majd becsaptam magam után az ajtót. Sírni volt kedvem, amint belegondoltam, hogy három hetet kell eltöltenem ezzel az emberrel. – Hogy fogom én ezt kibírni? – vetettem magam az ágyra, és a szüleimre gondoltam. Olykor utáltam, hogy mindketten nyomozók, ráadásul társak, de egyébként nagyon büszke voltam rájuk, és arra amit csinálnak. Elővettem a mobilom és pötyögni kezdtem, majd magam mellé rakva az ágyon vártam a választ, de nem érkezett. Féltem hogy baja esett a szüleimnek, és már nem tudtam visszatartani a könnyeim. Halkan zokogtam, és minden bizonnyal, ennek köszönhető, hogy elnyomott az álom.
„Anya, apa, máris nagyon hiányoztok. Alain egy goromba fráter, egyáltalán nem törődik velem. Haza akarok menni, de tudom, hogy alapos megfontolás után döntöttetek úgy, hogy ide kell jönnöm. Próbálom kibírni ezt a pár hetet, de kérlek, ha lehet előbb, akkor hagy menjek haza. Szeretlek benneteket, kérlek vigyázzatok egymásra! Josh.”
Másfél hete már, hogy a kis francia Alpok beli Aspres sur Buech faluban tengetem a napjaimat, többnyire magányosan, vagy Sue társaságában. Alainnel alig váltunk néhány szót, de akkor is csak kérdez valamit én pedig morgok feleletül pár szót az orrom alatt. Szörnyű volt ez a ház, se televízió, se egy rádió, telefonja sem volt, sőt még órája sem, csak egy régi állóóra volt a nappaliban, de nem járt az sem. Egyik délután aztán úgy döntöttem, hogy nem ülök tovább a lakásban, egész szép volt kinn az idő, így egy vékony kabátba bújva elhagytam a házat. Lesétáltam egészen a tóig, közben a tájat figyeltem. Csönd volt és nyugalom, még engem is egészen kikapcsolt. Lágyan fújt a nyári szél, a nap pedig fényesen nézett le erre a csodás vidékre. Ahogy a tóhoz értem leguggoltam és a vízbe nyújtottam a kezem. Hideg volt és nem a legtisztább, mégis szépen csillogott, és egy két hal is ott fickándozott a parthoz közel. Arra gondoltam, hogy most süttethetném a hasam az olasz tengerparton, fagylaltot nyalva, és megmártózhatnék az akár húsz fokos vízben is. Itt még a levegő hómérséklete is nehezen érte el a húsz fokot, nemhogy a vízé. Mélyet sóhajtottam, majd kutya ugatásra lettem figyelmes. Hátra néztem és Sue-t láttam meg felém rohanni, mögötte Alainnel, bár ő csak unottan sétált, koránt sem rohant. Mikor a kutya odaért, leült elém és egyenesen az arcomba lihegett, mire elmosolyogtam és megsimogattam a fejét.
Jó kutya vagy Sue. – ért oda a férfi is majd rám nézett. – Miért nem szóltál, hogy eljössz otthonról?
Miért kellett volna? Nem hogy örülnél neki, hogy nem vagyok az utadban. – vágtam rá durcásan, és a tó felé fordultam.
Aggódtam mikor nem találtalak sehol. – mondta lágy hangon, ami igazán meglepett, bár az hogy aggódott még nagyobb meglepetés volt.
Na persze. – élcelődtem vele
Felelősséggel tartozom érted, hiszen rokonok vagyunk.
Rokonok mi? Mégis milyen rokonok? – dobtam egy követ a tóba.
Nadia az unokanővérem, de ezt te is tudod nagyon jól.
Persze hogy tudom, az anyámról mindent tudok, de rólad szinte semmit, a neveden kívül. – mondtam még mindig a tavat és az azt körülvevő hegyeket figyelve. Nem szólt egy szót sem, csak nagyot sóhajtott. Hosszas hallgatás után úgy döntöttem, így hogy megtörték a magányom már nem is olyan jó ez a hely sem, így lassan elindultam vissza a házhoz, de hallottam, hogy követnek ők is.
Ha esetleg máskor is szeretnél elmenni valahová, szólj nekem kölyök… – szólalt meg ismét.
Igen is parancsnok, szólni fogok. – gúnyolódtam, mire megragadta a karom és maga felé fordított.
Azért megadhatnád a tiszteletet az idősebbnek, nem vagy más csak egy idegesítő, elkényeztetett kölyök.
Akkor te is tisztelhetnél engem. A nevem nem kölyök, hanem Joshua Myles Darrel. Jegyezd ezt meg! – rántottam el a kezem és berohantam a házba. Egyszerűen lehetetlen volt vele normálisan beszélni, hiszen akárhányszor megpróbáltunk váltani pár szót az vitába torkollott. A kanapén ültem és egy könyvet olvastam, mikor beléptek. Fel sem figyeltem rájuk, csak olvastam tovább mikor pár perc múlva Sue elfoglalta megszokott helyét a kandalló előtt Alain pedig, legnagyobb meglepetésemre leült mellém. Megpróbáltam nem törődni vele, de ez lehetetlen volt, mert folyton sóhajtozott.
Akarsz valamit mondani? – kérdeztem komoran, de fel sem néztem a könyvből.
Serre Poncon. – mondta, de nem értettem mit akar ez jelenteni.
Tessék? – néztem most már rá.
Serre Poncom a tó neve. Az igazából egy duzzasztó tó. Aspres sur Buech ékessége, bár a mondák szerint St. Vincenthez tartozik.
Aha, és?
Csak gondoltam elmondom, tetszett neked a tó nem? – nézett a szemembe.
Hát… szép hely ez, a tóval a hegyekkel.
Igen, szerintem is. Ezért is élek itt, nyugalomban, nem zavar senki, az idő múlásával nem is törődve.
Ezért nincs órád?
Pontosan. – mosolyodott el – Nem szeretem a határidőket.
Pont mint egy hegyi kecske.
Megint csak szurkálódni tudsz, mikor normálisan próbálok beszélgetni.
Bocs, de épp olvastam. – emeltem fel a könyvet.
Látom. Tetszik a könyv?
Eddig nem rossz, de nem nagyon haladok vele. – céloztam arra, hogy zavar.
Ez meglepő, mivel én írtam. – mondta nagyot sóhajtva és hátradőlt a kanapén.
Na persze… – vágtam rá egyből, majd kérdőn néztem a könyv gerincére – Itt az áll, Claude Valentine.
Igen, a teljes nevem Alain Claude Valentine Lagué. – mondta mire nevetésben törtem ki. Rosszallóan nézett rám, de nem bírtam abbahagyni.
Alain… Claude… hehh.. Valentine Lagué. – nevettem még mindig.
Mi olyan vicces ezen? Anyám bőségzavarba szenvedett születésemkor. – mosolyodott ő is el. Egyáltalán nem tűnt mérgesnek amiért kinevettem a neve miatt. – Huszonkilenc éve.
Olyan öreg vagy? – lepődtem meg, nem gondoltam huszonötnél többnek.
Öreg? Hát ezt sem hallottam még. Inkább az ellenkezőjét, hogy ilyen fiatalon már sikeres író vagyok.
Sikeres? Én még nem hallottam rólad, Claude Valentine.
Francia ország szerte, nem az államokban.
Értem. – tettem le a könyvet. – Örülök hogy végre tudunk normálisan beszélgetni Alain.
Én is, tudom hogy néha bunkó voltam, de attól tartottam, ha túlzottan megismerlek és megkedvellek, akkor nehezemre esik majd elválni tőled, a három hét lejártával. Viszont mikor láttalak ma magányosan a tónál, megsajnáltalak. Rájöttem, hogy pontosan az ellenkezőjeként viselkedtem önmagamnak, mióta itt vagy. Sosem érdekeltek a következmények,de most féltem tőlük. Egyszer már nehezemre esett elengedni téged.
Elengedni? Miről beszélsz, hiszen mi még nem is találkoztunk…
Dehogyis nem. – mosolyodott el – De nem csodálom, hogy nem emlékszel rá, hiszen csupán négy éves voltál akkor.
Anya sosem említette, még arról sem tudtam, hogy létezel.
Ezen sem csodálkozom. – jelent meg egy keserű mosoly az arcán. – Minden esetre, mikor kis kölyök voltál, nagyon sokat játszottunk együtt, itt töltöttétek a nyarat, és egészen megkedveltelek, pedig még csak kis pisis voltál, én pedig már tizenhét éves. Aztán mikor haza utaztatok az államokba, magányosnak éreztem magam, hihetetlen, de olyannyira hiányoztál, hogy a szüleim már azt gondolták beteg vagyok. Aztán persze… – hallgatott el.
Aztán? – kérdeztem rá, de már rám sem nézett, csak úgy motyogta maga elé.
Nem találkoztunk azóta. – állt fel és a konyhába ment. Nem szólt már több szót, nem mesélt, és én nem kérdeztem, habár nem nagyon értettem mi okozta ezt a hirtelen hangulat változást.
Másnap sokáig aludtam, majd kómásan botorkáltam ki a nappaliba. Alain a kanapén feküdt és valamit pötyörészett a laptopján… igen, a laptopján, megdörzsöltem a szemeim hogy jól látok-e, de tényleg az volt. Nem akartam megzavarni így a fürdőszoba felé vettem az irányt, de szerencsétlenül belerúgtam az ajtófélfába amire kénytelen kelletlen felnyögtem.
Az istenit… ah, a francba. – sziszegtem.
Josh? – ült fel és rám nézett.
Alain, hát te? – próbáltam eljátszani hogy meglepődtem, kisebb nagyobb sikerrel, közben egy lábon állva egyensúlyozva a másik lában szorongattam.
Minden rendben? – állt fel és elindult felém. Csak egy boxeralsó volt rajta így látni engedte sportos felsőtestét. Azon kaptam magam, hogy őt bámulom, mire zavartan tereltem a figyelmem inkább „sérült” lában felé.
Ah… csak belerúgtam ebbe a… semmi komoly. – indultam tovább a fürdő felé, majd magamra zártam az ajtót, és nagyot sóhajtottam. „Mi a franc… mi ütött belém? Csak így megbámulni őt…”
Készítek valami reggelit, amíg elkészülsz. – mondta majd hallottam, ahogy elmegy. A mosdóhoz mentem és megmostam az arcom, majd a fogam, és csak azután mentem ki én is a konyhába. Ott ült az asztalnál előtte egy gőzölgő bögrével és kezében egy újsággal, szerencsére már felöltözve. Leültem én is, majd elnyomtam még egy ásítást. – Minden oké a lábaddal? – nézett fel rám az újságból.
Aha, semmi baja. – vettem el egy pirítóst.
Akkor jó, nem lett volna szerencsés ha pont most sántulsz le.
Miért? Mi van most?
Arra gondoltam, hogy elviszlek valahova.
Valahova? Mégis hova?
Az meglepetés, de öltözz sportosan. – kacsintott, majd egyedül hagyott, kiment az udvarra. Nem értettem, mit akar, de nem mindegy? Sportosan öltözöm, és majd kiderül. Bár számomra már maga a sport szó is fárasztó volt.
Mikor „sportosan öltözve” kimentem utána, a kocsiban pakolászott éppen, majd két tálat tett a ház falához, az egyikbe vizet a másikba kutyakaját töltve.
Mit csinálsz? – álltam meg mellette.
Készítek ki kaját Sue-nak. – mondta, mire a kutya a neve hallatán már ott is volt, és csaholva ugrált körülöttünk.
Miért?
Mert ő itthon marad ma. – simította meg a kutyát. – Rendben kislány? – guggolt le mellé – Tudod, hogy nem szívesen teszem, de a múltkor is bajt csináltál. Vigyázz a házra jó? – borzolta össze még egyszer a fején a fekete – fehér foltos szőrt majd a kocsihoz ment. Én is követtem, és kinyitottam a hátsó ajtót, mire kérdőn nézett rám, majd minden bizonnyal kapcsolt mert elmosolyodott. – Előre ülj. – mondta és beült, majd én is mellé és elindultunk. Most kicsit többet láttam a vidékből, mint amikor jöttünk, mert jelenleg nem duzzogtam azon, hogy a kutya miatt, akit azóta igazán megkedveltem, a hátsó ülésre szorultam. Mikor megálltunk, egy hatalmas templom féleség állt előttünk. Kiszálltunk és elindultunk az építmény felé.
Hol vagyunk Alain? – néztem rá kérdőn.
Az a Genagobie kolostor.
Egy kolostor? De minek vagyunk itt?
Körülnézni, na gyere. – fogta meg a kezem és bementünk. Igazán szép volt minden, a régi építésű szikla falak, a színes üveg ablakok, de legjobban a kápolnában található gyönyörű mozaik taglózott le. Miután mindent körbe néztünk vissza ültünk a kocsiba, és tovább hajtottunk. Egész nap csak mentünk, és rengeteg szebbnél szebb dolgot láttam, köztük a Durance folyó kanyargós útját, a kalapos hegyeket, melyekről Alain nagy lelkesedéssel mesélt, miszerint amelyiknek már leesett a „kalapja” az veszélyben van, mert idővel szépen lassan elkopnak. Majd ellátogattunk egy igazán apró Mison nevű falucskába, ahol isteni ebéddel vendégelt meg minket egy idős fogadós házaspár, akik sokat meséltek Alainról, hogy milyen volt kiskorában, és mennyi csíntalanságot követtek el a pajtásaival. Mindezek után pedig megmásztuk az egyik több mint egy kilométer magas hegyet, ami számomra nagyobb kihívás volt mint akár mi is eddig az életben, de véghez vittem. Lihegve ültem le egy sziklára, alig kaptam levegőt, és az arcom is minden bizonnyal olyan vörös volt mint a rák. Csak pihegtem és próbáltam lassítani a szívverésem, mikor a szikla mellett, amit pihenőhelyként választottam, megláttam egy gyönyörű virágot. Apró volt mégis olyan csodás, kék szirmai szinte rikítottak a szürke sziklák között.
Mit figyelsz olyan nagyon? – jött oda Alain.
Nézd milyen szép virág. – mutattam meg neki is.
Encián. – mondta mosolyogva.- Tényleg nagyon szép, de mára már sajnos nagyon kevés található belőle. Annak ellenére, hogy védett virág, sokan ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy egyszerűen leszakítsák, mit sem törődve a törvénnyel. – nézett rám, és valami furcsa csillogást láttam a szemében, egészen zavarba hozott.
Hát… ez szomorú, pedig én is olyan szívesen haza vittem volna. – mosolyodtam el.
Olykor el kell fogadnunk, hogy nem kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, akár mennyire és szeretnénk.
Igen. – álltam fel és nagyot nyújtóztam. – Későre jár, mindjárt lemegy a nap, nem kellene haza indulnunk? – néztem rá kérdőn.
Um… de igen. – bólintott, majd elindult lefelé, még egyszer körülnéztem, igazán szép volt innen a kilátás, majd követtem. Fél úton sem járhattunk, de én már úgy éreztem nem bírom tovább nyitva tartani a szemem, és valóban, nemsokára elnyomott az Jeep ringatózása.
Alain szemszöge: Egyik este telefon csörgésre lettem figyelmes. Teljesen el is felejtettem már, hogy van egy mobilom, amit mélyen az egyik fiókba elrejtve tartottam. Előkotortam és meglepetten figyeltem a kijelzőt: Nadia Darrel. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára felőle, és egyszeriben izgatott lettem, csak attól, hogy a nevét olvastam. Remegő ujjal nyomtam be a gombot és a fülemhez tettem a készüléket. Valóban ő hívott, érdeklődött, hogy mi van velem, hogy megy az írás. Majd mikor letudtunk az illedelmes alap kérdéseket rátért a lényegre, hogy miért is hívott igazából. Elmondta, hogy milyen utazást terveztek a nyárra, és hogy jelenleg éppen egy fontos nyomozás közepén járnak, amit nem hagyhatnak csak úgy itt. Ezek után olyant kérdezett, amely miatt muszáj volt leülnöm. „Alain, Joshua eltölthetne nálad pár hetet a nyáron?” Össze szorult a gyomrom, és hirtelen szólalni sem tudtam, Joshua, nálam? Nem láttam őt már tizenkét éve, és habár régen nagyon szerettem őt, most mégis nehezemre esett kimondani, a választ. Végül aztán bele egyeztem, nem tehettem mást, Nadia is sokat segített nekem még mikor mi voltunk kölykök, tartozom neki ezzel. Miután letettem a telefont csak nagy nehezen sikerült visszatérnem a valóságba. Elhatároztam, hogy rideg leszek vele, ha lehet minél kevesebb időt töltök a közelében és nem beszélek vele, csak ha tényleg nagyon muszáj. Nem engedhetem meg magamnak még egyszer hogy annyira megszeressem, mint régen. Nem tudtam aludni sem, csak álmatlanul hánykolódtam az ágyban, ismét előjöttek a régi emlékeim, amelyekről azt gondoltam, hogy mára már végre sikerült elzárnom őket. Tizenkét éve, egy teljes hónapot töltött el nálunk a Darrel család, Nadia, Ian és a kis Joshua. Amint megláttam őt, a mosolygós arcával, akkor még szőke hajával és hatalmas smaragdzöld szemeivel, rabul ejtett, nem tudtam másra gondolni csak őrá, pedig csupán négy éves volt, egy kisgyermek, aki mit sem tud a világról. Habár arról én sem tudtam még sokat, annak ellenére, hogy elmúltam tizenhét éves is. Nem voltak barátaim, mindig otthon ültem és olvastam, nevetni sem nevettem, de ő megváltoztatott mindent. Minden egyes nap minden percét vele töltöttem, játszottunk, nevetgéltünk, a szüleim végre fellélegeztek, hogy nincs semmi bajom, csupán nem találtam még egyetlen olyan barátot sem, akivel igazán megértettük egymást. De miért pont egy kisgyermek? Ez volt az a kérdés, amelyet velük ellentétben én milliószor feltettem magamnak. Nem találtam rá más megoldást, csak azt, hogy szeretem őt. Teltek a napok, és én egyre boldogabb voltam Joshuaval, együtt fürödtünk, együtt aludtunk, mindig együtt voltunk. De aztán elérkezett a hazautazásuk napja, amelyre sosem gondoltam, mi lesz ha elmegy? Keservesen sírtam, nem akartam elengedni mire a szüleim bezártak a szobámba, hogy hazaindulhassanak, de én csak sírtam, az ablakból figyeltem a távolodó autót, és tudtam, bűnt követtem el. Túl közel engedtem magamhoz és rabul ejtett, egy kisfiú. Undorodtam magamtól, minden gondolatomtól, ami vele kapcsolatos. Teljesen elzárkóztam a szüleimtől, és akkor kezdtem el írni is. Egyik este éppen a szobámban írtam, mikor kopogtattak az ajtón, az egyik osztálytársam jött át pár jegyzetért. Örömmel segítettem neki, majd beszélgetni kezdtünk. Gyönyörű zöld szemei voltak, pont mint Joshuáé, igen ez jutott eszembe, majd csak arra lettem figyelmes, hogy a srác egyre csak nyöszörög, és alig kapok levegőt. Az ágyamon feküdtünk, alattam a fiú és én vadul csókoltam. Legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon, mikor könnyes szemmel elrohant, azt kiabálva, hogy én egy perverz homokos vagyok. Ezek után csak fiúk társaságát kerestem, minden téren. Akadt is egy-két alkalmi partnerem, és az egyik ilyen okozta életem legnagyobb fordulópontját. Éppen a szobámban voltunk és javában benne voltunk a dolgokban, mikor anyám kopogtatás nélkül benyitott. Még most is emlékszem az arcára, ahogy ránk nézett, az ágyban feküdtem anyaszült meztelen alattam egy másik sráccal, aki szenvedélyesen a nevem nyögi. Iszonyatos botrány kerekedett, apám azt mondta, hogy nem vagyok többé a fia, és takarodjak a házából. Kitagadtak. Persze az egész családot értesítették erről, így senkinél nem szállhattam meg. Szerencsémre már elég jól jövedelmezett az írás, így béreltem egy kis lakást ebben a faluban, ekkor tizenkilenc éves voltam csupán. Ahogy teltek az évek egyre híresebb lettem, és egyre magányosabb. Nem kerestem többé férfiak társaságát, sőt senkiét sem. Megvettem ezt a házat, és azóta itt élek, egyedül, Sue-val.
Mikor eljött Joshua ideutazásának napja, szinte izgatottan készülődtem majd kimentünk elé a reptérre, de mielőtt kiszálltam volna a kocsiból még egyszer átgondoltam mindent, és tudtam, helyes, amit tenni akarok. Hosszú ideje vártunk már Sue-val, és én azon gondolkodtam, hogy milyen szavakkal, milyen cselekedetekkel, utáltassam meg magam Joshuaval, és csak Sue vakkantása ébresztett fel a merengésből. Ott állt előttem egy középmagas vékony srác, félhosszú barna hajjal és.. igen… hatalmas smaragdzöld szemekkel. Alig bírtam elszakítani róla a tekintetem, meg kellett róla bizonyosodnom, hogy tényleg ő-e az, így megkérdeztem a nevét, majd mikor igenlőn válaszolt ott hagytam. Képtelen lettem volna még egy percig meggondolatlan tettek nélkül nézni őt, és jól is jött a szótlan távozásom a tervem megkezdéséhez, miszerint nemtörődöm, rideg, és bunkó leszek vele. Próbáltam mindvégig megfelelni a kitűzött célomnak, de nagyon nehéznek bizonyult. Másfél hétig bírtam, kerültem, bunkó voltam vele, lenéztem, de aznap mikor hiába kerestem a lakásban sehol sem volt, gondolkodás nélkül cselekedtem, és a keresésére indultam. Szerencsére Sue kiszagolta a nyomát és hamar rá is leltünk a tóparton. Olyan elhagyatottnak és magányosnak tűnt, pont mint én, mikor ilyen idős voltam. Ekkor döntöttem el, hogy felhagyok a színjátékkal, nem tehetem ezt vele, nem éreztethetem, hogy nem elég szeretetreméltó, mikor nagyon is az. Ezután megnyíltam előtte és meséltem neki magamról, amitől ismét felébredtek az emlékeim, de nem bántam.
Ma reggel mikor felébredtem elhatároztam, hogy ha már nyaral, akkor miért ne élvezhetné egy kicsit, így elvittem egy kis kiruccanásra a környéken, és megmutattam neki néhány igazán szép helyet. Úgy láttam, hogy nagyon tetszett neki, sokat mosolygott, rengeteget mesélt magáról, igazán megnyílt nekem.
És most, haza felé tartunk, a nap már épp lemenő félben van. Felé fordulok, ahogy itt ül mellettem és a szívem egyszeriben hevesen kezd verni. Szemei lehunyva, gesztenyebarna haján játszik a lemenő nap, és itt ott vörösre fest egy egy tincset, ajkai kissé szétnyílva szedik a levegőt. Fárasztó nap volt, és minden bizonnyal nagyon kimerült, így nem csoda hogy elnyomta az álom. Leparkolok a ház elé mire Sue csaholva szalad a kocsi elé, de lecsitítom, nehogy felébressze Josht, majd kinyitom a másik ajtót és óvatosan a karomba veszem. Sokkal könnyebb mint gondoltam, és az illata is sokkal finomabb, mint arra emlékeztem. Beviszem a lakásba egyenesen a szobájába, majd lefektetem az ágyra és gyengéden ráterítem a takarót. Csak állok az ágy mellett és nézem, még szebb, mint az emlékeimben, bár azok még a négyéves Josh vonásai, mostanra viszont már szinte férfivé érett. Érezem, nem lesz jó vége, ha továbbra is itt állok, és nézem, ezért egy apró puszit lehelek a homlokára és elhagyom a szobát. A nappaliba megyek és előveszem a laptopom, éppen egy új könyvbe kezdtem, amit Josh érkezése, és az érzéseim ihlettek. Annyira belemerülök, hogy már arra leszek figyelmes, hogy leragad a szemem és szinte lefejelem a billentyűzetet, így összecsukom a gépet, és a szobámba megyek, a mai nap után, nem csoda, hogy szinte azonnal elnyom az álom.
Mikor kinyitottam a szemem a szobámban találtam magam, vagyis a szobában, amiben Alainnél laktam. Tisztán emlékeztem arra, hogy beszálltunk a kocsiba és elindultunk haza, de azután már fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem a szobába. Kikeltem az ágyból és a nappaliba vettem az irányt, ahol csak Sue fogadott.
Szia Sue. – guggoltam le elé és megsimogattam a buksiját. – Éhes vagy? – mentünk a konyhába és kiöntöttem neki egy adag kutyakaját és vizet, majd visszamentem a nappaliba. Zavaró volt, hogy nem tudom mennyi az idő, habár a mobilomon megtudtam volna nézni, de valahogy mégsem érdekelt annyira, hogy visszamenjek érte a szobába. Leültem a kanapéra, és feltettem a lábam az antiknak tűnő dohányzóasztalra, majd nagyot sóhajtottam. Már csak nyolc nap, és hazamegyek. Végre. Már nagyon hiányoztak a szüleim, és Boston. Kinéztem az ablakon és a nap még csak akkor kezdett el felkelni, ebből megsaccoltam hogy olyan öt óra fél hat körül lehet. – Jó korán van még. – nyújtóztam, majd Sue vissza térve a konyhából odajött és a lábamra hajtotta a fejét. – Mi van veled kislány? Nem tűnsz túl boldognak. Ahogy a gazdád sem szokott annak tűnni. Miért él itt egyedül? Nem értem. – simogattam a kutya fejét. Majd hirtelen ötletem támadt. – felugrottam és a szobába szaladtam, felöltöztem majd a bejárati ajtóhoz mentem.- Sue! Gyere sétálunk egyet. – szóltam neki, és már ott is volt, ahogy kinyitottam az ajtót kislisszolt mellettem és megkereste az első fát, hogy elvégezze a dolgát. – Értem már mi volt a bajod. – nevettem el magam, majd a hegyek irányába néztem. Ahogy a nap azon erőlködött, hogy megmássza a hegyeket, egyre inkább terült el tükörképe a Serre Poncon vízén. Csoda szép látvány volt, és habár csípős volt a hajnal, nem bántam, elindultam a kocsifelhajtón, és kimentem a vékony kanyargós földútra, ami felvezet a házhoz. Innen látni lehetett a távolban elterülő kis falut. – Ah… nem elég, hogy egy ilyen kis isten háta mögötti eldugott faluban él, még annak is kinn a határán, távol mindentől. – jegyeztem meg halkan, mire Sue a lábamhoz dörgölődött. – Mi baj van? – hajoltam le, a kezeim közé vettem az pofáját és a szemét néztem, ami olyan kék volt mint Alainé. – Nem megyünk ennél messzebb most. Gyere sétáljunk vissza. – engedtem el és elindultam a ház felé. Kicsit átfagytam a vékonyka pulóverben, mire beértem, így olyanra szántam el magam, amire még csak nem is gondoltam. Letelepedtem a kandalló elé és nekiláttam, hogy tüzet rakjak. Láttam már nem egyszer, hogy Alain hogy csinálja, így őt utánozva előbb apróbb fadarabokat raktam egymásra keresztbe, majd arra papírt, végül néhány vastagabb fát, és megnyújtottam a papírt. Kezdett lángra kapni a fa, én pedig mosolyogva figyeltem munkám gyümölcsét. Mikor már lángolt dobtam rá még két nagyobb darab fát, de a másodikat sikerült olyan szerencsétlenül, megfognom, hogy egy hatalmas szálka ment a tenyerembe. – Au… – szisszentem fel – A fene enné meg. – álltam fel és elindultam a konyhába, hogy keressek valamit, aminek segítségével ki tudom majd szedni. Szerencsére találtam egy tűt, és letelepedtem a kanapéra, hogy elvégezzem a „beavatkozást”, de az istennek sem akart sikerülni, és már a sírás kerülgetett, hogy miért vagyok én ilyen szerencsétlen.
Jó reggelt Josh! – hallottam ekkor a férfi hangját a hátam mögül.
Jó reggelt! – fordultam felé, mire eltűnt az arcáról a mosoly.
Baj van? – ugrott oda mellém, minden bizonnyal leolvasta az arcomról, és a könnyes szemeimről, hogy valami nem oké.
Ah, semmi csak… – nyújtottam felé a kezem, mire kérdőn nézett rám, majd a kandalló felé, és elmosolyodott.
Szólhattál volna ha fázol.
Folyton csak a baj van velem.
Ugyan dehogy. – fogta meg a kezem – Mutasd, majd én segítek. – nézte a tenyerem – Hát ez egy méretes darab. – ült közelebb, hogy úgy tudja tartani a kezem, hogy kényelmesen hozzáférjen, majd kivette a kezemből a tűt és óvatosan nekilátott a műveletnek. Csak néztem az arcát, ahogy arra összpontosít, hogy fájdalom mentesen eltávolítsa a szálkát a tenyeremből, majd az arcáról kezdett elvándorolni a tekintetem lefelé, a nyakán, széles vállain, izmos karján, csupasz napbarnított mellkasán. Majd még lentebb… „Istenem miért kell ennek a pasinak folyton csak egy száll boxerben flangálnia?” Tűnődtem el, majd zavarba jöttem a saját gondolataimtól, és talán még el is pirultam, de nem is volt időm ezzel foglalkozni, mert éles szúrást éreztem a tenyeremben.
Ah… aú… – jajdultam fel, majd a tenyeremre néztem, amiből Alain egy legalább három centis szálkát húzott ki, majd ajkaihoz emelte a kezem és a szálka helyére tapasztotta, majd szívni kezdte. Na most aztán már tényleg iszonyat zavarban voltam, ahogy nyelve gyengéden végigsimította tenyerem, miközben engem figyelt. „Mégis mit művelek én itt?” – húztam el a kezem – Köszönöm. – nyögtem ki majd felálltam mellőle.
Nincs mit, és bocsánat, ha fájt.
Ugyan semmiség, nem vagyok már kisgyerek. – mondtam, mire keserű mosoly jelent meg az arcán.
Valóban, nem vagy az. – állt fel ő is és a kandallóhoz lépett, a tűzre dobott még két fát, majd a szálkát, amit azóta is a kezében tartott.
Ha gondolod készítek reggelit.- ajánlottam fel mire, rám sem nézett.
Ne fáradj, elmegyek. – indult el a szobája felé.
Hova? – csúszott ki belőlem a kérdés.
A városba.
Veled mehetek?
Most nem. – ment be a szobába. Nem értettem, miért komorodott így el, nem tettem vagy mondtam semmi rosszat, vagy bántót. Öt perc sem telhetett el, mikor utcai ruhában lépett ki a bejárati ajtón, nem mondta mikor jön, sőt még el sem köszönt, csak beült az öreg Jeepbe és elhajtott. Az ablakból figyeltem ahogy eltűnik a kocsi a kanyarban, majd visszaültem a kanapéra, és nagyot sóhajtottam, mire Sue hozzám bújt,
Mi baja van a gazdidnak, hm? Nem értem őt. – mintha értette volna mit kérdezek rám nézett, majd vakkantott egyet. – Te viszont egy nagyon okos kutya vagy. – simogattam meg a fejét. – Te biztosan hiányozni fogsz, ha hazamegyek…
Már csak három nap volt a hazautazásomig. Tegnap beszéltem a szüleimmel, és azt mondták, már meg is rendelték a jegyem, de nem kaptak előbbi időpontra, így marad a szombat. „Nem baj, az hamar itt van, ha már tizennyolc napot kibírtam, ez a három meg sem kottyan.” – gondoltam és kikeltem az ágyból. Zaj csapta meg a fülem, ami a konyhából jött. Mikor beléptem Alain épp egy darázzsal viaskodott, aki minden áron benn akart maradni, és ő mint nagy állatszerető nem hajlandó agyonütni, így egy serpenyővel próbálta kihajtani a konyhaablakon, lecsapva vele minden útba eső bútort. Jót nevettem rajta, mire meglepetten fordult felém, pár pillanatig szótlanul nézett, majd visszatért a darázsvadászathoz, akarom mondani a darázs hajtászathoz, aminek a végeredménye mínusz három váza, egy behorpadt serpenyő, egy lehorzsolt konyhaszekrény és egy szívrohamos, ámde élő, és szabad darázs lett.
Jó reggelt! – néztem rá mosolyogva.
Jó reggelt! – dobta a serpenyőt a mosogatóba, és nem tűnt túl vidámnak. Ma sem.
Minden oké? – ültem le az asztalhoz.
Persze, minden csodás, mégis mi baj lenne? – mondta mogorván és elém tett egy tányér omlettet. – Jó étvágyat!
Köszi. – kezdtem el falatozni, és figyeltem, ahogy a reggeli újságot olvasta – Miért vagy ma ilyen morcos?
Ma? Máskor talán nem ilyen vagyok?
Hát, igaz ami igaz… jaj Alain, nem értelek én téged. A múltkor olyan jól megvoltunk, még elvittél kirándulni is, és meséltél nekem. Mi változott azóta? Én tettem valamit?
Dehogy is. – ivott a kávéjából – Egyszerűen ilyen a hangulatom.
Ah… értem. – tettem le a villát – Úgy érzem, utálsz engem. – mormoltam halkan magam elé, mire meglepetten nézett rám – Elkerülsz, nem beszélsz velem, még csak rám sem nézel. Mit tettem, hogy így viselkedsz velem?
Mondtam már, hogy semmit. Mi most ez a faggatózás? Eddig nem érdekelt hogy viselkedem.
Mondd te mindig ilyen hülye voltál? – álltam fel – Már ki a francot ne érdekelne, hogy miért bánnak vad idegenként vele? Téged nem érdekelne, ha fordított helyzetben lennénk?
Ha fordított helyzetben lennénk, tudnád miért vagyok ilyen. – csapta az asztalra az újságot, majd kiment. Rosszul éreztem magam, az elmúlt héten nem volt egy kedves, mit kedves, egy normális szava sem hozzám. Csupán pár napig volt velem barátságos. A nappaliba mentem és végig hasaltam a kanapén, úgy néztem kifelé a terasz ajtón, ami a hátsó udvarra nézett. Szakadt az eső és elég nagy szél is fújt. „Mégis hova mehetett ez a pasi, nem hallottam, hogy beindította a kocsit.” gondolkodtam, majd felálltam és bementem a szobámba átöltözni, azután esernyőt ragadtam és én is elhagytam a házat. Először körülnéztem a ház körül, de sehol sem láttam, sőt még Sue-t sem, majd elindultam a tó felé. Annyira esett, hogy az esernyő szinte semmit sem ért, kétszer ki is fordította a szél, mire leértem a tóig, de itt sem voltak. Visszamentem a házhoz, és még egyszer körülnéztem, de most sem találtam őket, nem értettem már semmit, nagyon fájt, hogy így bánik velem, és nem bírtam tovább sírás nélkül. Bementem a házba, és ledobtam az esernyőt az első sarokba, ami nagy csörömpöléssel levert egy vázát a helyéről, majd a nappaliba mentem és sírva levetettem magam a kanapéra.
Mi a jó istent csinálsz? – jött ki dühöngve a dolgozószobából.
Alain… – szipogtam – te itthon vagy? – néztem rá és a szemem törölgettem, de csak még inkább sírhatnékom lett.
Miért szerinted hol lennék? – kérdezte most már lágyabb hangon és elindult felém.
Azt hittem… – szipogtam még mindig – azt, hogy… elmentél valahova… ebben az esőben és…
Te kint voltál ebben az ítélet időben? – ért oda és leguggolt elém – És miért sírsz?
Szerinted, te idióta? – próbáltam csillapodni, de a könnyeim egyre csak peregtek.
Josh… – törölte le a könnyeim – olyan buta vagy. – mosolygott, de én nem éreztem viccesnek a helyzetet, sőt, egyre mérgesebb lettem.
Szóval butaságnak tartod, ha szeretnék jóban lenni azzal, akivel már majd’ egy hónapja élek együtt, és ráadásul a rokonom?
Nem, én nem ezt mondtam, de kimenni ebben az időben, még ha utánam is… – simogatta még mindig az arcom.
Úgy féltem Alain… – szipogtam ismét – nem tudtam hol vagy… még a tóhoz is lementem, de nem találtalak. – sírtam egyre hevesebben.
Josh…- fogta két keze közé az arcom és felemelte, hogy szemben legyen az övével. – köszönöm.
Mit? – néztem értetlenül.
Hogy itt vagy. – ölelt magához, ami aztán már végképp betett, és csak bőgtem mint egy hülye kisgyerek, akitől elvették a játékát. – Köszönöm Josh. – tolt el magától, de épp csak annyira, hogy ismét rám nézzen. Szemei most jobban hasonlítottak a tengerre az égbolt helyett, mintha hullámok gyülekeznének benne. – Én egy nagyon rossz nagybácsi vagyok.
Nem, dehogy…
De igen. – mondta, majd egyre közelebb hajolt, amíg ajkaink szinte már összeértek.
Alain – suttogtam remegő hangon.
Ne haragudj, amiért ilyen rossz nagybácsi vagyok. – súgta, és ajkai forrón érintették az enyémeket, majd lágyan csókolni kezdett. Annyira gyengéd volt, óvatos és szenvedélyes, hogy el is feledkeztem róla, hogy ő a rokonom, hogy férfi, és hogy ezidáig azt gondoltam, teljes szívéből utál. Csak álltam és engedtem, hogy csókja egyre követelőzőbb, vadabb legyen, már annyira magával ragadott, hogy öntudatlanul karoltam át a nyakát és próbáltam még közelebb kerülni hozzá. Ahogy nyelvünk találkozott, felnyögtem az érzéstől, ami az egész testem átjárta, és talán pont ez a reakció volt az, amely hatására, megszakította ezt az érzékien szenvedélyes játékot. Kipirulva és levegő után kapkodva néztük egymást, és csak most döbbentem rá, hogy mit is tettünk.
Alain, te… én…
Josh, – ért ismét az arcomhoz, de elhúzódtam – kérlek, ne haragudj, érts meg én…
Nem! – vágtam közbe – Nem akarom… ne akarj magyarázkodni… – kezdtem el hátrálni, majd mikor majdnem a bejáratnál jártam, megfordultam és elhagytam a házat, egyetlen pólóban, esernyő nélkül szaladtam a viharban. Egyre csak futottam, az esőtől, és persze a sírástól szinte semmit sem láttam, azt sem, hogy merre megyek.
Josh! – hallottam a nevem a távolból, majd hátra fordultam, és láttam, hogy követ, erre még gyorsabban kezdtem futni – Josh kérlek állj meg! – egyre közelebbről hallottam a hangját, hátra néztem és már szinte utol ért, nem figyeltem merre, csak futottam, mikor hirtelen megbotlottam és a földre estem. Egyre inkább sírnom kellett, teljesen össze voltam zavarodva. Mikor oda ért, leguggolt mellém és segített felülnöm. – Josh, kérlek ne utálj. Ne szaladj el… beszéljük meg, gyere – próbált felsegíteni a földről, de nem akartam vele menni.
Hagyj! – löktem el a kezét, de nem érdekelte, hirtelen felemelt a földről és a vállára vett, majd elindult vissza a házhoz. – Neee… Alain! – rúgkapáltam, de lefogta a lábam – Hagyj már békén! Tegyél le! – ütöttem most a hátát, de nem használt, meg sem állt a nappaliig, majd letett a kanapéra, és ott hagyott, pár perc múlva viszont egy törölközővel a fején, egy másikkal pedig a kezében, póló nélkül tért vissza, majd letérdelt elém és törölni kezdte a hajam. Vacogtam a hidegtől, és remegett a testem, de az nem kizárólag a miatt mert fáztam. Miután majdnem szárazra törölte a hajam felállt.
Vedd le a vizes ruháid, különben megfázol. – szólalt meg, mire ijedten néztem fel rá. – Nem kell aggódnod, nem érek hozzád, egy ujjal sem, még csak rád sem nézek. – mondta és a kandallóhoz lépett, hogy begyújtson. Igaza volt, ha továbbra is így maradok nagyon meg fogok fázni, így bementem a szobámba és száraz ruhát vettem fel, majd végigdőltem az ágyon. A gondolataim folyton csak a körül a csók körül forogtak, ahogy eszembe jutott, szinte ismét éreztem az ajkait az enyémen. De miért volt olyan jó érzés? Idióta vagyok, csak őt hibáztatom, pedig én is ugyan úgy bűnös vagyok, hiszen viszont csókoltam. – felkeltem az ágyról és visszamentem a nappaliba. Ott ült a kanapén, és csak merengett maga elé.
Alain. – álltam meg a kanapé mellett. Ahogy meghallotta a hangom rám nézett, szomorú volt, nem is kicsit, nem tagadhatta. – Sajnálom.
Itt én vagyok az egyetlen akinek sajnálni valója van. – mondta és nagyot sóhajtott – Elvesztettem a fejem, nagyon sajnálom Josh, nem kellett volna…
Most már úgyis mindegy, ne érezz bűntudatot.
Hogy mondhatod ezt, azok után, ahogy viselkedtél?
Megijedtem, sajnálom. De én is ugyan olyannyira hibás vagyok mint te. Nem haragszom, csak felejtsük el, jó? – ültem le mellé.
Hogy jó-e? – mosolyodott el – Rendben van. – mondta és kezet nyújtott. Egy ideig csak néztem, majd kezet ráztam vele, ezzel le is tudtuk a történteket. Látszólag.
Izgatottan ébredtem, és az ágyra dobtam a bőröndöm. Már az este bepakoltam, csak még egyszer át akartam nézni, hogy mindent eltettem-e , majd kicipeltem a bejárati ajtóhoz és a konyhába mentem.
Jó reggelt Alain! – ültem le az asztalhoz.
Neked is. Máris kész a reggelid.
Köszi. – néztem rá mosolyogva. Furcsa, de mióta az a zavarba ejtő incidens történt egészen normális lett a kapcsolatunk. Bár annak csupán két napja, de például tegnap egész nap egyszer sem vitáztunk, sőt jól elbeszélgettünk. – Sue merre van? – néztem körül, de sehol sem láttam a kutyát.
Kiengedtem, hogy elvégezze a dolgát mielőtt indulunk a reptérre. – tette elém az omlettem. Az elmúlt három héten minden napom ezzel kezdtem, és Alain tagadhatatlanul finoman készíti el.
Értem. Mennyi idő míg oda érünk?
Kicsit több mint két óra.
Oké. Alain, sosem kérdeztem, de… miért laksz itt egyedül és élsz remete életet? – néztem a szemébe, amely egyfajta fájdalmat, talán lelki fájdalmat sugárzott.
Ezt választottam. Van aki a nyüzsgő nagyvárosokat, a határidőket, az örökös zajt szereti, mit például te is, de én nem. Én szeretem a csöndet és a magányt, ami így, szabadúszó íróként, nagyon is jól jön. Senki sem sürget, senki sem zavar.
Csak én zavartalak, három teljes hétig. De holnaptól végre visszatérhetsz a régi életedhez. Biztosan alig várod már. – fürkésztem az arcát, és talán kicsit elmosolyodott.
Kitudja.
Hát… hiányozni biztos nem fogok. – mondtam kis nevetéssel a hangomban, de erre nem válaszolt, csak felállt az asztaltól és a mosogatóba tette a kávés csészéjét.
Egész a reptérig vezető úton alig szóltunk pár szót egymáshoz, én sem tudtam mit mondhatnék, ő pedig alapból nem volt olyan beszédes típus, aki csak magától elkezd fecsegni. A szituáció hasonlított arra, amikor érkeztem, csak akkor én ültem a hátsó ülésen Sue pedig elöl, most viszont fordítva. Mikor leparkoltunk a reptér előtt, valahogy nem akaródzott kiszállni az öreg Jeepből. „Mi ez az érzés? Csak nem szomorkodom, mert elhagyom ezt a helyet? Hiszen mióta ezt a napot várom, és végre elérkezett, pár óra múlva ismét Bostonban lehetek a szüleimmel. De akkor miért vagyok szomorú?”
Josh. – nyitotta ki Alain az ajtót és kérdőn nézett rám. – Minden rendben? Mire vársz?
Csak… gondolkodtam. – néztem rá – Azt hittem otthon hagytam valamit, mármint nálad, a házadban… de nem. Mindenem megvan. „Már hogy ne lenne mikor háromszor átnéztem a bőröndömet. Szállj már ki és ülj fel arra a gépre, ne játszd a mártírt” – mondtam magamnak, majd nagyot sóhajtottam és kiszálltam. Alain megfogta a bőröndöm és elindultunk befelé. Miután felvettem a jegyem és a poggyászom is feladtam a beszállókapuhoz mentünk, és leültünk. Fél óra volt még a beszállásig, így alkalmunk adódott még elköszönni, de egyikőnk sem szólt egy szót sem, csak ültünk egymás mellett. Talán Sue volt az egyetlen, aki búcsúzni akart, mert hozzám bújt és halkan nyüszített. – Mi van kislány? – simogattam meg – Találkozunk még, ne aggódj. – mosolyogtam rá, majd Alainre néztem, aki minket figyelt. – Találkozunk még, ugye? – kérdeztem szomorúan, mire hirtelen átölelt. Tudtam, hogy mit akar mondani, és nem is vártam el tőle, hogy kimondja. Akár mennyit is vitatkoztunk, megkedveltük egymást, ezért természetes, hogy nehéz elválnunk. Nem tudom mennyi ideig öleltük egymást, mert csak arra figyeltem fel mikor megszólalt a hangosbemondó: Megkérjük Bostonba tartó utasainkat, hogy fáradjanak a hetes kapuhoz, hamarosan megkezdjük a beszállást!
Indul a géped. – mondta és elengedett.
Igen. – álltam fel.
Vigyázz magadra otthon, rendben kölyök? – mosolyodott el – És a szüleidet üdvözlöm.
Átadom nekik. – indultam el a kapu felé, de még visszafordultam egy percre – Örülök, hogy itt nyaralhattam nálad Alain Claude Valentine Lagué. Sosem felejtem el, ígérem. – tartottam vissza egy könnycseppet, majd a kapuhoz mentem és átadtam a stewardessnek a jegyem. Már majdnem felszálltam mikor Sue vakkantott egyet, visszafordultam és láttam, hogy Alain sír, ezek után persze én sem tudtam megállni, és eleredtek a könnyeim, így intettem még egy utolsót, majd már tényleg muszáj volt elindulnom.
Mikor leszállt a gépem Bostonban sietős léptekkel mentem a csomagomért, majd a kijárat felé vettem az irányt. Már éppen taxit akartam fogni, mikor megláttam egy ismerős kocsit. A sötétkék BMW a reptér bejáratánál parkolt, vagyis a szüleim bent várnak, de nem volt már kedvem vissza menni, így a kocsihoz mentem és ott vártam. Szerencsére egy rugóra jár az agyunk, mert pár perc múlva megjelentek, és anya sírva borult a nyakamba.
Josh, végre, annyira hiányoztál, el sem tudom mondani, de jó ismét látni.
Ti is hiányoztatok. – mondtam miután elengedett.
Csak ennyi fiam? – nézett rám apa értetlenül – Abból következtetve, ahogy három hete beszéltél, azt gondoltam, hogy majd a nyakunkba veted magad, és hálálkodsz, hogy itthon vagy.
Nagyon örülök neki apa, hogy itthon vagyok. Csak… elfáradtam, hosszú volt a repülőút.
Az már igaz. Akkor gyere, menjünk haza. – tette be a kocsiba a csomagom majd beszálltunk és elindultunk. Folyton csak kérdezgettek, hogy milyen volt ez az, de semmi kedvem nem volt beszélni róla, így csak tőmondatokban, vagy egy egy szóval válaszoltam. Mikor végre haza értünk egyenesen a szobámba mentem és végigdőltem az ágyon. Fáradt voltam, és szomorú. Nem gondoltam volna, hogy majd így megvisel, hogy el kell hagynom Alaint, és azt a kis falut, Aspres sur Buechet.
Két hete már, hogy ismét itthon vagyok Bostonban, és az életem alaposan megváltozott. Nem néztem annyi tévét, nem telefonálgattam minden nap a barátaimnak, még találkozni is csak egyszer találkoztam velük, sőt még az órát is hanyagolom. Van mikor hajnalban fekszem le és délután kelek ki az ágyból, pedig az a hat óra időeltolódás nem sok, és persze, ha az is lenne is megszoktam volna már. Egyszerűen ehhez van kedvem. A szüleim olykor furcsán néznek rám, az új szokásaim miatt, máskor mosolyognak rajta, de egészen biztosan zavarja őket, mivel anya esténként mindig bejön a szobámba és kérdezget a nyárról, és persze ez ma sem maradhat el.
Szia Josh. Bejöhetek? – állt a szobám ajtajában.
Hát persze anya. – csuktam össze a könyvet és felültem az ágyon.
Hogy telt a napod kicsim?
Jól. És neked?
Nekem is elég jól. Apáddal mi újság?
Elment golfozni.
Ah, értem. Gondolom nem örülsz neki, hogy csak egyikőnk tud itthon lenni veled, de nem hagyhattuk mindketten ott a munkát.
Persze anya én ezt megértem.
Tényleg? Örülök neki. És… nem mesélsz nekem valamit a nyaralásodról?
Mármint a Franciaországban töltött három hétről? – néztem rá kérdőn.
Nos igen, ha te így fogalmazol.
Hát nyaralásnak nem lehet nevezni. Hideg volt, folyton esett az eső…
Értem, és sajnálom. Na de Alainnel mi volt?
Hogy érted? – jöttem kicsit zavarba.
Jól kijöttetek egymással? Emlékszem még kisgyermek voltál mikor utoljára Párizsban voltunk náluk látogatóban. Annyira oda volt érted, hogy nem is engedte, hogy más foglalkozzon veled, éjjel nappal együtt voltatok. Szeretett téged nagyon.
Anya, ezelőtt miért nem meséltél nekem sosem róla? Azt sem tudtam hogy létezik.
Nos… tudod kicsim, az ember nem tart folyton mindent észben.
Ezt értsem úgy, hogy megfeledkeztél róla, hogy van egy unokaöcséd? Aki egyedül él az Alpokban, egy isten háta mögötti kis falu határától is több kilométerre, mintha leprás lenne? Mit vétett, hogy így kell élnie?
Joshua, ő döntött így.
Igazán, akkor miért zargattad fel az életét? Miért jutott eszedbe több mint tíz év után, hogy felkeresd őt? Miért sóztál a nyakába egy kölyköt? Nem értem anya… én már semmit sem értek.
Alain nem beszélt neked erről? – kérdezte, mire én csak bólogattam – Értem. – sóhajtott nagyot, majd megfogta a kezem. – Elmondom neked, de ígérd meg kérlek, hogy nem ítélkezel felette. Rendben van? – ismét bólintottam, majd bele kezdett. – Alaint kitagadta a családja.
Hogy mi? – lepődtem meg.
Igen… megtagadták a szülei, és minden más rokona is. Ezért költözött el oda. Csalódott az emberekben, de tudta jól, hogy benne még nagyobbat csalódtak.
Miért?
Nos, ezt nem nekem kellene elmondanom.
Akkor mégis kinek? Anya kérlek… ő a nagybátyám.
Nem… – mondta, mire én azt hittem arra érti, hogy nem mondja el, de mikor folytatta ledermedtem. – Alain nem a nagybátyád, Josh, még csak nem is a rokonod.
Hogyan? De hát…
Alaint örökbe fogadták a nagybátyámék. Mivel Sabinenak nem lehetett saját gyereke, az adoptálás mellett döntöttek. De erről még maga Alain sem tud, még két hetes sem volt mikor az anyja meghalt gyermekágyi lázban. Sabine és Damien akkor már fél éve várt egy újszülött gyermekre, mert nem akartak idősebbet örökbe fogadni, ezért szinte azonnal hozzájuk került. Sajátjukként nevelték, egészen tizenkilenc éves koráig.
Jó, de miért tagadták ki?
Azért, mert Alain… homoszexuális. – mondta ki anya, mire hosszú percekig, nem tudtam megszólalni. Csak néztem magam elé, és kattogott az agyam. „Akkor az a csók, nem véletlen volt? Egész végig, amíg ott éltem vele… ő… de anya tudott erről mégis rá bízott…” – néztem anyámra.
De… ha kitagadták emiatt, miért küldtél hozzá?
Sosem vetettem meg őt e miatt Joshua, és szeretném, ha te sem tennéd. Nem tehet erről, ez nem egy betegség, nem ferde hajlam. Ez olyan mit hogy van akinek a barna haj tetszik, másnak a szőke. A férfiak általában a nőkhöz vonzódnak, de akad, aki a saját nemét részesíti előnyben.
Tudom anya, és nem ítélem őt el. – „Már hogy is tehetném, mikor élveztem a csókját. De ez még nem jelenti, hogy én is meleg vagyok ugye?” – zavarodtam össze.
Látom ez most kicsit sok volt neked egyszerre. Jobb lesz, ha most lefekszel, jó?
Um… igen, szerintem is. Jó éjt anya! – pusziltam meg az arcát, majd elhagyta a szobám. Hiába feküdtem le, nem tudtam elaludni, és most nem azért mert délután kettőkor ébredtem, folyton csak Alain járt a fejemben és az, amit megtudtam róla…
Három nappal az anyával való beszélgetésem után úgy határoztam kimozdulok végre, felhívtam néhány barátom és elmentünk szórakozni. Végre nem gondoltam a nyárra és Alainre, sokat bolondoztunk, nevetgéltünk, pont mint régen. Már sötétedett, mikor haza értem, beléptem az ajtón és ledobtam a kabátom, a cipőmmel együtt.
Itthon vagyok! – mondtam, majd a nappali felé vettem az irány – Anya itt vagytok? – léptem be, de abban a pillanatban meg is álltam, és döbbenten néztem a kanapén ülő szőke férfit.
Á Josh, végre… – szólalt meg anya – Már vártunk.
Um… bocs, csak… Alain, te hogy kerülsz ide? – néztem egyfolytában. Talán nem ilyen fogadtatásra számított részemről, mert lehorgasztotta a fejét és nagyot sóhajtott.
Én hívtam meg. – állt föl anya a kanapéról – Üdvözöld illedelmesen e vendégünket.
Helló. – intettem, de anya megfogta a karom és elé húzott.
Hagyd csak Nadia. – állt fel Alain is – Nem kell erőltetni, ha nem akarja. – ment el előttem, és megállt az ablak előtt. – Milyen más itt, mint otthon. – jegyezte meg, és tudtam, hogy nekem szánja. Sokat beszélgettünk arról, hogy miért él egyedül, persze az igazat nem tőle tudtam meg. „Mi ez? Csak nem ítélkezem? Azt mondtam, nem fogom elítélni, most mégis így bánok vele.”
Én… a szobámban leszek. – mondtam, és meg sem álltam, míg be nem csuktam magam mögött az ajtót. Hevesen vert a szívem, azt hittem kiugrik a helyéről. Végig dőltem az ágyon, és addig gondolkodtam míg elnyomott az álom.
Nem tudom mennyi ideig aludhattam, de kopogásra ébredtem. Megdörgöltem a szemem és felültem az ágyon.
Igen? – szóltam, ki de nem érkezett válasz – Gyere be! – mondtam, de semmi, csak ismét az a hang, nem is kopogás volt, hanem inkább kaparászás. Kikeltem az ágyból és az ajtóhoz mentem, majd résnyire nyitottam és kikukucskáltam, de senkit sem láttam, már be akartam csukni az ajtót mikor lihegést hallottam. Lenéztem és meglepődtem, mert egy nagy kék szempár nézett rám. – Sue! – guggoltam le elé, és megsimítottam, mire hozzám bújt. – Szia kislány. Nagyon hiányoztál ugye tudod?
Te is hiányoztál neki. – jött egy hang nem olyan messziről. Körülnéztem és észrevettem tulajdonosát a szomszéd szoba ajtajában.
Alain… – álltam fel, nagyon zavarba jöttem.
Bocs, ha felébresztett. Sue… – jelzett neki, mire a kutya odament hozzá.
Nem… nem ébresztett fel. – lódítottam.
Akkor jó…
Jó éjt! – mentem volna vissza a szobába.
Josh… – szólt utánam, mire nem mozdult a lábam – Jól vagy?
Persze, mi bajom lenne?
Nem úgy értettem, hanem általában, mióta haza jöttél.
Igen.. végre visszakaptam az életem… – mondtam szarkasztikusan.
Értem… és azt is megértem, ha utálsz… Nadia említette, hogy elmondta neked… az igazat. – várta a válaszomat, de nem tudtam mit mondhatnék – Sajnálom. – indult el a szoba felé.
Mit sajnálsz? – kérdeztem halkan – Mintha te tehetnél róla… nem ítéllek el, csak… maradj tőlem távol, kérlek.
Ah… rendben, ha ezt szeretnéd. Érthető, ha undorodsz tőlem.
Nem erről van szó! – vágtam rá, kicsit hangosabban – Nem undorodom, csak… össze vagyok zavarodva, azt hiszem.
Jó… megértem. Nem azért jöttem, hogy kellemetlenséget okozzak neked, csupán édesanyád, akarta nagyon, hogy eljöjjek.
Nem okozol kellemetlenséget, elmondtam mit szeretnék, csak tartsd magad ahhoz. És most lefekszem. Jó éjt! – mentem végre be a szobába és becsuktam az ajtót. Iszonyatosan gyorsan vert a szívem, úgy éreztem sosem hagy alább. „Miért van ez?” dőltem vissza az ágyba, de hajnalig el sem tudtam aludni.
Négy napja már, hogy Alain nálunk volt, de szinte egymáshoz sem szóltunk, kerültem amennyire tudtam, persze minden alkalommal, mikor rám nézett legszívesebben oda mentem volna hozzá, de akkor… „Mi lett volna akkor? Mitől félek? Miért tartok az érzéseimtől? Hova lett a spontaneitásom?” A kanapén ültem és olvastam, mikor Sue odajött hozzám, és letelepedett a lábamhoz, majd őt követve belépett Alain is, de mikor észre vett visszafordult, és inkább a szobájába ment. Nagyot sóhajtottam és összecsuktam a könyvet, már ahhoz sem volt kedvem. Ráadásul anyáék nem jönnek haza ma, mert megfigyelésen vannak a külvárosban. Lépnem kell, tudtam jól, csak azt nem, hogy miként tegyem. Felálltam és a vendégszobához mentem, remegett a kezem, ahogy a kilincs után nyúltam, majd erőt vettem magamon és benyitottam.
Alain… – léptem be. Az ágynál állt és egy bőröndbe pakolt. – Mit csinálsz? – lepődtem meg.
Elmegyek.
Hogy? De miért? – léptem közelebb.
Mert kellemetlen számodra a jelenlétem, csak kerüljük egymást, ennek semmi értelme. Inkább elmegyek.
Dehogy is, ez nem igaz… nem vagy kellemetlen, jó hogy itt vagy.
Nem úgy vettem észre.
Alain. – léptem teljesen elé – Nem veled van a baj, sokkal inkább velem. Mikor anya elmondta, hogy meleg vagy egyből eszembe jutott, az amikor megcsókoltál, és megijedtem.
Ez nem meglepő.
Viszont… egyáltalán nem tartom taszítónak, sőt… azt hiszem, hogy élveztem.
Komolyan? – nézett rám meglepetten.
Igen, és pont ez volt az, ami miatt próbáltam távol maradni tőled, de nem megy.
És most mit akarsz tenni?
Csak hagyom hogy sodorjon az ár…
Hát, remélem nem értettelek félre. – érintette meg az arcom, mire önkéntelenül lehunytam a szemem, majd csak azt éreztem mikor ajka az enyémet érinti és gyengéden csókolni kezd. Átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz, viszonozva a csókot, ami egyre hevesebbé vált. Nyelveink vad táncot jártak, és a szobát lassan betöltötték a halk nyögéseim, ahogy nagy kezei elindultak, hogy felfedezzék a testem. Végig simított a hátamon, majd lassan besiklott a pólóm alá, amíg másik kezét a fenekemre tapasztotta és egyre közelebb vont magához, míg ágyéka egészen az enyémhez nem simult. Eközben már elérte egyik érzékeny pontom, és lágyan masszírozni kezdte bimbómat, ami egyre keményebben dudorodott, pont mint a nadrágom. Mikor ezt megérezte mosolyogva szakadt el ajkaimtól, majd a bőröndöt nemes egyszerűséggel a földre lökve szabaddá tette az ágyat. – Azt hiszem, maradok. – súgta, majd ismét csókolni kezdett. Nem tudtam már gondolkodni, ellenkezni annál kevésbé, mikor az ágyra fektetett, és ajka is követte kezeit a felfedező úton. Lassan kibújtatott a pólómból, majd nyelvével ostromolni kezdte ujjaitól kipirosodott bimbómat. Felnyögtem mikor keze ágyékomat érintette, majd nevetésben törtem ki, mert Sue, felugrott az ágyra és nyalni kezdte az arcom.
Alain, azt hiszem társaságunk van. – mondtam nevetve, mire kérdőn nézett a kutyára.
Sue… téged mégis ki hívott? – vezette ki a kutyát a szobából, aki illedelmesen leült az ajtó túl oldalán, és úgy nézett fel rá – És most kint maradsz. – csukta be az ajtót, majd elindult vissza hozzám, közben megszabadulva pólójától. – Így már senki sem zavar. – mászott fölém, és csupán egy apró csókot kaptam, vágyakozva néztem rá, mire elmosolyodott, és ajka eleget téve ki nem mondott kívánságomnak ismét csókolni kezdett. Észre sem vettem mikor fosztott meg a nadrágomtól, de már az alsómat húzta egyre lejjebb, mikor megcsörrent a mobilom.
Nhhh… Alain. – nyögtem, mire kérdőn nézett rám – A telefonom.
Ne foglalkozz vele.
De ha anyáék azok? Ah… aggódni fognak ha nem veszem fel… hmmm, és akkor… haza jönnek.
Ez esetben, – hagyta abba kényeztetésem, majd megkereste a nadrágom, amit a szoba másik felébe hajított és előkotorta a telefonom – jobb lesz ha felveszed. – adta oda, és leült az ágy szélére.
Gyorsan letudom… – biztattam, majd fogadtam a hívást – Igen?
Josh, csakhogy felvetted… merre jártál?
Jaj anya, épp… fürödtem, igen.
Értem, minden rendben?
Persze, minden oké.
Alainnel is? Lehetnél vele egy kicsit kedvesebb.
Kedvesebb leszek anya. – néztem az ágy végében ülő szőke Adonisra, mire ő is elmosolyodott, majd gondolva egyet visszatért előző foglalatosságához, vagyis teljesen megszabadított az alsómtól. Próbáltam elhessegetni, de nem jártam sok sikerrel. Megérintette tagomat, mire felnyögtem az érzéstől.
Minden rendben tényleg? – érdeklődött anya a vonal másik oldalán.
H-hát persze… hmmm… semmi baj.
Furcsa a hangod.
Csak az asztmám… hahh…
Az asztmád? Mitől jött elő megint? Ott van az inhalátor a fürdőben, ne szégyelld használni ha kell.
Jóóóh. – tartottam arrébb a telefont – Alain… neh…
Csak élvezd… – vett a szájába, és aprókat szopott tagomon.
Neh… ahh… anya, meg fogja hallani.
Josh? Ott vagy.
Igen anya.
Megtaláltad?
Ahhhaaa… megvan.
Jó színész lennél… – mosolygott Alain, majd ujját bejáratomhoz simította, mire tudtam ennek nem lesz jó vége. Kezem a számra szorítottam, míg másikkal a telefont a fülemhez, mikor nagyon lassan belém hatolt.
Ne feledd, ha nem jön helyre a légzésed két óránként ismét használd… – mondta anya, de alig bírtam figyelni rá, mert ekkor már két ujj mozgott bennem egyre intenzívebben.
Rendben anya… – nyögtem – most leteszem… jó éjt! – nyomtam ki a telefont és elhajítottam – Te nem vagy normális Alain!
Ugyan miért? – kúszott feljebb és már csókolt is, egyre hevesebben.
Nhhh… ha anya rájön… hahh… nekem annyi…
Ne gondolj most erre… jobb dolgunk van. – ért ismét a bejáratomhoz, de most nem a kezével.
Mire készülsz?
Szerinted? – emelte meg a csípőm.
Neh… én még nem is… neked. – jöttem zavarba attól, amire gondoltam.
Nem is kell. – csókolt meg, majd iszonyat lassan hatolt belém, egyre beljebb haladva. A takaróba markoltam, a testem pedig ívben megfeszült, ahogy teljes hosszában mennem volt. Nem tudtam csak nyögni és zihálni, ahogy megmozdult bennem.
Ahhh… Alain… nem bírom ki… hahh. – néztem rá.
Dehogynem. – nyalta meg ajkait, majd az enyémek következtek. Szenvedélyesen csókolt, miközben mozogni kezdett, egyre gyorsabban, mégis óvatosan, egyik kezével pedig megérintette már merev tagomat és ingerelni kezdett. Azt hittem beleveszek ebbe az érzésbe, ezelőtt semmiféle tapasztalatom nem volt a szexualitás terén, de sosem gondoltam, hogy ilyen jó lehet. Nem kellett sok idő mire hangomat kiengedve élveztem el, de ő még közel sem járt a kielégüléshez. Kicsusszant belőlem, majd a hasamra fordított, és ismét bennem volt, egyre jobban élveztem, és próbáltam én is kivenni a részem a játékból. Mikor ráéreztem a ritmusára, elkezdtem mozgatni a csípőm, mire azt vettem észre, hogy egyre mélyebbeket sóhajt, gyorsítottam a mozgásom, ami számomra is egyre nagyobb élvezetet nyújtott. A hangjából hallottam, hogy igen közel járhat már az orgazmushoz, így hátra fordultam, megfogtam a kezeit és előre húztam a mellkasomra, majd feltérdeltem. Tudta mit akarok így megtartott, ezután majdhogynem átvettem az irányítást, fel le mozogtam, egyre nagyobbakat lökve magamon. Megfogta az állam és maga felé fordította az arcom majd vadul csókolni kezdett belenyögve a csókunkba érte el a beteljesülést. Csapzottan zihálva feküdtünk egymás mellett, olykor egy egy szenvedélyes csókot váltva, majd az is elmaradt, és minden bizonnyal mindkettőnket elnyomott az édes kielégültség.
Még csukott szemmel nyújtóztam el az ágyon és nagyot sóhajtva fordultam Alain felé, majd egyre közelebb húzódtam, mindaddig míg… a földön kötöttem ki. Meglepetten néztem körül, majd feltápászkodtam vissza az ágyra és álmosan dörgöltem a szemem. Minden tagom sajgott, de jól éreztem magam. Körültekintettem a szobában és egy huncut mosollyal nyugtáztam, hogy hatalmas kupit csináltunk, de hol lehet Alain? Nagy nehezen felálltam és elindultam a konyha felé, hátha már gőzölgő teával és finom omlettel vár, de az egész lakás kongott az ürességtől. Nem értettem, hova mehetett ilyen korán? Na jó már majdnem dél volt, de akkor is. Visszamentem a szobába és lehuppantam az ágyra, majd észrevettem egy levelet az asztalon, közelebb mentem majd felemeltem a borítékot, amin annyi állt: „Sajnálom” Hevesen kezdett verni a szívem, és remegő ujjakkal téptem fel a ragasztást, majd olvasni kezdtem. – „Josh, ha ezt a levelet olvasod, már minden bizonnyal rájöttél, hogy elmentem… el kellett mennem. Nagyon fáj hogy így kell történnie, de nem tehetek mást, nem tehetem tönkre a te életedet is… bízom benne hogy ami tegnap történt megmarad a szívedben, mint egy kellemes emlék, egy botlás, és nem haraggal gondolsz majd rám. Nem megyek már vissza az Alpokba, nem találkozhatunk soha többé… felejts el kérlek, viszont tudnod kell, hogy én míg élek nem feledlek. Kívánom, hogy megtaláld az igaz boldogságot, és csodálatos életed legyen. A soha viszont nem látásra… Alain.” – sírva borultam a földre és úgy éreztem a szívem kiszakad a helyéről, nem értettem semmit, miért kell így lennie? Órákon keresztül csak sírtam, majd mikor eljutottam arra a pontra hogy gyűlölöm Alaint bevetettem magam a fürdőbe és csak engedtem magamra a vizet. Nem akartam többé gondolkodni, sem emlékezni, semmit sem akartam, csak aludni. Miután már kiázott a bőröm köntösbe bújva dőltem végig az ágyamon, és az ablakon kifelé merengve vártam míg elnyom az álom.
Napokig ki sem mentem a szobámból, csak a takaró alól dünnyögve kommunikáltam anyával is, aki már ott tartott, hogy pszichológust hívat hozzám, nem értette miért borultam így ki Alain távozása miatt, de persze nem tudott róla, hogy mi történt köztünk. Ráadásul állítása szerint Alain mondta neki, hogy elmegy. De az még azelőtt volt, hogy… azelőtt… Mikor erre gondoltam folyton eleredt a könnyem és csak sírtam órákon keresztül, persze anyát már az őrületbe kergetve.
Körülbelül két héttel Alain távozása után hagytam el először a szobát. Anya kikerekedett szemekkel nézett rám, főleg mikor leültem az asztalhoz.
Anya, kérhetek valamit enni? – tettem fel nemes egyszerűséggel a kérdést, mire elmosolyodott.
Persze kicsim. – fordult a hűtő felé.
Ezek után mintha mi sem történt volna, a napjaim ugyan úgy teltek, mint azelőtt, hogy egyáltalán megismertem volna Alaint. Az iskola megkezdésével pedig szinte teljesen el is felejtettem őt, nem gondoltam már rá, csak esténként jutott eszembe olykor, de akkor is csak mosolyogva megfordultam az ágyban és már aludtam is.
Karácsony közeledtével egyre többet jártam el a barátaimmal szórakozni, és egyik alkalommal megismertem egy srácot, aki pultos abban a bárban, ahová jártunk. Sokat beszélgetünk, és egyre jobban megkedveltem, amit úgy láttam ő is észrevett, mert mosolyogva figyelt mikor épp nem beszélgettünk. Egyik este, miután lejárt a munkaideje leültünk nyugodtan beszélgetni, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Randira hívott, ami először meglepett, majd beleegyeztem. Jól éreztem magam vele, és nehezen váltunk el egymástól egy egy találka után.
Karácsony előestéjén is épp egy kellemesen eltöltött randi után értem haza, de mikor beléptem az ajtón furcsa hangokra lettem figyelmes. A nappaliba mentem, ahol anya apa karjaiba borulva sírt.
Anya… – mentem közelebb – mi történt? – néztem értetlenül. Nem szólt, csak sírva felém nyújtott egy levelet. Remegő kézzel emeltem fel, majd mikor elolvastam az első szót a földre rogytam, egy gyászjelentés volt. „Sajnálattal közöljük, hogy Alain Claude Valentine Lagué (született Lucas Fèvre 1981) 2010. év december hónapjának 19. napján végzetes hepatitis B fertőzésben elhunyt országunk egyik neves magánklinikájának pácienseként. Fogadják mélységes részvétünket. Nagy-Britannia Egyesült Királysága.” Már alig láttam a könnyeimtől, mikor letettem a levelet magam mellé a földre, anya hangja szakított ki a gondolataim közül.
Ha tudtam volna, hogy ilyen súlyos. – szipogta, mire meglepetten néztem rá.
Te tudtad, hogy beteg anya?
Igen, azért is hívtam meg magunkhoz, hogy ne keljen egyedül lennie a betegségével, és ez volt az egyik oka annak is, hogy hozzá küldtünk a nyáron. De nem tudtam, hogy ennyire beteg, hogy magánklinikára menjen… hajthatatlan volt, mikor le akartam beszélni az elutazásról.
Én… miért nem mondtad soha? Ha tudtam volna…
Nem akarta, hogy sajnáld.
De akkor is anya… mégis hogy kaphatta el?
Ez a betegség lehet örökletes, az anyaméhen belül is megfertőződhet a magzat, vagy nemi úton is elterjedhet. Egyes felmérések szerint gyakoribb és veszélyesebb még az AIDS-nél is. – törölte meg anya a szemeit. Sokkot kaptam, nem tudtam megszólalni sem a hallottak után, csak ültem a földön és egyre kattogott az agyam. „ Az nem lehet, hogy Alain erről megfeledkezzen, ha tudta, hogy beteg, hogy így terjed, akkor miért feküdt le velem? Mi van ha én is megfertőződtem? Nem az nem lehet, ha így van én…” – hirtelen felugrottam és elhagytam a lakást, nem gondolkodtam már csak egyenesen mentem, míg meg nem érkeztem az orvosi rendelőhöz. Szinte hisztérikusan követeltem az orvost, hogy végezzen el egy tesztet, de azt mondta az nem olyan egyszerű, ahogy én képzelem. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi az esély arra, hogy nemi úton elkapja valaki… inkább nem akartam volna hallani a választ. Elhagyva a rendelőt egy gyógyszertár felé vettem az irányt ahol megvettem mindent, amit recept nélkül kapni lehet, majd a parkba mentem és leültem egy félreeső kis padra. Sötét volt már, és az eső is eleredt. „Hát ennyi lett volna az élet? Tényleg így kellene hogy meghaljak? Szinte biztos, hogy megfertőződtem, a doki szerint kilencvenöt százalék az esély rá. Mit nekem öt százalék? Nincs olyan mázlim.” – szépen lassan kiszedegettem a gyógyszereket egy műanyag pohárba, majd felöntöttem rummal és kavargatni kezdtem, mintha csak a reggeli kávém lenne. Egyfolytában Alainre tudtam gondolni. „Lucas Fèvre, tehát ez voltál te? Aki megmérgezett, egyszerre két különböző módon. Neked sem lehetett egy könnyű életed, kitagadtak, magányosan éltél, ráadásul azzal a tudattal, hogy egy szinte gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz. Azt még nem is tudtad, hogy árva vagy hm? A valódi neved sem ismerted, Alain. Ehhez képest kutyafüle, hogy megfertőztél.” – néztem a kezemben tartott pohárra, és nagyot sóhajtottam.
Joshua! – hallottam a nevem a távolból, mire végigfutott a hátamon a hideg és a földre ejtettem a poharat. Csak néztem ahogy a föld szomjasan issza be a halálhozó elegyet, majd megláttam egy pár sportcipőt. – Szia! – állt előttem Matt, a srác, akivel jelenleg „járok”.
Szia. – tettem le a rumos üveget a padra.
Mit csinálsz te itt? Szakad az eső. – nézett az üvegre – Minden rendben?
Nem… semmi sincs rendben Matt. Kérlek hagyj most egyedül.
De miért? – ült le mellém – Mi a baj? Nekem elmondhatod.
Heh… persze. – nevettem el magam. – Ha az csak úgy menne.
Meghallgatlak. – karolta át a vállam – Hiszen, szeretlek. – mondta ki oly könnyedén ezt a szót, amit még sosem hallottam senkitől a szüleimen kívül.
Szeretsz? – néztem rá – Akkor is, ha azt mondom… én nem szeretlek? – gondoltam meg magam, mégsem mondhattam el neki, hiszen már úgyis fertőzött és nincs mit tenni ellene. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez a helyes út, miután mosolyogva csak annyit mondott, „Majd kialakul.” és gyengéden magához húzott, úgy döntöttem kiélem az életem, amíg még lehet…

Átváltozás 2

Néha csak a szerencsén múlt, hogy épségben hazaértem. Zavarodott voltam, a fejem zúgott, a füleim dübörögtek.
Ruhástól szédültem ágyba, a nagyméretű ágyba, amelyet imádott feleségemmel osztok meg. Görcsösen rázta a zokogás egész testem, a párna pár perc alatt átázott a könnyeimtől. Hangosan zokogva csak annyit tudtam nyökögni – miért… MIÉRT…? Markoltam az ágyneműt kínomban és keményen püföltem az ágyat… Aztán szép lassan a fáradtság felemésztette dühöm, és összegörnyedve légzésem lassan csitult, majd elaludtam.
A bejárati ajtó hangjára ébredtem, amint becsukódik. Az ablak felé fordítva fejem a hajnali derengést azonnal érzékeltem, gyűrött arccal, hunyorogva próbáltam az éjjeli szekrényen álló óra digitális jeleiből kisilabizálni az időt… Még mindig zúgó fejjel ismertem fel lassan a számokat: még 5 óra sincs…
Nem érdekelt, Noémi hogyan ért haza ilyen hamar, hozták, vagy valami korai járattal jött-e. A hálónkból a fürdőbe léptem gyorsan bezárva az ajtót magam mögött. Lezuhanyoztam, majd kilépve felöltöztem és magamhoz véve irataimat és a kocsikulcsot a bejárati ajtó felé indultam. Akkor pillantottam meg Noémit, aki a bejárati ajtónak támaszkodva próbálta utamat állni. Megálltam közvetlen előtte. Figyeltem könnyektől áztatott szép arcát, fáradt szemeit, remegő kezét, amit maga mögé dugott, hogy ne lássam, mennyire ideges.
– Hová mész? – kérdezte fáradtan halk, kissé rekedt hangon.
Nem válaszoltam, csak néztem őt. Mellkasom újra összeszorult.
– Ne menj el…! Kérlek! – súgta fáradtan.
Normális esetben magamhoz ölelném, de most… nem hiszem, hogy valaha is újra megteszem…
Csak álltam ott szótlanul és hajthatatlanul menni akartam. Tekintetében mérhetetlen fájdalom, szemei könnyekben úsztak. Patakok indultak lefelé gyönyörű arcán, amint megértette, hogy menni fogok… Hangtalanul félreállt én pedig kiléptem az ajtón.
Nem volt semmi konkrét célom, amikor beindítottam a kocsit, csupán annyi, hogy minél messzebb legyek ettől a helytől, és a nőtől, akit imádok…
Valahogy a Balaton mellett kötöttem ki, és tulajdonképpen ott eszméltem föl, rögtön meg is ijedtem, mert semmire nem emlékeztem az odavezető útból. Csak remélni tudtam, hogy nem okoztam galibát sehol, vagy nem mértek be valahol!
Fáradt voltam és pihenni szerettem volna. Berény felé vettem az irányt, afelé a nádasban, fűzfák között eldugott hely felé, ahová tényleg csak pár ember szokott lejárni, ők sem hosszú időre…, és ahol Noémivel szoktunk hosszú órákat eltölteni, akár késő este munka után is.
Elég fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy elviseljem most azt a helyet.
Ilyen korán reggel még soha nem tartózkodtam itt, furcsa is volt, hogy másképp állnak az árnyékok a kora reggeli napsütésben. Meglehetősen meleg nap elé tekintünk… Leparkoltam az egyik fűzfa alá, jómagam pedig a kocsi elé terített törölközőre telepedtem és hallgattam a madarak kora reggeli köszöntő csiripelését. Egyedül voltam, egyedül a gondolataimmal.
Újra lejátszódtak bennem, már ki tudja hányadszor, az örökre belém vésődött képek, amint Noémi Gézával szeretkezik a holdvilágos szobában…, és aztán ahogy sírva kérlel… Szemeimbe könnyek szöktek újra, de nagy levegőt véve elhatároztam, hogy nem fogok újra sírni, én erősebb vagyok ennél…!
Ott a fűzfa alatt tudatosult bennem, hogy felszarvaztak… Na bazmeg! De miért?! És ráadásul hogyan…, és hányszor?! Az egyik legkedveltebb barátom kefélte meg a feleségem!
Kezdtem sejteni, mit sejteni, hisz már tudtam, miért járt Noémi többször is Veráéknál az elmúlt hónapokban. Na bazmeg, Vera is…! Hát erre ment ki ez a nagy barátság… És ezek után még mi a retket akartak ezek megbeszélni velem…?!
Megnyugtató érzés volt, hogy Gézát legalább leküldtem. Kár, hogy nem tettem még rá párat. – Na és ki a fene volt az a kis pöcs, aki Verát dugta? – A gyomrom beleremegett, ha arra gondoltam, hogy Noémit is megcsinálhatta… Pedig, basszus, biztos… Mi a franc ez, valami kibaszott swinger társaság, vagy mi…?!
Újra feltörő dühömön azonban túltett fáradtságom, szerencsére nem kaptam társaságot, úgyhogy eldőltem a törölközőn, és elaludtam.
Telefonom üzenetjelzésére ébredtem, igazából épp jókor, hogy elkerüljem az aszalódást és szénné égést, ha a fa árnyéka teljesen elhagy. A kocsiba nyúltam a telefonért, tudtam kitől kaptam sms-t.
– Merre vagy?
Noémi erőlködik. Egy perc múlva jött a következő
– … Ne haragudj, kérlek…! Beszélni szeretnék Veled! Mikor jössz haza?
Nem válaszoltam. Éhség mardosta a gyomrom, ugyanakkor nem kívántam semmit, viszont nagyon szomjas voltam már. Egy néhány száz méterre lévő kis bolt felé indultam venni valami hideget. Útközben vagy háromszor csörgött a mobil…
Épphogy visszaértem a fűz árnyékába, amikor újabb sms érkezett.
– Tudom, hogy nem érdemlem… De beszéljük meg, kérlek!
Dühöm újra fellángolóban. Mégis mi a fenét kellene tennem?! Kedélyesen beszélgessek el vele, hogyan is keféltette meg magát, míg aludtam?! Meg azelőtt is?!
– KÉRLEK! – jött az újabb kétségbeesett üzenet.
Szemeimbe könnyek szöktek, éreztem, ahogy egyre jobban gyengülök, szédülni kezdek. Előző este is jobbára csak söröztem … Abba a rohadt életbe bele! – hatalmas roppanással, fröcskölve ért földet az ásványvizes palack. – Ennem kell, hogy gondolkodni tudjak! Ha nem eszem valamit, megdöglöm … bár úgyis mindegy … Lószart! – A boltban vásárolt két sport szeletet kezdtem majszolgatni, körülbelül, mintha fűrészport ennék. De muszáj volt. Köztudomású, hogy a csokoládé jót tesz a szervezetnek, de még milyen jót…!
A szédülés elmúltával nyugodtabban gondoltam végig az elmúlt évek eseményeit, aztán mindent összevetettem a múlt éjjellel. Arra jutottam, hogy nem értek semmit. Bár lehet, nincs is ezen mit érteni. Vagy mit nem érteni … A kapcsolatunk jól működik, tényleg jól, nem vakságból állítom, hanem tapasztalatból. A szex is nagyon jól működik, tényleg, mindkettőnk számára … Vagy ezek szerint nem mindkettőnk számára? Mit nem vettem észre? Mi lehet a baj forrása? Mi a fene vitte rá Noémit, hogy…?! És mindössze négy évnyi házasság után. Két év után kértem meg a kezét, rá egy évre összeházasodtunk, és most … A gyomrom beleremegett a gondolatba – elválunk…?
De én szeretem! Bár ha ő így viszonyul hozzám, akkor oly mindegy… Semmit nem értek! De legalább nem fogok szenvedni tovább … Nem a fenét nem…
– Viktor! Gyere haza! Kérlek!! –
Könnybe lábadt újra a szemem, ahogy újabb próbálkozását olvastam. Kedvetlenül vettem tudomásul, hogy egész nap mégcsak a lábam ujját sem érintettem a Balaton vizébe. Pedig Noémivel nagyokat szoktunk úszni, játszadozni, imádja, ha bakot tartok és feldobom a levegőbe … Most meg ő tart bakot … Mindkettőnk első, vízzel kapcsolatos szexuális élménye is egymáshoz és ide köthető … Itt szeretkeztünk először vízben, és persze nem utoljára. Milyen boldogok voltunk…! Hogy röhögtünk azon, hogy fényes nappal gyűrűzik körülöttünk a víz, pedig próbáltunk alig mozogni. Messze voltunk mindenkitől, talán fel sem figyeltek ránk, mi mégis kissé szégyelltük magunkat. De izgalmas volt. Aztán később az éjszakai vízparti szeretkezések… Bassza meg! … Elsírtam magam megint.
Egy kis család telepedett le néhány méterre tőlem, úgyhogy jobbnak láttam valami kajálda után nézni. Végül újra csak egy palack ásványvízig, meg egy capuccinoig jutottam, mert egyszerűen rá sem bírtam nézni az étlapra. Csak bámultam az embereket, a szédelgő párocskákat, a kisgyermekes családokat … Mi is így terveztük…
A délutánt úgy ahogy átaludtam az egyik hatalmas fűz árnyékában, de valahogy nem éreztem magam pihentnek kicsit sem. A kis család már rég hazaindult, és egyedül voltam újra… Máskor, ha ennyi időt töltöttünk vízparton, legalább tucatszor kellett megszárítkoznunk a napon. Mindig lestem őt, mintha idegenek lennénk, ahogy fekszik a nagy lepedőn és a víz bársonyos bőrén előbb cseppekké áll össze, majd semmivé párolog… Figyeltem, ahogy feszülő mellei nyugodtan, lassan emelkednek légzése ütemére. Végigfuttattam szemem gyönyörű csípője vonalán le izmos combjain végig egészen aranyos lábfejéig… És mindig elismeréssel adóztam, hogy karja a sok edzés ellenére mégis nőies, nőiesen izmos. És büszkén mosolyogtam magamban, amikor észrevettem, hogy más férfiak is próbálják lopva, vagy kevésbé lopva figyelni, tekintetüket legeltetni… Ma pedig csak bámulok ki a fejemből.
– Szerelmem, kérlek! Várlak! – Kezdett sötétedni, mikor megkaptam Noémi üzenetét. Nem tagadom szíven ütött a szó „szerelmem”… kellemes, reményteli, ugyanakkor csupa fájdalom… „szerelmem” – e szót olvasván újra dühbe gurultam. Összeszedtem magam és hazafelé indultam. Azt hiszem ideje rendezni a soraimat…!
Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, és csak álltam és figyeltem ahogy Noémi a nappali ülőgarnitúráján összegömbölyödve alszik. Mindössze egy kislámpa adott kevés fényt, de azonnal észrevettem kezében az összegyűrt zsebkendőt és a többit szanaszét az asztalon, a kanapén… Bár aludt, szép arca nem a nyugodt pihenés vonásait mutatta, kifejezetten nyúzottnak, kisírtnak tűnt inkább. A nappaliba lépve megreccsent lábam alatt a parketta, mire Noémi ijedten ugrott fel. Néhány másodpercig csak állt ott megduzzadt, könnybe lábadó szemekkel… aztán hozzámfutott és a nyakamba ugrott hangosan felsírva … Szorosan öleltem… SZERETEM… az én szemeimbe is könnyek szöktek. Egy pillanatra minden könnyűnek tűnt újra. Percekig tartó szoros ölelkezésünk közben rájöttem, hogy egész nap mindketten ugyanattól tartottunk – elválunk…?
Megkordult a gyomrom. Noémi könnyes, de szerelemtől sugárzó szemekkel nézett rám.
– Gyere, egyél velem! Ha jól sejtem te sem ettél egy falatot sem egész nap… – súgta halkan.
– Nem – suttogtam rekedten.
Hosszú, könnyízű csókban forrtunk össze… Kicsit megnyugodva éreztük, hogy mindketten ugyanazt akarjuk – EGYMÁST!
– A kedvencedet készítettem.
Fél perc alatt az étkezőasztalra varázsolt mindent és farkaséhesen estünk neki a mákosgubának.
– Egy órája még nem gondoltam volna, hogy ma még jól is lakom…, pláne Veled együtt… – mondtam halkan jó negyedórával később egy pohár hideg üdítőt forgatva a kezemben.
Noémi velem szemben az asztal túloldalán szintén az üdítőspoharát nézegette. Kezdtünk mindketten zavarba jönni. Most akkor hogyan tovább? Hogyan kezdjünk bele a kínos témába? Nagyot sóhajtottam.
– Beszélni akartál…, most megteheted.
– Igen… – remegett a hangja.
– Mindent tudni akarok!
– …Mindent? Úgy értem…, tényleg mindent? – kérdezte félve még mindig a poharát vizsgálgatva. Most nem mert a szemembe nézni, legalábbis az volt az érzésem.
– Igen…, mindent! Mondj el mindent! De őszintén…!
– Hát … januárban kezdődött … – kezdte halk, remegő hangon …
– Micsoda? – néztem rá bénultan a döbbenettől.
– … Januárban …
– Te jó ég, már fél éve?! – csattantam fel hirtelen a felismeréstől.
Nem válaszolt csak könnybe lábadtak a szemei. Kirúgtam magam alól a széket és „futottam” egy kört a nappaliban. A nyugodtan elköltött vacsora után én azt hittem mindenre el vagyok készülve. De ez egyből kiverte a biztosítékot … Bazmeg! … január óta tart?! … De mi is?!
Néhány nagy levegővétellel próbáltam egy kis nyugalmat erőltetni magamra. Visszaültem az asztalhoz szipákoló feleségemmel szembe.
– Ok … Mondhatod … – nyögtem.
– … Szóval … január elején …, amikor Veráéknál aludtam. Bár nem először aludtam náluk, de akkor csak azért, mert nagyon elkezdett szakadni a hó késő délután…
– Emlékszem …, felhívtalak hogyan jössz haza …, busszal, vagy kimenjek érted … – jutottak eszembe az események.
– Igen …
– Aztán Géza … átvette a telefont és pár perc beszélgetés alatt meggyőzött, hogy az a legjobb, ha ott alszol, és majd másnap reggel, úgyis szombat lesz, meglátjuk mi a helyzet. De ne kockáztassunk …!
– Igen …
– Én meg nyugodtan aludtam el … a Te helyeden … pedig, ha tudtam volna…
– De akkor még én sem tudtam. – mondta gyorsan Noémi.
Elszorult mellkassal, féltékenyen néztem szép feleségem, ahogy próbálja a lehető legfinomabban adagolni mi is történt valójában.
– Szóval a lényeg … vacsora közben már pikáns témára terelődött a szó … egy-két pohár finom vörösbor is fogyott …
– Sejtettem – sóhajtottam.
– Igen …, kicsit furcsálltam ugyan, de a legjobb barátnőmről és férjéről lévén szó, szívesen beszélgettem velük a szexuális szokásokról. Megtudtunk egymásról egy s mást. … Elmondtam azt is, hogy imádom az orális szexet … annyira, hogy … annak nem nagyon tudok ellentmondani … Úgy éreztem megbízunk egymásban annyira, hogy semmit nem adnak tovább.
– Jól fölhúztátok egymást … – nyögtem halkan.
– Igen … Tényleg elmeséljem?
– … Igen … tényleg mindent tudni akarok …
Noémi pedig újra mesélni kezdett:
Vacsora után lezuhanyoztunk. Nagyon aranyosak voltak igyekeztek mindenben a kényelmemre tenni, hogy ne legyek zavarban. Tudod, hogy idegen helyen nem szeretek tisztálkodni.
Nagyon meleg volt náluk, emlékszem, ezért a téli este ellenére elég volt egy hosszú poló, meg egy rövidnadrág éjszakára pizsama gyanánt. A beszélgetés újra pikáns témák felé fordult. Közben Géza latin-amerikai zenét tett a lejátszójukba, ami halkan, mintegy háttérzeneként szólt és az időnként pattogó ritmusok, időnként forró, lassú tempók a vörösborral együtt nagyon kellemes aláfestést adtak a sikamlós témához.
Egyszercsak Géza felállt a fotelből, a kanapén mellettem ülő Verához hajolt és megcsókolta. A szemeim elkerekedtek, amikor rájöttem, hogy nem egyszerű pusziról van szó. Nem, hanem szenvedélyes csók volt. Zavaromban nem tudtam, de nem is mertem megszólalni. Csak figyeltem, ahogy Géza kihámozza Vera melleit és duzzadó mellbimbóit szopogatja, barátnőm pedig sóhajtozva élvezi férje ténykedését … Nem zavartatták magukat, és azon kaptam magam, hogy felizgulva bámulom a vetköző párt, ahogy egymást kényeztetik. Géza végignyalogatta Vera testének minden kis négyzetcentiméterét hosszasan elidőzve a telt melleknél, érzékeny, duzzadt mellbimbóin nyelvével körözött, majd újra szájába szívta őket. Keze sem maradt tétlenül, felesége combjait, fenekét simogatta … Nagyot nyelve néztem a felesége előtt térdelő Géza meredező szerszámára … aki közben Vera szélesre tárt combjai közé ért csókjaival … és mélyen belenyalt pinusába … Vera felsóhajtott, majd combomra tette a kezét. Simogatásának és időnkénti szorításának köszönhetően én is éreztem gyönyörének hullámait, ahogy Géza finomabban, vagy szenvedélyesebben kényeztette pináját. Lélegzetvisszafojtva, az izgalomtól torkomban dobogó szívvel figyeltem Géza nyelvének mozgását. Finoman körbenyaldosta az ajkakat, kissé széthúzva azokat lassan feljebb vándorolva kezelésbe vette Vera csiklóját. Mindenegyes csiklóérintéskor Vera lábai kocsonyaként kezdtek remegni. Hirtelen kikristályosodott, Géza úgy kényezteti feleségét, hogy én minden mozzanatot láthassak, Vera kezének simogatásán keresztül pedig érezhessem a gyönyört, amit érez. Géza persze figyelte hogyan reagálok sóhajtozó felesége és az ő nyelvmunkájának látványára. Márpedig Vera egyre hangosabban élvezte ténykedését. Egyik kezemmel szándékosan a karfát szorítottam, de másik, felindultságomban, önkéntelenül az ölembe tettem. Éreztem izgalmam forróságát a nadrágon keresztül is. Úgy éreztem kiszárad a torkom, nagyokat nyeltem, halkan próbáltam torkom köszörülni, hogy rekedtségemen segítsek. Aztán barátnőm ujjait az enyéim közé fűzve megfogta kezem és boldogan mosolygott a csodálkozástól és zavartól kikerekedett szemeim láttán.
– Nem akarod, hogy téged is kényeztessen? – kérdezte mosolyogva.
Szemeim még nagyobbra tágultak, a szégyen hőhulláma futott végig rajtam, éreztem arcom lángol a pírtól, amit barátnőm kérdése okozott. Hirtelen megszédültem. Géza közben fölegyenesedett és duzzadó makkját felesége nagyajkai közé illesztette. Vera megszorította kezem, és nagyot nyögött, ahogy férje tövig hatolt pinája mélyébe … Még mindig nem akartam elhinni, hogy ez történik. Néhány lassú mozdulat után Géza ütemesen kezdte el dugni Verát. A kanapé mozgása, a hangok, illatok és barátnőm keze hűen közvetítették a gyönyört, a ritmust, az élvezetet …
Na ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam magamnak – elég! Lefejtettem magamról Vera kezét és felállva a számomra kijelölt tetőtéri szoba felé siettem. Menekültem, hogy ne halljam a hangos, ritmusos nyögést.
A teraszajtót feltépve kiléptem a meleg szobából a hóesésbe. Vagy fél perc múlva a hópelyhek már szó szerint böködték felhevült bőröm, a lábfejem szinte fájt a friss hóban, úgyhogy gyorsan visszakoztam. Bezártam a teraszajtót és homlokom a hideg, hirtelen bepárosodott üveghez támasztva próbáltam lenyugodni. Atyaisten ezek direkt csináltak mindent! … Biztos, hogy mindent előre elterveztek, legalábbis vacsora közben. Rá akartak venni, hogy szálljak be … Ezt soha nem gondoltam volna! …
De mitagadás a látvány, a zene és minden … felizgatott. Ahogy Géza végigcsókolta felesége minden prorcikáját, ahogy nyelvével finoman kényeztette pináját … Éreztem, ahogy bőröm újra hevül, kezem keresztbe fontam melleim alatt, nehogy magamhoz nyúljak. Azt határozottan nem akartam … Az ablaknak hátat fordítva, a radiátorra támaszkodva meg-megborzongva élveztem a polóm alá bebújó, hátamat simogató meleg levegő áramlását. Fejemből nem tudtam kiverni legfrissebb élményeimet. Egyfolytában arra gondoltam, ahogy Géza izgatta Verát …, ahogy Vera fogta a kezem …, ahogy éreztem szeretkezésüket … éreztem puncim sikamlós és forró.
Nem tudom mennyi idő telt el, de az biztos, hogy nem tudtam lecsillapodni, amikor észevettem, hogy a sötét, bár a kinti friss hótakaró miatt mégis világos szobába vékony fénycsík vetül, ahogy résnyire nyílik az ajtó. A bekukucskáló Géza a fénycsík által azonnal észrevette, hogy az ágy érintetlen. A lélegzetem is elakadt, ijedten figyeltem, ahogy belép, majd becsukja maga mögött az ajtót. Nem sokat tépelődött, hozzám lépett, majd a kezem megfogva az ágyhoz húzott. Megkövülten hallgattam, ahogy hozzámszólt halkan.
– Ülj le, ne félj!
Nyomatékképpen derekemnál fogva a mögöttem lévő ágy felé nyomott, így kénytelen voltam leülni, mivel hátrébb lépni nem tudtam. Elém térdelt, arca egy magasságba került az enyémmel. Sötéten csillogó szemeiben féktelen vágyat láttam. Egy pillanatra felrémlett a kép, ahogy szeretkeztek Verával.
Mintha áramütés ért volna, megrándultam, amikor hozzámért és combomon végigsimítva derekamnál megfogta rövidnadrágom és lassan kezdte lefelé húzni azt.
– Ne … – nyögtem kétségbeesetten.
– Tudom, hogy akarod!
– Ne … – nyögtem rekedten.
Egy pillanatra megállt. Lehajolt és előbb egyik, majd másik combomra nyomott puszit… Lassan felemelte fejét és polón keresztül az egyik mellem is pusziban részesült …
– Ne … Kérlek, ne … – sóhajtottam rekedten újra.
– Érzem, hogy fel vagy izgulva, érzem, hogy akarod. – mondta hideg bizonyossággal.
Szemeibe nézve láttam, hogy nem fog békén hagyni … Éreztem, hogy nem érdemes ellenkeznem, úgysem tudom eltántorítani attól, hogy akarjon … Kétségbeesetten próbáltam valami kibúvót keresni mégis, hátha békén hagy. Talán mégis hat rá az ijedtségem … Próbáltam a lehető legkétségbeesetten ránézni.
– Nem akarom! – próbáltam sírósan, félve suttogni a szavakat.
– Érzem, hogy akarod! – mondta a szemembe nézve hideg elégedettséggel.
Másodpercekig csak néztünk egymás szemébe. Magabiztossága olyannyira sütött, hogy szótlanul megemeltem a csípőm, és engedtem, hogy lehúzza rólam a nadrágot. Hanyattdőltem az ágyon és próbáltam felfogni, hogy egy idegen férfi ér hozzám, és bár tényleg nem akartam, mégis … élveztem a helyzetet.
Újra összerándultam, amikor megéreztem hogy gyengéden szétnyitja a lábaim és simogatni, csókolgatni kezdi a térdem, a combom … A plafon mintáit figyelve szemeimbe könnyek szöktek …, Mit csinálok?! …
Nem akartam megadni azt az örömöt Gézának, hogy élvezzem is, amit csinál, úgyhogy csöndben maradtam. Még valahol mélyen belül reménykedtem kicsit, hogy talán akkor békén hagy. Én kis naív. Nem sóhajtoztam, próbáltam nyugodtan lélegezni…, de kiszáradó torkomat néha köszörülnöm kellett …, ebből pedig tudta, hogy bár jelét nem mutatom, de élvezem, amit csinál. És tényleg … Nagyon jól esett, amikor kinyújtotta a lábam és végigcsókolta a vádlim. Jól esett, ahogy közben méltatta formáját, izmaimat. Egyenként megpuszilgatta lábujjaim, és mindegyikhez volt egy kedves szava. Vállára vette mindkét lábam, úgy símogatott, amíg keze csak elért. Hasam megremegett, amikor keze az ölemhez közeledett. Visszahúzta persze még mielőtt elérte volna. Elégedetten sóhajtott fel. Tudta, amit tudni akart. Én pedig lélegzetvisszafojtva, könnyes szemekkel, mégis élvezettel tűrtem, ahogy birtokba vesz …
Aztán bekövetkezett, amitől féltem. Végigcsókolta a lábam, és combom belső felén nagyon lassan végighaladva elérte puncimat. Finoman végignyalogatta combhajlataimat, én pedig összeszorított szájjal és szemekkel… türelmetlenül vártam, hogy birtokba vegye azt is. Néhány túl hosszúnak tűnő másodperc után aztán megszólalt.
– Tetszik a leszállópályád! – mondta vidáman, és mélyen belémnyalt.
Hasizmaim az élvezettől újra összerándultak hangosan kipréselve belőlem beszorított levegőm … Ő nyert …, és innentől már nem volt megállás. Csípőm önálló életre kelt, vadul tekergett, emelkedett, ahogy az ösztöneim hajtottak az élvezet felé. Géza keményen markolta fenekem, és száját szorosan pinámra szorította, hogy ne tudjam rángatni magam annyira. Az élvezettől sóhajtozva húztam magam nyelvére … Próbáltam csípőm ösztönös mozgását csillapítani, egyik kezemmel megtámaszkodtam, másikkal húztam Géza fejét, nyelvét még mélyebbre magamba. Hangosan szuszogott, alig kapott levegőt. Hirtelen a combomba harapott
– Aúú! – kiáltottam.
– Nyugi kislány! Élvezni fogsz, de nem akarok megfulladni!
Én csak sóhajtozva, görcsösen figyeltem és türelmetlenül akartam, hogy kényeztesse pinám. Őrülten kívántam, hogy élvezzek …, és ő ki is tett magáért rendesen. Kocsonyaként remegtem, amikor csiklóm vette kezelésbe …, lábaimat felhúztam és terpesztettem amennyire csak tudtam, hogy jobban hozzáférjen gyönyöreim forrásához … kínáltam magam, amennyire csak lehetett … őrületesen élveztem, amikor nyelvével megdugott … rendesen …, meglehetősen hangosan légcseréltem … élveztem, amikor nyelvével próbált a lehető legmélyebbre hatolni bennem, közben ujjával csiklóm izgatta …, aztán két ujjával dugott keményen … Hosszan izgatott, de nem engedett elélveznem sehogysem.
Aztán arra eszméltem, hogy fölém támaszkodva, makkját forró ölemhez támasztva figyel engem.
Csak néztem nagy, vágytól égő szemeibe. Vigyorogva vette tudomásul, hogy mindenestül az övé vagyok.
– Vedd le a pólót. Látni akarom a melleidet! – mondta ellentmondást nem tűrő, vágytól fűtött hangon.
És én jó kislány módjára, a segítségével kissé felemelkedve az össze-vissza gyűrt lepedőről, felfedtem vágytól duzzadó melleimet… Hálás sóhajjal nyugtáztam, amikor nyelve egymás után körbesímogatta már régóta kényeztetésre áhítozó, érzékeny bimbóimat, és nyögdécselve élveztem, amikor szívni kezdte egyiküket … Majd egy hangosabb nyögés szakadt ki belőlem, amikor tövig vágta magát belém … Azonnal ütemes mozgásba kezdett, én pedig nyögve hanyatlottam vissza az ágyra, karjaimat a fejem fölé fektetve a párnát markoltam, így felkínálva melleim teljes látványát …, Géza elégedetten figyelte, ahogy mindenegyes kis mozdulatát követik, ahogy gyors tempóban ugrálnak, vagy éppen köröznek, amikor csípőmet tekergeti … és ugyanezt élveztem én is, szeretem, ahogy szabadon, rendszertelenül ugrálnak ide-oda … A párnát a fejem alá húzva élvezettel néztem a lábaim között dugattyúként dolgozó, könnyedén, ütemesen belém merülő farkát … időnként leállt, csak azért, hogy kényeztesse szaporán emelkedő mellkasom érzékeny ékszereit … ahogy ő nevezte… hajába túrtam, ívbe feszülve élveztem nyelvének, szájának játékát, jól esett, ahogy rágta, csókolta, markolta őket, egy másodpercre sem engedte alábbhagyni izgalmamat …, aztán újra hangosan élveztem, ahogy időnként ritmust váltva keményen a magáévá tesz … Kitett magáért, derekasan megdolgozott, annyira élveztem mindenegyes mozzanatát szeretkezésünknek, hogy minden szégyenérzet nélkül, izmos karjaiba kapaszkodva, hangosan zihálva néztem Verára, aki közben benyitott hozzánk és pár másodpercig (talán mintha elismerően?) mosolyogva figyelt minket … Újra tudatosult bennem, hogy barátnőm férje kefél meg keményen, hogy neki adtam magam …Valami elpattant bennem, és néhány másodperccel később, mint hogy barátnőm kilépett az ajtón, Gézára néztem, aki tágra nyílt szemeimet látva, mély levegővételeimet hallva azonnal vette a lapot, teljes súlyával rám nehezedett, és vállaimba kapaszkodva a ritmust tartva vitt az orgazmus felé … szorosan öleltem őt, rágörcsöltem rendületlenül döfködő farkára és felkiáltva, fejem ide-oda dobálva élveztem el alatta …, de ő nem hagyta abba a mozgást, gyorsított a tempón mélyen, keményen lökve, még elhúzva élvezetem …, egész addig, míg saját magát is a gyönyörökbe hajszolta … Nyögve, remegve élvezett belém …
– Nem tagadom, nagyon élveztem…. – tette hozzá halkan Noémi.
Összetörtem, és összazavarodtam hallgatva feleségem történetét. Amit én akartam, hogy elmondjon. De nem voltam felkészülve rá, nem is lehettem … Férfiúi és férj mivoltom a sárba taposva hevert holtan …