– Az is én vagyok! – szólalt meg váratlanul mögöttem.
Tényleg! Mindenütt őt láttam hirtelen: a tükörben, a nyitott ajtóban, és a kezemben.
A szobában minden rózsaszín vagy fehér volt, a hatalmas ágy sok párnával és plüssel, a bútorok, a tükör kerete… Ki gondolta volna, hogy létezik rózsaszín medve is? Csak én nem illettem a környezetbe, és a kezemben tartott, az imént a rózsaszín öltözőasztalról felvett és érdeklődéssel szemlélt szobrocska. Rajtam kék farmer és kék csíkos ing, a réz szobron semmi. A meztelen lány két karját balettos mozdulattal felfelé tartja, egyik lába spiccállásban… Az ajtókeretben álló, élő változat a hasonlóság kedvéért felvette ugyanezt a pózt, ám fehér bugyit viselt. A cicik ugyanúgy, harcra készen, előre meredtek.
– Tizennyolcadik születésnapomra kaptam! – mondta büszkén.
– Most sem vagy sokkal több… csak nagyobb, mármint a szobornál.
– Arányosan nagyobb, remélem. Akár hiszed, akár nem, akkor még szűz voltam – tette hozzá.
– A szobrász volt az első?
– Nem sok hiányzott hozzá! Olyan átéléssel rajzolgatta a cicimet, popsimat, mintha hosszan simogatna. Amikor elkészült először valami csúszós anyagból, akkor meg a szobron mindig a cicijeimet igazgatta… izgató volt.
– Simogatni is izgató. – Kipróbáltam a szobron.
Megszólalt a rózsaszín telefon.
Engem nézett, míg a füléhez emelte, én őt – tetőtől talpig és talptól tetőig. Másodszor láthattam ruha nélkül. Ahogy a szobrász tehette, tekintetemmel bebarangoltam minden hajlatot, emelkedőt.
– Oké, siess! – Letette a telefont. – Jó hírem van: pár perc múlva jön Mariann!
– Ide? – hüledeztem. Nem mintha nem lett volna tényleg jó hír, de én már beleéltem magam a látványba, s legszívesebben a látottakból következő események sodrására bíztam volna magam.
Négyszer találkoztam eddig Tündével, ebből a legelső alkalom a legemlékezetesebb, amikor meglepetésként egy háromszereplős, csúszkás masszázs élményén keresztül ismerhettem meg behatóan. Ma mintha visszafogottabb lenne, talán a szokatlan helyzet okozza ezt a mértéktartó viselkedést: a mai napig nem voltunk még kettesben.
Hazafelé úton, a kocsiban is elég csendes volt, mondhatni illedelmes, összezárt térdeivel, halk mondataival.
– Feljössz? Meghívhatlak valamire? – kérdezte, s én akkor ennek be is tudtam a furcsa szolidságot: Biztos nem kocsiban akar szexelni, inkább otthon, kényelmesen. Bár ennek ellentmondott, hogy nagyon céltudatosan simogatott nadrágon keresztül, Mariann helyén ülve, az ő szokásának megfelelően.
Helyiségeken vezetett át, egészen az ő birodalmába, amit meg lehet közelíteni a hatalmas udvaron keresztül is, és arrafelé, de az utcára is nyílik ablaka. Egy percre magamra hagyott, nézegettem a szobrot, s megjelent egy szál bugyira vetkőzve.
Tettem egy pincéres mozdulatot, ami nem irányul semerre, csak éppen jelezni kívánja, hogy „történjen már valami”.
Azokra a felületekre volt jellemző a fehér szín – állapítottam meg magamban -, ahol valami nyílt: ajtókilincsek és környéke, fogantyúk a bútorokon… és a bugyi. Letettem a szobrot arra a rózsaszínű asztalra, amely piperedolgok széles választékát kínálta, és bátran vetekedhetne néhány drogériaüzlet összesített kínálatával. Lehetséges, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, leleményes marketing-szakemberek kitalálták: minden, a nők által használatos, általam csak pipere néven ismert, kenhető, szórható, pamacsolható anyagnak legyen rózsaszínben pompázó tubusa-tégelye-flakonja? Úgy tűnt, a gyártók ezt a létező, speciális keresletet is igyekeznek kielégíteni.
Engem is ki kellene elégíteni!
Megmozdult, kinyitott egy fehér fogantyús szekrényajtót, és a temérdek polc egyikéről kiemelve egy – rózsaszín – pólót, magára húzta.
– Megvárjuk Mariannt? – Inkább kijelentette, mint kérdezte, megrázta dús haját, majd valamit láthatott arcomra kiülő csalódottságomból: – Vagy csináljunk addig valamit?
Megtorpanva a süllyesztett szekrénynél, tétován nézett rám.
Sajnáltam, hogy ilyen hirtelen eltüntette a meredező ciciket, amikor a látványtól én is meredezni kezdtem.
– Beszélgessünk addig… – javasoltam. Helyet foglaltam a plüssállatok között, és mutattam Tündének azt a pontot, ami szorosan mellettem van, s ahová szeretném, ha leülne. – Nem vennéd le mégis azt a pólót?
Mire megtette a 4-5 lépést, ismét lekerült a cicikről a takarás, és szabályos ívben, az egyik sarokban landolt.
– Tetszem? – kérdezte.
Azt hittem, ez valami vicc, csak én nem ismerem fel a rejtett humort. Kinek nem tetszene?
Hangjában őszinte érdeklődés csengett, és még valami: szomorúság? Ki érti a női lelket? Az is lehet probléma, ha tetszik?
– Ühüm – bólintottam, mire „gondolhattam volna” típusú arckifejezést kaptam válaszul. Ezt ki tudja megfejteni? – Baj?
– Dehogyis…
– Mindened tetszik… – pislogtam a cicijeire, és örömmel felsoroltam volna mindent, ami látható rajta, vagy amit pillanatnyilag rejtve tartott, de éreztem, hogy ez nem fogja feldobni.
Mit várhat tőlem? Talán azt kellett volna hazudnom, hogy nem tetszik?
Csupasz vállára tettem a jobbomat, s egészen magamhoz húztam. Hozzám simult, de közeli szemeiből még mindig azt olvastam ki, hogy valamivel nincs megelégedve.
– És nem elég, hogy nagyon szép vagy, szexis, vonzó meg ilyenek, hanem aranyos, kedves…- Láttam a szemében, hogy alakul a dolog! Ezt akarta hallani?
– Nem szeretem azokat a pasikat, akik csak a külsőt nézik – bökte ki, immár a szokásos hangszínén, a megszokott sebességgel. Hurrá, minden rendben! Ezek lehettek a varázsszavak: kedves, aranyos…
Tettem még hozzá, ha már ez dobja fel a hangulatát:
– Kellemes társaság vagy, vidám, érzékeny, figyelmes…
Tényleg így van, minden szót őszintén mondtam, hiszen ezek a tulajdonságok jellemzők rá… és nem hinném, hogy én mondtam volna ilyet neki először, de csillogó szemekkel hallgatta, és baj karjával hátulról, jobbjával elölről átölelt.
A pucér szoborra tévedt a tekintetem. A miniatűr, réz Tünde is mosolygott.
A nagyon is élő, testmeleg Tünde csókra nyújtotta ajkait.
– Senkinek nem meséltem még el – kezdte a hosszú, omlós csók után -, hogy minden alkalommal, mind a négyszer, amikor rövidebb-hosszabb ideig meztelenül álltam a szobrász előtt, annyira, de annyira kívántam! Ahogy helyettem a készülő vázlatot, majd a szobrot simogatta, éreztem, hogy mindjárt a lábam szárán fog végigcsurogni izgalmam jele… Szűz voltam még, de csak egy szavába került volna, és odaugrom hozzá, lehúzom a nadrágját… Hányszor elképzeltem!
– Mi volt az a szó, amit nem mondott? – Kezdtem már érteni, nem is olyan bonyolult a női lélek.
– Azt mondogatta, hogy micsoda formák, micsoda feszes test, milyen hamvas, meg… mit-tudom-én… csak azt nem hallottam, hogy kedves vagyok! Utána mondhatta volna már, hogy finom a puncim és bármi mást is, szerettem volna azt is hallani, csak ne a szépségem miatt kívánjon, hanem magam miatt! Érted ezt?
– Persze, hogy értem. De neked is meg kell értened, hogy csak szép nőnek kíváncsiak a belső tulajdonságaira…
– Tudom… – felelte dacosan.
– Fordítva már működik: ha megismersz egy kellemes egyéniséget, akkor esetleges külső hibáival együtt is érdekel.
Felszabadultan, vidáman szorított magához, és ismét csókolóztunk. Feszes cicik nyomódtak hozzám, tenyerem becsúszott a bugyi pántja alá. Vetkőztetett.
Rajtam már nem volt semmi, bugyija a térdéig húzva, amikor – zajt hallva – az ablakhoz szaladt:
– Jöhetne már!
Tényleg! Mennyi idő telhetett el azóta, mikor Mariann telefonálta, hogy mindjárt jön?
– Bizton nem akar zavarni bennünket, azért nem siet. – Ha nem szólok semmit, akkor is jól láthatóan és érthetően demonstráltam szándékomat.
Tünde nem is vette le a szemét a szándékomat ágaskodva jelző demonstrációmról, míg odaléptem mellé az ablakhoz. Megmarkolta, úgy néztünk kifelé most már ketten.
– Figyelj helyettem is! – figyelmeztetett, és leguggolt elém.
Nem értettem ennek a mondatnak a jelentőségét, hiszen Mariannak vélhetően semmi kifogása nem lenne az ellen, ha mi hasznosan töltjük el a várakozás hosszú perceit. Sőt, talán élvezettel hallgatná a részletes beszámolót.
– Nagyon aranyos vagy! – mondtam incselkedve, mire először teliszájjal nevetett, majd kicsit abbahagyva a kedveskedést:
– Most már elhittem, hogy nemcsak a szépségemért kellek, nyugodtam mondhatod, hogy ügyesen cumizok! – És folytatta.
Egy hatalmas ezüstszürke autó lassított, vadonatúj rendszámmal, bekanyarodott a ház elé, szinte érezni a gyári szagát…
– Mariann! – kiáltottam fel.
Abbamaradt, amit Tünde eddig a lábaim előtt guggolva művelt, együtt néztük, ahogy Mariann kiszáll, körbejárja a kocsit és a bejárathoz lép.
– Most nézitek meg a születésnapi ajándékomat, vagy utána? – lépett be egy perc múlva a szobába.
– Már láttuk az ablakból, majd később lemegyünk… – mondtam gyorsan.
Legférfiasabb testrészemet kézfogással, számat röpke csókkal üdvözölte, megsimogatta Tünde egyik bimbóját, és felváltva nézett bennünket.
– Miről maradtam le? Gyorsan be akarok kapcsolódni!

Az egyik csütörtöki bulin itallal a kezemben nézelődtem a táncolók mellett, egyszer csak visítozva a nyakamba ugrik valaki és hatalmas csókot nyom az arcomra.
– Szia drágám – lehel a képembe egy kisebb italkereskedést. Lefejtettem a kezét és kis szünet után nagy nehezen beugrott, hogy az anyám barátnőjének a lánya az. Ahhoz képest, hogy háromszor, ha találkoztunk, egészen közvetlen volt. De a neve még véletlenül se ugrott be.
– Hát, szia kedves. Jöttetek kicsit bulizni? – jópofizok, meglátva mögötte két hasonlóan ittas barátnőjét.
– Szombaton lesz az esküvőm! Utoljára még szabadon kitombolom magam. – üvölt a fülembe.
Teljesen elázva visongott ezen egy percig a két kis picsa barátnőjével. Kikértem a pultból egy üveg pezsgőt, és a kezébe nyomtam.
– Sok boldogságot, szerencsés pasi lehet – és nem is udvariaskodtam, mert bár átléphette már a harmadik X-et, egészen jól nézett ki. Rövid nyári ruha volt rajta, merész kivágással, amin a határozott mellei kikívánkoztak volna, ha a melltartó nem tartaná szorosan felnyomva, amitől még nagyobbnak látszódtak az amúgy se kicsi csöcsök.
Körbecsókolt a három részeg csaj, és szerencsére berohantak táncolni valami aktuális, szar slágerre. Gyorsan letöröltem az arcom, és otthagytam őket. Később láttam, hogy nagy sikerük volt a férfi vendégek között. Bent táncoltak fiúkkal körbevéve, akik közül páran egészen felbátorodva fogdosták őket.
Kicsit később, amikor kimentem a mosdóba, velem szembe jött a kis menyasszony, és úgy a nyakamba ugrott, mikor meglátott, hogy majdnem hanyatt estem. Elkaptam, de már csókolt is, és dugta át a nyelvét a számba. Bíztam benne, hogy nem járt még nagyon gusztustalan helyen vele.
– Finoman édesem – szóltam neki. – Jól vagy?
– Persze – de azért erősen kapaszkodott belém és a fenekemet markolászta.
– Ne igyál ma már többet.
– Olyan jó fej vagy, hogy vigyázol rám, de ma még kiélvezem a szabadságot – kiabált közvetlen közelről a fülembe és simogatott tovább minden szégyenérzet nélkül.
– Gyere, dőlj le egy kicsit – és a raktár felé vezettem. Kidobók vigyorognak, amint látják, hogy merre tartok a ribanccal. Tibi még kalimpált valamit nekem, de nem értettem, és csak beleegyezően legyintettem neki.
Beérve a raktárba egyből nekem esett, és a kezével a farkamat fogdosta. Pillanat alatt kihámozta a cerkát. Hátratolt az ágyhoz és rálökött, majd egyből bukott rá és vadul szopni kezdte. Pár perc után felállt és a ruhája alá nyúlva lehúzta a bugyiját. Kapkodva igyekeztem a gumit elővenni, és éppen sikerült felhúzni, máris rám mászott, felhúzta a ruháját és beleült a farkamba. Vadul lovagolni kezdett rajtam, hogy a keblei ugráltak a ruha alatt. Lehajtottam a ruha pántjait, kiszabadítottam a ciciket a melltartóból és erősen markolásztam, harapdáltam őket.
Ügyesen mozgott a farkamon, látszott, hogy egy nagy kefélőgép a csaj. Meglepődtem, mikor mellette elnézve láttam, hogy nyílik az ajtó, és Tibi kaján vigyorral az arcán sétál be. Még bezárni se tudtam az ajtót, a hülye picsa úgy nekem esett. Most már megértettem mit mutogatott kint az előbb. Nem sokat szarakodott, minden totojázás nélkül odaállt és a farkát elővéve a csaj kezébe nyomta. Ő egész természetesen verni kezdte, majd Tibi finom ráhatására a szájába vette. Kimásztam a kis kurva alól, mögé kerülve négykézlábra állítottam, és hátulról keféltem tovább, Tibi meg elé állt, és a hajánál fogva szopatta. Ringott a puha feneke, ahogy döfködtem hátulról. Ráköptem a segglyukára, és a hüvelykujjamat befeszítve, tágítottam kicsit. Felnyögött teli szájjal, és el akarta húzni a picsáját, de én hátul, Tibi meg elől tartotta erősen. Kihúzom a pinájából, lekapom a gumit és lyukat váltva a farkam a seggébe próbálom betolni, amit a kis kurva igyekszik elkerülni.
– Ne, a seggemet neee… áááá fáj! – visít hátra, mikor Tibi fasza kiugrik a szájából és sikerül beszélnie.
– Nyugi kicsim, jó lesz ez – és már félig benyomom neki. Alányúlva a csiklóját dörzsölgetem, és lassan elkezdek mozogni a picsájában. Tibi visszadugta a szájába a cerkát és szopatja tovább. Lökéseimtől teli szájjal nyögdécsel, és ringanak a mellei, amiket Tibi paskolgat közben. Már tövig tologatom be a ribancnak, közben párat rácsapok, hogy kipirul az egyik félgömb. Nem sokára a szűk kis seggébe élvezek. A felhajtott ruhájába törlöm a műszert és felöltözök. Tibi felkapja a ribancot, az ágyra dobja, szétterpeszti a lábait, és rátehénkedve baszni kezdi a pináját. Kifelé menet még hallom, ahogy a kurva visong. A bejáratnál szólok Szabiéknak, hogy a raktárban műsor van, de valaki azért maradjon dolgozni is. Leo a nagy bamba fején kéjes vigyorral már indul is. Kint megkerestem a buksza barátnőit, és szólok nekik, hogy jó helyen van a leendő ara. Éppen a nászéjszakára edz.
Ittam egyet a pultnál, körbenéztem, és húsz perc után indultam a raktár felé. Tibi és Leo már a bejáratnál voltak. Hatalmas vigyorral éppen Szabi jött ki a raktárból. Most biztosan volt sikerélménye. Mikor beléptem a kis ribanc maszatos arccal, a gecifoltos ruhájába igazította vissza a melleit az ágyon ülve.
– Na kitomboltad magad? – kérdezem mosolyogva.
– Azt hiszem, haza kellene mennem – áll fel bizonytalanul, elég megviselt állapotban.
– Gyere, a barátnőid már várnak.
Kikísérem az előtérbe, ahol a másik két szuka, három nyomulós pasival körbevéve vihorászik. Na, ha még ezek közül valamelyik aládörrent a kis menyasszonynak, akkor igazán mozgalmas estéje lesz.
Zárás után Szilvi elég szigorú arcot vágott, gondolom hallott a partiról a raktárban. Majd megbékél szegényke, de ha nem, az se nagy baj. Nem is kísérleteztem nála az egész hétvégén.

Az üres korsók szinte egyszerre koccantak a tisztának épp nem mondható asztallaphoz, a három férfi pedig lusta elégedettséggel mosolygott egymásra. Szerencsésnek érezték magukat, amiért feleségeik, barátnőik sosem gördítettek különösebb akadályokat a péntek esti sörözések elé. András szája sarkában az elégedett mosoly lassan gúnyos fintorrá alakult, mikor meglátta, hogy a másik kettő szedelőzködni kezd, aztán elővette jobbik énjét, és lenyelte az ironikus megjegyzést, ami kikívánkozott belőle. Megpróbálta belátni, hogy barátainak immár nem csak feleségeikhez, hanem egy-egy apró kisbabához is haza kell sietniük, szemben vele, aki az imént még azt is csak ímmel-ámmal vallotta be, hogy soros barátnője épp a héten hagyta el. Szótlanul intett a távozók után, és a tárcájával kezdett matatni. Egyébként is ő lett volna a soros a fizetésben, de az adott körülmények mellett duplán természetesnek tűnt, hogy utolsónak marad.
Kihúzott két bankjegyet a bőrtokból és a pult felé igyekezett, mikor megpillantotta a tűsarkakon bebillegő égi tüneményt. Tekintete lassan pásztázott végig a nőn, a bokától indulva fel a formás, selyemharisnyába bújtatott vádlikon, a szűk szoknyával fedett combokon és csípőn, a bő, ám de mélyen dekoltált blúz alatt domborodó melleken, majd megállapodott a vörösesbarna fürtökkel keretezett arcon, mely hirtelen kísértetiesen ismerősnek tűnt számára.
– Judit – lépett oda némiképp magabiztosabban a nőhöz.
A tip-top jelenség ránézett, szemei összeszűkültek, látszott, hogy nehezére esik a férfi arcára fókuszálni.
– András! – kiáltott fel aztán mégis, mikor végre felismerte. Ugyanebben a pillanatban kibillent kissé egyensúlyából, s talán el is esik, ha a másik nem nyúl előzékenyen a könyöke alá, és segíti fel őt a magas bárszékre. Meglepetten konstatálta, hogy Judit bizony nem egészen józan.
– Mi szél hozott erre? Megengeded, hogy meghívjalak erre az italra? – bökött a pohárra, amit épp az imént csúsztatott a nő elé a pultos.
– Rémes napom volt – mondta Judit, miközben aprót biccentett beleegyezése jeléül. – Szar az élet!
A férfi nem igazán tudta, mit válaszoljon erre, ezért inkább hallgatott és egyetértően bólintott.
– Na és hol hagytad a férjed? – vetette oda látszólag könnyedén, holott határtalan erőfeszítésébe került, hogy ne fogcsikorgatva tegye fel ezt a kérdést.
Judit válasz helyett csak a magasba emelte jobb kezét, András pedig meglátta gyűrűsujján a gondosan átalakított aranykarikát. Némi elismeréssel vegyes borzadállyal konstatálta, hogy a nyilvánvalóan kudarcba fulladt házasság után a nőnek maradt annyi lélekjelenléte, hogy gyakorlatias leleményességgel mentse meg értékes jegyajándékát. Judit gyűrűjében immár három apró, utólag beillesztett zafírszem csillogott, lehetőséget adva arra, hogy tovább viselje az ékszert. András előtt hirtelen felrémlett a néhány évvel ezelőtti emlék, mikor Judit ugyanezzel a diadalittas mozdulattal mutatta fel az akkor még egyhangú aranyszínben ujjára simuló gyűrűt. A férfi akkor úgy érezte, egy világ omlik benne össze, pedig már közel harminc évesek voltak, és rég a múlt ködébe veszni látszott a Judit iránti kamaszos rajongása. Mégis, annak ellenére, hogy már nem álmodott minden este a lányról, mint a gimnáziumban, nem lebegett a képe a szeme előtt, miközben maszturbált, személyes sértésnek érezte, hogy a nő végül egy másik férfihoz köti az életét. Most pedig itt ül előtte elázva, elváltan, és ő még ezzel a kimondhatatlan csalódással a háta mögött is őrülten kívánja. Judit vidáman csacsogott, az alkohol megoldotta a nyelvét, és András hamarosan arra eszmélt, hogy vadul flörtölnek egymással.
– Na, nekem ehhez egy kis szünet kell – gondolta magában, majd hangosan így szólt. – Ne haragudj, ki kell mennem a mosdóba. Rendelj addig magadnak még egy italt!
Elverekedte magát a WC-ig a péntek esti tömegben, és mélyet sóhajtva állt meg a piszoár előtt. Lehunyta a szemét, és kényszeredetten elismerte, hogy fogalma sincs, miről beszélt a nő az elmúlt háromnegyed órában. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy nyeretlen kétéves, de képtelen volt másra koncentrálni, mint a Judit nyakláncán himbálózó apró medálra, ami sejtelmesen tűnt el a nő két melle között, és a sötét rózsaszín rúzsra, ami kicsit elkenődött a felső ajkán. András egész idő alatt őrült késztetést érzett, hogy odanyúljon, és hüvelykujjával még inkább szétkenje a sminket Judit arcán.
– Hé haver! – szakította ki egy lelkes hang az ábrándozásából. – Mit ültök még itt? A nő ma estére már a tied.
András oldalt nézett, a tőle jobbra lévő piszoár előtt egy húszas éveinek elején járó, szemmel láthatóan nem épp józan srác állt. Fiatal arcán fülig ért a vigyor, miközben vizelt.
– Á nem, mi régi ismerősök… – kezdte volna, ám a másik félbe szakította.
– Mit de? A csaj épp csak a bugyiját nem tolja le neked itt a nyílt színen.
Szíve szerint folytatta volna a szabadkozást, de aztán belátta, hogy csak áltatja magát. Hisz ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy amióta csak Judit belépett a bárba, a nadrágja kényelmetlenül szűkké vált.
– Oké, kösz – bólintott végül a fiatalabb fiú irányába, és megadó félmosollyal szemlélte, amint az ujjaival V betűt formálva lép ki a helyiségből. Újabb sóhaj kíséretében a mosdóhoz lépett, hogy kezet mosson, miközben ellenőrizte a tükörben, hogy fest. Alapjába véve elégedett lehetett volna a látvánnyal, csakhogy András tudta, hány, az edzőteremben eltöltött kínkeserves óra szenvedése áll emögött. A lapos has, a széles vállak, a nyaka alatt keményen előreugró kulcscsontok ellenére ő még ma is gyakran látta azt az egykor dundi, pattanásos kamaszt a tükörben, aki annak idején ő volt, és akit Judit négy éven keresztül következetesen levegőnek nézett.
– Végül is, mit veszíthetek? – kérdezte önmagát, miközben papírtörölközőt tépett, és nekiveselkedett, hogy visszafurakodjon Judithoz. – Kezd tömeg lenni – jegyezte meg közömbösen, mikor megérkezett a nő széke mögé. – Nem volna kedved inkább feljönni hozzám? – kérdezte kissé bizonytalanul. Judit, anélkül, hogy tekintetéből bármiféle rosszallást lehetett volna kiolvasni, a férfira nézett és egyetértően bólintott.
– Van otthon piád? – kérdezte azért, miközben kifelé tartottak.
András épp telefonon próbált taxit rendelni, de közben pillantásával igent intett. Végül persze nem lett szükség több italra. A férfi már nem tudta volna megmondani, hogy kezdődött, de még a taxi hátsó ülésén csókolózni kezdtek. Legszívesebben már ott leszaggatott volna minden ruhát a nőről, aztán mégis hálás volt, hogy nem így történt. Épp elég kínos volt ennyi is, mikor busás borravalóval megtoldva kiegyenlítette a számlát a sofőrnél. Ügyetlenül, egymásba gabalyodva tántorogtak be a lakásba, Judit felváltva gombolta a gombokat a saját blúzán és a férfi ingén. András végre vette magának a bátorságot, egyik kezével a nő hajába markolt és hátra billentette a fejét, másik kezének ujjaival pedig szétkente a maradék rúzst Judit ajkai körül.
Azonnal érezte, hogy alteste életre kel a nadrágban, különösen, mikor Judit a szájába vette maszatoló ujjait. András most már sokkal céltudatosabban lökdöste a nőt a hálószoba felé, s miközben ádáz küzdelemmel kereste a cipzárt a szoknyán, érezte, hogy kutakodó kezei alatt meghasad a sima tapintású harisnya. Judit cipői ekkor már a sarokban hevertek, így most türelmetlenül cibálta le magáról a szakadt fehérnemű maradványait. Alig végzett, kezei már András nadrágszíját oldották meg, miközben a férfi mohón szívta a nő szájából az utolsó ital ánizsos ízét.
Judit egyáltalán nem volt gyengédnek mondható, a másik szájában a jellegzetes fűszeraroma hamarosan összekeveredett a vér édeskés ízével, s András már érezte is a fájdalmat alsó ajkán, ahol a nő az imént belé harapott. Nem nagyon ért rá viszont ezzel foglalkozni, mert ekkor a másik keskeny keze rákulcsolódott az immár szabaddá vált, ágaskodó férfiasságára, és András ebben a pillanatban…igen, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy eddigi élete 32 évének minden egyes perce megérte a szenvedést.
Ebben a pillanatban legszívesebben hanyatt dőlt volna a széles franciaágyon, és ezt a mámorító érzést élvezte volna egy örökkévalóságon keresztül. Ugyanakkor sürgető kényszert érzett, hogy letépje Juditról a maradék ruhaneműt is, és végre feltáruljon előtte a nő meztelen valója. A melltartótól meglepő ügyességgel szabadította meg partnerét, hogy szája rátapadhasson a rózsásan meredező bimbókra. Mohón nyalta a két mell közötti árkot is, és nyelvén érezte Judit parfümjének kesernyés ízét. Azon gondolkodott, mikor fújhatta magára. De egyre nehezebben ment a gondolkodás, mert a nő keze még mindig az ágyékát simogatta, meglehetős szakértelemmel, András pedig szinte már az eszét vesztette, hogy ő is a másik combjai közé fúrhassa remegő ujjait. Mégis, mikor utolsóként a bugyijától is megszabadította Juditot, erőt vett magán, eltolta magától a nőt, és szemügyre vette egész alakját. Nyoma sem volt rajta annak a lányos nyurgaságnak, amire a gimnáziumi tornaórákról emlékezett. Igaz – ezt el kellett ismernie – nyoma sincs annak a szerelemmel teli szeretkezésnek sem, amit annak idején annyiszor elképzelt.
Judit teste épp ott telt meg, gömbölyödött ki, ahol arra szükség volt, s Andrásnak elégedetten kellett konstatálnia, hogy gyönyörűen néz ki. A nő eközben már végig feküdt az ágyon, és mindenféle szégyenérzet nélkül tárta szét combjait. András mellé térdelt, kissé zavarban megnyálazta az ujjait, és – úgy érezte, erre várt egész este – középső ujját felcsúsztatta a két szeméremajak között. A férfi nem gondolta, hogy még tovább lehet korbácsolni a vágyát, de a hang, ami Judit száját ekkor elhagyta, olyasmi volt, amit nőtől eddig még nem hallott, és ha ez egyáltalán lehetséges, altestébe újabb vérlöket érkezett, tovább kínozva már amúgy is gyötrően feszülő hímtagját. Vadul belecsókolt a nő szájába, mert nem gondolta, hogy még egy a korábbihoz hasonló nyögést vagy sikolyt el tud viselni, erre Judit körmei élesen a vállába martak.
– Ennyi, nem bírom tovább – lihegte némán, önmagának András. Megragadta a nő testét, egy heves, durva mozdulattal a hasára fordította, majd elemelte az ágyékát a lepedőtől. Judit nem kérette magát, fenekével ingerkedőn pucsított a férfi felé. Andrásnak egyetlen mozdulatra lett volna szüksége, hogy belé döfje magát.
– Húzz gumit, húzz gumit, te idióta! – dörömbölt saját hangja a fejében. – Ki tudja, tegnap kinek tolta oda ugyanígy a seggét?
András tudta, hogy így kéne tennie, de az a valami, ami minden férfi életének mozgatórugója, olyan fájdalmasan, keményen és követelőzően lüktetett a lába között, hogy egyszerűen képtelen volt kinyújtani a kezét az éjjeliszekrény fiókja felé. Judit selymes bőrű feneke olyan csábítóan gömbölyödött előtte, hogy sutba dobva minden elővigyázatosságát magára rántotta a nőt.
Persze ilyen heves mozdulattal bejutni egy olyan keskeny résbe…túl szép lett volna, hogy igaz legyen. András ideges kapkodással igazította a hímvesszőjét, s kínos lassúsággal élvezett ki minden pillanatot, míg végül tövig siklott a nedves, szűk hüvelybe. Felül kellett bírálnia korábbi véleményét: ez az érzés mindent vitt. Bár eddig úgy érezte, tökéletesen ura önmagának, ösztönei hamarosan átvették teste felett az irányítást, csípőjének monoton mozgása ettől kezdve a természet törvényeinek engedelmeskedett. Hallotta Judit fojtott nyögéseit, s bár minden más esetben azon gondolkodott volna, a kéj kis hangjai vajon mennyire őszinték, most tudta, Judit túl részeg ahhoz, hogy megjátssza magát.
Egyre vadabbul, egyre hevesebben döfködte az előtte hasaló nőt, s csak mikor megérezte, hogy az már másodszor vonaglik meg alatta az extázistól, hogy már másodszor szorul össze pénisze körül a nedvességben úszó hüvely, akkor szakadt rá a kínos felismerés, hogy ő maga képtelen elélvezni.
Annyira élesen, annyira reálisan látta maga előtt a még mindig alkoholmámorban pihegő Juditot, hogy egyszeriben már semmi vonzót nem talált benne. Dühös volt magára, a világra, de legfőképp arra a kínzó gerjedelemre, ami még mindig nem hagyta nyugodni a testét.
Becsukta a szemét, és öntudatlanul is tovább mozgott a nőben. Csakhamar látta felsejleni fiatalkori önmagukat, a ruganyos, karcsú testű lányt, és a kövérkés, esetlen fiút, amint a tornaszertárban szeretkeznek ugyanebben a pózban, amiben ők most. Tudta, hogy szörnyen morbid, amit művel, de közben érezte azt is, hogy a teste egyre közelebb jut a beteljesedéshez, ezért képtelen volt megszakítani a perverz képzelgést.
Látta, amint a nagyszünetben szégyenlős diadallal meséli a fiúknak Judit szűzi testének minden titkát, s ekkor, ebben a pillanatban érezte meg agyában a semmi mással össze nem téveszthető robbanást, miközben minden egyes porcikáján végigömlött az orgazmus gyönyöre. Kimerülten, érzelmektől mentesen zuhant a nő hátára, kifolyt magja szétkenődött a bőrükön. Percekig feküdtek némán. Aztán Judit felkecmergett, betámolygott a fürdőszobába és meglepő gyorsasággal szedte rendbe magát.
– Hívok neked egy taxit – ajánlotta rekedt hangon a férfi. A nő nem válaszolt, de nem látszott megbántottnak sem, amiért rövid úton kidobták. András türelmetlenül várta, hogy megszólaljon a csengő, mert rendkívül kellemetlenül érezte magát. Szó nélkül tépelődött a kanapén, ám mikor rájött, hogy nem a nőt szégyelli, hanem önmagát, Judit már nem volt a lakásban.
Fel sem merült benne, hogy Máté és Gergő előtt esetleg el is hallgathatná a történteket az egy héttel későbbi közös szeánszukon.
– Meghúztad a Molnárt? – nézett rá kikerekedett szemekkel a két családos férfi. András bólintott, végig söpört rajta a felismerés, hogy végre beteljesült kamaszkora legtitkosabb vágyálma, de tudta, hogy az egész nem jelentette már számára semmit.

Valamivel 11 óra előtt értünk be közös munkahelyünkre, ami kívülről hatalmas piszkos-szürke épületnek tűnt, mi viszont jól tudtuk, hogy belül még szürkébb és még piszkosabb, bizonyos szempontból.
Kriszta már a saroknál kiszállt, gyalog tette meg a hátralévő 100 métert, bár – jókat nevetgéltünk ezen – feleslegesnek tűnhetett ez az óvatosság, amikor a cég dolgozóinak jelentős része régen összekötött már minket. Szinte alaptalanul tették ezt az előző nappal bezárólag, hiszen a jó kollegiális kapcsolat még nem feltétlenül jelent intim viszonyt is.
Kapcsolatunk definícióját továbbra sem lehet egyértelműen meghatározni – legalábbis nekem nem sikerült -, még az éjszakai, irodai kaland és az utána következő együtt-alvás, vagy a mai közös, reggeli utáni örömszerzés ellenére sem, vagy ezek az események még bonyolultabbá tették viszonyunk elhelyezését a világméretű szexualitás gigantikus periódusos táblázatán.
Duplán indokolatlannak bizonyult Kriszta sarkon kiszállása, hiszen a recepción megtorpantam néhány udvarias mondat erejéig – a recepciósok időnként megdicsérnek a hátam mögött, mert én vagyok az egyetlen, aki szóba áll velük, de nem e kétes jó hírem érdekében teszem -, mire befutott Kriszta kolléganőm is. Végül egymás mellett lépkedtünk fel a lépcsőn, s az utcai elővigyázatosság dacára mindenki meggyőződhetett arról: együtt érkeztünk. Azt ugyan nem láthatták, hogy éjszaka együtt mentünk el, de ez a fél-információ elég lehet egy izmos vélekedéshez, ami a közösen eltöltött éjszakánkat illeti. Szerintem a reggeli eset még a legrosszabb és legmegátalkodottabb fantáziát is meghaladta!
Ha nem mosolyognék szüntelenül, talán még a vidámság is táptalajul szolgálhatna a pletykáknak.
– De jó kedved van! – szólt rám így is az egyik kolléga a hosszú, kivilágított folyosók egyikén.
– Csak azért, mert ilyen kedves munkatársaim vannak!
– Délutánosok vagytok? – így a másik.
– Majd ennyivel hamarabb befejezzük, amivel később jöttünk… – vigasztaltam, mire kitelepedett felszínére a döbbenet.
– Nagyon sokan kerestek… közülük egy csaj legalább tízszer. Nem adtam meg a mobilszámodat! – Közvetlen kolléganőm arcán öröm és büszkeség, ahogy beléptem.
– Jól tetted. Nekem örülsz ennyire?
– Kérsz egy kávét? – Kérdezte válasz helyett.
Örök igazság: minél később ébredünk, annál rövidebb a délelőtt. 12 óra 00 perckor, amikor a templom harangja is rázendített… belépett a szobámba Kriszta:
– Eljössz ebédelni?
– Elterebélyesedik a feneked! – kötözködtem, felhasználva az ő szavait, amelyek naponta legalább egyszer elhangzottak. – Nem is szoktál ebédelni, különben is nemrég reggeliztünk.
– Lenne kedvem bekapni valamit… – mosolygott.
– Az máááás! – Megértően bólogattam.
– Fogadjunk, hogy félreértetted! – nevetett. – Csak idéztem Editet, itt mondta a folyosón, és alig bírtam megállni, hogy ne javasoljak neki egy pasit… bekapásra.
– Csak ne engem! – csatlakoztam a vidámságához, mert vizuális képzeletemben megjelent Edit 60 centis magasságával és 120 kilójával…
– Mi a bajod vele? Be tudja kapni, nem?
– Nem terveztem kipróbálni, de a te bekapásod érdekelne.
– És ha hozatunk egy pizzát? Itt megennénk nálad.
– Ne tereld el e figyelmem, az eredeti ötlet jobban tetszik!
– Tudom, nincs is ellenemre, de valamit meg kellene dumálnunk, ezért gondoltam közös ebédre.
– Beszélgetni bármikor tudunk! – ellenkeztem.
– Cumizni is bármikor…
– Most?! – Felálltam, és mintha a nadrágom gombolnám, két lépést tettem Kriszta felé.
– Ülj vissza, bejöhet valaki… ! Meghallod, hogy tényleg fontos, amit mondani akarok… Különben meg elküldtem a tervet, ha ez téged nem is nagyon érdekel.
– Erről akarsz társalogni ebédidőben? – Felháborodásom csak látszólagos volt, hiszen másszor munkaidőben meg vígan diskuráltunk privát dolgokról.
– Kicsit, ha végre hagysz szóhoz jutni, erről csupán annyit akartam közölni, hogy kísérőlevélként a te nevedben azt kívántam, hogy „forgassák haszonnal”… ez jól hangzik, ugye?
– Mindig tudtam, hogy okos vagy! Csak makacs is!
– Akkor pizzát eszünk! – Asztalomhoz lépve fejből tárcsázta a pizza-futárt, miközben megfenyegetett, mert megsimogattam hátul a szoknyáját.
Éppen jókor hagytuk abba, ő a telefonálást, én a domborulatok elsimítását, mert közvetlen kolléganőm dugta be a fejét:
– Hozzak valamit enni… nektek?
– Köszi, rendeltem pizzát! – válaszolt Kriszta helyettem is, ha már a kérdés végét kettőnknek címezték. Majd, amikor ismét ketten maradtunk, hozzátette: – Látod, milyen jó, hogy nem hagyom magam mindenfélére rábeszélni? Mit látott volna a kedvenc, gondoskodó kolléganőd?
– Tényleg kedvenc, mondhatod komolyan is!
– Azt hittem, én vagyok a kedvenced… – játszotta a durcást.
– Te más vagy, nemcsak kolléganő, hanem neked van a legszebb popsid, bizalmas barát is vagy, cinkos…
– Cinkos… cinkos… – ízlelgette sokatmondóan a kifejezést.
Vártam, mi kerekedik ki ebből…
– Megadtad a végszót, én jövök! – Egészen komoly és határozott arcát is tudta néha mutatni. –
Reggel bent volt a főnök és hagyott négy borítékot a felső fiókomban… – Jelentőségteljes pillantás kíséretében hozzátette: – elintézésre.
– A szokásos? – kérdeztem, bár a válasz előre sejthetően: bólintás.
Nem új keletű szokás ez a borítékozós módszer. A címzetteken kívül mások is tisztában vannak vele, hogy diszkrét elintéznivaló lapul a kopertában, a főnök biznisze.
Kezdetben, amikor kinevezték, ahhoz ragaszkodott, hogy bizonyos ügyekben csakis ő tárgyalt, s kizárólag az ő ismerősei kaphattak megbízást a cégtől. Később, amikor olajozottan működött minden kapcsolat, kezdte leépíteni őket, és mindegyik helyébe a saját felesége – „a főnökné” – lépett, aki így egyre gyakrabban megfordult a cégnél, vele kötöttünk szerződést, ő adta a számlát… Persze, ezt a nagyszámú megbízást „a főnökné” tovább passzolta alvállalkozóknak, s megesett, hogy egyazon tevékenységre az alvállalkozó is nyújtott be számlát és „a főnökné” is. Nem kellett merész fantázia ahhoz, hogy a dupla kifizetés szimpla teljesítést takart, sőt többen tudni vélték, hogy az alvállalkozók is csurgatnak vissza a haszonból „a főnöknének”. De mindez már a múlté! A főnök családjában jelentősen leegyszerűsítették az ügymenetet: már nem is teljesítik a többnyire értelmetlen és felesleges megbízásokat, és így ezeket nem is adják tovább alvállalkozónak, hanem csak a számla érkezik zárt borítékban, amit a cégen belüli címzettek „pénzre váltanak”…
– Nem viszi túlzásba? – kérdeztem, ismét a válasz biztos ismeretében.
– A fene egye meg, már pofátlanság! – fakadt ki Kriszta. – Dupla hasa van már a jóléttől…
Úgy éreztem a hangjából, valami pohárféle torkig lett, vagy ha a sumák biznisz méreteit figyelembe vesszük: betelt az üst. A dupla-has viszont tagadhatatlanul találó, akár horizontálisan, akár vertikálisan igyekszünk értékelni ezen erősen eltúlzott tekintélyt!
Sem egyetértésemnek, sem ellenkezőjének nem adtam hangot, mert kétségek közt vártam, miben látja Kriszta az én szerepemet, arra tartalékoltam a véleményemet. Rosszat sejtettem…
– Annyi pénzért, amit egy-egy fiktív számláért felmarkol, én egy hónapot dolgozom… – zsörtölődött tovább. Baljós előérzetem beigazolódni látszott.
– Le akarod buktatni? – tettem egy kísérletet, hátha tévedek. – Lesz olyan, aki megoldja helyetted, már látszanak az előjelek…
– Nem bánom, ha lebukik, de addig én is akarok egy bizniszt, egy sajátot! – csattant fel a hangja.
Jól sejtettem!
Meghozták a pizzát, felszeleteltük, s mire eltüntettük a lapos dobozból…
– Mindig tudtam, hogy nagyon okos vagy! – hízelgett.
– Hülye vagyok, hogy hagytam magam rábeszélni!
– Te csak mondd, mit csináljak, és minden rendben lesz!
– Először is kell egy külső, megbízható személy…
– Ezt is bízd rám! Mikorra álljon melletted?
– Ne itt! Találkozzunk valahol, s majd én elmesélem neki, mi a dolga, már amennyi rá tartozik.
– Oké… Ma? – Kriszta lelkesedése túlcsordult, s ez engem elővigyázatosságra intett: nehogy a határtalan buzgalomban elfelejtsünk számításba venni egy apróságot…
Telefoncsörgésről megismerni, hogy belső hívás:
– Fel tudsz venni a sarkon? – Kriszta izgalommal átitatott hangja.
– Kisszék, ropi, szopósszáj?
Előszeretettel használtuk egymás között a rendőrös viccből átörökített idő-meghatározást. (Főrendőr a beosztottakhoz: egyeztessük óráinkat, nálam 12 perc múlva 12, azaz 11 óra 48 perc,… akinek digitális a kijelzője: ropi, ropi, kisszék, hóember!)
– Oké!
Pár perccel később kipirult arccal ugrott mellém, és ujjával jelezte az útirányt.
– Szopósszáj tetszene, mi? – Látva, hogy készségesen a nadrágomhoz nyúlok, hozzátette: – Fogd vissza egy kicsit!
Felújított, hőszigetelt panel, világos lépcsőház, második emelet. A csengő valamiféle indulót játszott. Nyílt az ajtó:
– Bocs, csak felöltöztem már kicsit…
Amennyiben ez a felöltözött állapota a magas, karcsú nőnek – aki teljes hosszában látni engedte combjait, és bal kezével mellei előtt olyan mozdulattal fogta össze a ruhát, hogy meggyőződésem szerint alatta nem viselt semmit -, akkor a legelszántabb nudistákon is akad még levetkőznivaló.
– Most értem én is haza, gondoltam, lezuhanyozok gyorsan, mire ideértek – hadarta, miközben befelé tessékelt minket.
Alig-öltözete mellett a magyarázat is zavart: valahogy ezt a típusú csajt nem tudom elképzelni zuhany alatt állva, csakis fejbúbra tekert hajjal, állig habban… A „zavart” természetesen a lehető legszerencsétlenebbül ideválasztott kifejezés, hacsak nem tekintjük az „izgatott” szinonimájának.
Ismerősnek tűnt azon túl is, hogy alakja Krisztáéra emlékeztetett. Bizonytalanságomat látva segített azonosítani:
– Együtt pisiltünk egyszer, így, hármasban…
A „haltanya”! Megvan! Őt emlegettük már az előző este…
Emlékezetes alkalom számomra, amikor útközben megálltam lábakat megmozgatni, haláltanyának olvastam a haltanya feliratot, majd figyelmetlenségem folytán a két guggoló-pisilő lány közelében intéztem el én is a dolgom. Különösen a vontatott öltözködésük felejthetetlen, ahogy élvezték kíváncsi pillantásaimat…
Meglepően gyorsan megbeszéltük a Kriszta barátnőjére háruló teendőket.
– Minden világos, benne vagyok – jelentette ki. – Pecsételjük meg!
Mindenkit megelőzve felállt, hozzám hajolt, s miközben két puszit adott az arcomra, jól megfigyelhettem nemcsak maroknyi, csúcsos cicijeit, s valami csillogósat a köldökében, hanem sima punciját is. Másik kameraállásból – amikor Krisztát puszilta – megcsodálhattam valószínűtlenül gömbölyű popsiját, és meggyőződhettem a punci előbb nem látott részének csupaszságáról is.
– Isztok valamit? – kérdezte a puszikon túlesve. – Azt hiszem, csak pálinka van itthon.
– Jöhet! – Kriszta arcáról nem múlt el izgalmának piros jele.
– Nekem egy pohár víz megteszi… – szóltam a sofőr szerénységével.
A barackpálinkának jó illata volt, a lányok kimelegedtek.
Mindenről beszélgettünk, csak éppen a közös akciónkról nem, a szomszéd felől mulatós zene tört át a vékony falon…
Üvegből húztak jókorákat felváltva. Fogtam az egyik poharat és elindultam vizet keresni magamnak.
– Ó, csak a páleszt hoztam, neked elfelejtettem az innivalót! – Kriszta barátnője felugrott, kikapta a kezemből a poharat, és száguldott a konyha felé, ruhaszerűsége féllépésnyire lobogott mögötte.
Szorosan követtem, és a célnál beleütköztem.
– Ez jólesett! – kacagott. – Ismételjük meg!
Derekánál fogva magamhoz rántottam, és élvezettel néztem, ahogy a cicik mégsem fúródnak belém, hanem – amennyire tőlük telik – kissé hozzám simulnak.
– Megkóstolod? – Kinyújtotta a nyelvét, és fogalmam sem volt, hogy arra gondolt-e, vagy a pálinkára, óvatosan, majd mind nagyobb részt a számba véve, ízlelgettem.
Nekitoltam egy álló konyhaszekrénynek, egyik kezemmel a popsija alá nyúltam, másikkal bepréselődtem közénk, és a ciciket markoltam felváltva.
Kihallatszott, ahogy Kriszta megkísérli énekelni az egyik mulatós nótát, szövegét csak lalalázva, dallamát gyakran eltalálva.
Barátnője – még mindig a nyelvét kínálva, és kéjesen morogva mellé – gyors mozdulatokkal kiszabadított a nadrágomból, és szorosan, két kézzel fogta meredten álló szerszámomat.
– Megkóstollak – közölte. Nyelvét talán vissza sem húzva leguggolt elém, és ahogy a nagymacska teszi kicsinyével, többször, aprólékosan végignyalogatott.
Bizsergető érzés követte nyelve minden mozdulatát, ahol pedig már régen járt, azon pontokon a konyhai levegő zizzenése dúlta fel nyugalmamat, hogy aztán újra a nedves, forró, piros nyelv részesítse lokális szaunázásban. A színek jelentősége persze eltörpül ilyen helyzetben, ahogy a konyhaasztalon pihenő néhány valószínűtlenül rikító-sárga porcelánra is csak egyre hangosodó koccanásuk folytán figyeltem fel, amikor tehetetlenül, magamat fel- és megadva nekitántorodtam a fehér bútornak.
Kakukkos óra rekedtes jelzése felelgetett a mulatós zenére, ezek két oldalról döntögetve a vékony falakat, semmibe véve a tányércsörgést, határozottan beléptek kettőnk közös intim szférájába.
Karmesterként álltam a kakofónia kellős közepén, lenézve pálcám félig elmerülni látszik, hogy újra fénylőn előbukkanjon, a partitúra csomagját zongoraművésznőhöz illő hosszú ujjak babrálják, birizgálják, sarokba szorítsák, előrehúzzák és körbekerülgessék.
A kitárt ajtókon átcikázó „lalala” már nem próbálkozott a librettó megfejtésével, hébe-hóba,
vagy annál ritkábban – a szomszédból vezérelt dallamívekhez képest tekintélyes késéssel – némi hasonlatosságot mutatott.
Kiszáradt a szám, bár a régóta áhított egyetlen pohár vízhez létfontosságú mindahány kellék karnyújtásnyira várakozott. Kevéssel közelebb ennél, egy izgő-mozgó fejen ősrengetegnyi selymes hajban jólesően merültek el ujjaim.
Dirigálásra teremtett, átlagnál vastagabb vesszőm mind mélyebben veszett el az élvezetek harmóniájában. Mély hangok, torokhangok… Be kell vallanom, hogy a szex-szimfóniának ez a tétele számomra nem jelent különösebb izgalmi megrázkódtatást, ami alighanem abból adódik, hogy a csúcsponttól távolodva mind kevesebb a muzikalitásra kiélezett, élvhajhász sejt. Ha a zenész nemcsak a fúvóka végét kapja be, hanem lassacskán az egész hangszert, azzal csökkenti saját virtuozitása esélyeit, ugyanakkor el is fogynak a hangok… Vizuálisan viszont fenomenális! Fejemet derékból félrehajtva, hajkoronát összefogva bámultam a szólót.
A fejünk felett fúrás kezdődött. Nem fogorvosi, a zümmögős fajta, de nem is a kétkezesen betonszaggató, ám elnyomott minden más hanghullámot. Az alsó lakók még nem érhettek haza – hol kujtorognak ilyenkor?
Az a valami, amit belépésünkkor ruha gyanánt viselt – amibe hirtelen „felöltözött már kicsit” – függetlenítette magát, olyan kétlépésnyire távolodott tőlünk, így már semmi nem takarta Kriszta barátnőjét, aki a mély jelek szerint jó úton jár ahhoz, hogy apránként az én barátnőmnek is tekinthetővé váljon. Kezdett világossá válni, miért időzött el annyit Kriszta a „szopósszáj” kifejezésemnél.
A közepes teljesítményű fúró hatékonyan közelített felülről, használható ötletet adva ahhoz, hogy mielőbb cselekedjek. Vállainál fogva felsegítettem a térdelve guggoló szépséget, finom de határozott mozdulattal jeleztem, hogy hasával az asztallapon, helyezkedjen el a rikítóan sárga tányérok zirgelődős-fészkelődős társaságában. Mosolyogva követte a néma jelzéseket, sőt önkéntes alapon megnyitotta combjait.
Olyan látvány tárult elém!… amihez nincsenek szavaim. A konyhaasztalon található karcsú derék a lap széléhez közeledve kiszélesedett és két szabályos félgömbben folytatódott, amik hirtelen fordulóval lefelé, két hosszan elnyúló combban értek véget számomra. Igen, biztos vagyok benne, hogy a konyha kövezetéig tartott a látvány, de az én tekintetem megfeneklett a kanyarban. Rajtam volt a guggolás sora! Masszírozó kézmozdulatokkal ismerkedtem a popsival, mohó arcomat befúrtam a félgömbök közé, óvatosan harapott meleg lehelettel és ismeretlent kipuhatolni vágyó nyelvemmel birtokba vettem.
Nem tartott sokáig az ismerkedés, mert mind sürgetőbb érzés biztatott eredeti szándékom kivitelezésére. Nyelvem után karmesterpálcámat helyeztem a formatervezett kottatartó völgyébe, és kéjesen végigvezettem az útvonalon.
A közepes erejű fúró minden lyukat elintézett, fáradtam elhallgatott, visszaadva a teret a mulatós nótáknak, a „lalalának” és – micsoda időzítés! – az éppen pihegő kakukkos óra irányából egy kisebb teljesítményű porszívónak. A feladat adott: a fúró munkáját kell átvennem!
Hangtalan üzemmódban, a lehető leglassabban, minél tovább tartson, bevezettem a fúrómat egy kisujjnyiból készséges méretűvé táguló, mégis szűkös helyet biztosító, forró és nedves nyílásba. Csípőm előre-, vállam és fejem hátrafelé tolva tekintetemmel is követtem a komótos mozgást, amely olyannak tűnt, mint amikor dízelmozdony mögé játékvonatot kapcsolnak, és nem akarja pillanatok alatt célba-repíteni, ezért erejét visszafogva, kíméletesen, játékosan húzogatja.
Kriszta egy újabb nóta refrénjét ismételgetve talán a pálinkásüvegben rejlő maradékot tanítgatta e fülbemászó, de nyálas műfajra. Barátnője aprókat sikoltott, pontosan megbolonduló metronómhoz hasonlóan gyorsuló mozgásommal megegyező ütemben.
A tempót már nem lehetett fokozni, a karmester pálcája tust vezényelt… Ha jött volna hang kiszáradt torkomból, gyorsan megkérdezném: hová?… A nemrég még egyezségünk puszival megpecsételését javasló, majd kóstolást indítványozó csaj mintha megértette volna ki nem mondott dilemmámat, visszaguggolt a lábam elé, és mosolygós arcával felfogta a milliószámra érkezőket. Elkésett cseppekkel nem törődve, ismét kóstolást tartott, amikor mindennél érzékenyebben reagálok az érintésre.
Végezetül a korábbi állapotánál alaposabban felöltözött, még valamiféle övet is megkötött markomba-simuló derekán.
– Meghagytam a részed! – Kriszta láttunkra abbahagyta a harsány dudorászást, mutatta a pálinkásüveg alján fészkelődő folyadékot. Vidáman kérdezte barátnőjétől: – Sikerült megitatnod legkedvesebb kollégámat?