Valami olyat kell tennie, amit nehéz, de a parancsának így is engedelmeskedve ő maga alázkodik meg. Hamarosan meg is találta a megfelelő, ott a tűzhely!
– Nos, akkor halld óhajom! Odakúszol a tüzhöz, parazsat veszel ki a megkötözött kezeiddel, és idehozod nekem! Indíts! – kacagott a kegyetlen úrnö. Látni akarom, hogy legyőzöd fájdalmadat az én kedvemért, és engedelmezkedsz!
A szerencsétlen férfi, aki a kezét mászáshoz sem tudta használni, hernyóként kúszva a padlózaton közelítette meg a tűzhelyet. Ahogy háttal a tűz felé fordult, és a forróság elöntötte kisebzett bőrét, arca eltorzult. Nem mert azonban ellenkezni. Centiméterenként kúszott közelebb a tűzhöz, de minden percben úgy érezte, nem bírja tovább. Mégis kitartóan küzdötte magát a parázs felé, iszonyú kínok között.
– Nagyon helyes! – mosolygott elismeröen Dominika kisasszony, aki végig ott állt mellette, pálcával a kezében – nem is gondoltam volna, hogy ennyire engedelmes is tudsz lenni… A teljes történetet itt olvashatod el.

Igazán kedvelem az erotika minden formáját, de előszőr magam is meglepődtem, mikor rájöttem, nagy élvezetet nyújt számomra a férfiak lelki, néha testi megaláztatása. Hírtelen jött a felismerés. Nem mindenki váltja ki belőlem, de aki igen, az egy egész életen át kell, hogy szolgáljon becsülettel. István szolga történetét osztom most meg veletek. Amikor kidobtam, megparancsoltam, tegye közzé történetem mindenki számára, hogy ezzel is megalázzam és bizonyítsam felsõbbrendûségem.

Istvánnal egy évfolyamba jártam az egyetemen, kiszipolyoztam, kifacsartam és alázatos szolgát csináltam belõle. Örömmel, megelégedéssel tapasztaltam meg mellette, hogyan kell egy fiút szolgává tenni és megalázni. Néhány évig ő végezte a házimunkát helyettem, háztartási rabszolgaként testi-lelki fenyítést kapott tõlem. Már legalább féléve járt velem – számára csak Domina Alexa volt nevem – amikor mind inkább firtatni kezdtem, vannak-e titkos vágyai és melyek azok?
Sokáig ellenállt a kísértésnek, hogy elmondja nekem, hogyan is szokott maszturbálni: kegyetlen, domináns nõkre gondolva. Én éreztem valamit benne ebbõl, mert újra és újra felhozta a témát, a legváltozatosabb helyzetekben. Végül egy nyilvános helyen – egy étteremben – bevallotta nekem.
Úgy viselkedtem, mintha nem nagyon érdekelne a dolog. Nem figyeltem különösebben, kapcsolatunk a régi maradt, egészen egy téli délutánig, amikor is Edittel, legjobb barátnõmmel összefutottunk a metróban. Edit kedves, vékony, nagymellû lány, aki mindig nagyon nõiesen öltözködik, és sokszor láttam, amint kemény fiúkat csavart napok alatt az ujja köré.
Szóval Edit kedélyesen – és jó hangosan a megállóban – megjegyezte Istvánnak, hogy hallja tőlem, hogy mazochista.
Meg sem tudott szólalni meglepetésében, persze mindent letagadott. Edit szívbõl nevetett, és közölte, hogy be fogja neki bizonyítani, hogy egy kis mazochista féreg, aki térden fog csúszni elõtte és elõttem pláne.
Persze, ő még mindig tiltakozott.
Edit kedélyesen arcul legyintette bõrkesztyûs kezével, és leszállt a metróról.
Zavarodottan ment haza István. Még aznap felhívott, de nem voltam hajlandó beszélni vele errõl. Nagyon lekezelõen annyit mondtam, hogy kussoljon, nem ezt érdemlem tõle és holnap délután jöjjön át hozzám.
Meg is jelent a megbeszélt idõpontban. Kedvesen ajtót nyitottam, szüleim még nem voltak itthon.
-Na mi a problémád, édesem? Kérdeztem halkan, és leültem.
-Miért beszéltél errõl a barátnõidnek? És kinek mondtad még el? És egyáltalán, miért mondtad el, én nem is gondoltam komolyan.
Igen? – kérdeztem, és keresztbe vetettem lábam. Ekkor vette észre, hogy fekete harisnyanadrág van rajtam, de nem a szokásos papucs, hanem egy nagyon magas sarkú, fekete cipõ.
Csönd volt közöttünk. Ő dühösen nézett rám, én felsõbbrendûen mosolyogtam.
Akkor megmondanád, hogy mi ez a folt a csizmámon? – kérdeztem hirtelen, és az elõszobában álló fekete csizmám felé legyintettem.
Elvörösödött. A csizmám mindig is nagyon izgatta. Legutóbb, amikor nálunk volt, meg is kértem, tegyen már rendet a cipősszekrényben, amíg én átszaladok jegyzetekért egy barátnőmhöz.

Akkor megtalálta a sok gyönyörû cipõmet egymásra dobálva, rajta a táskámat, és néhány más ruhadarabom is. Csizmámat csókolgatva maszturbált, de nem fogta fel, honnan tudom?
Egyszerûen nem tudta megállni, hogy ne elégítse ki magát fenséges csizmám elõtt.
-Kedvesem – és ekkor felálltam a fotelbõl, gyere csak velem – mondtam, és ő követett. Az elõszobába mentünk.
-Behoznád a csizmámat? Kérdeztem könnyedén.
-Miért? Kérdezte, mire én csak a fejemet csóváltam, és azt mondtam félvállról: hozd csak ide, szolga!
Nem tudott ellen állni. Lehajolt, óvatosan felemelte, és behozta a szobába. Keresztbe vetettem lábam, és jobb lábfejemmel ágaskodó pénisze felé legyintettem.
-Csak nem egy kis merevedés, kedvesem? Lépj közelebb, majd én ápolom – mondtam.
Közelebb lépett hozzám, én pedig cipõmmel végig simítottam a nadrágját. Majd felálltam, és teljes erőbõl tökön rúgtam. Összegörnyedten állt, de láttam, hogy az erekciója nem múlt el. Nyöszörgött, de én továbbra is a legártatlanabb hangsúllyal megkérdeztem: csak nem fájt, édesem?
Na, mi az? Vetkõzz le! – szólítottam fel, és ő szó nélkül eleget tett kérésemnek. A pénisze kõkemény volt. Ott álltam elõtte. Olyan érdekes volt, nála negyven kilóval könnyebb vagyok, három évvel fiatalabb, és ott állok fekete tűsarkú cipõben, fekete csillogó harisnyában, az arcát simogattam és ő elõttem térdelt.
-Na mit is akartál kérdezni, kedvesem?
Alig nyikkant meg, egy hatalmas pofon csattant az arcán. Ki mondta, hogy beszélhetsz? Kérdeztem, és kényesen megigazítottam harisnyámat, hogy körmeim alatt sercegett a nylon.
-Na, ki mondta, hogy beszélhetsz? Kérdeztem még egyszer, mire ő felel: senki.
A válaszom még az elõbbinél is nagyobb pofon volt, majd elölrõl ismét tökön rúgtam. Mivel heréihez kapott és elõre görnyedt, mögé léptem, és többször erõsen a golyóit markoló kezébe rúgtam. Ezt addig nem is hagytam abba, míg néhányszor el nem találtam a mogyoróit. Erre már alázatosan könyörögni kezdett nekem.
-Na ez már jobban hangzik, szolga! Nevetve kérdeztem tőle: fájt, szolga? – mire ő rebegve mondta, hogy igen.
-Ha azt akarod, hogy épp bõrrel megúszd, akkor gyorsan alázkodj meg elõttem! Elõre léptem egyik lábammel, csókra tartva cipõbe bújtatott lábfejem.
Csináld, szolga, mindig is erre vágytál, nem?
-Igenis, úrnõm! -mondta, és megcsókolta a cipõmet.
-Mit csinálsz, kedvesem, kéredeztem.
Mondd ki hangosan, mit csinálsz?
-Alázatosan megcsókolom úrnõm cipõjét! – mondta, amire a válaszom halk kuncogás volt.
-A bokámat is megcsókolhatod, szolga! Vetettem oda.
Megcsókoltam, és nem is hagytam abba még jó ideig.
-Elég! Csattant fel a hangom, és felvettem a telefont az asztalról.
-Te maradsz a helyeden! Vetettem oda, miközben egy picit arrébb sétáltam tárcsázás közben.
-Halló, szia Edit, Alexa vagyok!
Hallottam, amint mondja.
-Igen Edit, itt van nálam. Szeretnél vele beszélni?
Remegett a gondolatra, hogy ezzel a szõke, kegyetlen lánnyal kelljen beszélne, miközben meztelenül, négykézláb állt alőttem, barátnõje, Úrnője elõtt. Mielõtt feleszmélhetett volna, már csettintettem felé, hogy álljon fel, és jöjjön. Ő balgán felállt. Hatalmas csattanással landolt ezúttal bal lábfejem a heréin. Nyögve görnyedt össze.
-Ha azt mondom ide, térden csúszol, kedvesem! -jelentettem ki ellentmondást nem tûrõ hangon. Közben befogtam a telefonkagylót.
Térdre állt, odacsúszott a fenekemhez. Érezte a harisnyám, a szoknyám illatát – észrevettem, hogy megszagolta.
-Tetszik? Jó, mert mostantól te fogod mosni, úgy, mint a harisnyáimat is, de most Edit akar veled beszélni – mondtam, és odatartottam a hallgatót.
-Te mit csinálsz éppen? – kérdezte egy szarkasztikus nõi hang.
-Alexával vagyok – mondta, mire felemeltem a kezem, hogy pofon üssem. Rám nézett, a pofon el is csattant. Majd mégegy, nehogy elfelejtse, hol van.
-Ez mi volt? – érdeklõdött ártatlanul Edit.
Felnézett rám, hát utasítottam: mondd meg neki, vagy…
-Alexa megpofozott, mondta habozás nélkül.
-Hogyhogy megpofozott? Egy ilyen erõs fiút, mint te?
-…
-Na mi van, talán megint megpofozott?
-Nem – puff, tenyerem ekkor ismét csattant az arcán. Sírni kezdett.
-Na mi van, mi folyik ott? -kérdi Edit?
Felnézett, és én gúnyosan az arcába mosolyogtam.
-Mondd meg neki, ki az Úrnõd, és mit csinálsz, mit csináltál!- mondtam.
-Edit az van – látta, amit a kezem felemelkedik – szóval itt térdelek Alexa elõtt meztelenül, és csókolgatom a cipõjét.
Hatalmas kacaj a vonal túlsó végérõl, több lány hangja is egyszerre.
-Edit, ki van ott?
-Kuss legyen szolga! Mondta Edit fuldokolva a nevetéstõl – mondd szépen, mazochista vagy!
Alexa elégedetten bólintott.
-Igen, Edit, mazochista szolga vagyok, Alexa szolgája. – a vonal túlsó végén hatalmas kacaj. Hát, így kezdődött Edit segítségével Úrnői pályafutásom.

Susan Wilson tekintélye észrevehetően megnőtt azután a nevezetes péntek után. A kisebbek már korábban is tisztelték, de mostantól az idősebbek is respektálták és elfogadták. Teltek a napok, és Susan egyre magabiztosabb és nyugodtabb lett. Ekkor, mint derült égbol a villámcsapás érkezett a baj.
A két felsős – Linda Winner és Charlotte Palance -, akik olyan kegyetlen fenyítést szenvedtek el Susan-tól, eltérő módon dolgozták fel magukban a történteket.

Charlotte, aki egyébként is csendesebb és visszahúzódóbb volt társánál, úgy érezte, hogy megérdemelte a fenyítést, és bár egy ideig haragudott az előjáróra, de ahogy csökkent a fájdalma, úgy mérséklődött az ellenérzése is. Linda viszont nem tudott megbocsátani és állandóan az járt az eszében, hogyan tudna bosszút állni. Elhatározását csak fokozta a megalázás, amit a fenekelést követő héten kellett elszenvednie. Pótbüntetésként két hónapig a gyűlölt egyenruhát kellett viselniük, ez már magában is éppen elég volt. Ráadásul Susan minden reggel az iskola kapujában várta oket, és aprólékosan ellenőrizte ruházatukat; ha a legcsekélyebb hanyagságot észlelt, azonnal megtorolta.

Charlotte mindig pedánsan ügyelt a kinézetére, ezért csak ritkán került bajba, Linda viszont állandóan gyurött és hiányos öltözékben jelent meg, Susan nagy örömére. Ilyenkor jobb esetben csak a tenyerét kellett kinyújtania néhány zsibbasztó vonalzó-ütésre, de az is előfordult, hogy az osztályaikba siető diáklányok előtt kellett előrehajolnia, és elszenvednie pár ütést a paddle-val. Ezek a nyilvános fenyítések csak még jobban szították Linda dühét.
Linda Winner nem volt teljesen buta, jól látta, hogy Susan népszerűsége mennyire megnőtt. Ezért elhatározta, hogy most senkit sem avat be a terveibe, hanem egyedül hajtja végre a bosszút, így legalább titokban tudja tartani és nem árulja el senki. Persze ezt könnyebb volt elhatározni, mint végrehajtani, de Linda nem adta fel, szorgalmasan kereste a lehetoséget, amikor lecsaphat. Kitartását végül siker koronázta, éppen akkor, amikor lejárt a büntetésük.
A St. Adrian iskola rendszeresen helyet kapott a kisváros újságjában, ahol havonta egy oldal állt rendelkezésre, hogy beszámoljon az iskolában történtekről, hírekről, fontosabb eseményekről. Itt persze sohasem jelent meg semmi igazán fontos, csak a szokásos események – évnyitó, jótékonysági bál, nyílt nap. – rövid leírása, és természetesen mindig csak a jó dolgok, amik nem csorbították az iskola hírnevét. A cikkeket mindig az előjárónak kellett ellenőriznie, mielőtt eljuttatták a kiadóba, és az ő felelőssége volt, hogy csupa szép és kellemes történet jusson el az olvasókhoz. Susan nem igazán szerette ezt a feladatát, de azért becsületesen elvégezte.
Eddig mindig személyesen adta le a cikkeket a szerkesztőségbe, de ezen a szerdán kifutott az időbol és rohannia kellett edzésre. Miután átfutotta az írást, amelyet egyik osztálytársa készített az iskola kosárlabda csapatáról, megkérte az egyik alsóst, hogy vigye el azt helyette a kiadóba. Pénteken korán reggel az igazgató hívatta az irodájába. Nem gondolt semmi rosszra, máskor is előfordult már ilyen. Mikor azonban meglátta, hogy Mr. Kerwin milyen ideges és mérges, kezdett aggódni egy kicsit.
– Ez micsoda? – kérdezte a férfi, egy papírlapot lobogtatva.
– Nem tudom, Uram! – értetlenkedett Susan, mivel valóban nem sejtette, mit is akar az igazgató.
– Tegnap este felhívott az újság tulajdonosa, hogy tényleg megakarjuk-e jelentetni azt a cikket, amit küldtünk. Én persze semmiről sem tudtam, de pár perc múlva megérkezett a fax, és azonnal világos lett minden. Hogyan gondoltad, hogy ez a szemét az újságban megjelenhet?
– Én… nem értem, Uram – dadogta Susan idegesen. Az a cikk a kosárlabda csapat sikeres szerepléséről szólt. Persze nem egy Purlitzer-díjas alkotás, de…
A férfi felállt, és szótlanul Susan kezébe nyomta a lapot. Ahogy a lány olvasta, úgy lett egyre fehérebb. Az általa ellenőrzött és továbbküldött írás helyett egy teljesen idegen szöveget talált. Ez még igazán nem is lett volna olyan nagy baj, de a tartalma… Ez is a kosárlabdáról szólt ugyan, de a győzelmek helyett azt taglalta, hogy a csapat férfi edzoje hogyan használja ki a helyzetét és molesztálja a lányokat.
– Ez nem lehet… – kiáltott fel Susan, mikor a végére ért. – Én nem is láttam ezt az írást… Csak nem gondolja, Uram, hogy én… ilyet…
– Én csak annyit tudok, hogy ha az újság egyik munkatársa nem eléggé figyelmes, akkor a jövő héten az iskoláról beszélt volna mindenki. A te feladatod, hogy megfelelő cikkek jelenjenek meg az újságban, nem?
– De igen, Uram – hajtotta le magadóan a fejét a lány. Agyában lázasan kutatott, hogyan is történhetett ez meg. És lassan kezdett rádöbbenni, mekkora bajba is keveredett.
– Akkor hogyan tudod ezt megmagyarázni?
– Nem tudom… Vicky – Vicky Braun, ő írta ugyanis a cikket -, szerda délben lett kész, én átnéztem, kijavítottam néhány helyesírási hibát, de más gond nem volt…
– És akkor hogyan cserélodött ki erre a… szemétre! Gondolom végig nálad volt, amíg el nem vitted a szerkesztőségbe?
– Nos… Mivel Vicky késett egy kicsit, és nekem… rohannom kellett az edzésre… Ezért megkértem az egyik alsóst, Lisa Cadkey-t, hogy vigye el helyettem.
– Kezdem érteni a dolgot. Remélem tisztában vagy azzal, hogy a hanyagságod majdnem katasztrófát okozott! Egy előjáró nem viselkedhet így, neki az iskolát minden körülmények között védenie és óvnia kell. Természetesen ennek komoly következményei lesznek rád nézve, de először tegyük rendbe ezt az egészet. Most azonnal megkeresed Vicky Braun-t, és elviszed az eredeti cikket az újsághoz. Azután estig kapsz időt, hogy tisztázd, mi is történt. Ma este 8-kor várlak a lakásomon!
– Igenis, Uram! – felelte Susan.

Míg az osztályterem felé sietett, végiggondolta, milyen következményei lehetnek a dolognak. A fenyítést biztos nem kerülheti el és meg is érdemli. Persze most minden Mr. Kerwin kezében van, ő dönt a sorsáról. Egy sima fenekeléstől – amiben nem nagyon reménykedhetett -, egészen a nyilvános vesszőzésig és az előjárói posztról való leváltásáig – ezt talán mégsem? -, minden megtörténhet. De erre még ráér gondolni késobb, most fontosabb teendoi vannak.
Szerencsére Vicky-nek volt egy másolata a cikkről, így az első feladatot hamar teljesíteni tudta, és még idejében ért az újság kiadójához. Ezután Lisa-t vette elő. Az alsós először úgy tett, mintha semmiről sem tudna, de amikor Susan a nádpálcával fenyegette meg, lassan mindent bevallott. A tizenhárom éves, alacsony termetű lány rémülettől el-elcsukló hangon mesélte el, hogy nem ment egybol az újsághoz, hanem először megállt a barátnőivel az egyik cukrászdában. Eléggé elment az idő, és amikor indulni akart volna tovább, sehol sem találta a cikket. Többször is átkutatta a táskáját, de nem lelte. Megijedt, hogy fenyítést fog kapni, egész éjszaka alig aludt. Másnap már éppen szólni akart az előjárónak, de előtte még egyszer átnézte a táskáját. És nagy csodálkozására, legfelül ott volt az az elátkozott papír. Ekkor gyorsan elrohant vele a kiadóhoz, és reménykedett benne, hogy nem fog feltunni a késés. De úgy látszik, minden kiderült.
Susan lassan megemésztette a hallottakat, és érezte, hogy közelebb került a rejtély megoldásához. Megnyugtatta a remegő alsóst, hogy komolyabb dologról van szó, mint egy késés, majd alaposan kikérdezte, lépésről lépésre. Akkor kezdett igazán gyanakodni, amikor megtudta, hogy Linda Winner is ott volt a cukrászdában, és véletlenül felrúgta Lisa táskáját. Persze semmi szándékosság nem volt benne, még segített is összeszedni a kiszóródott könyveket. „Az nem lehet, hogy Linda ilyet tett volna…”, gondolta magában Susan. „Persze haragszik rám, és örülne, ha büntetést kapnék, de itt nem csak rólam van szó… De más meg nem lehetett.

Észrevehette a cikket, amikor kiborult a táska, könnyen el is tehette, otthon megírhatta a másikat és másnap visszacsempészhette Lisa táskájába.”
Ismét elrohant az újsághoz és elkérte a botrányos cikk eredetijét. Ezen világosabban látta, amit az elmosódott faxon csak gyanított: míg Vicky a saját cikkét számítógéppel írta és nyomtatta ki, ezt a másikat írógéppel készítették! Most már csak a titkárnőt kellett megkeresnie és rövid könyörgés után kezében volt Linda Winner egyik kérvénye, amivel össze tudta hasonlítani a bizonyítékot. első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy ugyanazzal a géppel írták mindkét dokumentumot.
Este egy kicsit nyugodtabban érkezett Mr. Kerwin házához. A férfi egyedül élt kertvárosi, nagy házban. Egy kicsit enyhültebben fogadta a lányt, mint reggel, aki röviden tájékoztatta, mit végzett.
– Szóval azt állítod, hogy Linda Winner kicserélte az eredeti cikket és ezt a… szemetet tette a helyére, csak azért, hogy neked ártson? – kérdezte az igazgató hitetlenkedve.
– Igen – felelte határozottan Susan. – Nagyon haragszik rám, amiért előjáróként többször is megfenyítettem. Tudta, hogy ha egy ilyen cikk megjelenik, akkor én tölthetem be tovább ezt a posztot, sot nyilvánosan meg is vesszőznek. Szerintem ezért mindenre képes lenne.
– Értem.
Egy ideig mindketten mély hallgatásba merültek, amit végül a lány tört meg:
– Uram… Jól tudom, hogy komoly büntetést érdemlek a figyelmetlenségemért… és én.. el is fogadom… De… nem lehetne… valahogy…, hogy továbbra is előjáró maradhassak?
A férfi egy ideig figyelmesen nézte a lehajtott fejű lányt, és lassan körvonalazódni kezdett benne a megoldás.
– Nos, tekintettel az eddigi munkádra és figyelembe véve, hogy nem történt komolyabb baj, nem látom okát, hogy másik előjárót válasszak. De azért emlékezetes leckében kell részesülnöd, meg kell tanulnod, hogy egy ilyen fontos beosztás a legcsekélyebb figyelmetlenséget sem tűri el. A büntetésed három részbol áll. először, ma este kapsz egy fenekelést, kézzel, a meztelen popsidra. Két nap múlva, ugyanebben az időben ismét találkozunk itt, akkor a paddle-val kapsz egy alapos verést. Újabb két nap múlva pedig a nádpálca következik; tizekét ütés, szintén a meztelen fenekedre. Úgy gondolom, ez elég emlékezetes lesz a számodra.

Susan megkönnyebbült, hogy legrémesebb álmai nem váltak valóra, de ugyanakkor meg is rettent a büntetés mértékétől. Az első fenekelés nem igazán félelmetes, a paddle-t is el lehet éppen viselni, de a nádpálca… És így, hogy előtte kétszer is kipirosítják a seggét…
– Egy igazgató és előjárója között szorosabb kapcsolatnak kell kialakulnia, mint általában – köszörülte meg a torkát a férfi, felriasztva gondolataiból a lányt. Ezért, kiegészítő büntetésképpen, mindhárom alkalommal nem elegendő csak a fenekedet lemezteleníteni, hanem… Azt szeretném, ha teljesen meztelenre vetkoznél.
Susan szíve nagyot dobbant ezekre a szavakra. Egyszerre háborodott fel, és kezdett egyre fokozódó izgalmat érezni. Tulajdonképpen azóta, amikor a férfi első alkalommal elfenekelte, vágyott az ismétlésre, és esténként fantáziált is róla. De most megrémült, hogy mindez valóra válhat. A férfi közelebb lépett hozzá, és megsimogatta a haját.
– Nem kell félned, a dolog teljes egészében a mi titkunk marad.
A lányban végül győzött az egyre hatalmasabb vágy, és vörös arccal kezdte kigombolni a blúzát. Pár perc múlva tizenhét éve teljes szépségében állt a férfi előtt, kicsit büszkén, bár azért kerülte annak a tekintetét. Mr. Kerwin elbűvölten érintette meg a melleit, addig simogatva a halmokat és morzsolgatva a kicsiny bimbókat, míg végül a lány nem bírta tovább és hátralépett. Az igazgató a kanapéra ült, Susan pedig engedelmesen követte, és ráhasalt a térdére. A férfi nem kezdte el azonnal a fenekelést, először még lágyan dörzsölgette a remegő félgömböket, ujjaival időnként a lány combjai közé is betévedve, megsimogatva nedves rejtekét.
Azután hirtelen teljes erejébol lecsapott a feszes célpontra, amivel csak még inkább fokozta a lányban a feszültséget. Mr. Kerwin felváltva ütötte a két félgömböt, egyre gyorsuló ütemben, egészen addig, míg Susan fel nem kiáltott a fájdalomtól. Ekkor ismét simogatni kezdte a vörösödő halmokat, kellemes zsongássá fokozva a csípős, égető érzést. A lány ekkor már teljesen elvesztette önuralmát, kéjesen megemelte csípőjét, odakínálva a férfi kezének. Az igazgató pedig nagy szak-értelemmel játszott ezen a hangszeren; néhányszor lecsapott a feszes húsra, majd egy ideig simogatta azt.

Susan szinte nem is érezte már a fájdalmat, csak a kéjt. Amikor a férfi végül befejezte a fenyítést, és elengedte, a lábai alig tartották meg. Gyorsan felkapta a ruháit, és kirohant a fürdoszobába. Csak mikor hazaért, akkor tudatosult benne, hogy az igazgató elég alaposan ellátta a baját, ekkor kezdett csak kényelmetlenné válni a verés hatása

Susant megelégedéssel töltötte el a lány megalázkodása. A következő ütésekbe kevesebb erőt adott, de annyira elegendőt, hogy Charlotte minden alkalommal felkiáltson a fájdalomtól. A nyolcadik után egy kis szünetet tartott, és a folyamatosan zokogó lányhoz hajolt.
– Habár te nagyon szemtelen voltál velem – suttogta a fülébe – én megbocsátottam neked.
Ezért kaptál kevesebbet. Ez az utolsó kettő viszont legyen figyelmeztető a számodra, legközelebb mindegyik ilyen lesz.

Charlotte egy pillanatra felé fordította könnyáztatta arcát, majd megadóan lehajtotta a fejét. Susan megállt a lány felett, megragadta a bugyija gumiját és erős mozdulatokkal feszesre húzta. Chalotte összerándult, amint a szövet megkínzott bőrét végigsúrolta, de az elöljáró addig ráncigálta, amíg másik popsijának alsó része teljesen meztelen nem lett. Felemelte a nádpálcát és óriási erővel csapott le erre a különösen érzékeny területre, amit most már semmi sem védett. Charlotte egy furcsa hangot hallatott, teste ívben megfeszült és a kiáltása szinte bentragadt a torkában. Pár másodpercig szinte megmerevedve így maradt, majd visszahanyatlott, és han-gosan kiabálni kezdett:
– Auuuuu! NE… neeeee… Áááááááá! Kérlek….
Susan ebben a pillanatban ismét lecsapott, szinte ugyanarra helyre. Az eredmény-nyel teljesen elégetett volt. Charlotte szinte hisztérikusan felsikoltott, kezeit hát-rakapta – aminek a hatására szinte fejre bukott -, és sokáig csak azt tudta ismételgetni:
„Ne! Ne!”
Susan türelmesen kivárta, amíg a megfenyített lány magához tér valamennyire, addig legalább saját magának volt ideje pihenni egy kicsit. Nem felejtette el, hogy a legfőbb ellensége még hátra van.
A többiek a sorban megbabonázva meredtek a bakra. Még sohasem láttak ilyen komoly büntetést és megdöbbentette oket, ahogy egy „nagylány” teljesen összetörten zokog. Linda Winnert is megrázta a jelenet, hiszen legalább ez vár őrá is. Linda vagánynak tartotta magát, egyszer-kétszer már megízlelte a nádpálcát korábban, de a legtöbb 8 ütés volt eddig, amit kapott. Egyre növekedett benne a félelem, és ezzel arányban a gyűlölet Susan iránt.
Charlotte végül lassan feltápászkodott. Kézfejével próbálta letörölni könnyeit, amivel csak annyit sikerült elérnie, hogy még jobban összemázgálta magát. Susan nagylelkuen egy papírzsebkendőt nyújtott át neki, majd utasította, hogy álljon vissza a sorba. Charlotte a nadrágjáért nyúlt, óvatos mozdulatokkal magára rángatta és visszasétált. Susan az ujjával intett Lindának, aki kelletlenül előbbre lépett. Pár pillanatig felötlött benne, hogy egyszeruen el kellene szaladnia, de azonnal elvetette. Egyrészt nem akarta, hogy gyávának tartsák, másrészt akkor azonnal kicsapnák az iskolából. El kell ismernie, hogy most Susan nyert, de lesz ez még másképp is! A bosszú gondolatával bátorítva magát határozott léptekkel a bakhoz ment. Nem is várva Susan parancsára, térdig engedte szatén nadrágját és előrehajolt. Susan felvette ismét a paddle-t, és Linda fehér bugyis fenekéhez lépett. Ujjait beleakasztotta a bugyi gumijába, és egy határozott mozdulattal térdig lerántotta.
– Ezt nem… – kiáltott felháborodottan Linda. – Ezt nem teheted!
– És miért nem? Megígértem neked, hogy amiért ribancnak neveztél, ez fog történni. Nem emlékszel?

Linda tehetetlen dühében összeszorította a fogait és arra gondolt, hogyan fog Susan meztelen fenekén bosszút állni. Néhány kuncogás hallatszott, a nézosereg láthatóan élvezte a showt, ami csak fokozta a lány megalázottságát. Persze nem sokáig foglalkozott ezzel, mivel Susan keményen nekilátott szétverni a paddle-t a fenekén. Linda minden ütésnél úgy érezte, mintha ezernyi tűvel szúrták volna meg. Nem hitte volna, hogy az elöljáró ilyen erőt tud beleadni az ütésekbe, és meg-könnyebbült, amikor elérkeztek a húszhoz. Susant egy kicsit meglepte, hogy áldozata jóformán egy hang nélkül kiállta a fenyítés első részét, bár az ütéseket igencsak éreznie kellett, legalábbis feneke állapotából következtetve. Felvette a nádpálcát és néhányszor a levegobe suhintott vele. Megelégedéssel figyelte, ahogy Linda a hangra összerezzent, és meg-megrándult. Most Susan az első ütést a fenék alsó felére irányozta, a popsi és a combok találkozására. Az ütésnek azonnal meg is lett az eredménye.
– Auuuu! – kiáltott fel Linda.
Csak néhány centivel az előző felett, feleletül hangosabb sikoly és szipogás. Susan élvezettel figyelte, ahogy két párhuzamos csík jelenik meg Linda popsiján. Rövidesen megtoldotta egy újabbal.
A negyedik, majd az ötödik landolt ugyanolyan erővel. Linda kezdett megtörni. Eddig szorosan összezárva tartotta a lábait, de most már nem törodött a látszattal.
A fenyítés felét elérve Susan egy kis pihenőt tartott, majd elindult az ellenkező irányból, fentről lefelé. Az ütések most már időnként keresztezték egymást, ami csak tovább fokozta a nádpálcázott lány kínjait. Linda most már minden ütés után hosszas cirkuszt tartott: felsikoltott, teste felemelkedett, majd elernyedt, feneke hosszas táncot járt a levegoben. Susan szeme előtt időről időre feltunt a lány puncija és egy kicsit elpirult, amikor arra gondolt, hogy Mr. Kerwin hasonlóan láthatta ot. Furcsa módon ettől bizseregni kezdett a teste és az utolsó két ütést fokozódó erővel osztotta ki.
Ez már sok volt Lindának. főleg a legutolsó, ami ismét a legérzékenyebb részére érkezett, majdnem pontosan az első fenekes nyomára. Felpattant a bakról, mindkét kezével megragadta a popsiját és összegörnyedve simogatni kezdte a hurkáit.
– Nem mondtam, hogy felkelhetsz! – szólalt meg Susan. – Ez pluszütést jelent. Hajolj vissza!
– Ne… Kérlek, ezt nem teheted velem!
Linda könnyes arcán rettegés látszott, amint felpillantott. – Már eleget kaptam, igazán megszenvedtem mindenért.
– Ha nem vagy három másodpercen belül a bakon, akkor nem egy, hanem két újabb ütést kapsz! – jelentette ki könyörtelenül az elöljáró.
Linda megadóan lehajtotta a fejét, és nyögdécselve áthúzta magát az állványon. Susan nem sokat teketóriázott, teljes erejével lecsapott a nádpálcával. De most nem a feneket célozta, hanem a combokat, jóval a bugyi vonala alatt. ‘Ez még a rövid, iskolai szoknya alól is ki fog látszani pár napig’, gondolta elégedetten és engedélyt adott a síró Lindának, hogy felálljon. De megállította, amikor az a bugyiját fel akarta húzni.
– Állj csak a többiek közé úgy, ahogy vagy! Így gyönyörködhetünk egy kicsit a csíkosra dekorált seggedben!
Ismét felhangzott a kuncogás az alsósok közül, ami csak felerősödött, amikor Linda a bokájához csúszott nadrág akadályozásában tipegett vissza a sorba. Ezen a látványon már Susannak is nevetnie kellett. Ezután pár percig leckéztette a lányokat – főleg azért, hogy Lindát nagyobb zavarba hozza -, majd elengedte oket.
– Nem szeretném, ha újra találkoznánk itt! Ez rátok is vonatkozik, Linda és Charlotte. És ti ketten el ne felejtsétek, hogy hétfőn egyenruhába jöjjetek. Én magam fogom ellenőrizni, és jaj lesz nektek, ha valami hibát találok. Mehettek!

Ezután elégedett sóhajjal helyére vitte a bakot, elrakta a paddle-t és a nádpálcát, és elindult az igazgató irodájába. Mr. Kerwin biztosan kíváncsian várja elöljárója beszámolóját az első komolyabb fenyítéséről…

 két lány döbbenten, tátott szájjal hallgatott. Lassan tudatosult bennük, miről is beszél Susan. Most Charlotte volt, aki hamarabb reagált és könyörögni kezdett.
– Ezt nem teheted meg velünk… Igazad van, szemetek voltunk veled és megérdemeljük a büntetést… De ne mindenki előtt… – Már késő. Holnap reggel találkozunk az igazgatónál. Susan elindult kifelé. Ne féljetek, nem mindenki fogja látni a seggeteket. Általában tíz-tizenkét lány szokott összegyűlni ilyenkor, nem nagy dolog…

És még valami… Linda… A ribancért a pucér seggedet fogom kidekorálni, úgy készülj.
Másnap reggel Susan volt az első az igazgató irodájában. Mióta Mr. Kerwin alaposan elverte a meztelen fenekét, a lány eléggé közeli kapcsolatba került a férfival. Ez persze nem jelenti azt, hogy az igazgató közeledett volna hozzá, mint nőhöz – bár Susan elalvás előtt időnként fantáziált erről. A lány tisztelte a férfit, az igazgató pedig megbízott benne; nagyon jól tudtak egymás mellett dolgozni.
– Jó reggelt, Susan. – köszöntötte a férfi. Mi újság?
– Tegnap elkaptam két lányt, amint éppen zsaroltak egy alsóst.
– És mi a gond?
– Két végzősről van szó, Uram. Ráadásul ellenszegültek, és nem vetették alá magukat a fenyítésnek.
– Kikről van szó? – kérdezte mérgesen az igazgató. Küld be hozzám őket, egy ideig biztosan nem fognak tudni majd leülni.
– Én… Elnézést, Uram, de nekem kellene végrehajtanom a fenyítést…
Mr. Kerwin felvonta a szemöldökét és érdeklődve pillantott a lányra. Eddig még nem fordult elő, hogy az elöljárója ne értsen vele egyet.
– Arról van szó, Uram – vett mély lélegzetet Susan -, hogy eddig mindig a végzosök közül került ki az elöljáró… Most pedig itt vagyok én… Nekem… még harcolnom kell, hogy elismerjenek… Addig nem lesz tekintélyem, amíg ellenszegülhetnek nekem…
– Értem, és számíthatsz a támogatásomra, kislány. Mit javasolsz?
– Köszönöm, Uram – kiáltott fel lelkendezve Susan. Ide rendeltem a lányokat… Arra gondoltam, hogy Ön kiszabná a büntetést – persze keményet -, de a végrehajtást elhalasztanánk péntek délutánra… Amikor a többiek is megkapják a fenyítésüket…
– Nagyon okos! – helyeselt elismerően a férfi. Így mindenki tudni fogja, hogy az új elöljáró elfenekelte őket.
És milyen büntetésre gondoltál?
– Az eredeti fenyítés hat-hat ütés lett lenne a paddle-val. Az ellenszegülés miatt hat, vagy nyolc jár a nádpálcával. És kiegészítő büntetésként pedig néhány kedvezmény megvonás jöhetne szóba. Mondjuk, két hónapig kötelező az egyenruha.
– Nagyon kemény vagy, de talán igazad van. Van egy javaslatom. Ha meg akarod alázni őket, akkor sokkal jobban jársz, ha a térdedre fektetve is elfenekeled oket. Gondolj csak bele…
– Igaza van, Uram, nagyon jó ötlet… Behívhatom őket?
Linda és Charlotte idegesen toporgott az igazgató előtt; tudták, hogy most komoly pácba kerültek. Mr. Kerwin nem sokat teketóriázott, azonnal a tárgyra tért:
– A St. Adrian iskola mindig is arról volt híres, hogy tisztelte a tekintélyt. Mindig is voltak vagányok, nehezen kezelhetoek, de ha valaki lebukott, akkor bátran viselte tettének következményeit. Én el sem tudok képzelni nagyobb bűnt, mint ellenszegülni egy elöljárónak!
– De Uram… – próbált közbeszólni Linda.
– Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásotokra!
Ha Susan indokolatlanul akart volna megfenyíteni benneteket, akkor is engedelmeskednetek kellett volna!! Ha jogtalannak érzitek az ítéletét, akkor panaszt tehettek, de csak később. Engem nem érdekel, mit követtetek el eredetileg… Ezért nagyon komoly büntetést érdemeltek. Értettétek?
– Igen, Uram… – felelte halkan a két lány.
– Persze van választási lehetőségetek. Az egyik a kizárás. A férfi kérdőn nézett a két lehajtott fejű végzősre. – A másik egy nagyon komoly büntetés.
– Ez mit jelent pontosan… Uram? – kérdezte beletörodve Charlotte.
– Először is itt van az eredeti tett büntetése; ez Susantól függ, az ő hatásköre – pillantott az elöljárójára a férfi. – Azután az ellenszegülésért: tíz nádpálcaütés. Plusz, hogy sokáig emlékezzetek az esetre, két hónapig az iskola egyenruháját kell viselnetek, és hetente egy délután itt maradtok két órára bezárva. Ez talán megfelel annak, amit elkövettetek. Kaptok öt percet, hogy megbeszéljétek a dolgot egymás közt. Majd elfelejtettem… Ha a fenyítést választjátok, akkor azt az elöljáró fogja végrehajtani, pénteken délután…
Linda és Charlotte letaglózva hagyta el az irodát. Az igazgató ajánlatán nem sokat kellett töprengeniük, nem igazán volt választási lehetoségük. A kizárás sokkal rosszabb volt minden büntetésnél. Az utolsó évben abbahagyni az iskolát, mielőtt leérettségiztek volna, ez egyszeruen elképzelhetetlen volt a számukra. Ráadásul, ha szüleik tudomást szereznek a dologról, akkor legalább ugyanilyen tortúrát kellene kiállnia popsijuknak. Persze nem volt könnyű tudomásul venni, hogy a lenézett „kis ribanc” legyőzte oket, de nem volt más választásuk.
Egy órán belül az egész iskola tudomást szerzett az egészről. A két végzősnek a hét hátralévő részén sok kaján mosolyt kellett elturni, amik sokkal jobban fájtak minden fenekeléstől. Persze tisztában voltak azzal, hogy amit Susan-tól fognak kapni, az sem lesz éppen leányálom.

A péntek délután fontos szerepet töltött be a St. Adrian leány középiskola életében: ekkor hajtották végre, ugyanis a hét folyamán összegyűlt fenyítéseket. Pontosabban ez egy fajta kiegészítő büntetés volt, mivel a vétkesek általában azonnal elnyerték tettük „jutalmát”, és a péntek délutáni találkozótól csak azoknak kellett rettegniük, akik valamilyen komolyabb hibát követtek el és az igazgató nem találta elégségesnek az egyszeri büntetést.
Persze ez több volt egyszerű fenyítésnél. Az iskolában a büntetések általában „zárt ajtók mögött” történtek, legalábbis ami a fenekeléseket illeti. Az osztálytermekben a tanárok csak tenyereseket oszthattak ki a virgoncabb diákoknak, a fenekelés az igazgató, valamint az elöljáró diák privilégiuma maradt. Ha valaki komolyabb vétséget követett el, akkor mehetett az igazgatói irodába, vagy az elöljáró keresett egy csendes zugot, ahol általában négyszemközt intézodtek el a dolgok. Ez alól kivételt jelentett a péntek délután; ekkor a lányoknak a tornaterembe kellett gyülekezniük tanítás után, ahol egymás után, a többiek előtt kapták meg a fenyítésüket. Mikor Susan Wilson, az iskola frissen kinevezett elöljárója belépett a terembe, már hiánytalanul összegyűltek a heti vétkesek. Susan megelégedésére ott volt közöttük a két végzős, Linda Winner és Charlotte Palance is. A halk zsivaj is elhalkult, mikor a lányt észrevették. Susan érezte, hogy minden tekintet ráirányul, miközben szótlanul a terem végébe sétált és a büntető bakot középre ráncigálta. Megállt mellette, és végignézett a várakozó társaságon:
‘Elég szép számmal összegyultek ma!’, gondolta magában, mikor gyorsan tizenöt lányt számolt össze. Ezután lassú mozdulatokkal kinyitotta a táskáját és kivette belőle a délután főszereplőit: egy közepes méretű paddle-t, valamint egy kisujjnyi vastag, hajlított végű nádpálcát. Ebben a pillanatban megérkezett Mr. Kerwin, az iskola igazgatója is.

A férfi először üdvözölte Susant, majd a csoport felé fordult.
– Remélem szégyellitek magatokat, amiért idekerültetek! – kezdte a mondandóját, és legalább egy negyedórán keresztül záporoztak dörgedelmei a lányokra. A fiatalabbak közül páran már ennek hatására sírni kezdtek, de az idősebbek is idegesen rágták a szájuk szélét és időnként tétova mozdulatokkal simítottak végig szoknyájuk hátulján.
Mikor befejezte, ismét Susan felé fordult, aki egy listát adott át neki, amelyen szerepelt a lányok neve, mit követtek el, és milyen büntetés jár érte. Mr. Kerwin nem sokat teketóriázott, azonnal szólította az elsőt, egy tizenhárom éves lányt, aki hat ütést kapott a paddle-val. Susan nem nagyon tudott a fenyítésekre figyelni, most nem érdekelte más, csak a két végzős. Automatikusan segédkezett a büntetések végrehajtásában, átnyújtotta a kívánt eszközt, felhajtotta a megfenyítettek szoknyáját és segített leszorítani oket, ha éppen szükség volt rá, de az egyik szemét végig a két nagylányon tartotta.
Gyorsan haladtak. A tizenöt lányból tizen alsósok voltak, akik megúszták a dolgot néhány paddle ütéssel. Persze tizenkét csapást elszenvedni Mr. Kerwin erős kezétől nem éppen gyerekjáték, de a lányok többségének nem ez volt az első fenekelése, és így nem is csaptak nagy felhajtást. Sorra jöttek a bakhoz, ráhajoltak (az alacsonyabbak közül néhányan szinte felmásztak rá), majd a verés után könnyes szemmel, popsijukat masszírozva visszaálltak a sorba. Végül már csak öten maradtak: három lány Susan évfolyamáról (ketten osztálytársai), valamint a két végzos. Ekkor Mr. Kerwin megállt és Susan nagy örömére azt mondta:
– Nekem most el kell mennem. A többiek az elöljárótól kapják meg az adagjukat. Szeretném, ha a délután további része is ilyen simán menne. Ha valaki nem engedelmeskedik, az az egész iskola előtt, nyilvánosan kapja meg majd a büntetését! Remélem értve vagyok!
Mikor a férfi kiment, Susan elővette a listát és szólította a következőt. Helen Wardot jól ismerte, egyike volt az iskola vadócainak. Most is azért került ide, mert verekedett és betört egy ablakot. Már többször megvesszőzték, így jól tudta, mi következik. Határozott léptekkel ment a bakhoz, és rávigyorgott Susanra, mikor elment mellette. Helen eléggé nagytermetű volt, könnyedén elérte a bak alsó keresztlécét a túloldalon, amikor ráhajolt. Feneke vaskos célpontként domborodott Susan szeme előtt, amikor felhajtotta a szoknyáját. Azonnal észrevette a két párhuzamos csíkot a bugyi vonala alól kikandikálni: ‘A két nappal ezelőtti nádpálcázás nyomai’, gondolta magában, miközben ujját végighúzta rajta. ‘Az egész feneke szép csíkos lehet, a tíz ütést után, amit kapott Mr. Kerwintől. És most még tőlem is kap hat újat hozzájuk.’ Semmiféle érzelmet nem érzett, amikor lecsapott a nádpálcával. Nem volt mérges, de nem is sajnálta a lányt, hiszen megérdemelte, amit kapott és amit kap.
Talán egy kicsit csodálta, amikor csak az ötödik ütés után kiáltott fel. Az utolsó után pár pillanatig még mozdulatlanul maradt a bakon, majd visszasétált a helyére. Mikor elhaladt Susan mellett, ismét rámosolygott, bár a szemei könnyesek voltak.
Ezután következtek Susan osztálytársai, ami már sokkal kellemetlenebb feladatot jelentett a számára. Egyrészt Lucy és Amanda a baráti köréhez tartozott, másrészt tisztában volt vele, hogy a lányok büntetése nem teljesen jogos. A két lányt Mrs. Aubrey küldte az igazgatóhoz azzal, hogy megtagadták az engedelmességet, amiért azonnal kaptak 6-6 nádpálcát, amit most Susannak kell megtoldania még néggyel. Mrs. Aubrey már régóta haragudott a lányokra, mióta azok egyszer „vén satrafának” nevezték. Ez nagyon fájt a nőnek, de nem büntethette meg oket eléggé, csak hat-hat tenyeressel. Ettől kezdve viszont minden alkalmat megragadott, hogy bosszút álljon: minden „nem szeretem” munkát velük végeztetett el és leste az alkalmat, mikor tudja elcsípni őket.

Pár nappal ezelőtt a tanárnő késett, az osztály pedig természetesen zajongott. Mikor megérkezett, csak Lucyt és Amandát hívta ki magához büntetésre, amit azok persze nehezményeztek. Ennyi elég is volt a nőnek, rögtön küldte oket az igazgatóhoz. Susan tudta, hogy nem sokat tehet barátnőiért. először Lucyt hívta ki, aki megértoen pillantott rá és szemével nyugalomra intette. Mikor felhajtotta a lány szoknyáját, nála is ott virított Mr. Kerwin kéznyoma. Amikor felemelte a nádpálcát, jól tudta, hogy a többiek árgus szemekkel figyelik, elég erőt alkalmaz-e. Nem okozott csalódást, keményes lecsapott. A fenék középso, leghúsosabb részét célozta, ahol talán kevésbé érzékeny a bőr mint lentebb. Lucy ennek ellenére felkiáltott és könnyes szemmel pillantott fel Susanra. Az elöljáró gyorsan lesújtott másodszor is, majd közelebb lépett és miközben úgy tett, mint aki a bakon fekvő lány szoknyáját igazítja meg, óvatosan megdörzsölte annak sajgó felét. Ezután gyorsan kiosztotta a maradék két ütést. Amanda esetében hasonló módon járt el, annyi különbséggel, hogy a lányból kevesebb reakciót váltott ki a fenyítés. Ezután Susan megkönnyebbülve fordult a számára legfontosabban felé. Az alsósok már mind megnyugodtak, és csendben figyelték a történteket.
– Most te következel, Charlotte – szólította a lányt.
Charlotte Palance tétova pillantást vetett barátnőjére, majd lassan megindult. Mikor odaért a bakhoz, rá akart hajolni, de Susan megállította. – Előbb le a nadrággal! – parancsolta.
A végzősöknek engedélyezve volt, hogy ne viseljék az iskolai egyenruhát, sőt, nadrágot is hordhattak. Charlotte elvörösödött, de engedelmeskedett és térdig csúsztatta szűk farmerét, majd előrehajolt a bakon. Susan feljebb húzta a lány felsőruházatát, hogy a bugyija tisztán látszódjon, felvette a paddle-t, majd a többiekhez fordult.
– Charlotte Palance ellenszegült, amikor megérdemelt büntetését meg kellett volna kapnia. Ezért most először ezt pótoljuk, húsz ütés a paddle-val. Azután következik a kiegészítő büntetés, tíz nádpálca. Remélem ez mindenki számára jó lecke lesz.
Ezzel kezdetét vette a fenyítés. Charlotte összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy lehetőség szerint méltósággal fogja elviselni a büntetést, de csak tíz ütést bírt ki hang nélkül. Susan teljes erejét beleadta az ütésekbe, a falap minden alkalommal hangos puffanással landolt a kifeszített félgömbökön. Minden ütés után várt pár másodpercet, kipihente magát egy kicsit a következő csapás előtt. Charlotte már egészen elszokott az érzéstől. Korábban is elég ritkán fenyítették meg, nem igazán tartozott a rosszak közé, egy ideje pedig egyáltalán nem kapott ki. A fenekében minden paddle-ütés egyre fokozta a tüzet, az elöljárója pedig igazán jó munkát végzett! Az utolsó ütéseknél már hangosan felkiáltott, tekergette a testét és így érezte, hogy nem sokat bírna ki. Szerencséjére ekkor véget ért a büntetés első része.
Susan elégedett mosollyal szemlélte meg művét. Charlotte zihálva kapkodta a levegot, bugyija szinte füstölt és el sem tudta képzelni, hogyan fogja túlélni a nádpálcázást. Az elöljáró felvette a nádpálcát, közelebb lépett a bakon fekvő lányhoz és lehajolt hozzá. Belemarkolt hosszú, szőke hajába, és a fejét felemelve a szemei elé tartotta a pálcát. Azután távolabb lépett, felmérte a távolságot és lecsapott. A hatás frenetikus volt!
Charlotte felsikoltott, teste felemelkedett. Nem törodve azzal, ki látja, két kezét a popsijára kapta és hangos sírásban tört ki. Susan pár pillanatig csak figyelte, majd megszólalt:
– Készülj a következő ütésre, Charlotte! És ajánlom, hogy mozdulatlan maradj, különben nem fog beleszámítani a büntetésedbe.
Charlotte csak nehezen tudta összeszedni magát. A frissen kipirosított fenekére lecsapó nádpálca óriási kínt okozott. Minden erejét össze kellett kaparnia, hogy visszafeküdjön a bakra, miközben halkan esdekelni kezdett:
– Kérlek… Ne… ne többet… Bocsánatot kérek!