Mivel Magyarország jelentős hányada már legalább egyszer látta az Üvegtigris-t, ezért nem is ragozzuk túl. Fülledt nyár van, a kissé husimusis Kecskés Karinán alig van valami ruhácska, így nem is csoda, hogy beindulnak a hormonok Rudolf Péterben. Sajnos a jelenet nem jut el a hőn áhított csúcspontig, mert megpróbáltak valami humort csempészni bele, konkrétan viccet csináltak belőle: jön a szőke mama, utána meg a vadász apuka és majdnem áll a bál. Ennél szebben a Ludas Matyi magazinban sem dolgozták volna ki a poént.

Tartalom: Az Üvegtigris hat barát pár eseménytelen napjának története. Lali, az amerikamániás büfés, aki az Üvegtigris nevű rozoga, útszéli büfékocsi tulajdonosa; Gaben, az autónepper, Róka, a piti csencselő; Sanyi a félnótás hajléktalan; Csoki, aki mindig arról szövegel, hogy majd szerez pénzt és elmegy Amerikába; és Cingár, aki a többiek idegeit nem kímélve szaxizik. Gaben rábeszéli Lalit, hogy vegyen meg egy, az amerikai álmot ízig-vérig megtestesítő régi Chevrolet Impalát. Amikor hosszú kálvária után meghozza a rég várt autót, Lali ki sem tudja próbálni, egy úton visszaforduló teherautó összetöri. Közben Róka izgatottan keresi a „Vasat”, melyet korábban odavitt, hátha akad rá vevő. Lali azonban pár nappal azelőtt eladta a semmire sem használhatónak vélt „fémhulladékot”. Rókára rászálltak a nehézfiúk, s halálosan megfenyegették, hogy hozza vissza, vagy fizessen. Pénzt kell tehát szerezni mindenáron. Csoki szerint egyetlen megoldás van, ki kell rabolni a közeli postát. Mindenki kocsiba száll. A nagy balhé azonban nem sikerül tökéletesen.
Kritika: „Apa egyszer zt mondta: mikor a padlón vagy, szedjél fel onnan valamit.” És Lali tényleg a padlón van, de úgy tűnik, nem is csak átmene-tileg, hanem folyamatosan. Day by day éldegél út menti (diszk-réten eldugott) lakókocsibüféjé-ben. A nulla forgalom nem kifize-tődő, főleg annak nem, aki – ba-rátaival együtt – amerikamániás. A büfékocsi USA-zászlóval van fel-szentelve, a neonreklám csillogó-villogó (na jó, ütött-kopott) nagy-városi bárt idéz, és még Koko is óriásplakátról hirdeti az álomkarriert. Az egyszerű, hétköznapi ember, aki szupersztárrá bomlott (ki) halandó bábjából. Tiszta Ame-rika. Alapsztorinak ennyi elég, nem kell több – mindez nagyszerű vonása a magyar filmeknek (lásd Csapd le csacsi!, Portugál, I love Budapest… stb.). A mind ma-teriálisan, mind azon túli jelentőséget hordozó bázis-helyszín körül dongnak aztán a film további szereplői – barátok, „tartozékok”, kósza vendégek -, hogy valós (és eredeti) helyzetkomikumokkal, neoburleszk szituációkkal adjanak értelmet az egésznek. A helynek, az időnek, na és Amerikának.
Igazság szerint nem vagyok oda túlságosan az olyan filmekért, me-lyek egymáshoz kapcsolt, több-nyire önmagában is zárt egészet képező jelenetekből (scene-ek-ből) épülnek fel. Azt szeretem, ha egy filmnek van egy markáns ele-je, haladási iránya és lezárt vége. Ez viszont nem jelenti azt fel-tétlenül, hogy teljesen „nyitott mű”-ellenes vagyok (lásd Umberto Eco). Az Üvegtigris viszont éppen olyan anekdota-film, amelynek a cselekmény-szilánkjait leheletfinom történetvonal fűzi egybe. Ez pedig nem más, mint az amerikai életforma mindenekfeletti vágya. Mint egy vallást, építik maguk köré a Szabadság-szobor hazájának eszméjét a szereplők, hogy aztán önmaguk, s ezen jóval túl az Egyesült Államok paródiájává váljanak, s visszazuhanjanak oda, ahol ténylegesen is léteznek, a mai magyar valóságba.
Kapitány Iván és Rudolf Péter, az Üvegtigris két rendezője élvezetes vígjáté-kot hozott össze vezető színészekkel. Néhány kritika unalmasnak, sekélyesnek, fe-leslegesnek nevezi a filmet, pedig ha paródiaként nézzük, remekül szórakozhatunk rajta. Felvonul a mai magyar filmre jellemző összes kellék: erős karakterek, groteszk szituációk, „őszinte” párbeszédek, s nem érezzük az erőltetettség morzsáját sem.
Tudom, közhely, de a szerepek életre kelnek, köszönhetően a vá-logatott színészeknek. Éles kon-túrral rajzolódnak körbe az egyes habitusok, ab ovo szikrázó viszo-nyok teremtődnek az egyes ka-rakterek között. Lali (Rudolf Pé-ter) olyan, mint a lakókocsi bel-seje: sivár, ötlettelen, vegetáló. Világos ingei és fehér kalapja jelzi ugyan, hogy lelkileg tiszta, mint a patyolat, de mit ér mindez, ha csak vergődik az életben, s két hot dog között az égvilágon semmi sem történik vele? Vágyott Amerikája olyan messze van tőle, mint ócska hűtőszekrényének tartalmától a higiénia. Olyan szerencsétlen ő, aki egyszer adja ki kezéből a félig már lekapart sorsjegyet (a kutya se vesz tőle soha), ami persze rögtön az egymillió Forintos fődíjat rejti. Fogyatékos társa, Sanyi (Horváth Lajos Ottó) jellegzetes „él bele a világba” figura, olyan lelki és értelmi szegény sors megtestesítője, akinek egy amerikai kocsi, vagy egy robotgép már felsőbb intelligencia. (Figurája csak nem a technikai fejlődés fétisének gonosz, ironikus szimbóluma?) Lali unokatest-vére, Róka (a betegesen hülye Gáspár Sándor) szó szerint ócskavas-kereskedő, aki a film végén ártalmatlan szakmájának majdhogynem áldozatául is esik. Rikító színű autója és ruhakollekciói éles ellentétben állnak Lali személyiségével, de sorsuk ugyanaz: ízig-vérig szerencsétlenek mindketten, a tipikus „se kutyája, se macskája” módon leírható divatos, modern kasztrendszerből. Gaben (Reviczky Gábor) is ke-reskedő, csak ő autókkal kopírozza Róka üzleti érzékét és szerencséjét. A har-sánnyal éles ellentétben álló modora remek paródiája a régmúlt amerikai porszívó- és autóügynök társadalom gengszter kartellekbe tömörülő figuráinak. S hogy az underground életérzés, a kétes hippi szabadság se maradjon érintetlen, fel-fel-bukkan néha a magyarított „szelíd mopedes” Csoki (az eszméletlenül jó Csuja Imre), alias Easy Rider. Akiről kiderül, hogy van macskája, mi több, még anyja is. Ilyenformán ő nem az az „egyedülvagyokmintazujjam”-karakter, harsánysága és életkedve mégis sorstársaihoz hasonló unlucky-unhappy predesztinációt takar. Aztán van még egy halványabb figura is, Cingár (Szarvas László), aki szintén egy ütött-kopott-ügyefogyott hontalan, s néha erre rápakol még egy lapáttal, amikor szaxizni kezd. Ez a hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető „baráti” (vagy érdek) társaság kerül hol csip-csup, hol nagyobb kalamajkákba egyetlen vágytól katalizálva: wanna go to America.
Az Üvegtigrisben feltűnik még számtalan ismert (és elismert) szí-nész, akik, Fábry Sándor szavajá-rásával élve, emelik a film fényét: Kecskés Karina (mily fájdalmas is tud lenni egy orgazmus); Szilágyi Tibor (mily fájdalmas is tud lenni egy feleség); Básti Juli (mily fáj-dalmas is tud lenni a műköröm le-törése); Bodrogi Gyula (Lali ap-ja, mint bús buszsofőr); Dörner György és Kaszás Attila (az év-század bankrablói); Kállai Ferenc (/vizelet/problémás utas); Kállóy Molnár Péter (problémás vendég); Nagy-Kálózy Eszter (a baltás, máskülönben néma meny-asszony). Persze a sor nem teljes.
Itt muszáj leírnom egy szerintem nagyon bájos poént. Az elhagyott néma meny-asszony (Nagy-Kálózy Eszter), levetett cipőivel a kezében mendegél az ország-úton, miközben Lali az út szélén ücsörög. Meglátja a még mindig esküvői ruhában pompázó nőt, és odaszól neki: „Elvegyelek?… Elvennélek!” Ehhez persze tudni kell, hogy ők a valóságban már hosszú-hosszú évek óta házasok.
A film végén egy postarablás szán-dékával futnak össze a szereplők (Sanyi szó szerint), hogy persze ne legyen semmi az egészből. Ez a jelenet teszi fel a koronát arra a szándékra, amely az amerikai álom kifigurázására irányul. A végső fi-nisben pedig lehull az álarc a „be-ce” (vagy csúf) nevekről, s a film hősei egy kilencórás testi mezte-lenség után szembesülhetnek a pőre valósággal is, miszerint Ame-rika tényleg fényévekre van. Egymás valódi nevei hallatán röhögőgörcs vesz erőt rajtuk: Zsíros Ferenc, Turbók Imre, Kakszi Lajos. Nevetik magukat, nevetik egymást, s talán még azt is, nem is kell olyan nagyon az a fránya kontinens-ország.
Fontos szót ejteni a filmben fellelhető (méghozzá egyértelműen fellelhető) rek-lámokról is. Néhányan szemet bántónak, szánalmasnak nevezik őket, pedig egy magyar film költségvetését manapság nehéz összekalapozni látható reklámok nél-kül. Azonban a Sláger Rádió, az RTL Klub, az Aranyászok, az In-Kal Security, a VW Beetle, a Playboy (bocs, ha kihagytam valamit) az Üvegtigrisben – szerin-tem – másodlagos jelentést is nyer, méghozzá az amerikai filmek parodizálását, ahol állandóan Pepsit isznak, Sony cuccokat nyomkodnak, Motorolával telefonálnak. Jó-pofának tűnnek ezek a magyar cégmegjelölések, és véleményem szerint nemhogy bántóak lennének, kézzelfogható valóságba helyezik a film történéseit.
Már beszéltem róla, hogy az Üvegtigris szituációkból összefűzött film. A vezérfonal pedig, amely eggyé (és egyben kronologikussá is) kapcsolja a történéseket, egy rendőrségi kihallgatás képei. A különös, ám félrevezető narrációnak is felfogható kockákon a főszereplők jelennek meg az egyes jelenetek közben illetve után, és úgy „terelnek” vagy tagadnak mindent, amit az imént a két szemünkkel láttunk, ahogy az annak a rendje. Pofátlan módon „mosakszanak”, hogy aztán a film záró kockáján hivatalos gépelt szöveg formájában megjelenjen a konklúzió: az ügy le-zárva.
Amerika, minden vonzó csillogásával, minden vágyott rózsaszínű álmával, minden új élet reményével vesztett.
[Videók]