Egy ideje sűrűn hallani Roman Polanski nevét, de kevésbé művészként, mint inkább a bűnügyi hírek főszereplőjeként került szóba mostanában. Szerette a fiatal lányokat, na! Legújabb filmje újra eszünkbe juttathatja, Polanski először is rendező, furcsa élettörténettel és remek filmekkel a háta mögött. Önéletrajzának egy izgalmas epizódjából kiderül,Polanski hogy érezte magát 1964-ben élete első Oscar-gáláján, ahol Fellinivel vetélkedett az aranyszobrocskáért, mi tetszett neki Hollywoodban, és hogyan fért mindebbe még egy gyors affér is.
Az első osztályon repültem Los Angelesbe, ahol megérkezésemkor egy hatalmas limuzin várt, a lökhárítóján egy lengyel zászlóval. Miközben a Beverly Hills Hotelbe száguldottunk, úgy éreztem magam, mint egy külföldi képviselő, aki hivatalos látogatásra érkezett. A hotelt pázsit és pálmafák szegélyezték, olyan volt az egész, mint valami luxus wellness-szálló. Végigsétáltam a vörös szőnyegen, beléptem az óriási előcsarnokba – amelynek falait furcsa virágmintás tapéta borította -, és ezzel részévé váltam ennek a nyugodt és tágas világnak. Egy ilyen helyen hihetetlen biztonságban, a filmes elit tagjának és nagyon gazdagnak érzed magad. Miért ne élhetne mindenki így? Annyira naiv voltam! Ámulatba ejtett, hogy a hotel telefonközpontjának operátorai a megérkezésem pillanatától kezdve a nevemen szólítottak.
Az Oscar-gála előtti pár napban nem maradtam egyedül, mert nagy örömömre felhívott Bronislau Kaper, aki felajánlotta, hogy értem jön és elvisz magához ebédelni. Hollywood egyik legismertebb zeneszerzője, Los Angelesben igazi intézmény, otthon pedig valóságos legenda. Élő bizonyítéka annak, hogy egy tehetséges lengyel befuthat Amerikában. Kaper, aki egy elegáns, öreg házban lakott, és egy fényes fekete Cadillacet vezetett, felvilágosított az ezoterikus hollywoodi zsargonról és a helyi szabályokról, amelyeket imádott kigúnyolni. A köztünk lévő korkülönbség ellenére szórakoztató társaságnak bizonyult és értékes barátommá vált. Első találkozásunkkor azzal sikerült felhívnom magamra a figyelmét, hogy elcsúsztam a szálloda autóbehajtóján, és elszakítottam a zakómat és a nadrágomat. Úgy tűnt, ahányszor csak átszelem az Atlanti-óceánt, arra vagyok kárhoztatva, hogy tönkrevágjam az egyetlen öltönyömet.
Egy másik emlékezetes mulatság alkalmával Disneylandbe látogattunk a többi, Oscarra jelölt társammal, többek között Fellinivel és színésznő feleségével, Giulietta Masinával. Olyan volt ez nekünk, mint felfedezni gyermekkori álmaink Amerikáját. Amióta csak elkezdtem kiguberálni a krakkói szemeteskukákból a Hófehérke kiszakadt lapjait, a Disney-figurák különleges helyet foglaltak el a szívemben.
Elég jól tudtam már angolul, és így még jobban tudtam élvezni az utazást. Végső soron az sem ártott, hogy a William Morris ügynökség kliense voltam, mert bár soha egy árva szakmai megbízást nem szereztek, az egyik ügynökük meghívott pár italra a Polo Lounge-ba, és elintézett egy vakrandit Carol Lynley-vel. A fellegekben éreztem magam. Gyönyörű, babaarcú Carol, akinek elképesztő humorérzéke volt, az elkövetkező években egy közeli barátomnál landolt. Akkor viszont határozottan megkedvelhetett, mert felhívott magához. Szóval az ügynökség tagjai, ha mást nem is, legalább egy numerát összehoztak nekem.
Felfedeztem, hogy Amerika nem csak New Yorkból áll. Los Angelesben ugyan nincsenek felhőkarcolók, viszont a városok összes előnyével megtámogatott vidékies élet folyik. Minden nett és tiszta: egyszer láttam egy japán kertészt, aki kisollóval nyírta a füvet, hogy ne lógjon a járdaszegélyre. Teljesen lenyűgözött az aprólékos munka, amivel az Oscar-gálát szervezték, pláne, ha a Cannes-i Filmfesztivál totális zűrzavarához hasonlítom. Itt aztán semmit sem bíztak a véletlenre. Jó előre értesítettek minket arról, hogy mit viseljünk – „a koromfekete és a hófehér ruha előnytelen a fotózás szempontjából” -, és hogyan viselkedjünk – „a színpadra menet nem szabad megállni és gratulációkat elfogadni”.
Mivel rengeteget írtak a lapok a Kés a vízben-ről, és a filmesek, akikkel találkoztam, szintén nagyon lelkesedtek érte, elkezdtem álmodozni, pedig eleinte egyáltalán nem reméltem, hogy díjjal távozom Los Angelesből. Végül is több tucat film közül az enyém is bekerült a legjobb ötbe. Másrészt egy olyan remek darabbal szállt versenybe, mint a 8 és 1/2, amely engem is teljesen elkápráztatott Cannes-ban. A szívem mélyén sejtettem, hogy a 8 és 1/2 a legjobb idegen nyelvű film kategóriájának egyértelmű esélyese.
1964 április tizenharmadikán este a Santa Monica-i előadóterem nézőterének közepén ültem, mellettem Fellini és Giulietta, aki ekkor már sírt az idegességtől. Nekem sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet, pedig nagyon izgatott voltam. A várakozás kibírhatatlan volt, mint minden hasonló helyzetben: úgy tűnt, hogy a díjátadók képtelenek kinyitni a borítékokat és kibetűzni a tartalmukat. Mikor a 8 és 1/2 megkapta az Oscart, Giulietta zokogásban tört ki, Fellini felugrott a színpadra, én meg ugyanolyan hangosan tapsoltam, mint bárki más a teremben. Valahol legbelül persze kicsit csalódott voltam, ugyanakkor éreztem valami megmagyarázhatatlan örömöt is. Egy ilyen győztestől nem szégyen kikapni.
Miután lezajlott az Oscar-ceremónia, a lakosztályomból átköltöztem a hotel legolcsóbb szobájába. Mivel ekkor már a saját pénzemből kellett gazdálkodnom, küldtem egy kétségbeesett táviratot Gene Gutowskinak, aki kisegített négyszáz dollárral.
Még mielőtt elhagytam az Államokat, tettem egy utolsó kísérletet, hátha összejön valami munka. New Yorkban találkoztam Darryl Zanuck (a kor egyik nagyhatalmú producere – a ford.) két asszisztensével a 20th Century Foxtól, akik érdeklődtek a filmjeim iránt.
„Remek ötletünk támadt” – kezdték. „Mit szólnál hozzá, ha színesben és három amerikai sztárral remake-elnénk a filmedet?” Liz Taylorra, Richard Burtonre és Warren Beattyre gondoltak, mint főszereplőkre.
Mondtam, hogy szerintem ez nevetséges ötlet. Miért nem csinálunk inkább egy teljesen új filmet? Azt válaszolták azért, mert a Kés a vízben annyira jó történet. Próbáltam meggyőzni őket, hogy ott, ahonnan a Kés a vízben sztorija jött és ahol a képzelőerőmet tartom, van még egy csomó jó ötlet, de nem sikerült.
„Eladod nekünk a jogokat?” – kérdezték.
„Ingyen vihetitek!” – vágtam oda büszkén, és visszarepültem Párizsba.