– Gyere közelebb – suttogta Barbi, és kinyújtotta felém a kezét. A nappaliból beszűrődő sápadt fénysugár elmosódott a bőrén, így az élettelenül szürkének tűnt. Az arcát nem láttam, mégis éreztem, hogy mosolyog, a hangja olyan lágyan csendült, hogy nem lehetett másképp. Hiába meresztettem a szemem, az ablaktalan helyiségben elmélyült a sötétség, képtelen voltam kivenni, mit csinál, vagy mit csinált, mielőtt benyitottam. Ott állt a sarokban, az asztal mellett, és hívott magához. Rossz előérzetem támadt, de nem tudtam volna megmondani, miért; nem féltem, hiszen szerettem Barbit, inkább aggodalom töltött el.
Valami biztos nincs rendben, ez jutott eszembe.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Oh, igen – nevetett. – Csak gyere ide hozzám.
Közelebb léptem. Barbi szobájában egy nagyon drága, különlegesen szép szőnyeg fedte a padlót, emlékeztem rá, mégis váratlanul ért a talpamat simogató finom puhaság. Mezítláb még nem próbáltam ki, és nagyon tetszett, de ezt az élményt abban a pillanatban elrontotta a bennem szétáradó feszültség. Odakint, a nappali asztalán megremegett a gyertya lángja. Valahogy kereszthuzat támadt, talán a lépcsőházban nyitva felejtettek egy ablakot.
Megrettentem, hogy kialszik az egyetlen fényforrás a lakásban, de szerencsére nem így történt. A táncoló fénycsík azonban ekkor egy szemvillanásnyit jobban megvilágította Barbit, és én láthattam őt; láttam azt, amit azóta sem sikerült kivernem a fejemből. Ott állt, háttal a falnak támaszkodva, gyakorlatilag meztelenül – egy szűk, vékony pólót viselt csak, ami a köldökéig sem ért, és egy fehér bugyit. Fakó combjai még hosszabbnak tűntek a fényjáték miatt. Tényleg mosolygott, de a szemében olyan tűz csillant, amilyet azelőtt sohasem láttam nála.
Az arckifejezése miatt, azt kell mondjam, alig ismertem rá. Akkor hirtelen azt hittem, nincs magánál, vagy valami baj történt, próbáltam megérteni, mi ez az egész. Csak később jöttem rá, hogy valójában ő volt az igazi Barbi, és én hosszú ideig teljesen félreismertem őt.
Aztán megunta tétovázásomat. Elindult felém, továbbra is az őrült mosollyal az arcán. A jobb kezét kinyújtotta, mintha azt várná, hogy megfogjam; de én csak álltam ott értetlenül. Elgyengült a térdem, és egy elharapott sikoly hagyta el a szám, amikor közelebb ért: a másik kezében ugyanis egy jókora vadászkés pengéje villant meg.
Csak egy éve ismertem Barbit, mégis őt tartottam a legjobb barátnőmnek. Évfolyamtársam volt a gimiben, harmadik osztályt megelőzően mégse beszéltem vele, sőt, fel se tűnt, hogy létezik. Harmadikban viszont együtt jártunk filozófia fakultásra, és valahogy vele keveredtem egy padba. Szimpatikus volt kezdettől fogva, ízlése, öltözködése, stílusa, okos szemei miatt, és amikor szóba elegyedtünk, kiderült, hogy az érdeklődési körünk is számos ponton találkozik.
Kedves és vidám lány volt, vékony, sportos testalkattal.
Hosszú, hullámos, éjfekete haja és csinos arca mindig is tetszett, azt hiszem kettőnk közül már akkor is ő volt a szebb. Erőteljes, de nem erőszakos személyiséggel bírt, ami könnyen a hatása alá vont bárkit, akivel szóba állt. Bizalmatlansága miatt mégsem lett túl népszerű; gyakran érte a nagyképűség vádja, mert főleg a fiúkkal szemben tartotta a távolságot, de csak kevesen tudták, hogy ez inkább a gátlásosságából fakad. Szeretett vitázni irodalomról és filozófiáról, mindig kiállt a véleménye mellett, sőt néha az enyémet is megvédte helyettem, ha úgy adódott.
A következő hónapokban nagyon sokat lógtunk együtt, szünetekben épp úgy, mint suli után. Együtt jártunk bulikba és koncertekre, vásárolni, könyvtárba, moziba, miegymás. Amíg nem lett pasim, elválaszthatatlanok voltunk. Minden bajomat neki sírtam el, és én is szívesen meghallgattam, ha valami nyomta a lelkét. Persze ő sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt nálam. Soha nem láttam még pityeregni se. Ha szomorú voltam, az ő nyugalma és életereje felkarolt engem is. Úgy szerettem, mintha a testvérem lett volna, sőt talán még jobban.
Aztán negyedik elején összejöttem a barátommal, és kicsit elsodródtunk egymástól. Találkoztunk persze azután is, csak a délutánokat nem töltöttem többé vele, és bulizni is inkább a pasimmal jártam, nehogy megsértődjön. Éjjel lefekvés előtt azonban továbbra is ő volt az utolsó gondolatom, és ilyenkor még sokáig beszéltünk telefonon. Az ő hangja mindig feldobott, elhessegette a nyomasztó gondolatokat, és még az álmaimat is megszépítette.
Félév környékén azonban különös változáson esett át.
Egyre komorabb, bágyadtabb lett a hangulata, a szeme alatt karikák jelentek meg. Órákon elkalandozott a figyelme, gyakran meredt maga elé szótlanul. Feltűnően zárkózott lett; ami pedig nekem leginkább fájt, az én társaságomat is kerülni kezdte. Eleinte feltaláltam magam, talán jól is esett egy kis szabadság, többet beszélgettem más emberekkel, de amikor már a telefont se akarta felvenni, éreztem, hogy valami baj van. Erőszakkal próbáltam faggatni, elmentem hozzájuk és tőlem szokatlan módon, nagyon rámenősen igyekeztem kikérdezni, de elhárította tolakodásomat.
Szabályosan elzavart, és kérte, hogy ne keressem egy ideig. – Rendben – feleltem, és megígértem, hogy így lesz, ha ő ezt akarja. Bevallom, kicsit sértett a dolog önérzetemben. Fogalmam se volt, miért idegenkedik tőlem, de persze magamban kerestem a hibát. Az ígéretemet mindenesetre muszáj volt betartanom, mert két hétre úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem jött suliba, nem látta senki, kikapcsolta a telefonját, és amikor elmentem a lakásukra, senki sem nyitott ajtót. Igazán aggasztott volna a dolog, ha az osztályfőnökük nem nyugtat meg, hogy beteget jelentett, és hamarosan jönni fog suliba.
Amikor pedig végre megjelent, mintha kicserélték volna. Újra mosolygott és nevetett, az arca kipirult, és mikor meglátott engem, a nyakamba ugrott és szorosan megölelt. Nagyon örültem neki, hogy boldog, és nem firtattam többé a dolgot. Úgy gondoltam, hogy majd elmondja, ha szükségét érzi.
Következő héten azzal az ötlettel állt elő, hogy menjünk el együtt egy koncertre. Azt mondta, hiányzom neki, régen beszélgettünk már egy igazán jót. Éreztem, hogy talán ez lesz az a pillanat, amikor megnyílik előttem, és valahol tartozom neki ezzel, ezért készségesen beleegyeztem, hogy elmegyek vele.
Kora nyári, nyomasztó éjszaka volt. A város pezsgett, de valahogy unalom és fáradtság lógott a levegőben. A fények, a forgatag, na meg az a néhány pohár bor, amit otthon bedobtunk, megszédített minket. Vihogtunk egész úton, beszóltunk a járókelőknek, és élveztük, hogy egy kicsit hülyét csinálhatunk magunkból. Fogtuk egymás kezét, és valóban úgy éreztem magam, mint rég; tökéletesen megvoltunk mi ketten, nem hiányzott senki.
A koncertet egy drága, felkapott helyen rendezték. Barbinak nem jelentett gondot, azt mondta, mindent ő fizet, én meg nem bántam.
Jómódú családból származott, megengedhette magának, nekem pedig jól esett, hogy gondoskodni akar rólam. Lementünk a lépcsőn, jegyet váltottunk, és odabent aztán igazi tömeg fogadott. Rengetegen voltak, alig fértünk be. A zene szólt már, de esélytelennek tűnt, hogy a színpad közelébe férkőzzünk. Nem is zavart minket ez különösebben. Vettünk italt, megálltunk hátul, és hallgattuk a zenét. Örültem, hogy ott van velem, hogy mosolyogni látom. A kavargó, ittas és zajos sokaság érdekes látványt nyújtott, sokáig elnéztem volna.
Kár, hogy a buli a tervezettnél hamarabb ért véget.
Hirtelen elment az áram. Kialudtak a fények, a hangfal pattant egyet és elhallgatott. Egy pillanatra mintha még a lélegzetüket is visszafojtották volna az emberek, halálos csend támadt. Persze csak ideiglenesen. Itt-ott egy sikoly hangzott el, majd néhányan kiabálni kezdtek, aztán egy csapásra pánik tört ki. Mintha mindenkinek egyszerre jutott volna eszébe, hogy azonnal fel akar menni, lökdösődés támadt, és odalent még kevesebb lett a tér, mint azelőtt.
Az alagsori helyiségből kialakított szórakozóhelynek csak egyetlen általam ismert, szűk kijárata volt, amin egyszerre csak egy-két ember férhetett ki, optimális esetben. A tolakodásnak köszönhetően még ennél is lassabban haladtak. Én el is határoztam, hogy nem nyomorgok, megmarkoltam a pultot, és vártam, hátha rövidesen elvonul ez a csorda. Semmi kedvem nem volt gyenge lány létemre a falnak préselődni. A dolog mégsem úgy alakult, ahogy elterveztem, mert a tömeg, mint valami megáradt folyam, egyszerűen magával ragadott, elsodortak a pulttól és löktek előre engem is.
Igazán megrémültem, mert egyre szorosabban fogtak közre, és azt sem láttam, hogy egyáltalán jó irányba haladunk-e. Minden oldalról idegenek vettek körül, ami nagyon kellemetlenül érintett. Aztán váratlanul megragadta valaki a karomat, és magával rántott, szinte az ellenkező irányba, ki tudja merre, ki tudja mi célból, én pedig teljesen összezavarodtam. Már-már inkább a tömeggel tartottam volna, mikor egy ajtóhoz értünk. Kinyílt, a túloldalán nem volt senki. Az ismeretlen vonszolt tovább, míg lépcsőkhöz nem értünk.
Akkor aztán megnyugodtam. A fentről leszűrődő halvány fényben Barbi arcát pillantottam meg. Ő szorította úgy a karomat, és csak ekkor engedte el.
– Ez a hátsó kijárat – mondta mosolyogva. – Hallottam, hogy a pultos erre jött ki, gondoltam nekünk is megfelel.
Annyira boldog voltam, hogy megöleltem. Nem értettem, mint volt ez lehetséges, hogyan talált rám a sötétben, és hogyan tört utat nekünk a tömegen át, de hálám kifejezhetetlen volt. Mögöttünk még mindig dúlt a harc, kétségbeesett emberek ütötték és rúgták egymást önmagukból kivetkőzve, de minket ez már nem érdekelt.
Felszaladtunk a lépcsőn, és a kitárt ajtón kiléptünk az utcára.
Odafent aztán újabb meglepetés fogadott. Félelmetes vihar vonult el a város felett, amiből persze lent semmit sem vehettünk észre, eltekintve az áramszünettől, aminek így mindjárt megértettem az okát. Rendkívül erősen fújt a szél, ágakat tört le a fákról és hordta a szemetet az utcán. Az eső még nem esett, ezért elhatároztuk, hogy elindulunk hazafelé. Természetesen a közvilágítás is meghalt, csak néhány autó reflektora világított.
Összekapaszkodva próbáltunk haladni az egyre erősödő széllel szemben, de nem sokáig jutottunk. Ugyanis amikor már cserepek csattantak és törtek szét mellettünk a járdán, jobbnak láttuk fedezéket keresni. Behúzódtunk egy kapualjba, összebújtunk, és vártuk, hogy enyhüljön kicsit a vihar.
Hirtelen lett hideg, mi pedig nem öltöztünk melegen. Villámok dörrentek valahol a közelben, és én dideregni kezdtem. Szorosan átkaroltam Barbit, és éreztem, hogy ő nem remeg; a testének melege nagyon jól esett, a közelsége pedig megnyugtatott.
Hozzábújtam, arcomat a hajába temettem, és beszívtam az illatát. Kezem a derekán pihent, amit fedetlenül hagyott a felsője, ő pedig a nyakamat karolta át. Jó pár percig álltunk így, a fal tövében; a szél zúgott, de már biztonságban éreztem magam. Hirtelen egy puszit nyomott a homlokomra, aztán mindketten felnevettünk.
– Mindjárt vége, már csitul a vihar – mondta, és igaza lett, a szél ereje alábbhagyott. Ezzel együtt viszont az eső eredt meg; hatalmas cseppekben zuhogni kezdett, és a szél süvítését csakhamar felváltotta az eső monoton, nyugodt kopogása.
– Sajnálom, hogy így alakult a bulink – mondtam. – Nem is táncoltunk.
– Én nem sajnálom – válaszolta. – A lényeg, hogy veled lehetek. Ugyan, kit érdekel a buli.
– De legalább azt a finom koktélt még megittam – böktem meg az oldalát, mire megrándult, és nevetni kezdett. Megcsikáltam, ő ugrott egyet, és próbálta elkapni a kezemet. Ekkor vettem észre, hogy vértől ragacsosak az ujjai. Hirtelen lelohadt a jókedvem. Megfogtam a kezét, és végigsimogattam, de nem éreztem rajta sebet, csak foltokban rászáradt, alvadt vért.
Fény hiányában nem láthattam, van-e sérülés rajta vagy nincs. A kézfeje viszont dagadt volt, és felszisszent, amikor enyhén megszorítottam.
– Nem hiszem, hogy az én vérem, ne aggódj – mondta, látván aggodalmamat. – Valaki elkapott a sötétben és tapizott, őt ütöttem meg teljes erőmből. Szerintem eltörött az orra.
– Meg kéne nézni – feleltem nyugtalanul, – de sehol sem ég lámpa.
Körbenéztem, de mindenütt a sötétség vett körül minket. Óvatosan megfogtam a kezét, és újra megsimogattam, ezúttal gyengédebben.
Tudtam, hogy fáj neki, hiába tagadja, és rettentően sajnáltam.
Vártunk, csak vártunk, de telt az idő, és se az eső nem csillapodott, se a világítás nem állt helyre. Fél óra ácsorgás után eldöntöttük, hogy útnak indulunk. Két lány egymagában, a vaksötét, kihalt utcán, egy kapualjban, ez aligha volt így helyénvaló. Barbi meggyőzött, hogy menjünk fel hozzájuk. Közel lakott, és felajánlotta, hogy ott maradhatok, amíg javul az idő, vagy fel tudom hívni a szüleimet. Az eső úgy zuhogott, hogy az első tíz méteren bőrig áztunk.
Utána már teljesen felesleges lett volna futni, vagy ereszek védelmét keresni. Kézen fogva, kényelmesen ballagtunk egészen Barbiékig.
Egy hatalmas, régi tömbház negyedik emeletén laktak. Az egész legfelső emelet és a padlástér is az övék volt; itt élt a családjuk már generációk óra. Amiért én mindig furcsállottam a lakás méreteit, az az volt, hogy Barbi jelenleg csak az anyjával élt itt kettesben, se testvére, se nagyszülő nem lakott velük. Nyomasztóan nagynak tűnt, de elmondása szerint régen sokkal pezsgőbb élet zajlott e falak közt.
Mivel azonban gyermekkorában meghalt az apja, később a rokonok, családi barátok látogatási kedve is alábbhagyott. Tíz éve lehetett, mikor az anyja összeszedett valami pasit, de aztán szakított vele; azóta sem járt mással, és Barbi erről nem szeretett beszélni.
A lakás lélegzetelállító berendezése lenyűgözött, ahányszor csak náluk jártam. Valódi tölgyfa bútorok cirádákkal és faragott mintákkal, gyönyörű festmények, amihez foghatót ritkán lát a magamfajta, és antik szobrok, vázák, porcelán dísztárgyak mindenütt.
Kicsit kellemetlenül is éreztem magam náluk, feszengtem, mint aki attól fél, hogy valami hibát követ el. Barbinak persze természetes volt ez a környezet, engem azonban nyomasztott, minden szépségével és előkelőségével együtt. Nem is jártam náluk túl gyakran, talán összesen ha tíz alkalommal, és ezúttal se mentem volna fel, ha neki nem ilyen magától értetődő.
Amint felértünk a lépcsőn, kiderült, hogy nincs otthon náluk senki. A vaksötétben hosszú percekbe telt, mire megtalálta a kulcsát és benyitott.
Betuszkolt engem is, de egyből bűntudatom támadt, ahogy esővíztől csöpögve megálltam az előszoba szőnyegén. Barbi nem csinált belőle ügyet, sáros cipővel caflatott el a konyháig, ahol gyertyát szándékozott keresni. Hamarosan talált is egyet. többet azonban nem, ez maradt az egyetlen fényforrásunk.
Hozott száraz ruhát, és átöltözhettem a mosdóban. Szerencsére majdnem ugyanaz a méretünk, csak mellben volt parányit szűk, amit adott. De nem kellemetlenül, inkább kicsit kihívónak éreztem magam a feszes felsőben.
Mivel a lakásban nem volt hideg, tökéletesen megfelelt az ujjatlan póló és a naci. Mire visszaértem a nappaliba, ő is átöltözött, és keresett egy szép gyertyatartót.
– Nem vagy éhes? – kérdezte kedvesen, de már indult is a konyhába, meg sem várva válaszomat, hogy kerítsen valami harapni valót. Így lett a nap végére gyertyafényes a vacsoránk.
Miközben a hajamat szárítottam a kölcsön-törölközővel, Barbi rántottát sütött; egyikünk sem volt valami nagy konyhatündér, így hát beértük azzal is.
Mégiscsak jobban esett, mint a szendvics. Ahogy nekem háttal állt, megjegyeztem, milyen mókásan csapzott a haja; tetszett, ahogy vizesen, kócosan lógott a vállán, legszívesebben belemarkoltam volna, hogy játsszak kicsit vele.
Míg a nappaliban ettünk a hangulatos gyertyaláng mellett, végre komolyabban is szót válthattam vele.
– Örülök, hogy visszatértél. Aggódtam érted, tudod? Eléggé rám ijesztettél.
– Ugyan… Csak volt néhány rossz napom, nem veszélyes. Túlélem. Vagyis túléltem.
– Tehát minden rendben van?
– Persze. Jól vagyok – mosolygott.
Engem viszont nem nyugtatott meg a válasz.
– Ha beszélni akarsz velem valamiről, ha segítségre van szükséged, vagy csak nem akarsz egyedül lenni, rám mindig számíthatsz. Ezt ne felejtsd el.
Maga elé meredt a semmibe, villájával céltalanul kotorászva a tányéron. Fekete szemei az utóbbi időben zavarossá váltak, ez akkor tűnt fel igazán. Elvesztették azt a hamiskás csillogást, ami oly vonzóvá tette az arcát és egész lényét.
Ahogy ott ült, mintha még a gyertya fényét is elnyelte volna a tekintete; a pupillája nem csillogott, hanem éjfekete maradt, feneketlen mélység, és amikor rám nézett, úgy éreztem, belezuhanok ebbe az űrbe. Tudtam, hogy van valami, amit nem mond el, és rettentően elszomorított, hogy nem akarja velem megosztani. Akkor és ott, bevallom, kicsit meg is haragudtam rá. Hiszen mire jó ez a céltalan titkolózás? Én nyilván nem fogom senkinek kibeszélni, ezt tudnia kellene. Talán szándékosan idegesít? Nem tart elég jónak, hogy beavasson?
– Mi a helyzet veled és a barátoddal? – szólalt meg hirtelen, és enni kezdett. – Jól megvagytok?
– Igen – feleltem bosszúsan. – Jól érzem magam vele.
– Kevésbé vagy még inkább szereted, mint amikor megismerted?
– Nem is tudom – tűnődtem. – Talán kicsit kevésbé. De ez természetes. A heves érzelmek alábbhagynak egy idő után.
– Aham – motyogott két falat között. – Szex volt már?
– Persze – mosolyodtam el. – Hogyne lett volna.
– És?
– És?
– És minden passzol? – nevetett.
– Igen, minden megfelelő – mondtam kicsit zavartan, és én is vihogtam. – Neked nincs valakid? Olyan régen beszéltünk, hogy akár lehetne is, nem tudnék róla.
– Nem, nincs senkim.
– Miért nem keresel te is egy helyes srácot – mondtam, és játékosan végigsimítottam a combját.
– Nekem nem kell senki – mosolygott.
– Miért? Kevésbé lennél magányos. Látom rajtad, hogy az vagy.
Megcsóválta a fejét.
– Emlékszel a listára? Mikor összeírtuk, milyennek kell lennie az igazinak.
A tiéd kb. négyszer olyan hosszú volt, mint az enyém. Mégis neked van barátod.
– Áh, értem, ez azt bizonyítja, hogy felszínes vagyok?
– Nem, hanem hogy nem tudod, mit akarsz.
– Emlékszem, te csak két szót írtál. Hűség és… Még valami volt.
– Két szóval kifejezhető a legmagasabb szintű igényesség is.
– Hűség és… Esküszöm nem jut eszembe.
– Hiába írtál te annyi feltételt. Én komolyan gondoltam az enyémet.
– Mi volt a második?
– Rövid az eszed, szöszi – mosolygott.
– Nem árulod el?
Csak nevetett, és a fejét rázta.
Vacsi után hátradőltünk a kanapén. Átölelt, én hozzábújtam, és néztük, hogyan ég a gyertya az asztalon. Rég voltam olyan nyugodt, mint akkor, és talán azóta se. Hallgattam a szívverését, odakint változatlanul esett az eső, és szerettem volna még szorosabban átölelni. Keze a vállamat simogatta, míg szeme a szoba sötétbe vesző sarka felé révedt. Már éjfél is elmúlt.
– Szeretnélek megérteni – suttogtam, – úgy, ahogyan még senki sem értett meg.
– Lehetetlen – mondta szárazon.
– Miért?
– Mert mindenki egyedül van. Sosem fogod azt átélni, amit én, sosem válhatsz azzá, aki én vagyok, és ez így helyes.
– Én bármit megadnék, hogy a helyedben legyek. Hogy tudjam, min mész keresztül.
– Vigyázz, mit kérsz – nézett rám mereven, – mert még teljesül.
– Nagyon szeretném. Beszélj hozzám, kérlek.
Mélyet sóhajtott, és magához húzott. Az arcom elé került a sérült keze, amin egy piros zúzódás és némi duzzanat éktelenkedett.
Nyomtam rá egy puszit.
– Anyámnak volt még egy férje apám után, meséltem róla, emlékszel?
– A mostohaapád? Igen, mintha már említetted volna.
– Úgy egy hónapja újra összejöttek. Most megint itt lakik.
– Ez jó, nem? Anyád nincs egyedül végre.
De az arckifejezéséből nem arra következtettem, hogy módfelett boldog lenne.
– Sosem szerettem. Undorító ember.
– Sajnálom.
– Mindegy.
Odakint újra dörrent egyet az ég.
– Úgy látom, ma itt alszol.
Velem. Mit szólsz? – mosolygott.
– Nem is tudom. Anyád nem fog haragudni, ha reggel itt talál?
– Dehogy. Ne hülyéskedj.
– Jó. Csak nem szeretnék zavarni.
– Nem zavarsz. Sőt. Nagyon örülnék, ha maradnál.
– Aludhatok az ágyadban? – kérdeztem, először csak tréfálkozva.
– Szeretnéd? – és végigsimította a hajamat, mire elbizonytalanodtam.
– Azt hiszem, igen.
Hozzábújtam, és valami hirtelen ötlettől vezérelve nyomtam egy csókot a nyakára. Szinte magától történt, nem terveztem és megakadályozni sem tudtam, de nagyon jól esett.
A bőrét megérintettem a nyelvem hegyével, mire lágyan felsóhajtott.
Egy pillanattal később azonban ellökött, felpattant és kiszaladt a konyhába. Én csak néztem utána bambán. Egy üveg borral jött vissza és két pohárral.
– Ráérünk még aludni – mosolygott. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de gondoltam belemegyek. Töltött, és ittunk, aztán megint töltött. Jó bor volt, hamar megcsappant az üveg, én pedig máris éreztem a hatását, mivel nem szoktam inni. Ő le sem ült mellém többé, nyugtalanul járt-kelt fel-alá, kezében a pohárral.
– Gyakran iszol? – kérdeztem.
– Mostanában előfordul – mormogta.
Aztán megpördült, és a falnak vágta a vékony borospoharat, hogy ezer szilánkra törjön szét. A vajszínű tapétán úgy folyt végig a drága ital, mint a vér, mélyvörösen és otrombán, nekem pedig a lélegzetem is elállt. Elkerekedett szemekkel bámultam, amint a hajába túr, meztelen karján megfeszültek az apró izmok. Nem nézett rám, de esküdni mertem volna, már csak átható, fájdalmas sóhaja miatt is, hogy könny szökik a szemébe, és talán az arcán is legördül egy csepp.
Nem szipogott, nem törölte le, némán könnyezett, mint a férfiak, ha szégyellik. Éreztem, hogy most mondani fog valamit.
– Mióta az eszemet tudom – kezdte, – gyűlölöm az életet. Mikor még gyermek voltam, öntudatlan, naiv kölyök, nem így képzeltem el. Minden egyszerűnek tűnt, magától értetődőnek, olyan könnyűnek, akár a puszta élet maga, az állati élet, mentve kultúrától, szocializációtól, esztelen és önkényes elvárásoktól. Nem fertőzi méreg az állati szíveket, a gyilkolás épp olyan tiszta, mint a párzó aktus; pokolba az erkölccsel, a méreggel, ami bűnt lát az életben.
Lehajolt, és fölvett egy görbe, hegyes üvegszilánkot a szőnyegről. A tenyerében forgatta, játszott vele, alaposan szemügyre vette.
– Csak az boldog, aki nem gondolkodik sokat, és lehetőleg önmagában keresi a boldogság forrását. Azok a szerencsétlenek, akik a fejükbe veszik, hogy létezik bűn, és van mit megbánniuk – csettintett a nyelvével, – örökre elvesznek. Soha nem találják meg többé magukat.
Lépett egyet, meztelen talpa alatt ropogtak az üvegdarabok. Nekem végigfutott a hideg a hátamon, de ő mintha észre sem vette volna.
Aztán felém fordult, és láttam, hogy bizony vörös a szeme, és csillog a könnytől.
– Főleg egy nő élete mit ér ezek után? – mosolygott. – Nem más ő, csak játék, mások vágyának tárgya, miközben belőle kiapad a vágy. Az élete csak lábjegyzet lesz, önmagában semmi, sodródó léggömb a magasban.
Hirtelen, mielőtt bármit is tehettem volna, ujjai közé kapta az üvegszilánkot, és végighúzta az alkarján. Elképedve néztem hófehér bőrét, amin eleinte nem látszott semmi, mintha nem is ért volna hozzá a borotvaéles szilánk, de csakhamar megjelent a vörös csík, hosszabban, mint tartani lehetett tőle.
A vágás lassan megtelt sűrű, sötét vérrel, majd kicsordult, és a vér a karján végigfolyva lecsöppent a szőnyegre. Felugrottam, hogy odasiessek hozzá és letöröljem, hogy megnézzem, talált-e eret, de ő leintett, és rám szólt.
– A-a – ingatta a fejét. – Te magad akartad.
– Mit? – kérdeztem értetlenül. Szemem nehezen vettem le a sebről.
– Hogy megmutassam az én kis titkomat. Hát rendben van. Most megmutatom.
– Nem tudsz nekem olyat mutatni, ami ne érdekelne.
Újra elmosolyodott, ezúttal gonoszul, mintha előre kárörvendene.
Sebzett, vértől csöpögő kezét maga mellett lógatva, lassan a szobájába hátrált, és vigyorogva becsapta előttem az ajtót.
Rendben, gondoltam, felkészülök, és szembenézek vele, bármit is akar nekem mutatni. Szerettem. Azt akartam, hogy megnyíljon, hogy tegyen amit jónak lát, hátha ezzel közelebb kerülök hozzá. Vártam és vártam, de csak nem történt semmi. Én igyekeztem türelmesnek maradni, de mikor már negyed óra is eltelt, nem bírtam tovább. Odamentem az ajtóhoz, és füleltem, de hang nem szűrődött ki.
Ugyan, mit csinálhat ott a sötétben?
– Barbi! – kopogtam, de nem jött válasz. Lassan lenyomtam a kilincset, és bekukkantottam. Aztán…
Aztán azzal az ormótlan késsel néztem szembe. Elkapta a kezemet, és berántott a szobájába, a sötétbe. A falnak nyomott és hozzám simult, olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt. Hirtelen a számra nyomta a száját. Durván csókolni kezdett. Én a meglepetéstől teljesen lebénultam, de amikor éreztem nyelvét az ajkaimon, önkéntelenül is visszacsókoltam. Találkozott a nyelvünk, és megéreztem a nyála ízét, amitől megremegtem.
Rettenetesen izgató lett volna, ha közben nem nyomja a bordámnak a tűhegyes kést. Így viszont már nem tetszett annyira a dolog, hiába vágytam erre titkon régóta. Szabadulni próbáltam, mire ő megragadta a nyakam, és erősen megszorította, hogy elakadt a lélegzetem. Kapálózni kezdtem, megrémültem, és egy önkéntelen mozdulattal bokán rúgtam. Felszisszent és egy pillanatra elengedett. Menekülni próbáltam, de újra elkapott. Megragadta a hajamat, és a szekrénynek lökött. Aztán, amit sosem képzeltem volna, többször ököllel arcon vágott.
Éreztem, hogy kiserken a vér a szemem alatt. A földre taszított, hasra estem, ő pedig rám mászott. Az alkarjával olyan erősen nyomott a szőnyeghez, hogy képtelen voltam megmozdulni. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet ennyire erős. Mintha egy férfi ellen próbálnék harcolni, annyira esélytelennek tűnt. Megfeszültek az izmaim, de ellenállhatatlan erő dolgozott benne, keményen tartott, és közben a fülembe harapott. A teste tökéletesen simult az enyémhez; éreztem, ahogy szabad kezével végigsimít a hátamon, a fenekemen, a combomon.
Benyúlt a pólóm alá; körmével finoman karcolgatta a bőrömet, mire elernyedtek az izmaim. A fülemet nyalogatta, és esküdni mertem volna, hogy rettenetesen élvezi, ahogy hozzám dörgöli a testét. Éreztem combomon combja forróságát, kalandozó keze pedig már a hasamat simogatta, hol gyengéden, hol erőteljesen. Kezdtem elveszteni az eszemet. Újra összezavarodtam, mert egyik pillanatban úgy tűnt, bántani akar, a következőben pedig már mégsem volt kedvem felpattanni és elszaladni. Megadóan hevertem alatta, és vártam, hátha ezúttal kellemes lesz a folytatás is.
Akkor azonban a kést a nyakamnak nyomta, és megvágott. Nem mélyen, inkább hosszan, épp csak felsértve a bőrt, de a seb elég bőven vérzett így is. Újra eszeveszetten kapálózni kezdtem, mert fájt és féltem. Ő leszállt rólam, és az ágy szélére lökött. Tarkómnak szegezte a kést, közben pedig az éjjeliszekrényben kezdett kotorászni. Meg is találta csakhamar, amit akart, de nem láttam, mi volt az, mert sötét volt, és különben sem tudtam hátranézni. Fogalmam sem volt, mi jöhet ezután. Csinált valamit mögöttem, de nem tudtam, mit.
Csak mikor valami hideg és kemény dolog ért hozzá a fenekemhez, kezdett gyötörni egy igazán rossz előérzet.
Megragadta a nacimat, és nekilátott, hogy lerángassa rólam, a bugyival együtt. Nem akartam elhinni, hogy ez történik. Rémült is voltam, de egyben szörnyen izgatott is a dolog; ahogy hozzám ért és a ruhám alá nyúlt, hogy lehúzza, bizseregni kezdett minden porcikám. A tudat, hogy ezt ő csinálja, Barbi, a legjobb barátnőm. Ő nyúl a bugyimba, hogy lemeztelenítsen. Hm. Furcsa érzés, csak az zavart, hogy kényszerít.
Miután levette a ruháimat, mögém lépett, és széttárta a lábaim. Megfogta a fenekem, belemarkolt, megsimogatta, én pedig akaratlanul is odatartottam neki picit. Végül is már mindegy volt. Úgyis az történik, amit ő akar, én pedig egyre jobban élveztem. Tényleg kezdtem elveszteni az önkontrollomat. Valahol tetszett az agresszivitása.
Aztán benyúlt a lábam közé, és a tenyerét lassan a pinámra nyomta. Ekkor éreztem csak, és ő is érezhette, hogy milyen nedves vagyok. Nem egy perc alatt történt, már az ölelkezés a nappaliban sem múlt el nyomtalanul.
Teljesen szürreálisnak tűnt, hogy ő ott érint meg; ilyen csak legtitkosabb álmaimban volt azelőtt lehetséges. Pedig mindez valóban megtörtént. Először csak rám szorította a kezét, én pedig éreztem a tenyere melegét, majd simogatni kezdett, lassan és erőteljesen. Nagyon jól esett, beleremegett a testem és felgyorsult a légzésem. Mikor egy ujja váratlanul felcsusszant belém, sikkantottam egyet. A másik kezével keményen tartotta a csípőmet. Lágyan mozgatta bennem az ujját, ki-be, majd körbe, és hallottam, hogy ő is liheg.
Aztán ugyanilyen váratlanul elrántotta a kezét. Vártam, mi fog történni, és hamar meg is éreztem a hüvelyem bejáratánál azt a kemény valamit, ami az előbb még csak a fenekemet csapkodta. Hát persze. Egy felcsatolható műbroki volt az, ahogy sejtettem is. Hogy honnan szerzett Barbi ilyet, és miért kellett ez neki, arról halvány sejtelmem se volt. Oltári lassan, de kérlelhetetlenül nyomta belém. Nagyon vastag volt és hosszú, biztosan nem átlagos méret, ilyet azelőtt nem éreztem. Közel sem. Barbi megragadta a derekamat, és húzott magához, én pedig kétségbeesetten igyekeztem elernyedni, mert már-már fájdalmasan feszített.
Aztán a fenekem a hasához ért, az a nagy műanyag fasz tövig belém fért. Barbi rám hajolt, előrenyúlva megmarkolta a melleimet, és a nyakamat csókolgatta, nyalogatta. A pinám feszült, de már nem fájt, sőt, a csókok újra annyira felizgattak, hogy ez már együtt sok volt, el is élveztem, és közben én kezdtem mozogni a hatalmas műfaszon. Ezt látva Barbi is mozgásba lendült, lassan, de ütemesen, lágyan, de kellő határozottsággal, épp ahogy egy pasitól elvártam volna. Az agyamat elöntötte a vér. Úristen!
A barátnőm kúr, én pedig iszonyúan élvezem, ez jutott eszembe. Hátrafordultam és megcsókoltam, belenyaltam a szájába, fogammal a nyelvét akartam elkapni. Mikor újra elélveztem, sikolyomat az ajkai fojtották le. Egy keze közben a mellbimbómmal játszott, a másikat pedig a sekély vágáson húzogatta, amit a nyakamon ejtett. Ekkor már nem érdekelt a fájdalom. Azt szerettem volna, ha ő is élvezi. Azt kívántam, bárcsak az ő farka lenne, ami bennem jár, és bárcsak érezné, ahogy a gyönyörtől ráfeszülök.
Ám hirtelen kihúzta, én pedig csalódottan zökkentem vissza a valóságba.
Annál is inkább, mert egy másodperc múlva már a fenekemnek nyomta neki a faszt. Ez tényleg sokkolt, nem értettem, mit akar, és nem tudtam, hogy kibírnám-e egyáltalán, de ő ugyanolyan kérlelhetetlenül bánt velem, mint az imént. Sőt. Még keményebben csúsztatta a fenekembe, mint az előbb a pinámba, pedig ott azelőtt senki sem járt, és tényleg akár súlyos sérülést is okozhatott volna. Nem törődött ezzel, a síkos műanyagot erővel belém tolta, amennyire csak tudta, aztán mozogni kezdett. Arcomat az ágyra szorítottam.
Hát, mit mondjak: kurvára fájt. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor először mártotta belém teljesen. Égett és szúrt a fenekem, maximálisan megfeszült, de szerencsére nem repedt szét semmim. Már ez is csodálatos szerencsének tűnt. Reméltem, hamar megunja, de lelkesen kefélte a seggem, míg kezei a testemen kalandoztak. A combomat, fenekemet markolta, a hátamat cirógatta és simogatta, végigzongorázta a gerincem ívét, és beletúrt a hajamba. Előrenyúlt, be a lábam közé, és gyengéden simogatott, pont a legjobb helyen, mintha magától értetődő volna, mit kell csinálnia.
Annyira érezte, mikor hová tegye a kezét, mit hogyan fogjon meg rajtam, hogy rövidesen újra élvezni kezdtem a bizarr helyzetet. A bennem járó farok is kellemesebb érzéseket váltott ki egy idő után, mikor szűk fenekem hozzászokott kicsit, és a fájdalmat egy kellemes, kitöltött érzés kezdte ellensúlyozni, amihez foghatót addig elképzelni sem tudtam volna. Mindehhez hozzájárult a perverz helyzet; az állatias gondolatok, amik rohamokban törtek rám, és megszállták a fejem. Hogy a barátnőm mélyen a seggemben turkál, kefél, mint valami kurvát, és én pontosan annyira élvezem, mint a legócskább, perverz ribanc.
Mert valóban élveztem, úgy ahogy addig semmit, és e jelenet közben döbbentem rá, hogy halálosan szerelmes vagyok a barátnőmbe, és soha többé nem akarok senki mással együtt lenni. A penge lapjával néha a fenekemre csapott, de már ez sem zavart; kellemesen hideg volt az acél. Újra felé fordultam, megint megcsókoltam, gyengéden és szerelmesen, és kértem, ne hagyja abba. Azt fontolgattam, miként viszonozhatnám ezt neki. Eszembe jutott, hogy mennyire ki fogom nyalni, ha rajtam lesz a sor, igen, addig nyalom, amíg csak jól esik neki, annyira szívesen tettem volna.
Közben az arcomat simogatta kedvesen; számba adta az ujját, én pedig nyáladzva, önfeledten szopogattam, amíg a fenekemet az ő ritmusára löktem hátra. Aztán minden gondolatomat félresöpörte az újabb orgazmus. Hihetetlen erővel tört rám, megfeszült az egész testem, és vinnyogva élveztem, míg Barbi jó szorosan magához húzott és hátulról átölelt. Aztán, mintha csak erre várt volna, fogta a kést, és a combomba vágta. Felüvöltöttem, iszonyúan fájt, de érdekes módon már ez sem vetett gátat az élvezetemnek.
Végigcsorgott a vér a lábamon, le a drága szőnyegre. Barbi szétkente rajtam, aztán a szájához emelte a tenyerét, és belenyalt. Biztos ízlett neki, mert mikor ránéztem, már tiszta vér volt az arca. Kezével a seben játszott, amiről fogalmam se volt, milyen súlyos és mennyire mély, teljesen magamon kívül voltam. Csak arra emlékszem, hogy belenyúlt a sebbe, két ujja belefért, és ott is hagyta már végig.
Csak reggel ébredtem fel. Barbi nem volt sehol, én pedig úgy hevertem az ágyon, ahogyan ott hagyott.
A nap szépen sütött odakint. A ház teljesen üresen állt, sehol senki. Nem is bántam túlságosan. Felöltöztem Barbi szekrényéből, és elhúztam a csíkot. Egyenesen haza mentem, jobban mondva sántikáltam. Egész nap aludtam, de az idegi fáradtságot nehéz kipihenni; este fáradtabbnak éreztem magam, mint mielőtt lefeküdtem. A lábamon a sebet később össze kellett varrni, de én nem mondtam el senkinek, kinek köszönhetem. Sokáig össze voltam zavarodva.
Egy hét múlva aztán Barbi a pszichiátrián kötött ki, rá egy hétre pedig a nevelőapja a börtönben.
Később el is ítélték nemi erőszakért és kiskorú megrontásáért. Nekem csak akkor állt össze a kép, amikor már mindenki tudott mindent. Sosem dolgoztam fel teljesen, hogy nem jöttem rá előbb