Abból, hogy mit és hogyan eszünk, következtetni lehet szerelmi életünkre. Miközben faljuk a lecsót, a nők titokban megfigyelnek, és étkezési kultúránkból szexuális szokásainkra következtetnek. A vágy és az ét-vágy között szoros kapcsolat áll fenn. Aki ínyenc módra türelemmel választja ki a fogásokat az előételek közül, feltehetően a szerelmi előjátékokat is kedveli. Aki kapkodva mindent belapátol, valószínűleg így fog viselkedni az ágyban is.
Charles J. Glickman amerikai szexológus évtizedek óta kutatja a konyha és a hálószoba közötti bonyolult kapcsolatot. Szerinte ha valakinek nem tetszik, ahogy választottja táplálkozik (sőt, netán zavarja), jobb, ha azonnal kereket old. Az ízlelés éppúgy az érzékek játéka, mint a szerelem: a falánkságtól nem vezet egyenes út a bujaságig.
Hát még ha hisszük is, hogy bizonyos étkek vágyfokozók. Casanova osztrigával szédítette a kikapós apácákat, Kleopátra mandulás mézzel kente be testrészeit, Josephine Bonaparte ibolyaillatot permetezett hajára, miközben Napóleon szarvasgombát falt marékszám. De bízott az afrodiziákumok mágikus erejében Caligula és Messalina is. (Állítólag mindkettő bájitaloktól őrült meg.) De Sade márki már ravaszabb volt, ő pasztillákba szórta (a rendkívül mérgező) kőrisbogárporból készült ajzószert, és örömhölgyekkel etette meg.
Ma már mosolygunk, ha valaki a szerelmes együttlét előtt petrezselyemgyökeret rág, pedig különböző kultúrákban évszázadokig hittek benne (mint a fahéjban, a szerecsendióban, sőt a XVI. századi Anglia a burgonyában!), s nem is tévedtek nagyot, hiszen a növény apiolvegyülete izgatóan hat az idegrendszerre. Miként bizonyított tény, hogy a szarvasgomba androsztendiolt, a csokoládé feniletilamint tartalmaz, a sáfrány pedig stimulálja az erogén zónákat. A borsmentateát maga a nagy Hippokratész ajánlotta „szerelmi játékokhoz”, s Törökországban máig ájult imámnak (Imam Bayildi) nevezik azt a töltött padlizsánt, amit egy kéjhölgy készített Allah (igen izgatott) szolgájának. A kínaiak ma is súlyos összegeket fizetnek az orrszarvúagyar poráért, és sokan máig hisznek a szárított csikóhal vagy a szürke ámbra serkentő hatásában. szanszkrit Káma-szútra erotikus receptjét (kos- vagy kecskehere édes tejben áztatva, verébtojás mézzel csurgatva) feltehetően ma már Indiában is kevesen készítik el, s valószínűleg nincs már nő, aki elhinné, hogy ha éjfélkor az akasztott ember alatt felássa a földet, kitépi a mandragórát (másképpen boszorkánygyökeret), s – túlélve annak iszonyú sikoltását – varázsitalt készít, akkor meddősége egy csapásra megszűnik.
„Ha a férfiban és a nőben van egyáltalán valami közös – írja Isabel Allende chilei írónő -, akkor az a szex és az evés.” A létfenntartás és a fajfenntartás ösztöne elkísér bennünket a bölcsőtől a koporsóig. A szerelemhez azonban nem elég két ember. Kell hozzá négy hormon is: dopamin, szerotonin, endorfin és az a bizonyos feniletilamin. Ezért kotyvasztanak varázsitalokat a nők, fallikus formájuk miatt ezért hittek a spárga, a póréhagyma, a sárgarépa (utóbbit az „özvegyasszonyok vigaszának” is nevezték) vágyfokozó hatásában, Madame Pompadour ezért főzött zellerkrémlevest szegény XV. Lajosnak, amikor szenvedélyének tüze bánatos hamvaiba holt.
És ezért kísérleteznek a férfiak is a tenger gyümölcseivel. Az osztriga, a tengeri sün, a Szent Jakab kagyló, a tintahalas spagetti a tengernek azt az ősi, meghatározhatatlanul erotikus illatát idézi fel, ami mindig is izgatta álmaink asszonyát. A titok pedig nem is az étkekben rejlik. A nőket többnyire maga a szakács bűvöli el, aki a konyhában sürögve-forogva szerelmes gyöngédséggel válogat a friss zöldségek között, művészi módon készít el egy-egy fogást, és úgy kínálja oda, mint ajándékot az érzékeknek és a léleknek. Ez az igazi afrodiziákum.