Tök jó film a Szex és New York, de elsősorban nőknek, barátnőknek, ez tény. De nem azért, mert milyen jól szórakozunk azon, hogy kibeszéljük a pasikat, a ruhákat meg egyéb dolgokat, hanem azért, mert a barátnők közötti végtelen és feltételen szeretet lenyűgöző számomra. Egyáltalán a női barátság kialakulása is rejtély, hiszen egy nő nem potenciális szexpartner, hanem éppenhogy konkurencia. És aztán miért maradnak fent, amikor a barátság komoly munkát igényel és áldozatokkal jár. Miért teszünk meg ennyi mindent egymásért, amikor a génjeink számára egy nő barátsága teljesen felesleges dolog. Ennek ellenére ragaszkodunk egymáshoz, akármilyen messze vagyunk, akármennyire másféle életet élünk, akármilyen különbözőek vagyunk. Mindig szakítunk időt és bármit képesek vagyunk félre tenni, ha a másiknak szüksége van ránk. Nekem a film erről szólt! Az ember keresi párját, megtalálja, és küzd a másikért, küzd a közös dologért, hogy meg is tudja tartani. Csak ez sokszor nehéz és tanácstalanok vagyunk és elveszettek. Vagyis azok lennénk, de vannak barátnőink, akik mindig segítenek tisztábban látni, bátrabbá tenni és egyáltalán: hinni magunkban. És tudom, hogy amikor rosszul jöttek ki a dolgok és szomorú voltam, akkor helyettem is sírtak, mert fájt nekik a szomorúságom. Helyettem voltak dühösek, mert az ember szó szerint el akar pusztítani mindenkit, aki a barátját bántja. És a legjobb az egészben, hogy mindez egyáltalán nem drámai, nem túlcsorduló, nem bonyolult kapcsolatokat jelent. A nőbarátság valami nagyon egyszerű dolog, belefér egy vígjátékba, és mégis hiteles marad. Annyira szeretem ezeket a nőket! Ezen gondolkoztam délután, amikor elraktam a szülinapi ajándék gyanánt küldött szexbilincs kulcsait, ami minden giccses plüssbevonat ellenére nagyon izgalmasnak tűnik bevetés közben is. És amikor az előbb próbálgattam a csodás szatéfűzőket, amiket szintén egy nőbarátnak köszönhetek, aki megtalálta a módját, hogy gyakorlatilag semmi pénzért beszerezzünk ilyeneket. Ijesztő érzés (és nyilván a menstruációs napok mondatják velem), de mostnában boldog vagyok. Meg állítólag szerelmes.

Korábban olyan fűzőt vettem, ami egyszerű, a melltartón lévő kapcsokhoz hasonló módon záródott. Most a birtokomba került két szatén fűző abból a fajtából, amiben nehéz leülni, és levegőt venni és bizony jól meg kell húzni a befűzött zsinórt, ahogy azt a száz évvel ezelőtt (és régebben) játszódó filmekben látjuk. Maga a ruhadarab elég drága, de imádott barátnőim egyike volt olyan szemfüles, hogy semmi pénzért megrendelhettük őket a neten. Mivel még sosem volt rajtam ilyen, az első próba kicsit megijesztett és nagyon megizzasztott. Nem számítottam rá, hogy nehéz felvenni, mint ahogy arra sem, hogy egyedül szinte képtelenség. Nem véletlenül voltak a régi korok asszonyainak öltöztetőnői… Aztán az ember másodjára már jobban bele tud bújni: meg kell találni azt az állapotot, amit tartatni akar a fűzővel és addig minden erőfeszítésre szükség van, hogy kitartson, amíg befűzik, de ha kész, akkor bele tud simulni az új formába és egészen különlegesnek érzi magát. Mindenekelőtt a legideálisabb tartást veszi fel, ami ahogy tudatosul a test számára, máris inkább hálássá válik, nem pedig ellenségssé. De sokkal fontosabb, hogy milyen elbűvölő érzés végigsimítani a hasamon, derekamon, a mellemen, azzal a gondolattal, hogy most mindennek megvan a helye és pont úgy van, ahogy akarom, hogy legyen. Meghát az ember életrevaló lánya rögtön izgalmasabbnál izgalmasabb szerepjátékokról ábrándozik és alig várja! Tehát azt kell mondjam, hogy van elérhető ár, az élmény pedig olyan meghatározó, hogy ha csak egyszer (de szerintem kizárt, hogy ha valaki egyszer felvette, akkor soha többet) veszi fel az ember, akkor is megéri megvenni, mert olyasmit nyújt, amit egy nőnek nagyon jól esik.

Meg kell hagyni, hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a szexet. Akkor is belefolyunk, ha igazából már csak a szemünk kívánja. A mi esetünkben inkább úgy pontos a leírás, hogy a lelkünk kívánja, mert az érzelmeket verbálisan kifejező csatornák még (egyelőre) akadoznak. A testi viszont remekül működik. Csakhogy furcsa érzésekkel jöttem haza ezúttal szemérem tájon, ami először ijesztő volt, mivel a fogamzásgátlás megkezdése óta mindig attól félek, hogy az csinál velem valamit. Aztán pontos megfigyelés és további tünetek híján, na meg hogy egy kis babapopsi krém hatására máris enyhült a furcsa sem nem fáj-sem nem viszket-de mégis érzékeny érzés, arra jutottam -a szakértő barátnővel való konzultáció pedig megerősített benne-, hogy egyszerűen túlzásba vittük a dolgot és a kedvesM szó szerint szétkúrta a pinám. Némi kellemetlenséget okoz ugyan, de a dugás közbeni kidörzsölődés mégiscsak olyasmi, ami alapvetően nem tud rossz érzést kelteni bennem. Sőt!

Szóváltás, pontosabban gondolatváltás után elgondolkoztam a pornóhoz fűződő viszonyomról. Egy hete szalmaözvegyként tengetem napjaimat, azaz kedvesM külföldön tartózkodik, tehát hiányzik ő, meg a szex, főleg, mivel épp azok a bizonyos napok telnek, és ilyenkor aztán „hűűűdenagyon”, mégsem tudom rávetni magam a filmekre, ahogy korábban tettem volna. Van egy mappám, válogatott jelenetekkel, amiket az évek során valamiért, valami számomra izgalmasért megőriztem, gondoltam ezekből csemegézek, de hidegen hagytak. Aztán jöttek a kedvenc gyűjtőoldalak és a kedvenc kategóriák, de semmi nem keltette fel az érdeklődésem annyira, hogy le is töltsem. És ez így megy már egy ideje, csak eddig arra fogtam, hogy a sok szex mellé minek, de most nem tudom mire fogni. Csak az van, hogy a pornó nekem az egyedülléttel egyenlő, és mondhatjuk, hogy a magányossággal, a magányos szexualitással, az autoszexualitással másképp. Nem kényszerből néztem pornót, félreértés ne essék, remekül szórakoztam vele és kielégített. Jobban, mintha idegen partnerekkel kerültem volna ágyba. De most nem, most az egész távolinak tűnik és idegennek, nem tudok mit kezdeni vele. „Csak néz, néz, de meg nem ismer…”