Boldog karácsonyt 1

Csúf csörömpölés, csúszkáló, karistolva sikamló hang zavarta meg a húszméteres fákon dalolászó madarak lágy énekét. El is hallgattak egy villanásnyi időre a dalnokok, hogy felhívják a nyári délelőtt csendjében a figyelmet a kellemetlen, érdes súrlódásra, és annak esetleges fizikai következményeire a figyelmét azoknak, akik a szép nyári égbolt alatt töltik az idejüket.
Juli a verandára állított ernyős hintán lapozgatta a reggel érkezett képeslapot, öccse Ferkó, a fociját pattogtatta. Bár a ház tompította a zajokat, melyek az út felől érkeztek, mégis meghallották az aszfaltot karcoló inzultus csiszatolását. Juli felemelte a fejét, és úgy fülelt, Ferkó pedig lekapta a lábáról a lasztit, és kézben tartva a bőrt megmerevedett egy időre.
– Mintha karamboloztak volna az utcán – állapította meg Juli.
– Ahhoz csattanás is tartozna, az meg nem volt – ellenkezett az öccse.
– Nézzük meg! – Juli ledobta a hintaágyra az újságot, és Ferkóval együtt a kapu felé indult.
Az út szélén egy villanyoszlop tövében, látszólag élettelenül feküdt a burkolaton egy romos bicikli, és egy csaknem ugyanolyan leharcolt külsőt mutató fiú. Julcsi és az öccse mintha gyorsabban értek volna a kapuhoz, mint ahogy a nem egyszerűnek látszó baleset egyetlen résztvevője magához tért volna a megrázkódtatásból, amelyet a váratlan földet érés, valamint a vészfékezésnél is hatékonyabb megállás eredője okozott.
Feri mindjárt látta, hogy a bukást elszenvedő fiú az a típus, akit ő nagyon tud nem szeretni. Szőke haja még az aszfalton való hempergés után is jól mutatott, izmos karja és lába pillanatnyilag belegabalyodott a rommá lett jármű alkatrészeibe, de első pillantásra is látszott, hogy ez a fajta fiatalember egyike azoknak, akik állandóan elhalásszák előle a szemrevaló lányokat, és a hozzá hasonlóak miatt maradnak neki mindig a szeplős, kismellű, vézna petrezselyemárusok a tánctermekben, akik ráadásul általában még táncolni sem tudnak, és időnként összekeveredő lábakkal taposnak mindenféle cipőt és lábujjat olykor a sajátjukat is.
Julcsi is felfigyelt a fiú külalakjára, mely a köré gyűrődött kerékpár ellenére is erősen emlékeztette őt a félévszázaddal ezelőtti Robert Redfordra, s bár Julcsi egyáltalán nem hasonlított Jane Fondára, szívesen eljátszott volna néhány jelenetet bármelyik filmben ezzel a fiúval.
Egyelőre persze erre nem kerülhetett sor, a fiút fel kellett kaparni az aszfaltról, ahol eléggé kétségbeesetten próbálkozott a felállással a szőke lovag.
– Nagyon megütötted magad? – aggodalmaskodott Julika.
– Jól kinyírtad a bringádat – mondta Ferkó.
– Aha – nyögte egyszerre mindkettőjüknek a fiú, és megpróbált könyökére támaszkodva felemelkedni, de az éles fájdalomtól, ami végignyilallt a karján, lehanyatlott a kerékpár romjaira.
– Ahh! – nyögte, és ebből akár arra is lehetett volna következtetni, hogy csak ezt a két hangot használja kommunikációra.
– Segíts már neki! – nézett mérgesen az öccsére Juli, és maga is igyekezett felemelni a fiút. Feri is lehajolt, hogy hóna alá nyúlva segítsen a feltápászkodásban, de jobbnak látta, ha a biciklit hámozza le a srác végtagjairól, hiszen ez komoly akadályt jelentett neki a felállásban. Ferkó sajnálta a fiút annak ellenére, hogy a győztesek csoportjához tartozónak látszott. Először is azért, mert Ferkó egy cseppet sem volt rosszindulatú, másodszor pedig azért mert most, hogy a kerékpár is meg a fiú is romokban hevert az úttesten, egyáltalán nem látszott győztesnek.
Lassan mégis úrrá lettek a gravitáció törvényein, és felemelték a fiút és a járműroncsot a talajról. Mivel a sérült ember eleinte láthatóan alig állt a lábán, Ferkó sietett a biciklironcsot a kerítésnek támasztani, aztán gyorsan alátette a vállát a fickó másik könyökének, és így szimmetrikussá téve a terhelést, már könnyebben tudták betámogatni őt az udvarra. Mire a ház sarkához értek, valamennyire sikerült megbirkóznia saját súlyával, s könnyebben haladhattak előre.
A ház háta mögött állt a hintaágy a verandán, idekísérték az egyre jobban magára találó sérültet, aki nagy nyögések között ereszkedett le az imbolygó padocskára.
– A francba! – ez volt az első nem túl hosszú, de legalább egésznek tekinthető mondat, amit hallottak tőle. – Hozd már be légy szíves a bringámat, még ellopja valaki!
– Gondolod, erre jár egy munkát kereső műszerész? – kételkedett a véleményében Feri, de azért kicsattogott a kapuhoz, és a hóna alá kapva hátrahozta az udvarba az egykor értékes versenygépet.
– Most ne foglalkozz a bicikliddel! – nyugtatgatta Julcsi a sérültet. – Feküdj nyugodtan! – a feje alá tett néhány, egyébként a kerti ülőkékre szánt kispárnát.
Juli térült-fordult, langyos vizet hozott egy lavórban meg steril gézt, és nekilátott a szakszerű elsősegélynyújtásnak. Megmozgatta a sérült, horzsolt végtagokat, és meggyőződött arról, hogy törés nincs, tehát nem szükséges komolyabb, orvosi beavatkozás.
– Vedd le a pólódat! – utasította a fiút, és segédkezett is neki a koszlott, feslett ruhadarab eltávolításában, aztán megvizsgálta a véresen csillogó foltokat, az aszfalton való csúszás eredményét. – Jól elintézted magad – állapította meg szakszerűen. – Mi a neved? – kérdezte munka közben. – Hogy szólítsunk?
– Robi vagyok – mondta a kérdezett két sziszegés közben. – Muszáj ennyire dörgölnöd? – aggodalmaskodott.
– Muszáj barátocskám – felelte Juli. – Ha nem tisztítom ki, begyullad.
Még a neve is – gondolta magában munka közben a serényen dolgozó lány. – Robi, mint a Redford, aki először eszembe jutott, amikor megláttam.
– Honnan az ördögből tudod, hogy így kell csinálnod? – sziszegett tovább a fiú.
– Onnan, hogy ezt tanultam – mondta Juli. – Az idén érettségiztem belőle. – Végzett a könyökökkel, a csuklóval, a váll következett. Szívesen végig simított volna az izmos mellkason is, de ott nem volt sérülés, így erre nem lett volna semmi ok. Ok nélkül meg ugye…
Kicsit forgatta Robit a fekhelyen, hogy mindenhol megvizsgálja, nem maradt-e valahol rejtve némi horzsolás, aztán a térdek következtek.
Tanulmányai közben persze már sok férfitestet látott, lemosdatott, vetkőztetett és öltöztetett, és a szakma szabályai szerint a szükségesnél nagyobb figyelmet soha sem szentelt ilyenkor a betegnek, ám a mai eset eltért a szokásostól. Robi nem a rendelő műbőr asztalkáján feküdt, hanem a saját házuk teraszának a hintaágyán, és átkozottul jól nézett ki. Már két hónapja is van annak, hogy a barátjával szakított, két hónapja nem ölelte őt férfi, és most szívesen szentelt volna nagyobb figyelmet Róbert idomainak, de a szakmai fegyelem gátakat emelt elé. Szívesen végigsimított volna az izmos férficombon, fel a rövidnadrág széléig, de ott nem volt sérülésnek nyoma.
– Szerencséd, hogy semmid sem törött el – mondta, hogy elterelje a figyelmét a nem egészen szakszerű gondolatokról.
Valóban szerencse – gondolta Robi. – Akkor nem ez a finom kiscsaj ápolgatna, hanem jönne értem a mentő.
Róbert kezdett felocsúdni a sokkból, amivel az esés járt, és kezdte fiatalemberként nézni Julcsit, aki az ápolásával tüsténkedett. Mellette guggolva világoskék sortja ráfeszült gömbölyű popsijára, a fehér blúz, amely kerti semmittevéshez készült nem betegápoláshoz, kellemesen előreomlott, a kivágás ígéretesen kínált betekintést a halmok lankájára az emelkedő kezdetén.
Robi nadrágjában is emelkedőben volt a beltartalom, bár testének romos állapota nem indokolta az emelkedő hangulatot, ösztöneinek azonban nem tudott parancsolni. Még szerencse, hogy a biciklizéshez magára vett feszes rövidnadrág nem tette láthatóvá feszengő szerszámát, különben szégyenkezhetett volna az ápolását végző fiatal lány előtt.
– Téged hogy hívnak? – eszébe jutott, hogy még nem tudakolta meg csinos ápolónője nevét.
– Julcsi vagyok, az öcsém pedig Ferkó – adta meg a választ Juli.
– Igazán rendes dolog tőled, hogy gondjaidba vettél.
– Fogadalmat tettünk rá az iskolában – szerénykedett Julcsi, és rámosolygott a fiúra.
Lassacskán véget ért az ápolás. Kötés, tapasz került azokra a helyekre ahol arra szükség volt, és akár el is bocsáthatta volna a váratlan vendéget, de nem volt kedve sürgetni őt a távozásban.
– Szerintem heverészned kellene még egy kicsit, amíg múlik a sokk hatása – mondta. – Mi a csudát műveltél, hogy ekkorát sikerült esned?
Robi csak a vállát vonogatta. – Fene se tudja – felelte. – Talán túl gyorsan hajtottam, és egy kődarab, vagy egy repedés a betonon elintézett.
Julcsi nekilátott az ápolás segédeszközeinek eltakarításának, ezzel távolabb került a fiú vizslató szemeinek hatósugarából.
– Az a baj, – fordult most Ferkó felé a beteg – hogy a bicaj is összetört, pedig az nem gyógyul meg egy kis kényeztetéstől, mint ahogy én azért helyre jövök majd ettől az ápolástól.
– Ezzel bizony nem fogsz ma hazakerekezni – hagyta helyben Feri.
Julcsi visszatért, és hogy kissé marasztalja ápoltját, magával hozott egy doboz narancslét, meg poharakat. Megint lekucorodott a nyugágy mellé, töltött az italból mindhármuknak. Ferkóét letette a kis asztalkára, de a vendég poharát előzékenyen felé nyújtotta. Felemelt karja vállban megemelte laza ingecskéjét, és Robi most egy kicsit mélyebben pillanthatott a kivágás feltárulkozó nyílásába, ám amikor észlelte, hogy Juli meglátta tekintete irányát, zavartan visszakapta a szemét, és kicsit el is pirult. A lány legalább annyira zavarba jött, mint Róbert. Nem szerette a leskelődőket, de eszébe ötlött, hogy pár perccel korábban ő is hasonló ingert érzett, amikor a fiú izmos testén siklottak ujjai.
– Nem akarok a terhetekre lenni – mondta zavarta Robi, és tápászkodni kezdett volna helyéről, de Julcsi marasztalóan tette a karjára – a sportosan izmos karra – a kezét.
– Maradj csak! – erősítette meg szavakban is a mozdulatot. – Még pihensz egy kicsit, aztán hazaviszlek.
– Mivel? – kérdezte önkéntelenül is Robi. – Talicskával?
Julcsi nevetett. Kis mosolyból született a gyöngyöző kacaj, amely nem volt gúnyos, csupán jókedvű. Piros ajkai szétnyíltak, láthatóvá lettek a hibátlan hófehér fogak. Robi ámulva nézte a lányt. Eddig sem maradt közömbös ápolójának külalakja iránt, de magával ragadta a gondtalan kacaj, a hajából felé sodródó illat, és a kellemes, csilingelő hang. Elfeledte, hogy korábban a blúza alá akart csupán benézni, ezt minden lánnyal megteszi a hozzá hasonló korú fiatal, ha nem kimondottan csúnya a látványosságot ígérő delikvens. Most már jobban meg akarta figyelni a lányt. Nem csupán a melleit, hanem egyéb részeit is. Szerette volna, ha megismerheti a gondolatait is, elvégre nem mindennap akad az útjába valaki, aki teljesen önzetlenül segít rajta, és mellé még szép, és valószínűleg kedves is.
– Nevess még! – kérte, amikor abbamaradt a rövid kacagás. – Tetszik a nevetésed.
– Majd legközelebb, ha megint megnevettetsz.
Most Robi mosolyodott el, de jelen állapotában, csak kínos fintor lett a szándékozott mosolyból.
– Most nem megy – mondta. – Majd kerítsünk rá alkalmat, és akkor talán sikerül.
Julcsinak tetszett, amit hallott. Szerette volna ő is kipróbálni az ő Robert Redfordját, hogy vajon milyen ember a kellemes külsejű ismeretlen, amikor nem gyötrődik az éppen csak gyógyulásnak induló horzsolások, kis sebek szúrásától, nyilallásaitól.
Ügyetlenül, botladozva beszélgettek még vagy félórán keresztül, aztán Robi tényleg elérkezettnek látta az időt arra, hogy véget vessen a nem tervezett vendégeskedésnek.
– Azt ígérted, hazaviszel – most végre sikerült feltápászkodnia heverő testtartásából.
– Meg is teszem – felelte Juli. – Remélem, hogy ebben a városban laksz, és nem az ország másik végében.
– Persze – helyeselt a fiú. – Nem lakom messze, de a bringámon tényleg nem tudnék most elkerekezni, még odáig sem.
– Kiviheted a kocsimat az utcára – vetette oda engedékenyen az öccsének Julcsi. Ferkó, aki gyakran kunyerálta ki magának erre a lehetőséget, most is sietve ugrott, hogy a kérésnek eleget tehessen.
– Van autód? – nézett rá csodálkozva a fiú.
Julcsi hirtelen megint zavarba jött, mint a lódító gyermek, akit az osztálytársai hencegésen kaptak.
– Csak egy kis Tico – pironkodott. – Nem mindenki nézi autónak, de azért négy kereke van, és nem tekerni kell a pedált, ha azt akarom, hogy menjen. A szüleimtől kaptam, mert egészen jól tanulok.
Valóban rövid ideig tartott az autóút. A kisváros másik végén, a domboldalon volt az utca, ahol Robiék háza állt.
– Ott állj meg légy szíves, ahol a négy meggyfa lombosodik! – bökött ujjával az utca közepe táján álló zöld sátorra a fiú.
Julcsi kis Ticojával beállt két fa közé. Fenn a lombkoronában temérdek gyümölcs pirosodott, vagy inkább feketéllett. A négy gyümölcsfából álló sor végén, a legnagyobbikon valami nagy piros folt is látszott, amiről rövid idő után kiderült, hogy egy fiatal lány rövidnadrágja és pólója. Ez akkor lett teljesen bizonyossá, amikor a piros ruházat viselője egy merész szökelléssel leugrott az ágak közül.
– Hozzánk jöttetek? – kérdezte a vezetőülésből kiszálló Julcsit, de amikor a kocsi túlsó oldalán előkászálódó bátyját meglátta, elszörnyülködve kérdezte a karjain, és lábain sokasodó gézpólyák láttán. – Atyaisten! Mi történt veled?
– Felnyalta előttünk az aszfaltot – mondta Ferkó, aki a hátsó ülésről bújt elő.
– Eltört valamid? – rémüldözött tovább a lány, bátyja bicegő járását figyelve.
– Ne aggódj húgi! – nyugtatta meg Robi. – Túlélem. – Felemelkedve görnyedt tartásából, amire az alacsony kocsi miatt kényszerült, már emberibb módon mozgott. – Ő Julcsi – mutatta be megmentőjét a húgának. – Ő pedig a tesóm – fejezte be a bemutatást, mintha Ferkó nem is lenne velük.
– Én meg Feri vagyok – végezte el helyette a feladatot Ferkó, és kezet nyújtott a lánynak.
Mikor Feri meglátta a fáról leugró lányt, arra számított, hogy valami jó kis bőr kerül elé, és most kissé lehűlve állapította meg, hogy Robi húga éppen az a forma, akihez a Robi-félék miatt neki szerencséje szokott lenni, vagyis a maradék. Vékony, nincs pulóvert feszítő melle, rövid nadrágja pedig lazán hintázik vékony gerezdekből formálódott fenekén. Ráadásul a haja vörösbehajlóan gubancolódott a fején, ahogy a fa ágai összebogozták fenn a lombok között.
– Én meg Török Flóra vagyok – mutatkozott be a lány, meggyel félig rakott kosarát a balkezébe fogva, jobbját komolykodva nyújtotta Ferkó felé.
– Szia! – köszönt neki Feri, és határozatlanul megszorította a felé nyújtott kezet. Eddig csak fiúkkal szokott kezet fogni, először fordult elő, hogy egy lánynak mutatkozott be így. Most mustrálgatta egy kicsit Flórát. A vörös hajkorona alatt, élénken csillogó szemeket látott, és a szemek alatt két-három apró szeplőt, a kis, fitos orr két oldalán.
Amint elengedték egymás ujjait, a lány néhány egyszerű mozdulattal próbált meg rendet csinálni borzas frizurájában. Ferkó azt vette észre, hogy a kis mellek a póló alatt, rakoncátlanul hintáznak a mozgástól jobbra-balra, és mintha két borsószemben végződnének, hegyesen böködték a ruhát. Eddig egyszer sem jutott eszébe, hogy ilyen kis mellek is izgatóak tudnak lenni, de most a nyugtalanul fickándozó halmocskák, határozottan ingerelték őt. Alig tudta levenni a szemét a laza ruháról, amely így könnyű lengedezésével jobban vonzotta a tekintetét, mintha meztelenítően feszes lett volna. Végül mégis csak erőt vett magán, és felemelve a fejét, zavartan Flóra szemébe nézett.
– Tele van meggyel a fátok – mondta.
– Akarsz szedni magatoknak? – Flóra megint igazított egyet a haján, mert nem volt elégedett a korábbi eredménnyel.
Feri a vállát vonogatta. – Szívesen megkóstolnám – bökte ki végül.
– Majd legközelebb – ítélkezett a nővére. – Most már sietnünk kell haza.
– Akkor ebből vigyetek! – ajánlotta a lány a kosár tartalmát. Most mintha kicsit pirosabb lett volna az arca, mint amikor leugrott a fáról az imént.
– Az jó lesz – egyezett bele végül Julcsi, és egy mindig nála lévő kis kosarat vett elő a parányi csomagtartóból. – Te pedig nézesd meg magad egy orvossal! – fordult még egyszer Robi felé. – Lehet, hogy kellene kapnod egy tetanuszoltást.
– Más nem is hiányzik – ellenkezett a fiú.
– Szemrevaló csaj a Robi húga – mondta az öccsének, mikor már hazafelé autóztak a Dombhát utcából.
– Kis vörös bige – fitymálkodott Ferkó – Ha valami piros topánkát húzott volna a tipegőire, ő lehetne a Piroska a meséből.
– Jól áll neki ez a szín – bizonygatta Julcsi.
– Eh! – legyintet Ferkó, és közben azon gondolkodott, hogy soha sem szerette a vékony, szeplős, vörös hajú lányokat. Arról nem akart eszmét cserélni, hogy valamiért mégis érdeklődve figyelte a vékony ruha alatt ugráló, hegyes mellbimbókat.
Később, este, talán a fehéren világító holdfény lehetett csak az oka annak, hogy a fiatalok nem könnyen szenderedtek álomra. A Széchenyi utcában Ferkó és a nővére, egyaránt a délelőtti kalandon, és lehetséges következményein gondolkodott, és a Dombhát utcában is lassan érkezett az álom a szemekre.

Másnap délelőtt Ferkó egy ideig kerülgette a náluk maradt biciklit, aztán megszánva a romjaiban is szép versenygépet, kitolta a kamrából a napra, elővette kis szerszámos táskáját, és nekilátott a gép szétszedésének.
Az alkatrészeket előbb csak megtörölgette egy darab olajos ronggyal, aztán szétrakta őket egy kiterített újságpapírra. Mikor már mind ott sorakozott szép rendben a régi napilapon, edényt hozott, petróleumot töltött bele, és egy ecsettel egyenként elmosta a csavarokat, csapágyakat, lánckerekeket meg az összes apró bizgentyűt. Egész délelőttje ráment, míg úgy-ahogy letisztított, majd kiegyengetett, és helyreállított minden fogantyút, sárhányót meg alkatrészt. A két kerék küllőinek egyenesre húzása, a durva nyolcasok kihúzása az abroncsokból ebéd utánra maradt.
Estére összerakva, bezsírozva, menetkész lett a bringa.
– Holnap vigyük el a kerékpárt a gazdájának! – javasolta nővérének.
– Ahhoz én mire kellek? – vetette ellent Julcsi, pedig éppen ezt akarta ő is, csak valahogy flegmának akarta mutatni magát.
– Semmi kedvem a város másik végéből gyalog hazacaplatni – felelte Ferkó. – Ha elkísérsz, hazahozhatnál autóval.
Ebben maradtak.
Az este ugyanolyan holdfényes volt, mint az előző, és álomtündér alighanem forgalmi dugóba keveredhetett valahol a langyos nyáreleji estében, mert most is csak lassan sikerült elaludni egyeseknek a nyitott ablakok mögött. Egyikük sem akarta tudomásul venni, hogy mi okozza álmatlanságukat; még Ferkó sem, pedig ő volt, aki kivitelezhető tervet kovácsolt a következő napra. Nem szívesen ismerte volna be, hogy látni akarja az ugrándozó borsószemecskék táncát a piros blúz anyagán keresztül.
Nem volt nagy művészet újra megtalálni a meggyfasort a Dombhát utcában. Ferkó egyébként is ismerte a kisváros minden negyedét, hiszen addigi élete alig tizenhat évét ezen a településen élte le. Biciklijén bejárta már a legtöbb utcát és a környező lankás dombokat, meg a dűlőutakkal keresztezett réteket is.
Mikor bekanyarodott az utcába, már messziről meglátta, hogy a kapuban ketten állnak, egy hosszú szőke hajú, sudár, feszes blúzt viselő lány, meg a hozzá képest kissé jelentéktelen külsejű Flóra, aki most nem öltözött tiszta pirosba. Éppen akkor érte őt utol kis kocsijával a nővére, amikor Ferkó lefékezett a két lány előtt a kiglancolt biciklin.
– Sziasztok! – köszöntötte őket, végigmérve mind a kettőt.
– Látom, vendéged jött – mondta a szőke lány. – Úgy is menni akartam.
– Nem az én vendégem – szabadkozott hirtelen ismét elpirulva Flóra. – A bátyámhoz jöttek.
– Mennem kell – ismételte meg a barátnője, majd jobbról-balról megpuszilta a barátnőjét, és gömbölyű popsiját hintáztatva útra kelt.
– Visszahoztátok a Robi bringáját! – lábalt ki zavarából Flóra, megrázva rakoncátlanul repkedő hajtincseit. – Örülni fog neki – megnyomta a kapufélfára szerelt csengőt maga mellett, mire a bátyja kihajolva az egyik nyitott ablakon harsányan kiabálva hajolt ki.
– Miért csöngetsz?
Aztán meglátta a csoportosulást a kapunál, és felélénkült.
– Gyertek be! – invitálta őket.
Ettől egy kicsit feszélyezettek lettek mind a hárman. Bár Julcsi felkészült erre, most mégis zavarban érezte magát. Hasonló helyzettel még sosem találta szemben magát.
Zavarukat eloszlatta az, hogy Robi pár másodpercen belül, most már csak enyhén bicegve megjelent a járdán, és széles mozdulatokkal ismételte meg az iménti invitálást.
– Igazán rendes, hogy elhoztátok a kerékpáromat – mondta. Karján, és lábán a kétnapos kötés, már kissé elszürkült és meggyűrődött.
– Orvosnál voltál? – nézett rá szigorúan a szakember szemével Juli.
– Hogyne – tiltakozott Robi. – Még belém vágott volna egy Tetanuszt.
– Ne féljetek! Túléli. – Tódított egyet a húga.
Julcsi kezében ott volt a táskája, benne a szükséges kötszerek, meg sebápoló porok.
– Átkötözlek – mutatott a táskájára.
Robi, kis fintorral vette tudomásul a dolgot. Nem szokott hozzá, hogy a testi problémáit megossza másokkal, ám nem volt ellenére a gondolat, hogy Julcsi pár percig vele fog foglalkozni.
– Hol tudsz ledőlni? – nézett szét a verandán.
– Itt sehol – felelte a fiú, – de bent a nappaliban van egy heverő.
Ferkó és Flóra kettesben maradtak az udvaron.
– Sok munkád volt a bringával? – kérdezte Flóra.
– Nem vészes – szerénykedett Ferkó. – Kénytelen voltam foglalkozni vele, mert olyan összetörten nem lehetett volna elhozni tőlünk, csak legfeljebb teherautóval.
– A bátyám biztos hálás lesz neked, csak még nem gondolt rá, hogy megköszönje.
Feri megvonta a vállait.
– Nem számít.
Elszótlanodtak, és zavartan álldogáltak egymás előtt. Flóri arcán nem akart enyhülni a pír, és Ferkó valamiért úgy látta, most jól áll neki a kis pirosság. Világoskék ingblúz volt rajta, a mellrésznél két hatalmas zsebbel, és a sok szövet, jobban rejtette a hintázó cseresznyemagvakat, mint a múltkori vékony póló. Kicsit sajnálta, hogy ezúttal szerényebb látványossággal kell beérnie. Kárpótlásul alaposan végigmustrálta Flórát, aki ezt észre is vette, de nem merte szóvá tenni. Talán arra gondolt, hogy akkor reagálnia is kell valamit erre, és abból nem biztos, hogy úgy keveredik ki, ahogyan szeretne. A veranda korlátjának támaszkodva lógázta az egyik lábát maga alatt, ahogy az egy igazi tinihez illik.
– Van két csincsillám – árulta el. – Nem vagy kíváncsi rájuk?
Kicsit oldalról nézett a fiúra, miközben beszélt. Ferkó nagyon huncutnak találta ezt az oldalpillantást.
– Még sosem láttam csincsillát – ismert be.
– Gyere! – csapott le rá lelkesen Flóra. – Megmutatom őket.
Viharzott előre, de az egyik kezét hátranyújtva elkapta Feri kezét, és úgy húzta maga után. Rövid szoknyája hullámzott a combja körül, ahogy szinte szaladt felfelé a lépcsőn, a tetőtérben lévő szobája felé. Felérve a drótketrechez lépett, felemelte a tetején lévő ajtót, és kiemelte a két csincsilla közül az egyiket. Egész mélyen le kellett hajolnia, mert a kis állatka majdnem a padlóval egy szintben futkosott lent a drótházikó alján. Szoknyája megemelkedett, és szép, formás lábai messze a térd felett is bemutatkoztak Ferinek, aki szívesen gyönyörködött az elétáruló képben. Persze a látvány hamar abbamaradt, mert Flóra gyengéden a karjába véve a kis, fényes, állatkát, amelyik kék színben játszó szőréből kivillantva apró szemét, gyanakodva nézett az idegenre. Fitos orrán át szuszogó hangot hallatva, szaglászta a fiú illatát.
– Még nem ismer téged. Adj neki valami csemegét! – fejével a ketrec mellett álló dobozka felé intett.
– Ebből? – nézett kérdően a lányra Ferkó, és az aszalt gyümölcs dobozára.
– Az a kedvence – bólogatott Flóra, a melléhez emelt állatkát cirógatva.
Feri néhány szárított almadarabot nyújtott, bátortalanul az ujjai hegyére csippentve a szőrmóknak, amelyik hirtelen mozdulattal, gyors egymásutánban kikapta a kezéből a felé nyújtott csemegét, aztán pofácskájában elraktározva, rágcsálni kezdte azokat.
– Ez tényleg ízlik neki – állapította meg Ferkó.
– Most próbáld megsimogatni! – mondta a lány, de egy picit sem távolította el a keblei elől a csincsillát.
Ferkó három ujját előrenyújtva, megpróbálta úgy végighúzni a kezét az állat szőrén, hogy közben ne érjen a lány melléhez, bár nagy volt a kísértés, hogy mégis megtegye. A lányszobában kettesben töltött percek adtak egy csekély intimitást, és ez bátorságra késztette, meg el is bátortalanította. Kétségtelen, hogy erotikus hatást gyakoroltak rá az eddigi pillanatok, pedig még mindig úgy érezte, hogy a vékony lányok nem a kedvencei, de azért azt el kellett ismernie, hogy Flóra ebből a fajtából, nem a leghétköznapibb jelenség. A legkisebb okra is megjelenő enyhe pirosság az arcán jól állt neki, és vékony alakja közvetlen közelből másként gyakorolt rá hatást, mint álmai nője, akivel a valóságban még sosem találkozott, és akihez hasonlóval sosem került még testközelbe se, kezdett kevésbé vonzó lenni.
A csincsilla mocorogni kezdett a lány ölében, aztán mikor megneszelte, hogy a lány a ketrec felé fordul, és előrehajlik, hogy betegye az otthonába, egy fürge mozdulattal kiugrott a tenyeréből, és benntermett a párja mellett.
– Láttam, jól megnézted a barátnőmet – mondta váratlan témaválasztással Flóra, miközben pár mozdulattal végigsimított a ruháján, hogy elrendezze a dajkálás után keletkezett ziláltságot.
Most Ferkó pirult el kicsit.
– Nem lehetett nem észrevenni, pont a kaputok előtt állt.
– Ilyen lányról álmodozik minden fiú. Ugye? – Flóra most kihúzta magát, kifeszítve felsőtestén az inget, amitől az rásimult idomaira, és végre megmutatta egy kissé az alakját.
Feri nem tudta hirtelen miként válaszoljon, erre a provokatív kérdésre.
– Nemcsak a külalak számít – vágta ki magát.
– Az ilyen formára mondjátok ti fiúk, hogy jó bőr.
– Neked sem kell szégyenkezned – csúszott ki Feri száján. – Biztos nincs olyan karcsú dereka, mint neked. – Bátortalan ujjaival a lány csípője felé közelített. Korábban el sem tudta képzelni, hogy valaha bátorságot vesz ahhoz, hogy egy lányt így érintsen meg.
– Átéred a derekam? – csillant fel a szeme Flórának, és kipréselve tüdejéből a levegőt behúzta a hasát.
Erre a bátorításra nem számított a fiú, de élve az alkalommal, széles araszra tárt ujjaival megpróbálta körülfogni Flóra derekát.
– Majdnem – nevette el magát, – de ha sokáig így maradsz, légszomjad lesz – mondta, és elfelejtette elvenni a kezét a karcsú derékról.
Flóra pajkosan megbillegtette előtte a mutatóujját.
– Nem az én derekam vastag, hanem a te ujjaid rövidek – nevető szemei csillogva mélyedtek Ferkó tekintetébe, aki megbabonázva állt vele szemben. Továbbra sem akarózott elengedni a lányt, sőt, kezeit inkább lassan feljebb kúsztatta Flóra oldalán. Fel, fel, egészen oda, ahol a mellei voltak. Hüvelykjével már érezte az emelkedőt, ahonnan a keblek indultak. Szívesen mozdult volna előbbre is, hogy további területekkel is megismerkedhessen, de nem mert kísérletezni ezzel a mozdulattal.
A lány is érzékelte, hogy mi történik, és átfutott az agyán, hogy ezt eddig, még senkinek sem engedte meg, de az is igaz, hogy nem szoktak hosszú sorokban kígyózni a jelentkezők a próbálkozáshoz. Most szeretett volna alá fordulni, testével alákanyarodni a fiú ujjainak, hogy megérezze azt, milyen érzés is az, amikor nem a saját keze érinti meg a mellbimbóit, de neki is kevés volt ehhez a bátorsága. Aztán egy hirtelen vett bátor mozdulattal fordult egyet, és Ferkó emiatt önkéntelenül is végigsiklott ujjaival előbb az egyik, aztán a másik keblen. Készületlenül érte az ajándék érintés, épp csak regisztrálni tudta, hogy mi történik. Csak egy futó pillanat, mintegy véletlen volt, és már véget is ért.
Flóra persze tudta, hogy nem véletlenről van szó, de a bátorságát ő is elveszítette a következő pillanatra, ám mivel ő felkészültebb volt, emlékébe tudta vésni a könnyű suhanást, ahogy a fiú ujjai végigszántották az ingét a melle felett.
– Gyere! Menjünk le a kertbe! – mondta Flóra, és a fiú előtt szaladva, viharzott lefelé a lépcsőn, el a nappali behajtott ajtaja előtt, meg sem állt a napfényben fürdő udvar közepéig.
A nappali szoba ajtaja mögött, éppen véget ért a sebkötözés. Nem volt nagy ügy, a sérülések szépen gyógyultak, volt hely, ahová nem is kellett visszarakni a gézt, és mindenhol kisebb lett a kötés, mint előtte volt.
Julcsi a heverő szélén ült, Robi pedig bekötözött könyökére támaszkodva félig ülő helyzetbe tornázta magát. Egyik kezével támaszkodva maga mellett, a másikkal Julcsi haja felé közeledett.
– Szerencsés vagyok a balesetemmel – mondta, mire Julcsi kérdően nézett rá.
– Épp a ti házatok előtt sikerült összetörnöm magam, és nem egy szakállas, hatvannégy esztendős lódoktor tanyájának bejáratánál. – Ujjaival elérte a laza hajkoronát, és megsimogatta. Mozdulatában nyoma sem volt a tizenöt-tizenhat éves ifjak tétovázásának, és Julcsi sem jött zavarba, mint öccse, vagy Flóra teszik állandóan, pedig az ő érverése is felgyorsult az elhangzottaktól és a simogatástól. – A lelkem is összetört. Azt is meggyógyítod?
– Mi baja a lelkednek? – Julcsi hangja halk és bizonytalan volt. – Én nem vagyok gyógyító. Míg az egyetemet el nem végzem, csak ápolni tudlak, de addig még van előttem fél tucat év. Csak ősszel leszek gólya.
Róbert elmosolyodott.
– Képzeld magad a helyembe! Az ember az ilyen lányoknak általában inkább imponálni szeretne, én pedig a földön végignyúlva, egy kupac biciklialkatrész közepén mutatkoztam be neked. Ez komoly trauma.
– És most mit tehetek érted ez ügyben? – Robert ujjai, még mindig Julcsi haját rendezgették, de lassan átkulcsolták a tarkóját, aztán miközben maga is közeledett arcával a lány felé, kicsit közelebb vonta magához Julit. Nem kellett nagyon erőltetnie. Juli maga is igyekezett Robihoz közelebb hajolni, aztán mikor már egészen közel volt a fiúhoz, megnyílt ajkakkal várta a másikat.
Robert mondhatta volna, hogy: ez sokat segít a lelki egyensúlyom helyreállításában, de ehelyett inkább újra megcsókolta a lányt. Szorosan átölelte a derekát, egymáshoz simultak, élvezve a másik testének érintését.
Kezdett megszűnni körülöttük a világ, csak egymásra figyeltek. A kis zaj, amellyel a két fiatal elrohant a behajtott ajtó túlsó oldalán, nem vonta el a figyelmüket. Tudatuk kezdett beszűkülni kétszemélyes világegyetemükbe, amely még nem volt kész a teljes eggyé válásra, de képes volt a zavaró tényezők kiszűrésére.
Egyiküknek sem volt szokása, hogy rövid ismeretség után a másik karjába zuhanjon, aztán előtte meztelenül futkosva hívja fel a végső rítusra a másikat. Visszafogottságukat azonban erősen igénybe vette hormonjaik telítődése a vérben. A násztánc idejének lerövidítése még elfogadható volt számukra, de kihagyása nem, így aztán nem tettek egyebet, csak csókolóztak, és ölelték egymást. Még a kezek sem indultak el azok felé az intim tájak felé, amelyek kívánták az érintést, ehelyett megelégedtek azzal, hogy testük minél nagyobb felületen érintkezzék a másik testével.
Végigdőltek a heverőn, egymáshoz simultak, ajkaikkal a másik arcát, és ajkait keresték, nyelvükkel a másik nyelvét, és száját kutatták, bőrük minden idegsejtjével igyekeztek a ruhán át megérezni a másik bőrét, így telt el vagy húsz perc. Aztán mikor Julcsi felállt a fekhelyről, az áthevüléstől piros arccal kezdte rendezgetni magán zilált ruháját, amely nem arról tanúskodott, hogy megbomlott volna a hagyományos határzár egysége a testén, hanem éppen arról, hogy heves játék közben keresve az érintkezési pontokat, de a határt tiszteletben tartva nem léptek át bizonyos konvencionális korlátokat. Ám ez a ziláltság nem volt ígéret a jövőre nézve, bár azt sem jelentette, hogy a határzár lebontása várható.
Még nem.
– Ezt a gyógymódot nem tanították az eddigi tananyagban – mondta zavartan Júlia.
– Nekünk kellene kifejleszteni hozzá a tananyagot – Robi is talpra vergődött.
Julcsi elmosolyodott. – Szeretnél korrepetitor lenni a leckéből?
– Szép, ahogy mosolyogsz – ismételte meg múltkori állítását Robi, és újra megcirógatta Julcsi arcát, mire Juli megfogta a felé nyújtott kezet, és az arcához szorította egy pillanatra.
– Mennem kell! Az öcsém, biztos nem tudja, mi tart ilyen sokáig.
– Nem hinném, hogy részletezni kellene előtte az eltelt perceket ahhoz, hogy kitalálja mit műveltünk.
– Pont ez a bajom – mosolyodott el még jobban Julcsi, és a mosoly egyre inkább hasonlított nevetésre.
– Úgy illene, hogy a beteg járjon kötözésre az ápolójához, nem fordítva. Meglátogathatlak?
Julcsi gondolkodott egy kicsit a válasz előtt.
– Holnap – nyögte ki végül. – Délután gyere! – Nem merte vállalni a délelőttöt, amikor a szülők magukra hagyják őket, és a kísértés nagyobb lehet annál, mint aminek leküzdésére vállalkozni akar.
– Jól elvoltatok a Flórával, míg én a bátyját kötöztem – mondta hazafelé az autóban Ferkónak Julcsi.
– Elég jól elvoltál te is a Robi kötözgetésével, míg mi beszélgettünk – válaszolt epésen az öccse. Még mindig nem mert belegondolni, hogy valójában mi is zajlik kettőjük között.

– Még meg sem köszöntem, hogy rendbetetted a biciklimet. – köszöntött rá Ferkóra másnap délután Robi, amikor az előre megbeszélt időpontban beállított.
Feri csak morgott valamit válaszul.
Julcsi rosszul számított, amikor azt tervezte, hogy a szülők jelenléte a lakásban, majd védelmet nyújt neki érzékei követelődzése ellen. Nem nyújtott semmit. Már hosszú ideje nem nyitották rá váratlanul a szoba ajtaját, korábbi barátjával is azt tehettek volna a becsukott ajtó mögött, amit csak akarnak, csupán jelképes korlátnak számított az, hogy a két felnőtt, a földszinten nézi a tévét, vagy a nappaliban ücsörögve zenét hallgat, újságot olvas. Amikor az anyja feljött a mosókonyhába a mosógép kiürítése, vagy megtöltése végett, akkor is csak az ajtón kívül motozott, és minden rendetlenség, vagy ruházatbeli hiányosság eltüntetésére hagyott nekik időt, mielőtt benyitott hozzájuk. Alighanem a saját nyugalmát védte ezzel a konfliktuskerülő magatartással.
Természetesen most is a korábban felvett szokások szerint alakult minden, Robi egy olyan rítusba kapcsolódott be, amely egy másik fiú miatt alakult ki, de amely azért követhető volt az új felállás szerint is. Pár perces udvariaskodás, egy rövid bemutatkozás után, elvonultak előbb a verandára, aztán pedig Juli szobájába.
Julcsi dobogó szívvel engedte előre a fiút az ajtóban. Azt tudta, hogy az első este, még nem enged meg mindent Robinak, még akkor sem, ha Robert Redford egykori külalakjával bír, de nem volt tisztában azzal, hogy hol lesz képes megvonni a határt, az elfogadható viselkedésben.
Nagyon úgy nézett ki, hogy talán sehol.
Mindjárt az ajtó becsukódása után, még a szoba közepének elérése előtt csókolózni kezdtek. Szinte beleolvadt a fiú karjaiba. Nem egyszerűen ellenállás nélkül ölelte meg őt, hanem inkább kereste a minél tökéletesebb kontaktust testével Robi teste felé fordulva.
Róbert nem akarta lerohanni a lányt mindjárt az első alkalommal, amikor előre tervezetten együtt lesznek négyszemközt, de nem tudta türtőztetni magát. Nem tudta, de érezte, hogy Juli is vágyik az ölelésre, nemcsak ő. A közöttük lévő vékony nyári öltözék, szinte meztelenné tette őket. Mindenét érezték a másiknak. Az első csók, nem csupán ajkuk, és nyelvük találkozását jelentette, hanem csaknem teljes bőrfelületük egymáshoz simulását is. Ujjaik hegye a másik tarkóján, vállain, hátán siklott, és a könnyű ujjatlan trikó alig fékezte a tapintás érzékelését. Rövid nadrágjaik aljától lefelé egymásra találó combjaik nyomultak be a keletkező zugokba, résekbe, és Robi pillanatokon belül szorosnak tapasztalta a nadrágját, ám vele szemben Julcsi is érezte, hogy mi feszeng a fiú ruhája alatt, s nem volt semmi kedve ahhoz, hogy eltávolodva tőle, csitítsa a feszülést.
Percekig csókolóztak így állva, fél méterre az ajtótól. Újdonságként ismerkedtek egymás idomaival, alakjával, a másikból áradó vonzerővel, és feromonjaik, amelyet tudatosan egyik sem érzett, keveredve a másikéval bódították, bolondították őket.
Azért mégsem vadultak be teljesen, a civilizációs máz összetartotta szétesni készülő egyéniségüket. Robi valóban nem gázolta le Julit, és ő sem adta át magát tehetetlen rongybabaként a szenvedélynek. Csak lassan haladtak előre.
Ujjak kúsztak be ruháik szélei alá, térd koccant a térdhez, comb slisszolt a combok közé. Előbb csak Robi két ujja akadt bele Julcsi pólójának az aljába, mintha csak véletlenül történne, aztán gyöngéd lányujjak kúsztak be a férfias izmokat rejtő trikó alá a vállnál.
A két ujj után megjelent még másik kettő, aztán lassan egy egész tenyér tapadt Julcsi meztelen hátára, és a gerinc hosszú árkocskája mentén kezdett felfelé kúszni, és mögötte kúszott a borzongás gyönyört ígérve. Robi ajkaival most éppen az előtte álló lány vékony, hófehér nyakát harapdálta, próbálgatva, hogy gyöngédségben meddig mehet el úgy, hogy azzal fájdalmat még véletlenül se okozzon.
Julcsi kéjesen tartotta oldalt a fejét, hogy a fiú nehézségek nélkül megtalálhassa az ingerelhető, érzékeny idegvégződéseket a nyakán. Úgy érezte, lassan elemészti őt a tűz, ha nem kerül az eddigieknél is közelebb hozzá a fiú. Jó érzés lett volna, ha lekerül a felsőtestéről a ruha, és az ajkak nem állnak meg illedelmesen a ruha szegélyénél, hanem lentebb, keményen ágaskodó mellbimbóinál, és a körülöttük rózsálló udvarnál is látogatást tesznek. Képzeletében, már korábban is átélte a varázst, amelyre most számított, de a valóság más. Este az ágyban magánosan vágyakozni csak az előkészület a találkozásra. Most valóban át akarta élni Robi ajkának csókjait, parányi szívogatásait a mellén. Követendő példának szánva a mozdulatot, feljebb emelte a trikót a fiú derekán, és két kezével simogatva az izmos férfit, most már nem csak a hátán kalandozott cirógató ujjaival, hanem a köldökétől elindulva, lassan feljebb furakodott, a kemény mellkas izmaihoz.
Robi mellbimbói is keményen ágaskodtak, mintha lenne funkciójuk a csökevényes, és teljesen szükségtelen testrésznek egy férfinál, ám ennél sokkal jobban ágaskodott volna kemény vesszője, ha a nadrág nem szorítja le kellemetlen módon. Szerette volna valahogyan meglazítani a szoros ruhát, de erre pillanatnyilag nem kínálkozott semmilyen lehetőség. Nyitva volt viszont az út felfelé a lány pólója alatt, és végre ő is előrehozakodott a tenyerével, lassan elindulva felfelé, a két gömbölyű kebel irányába. Keze mozgásával persze az anyag gyűrődni kezdett felfelé, és egy idő után feleslegessé is vált, ekkor Robi a széleinél két ujja közé csippentve könnyedén elindította Julcsi vállai felé. A lány karjai megemelkedtek, hogy ne képezzenek akadályt az általa is eltávolítandónak ítélt póló levarázsolásában, és egy pillanattal később felül, már csak a melltartó fedte szép kebleit.
Kinyilváníttatván a haladás irányát, már szinte engedély birtokában vonta le a vállakról a keskeny pántot a fiú, végre birtokába jutva a két körtécskének, mely azért még mindig nem himbálózhatott szabadon, ezért aztán Robi a háta mögött matatva kioldotta a csatot, amitől az utolsó akadály is elhárult az útból. Julcsi türelmetlen mozdulattal irányította a kócos szőke frizurával álcázott fejet a keblei irányába. Robi tétovázás nélkül vette szájába a kihegyesedett, megkeményedett bimbót, és kéjesen szívogatni, harapdálni kezdte.
Julcsi a gyönyörtől sziszegve dörgölte lágyékát a fiú lágyékához. Robi egyik kezével Julcsi popsija mögé nyúlt megkönnyítve ezzel a támasztékkal a lány dolgát.
– Nem zárod be az ajtót? – kérdezte Robi az egyik lélegzetvételnyi szünetben.
– Még sosem nyitották rám váratlanul.
– Az öcséd sem?
– Soha – Julcsi szava beleveszett egy újabb hullámra való csókba. Ő is lehámozta a fiú trikóját, és végre röstelkedés nélkül végigjárathatta ujjait a mellkas kemény izomkötegein.
– Nagyon férfias formád van – állapította meg szégyenlősen.
– Férfi volnék – felelte Róbert. – Nekem pedig a te nőiességed imponál – folytatta.
– Még nem értél a végére a leltárnak – bátorította minden félelem és gátlás nélkül a fiút Julcsi.
– Nem ülhetnénk le? – kérdezte Robi, – mire Juli válaszképp a kezénél fogva invitálta őt a heverőre.
Ha valaki a szokásokkal szakítva most hirtelen rájuk nyitott volna, bizony nehezen tudták volna leplezni az eddig történteket, hiszen a már levetett ruhadarabok pillanatnyilag nem kartávolságban voltak tőlük, azok ottmaradtak a szoba bejáratánál, a szőnyegen. Szerencsére ez a veszély nem fenyegette őket.
– Gyönyörű vagy Julcsi. Teljesen megbabonáztál. Még félig kába voltam az eséstől, de már szerettem volna kigombolni a blúzodat.
– Észre vettem – nevetett a lány.
Robi egy cseppet elpirult. – Hívogató volt a kivágás a ruhádon. Szerettem volna mögé látni.
– Most megteheted. Így, hogy kölcsönös a dolog, már nekem is tetszik a nézelődés. Az a feltétel csupán, hogy egy kicsit kényeztetned kell a cicimet.
– Nagyon kellemes az árfolyam – mondta Robi, és egy kicsit beleharapott az egyik mellbimbóba.
– Te sem vagy éppen csúnya – nyugtázta Juli a tényeket. – Olyan izmaid vannak, mint egy görög szobornak.
– Az csak olyan fiús szokás – szabadkozott Robi, és megint szívott egy kicsit az ajkai között fogva tartott mellbimbón.
Julcsi helyezkedett egy kicsit, hogy a fiú könnyebben elérhesse a kívánt testrészt. Már csaknem feküdtek a heverőn, pedig eredetileg ülni akartak.
Aztán egy ideig nem beszélgettek, mással voltak elfoglalva.
Bár Julcsi eredetileg azért szervezte délutánra, a szülők által némileg felügyelet alatt tartott időre a találkozót, mert nem akart az első ilyen alkalommal lefeküdni Robival, de most már azt se bánta volna. Tudta persze, hogy ilyen vakmerőségre nem fognak vetemedni, de nem esett volna kétségbe, ha megtörténik. Szabadjára engedte tehát a vágyait, és hagyta, Robi is tegyen, amit kíván. Jól esett a fiú kényeztetése. Figyelmes és gyengéd volt, és törekedett rá, hogy jól érezze magát a karjai között tartott lány, ezért cserébe Julcsi nem állított elé akadályokat, nem tiltakozott a szokásos női praktikák igénybevételével. Nem feszengett mellette a heverőn, hanem boldogan adta át magát a fiú simogatásainak és csókjainak.
Robi örült, hogy nem kell erőlködve bizonygatni, hogy abból még nem született gyereke senkinek, hogy levetette a blúzát, és megérezve a lány ellenállásának hiányát, igyekezett lágy késztetéssel rávenni őt a folytatásra. Az neki sem fordult meg a fejében, hogy ezen az estén le kellene fektetnie Julit, de szerette volna, ha jól érzik magukat mind a ketten, s mivel ez közös szándékuk volt, a legjobb úton voltak afelé, hogy az estéjük a korábbi, böjtölésekhez képest kiemelkedően sikerüljön.
Robi keze a meztelen keblekről a lány dereka felé vándorolt, és a feszes rövidnadrág gombjánál akadt el. Kicsit feszegette, óvatosan alá akart nyúlni, de a szűk ruha ezt nem tette lehetővé, így egyszerűen megoldva a kérdést, kioldotta az útjában lévő gombot, aztán nyitott tenyérrel végigsimított Julcsi hasán, kézfejével tolva maga előtt a nadrág szélét. A bugyi gumijánál kicsit elakadt, mintha fontolgatná, hogy alatta, vagy felette folytassa az utat, de végül úgy döntött, nem siet, semmi sem sürgős. Előbb a nadrág, aztán egy kis közreműködés a lánytól, és csak utána a bugyi.
Julcsi felhúzta a lábait, és megemelte egy cseppet a popsiját, gondoskodva arról, hogy Robinak ne kelljen birkóznia a nadrágjával.
A kis tanga már nedvesedett, mikor Robi ujjai végigsiklottak az anyagon. Csúszkált a vékony szövet az ujjai alatt, de a szűken mért szabásminta nem sok mozgást engedett a textilnek. Egyszerűen félre lehetett viszont tolni, és Róbert erre hamar rájött.
– Nem akarlak bántani – súgta Julcsi fülébe, – de levenném. – Válaszra nem is várt, csak tolta lefelé a kis nadrágocskát.
– Tudom, hogy nem fogsz bántani – felelte Juli is halkan. – Sem így, sem úgy.
Nem kellett bővebben elmagyaráznia, mit is ért a talányos mondat alatt, Robi felfogta elsőre is a lényeget, az engedélyt megkapta, pedig nem is nagyon kérte. A kijelentő mondat ehhez túl határozott volt.
– Én sem akarlak bántani, de szívesen lehúznám rólad ezt a vacakot – rángatta meg a fiú még fennmaradt ruháját. Robi felállással járult hozzá Julcsi kezdeményezéséhez, és közben véglegesítette a bugyi eltávolítását.
Végre ruhátlanok voltak mindketten. Julcsi a lenyugvó nap beszűrődő fényében a heverőn fekve engedte át a testét mindenféle játékra kedvesének, míg Robi mellette ült, lábát lelógatva a szőnyegre. Könnyű kézzel simogatta az elétáruló testet, a lazán egymás mellett fekvő lábakat, a belapult hasfalat, és a kissé szintén formáját vesztett kebleket.
– Gyönyörű vagy – állapította meg szeretetteljes hangon Robi.
– Már mondtad – felelte a lány, és kezét végigfuttatta lágyan a fiú megmerevedett farkán, – de te is tetszel nekem.
Robi lassan lehajolt a köldökéhez, és körbenyalta a kis mélyedést. Julcsi egy kicsit megszorította a kezében lévő szerszámot, átforrósodott ujjaival és tenyerével körbefogva. Ettől Robi sóhajtott egyet, aztán kezét határozott mozdulattal a szétnyíló lábak közé vezette.
Simogatta a meg-megnyíló, simára szőrtelenített szeméremajkakat. Ujjai olykor becsusszantak közéjük, ilyenkor kis néma remegés futott át a lány testén, hasfala rándult egyet, keblei pedig megrezdültek. Juli könnyű kis simogató kézmozgással hálálta meg a puncijába látogató kéz, finom lüktetését.
Robi ajka egyre közelebb került a keze által birtokolt szeméremtájékhoz. Harapdálta, nyalogatta Julcsit, nyelvét időnként kidugta, és végigjárt vele egy ujjnyit a punci felé közeledve a fehér bőrön.
Mind körülményesebb tornamutatványt igényelt az egymáshoz közeli állapot fenntartása. Robinak előbb csak oldalt fordulva emelte fel a térdét a heverő szélére Juli válla mellé, aztán – mivel ez a pozitúra sem volt kényelmes, átemelte a térdét a lány keblei felett, és két oldalról mellé térdelve kialakult a klasszikus testtartás. Most mind a ketten elérték egymás izgalmas testtájait, akár kézzel, akár szájjal, minden erőlködés nélkül.
Julika arca előtt ott feszült a merev vessző, hegyéről hátracsúszva a fityma, a makk fényesen kínálta magát. Elején megjelent néhány csepp nedvesség, és inkább piros, mint rózsaszínű árnyalatú bőre fényesen csillogott közvetlenül az arca előtt. Hegyesre formált nyelvével, könnyedén megérintette a fiú szerszámának a végét, körbenyalta, aztán adott rá egy gyengéd csókot. Robi megvonaglott, és ajkai közé fogta a lány csiklóját, amitől meg Juli vonaglott meg.
Eltűntek előlük a gátak. Robi ütemesen ujjazta a lányt, mélyre merülve a punciba, Juli pedig rázárta ajkait az arca előtt ágaskodó vesszőre, és előre-hátra mozogva, szopogatni kezdte.
Egy idő után oldalra fordultak, úgy folytatták tovább a játékot egymás legérzékenyebb hangszerén, és a szerelem szimfóniája mind jobban hatalmába kerítette őket. Nem figyeltek a lassan aláereszkedő alkonyra, a függönyön át beszűrődő fények fogyására, csak egymásra, az egymáson végigfutó rezdülésekre, a széttárt lábak közötti gyönyör megtalálására.
Juli lágyéka úszott a nedvekben. A megbicsakló férfiujjak időnként kívül kóboroltak a lazán kitárulkozó szeméremajkakon, ilyenkor hosszában simogatva azokat. Olykor lejjebb is végigjárták a lábak közét, a kis, ráncokkal védett nyílást is körbe tapogatták a punci alatt, kicsit megnyitogatva ujjheggyel a szorosan zárt izmot.
Julcsi kiengedte a szájából a lüktető hímtagot, nagyokat sóhajtott, aztán kezével a zacskót simogatva, gyötörgetve gyengéden, végigcsókolta a fiú farkát, teljes hosszában alul, ahol a legérzékenyebbek az idegvégződések. Mellei közé szorította a vesszőt, két kezével gyűrögetve körülötte jobb és bal keblét, aztán mikor már nagyon közelinek érezte saját orgazmusát, újra szájába vette, és most már gyors ütemben mozogni kezdett rajta amilyen hosszan csak el tudta nyelni a vastag dorongot. Bár nem jelzésnek szánta, ütemesen felemelkedő popsijának rezgései tudatták Robival, hogy Julika a gyönyör kapujába jutott. A lány szakadozottan, hol mélyeket lélegzett, hol csak felületesen kapkodta a levegőt. Jobbra-balra hengeredett derekával a matracon, hasfala lüktetett, és szinte lökte a fiú ajkai közé a csiklóját.
Robi egyik kezével a lány combjába kapaszkodva, másikkal a punciban serénykedve, ajkait rátapasztotta a szeméremdombra, és nyelvéve ide-oda görgette, forgatta az érzékeny kis peckecskét.
Innen már nem volt visszaút. Magukba fogadták a rájuk törő kéjt, gyönyört és az egymásnak adott örömöket.
Fél óra is eltelt még ezután, mire ruhájukat, kócolódott hajukat rendbe szedve, az este befejezésére gondoltak.
– Másra számítottál? – nézett kissé aggódva a lány szemébe Robi.
Julcsi megcirógatta a fiú arcát.
– Pontosan erre számítottam – felelte.
Ferkó a fociját pattogtatta az udvaron a leereszkedő félhomályban.
– Nem unalmas így egyedül? – tört be a ritmikus mozdulatok közé Robi elmenőfélben.
Ferkó, csak a vállát vonogatta.
– Elhozhattam volna magammal a húgom? – tolakodott tovább a megátalkodott magány falai mögé a fiatalember.
– Nem hoztad – vágta rá gyorsan Feri. Kicsit túl gyorsan is.
Robi, közelebb lépett hozzá, és hangját lehalkítva beszélt tovább.
– Én sem vártam rá, hogy a nővéred újra meglátogasson. Cserébe, mert szépen rendbe hoztad a bringám, adok egy baráti tanácsot. Látogasd meg Flórát! Nem fogod megbánni – nem várta meg a választ, inkább röviden, gyorsan elköszönt, és felpattant a versenygép nyergébe, és elkarikázott.
A történet folytatása 2. rész itt

Boldog karácsonyt 1

A lány kiengedte a szájából a lüktető hímtagot, nagyokat sóhajtott, aztán kezével a zacskót simogatva, gyötörgetve gyengéden, végigcsókolta a fiú farkát, teljes hosszában alul, ahol a legérzékenyebbek az idegvégződések. Mellei közé szorította a vesszőt, két kezével gyűrögetve körülötte jobb és bal keblét, aztán mikor már nagyon közelinek érezte saját orgazmusát, újra szájába vette, és most már gyors ütemben mozogni kezdett rajta amilyen hosszan csak el tudta nyelni a vastag dorongot. Bár nem jelzésnek szánta, ütemesen felemelkedő popsijának rezgései tudatták Robival, hogy Julika a gyönyör kapujába jutott. A lány szakadozottan, hol mélyeket lélegzett, hol csak felületesen kapkodta a levegőt. Jobbra-balra hengeredett derekával a matracon, hasfala lüktetett, és szinte lökte a fiú ajkai közé a csiklóját.
Robi egyik kezével a lány combjába kapaszkodva, másikkal a punciban serénykedve, ajkait rátapasztotta a szeméremdombra, és nyelvéve ide-oda görgette, forgatta az érzékeny kis peckecskét. Innen már nem volt visszaút. Magukba fogadták a rájuk törő kéjt, gyönyört és az egymásnak adott örömöket. Tovább a teljes történetre

Bitang nagy picsája az irodista kurvának

Akkor elkezdtem nézni, amikor a szomszéd irodába jött dolgozni. Akkor még nem volt ilyen elképesztően kövér, de már akkor is szándékosan kihangsúlyozta a bitang nagy seggét és a vastag derekát. Agyonmelírozott szőke haja szinte sosem volt frissen mosva, viszont állandóan ott volt a pofájában a cigi, amit gyűlölök egy nőben – meg mindenkiben. Normális ember nem bagózik. Inkább basszon. Igaz, mégis jobb a cigi, mintha lopna.
Késő délután volt, mikor átmentem, átvettem egy nekik szóló küldeményt. Teljesen kihalt volt az iroda, egy hátsó szobából jöhetett elő, vele a kőművescigik összetéveszthetetlen bűze és némi testszag. Igazi kurvaszag, de a lágyabb fajtából. Szemmel láthatóan piás volt egy kicsit, nagyon mosolygott. – A többiek hol vannak? – kérdeztem. – Mindenki elment, nekem kell megcsinálni a zárást – mondta. Jó sokáig benn leszek, jólesne egy kis pihenő. – Benn is lehet cigizni? – kérdeztem magam elé nézve, nem nagyon akarózott a nikotinszagú pofájába belenyomni a semmimet. – Attól függ, mit – válaszolta, és megfogta a faszom farmernadrágon keresztül, erősen, határozottan, ahogy szeretem, ha bánnak vele. Egyből megfordítottam, ráfogtam a mellére, jó durván, és az éledező farkam nadrágon keresztül a seggéhez nyomtam. – Mondjuk ezt. – Jó lesz – mondta a maga nem tájszólásos, de igazi primitív, harsány, magát mindenek felett baszatni kívánó picsa hangján. – Vetkőzz le – feleltem foghegyről, mintha pozícióból tárgyalnék. – Szopáshoz nem szoktam – kezdte az őszinte mellébeszélést, miközbn leguggolt és kiszabadította a faszom, de egyből kontráztam: – Ki a fasz kérdezett? Elhájasodott, lógó csöcseit csapkodtam, undorodtam tőle, soha a számba nem venném semmilyen testrészét.
Sok kezezéssel szopott, határozott, céltudatos fejőmozdulatokkal. Látszott, hogy a szopás nem top3-as kategória nála, ő baszni szeret, úgy a jó, ha használja egy matróz vagy biztonsági őr, beleköpeti a faszát, lefordul róla, aztán nézi tovább a tévét. Én meg nem baszom, pláne nem gumi nélkül. Lassan kezdett gyönygyözni a homloka; fárasztó meló, pláne, ha nem lelkes és nem érzi át, hogy itt bizony ez a maximum, amit várhat. – Ne reménykedj, nem foglak megkúrni, vedd ezt is kitüntetésnek – tájékoztattam, hogy nehogy azt gondolja, hogy ma húzták ki a számait a lottón. – Nem gond, majd megbaszol máskor, úgyis sietek haza, csak élvezz már el, baszd meg, nem foglak órákig szopni. – Most pofázol, vagy csinálod, amit kell? – érdeklődtem, amire bepöccent, és mostanra gyakorlatilag erőteljesen fejni kezdett.
Úgy döntöttem, hogy meg fogom jelölni, engem ne kérdezzen fel senki, miközben szopja a faszom. Koncentráltam, és igyekeztem nem elárulni magam, az utolsó ütem előtt kivettem a szájából, hátrarántottam a fitymám és egy nagy adagot pumpáltam a felsőjére.
– Te geci állat! – rikoltotta, és elrohant. Kényelmesen kisétáltam, hallottam, ahogy az ajtó kattan utánam, beültem a kocsiba és hazamentem.

Televerem a gumit

Bekapcsoltam a tévét, ez már amolyan rituálé nálunk, tök mindegy, mit nézünk. Egy ügyetlen csók, keze egyből a farkamon, végre határozott volt, és erős. Nem vagyok cukorból, és ezt tudta jól. Még indulás előtt előkészítettem egy párnát, amire térdelhet. Csak félrehúzza az alsónadrágomat, és ad egy rá a pöcsömre egy puszit. Szeretem, ha puszilgatja, szeretem, ha őszinte: „Imádom a faszod, szerelmes vagyok belé” suttogta. Leveszem a pólóját, végre nem nyafog. Kicsik a mellei, de szabályosak, szeretem őket, csókolom a balt, közben piszkálom a jobbat, már szaporán veszi a levegőt. Meg tudok őrülni érte, úgy tud tocsogni a saját váladékában. De még nem szabad odanyúlnom. Cinkosan rámmosolygott, és lassan, finoman, de határozottan és módszeresen szopni kezdte. Mindent bevet, fél perc alatt tiszta nyál lett minden, a faszom is és az arca is. A nyakával, orrával, állával csúszkál rajta, közben igyekszik jó mélyen bevenni.Haja két copfban, mintha 15 éves hamvas, szűz kislány lenne, aki ösztönből csinálja, amit. Kezdi elengedni magát, végre nem szégyellősködik, csókolja a hasam, a combom, a combtövem. Gyorsan bekapja megint. Vadul, mert tudja, hogy vadulhat, bármit megtehet, mert ketten vagyunk, ő és én, egymáséi. A szoknyája alá nyúlok, persze, nincs rajta bugyi… Mosolyog, tudta, hogy így kell jönnie, érezte, hogy erre van szükségem. Amire neki. A szoknya rajta marad, de érzem friss, csupasz nuniját. De tudom: most én vagyok a soros, engem akar. Majd később jön ő. Hagyom irányítani.
Nagy vákummal, erősen szop, ahogy szeretem, a hajába kapaszkodom, nyomom le a fejét, amennyire csak lehet. Mikor kihúzom, dumálni akar, de látom a szemén – kapcsol. Ennek most nincs itt az ideje. Feljebb tolja a bal lábam, majd a jobbot. Csókolgatja a seggem. Fel kell sóhajtanom: ez teljesen felizgat, megőrülök, amikor ezt csinálja velem. Tudja. Mondtam neki, én tanítottam erre. Őt nem izgatja, ha nyalom a seggét, de engedi. Mostmár mindkét lábam a magasban, dug a nyelvével. Körbenyal. Csókol. A mellét a lyukhoz teszi. Nem tudom, őszintén csinálja-e és élvezi-e igazán, hogy így kikészíthet. Talán nem, de megteszi, mert szereti, ha nekem jó. Közben egyet-egyet húz rajtam, de most teljesen a seggemmel van elfoglalva. Az orgazmus határára juttat.
Leengedi a lábaimat. – Most már ne hagyd abba – kérem, és ő nem szól semmit, csak bólint. Erősebben csinálja a kezével is. Robbanásközeli állapod. Átszakad a gát. Gyűjti, gyűjti, gyűjti a szájában. Egy nagy nyelés, a jellegzetes hanggal. Szopja tovább, ugyanazzal a lendülettel. Megőrülök, úgy fáj a faszom. Elszégyellte magát megint, pedig köztünk nincsenek akadályok, erkölcsi skrupulusok, semmi.
Iszik egy korty vizet, odaüla kanapéra, távol tőlem, fel akarja venni a pólóját. Nem engedem, pedig most haltam meg. Megcsókolom, jó hosszan, ahogy szereti.Közben már matatok benne, kenem szét a váladékát a külső ajkaira is. Szopom mindkét mellét, megyek végig a hasán, megint szégyellősködik, azzal foglalkozik, hogy nagy a hasa. Rárivallok, abbahagyja, de tudom, hogy ezen jár az esze, mekkorákat tudna élvezni, ha nem így lenne… Leérek. Egy puszi a szeméremdombjára, és egyből benyalok a barlangba. Hihetetlenül nedves, imádom az ilyet. Szájába rakom az ujjaim, hogy nyálazza be, jó mélyen. Kezd állni a faszom. 3 perce élveztem egy kurva nagyot, és ő máris felállítja. Jó nyálas az ujjam, csúsztatom neki be, szívom-nyalom a csiklóját. Hallom a levegővételét, a faszomból pedig az utolsó, néhány mikronnyi geci szivárog, a lábára kenem. Durvítok a kezem tempóján, nyelvvel is igyekszem. Reagál. Mit reagál, hörögni kezd. Nagyon jó. Jobb, mint a dugás. Tudok rendesen figyelni rá, nem a faszommal vagyok elfoglalva. Mostmár tényleg erősen csinálom, remeg és élvez. Nagyot, hosszút. Addig csinálom, míg nem nyög fel: elég! És tolja el a fejem. Ott fekszik egy szoknyában, és elfáradt.
Kimegyek, megmosom a faszom, megállok előtte. Felszop. Fél perc sem kell hozzá. Húzzuk fel a gumit. – Ülj bele, de lássam közben a tévét! – sziszegem. – Jó – mondja röviden, ez így természetese. Ez a kis játékunk. Hogy terelje el a figyelmem. Két copfja és kis melle miatt szinte általános iskolásnak érzem magunkat. A faszom merev, finoman tornázik rajtam. Szeretném, ha sokszor elélvezne így. De nem fog tudni, pedig mindent megteszek, meg fogom előzni. Annyira felizgat. Ha meg tudnám várni neki a hármat, tutti, hogy az enyémet az arcába kapná. Fárad.
Cserélünk, én kerülök felülre, de ezt annyira nem szeretem, bár jó mélyen be tudom neki nyomni. Imádja, kéjeleg, tekereg, mint egy kígyó. Bőre a bőrömön. Szakad rólunk a víz, pláne a bőrgarnitúrával érintkező seggekről. Térdel a párnán – tudom, hogy végem. Mostmár baszunk. Végre. Az orgazmus miatt. Háttal a tévének – kapcsolok, de már nem érdekel. Csak ő. A melle, a combja, a haja, az arca, a kopasz puncija, a hasa, a segge. Kihúzom, próbálom a seggét, nem engedi. Valószínűleg belehalna. Pedig olyan pakolnivaló segge van. Egyszer leitatom és szétkúrom a seggét – gondolom. Most már olyan, mintha piások lennénk. – Basszál már – szól, és annak ellenére, hogy ez primitívség, nem lelomboz, hanem felhúz. Őszinte. Ez ritkaság.
Érzem, hogy jövök, nem tudok rá figyelni. Hevesen, nagy, mély és határozott mozdulatokkal baszom. Televerem a gumit. Végre ő is nyög egyet.

Amikor szűk a nadrág

Az üres korsók szinte egyszerre koccantak a tisztának épp nem mondható asztallaphoz, a három férfi pedig lusta elégedettséggel mosolygott egymásra. Szerencsésnek érezték magukat, amiért feleségeik, barátnőik sosem gördítettek különösebb akadályokat a péntek esti sörözések elé. András szája sarkában az elégedett mosoly lassan gúnyos fintorrá alakult, mikor meglátta, hogy a másik kettő szedelőzködni kezd, aztán elővette jobbik énjét, és lenyelte az ironikus megjegyzést, ami kikívánkozott belőle. Megpróbálta belátni, hogy barátainak immár nem csak feleségeikhez, hanem egy-egy apró kisbabához is haza kell sietniük, szemben vele, aki az imént még azt is csak ímmel-ámmal vallotta be, hogy soros barátnője épp a héten hagyta el. Szótlanul intett a távozók után, és a tárcájával kezdett matatni. Egyébként is ő lett volna a soros a fizetésben, de az adott körülmények mellett duplán természetesnek tűnt, hogy utolsónak marad.
Kihúzott két bankjegyet a bőrtokból és a pult felé igyekezett, mikor megpillantotta a tűsarkakon bebillegő égi tüneményt. Tekintete lassan pásztázott végig a nőn, a bokától indulva fel a formás, selyemharisnyába bújtatott vádlikon, a szűk szoknyával fedett combokon és csípőn, a bő, ám de mélyen dekoltált blúz alatt domborodó melleken, majd megállapodott a vörösesbarna fürtökkel keretezett arcon, mely hirtelen kísértetiesen ismerősnek tűnt számára.
– Judit – lépett oda némiképp magabiztosabban a nőhöz.
A tip-top jelenség ránézett, szemei összeszűkültek, látszott, hogy nehezére esik a férfi arcára fókuszálni.
– András! – kiáltott fel aztán mégis, mikor végre felismerte. Ugyanebben a pillanatban kibillent kissé egyensúlyából, s talán el is esik, ha a másik nem nyúl előzékenyen a könyöke alá, és segíti fel őt a magas bárszékre. Meglepetten konstatálta, hogy Judit bizony nem egészen józan.
– Mi szél hozott erre? Megengeded, hogy meghívjalak erre az italra? – bökött a pohárra, amit épp az imént csúsztatott a nő elé a pultos.
– Rémes napom volt – mondta Judit, miközben aprót biccentett beleegyezése jeléül. – Szar az élet!
A férfi nem igazán tudta, mit válaszoljon erre, ezért inkább hallgatott és egyetértően bólintott.
– Na és hol hagytad a férjed? – vetette oda látszólag könnyedén, holott határtalan erőfeszítésébe került, hogy ne fogcsikorgatva tegye fel ezt a kérdést.
Judit válasz helyett csak a magasba emelte jobb kezét, András pedig meglátta gyűrűsujján a gondosan átalakított aranykarikát. Némi elismeréssel vegyes borzadállyal konstatálta, hogy a nyilvánvalóan kudarcba fulladt házasság után a nőnek maradt annyi lélekjelenléte, hogy gyakorlatias leleményességgel mentse meg értékes jegyajándékát. Judit gyűrűjében immár három apró, utólag beillesztett zafírszem csillogott, lehetőséget adva arra, hogy tovább viselje az ékszert. András előtt hirtelen felrémlett a néhány évvel ezelőtti emlék, mikor Judit ugyanezzel a diadalittas mozdulattal mutatta fel az akkor még egyhangú aranyszínben ujjára simuló gyűrűt. A férfi akkor úgy érezte, egy világ omlik benne össze, pedig már közel harminc évesek voltak, és rég a múlt ködébe veszni látszott a Judit iránti kamaszos rajongása. Mégis, annak ellenére, hogy már nem álmodott minden este a lányról, mint a gimnáziumban, nem lebegett a képe a szeme előtt, miközben maszturbált, személyes sértésnek érezte, hogy a nő végül egy másik férfihoz köti az életét. Most pedig itt ül előtte elázva, elváltan, és ő még ezzel a kimondhatatlan csalódással a háta mögött is őrülten kívánja. Judit vidáman csacsogott, az alkohol megoldotta a nyelvét, és András hamarosan arra eszmélt, hogy vadul flörtölnek egymással.
– Na, nekem ehhez egy kis szünet kell – gondolta magában, majd hangosan így szólt. – Ne haragudj, ki kell mennem a mosdóba. Rendelj addig magadnak még egy italt!
Elverekedte magát a WC-ig a péntek esti tömegben, és mélyet sóhajtva állt meg a piszoár előtt. Lehunyta a szemét, és kényszeredetten elismerte, hogy fogalma sincs, miről beszélt a nő az elmúlt háromnegyed órában. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy nyeretlen kétéves, de képtelen volt másra koncentrálni, mint a Judit nyakláncán himbálózó apró medálra, ami sejtelmesen tűnt el a nő két melle között, és a sötét rózsaszín rúzsra, ami kicsit elkenődött a felső ajkán. András egész idő alatt őrült késztetést érzett, hogy odanyúljon, és hüvelykujjával még inkább szétkenje a sminket Judit arcán.
– Hé haver! – szakította ki egy lelkes hang az ábrándozásából. – Mit ültök még itt? A nő ma estére már a tied.
András oldalt nézett, a tőle jobbra lévő piszoár előtt egy húszas éveinek elején járó, szemmel láthatóan nem épp józan srác állt. Fiatal arcán fülig ért a vigyor, miközben vizelt.
– Á nem, mi régi ismerősök… – kezdte volna, ám a másik félbe szakította.
– Mit de? A csaj épp csak a bugyiját nem tolja le neked itt a nyílt színen.
Szíve szerint folytatta volna a szabadkozást, de aztán belátta, hogy csak áltatja magát. Hisz ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy amióta csak Judit belépett a bárba, a nadrágja kényelmetlenül szűkké vált.
– Oké, kösz – bólintott végül a fiatalabb fiú irányába, és megadó félmosollyal szemlélte, amint az ujjaival V betűt formálva lép ki a helyiségből. Újabb sóhaj kíséretében a mosdóhoz lépett, hogy kezet mosson, miközben ellenőrizte a tükörben, hogy fest. Alapjába véve elégedett lehetett volna a látvánnyal, csakhogy András tudta, hány, az edzőteremben eltöltött kínkeserves óra szenvedése áll emögött. A lapos has, a széles vállak, a nyaka alatt keményen előreugró kulcscsontok ellenére ő még ma is gyakran látta azt az egykor dundi, pattanásos kamaszt a tükörben, aki annak idején ő volt, és akit Judit négy éven keresztül következetesen levegőnek nézett.
– Végül is, mit veszíthetek? – kérdezte önmagát, miközben papírtörölközőt tépett, és nekiveselkedett, hogy visszafurakodjon Judithoz. – Kezd tömeg lenni – jegyezte meg közömbösen, mikor megérkezett a nő széke mögé. – Nem volna kedved inkább feljönni hozzám? – kérdezte kissé bizonytalanul. Judit, anélkül, hogy tekintetéből bármiféle rosszallást lehetett volna kiolvasni, a férfira nézett és egyetértően bólintott.
– Van otthon piád? – kérdezte azért, miközben kifelé tartottak.
András épp telefonon próbált taxit rendelni, de közben pillantásával igent intett. Végül persze nem lett szükség több italra. A férfi már nem tudta volna megmondani, hogy kezdődött, de még a taxi hátsó ülésén csókolózni kezdtek. Legszívesebben már ott leszaggatott volna minden ruhát a nőről, aztán mégis hálás volt, hogy nem így történt. Épp elég kínos volt ennyi is, mikor busás borravalóval megtoldva kiegyenlítette a számlát a sofőrnél. Ügyetlenül, egymásba gabalyodva tántorogtak be a lakásba, Judit felváltva gombolta a gombokat a saját blúzán és a férfi ingén. András végre vette magának a bátorságot, egyik kezével a nő hajába markolt és hátra billentette a fejét, másik kezének ujjaival pedig szétkente a maradék rúzst Judit ajkai körül.
Azonnal érezte, hogy alteste életre kel a nadrágban, különösen, mikor Judit a szájába vette maszatoló ujjait. András most már sokkal céltudatosabban lökdöste a nőt a hálószoba felé, s miközben ádáz küzdelemmel kereste a cipzárt a szoknyán, érezte, hogy kutakodó kezei alatt meghasad a sima tapintású harisnya. Judit cipői ekkor már a sarokban hevertek, így most türelmetlenül cibálta le magáról a szakadt fehérnemű maradványait. Alig végzett, kezei már András nadrágszíját oldották meg, miközben a férfi mohón szívta a nő szájából az utolsó ital ánizsos ízét.
Judit egyáltalán nem volt gyengédnek mondható, a másik szájában a jellegzetes fűszeraroma hamarosan összekeveredett a vér édeskés ízével, s András már érezte is a fájdalmat alsó ajkán, ahol a nő az imént belé harapott. Nem nagyon ért rá viszont ezzel foglalkozni, mert ekkor a másik keskeny keze rákulcsolódott az immár szabaddá vált, ágaskodó férfiasságára, és András ebben a pillanatban…igen, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy eddigi élete 32 évének minden egyes perce megérte a szenvedést.
Ebben a pillanatban legszívesebben hanyatt dőlt volna a széles franciaágyon, és ezt a mámorító érzést élvezte volna egy örökkévalóságon keresztül. Ugyanakkor sürgető kényszert érzett, hogy letépje Juditról a maradék ruhaneműt is, és végre feltáruljon előtte a nő meztelen valója. A melltartótól meglepő ügyességgel szabadította meg partnerét, hogy szája rátapadhasson a rózsásan meredező bimbókra. Mohón nyalta a két mell közötti árkot is, és nyelvén érezte Judit parfümjének kesernyés ízét. Azon gondolkodott, mikor fújhatta magára. De egyre nehezebben ment a gondolkodás, mert a nő keze még mindig az ágyékát simogatta, meglehetős szakértelemmel, András pedig szinte már az eszét vesztette, hogy ő is a másik combjai közé fúrhassa remegő ujjait. Mégis, mikor utolsóként a bugyijától is megszabadította Juditot, erőt vett magán, eltolta magától a nőt, és szemügyre vette egész alakját. Nyoma sem volt rajta annak a lányos nyurgaságnak, amire a gimnáziumi tornaórákról emlékezett. Igaz – ezt el kellett ismernie – nyoma sincs annak a szerelemmel teli szeretkezésnek sem, amit annak idején annyiszor elképzelt.
Judit teste épp ott telt meg, gömbölyödött ki, ahol arra szükség volt, s Andrásnak elégedetten kellett konstatálnia, hogy gyönyörűen néz ki. A nő eközben már végig feküdt az ágyon, és mindenféle szégyenérzet nélkül tárta szét combjait. András mellé térdelt, kissé zavarban megnyálazta az ujjait, és – úgy érezte, erre várt egész este – középső ujját felcsúsztatta a két szeméremajak között. A férfi nem gondolta, hogy még tovább lehet korbácsolni a vágyát, de a hang, ami Judit száját ekkor elhagyta, olyasmi volt, amit nőtől eddig még nem hallott, és ha ez egyáltalán lehetséges, altestébe újabb vérlöket érkezett, tovább kínozva már amúgy is gyötrően feszülő hímtagját. Vadul belecsókolt a nő szájába, mert nem gondolta, hogy még egy a korábbihoz hasonló nyögést vagy sikolyt el tud viselni, erre Judit körmei élesen a vállába martak.
– Ennyi, nem bírom tovább – lihegte némán, önmagának András. Megragadta a nő testét, egy heves, durva mozdulattal a hasára fordította, majd elemelte az ágyékát a lepedőtől. Judit nem kérette magát, fenekével ingerkedőn pucsított a férfi felé. Andrásnak egyetlen mozdulatra lett volna szüksége, hogy belé döfje magát.
– Húzz gumit, húzz gumit, te idióta! – dörömbölt saját hangja a fejében. – Ki tudja, tegnap kinek tolta oda ugyanígy a seggét?
András tudta, hogy így kéne tennie, de az a valami, ami minden férfi életének mozgatórugója, olyan fájdalmasan, keményen és követelőzően lüktetett a lába között, hogy egyszerűen képtelen volt kinyújtani a kezét az éjjeliszekrény fiókja felé. Judit selymes bőrű feneke olyan csábítóan gömbölyödött előtte, hogy sutba dobva minden elővigyázatosságát magára rántotta a nőt.
Persze ilyen heves mozdulattal bejutni egy olyan keskeny résbe…túl szép lett volna, hogy igaz legyen. András ideges kapkodással igazította a hímvesszőjét, s kínos lassúsággal élvezett ki minden pillanatot, míg végül tövig siklott a nedves, szűk hüvelybe. Felül kellett bírálnia korábbi véleményét: ez az érzés mindent vitt. Bár eddig úgy érezte, tökéletesen ura önmagának, ösztönei hamarosan átvették teste felett az irányítást, csípőjének monoton mozgása ettől kezdve a természet törvényeinek engedelmeskedett. Hallotta Judit fojtott nyögéseit, s bár minden más esetben azon gondolkodott volna, a kéj kis hangjai vajon mennyire őszinték, most tudta, Judit túl részeg ahhoz, hogy megjátssza magát.
Egyre vadabbul, egyre hevesebben döfködte az előtte hasaló nőt, s csak mikor megérezte, hogy az már másodszor vonaglik meg alatta az extázistól, hogy már másodszor szorul össze pénisze körül a nedvességben úszó hüvely, akkor szakadt rá a kínos felismerés, hogy ő maga képtelen elélvezni.
Annyira élesen, annyira reálisan látta maga előtt a még mindig alkoholmámorban pihegő Juditot, hogy egyszeriben már semmi vonzót nem talált benne. Dühös volt magára, a világra, de legfőképp arra a kínzó gerjedelemre, ami még mindig nem hagyta nyugodni a testét.
Becsukta a szemét, és öntudatlanul is tovább mozgott a nőben. Csakhamar látta felsejleni fiatalkori önmagukat, a ruganyos, karcsú testű lányt, és a kövérkés, esetlen fiút, amint a tornaszertárban szeretkeznek ugyanebben a pózban, amiben ők most. Tudta, hogy szörnyen morbid, amit művel, de közben érezte azt is, hogy a teste egyre közelebb jut a beteljesedéshez, ezért képtelen volt megszakítani a perverz képzelgést.
Látta, amint a nagyszünetben szégyenlős diadallal meséli a fiúknak Judit szűzi testének minden titkát, s ekkor, ebben a pillanatban érezte meg agyában a semmi mással össze nem téveszthető robbanást, miközben minden egyes porcikáján végigömlött az orgazmus gyönyöre. Kimerülten, érzelmektől mentesen zuhant a nő hátára, kifolyt magja szétkenődött a bőrükön. Percekig feküdtek némán. Aztán Judit felkecmergett, betámolygott a fürdőszobába és meglepő gyorsasággal szedte rendbe magát.
– Hívok neked egy taxit – ajánlotta rekedt hangon a férfi. A nő nem válaszolt, de nem látszott megbántottnak sem, amiért rövid úton kidobták. András türelmetlenül várta, hogy megszólaljon a csengő, mert rendkívül kellemetlenül érezte magát. Szó nélkül tépelődött a kanapén, ám mikor rájött, hogy nem a nőt szégyelli, hanem önmagát, Judit már nem volt a lakásban.
Fel sem merült benne, hogy Máté és Gergő előtt esetleg el is hallgathatná a történteket az egy héttel későbbi közös szeánszukon.
– Meghúztad a Molnárt? – nézett rá kikerekedett szemekkel a két családos férfi. András bólintott, végig söpört rajta a felismerés, hogy végre beteljesült kamaszkora legtitkosabb vágyálma, de tudta, hogy az egész nem jelentette már számára semmit.

Minden jóban van valami 3

Valamivel 11 óra előtt értünk be közös munkahelyünkre, ami kívülről hatalmas piszkos-szürke épületnek tűnt, mi viszont jól tudtuk, hogy belül még szürkébb és még piszkosabb, bizonyos szempontból.
Kriszta már a saroknál kiszállt, gyalog tette meg a hátralévő 100 métert, bár – jókat nevetgéltünk ezen – feleslegesnek tűnhetett ez az óvatosság, amikor a cég dolgozóinak jelentős része régen összekötött már minket. Szinte alaptalanul tették ezt az előző nappal bezárólag, hiszen a jó kollegiális kapcsolat még nem feltétlenül jelent intim viszonyt is.
Kapcsolatunk definícióját továbbra sem lehet egyértelműen meghatározni – legalábbis nekem nem sikerült -, még az éjszakai, irodai kaland és az utána következő együtt-alvás, vagy a mai közös, reggeli utáni örömszerzés ellenére sem, vagy ezek az események még bonyolultabbá tették viszonyunk elhelyezését a világméretű szexualitás gigantikus periódusos táblázatán.
Duplán indokolatlannak bizonyult Kriszta sarkon kiszállása, hiszen a recepción megtorpantam néhány udvarias mondat erejéig – a recepciósok időnként megdicsérnek a hátam mögött, mert én vagyok az egyetlen, aki szóba áll velük, de nem e kétes jó hírem érdekében teszem -, mire befutott Kriszta kolléganőm is. Végül egymás mellett lépkedtünk fel a lépcsőn, s az utcai elővigyázatosság dacára mindenki meggyőződhetett arról: együtt érkeztünk. Azt ugyan nem láthatták, hogy éjszaka együtt mentünk el, de ez a fél-információ elég lehet egy izmos vélekedéshez, ami a közösen eltöltött éjszakánkat illeti. Szerintem a reggeli eset még a legrosszabb és legmegátalkodottabb fantáziát is meghaladta!
Ha nem mosolyognék szüntelenül, talán még a vidámság is táptalajul szolgálhatna a pletykáknak.
– De jó kedved van! – szólt rám így is az egyik kolléga a hosszú, kivilágított folyosók egyikén.
– Csak azért, mert ilyen kedves munkatársaim vannak!
– Délutánosok vagytok? – így a másik.
– Majd ennyivel hamarabb befejezzük, amivel később jöttünk… – vigasztaltam, mire kitelepedett felszínére a döbbenet.
– Nagyon sokan kerestek… közülük egy csaj legalább tízszer. Nem adtam meg a mobilszámodat! – Közvetlen kolléganőm arcán öröm és büszkeség, ahogy beléptem.
– Jól tetted. Nekem örülsz ennyire?
– Kérsz egy kávét? – Kérdezte válasz helyett.
Örök igazság: minél később ébredünk, annál rövidebb a délelőtt. 12 óra 00 perckor, amikor a templom harangja is rázendített… belépett a szobámba Kriszta:
– Eljössz ebédelni?
– Elterebélyesedik a feneked! – kötözködtem, felhasználva az ő szavait, amelyek naponta legalább egyszer elhangzottak. – Nem is szoktál ebédelni, különben is nemrég reggeliztünk.
– Lenne kedvem bekapni valamit… – mosolygott.
– Az máááás! – Megértően bólogattam.
– Fogadjunk, hogy félreértetted! – nevetett. – Csak idéztem Editet, itt mondta a folyosón, és alig bírtam megállni, hogy ne javasoljak neki egy pasit… bekapásra.
– Csak ne engem! – csatlakoztam a vidámságához, mert vizuális képzeletemben megjelent Edit 60 centis magasságával és 120 kilójával…
– Mi a bajod vele? Be tudja kapni, nem?
– Nem terveztem kipróbálni, de a te bekapásod érdekelne.
– És ha hozatunk egy pizzát? Itt megennénk nálad.
– Ne tereld el e figyelmem, az eredeti ötlet jobban tetszik!
– Tudom, nincs is ellenemre, de valamit meg kellene dumálnunk, ezért gondoltam közös ebédre.
– Beszélgetni bármikor tudunk! – ellenkeztem.
– Cumizni is bármikor…
– Most?! – Felálltam, és mintha a nadrágom gombolnám, két lépést tettem Kriszta felé.
– Ülj vissza, bejöhet valaki… ! Meghallod, hogy tényleg fontos, amit mondani akarok… Különben meg elküldtem a tervet, ha ez téged nem is nagyon érdekel.
– Erről akarsz társalogni ebédidőben? – Felháborodásom csak látszólagos volt, hiszen másszor munkaidőben meg vígan diskuráltunk privát dolgokról.
– Kicsit, ha végre hagysz szóhoz jutni, erről csupán annyit akartam közölni, hogy kísérőlevélként a te nevedben azt kívántam, hogy „forgassák haszonnal”… ez jól hangzik, ugye?
– Mindig tudtam, hogy okos vagy! Csak makacs is!
– Akkor pizzát eszünk! – Asztalomhoz lépve fejből tárcsázta a pizza-futárt, miközben megfenyegetett, mert megsimogattam hátul a szoknyáját.
Éppen jókor hagytuk abba, ő a telefonálást, én a domborulatok elsimítását, mert közvetlen kolléganőm dugta be a fejét:
– Hozzak valamit enni… nektek?
– Köszi, rendeltem pizzát! – válaszolt Kriszta helyettem is, ha már a kérdés végét kettőnknek címezték. Majd, amikor ismét ketten maradtunk, hozzátette: – Látod, milyen jó, hogy nem hagyom magam mindenfélére rábeszélni? Mit látott volna a kedvenc, gondoskodó kolléganőd?
– Tényleg kedvenc, mondhatod komolyan is!
– Azt hittem, én vagyok a kedvenced… – játszotta a durcást.
– Te más vagy, nemcsak kolléganő, hanem neked van a legszebb popsid, bizalmas barát is vagy, cinkos…
– Cinkos… cinkos… – ízlelgette sokatmondóan a kifejezést.
Vártam, mi kerekedik ki ebből…
– Megadtad a végszót, én jövök! – Egészen komoly és határozott arcát is tudta néha mutatni. –
Reggel bent volt a főnök és hagyott négy borítékot a felső fiókomban… – Jelentőségteljes pillantás kíséretében hozzátette: – elintézésre.
– A szokásos? – kérdeztem, bár a válasz előre sejthetően: bólintás.
Nem új keletű szokás ez a borítékozós módszer. A címzetteken kívül mások is tisztában vannak vele, hogy diszkrét elintéznivaló lapul a kopertában, a főnök biznisze.
Kezdetben, amikor kinevezték, ahhoz ragaszkodott, hogy bizonyos ügyekben csakis ő tárgyalt, s kizárólag az ő ismerősei kaphattak megbízást a cégtől. Később, amikor olajozottan működött minden kapcsolat, kezdte leépíteni őket, és mindegyik helyébe a saját felesége – „a főnökné” – lépett, aki így egyre gyakrabban megfordult a cégnél, vele kötöttünk szerződést, ő adta a számlát… Persze, ezt a nagyszámú megbízást „a főnökné” tovább passzolta alvállalkozóknak, s megesett, hogy egyazon tevékenységre az alvállalkozó is nyújtott be számlát és „a főnökné” is. Nem kellett merész fantázia ahhoz, hogy a dupla kifizetés szimpla teljesítést takart, sőt többen tudni vélték, hogy az alvállalkozók is csurgatnak vissza a haszonból „a főnöknének”. De mindez már a múlté! A főnök családjában jelentősen leegyszerűsítették az ügymenetet: már nem is teljesítik a többnyire értelmetlen és felesleges megbízásokat, és így ezeket nem is adják tovább alvállalkozónak, hanem csak a számla érkezik zárt borítékban, amit a cégen belüli címzettek „pénzre váltanak”…
– Nem viszi túlzásba? – kérdeztem, ismét a válasz biztos ismeretében.
– A fene egye meg, már pofátlanság! – fakadt ki Kriszta. – Dupla hasa van már a jóléttől…
Úgy éreztem a hangjából, valami pohárféle torkig lett, vagy ha a sumák biznisz méreteit figyelembe vesszük: betelt az üst. A dupla-has viszont tagadhatatlanul találó, akár horizontálisan, akár vertikálisan igyekszünk értékelni ezen erősen eltúlzott tekintélyt!
Sem egyetértésemnek, sem ellenkezőjének nem adtam hangot, mert kétségek közt vártam, miben látja Kriszta az én szerepemet, arra tartalékoltam a véleményemet. Rosszat sejtettem…
– Annyi pénzért, amit egy-egy fiktív számláért felmarkol, én egy hónapot dolgozom… – zsörtölődött tovább. Baljós előérzetem beigazolódni látszott.
– Le akarod buktatni? – tettem egy kísérletet, hátha tévedek. – Lesz olyan, aki megoldja helyetted, már látszanak az előjelek…
– Nem bánom, ha lebukik, de addig én is akarok egy bizniszt, egy sajátot! – csattant fel a hangja.
Jól sejtettem!
Meghozták a pizzát, felszeleteltük, s mire eltüntettük a lapos dobozból…
– Mindig tudtam, hogy nagyon okos vagy! – hízelgett.
– Hülye vagyok, hogy hagytam magam rábeszélni!
– Te csak mondd, mit csináljak, és minden rendben lesz!
– Először is kell egy külső, megbízható személy…
– Ezt is bízd rám! Mikorra álljon melletted?
– Ne itt! Találkozzunk valahol, s majd én elmesélem neki, mi a dolga, már amennyi rá tartozik.
– Oké… Ma? – Kriszta lelkesedése túlcsordult, s ez engem elővigyázatosságra intett: nehogy a határtalan buzgalomban elfelejtsünk számításba venni egy apróságot…
Telefoncsörgésről megismerni, hogy belső hívás:
– Fel tudsz venni a sarkon? – Kriszta izgalommal átitatott hangja.
– Kisszék, ropi, szopósszáj?
Előszeretettel használtuk egymás között a rendőrös viccből átörökített idő-meghatározást. (Főrendőr a beosztottakhoz: egyeztessük óráinkat, nálam 12 perc múlva 12, azaz 11 óra 48 perc,… akinek digitális a kijelzője: ropi, ropi, kisszék, hóember!)
– Oké!
Pár perccel később kipirult arccal ugrott mellém, és ujjával jelezte az útirányt.
– Szopósszáj tetszene, mi? – Látva, hogy készségesen a nadrágomhoz nyúlok, hozzátette: – Fogd vissza egy kicsit!
Felújított, hőszigetelt panel, világos lépcsőház, második emelet. A csengő valamiféle indulót játszott. Nyílt az ajtó:
– Bocs, csak felöltöztem már kicsit…
Amennyiben ez a felöltözött állapota a magas, karcsú nőnek – aki teljes hosszában látni engedte combjait, és bal kezével mellei előtt olyan mozdulattal fogta össze a ruhát, hogy meggyőződésem szerint alatta nem viselt semmit -, akkor a legelszántabb nudistákon is akad még levetkőznivaló.
– Most értem én is haza, gondoltam, lezuhanyozok gyorsan, mire ideértek – hadarta, miközben befelé tessékelt minket.
Alig-öltözete mellett a magyarázat is zavart: valahogy ezt a típusú csajt nem tudom elképzelni zuhany alatt állva, csakis fejbúbra tekert hajjal, állig habban… A „zavart” természetesen a lehető legszerencsétlenebbül ideválasztott kifejezés, hacsak nem tekintjük az „izgatott” szinonimájának.
Ismerősnek tűnt azon túl is, hogy alakja Krisztáéra emlékeztetett. Bizonytalanságomat látva segített azonosítani:
– Együtt pisiltünk egyszer, így, hármasban…
A „haltanya”! Megvan! Őt emlegettük már az előző este…
Emlékezetes alkalom számomra, amikor útközben megálltam lábakat megmozgatni, haláltanyának olvastam a haltanya feliratot, majd figyelmetlenségem folytán a két guggoló-pisilő lány közelében intéztem el én is a dolgom. Különösen a vontatott öltözködésük felejthetetlen, ahogy élvezték kíváncsi pillantásaimat…
Meglepően gyorsan megbeszéltük a Kriszta barátnőjére háruló teendőket.
– Minden világos, benne vagyok – jelentette ki. – Pecsételjük meg!
Mindenkit megelőzve felállt, hozzám hajolt, s miközben két puszit adott az arcomra, jól megfigyelhettem nemcsak maroknyi, csúcsos cicijeit, s valami csillogósat a köldökében, hanem sima punciját is. Másik kameraállásból – amikor Krisztát puszilta – megcsodálhattam valószínűtlenül gömbölyű popsiját, és meggyőződhettem a punci előbb nem látott részének csupaszságáról is.
– Isztok valamit? – kérdezte a puszikon túlesve. – Azt hiszem, csak pálinka van itthon.
– Jöhet! – Kriszta arcáról nem múlt el izgalmának piros jele.
– Nekem egy pohár víz megteszi… – szóltam a sofőr szerénységével.
A barackpálinkának jó illata volt, a lányok kimelegedtek.
Mindenről beszélgettünk, csak éppen a közös akciónkról nem, a szomszéd felől mulatós zene tört át a vékony falon…
Üvegből húztak jókorákat felváltva. Fogtam az egyik poharat és elindultam vizet keresni magamnak.
– Ó, csak a páleszt hoztam, neked elfelejtettem az innivalót! – Kriszta barátnője felugrott, kikapta a kezemből a poharat, és száguldott a konyha felé, ruhaszerűsége féllépésnyire lobogott mögötte.
Szorosan követtem, és a célnál beleütköztem.
– Ez jólesett! – kacagott. – Ismételjük meg!
Derekánál fogva magamhoz rántottam, és élvezettel néztem, ahogy a cicik mégsem fúródnak belém, hanem – amennyire tőlük telik – kissé hozzám simulnak.
– Megkóstolod? – Kinyújtotta a nyelvét, és fogalmam sem volt, hogy arra gondolt-e, vagy a pálinkára, óvatosan, majd mind nagyobb részt a számba véve, ízlelgettem.
Nekitoltam egy álló konyhaszekrénynek, egyik kezemmel a popsija alá nyúltam, másikkal bepréselődtem közénk, és a ciciket markoltam felváltva.
Kihallatszott, ahogy Kriszta megkísérli énekelni az egyik mulatós nótát, szövegét csak lalalázva, dallamát gyakran eltalálva.
Barátnője – még mindig a nyelvét kínálva, és kéjesen morogva mellé – gyors mozdulatokkal kiszabadított a nadrágomból, és szorosan, két kézzel fogta meredten álló szerszámomat.
– Megkóstollak – közölte. Nyelvét talán vissza sem húzva leguggolt elém, és ahogy a nagymacska teszi kicsinyével, többször, aprólékosan végignyalogatott.
Bizsergető érzés követte nyelve minden mozdulatát, ahol pedig már régen járt, azon pontokon a konyhai levegő zizzenése dúlta fel nyugalmamat, hogy aztán újra a nedves, forró, piros nyelv részesítse lokális szaunázásban. A színek jelentősége persze eltörpül ilyen helyzetben, ahogy a konyhaasztalon pihenő néhány valószínűtlenül rikító-sárga porcelánra is csak egyre hangosodó koccanásuk folytán figyeltem fel, amikor tehetetlenül, magamat fel- és megadva nekitántorodtam a fehér bútornak.
Kakukkos óra rekedtes jelzése felelgetett a mulatós zenére, ezek két oldalról döntögetve a vékony falakat, semmibe véve a tányércsörgést, határozottan beléptek kettőnk közös intim szférájába.
Karmesterként álltam a kakofónia kellős közepén, lenézve pálcám félig elmerülni látszik, hogy újra fénylőn előbukkanjon, a partitúra csomagját zongoraművésznőhöz illő hosszú ujjak babrálják, birizgálják, sarokba szorítsák, előrehúzzák és körbekerülgessék.
A kitárt ajtókon átcikázó „lalala” már nem próbálkozott a librettó megfejtésével, hébe-hóba,
vagy annál ritkábban – a szomszédból vezérelt dallamívekhez képest tekintélyes késéssel – némi hasonlatosságot mutatott.
Kiszáradt a szám, bár a régóta áhított egyetlen pohár vízhez létfontosságú mindahány kellék karnyújtásnyira várakozott. Kevéssel közelebb ennél, egy izgő-mozgó fejen ősrengetegnyi selymes hajban jólesően merültek el ujjaim.
Dirigálásra teremtett, átlagnál vastagabb vesszőm mind mélyebben veszett el az élvezetek harmóniájában. Mély hangok, torokhangok… Be kell vallanom, hogy a szex-szimfóniának ez a tétele számomra nem jelent különösebb izgalmi megrázkódtatást, ami alighanem abból adódik, hogy a csúcsponttól távolodva mind kevesebb a muzikalitásra kiélezett, élvhajhász sejt. Ha a zenész nemcsak a fúvóka végét kapja be, hanem lassacskán az egész hangszert, azzal csökkenti saját virtuozitása esélyeit, ugyanakkor el is fogynak a hangok… Vizuálisan viszont fenomenális! Fejemet derékból félrehajtva, hajkoronát összefogva bámultam a szólót.
A fejünk felett fúrás kezdődött. Nem fogorvosi, a zümmögős fajta, de nem is a kétkezesen betonszaggató, ám elnyomott minden más hanghullámot. Az alsó lakók még nem érhettek haza – hol kujtorognak ilyenkor?
Az a valami, amit belépésünkkor ruha gyanánt viselt – amibe hirtelen „felöltözött már kicsit” – függetlenítette magát, olyan kétlépésnyire távolodott tőlünk, így már semmi nem takarta Kriszta barátnőjét, aki a mély jelek szerint jó úton jár ahhoz, hogy apránként az én barátnőmnek is tekinthetővé váljon. Kezdett világossá válni, miért időzött el annyit Kriszta a „szopósszáj” kifejezésemnél.
A közepes teljesítményű fúró hatékonyan közelített felülről, használható ötletet adva ahhoz, hogy mielőbb cselekedjek. Vállainál fogva felsegítettem a térdelve guggoló szépséget, finom de határozott mozdulattal jeleztem, hogy hasával az asztallapon, helyezkedjen el a rikítóan sárga tányérok zirgelődős-fészkelődős társaságában. Mosolyogva követte a néma jelzéseket, sőt önkéntes alapon megnyitotta combjait.
Olyan látvány tárult elém!… amihez nincsenek szavaim. A konyhaasztalon található karcsú derék a lap széléhez közeledve kiszélesedett és két szabályos félgömbben folytatódott, amik hirtelen fordulóval lefelé, két hosszan elnyúló combban értek véget számomra. Igen, biztos vagyok benne, hogy a konyha kövezetéig tartott a látvány, de az én tekintetem megfeneklett a kanyarban. Rajtam volt a guggolás sora! Masszírozó kézmozdulatokkal ismerkedtem a popsival, mohó arcomat befúrtam a félgömbök közé, óvatosan harapott meleg lehelettel és ismeretlent kipuhatolni vágyó nyelvemmel birtokba vettem.
Nem tartott sokáig az ismerkedés, mert mind sürgetőbb érzés biztatott eredeti szándékom kivitelezésére. Nyelvem után karmesterpálcámat helyeztem a formatervezett kottatartó völgyébe, és kéjesen végigvezettem az útvonalon.
A közepes erejű fúró minden lyukat elintézett, fáradtam elhallgatott, visszaadva a teret a mulatós nótáknak, a „lalalának” és – micsoda időzítés! – az éppen pihegő kakukkos óra irányából egy kisebb teljesítményű porszívónak. A feladat adott: a fúró munkáját kell átvennem!
Hangtalan üzemmódban, a lehető leglassabban, minél tovább tartson, bevezettem a fúrómat egy kisujjnyiból készséges méretűvé táguló, mégis szűkös helyet biztosító, forró és nedves nyílásba. Csípőm előre-, vállam és fejem hátrafelé tolva tekintetemmel is követtem a komótos mozgást, amely olyannak tűnt, mint amikor dízelmozdony mögé játékvonatot kapcsolnak, és nem akarja pillanatok alatt célba-repíteni, ezért erejét visszafogva, kíméletesen, játékosan húzogatja.
Kriszta egy újabb nóta refrénjét ismételgetve talán a pálinkásüvegben rejlő maradékot tanítgatta e fülbemászó, de nyálas műfajra. Barátnője aprókat sikoltott, pontosan megbolonduló metronómhoz hasonlóan gyorsuló mozgásommal megegyező ütemben.
A tempót már nem lehetett fokozni, a karmester pálcája tust vezényelt… Ha jött volna hang kiszáradt torkomból, gyorsan megkérdezném: hová?… A nemrég még egyezségünk puszival megpecsételését javasló, majd kóstolást indítványozó csaj mintha megértette volna ki nem mondott dilemmámat, visszaguggolt a lábam elé, és mosolygós arcával felfogta a milliószámra érkezőket. Elkésett cseppekkel nem törődve, ismét kóstolást tartott, amikor mindennél érzékenyebben reagálok az érintésre.
Végezetül a korábbi állapotánál alaposabban felöltözött, még valamiféle övet is megkötött markomba-simuló derekán.
– Meghagytam a részed! – Kriszta láttunkra abbahagyta a harsány dudorászást, mutatta a pálinkásüveg alján fészkelődő folyadékot. Vidáman kérdezte barátnőjétől: – Sikerült megitatnod legkedvesebb kollégámat?

Minden jóban van valami 2

– Kislányom! – súgta egy hang mellettem vagy felettem.
Nem én vagyok az! – morogtam volna vissza, ha bizonyos vagyok benne, hogy tényleg hallottam a suttogást, és nem csupán álmom játéka.
– Kislányom! – Tényleg valóságos a hang, ahogy a fölém hajoló, nőnemű alak is, ébrenlétem világának lábujjhegyen belopódzó alakja.
Hány óra lehet? Hol vagyok? Ki a kislánya a látogatónak?
Én minden jel szerint hímnemű vagyok, ahogy azt reggeli erekcióm is jól demonstrálja meztelen testemen – takaró sehol -, s amikor mindkét szememet tágra nyitom a hirtelen érkezett információáradat befogadására, elhűlten tapasztalom, hogy egyáltalán nem az általam képzelt sötétség uralja a szobát. Reggel köszöntött ránk egy idegen, suttogó nő személyében.
Ha lassan is, összeáll a kép.
Sokat segít, hogy mellőlem óvatosan felemelkedik valaki – egy csaj – nesztelen mozdulatokkal és meztelenül lekúszik az ágyról, majd szintén halkan, de kevésbé kíméletesen, ám annál határozottabban kirángatja alólam a lepedő begyűrődött részét, s azt maga köré tekerve, kioson a helyiségből, nyomában a kéretlen ébresztőt szolgáló asszonnyal.
Ennyi időre volt szükség, hogy reggeli sebességgel forgó agyam feldolgozza az eseményeket, és összekapcsolja az előző esti vagy éjjeli emlékképekkel.
Tegnap, egy sürgős feladat elvégzése közben szinte elrepült az idő – pedig nem is tartottunk szüneteket -, kolléganőmmel éjfél körül végeztünk. Ő végzett velem is, kis baráti örömszerzés formájában.
– Hazaviszel? – kérdezte Kriszti.
– Akárhová… de gyalog sincs messzebb.
– Sétálhatunk is, csak kísérj hazáig, légy szíves!
Természetesen kocsival mentünk, s a felmelegedő autóban, a rövid úton mindketten nagyokat ásítoztunk, a kimerültség most jelentkezett elnehezedő szemhéjainkon.
– Feljössz? – nézett rám, mikor megálltam a lépcsőházzal szemközt.
– Örülök, ha hazáig nem alszom végig az utat…
– Itt alhatsz nálam! – ajánlotta. – Nem foglak megerőszakolni!
– Akkor meg miért aludjak nálad?
– Nehogy nekimenj valaminek. Azért!
Kicsit még évődtünk a témán, jólesett a kocsiban ücsörögni.
– Köszi – mondtam végül, és fölélénkülve kiszálltam. – Nincs pizsamám!
– Én is meztelenül alszom. Vagy kaphatsz egy nagy pólót, ha szégyenlős vagy! De gyerünk, mert hűvös az éjszaka.
Inkább hidegnek nevezném az októberi éjjelt, de nem akartam vitatkozni, az együtt-alvás körül jártak a gondolataim: Biztos baráti jellegűnek tervezi ezt is, legfeljebb kézi, kölcsönös örömszerzésben részesítve egymást elalvás előtt.
Nem sajnáltam volna, ha ezúttal tévedek!
Leányszobájában, a szülői lakásban – ahová vissza-visszatért minden alkalommal, mikor szakított „a” pasival -, kevés, de otthonos és kényelmes berendezés fogadott, s ami a legfontosabbnak tűnt: egy hatalmas franciaágy.
Kriszti nem áldozott az időhúzásnak, reménykeltően dobálta szét a ruháit, utoljára a bugyiját is, és az ágyneműtartóból előkapott néhány párna és takaró testvéries – ironikusan mondhatnám: baráti – elosztása után villámgyorsan elfoglalta az ágy egyik térfelét, és már csak domborulatai látszottak a vékony lepel alól.
Számomra nem működött ilyen zökkenőmentesen a lecsupaszodás, nézelődésem dacára sem tudtam eldönteni, hová tehetem a ruháimat, ezért – Kriszti összevisszaságával ellentétben – az egyik sarokban helyeztem el. Néhány másodpercig csak álltam és álltam, majd követtem a jó példát, és az üresen hagyott ágyrészre feküdtem. Rövid fészkelődéssel úgy helyezkedtem, hogy meredező farkam hozzáérjen kidüllesztett, leplezett popsijához.
– Te nem alszol? – fordult először a hátára, majd felém nevetve.
– Hogy lehet így aludni? – zsörtölődtem.
– Hooogy? – kacagott, s a jelek szerint a választ jól ismerve, megmarkolta, ami kiállt belőlem.
El bírtam volna viselni, ha nem is ereszt el, szorongat még a kezével, szájával, puncijával…ehelyett lejjebb csúszott, és a cicijei közé fogadott. Csípőtájékomból ösztönös mozgások indukálódtak, megmarkoltam Kriszti vállát, fejét, beletúrtam a hajába – egyszer azt mondta, hogy eredetileg szőke, s azóta sem értem, miért festi feketére -, úgy éreztem, valami nedves és meleg ért az eddig saját nedvei segítségével csúszkáló fegyveremhez… Kriszti felől apró hangok hallatszottak, és hangos szuszogásom is feltűnt… Nem tudnám megmondani, hová sikerült, de jólesően kilőttem a tárat.
– Jó éjt! – köszönt el, és szerintem már aludt is.
Engem sem kellett biztatni.
Intenzíven és alaposan! – így szól alvásra vonatkozó jelszavam. Ennek megfelelően álmomban gond nélkül elrabolhatnának, vihetnének hegyre fel, völgybe le, át folyón és harcmezőn, égzengésen és hardrock fesztiválon… s ha reggelre visszahoznak – mert miért tartanának meg? -, akkor semmit nem tudnék az egész éjjeli kalandból.
Csak a suttogás! Az nagyon zavar, egyből meghallom, így történt ezen a reggelen is, amikor kétszer is elhangzott mellettem: „Kislányom!”
– Sziasztok! – jött vissza ugyanúgy, lepedővel takarva. Gyanítottam, hogy a köszönésében elrejtett többes szám nem afféle „királyi”, hanem részben a tettre készen feszülő fegyveremet illette. – Hogy aludtatok?
– Köszi…
– Anyu indult dolgozni, és izgult már, hogy én miért nem indulok. Bejött, és alaposan meglepődött, hogy itt alszol mellettem. – Látva, amint hamarjában körbenézek, mit teríthetnék, legalább egy jókora levélnyi méretűt magamra, felnevetett: – Elment már, apu meg még korábban, egyedül vagyunk.
– Szerintem ne siessünk, senki nem mer szólni, ha ilyen éjszakai műszak után nem érünk be fél 8-ra…
– … és különben is délig kell elküldenünk a tervet a központba, főnök sincs… – folytatta Kriszti a sietség elleni érveket.
– Gyere vissza! – mutattam magam mellé.
– Mit szeretnél? – Meglebbentette a lepedőt, kísértetek sem tudnák szexisebben.
– Éppen, amit mutattál, azt szeretném!
– Kár, hogy nincs vibrim… – sóhajtott.
– Minek az? Itt van élőben, izeg-mozog…
– Tudod… – kezdte a szokásos, barátságról szóló monológot, ami szerinte összeegyeztethetetlen a szexszel.
– Tudom, ez a mániád – vágtam közbe -, de most mi a különbség, hogy a kezeddel, ciciddel, száddal, vagy a punciddal szexelek?
– Nagyon sok, de te ezt úgysem érted! – válaszolt durcásan, és már-már meginogni láttam az előbb felcsillanó, legalább petting formában történő kielégülés lehetőségét.
– Iszunk egy kávét? – próbáltam elterelni a figyelmét.
– Főznél? Vegyél magadra valamit, a konyhában hűvösebb van… itt egy póló… mindent megtalálsz nagyjából egy kupacban…
Nem éppen így képzeltem, de miért ne főzhetnék kávét… Ágyba fogom hozni.
Cseppnyi túlzást sem tapasztaltam a kupaccal kapcsolatban: mintha „nagyjából” minden állandóan elő lenne készítve, karomat sem kellett kinyújtanom.
– Kávé? – kérdezte mögülem egy hang váratlanul.
Nem dobtam el semmit – mert éppen nem volt a kezemben -, de megpördültem és rettenetesen értetlenül bámultam arra a csajra, aki pontosan ugyanolyan volt, mint Kriszti, csak éppen szőke kiadásban.
– Ennyire nem lehetek ijesztő! – Nevetése is éppolyan csillogó és széles. – Reggelit is készítesz?
– Kétféle menüt, de még számomra is titok… – Néztem, ahogy hátul összefogja félhosszú haját, amely ugyanakkor már vissza is omlik a vállára, mintha misem történt volna. Élénksárga, passzosan rugalmas, selymes pizsamája, amely a hasán nem funkcionált, majdnem ugyanolyan színű, mint rakoncátlan fürtjei.
Nyújtotta a kezét, és bemutatkoztunk egymásnak. Tímea a szőke tündér.
– Hallottam már rólad… – mosolygott huncutul.
– Semmit ne higgy el! – tiltakoztam fejvesztetten.
– Azt se, hogy te vagy a legjobb fej a cégnél?
– Hm… Ezt az egyet esetleg… – Ilyeneket mesél itthon rólam a vezérigazgató titkárságvezetője?
– És azt, hogy humoros vagy? És azt, hogy se nyálas, se nyomulós nem vagy?…
– Elég lesz, mert zavarba megyünk! – rajtam volt a nevetés sora.
Benéztem a hűtőbe, és eldöntöttem, hogy sütök rántottát, ezek szerint 3 főre. Találtam némi sajtot, kolbászt, sonkaszalámit… Jó lesz! Kávé lepröttyögött.
– Kérsz kávét? – Timi bólintott. – Hol találok még csészét?
A mosogatóban felfedeztem ugyan 1 fülest és 1 fül-nélküli fajtát a kávéscsészék rendjéből, de mosogatást nem terveztem. Mosást, vasalást, porszívózást sem!
Timi egy felső szekrény irányába mutatott ujjával, és sárga pizsamáját átbökni készülő sötét bimbóival.
Köszönet az arab kecskepásztoroknak a kávé felfedezéséért! Nélkülük a következő percek eseményei nem történhettek volna meg.
Odahúztam egy hokedlit, s felállva bekukkantottam a jelzett szekrénykébe, alsó polc, felső polc…
A kávé megismerése eltörpül az én felfedezésem mögött! Egyetlen másodperc alatt megtapasztaltam, hogy a harangoknak is vannak érzéseik: Képzeljünk csak el egy békés harangot minden kellékével együtt, amint egy sárga-pizsamás turista benéz a palástja alá… Mit érezhet?
Ráadásképpen, nehogy kétségeim támadjanak, hogy esetleg a palástként viselkedő póló alatt nem látja a harang nyelvét, a sárga-pizsamás Timi kedvesen megjegyezte:
– Jó a pólód!
Mit lehet erre felelni? Mit mondana a harang? Bimm-bamm? Még szerencse, hogy a nővére nem adott rám egy női bugyit is a pólóval, még röhejesebb lennék.
– Neked meg jó a két pötty a pizsamádon… – Mosolyogva odapillantott. Folytattam: – Olyan, mintha döfni készülnének!
– Te is úgy állsz mindjárt,… döfőre – Kihívóan pislogott az egyébként sem hosszú, csak bő pólóm alá.
– Ha sokáig vizsgálgatsz!
Folytattam az eredetileg megkezdett műveletet, és kézbe vettem 3 kávéscsészét még mindig talppal a hokedlin.
– Maradjak még? – kérdeztem szemtelenül, teljesen felé fordulva a fehér konyhai ülőke tetején.
– Neked van kit döfködnöd, de én mit csináljak? – Lemondó hangsúly mögött nem kevés huncutságot is felfedeztem.
– Te hogyhogy itthon vagy? – kérdezte váratlanul Kriszti az ajtóból. Ennek a családnak minden tagja ilyen csendesen lépked? A hangsúly bosszúsnak és számon-kérőnek tűnt, a póló alól kikandikáló szerszámomra szegezett tekintete érdeklődőnek.
– Tíz után kell csak mennem… baj? Zavarok? – Timi hangja támadó jelleget öltött.
Kriszti visszavonulót fújt:
– Kérsz kávét?
Ott álltam a konyhai ülőke tetején, kezemben 3 kávéscsészével, deréktól lefelé meglehetősen alul-öltözötten.
– Kösz, kérek, már megbeszéltük. És te reggelit?
Úgy tűnt, megszűnt a veszély, a testvérek között teljes az összhang. Kriszti hozzám lépve, kezét nyújtotta a bögrékért, majd – mintha le akarna segíteni a magasból – két karjával átölelte a lábam.
– Megismerkedtünk! – szólt a húga.
– Látom… – Miből gondoltam, hogy ennek az egy szónak különös hangsúlya rendkívüli jelentést közvetít?
Lassan oldódott a Kriszti váratlan belépésekor kicsúcsosodott feszültség.
Cseppnyi olajra színes paprikát daraboltam – időnként kortyolva a kávémból -, tányérokat készítettem, szalámit és sajtot szeleteltem, s amikor már szinte megsült a paprika, ráütöttem 15 tojást. A lányok inkább csak nézték, hogyan készül a reggeli.
Közben egyre fesztelenebbül beszélgettünk, nevetgéltünk, viccek is elhangzottak, köztük a kedvencem – amelyet a fiatalabbik testvér dudorodó pizsamája ihletett: Te Julcsi, olyan jó neked! – Miért, Jancsika? – Mert akkor fogod meg a cicidet, amikor akarod!
– Fordítva is értelmes a vicc! Te Jancsi, olyan jó neked!… – kezdte Timi hahotázva.
– Miért, Julcsi? Vagyis: miért, Timi? – kérdeztem.
Timi elpirult, de nevetve folytatta:
– Mert akkor fogod meg a farkad, amikor akarod!
– Te is… – néztem vágyakozó tekintettel a pizsamát feszítő cicikre.
– Ne paráználkodjatok itt nekem! – figyelmeztetett Kriszti bennünket. Ezen megint csak nevettünk.
– Felveszem a nadrágomat most már… – jegyeztem meg a tűzhely elzárásakor.
– Mindegy már, ha eddig mutogattad, ne zavartasd magad! – vágta rá Timi.
– Így van, nehogy feszélyezzen így utólag! Inkább én is levetkőzök… – Krisztit ugyanúgy egy bő póló takarta, mint engem, azzal a különbséggel, hogy az övé lentebb ért, és alatta bugyit is viselt. Egy mozdulattal ezt a bugyit távolította most el.
– Ki ne lógjak a sorból… – Timi ledobta a sárga pizsama felsőjét.
Kriszti következett:
– Nem ér! Én maradtam legjobban eltakarva!
Kibújt a pólóból, és ott állt mellettem meztelenül.
– Imádom a pettinget! – jelentette ki Timi, és megszabadult a pizsama nadrágjától.
Már csak én maradtam beöltözve, úgyhogy letettem a pólómat, és úgy osztottam el három felé, igazságosan a kiadós adagnak ígérkező paprikás tojásrántottát.
– Ez nem petting, te! – oktatta a nővére. – Ez sztriptíz zene és tánc nélkül. Meg ne fázzatok a hülyeségtől!
– Mi csak téged követtünk a vetkőzéssel… – jelentettem ki.
– Engeeem? Hát ki bimbamozott először? – Érdekes, hogy neki is a harang jutott eszébe a jelenetről.
Csupaszon, és ilyen emelkedett hangulatban fogyasztottuk el a reggelit, illetve annak egy részét. A szalámihoz és egyebekhez már nem nyúltunk.
– Mosogatást nem vállalok! – szögeztem le időben, mielőtt ez a tevékenység igényként egyáltalán felvetődne.
– Aki… – kezdte Timi, és mindkét lány egyszerre elfutott. Kriszti szobájában értem őket utol, ahol megismertem a mondat további részét: – Aki utoljára marad a konyhában!
A mosogatót borító számos edény és evőeszköz mennyisége arra utalt, hogy ezt a mérkőzést gyakorta lejátsszák a mosogatás elkerülése érdekében, s az utóbbi időben mindig döntetlent értek el.
– Én eleve mondtam, hogy nem vállalom, úgyhogy nem vettem részt a versenyben… – Néztem a lányokat, ahogy elterülnek az ágyon.
– Ne törődj vele, pihenjük ki a reggelit! – mutatott maga mellé Kriszti.
Örömmel feküdtem a hátamra két izgató, meztelen csaj társaságában.
– Pihenjünk? – ámuldozott Timi. – Én nem fáradtam el… Pettingeljünk!
– Már megint ezek a parázna gondolatok! – Amikor nem láttam az arcát, Kriszta hangja alapján nem mindig tudtam megállapítani, mit mond komolyan, s mit nem.
– Nem te szoktad mondani, hogy azt szabad? – nevetett Timi.
– Megerősítem! – kapcsolódtam be az egyre érdekesebb társalgásba. – Én is hallottam már, hogy ilyeneket mondtál!
– Az csak vicc volt… – Kriszta hangjából most bizonytalanságot éreztem, ami egy pillanat alatt elmúlt, amikor gyorsvonat sebességével megérkezett húga válasza:
– Akkor pettingeljünk viccből!
Átvetette rajtam az egyik lábát, karját, és cicijeit az arcomhoz érintette. Kriszta, mintha meg akarna védeni, elkapta meredező szerszámomat, és a testemhez nyomta.
– Hohó! Hátha Timi bele akar ülni, ne zavarjuk meg ebben! – szóltam ki két cici völgyéből.
Timi a fülemhez hajolt és forrón suttogta:
– Mindent akarok, csak éppen a szexet nem… Érted? Minden belefér, élvezzünk…
Milyen egyformák! Akkor megint baráti örömszerzés következik, csak éppen ezúttal hármasban? – töprengtem magamban, miközben gyönyörködtem a két csodás testben, és élveztem, hogy osztozhatom közös élvezetünkben.
Akkora sürgés-forgás kerekedett a féktelenül tágas ágyon, mintha pár perc alatt akarnánk bepótolni esztendőnyi élvezet-kiesést. Ez rám – igaz, rövidebb intervallumra vonatkoztatva – igaz is lehetett: ébredés óta, kisebb megtorpanásokat leszámítva, álló helyzetben vártam az odaadás eljövetelét, amikor végre megfoghatom azokat a csábító ciciket, megnézhetem a kihívóan domborodó popsit, melyeket még nem ismertem, s amikor persze Kriszta mindeddig felületesen ismert, lélegzetelállító testét is birtokba vehetem… a meghatározott korlátok között.
Az ujjazást szerencsére mindketten örömmel fogadták – kéjesen merült el és bukkant fel újra meg újra 2-2 ujjam -, s azt is, ahogy dupla mennyiségű cicit és puncit kényeztethettem nyelvemmel felváltva. Testvériesen osztoztak farkam dédelgetésében, egymásra mosolyogva vagy stafétabotként átadva.
Közel két órán keresztül tartott a simogatós csata, amely véletlenül sem egymás ellen folyt. Nem tudom megmondani, ki hányszor győzött s indult újult erővel, én éppen második diadalomat arattam Kriszta popsiján, közvetlenül Timi kíváncsi tekintete közelében, amikor rövid pihegés után úgy döntöttünk: erre a reggelre ennyi élvezet jutott.
Timi kapkodva készülődött, de Krisztával mi is cihelődtünk – egymásnak örömöt okozó barátokból jó kollégákká átalakulva -, várt a közös munkahely.

Csaj a megállóból 7

– Elfelejtettem kérdezni, mikor indulunk. Éjjel jutott eszembe, nem is bírtam már utána elaludni – hadarta egyszuszra Mariann, miközben formás popsiját gondosan elhelyezte mellettem.
Olyan szoknyát viselt, ami libegős – megint bajban leszek a szakszerű ruha-bemutatással, de feltétlen beiratkozom egy „a női ruhatár rejtelmei” című tanfolyamra -, nem volt ugyan alkalmam még megfigyelni, de a szűk szabás csípő alatt hirtelen veszélyesen bővül, így minden lépésnél repked. Legalábbis így képzeltem. Csípőnél lentebb kezdődött a szoknya, s hamar véget is ért – ez a mondat így már szinte megállná a helyét a kifutó mellett is, ahol sok vonzó, női lábat csodálhat meg, aki alulról vezeti a divatbemutatót.
– Menetrend szerint indulunk – válaszoltam, leplezetlenül nézegetve a nem kifutón látható, karnyújtáson belül elhelyezkedő combokat, amiket érdekes módon ez a típusú szoknya jobban eltakart, mint egy hosszabb változat tenné.
Ennyit a szoknyáról. Kicsit feljebb húztam azért, és sebességváltások között szisztematikusan ottfelejtettem a kezem. Ezt egy kollégám hangulat-karbantartásnak nevezné.
– Eddig jó – állapította meg állandó stopposom, akivel már második hete minden nap együtt megyünk, ki suliba, ki dolgozni, vagy ezen a napon éppen iskola híján, elkísér vidéki kiküldetésre. – Mennyi dolgod lesz ma?
– Elég laza, de telefonon nem lehetett elintézni. Több a kirándulás, mint a munka.
– Eddig tetszik! Hmm, ez is! – tette hozzá, ahogy a tenyerem fentebb csúszott, és kisujjam érintette a bugyiját.
Utazásaim során mindig irigyeltem az olyanokat, kiknél megfigyeltem, hogy közel ülnek egymáshoz a kocsiban. Főleg furgonoknál feltűnő ez, ahol elvileg 3 személy fér el, abból egy a sofőr, a vele furikázó csaj meg nem a 3. helyre ül, hanem a másodikra. Erős a kollegialitás? Mivel legtöbbször egyedül róttam a kilométereket, ritkán adódott alkalmam részesedni a közelség ilyen örömeiben. Most élveztem! Válla a vállamhoz ért, kezem a lábai közt pihen… Nem pihen!
A Nap még lágyan süt ilyenkor, bármi megtörténhet egy ilyesféle, jól startoló napon. Ki gondolná, hogy a „bármi” fogalmába belefér egynéhány olyan esemény is, amire nem számítunk? Egyáltalán ki foglalkozik ilyenkor élvezet fogalomkörén kívül eső gondolatokkal?
– Tegnap meg voltál elégedve a barátnőmmel? – Már vártam ezt a kérdést, jóval előbb, még a csúszkás masszázs után. Tegnap.
– Barátnőd? Azt hittem, osztálytárs…
– Eddig csak osztálytárs volt, de a tegnapi kaland után!… Mondd meg, nem furcsán hangozna, hogy az osztálytársnőmmel és a sofőrömmel szexeltünk hármasban?
– Tényleg! Nem is vagyok a sofőröd…
– Tünde meg szintén jóval több mint osztálytárs, ezt elismerheted! Láttam ám, ahogy cumizott neked… Ügyesen csinálta?
– Én is láttam, ahogy nyalta a puncid! Ügyesen csinálta?
– Ezt kibeszélhetnénk töviről hegyire! – javasolta. – Ki kezdi? Te.
– Tényleg ügyes, ezt akkor is állítanám, ha nem húztatok volna fel előtte a csúszkás masszázzsal! Már ahogy kentétek egymás cicijét olajjal!… Hát nem mindennapi látvány volt. Még visszamehetünk korábbra is, meglehetősen izgató volt látni együtt benneteket az asztalnál, két bombázót, vagy ahogy mentetek pisilni popsit ringatva…
– Eláruljam neked? Akkor már célozgatott rá, hogy feljönne a szobába meglesni minket, amikor a mosdóban voltunk.
– Ezt megértem, én is szívesebben nézném élőben, mint filmen! – helyeseltem.
– Gondoltam, hogy neked tetszeni fog, de csak annyit válaszoltam: én örülnék. Milyen volt a cumizása?
– Éppen ahogy szeretem… Kézzel alig ért hozzám, csak a nyelvével és ajkaival. Mintha fagyit enne tölcsérből. És neked?
– Ért a puncimhoz is, körbe-körbe kerülgette a csiklómat, amikor már nem bírtam, mintha érezné, bedugta a nyelvét… még a szuszogása is izgató volt közben.
– Nekem is mindig észrevette, mikor kell egy pillanatra megállni, hogy tovább tartson. Biztosan ő is élvezte, másképp nem tudná ennyire jól csinálni. Szerintem ezt tanulni nem lehet!
– Élvezte. Mondta is utána, hogy máskor is eljönne velünk. Nem?
– Te vetetted fel… – ellenkeztem.
– Dehogy! Először Tünde jelentkezett holnapra, azaz mára, hogy eljönne velünk. Emlékszel? Csak utána derült ki, hogy nincs alibije, s akkor én javasoltam, hogy hétfőm mehetünk hármacskán. – Igaza van, valahogy így történt. – Nem bánod, hogy kiterjedt a párosunk hármasra?
– Nekem ez nagyon tetszik így, hozhatsz még néhány belevaló osztálytársnőt!
– Csak olyat, aki nekem is megfelel… Tündének nagyon jó alakja van, nézegettem ruhapróbálás közben is – válaszolt Mariann elgondolkodva. Ez talán máris a megvalósulást jelentheti? – Hibátlan a bőre, feszül, domborodik, ahol kell.
– Mint kiderült, nedvesedik is, ahol kell… Ott a próbafülkében már felhúztátok egymást?
– Csak hülyültünk. De ott mondtam, hogy venni kellene masszázsolajt, s nem hoztam pénzt magammal. Érdekelte, mit is tervezünk, és ő vette meg az olajat. Azt mondta, fele az övé.
– Értem már, kicsit megzavart, ahogy mindent tudott és elővette a táskájából.
– Láttam rajtad, hogy nem érted – nevetett Mariann-, és azt is, hogy élvezed. Különben mondtam volna neki, hogy inkább várjon meg bennünket. Gondolom, kár lett volna!
– Nem lett volna szívem várakoztatni! Még ha nem is ilyen jó csaj, azért kukkolhat bennünket, az is plusz izgalmat jelent – vallottam be.
– Egyetértünk.
– A haján nem sikerült eligazodnom. Nem volt rá időm, talán. Váll alatt ér, egyesen levágva, közben meg mintha egy másik réteg lenne alatta, ami meg háromszög alakban a hátára lóg… hm, érdekes.
– Haha! Majd megfejted legközelebb, ha lesz időd, de gondolom, tegnap inkább más izgalmas részeket fejtegettél. Punija milyen?
– Akkor láttam rendesen először, amikor hátadra feküdtél és Tünde elkezdett téged nyalogatni térdelve, terpeszben, jól kinyomta a popsit. Egy percig biztos csak néztem, hozzá sem értem, mint egy kisméretű, rózsaszín hamburger…
– Haha! Ilyet még nem hallottam a punira, hamburger. Csak megtöltötted azért!
– Persze. Nyílt, mint egy száj, beengedett. Nem hiányzott sok, hogy néhány mozdulattal tényleg megtöltsem.
– Ez a rész nekem kimaradt, mert közben élveztem a nyelvét a punimban. Mesélj!
– Megismételtem párszor ezt a benyomulást, mindig ugyanúgy összezárult, kinyílt, én meg nézegettem. Aztán bennhagytam a fegyvert és Tündét óvatosan lefektettem, és élvezettel feküdtem a feszes popsiján, csak nagyon piciket mozogva.
– Ezt halottam! Meg lehetett elégedve a hangokból ítélve!
Az út közben szaporodott mögöttünk.
Jó volt Mariannal a közös élményekről beszélni, vagyis hármunk közös titkáról. Még így utólag is vérforralónak bizonyult minden perc, amit előző nap az út menti kis panzióban töltöttünk, egymásba feledkezve.
– Ismétlés lesz? – zárta le az élmények megvitatását.
– Legyen! De kérdezzük meg Tünde véleményét is!
– Ne izgulj, meg fogja szavazni! Fog még neked cumizni! Szívesen hancúrozik velünk máskor is.
A másfél órás úton még több téma szóba került, de – ahogy ez várható – minden a szex körül forgott.
Megérkezésünkkor, hamarjában egy autós, magyar nyelvű városnézést tartottam Mariannak: ez volt az iskolám, itt találkoztam az első szerelemmel, ide jártunk randizni a második szerelmemmel…
– Majd ezeket, a szerelmeket egytől százig kérném részletezni! – nevetett rám. – Különös figyelemmel az erotikus részekre…
Amíg az ottani kirendeltségen elintéztem a teendőmet, ő a környékben kirakatokat nézett és fagyizott.
– Gyors voltam? – szólaltam meg váratlanul a háta mögött.
– Óh, ez igen!
– Még majd egy percre beköszönök indulás előtt a kollégáknak, addig pedig a városban van dolgom, mint ahogy mondtam is nekik.
– Én vagyok a dolgod? Hol intézel el?
– Megmutatom neked a környéket is. Van egy hely a parton, most nudista rész, amikor suliba jártam, ott lestük meg a csajokat, ahogy meztelenül napoztak. Nem sokat láttunk belőlük 50 méterről, amikor pedig integettek, hogy menjünk oda, hát… elszaladtunk.
– Muti a partot!
– Ma már több eszem van, nem fogsz látni, elszaladni…
Leparkoltunk több más autó mögé a gáton, és végigsétáltunk a homokos parton. Éreztem, hogy az aprócska szemcsék gyorsan utat találnak a cipőmbe, bármilyen óvatosan is lépkedek.
A folyóban térdig két nénike, egy-egy napszemüvegben, csípőre tett kézzel beszélgetett, testük már nem formás, de egyenletes barna, élvezték a napsugarakat. Arrébb egészen fiatal csajszik – baráti társaság lehet – egymás mellett fekve, minden porcikájukat átadták a D vitamin és az UV behatolásnak. Két nő könyvvel a kezében, egy fiatal anyuka szemét a jövő-menő kislányán tartva, két bácsika egyforma szürke pokrócon ücsörögve ezt a látványhalmazt fogadja be élvezettel, és bizonyára örömmel lennének az UV sugarak helyében, ami a behatolást illeti… Megjelenésünkig ez volt a helyzet, de ettől kezdve minket néztek. Még az étcsokira sült pár is, akik a bokros-fás részről elősétáltak, és leheveredtek a félig árnyékban elhelyezett, virágmintás takaróra.
Úgy tettünk, mintha csak a tényleges vízállást szeretnénk összehasonlítani a rádióban elhangzott adatokkal, lesétáltunk a folyóhoz, és hosszasan néztük a fodrozódó hullámokat.
– Elég feltűnők lehetünk itt sok meztelen ember között – állapítottam meg. – Le kell vetkőznünk, ha el akarunk vegyülni.
– Ha akarod! – egyezett bele Mariann. – Vagy sétálunk egy kicsit a parton?
– Ezt is, azt is.
Eszembe jutott az a partszakasz, pár lépésnyire csupán, ahová nemrégen egy kolléganővel látogattunk, és – ugyanilyen, feltűnést elkerülendő megfontolásból – levetkőztünk, hogy így lépünk majd be a ruha nélküli társulat területére. Miközben kolléganőm, háttal nekem, lehajolva összehajtotta a ruháit, nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Nem is akartam legyőzni a látvány provokálta ösztöneimet, amikor az egyértelmű, két tenyerem által jelzett, popsiján landoló érdeklődésem hatására abban a helyzetben maradt, csak megtámaszkodott a homokban, és szó nélkül hagyta, hogy kéretlen fegyverem felnyársalja. A gyors és beható ismerkedés folytatásához a hátára feküdt, én föléje – hogy kollegiálisan védjem a Nap káros sugárzásától – és meghitten, lassan, élvezettel korrigálva kíséreltem meg jóvátenni a váratlan hátulról támadást.
Most Mariannal a pihenők között, egy szabad területen dobtuk le ruháinkat és pucér testtel indultunk el egy közeli sétára.
Talpunk alatt a forró homokot pár lépésig szikes talaj váltotta fel. A másik homokos részen egy pár egymás szemébe és szájába feledkezett. Mindketten nagyon fehérek voltak, és nem vettek tudomást rólunk. Kicsit arrébb horgászok – jól megnézték Mariann tökéletes domborulatait. Visszafordultunk, azzal az elképzeléssel, hogy a másik irányban is teszünk egy kört.
Újból keresztülhaladva a kis homokos placcon, a pár szája már eltévedt, nem egymás ajkaiba kapaszkodtak, hanem egy különleges „69” jelet formázva feküdtek egymás mellett, csak két ponton érintkezve.
Mariann fagyi-szerűen gömbölyű popsijára tettem a kezem. Elém állt, másik kezem is a helyére került. Száját csókra nyújtotta. Lassan leereszkedtünk a csillogószemcsés homokba, ellenkező irányban. Két ujjammal egyből felfedezőútra indultam, kinyitottam a rózsaszín titkok birodalmát, és – ráhajolva-rácsodálkozva – nyelvem hegyével kóstolgattam a rejtett rubintos redők rejtélyét (marketing-szakemberek találóan elneveznék 4R-nek). Rudamat ő vette pártfogásba, újra és újra szájába vette, nyalogatta, szívogatta.
Amikor feleszméltünk, a másik pár ült a közelünkben, és ámuló tekintetük nyomaival, zavartan egy sziá-t mormogtak.
A városban végigsétáltunk kedvenc parkomon, megmutattam, hol ittam tejet reggelente, iskolába menet, hová jártam könyvtárba, moziba. Itt az a park, amin ha keresztül haladtam, az ötperces távolságot megháromszoroztam.
Ha az utak megőrzik a rajtuk lépdelők emlékét, most közösen emlékezhettünk. A kopott kövek a szűk utcában elégszer láttak vidámnak lenni, s előfordult az is, hogy hasztalan vigasztalni akartak.
Középiskolás koromban, amikor nem ízlett az ebéd a menzán, a parton sülhalat ettem, vagy egy kiskocsmában választottam házias étel-kínálatból. Ritkán kockáztam meg ezt a bátor lépést, mert ilyenkor hamar kiapadt véges zsebpénzem, és a hó végén már se reggeli tejre, se vacsorára nem tellett. Mariannal úgy 2 óra tájban, ebben a kocsmában ebédeltünk.
Délután meg egy kis séta. Elköszöntem a kollégáktól a kirendeltségen, majd hirtelen ötletből beültünk a hűs moziba egy vígjátékra. Egymás kezét fogva jóízűket nevettünk.
A film közben odakinn megváltozott a világ. Sötét felhők borították az eget, távoltól dörgések, dübörgések hangzottak, feltámadt a szél.
Gyorsan szedtük a lábainkat az elhagyott autóhoz.
– Megállhatunk még hazafelé? Mikorra kell érkezned? – próbáltam felmérni a lehetőségeket. Eddig úgy tűnt, hogy ez a mi kettőnk gondtalan napja, nem kell sietnünk sehová és semmivel.
– Mondtam, hogy később megyek, úgyhogy ráérek számodra. Bármire.
Baljós villámok cikáztak egyre közelebb.
Alig értünk ki a városból, a dúsan áramló porszemcséket kövér esőcseppek váltották fel, vidáman kopogtak a szélvédőn és elterültek a motorháztetőn. A fák egyirányba hajladoztak, először kisebb, száraz gallyak, majd méretes ágak sodródtak át az úton.
– Azért a bácsikák téged néztek meg a strandon legjobban! – Vidámságunk a vihar tombolásában sem keresett fedezéket.
Az ablaktörlő nem győzte lehúzni a zúduló esőt, alig néhány méterre láttam előre.
A szokásosnál lassabban haladtunk, a közösen eltelt nap élményeiről beszélgettünk. Akkor még nem is sejthettük, hogy az egységben átélendő kalandok sora még nem ért véget, tartogat még a nap számunkra meglepetést.
Leállt az ablaktörlő!
Minden magyarázkodást mellőzve – mármint: bocs, de elfáradtam! – középtájon befejezte a működését. Ilyen még nem fordult elő velem, a kocsival meg főleg nem.
Először szokott optimizmusommal álltam az ablaktörlő pártjára:
– A világítás működik, az a fontosabb!
Második mondatommal helyreigazítani kényszerültem, hiszen az ablaktörlő nyomorúságával már azt a pár méteres látótávolságot is elvesztettem, amit mostanig keveselltem:
– Nem szerencsés ilyen időben. Biztos a motorja állt le! – Nem tűnt valami elmés megállapításnak, márcsak azért sem, mert a megoldás lehetőségét nem tartalmazta.
– Biztosíték? Van tartalék? – érdeklődött szakszerűen Mariann.
– Ha tudnám, hogy néz ki… Merre található szerinted?
– Annál többet, hogy hallottam már a biztosíték szót, és talán láttam már olyan embert, aki felismeri a biztosítékot, nem tudok segíteni.
– Ha kiülök a motorháztetőre és törölgetem a szélvédőt, vezetsz szép lassan?
– Akkor már inkább én ülök ki és vizespólósat játszunk…
Nem ígérkezett ennyire murisnak a helyzetünk. Határozottan izgalmas volt, ha a „veszélyest” egyáltalán szabad ennyire lealacsonyítani.
Haladtunk azért, találomra az út nyomvonalán, lépésben. Néha észrevétlen mozdulattal a homlokomat töröltem le a szélvédő helyett. A percek óráknak tűntek, a méterek kilométereknek.
Beszélgetésünk akadozott, s miután egyikünk sem akarta fitogtatni helyzetünk súlyát, ennek következtében a megszokott dolgok kerültek szóba. Meresztgettem a szememet!
Végtelen utazás állt még előttünk, amikor bevánszorogtunk egy településre. A benzinmutató jelezte, még milyen hosszú útra elegendő, s ez a digitális számmisztika bizakodásra késztetett: 69.
– A kocsma! – rikkantottam fel a megoldás biztos ismeretében.
– Jól berúgunk, aztán nekivágunk? Lesz, ami lesz!
– Dehogy! Egy kocsmában mindig összejönnek a környék szakemberei, megvitatják a focit, a politikát, biztos értenek az ablaktörlőhöz is, vagy a biztosítékhoz.
A kocsmáros lebetegedett, vagy minden vendége egyszerre került elvonóra? A kocsma zárva. Semmi baj, ilyenből lennie kell még egynéhánynak egy valamirevaló községben!
Nincs.
Találtunk egy számomra ismerősnek tűnő épületet egy kis utcában, amelyik előtt tucatnyi autó parkolt, s ablakai mögül fény szűrődött.
– Nem ragaszkodom kocsmához, ennyi ember közül biztos van, aki ért is a kocsikhoz, nemcsak vezeti – jelentettem ki önkritikusan.
Mire végigértem a mondattal és beálltam egy üres placcra, rájöttem, honnan ismerős a hely: nem jártam ugyan bent, de egyszer várakoztam tévedésből előtte, és kijött egy nő, aki azt hitte, hogy gyors és fizetős lányokat keresek…
– Ez egy kupi! – közöltem a felismerésemet gyorsan Mariannal.
Ismerhetném már, 2 hét közös – az erotika világában cikázó – utazgatásaink után igazán nem kellett volna meglepődnöm a reagálásán:
– Menjünk be!
Bemenekülve egy közös esernyő alá, megnyomtam a kaputelefon gombját. Egy alt női hang:
– Szia.
Válaszoltam:
– Szia.
Ez lehetett a szigorúan titkos jelszó, mert bentről sietős kopogás hallatszott közeledni, kitárult a kapu, becsapódott mögöttünk, miközben a beengedő csaj, fején valami pulóverféle, testén egy popsit alig takaró, átlátszó, csipkés, fekete… Nem fogok belemerülni a női ruhadarabok ismertetésébe, mert még nem tartok itt a tanfolyammal! A popsihoz jobban értek, amit nemcsak ez a fekete valami nem takart, de más sem.
Hosszú udvar a terjedelmes épület mellett, itt további autók várták szabadidejét töltő gazdáikat. Középtájon 4 lépcsőfok magasban terasz – itt kocogott fel, aki beengedett bennünket –, onnan széles ajtó nyílik.
Belül is minden tágas, s még tovább növeli ezt a hatást, hogy nyitva állnak az ajtók. A gigantikus méretű, kissé csicsás padlólapokkal borított, széles folyosó-jellegű helyiségnek se vége, se hossza, balra talán kitárt mosdóajtó, jobbra – a bútorzat alapján – valami konyhaféle. Hosszában 3 kétszárnyú ajtó, a bejárattal szemköztin benézve, a terem klubhelyiségre hasonlít. Az arányok megálmodói a földszinten nem kicsinyeskedtek.
A túlsó falon óriás tévén kemény pornó nyögött, a társaságot cseppet sem zavarva. Miért is néznék a filmet, amikor a több asztal köré csoportosuló, hangos férfiak társaságát 2/3-os arányban hangtalan és – nem kell divatkommentátorként díszelegnem – szinte ruhátlan hölgyek színesítették. Jól látszott, hogy nem egy összefüggő csapat jött ide kikapcsolódni, hanem több, 2-4 fős haveri kör. Mindegyik asztalnál külön élet zajlott. Bizonyára a másik két helyiségben is hasonló lehetett a helyzet, mert a kiszűrődő – helyesebben: hömpölygő – hangok a végletekig egyeztek az itteniekkel.
Arra kevés esélyem lehetett, hogy felkiáltva – van itt valaki, aki ért az autóvillamossághoz? – bárki is rám figyel, esetleg még válaszol is. Érkezett azonban messze jobbról egy nő, vastag combjai súrlódtak egymáshoz, arckifejezése alapján itt mindenki ismeri a rendet, feltalálja magát a szolgáltatások labirintusában, nem érti hát, miért toporog két most érkezett vendég az ajtóban.
Ráadásul egyikünk – Mariann – nőnemű. Feltűnően, kihívóan nőnemű! Tévedtem! Ez a tény – magamban Madamnak neveztem – számára cseppet sem tűnt különösnek.
– Mit szeretnének? Az egész ház a rendelkezésükre áll – tárta szét vaskos karjait kétirányba, a konyha és a mosdó felé.
– Különleges kérésünk nincs, csak inni szeretnénk valamit – kezdtem az egyszerűbb kívánsággal -, és találni valakit, aki működőképessé teheti a kocsi ablaktörlőjét.
– Ez a szerelősdi nehéz eset, mert nemigen van lehetőség megkérdezni a vendégeket, mivel foglalkoznak, van-e családjuk, satöbbi… – válaszolt eltűnődve. – Előbb meg tudnám mondani, melyikük mi iránt érdeklődik a szexben, de erről meg nem beszélhetek. Mit hozhatok inni?
Beültünk a szemközti helyiség legközelebbi sarkában üresen álló, alacsony asztal melletti süppedős fotelekbe.
– Tudom, hogy ezt csajos dolognak tartod, de most veled szeretnék elmenni mosdóba – jelentette ki Mariann. Egyébként tényleg furcsának tartom ezt a kísérgetős szokást, de jelen körülmények között megértettem.
– Mehetünk!
Bekukkantottunk az útba eső, másik gigantikus boxba, vagy inkább terembe, ahol jóval több pasit láttunk, viszont ők jóval kevesebb csajra – mindössze egyre – jutottak mindahányan. Itt valamiféle legénybúcsú címmel megrendezett féktelen gang-bang-parti bontakozott ki éppen.
– Miből gondolod? – kíváncsiskodott Mariann, amikor ezt megemlítettem.
– Belenéztem a csaj szemébe…
– Haha! A szemébe? Nem jutottál addig, megálltál a ciciknél vagy a flitteres bugyinál!
A mosdó előterében – melynek ajtaja nyitva állt – két csaj fújkált valamit egymás testére, és gondosan elsimogatták, főleg a cicikre fektették a hangsúlyt. Az eredmény az elkészült felületen ezernyi apró pöttyben csillogott. Szívesen tanulmányoztam volna ezt a műveletet egy darabig – sosem lehet tudni, mikor lehet szükség az ilyen ismeretekre -, de Mariann néma tanakodására figyeltem fel: az innen nyíló ajtók mind egyformák, sehol egy felirat, egy piktogram… Melyik helyiséget ki használhatja rendeltetésszerűen?
Amelyikbe benyitottunk, ott mindenféle berendezés megtalálható. Mariann bevonult az egyik fülkébe, én a falból kiemelkedő két alkalmatosság egyike mellett lehúztam a cipzáramat… Szinte ajtóstól lépett be ekkor egy koma, majdnem a falról visszapattanva, könyökével-alkarjával megtámaszkodott a szabad pisilőhely mellett, másik kezével neki kezdett a tervezett művelet előkészítéséhez… közben le nem vette rólam a szemét!
Nem tudom, ez másoknál hogyan működik, de én képtelen vagyok pisilni, ha néznek. Főleg, ha egy koma! Ha egy csaj nézeget, az izgalmas és nem tudok a feladatra koncentrálni. De ha egy koma néz – és teljes vörösben játszó fejét felém fordítva bámul – az idegesítő, taszító. Még szerencse, hogy e bonyolult művelet közben, elővétel folyamán, már a nadrágjában megnyitotta a csapot, és – erősen reméltem – az egyik cipője szerencsésen megtelt, így elterelődött a figyelme rólam és mégiscsak sikerült elvégeznem azt, amiért jöttem, szakértően vizslató közönség nélkül.
Mariann is végzett, kilépett a fülkéből, és már vidáman mostuk a kezünket közös vízsugár alatt.
Visszafelé ismét benéztünk a legénybúcsúhoz. Az egyetlen csaj a középen álló asztalra fekve markolászta a melleit, miközben a vendégek körbeállva saját nadrágjukkal tettek ugyanígy. Kollektív előjátéknak nevezhetjük.
– Gondolod, hogy minddel elbánik? – Mariann kérdése inkább kijelentésnek hangzott.
A középső teremhez érve kis mozdulattal jeleztem, hogy menjünk tovább. A harmadik, eddig felfedezetlen helyiségben tízen tartózkodtak. Ez lehetett a retro-parti: combfixes nők öltönyös férfiak ölében, pezsgőt ittak üvegből.
– Hová kérik az italt? – kérdezte a váratlanul felbukkanó Madam. Egyszerre nyúltunk a poharakért. – Szétnézhetnek fönt is, ha gondolják, vagy az alagsorban is, itt mindent szabad, semmi nem kötelező.
Kettőt kanyarodott velünk a lépcső. Fenn sok kisebb, még kisebb helyiség. Abban következetesnek bizonyult a tervező, hogy minden szoba bejáratát nagyméretű üvegbetét díszíti, ezért az ajtókat nincs is értelme becsukni. Ahogy belestünk az elsőbe, csodálkozva állapítottuk meg, hogy a falakat is nyílások és üvegfelületek törik meg.
Nincs titok, mindenki láthat mindent. A kukkolók kiélhetik vágyaikat!
Ki is használtuk az alkalmat, érdeklődéssel néztünk be minden szobába. Csak néhányat foglaltak el ideiglenesen – talán még korai az időpont -, ám ezekben intenzív játékok folytak.
Az ágyhoz pányvázott, testes komának még a szemét is bekötötte az a csaj, aki vastag, de ártalmatlannak tűnő korbáccsal a kezében, lassú ügetésben tartott az ügyfél végkifejlete irányába. Haját és melleit dobálta, feneke körkörös és függőleges irányban mozgott, váltakozva. Megelégedéssel szemléltem ezt a lassú tempót – beleélve magam az alulsó szerepkörbe – így lehet igazán, hosszan élvezni! A korbácsot nem kívántam meg…
A szemközti szobában a franciaágy hasztalan várta, hogy használatba vegye a falnak támaszkodó, szemét a mennyezetre emelő, tátott szájú, tréningruhás sportember és az előtte meztelenül térdelő, franciázó, fitt testű nő.
Már azt hittük, vége, mindent láttunk, amikor 2 üres helyiség után egy mozgalmas következett: két hapsi igyekezett egyszerre levezetni az egész héten felgyülemlett feszültséget az ágyon közöttük négykézláb elhelyezkedő, nőiesen telt csaj segítségével, akinek még arra is jutott energiája, hogy – elülső elfoglaltságát félretéve – egy pillanatra felénk mosolyogjon. Az őt körbetotyogó ügyfelek szempontjából ez a gépies közömbösség nem nyerte el a tetszésemet. Tetszett a gömbölyű popsi. A pasik nem törődtek semmi mással, csak törekedtek minél mélyebben a megfizetett élvezetekbe furakodni, elölről–hátulról.
Az nem derült ki, hogy a hármashoz tartozik-e, vagy csak hozzánk hasonló turista az az önmagát libatömő mozdulatokkal kényeztető kukkoló, aki a következő, egyben utolsó szobából, egy üvegen át szemlélte izgatottan, hogy most popószexhez emelkedett-e meg a hátulról közelítő férfi.
– Hm? – kérdezte Mariann.
– Annyira nem – válaszoltam.
– Akkor jó! – megkönnyebbült sóhajjal jelezte, hogy bár érdekes volt, amit láttunk, talán még izgalmas is, és mindenképpen izgató, de látványnak elég, beszállni semmilyen módon nem szándékozunk. – Alagsor?
– Érdekel, keressük meg!
Nem bizonyult bonyolult esetnek, ahogy az ottani vendégek és bentlakók sem. Azt nem lehetett tudni, közülük kik a vendégek, s kik az itteni, fizetett alkalmazottak, de jót lubickoltak a medencében, egyikük vizes pólóban, a többiek pucéran. A négy lányt alaposan megnéztem – mindegyiküknek szép, hosszúhaja volt, összefogva – s hat srác tartózkodott még az alagsorban.
– Padlás nincs?
A parton elhagyott ruhadarabok, törülközők társaságában néhány ismeretlen rendeltetésű eszköz. Egyik guillotine talán? A másik esetleg nőorvosnál használatos bútor…
– Felfekszel, oda a puffokra felteszed a lábaid, és matatnak benned… – erősítette meg Mariann a feltételezésemet.
– Dehogy fekszem! – tiltakoztam.
– Elhiszed, hogy tudok olyat ajánlani, hogy mégis felfekszel? Fogadjunk?
– Mondd!
– Lecumizlak.
– Nyertél! – Engedelmesen kezdtem gombolkozni.
– Utánanéztem – szólalt meg hirtelen a Madam mögöttünk -, van egy villamossági szerelő. Ha gondolják, felhívhatom, hogy jöjjön el, vagy elmondom, hogy találhatnak oda.
– Nincs túl késő? Dolgozik még ilyenkor? – Még néhány aggályomat örömmel előadtam volna, amiért ilyen felesleges dologgal megzavart bennünket. Az ablaktörlő ráér!
– Nincs későn, csak a felhők miatt van sötét. Biztos egyből átjönne, néha kutyasétáltatás közben is be szokott ugrani egy menetre.
– Itt megvárlak. Jó? – Mariann elhelyezkedett egy műanyag széken.
Madam nyomában a ház egy ismeretlen részébe jutottam. Mindenütt ugyanaz a stílus, amit az eddig látottak során tapasztaltam: pénz nem számít! Ízlés sem.
Az iroda-szerű, csupa bőr bútor helyiségben egy kedves arcú lány füleiből vezetékek lógtak az egyik oldalán tartózkodó lejátszóhoz. Balján egy szőrtelen kutya lihegett.
– Foglaljon helyet! – Hely nem volt, úgyhogy megköszöntem, és állva maradtam. A kanapén eldőlő lány felé pillantottam. – Ő a lányom, ne törődjön vele!… Azért is szerettem volna, ha beszélünk, mert lenne egy ajánlatom.
Talán munkásfelvétel van a kupiban? Ez most az interjú? – nevettem magamban, de kívülről közömbös maradtam. – Lehet, hogy nekem kellene alul feküdni, és sok pénzért lovagolnának rajtam szépmellű nők? Bár könnyen előfordulhat, hogy abban az emeleti szituációban nem a csaj volt a fizető.
– Egy komoly, megbízható emberre van szükségem… – Hatásszünet. Nem gyakorolt rám hatást, bár komolynak is, és nem kevésbé megbízhatónak ismerem magam. Viszont az ő részéről túlságosan korainak tartottam ilyen jellemzést, ezért csőbehúzás veszélyét láttam fennállni. Vártam a folytatást. Egyik combját felhelyezte az asztal sarkára, amitől elkezdett méginkább feszülni rajta a ruha, felkészültem, hogy szapora pislogással fogom kivédeni a lerepülő gombokat. – Hetente egyszer, inkább kétszer körbe kell járni meghatározott útvonalon, ennyi a feladat. Adok címeket, ahol napi árfolyam, mínusz 20 százalékon átveszi a lányoktól az Eurót, aztán napi árfolyamon ezt több helyen átváltja, és nekem ideadja forintban mínusz 10 százalékon.
Nem szólaltam meg. A kutya élénk farkcsóválás közepette befúrta a fejét a lány ruhája alá. Madam azt hitte, számolok:
– Korrekt üzlet, jó pénz van benne! Vállalja?
– Meg kell gondolnom.
– Holnap kezdhet, sok pénzről van szó!
– Elhiszem, és köszönöm az ajánlatot. Első hallásra a kockázat is sok, meg kell gondolnom.
A lány becsukta az egyébként is félárbocon tartott szemét. Hallatszott a kutya lefetyelése… Odakintről meg semmi! Elállt a vihar?
– Itt a számom – egy cédulára firkált -, holnap 14 óráig várom a jelentkezését.
– Rendben van, köszönöm, de csak akkor fogok telefonálni, ha érdekel az üzlet. Ha nem, nem… Szerelő meg már nem is szükséges, nem esik az eső.
– Maradjanak azért, amíg jólesik, és tekintsék magukat a ház vendégeinek! Ha üzlettársak leszünk, ez mindig így maradna – bevetette az összes érvkészletét: – természetesen a lányok is bármikor ingyenesek lennének.
Mariann boldogan és megkönnyebbülten fogadott:
– Sikerült?
– Nem kell már, nem esik.
– De jó! Menjünk? Maradjunk?
– Sétáljunk fel a földszintre, és majd eldöntjük!
– És amit ígértem neked? A kocsiban kéred? Nekem ott is jó!
Az emeletről éles sikoltás verekedte magát keresztül a hangzavaron. A hármas számú – retró – helyiségben a vendégek andalító dallamokra gyömöszölték a háziakat. A középsőből 2 pár lépett ki éppen, s vagy az alagsor, vagy valamelyik emeleti szoba irányába tartottak, talán négyszereplős, külön buliba.
A túlsó – mosdó irányában lévő – helyiség felől semmi nem hallatszott. Kíváncsi voltam, hogy ez a feszült koncentrálás következménye, vagy egyszerűen a legények más helyszínen folytatják a búcsúztatót.
A minket korábban beeresztő csaj felkacagva és nagyokat ugrálva, egy újabb társasággal a sarkában lépett be, akik közül ketten máris a formás fenekét fogdosták.
– Kit tudunk menni? – kérdeztem tőle.
– Ezt a gombot – mutatta a falon – majd nyomjátok meg!
Kellemessé vált az esőszagú levegő.
– Mi történt, amíg távol voltam? – kérdeztem Mariannt, miközben lassan kikanyarodtunk a ház előtti füves parkolóból. Ugyanakkor elindult egy dobozszerű furgon is.
– Honnan tudod?! – csodálkozott rám.
– Látom a szemeden…
– Nem is a szemem nézted, hanem a számat! Biztos rosszul esett neked, hogy elmaradt, amit ígértem… Nem marad el! Itt meg is állhatunk, a kutya sem jár erre!
– Csak miattam? – Nem kötözködésképpen kérdeztem, csak mindig jólesett hallani a választ, akármi is az.
Kétszer mentünk végig ugyanazon az utcán, mire megtaláltam a helyes utat, nyomunkban a furgon. Szintén eltévedt?
– Eddig nem nagyon zavart, legalábbis remélem, ha csak egyikünknek volt valami, engem sem zavar, sőt: gondolod, hogy csinálnék olyat, ami nekem nem jó? Na látod?!… Különben semmi nem történt, csak olyan rossz érzés fogott el, amikor várakoztam. Mintha kilógtam volna a sorból, mindenkinek akadt partnere, te meg elmentél… De mesélj te! Láttam a szemeden…
Részletesen elmeséltem a munkaajánlatot, és nem felejtettem ki Madam lányát sem a kutyával.
– Gondolod, hogy a puniját nyalta? – ámuldozott.
– Nem láthattam, de nagyon ott tartózkodott. Bő ruha volt a kiscsajon, felemelhettem volna, hogy bocs, csak megnézem, mi történik itt…
A furgon most egészen közel merészkedett, ezzel fenyegető jellegűre váltotta a díszkíséret feeling-et.
– Ez nem is fontos! Mit fogsz holnap mondani a combos nőnek?
– Semmit, mert fel sem hívom. Ezt már ott eldöntöttem.
– Kockázatos?
– Azt hiszem, nagyon! Képzeld el, átvágják a csajokat hamis pénzzel, aztán egészen biztos, hogy nem lehet csak úgy magánszemélynek valutát váltogatni üzletszerűen… Ki tudja, ki akarna átverni, mert végül is több emberrel lenne kapcsolatom, vagy közülük kit kísértene meg az a tudat, hogy milyen sok pénzzel furikázom… Az már csak a ráadás, hogy én is egy lennék a sok közül, akik szipolyozzák a csajokat.
A furgon gazdája gondolt egyet és bődületes füstöt okádva otthagyott bennünket.
– Megértelek, és én is így döntenék a helyedben. És akkor is aranyos voltál, amikor fogtad a kezem a moziban!
– Ez most, hogy jutott eszedbe?
– Csak visszatereltem a szót magunkra.
– Megállunk?
– Te állsz, én meg élvezetet szeretnék neked gerjeszteni.

Abberált tervem

Holnap sietek az irodába, ahogy csak tudok. Remélem, benn lesz, precíz és pontos munkaerő. Biztos lesz nyugodt tíz percünk. Leültetem a székébe, kitátatom vele a száját, lehúzom a cippzáram, és rejszolni fogok. Néha megnyalhatja vagy beveheti, de én fogok irányítni, nem ő fog, hanem én, bármennyire is élvezem, amikor ő diktálja az ütemet, ő irányít és élveztet. Nem fogok sokáig tartani, de az biztos, hogy a végén a torkába élvezek.
Utána elővetetem vele a mellét, és véraláfutásosra szívom. Az első mozdulatnál kezdi majd a sóhajtozást, és anyakamnál fogva még jobban rányomja majd a szám a bal mellére. A kezemmel persze már nyúlok alá, forró lesz, forró, és tocsogós, át fog ütni a bugyiján, olyan lesz, mint a langyos főzelék. Félrehúzom a bugyit, ráfordítom az asztalra és megujjazom. Először egy ujjal, de átkozni fogom magam, kár finomkodni, simán befogadja a kis, szűk, csupasz pinája a két ujjamat. A jobb hüvelykujjam a segglyukán lesz, szoktathatja magát a gondolathoz, hogy oda is be fog törni. Gumi nélkül fogom teleélvezni a seggét, már tudom. Csak legyen rá végre alkalom… Sietnie kell, erősen fogom csinálni, nyomom a G-foltját, ahogy csak tudom. Imádja ezeket a vad köröket, pláne, hogy nem fog tudni elmozdulni, ki lesz nekem szolgáltatva. Remegve élvez majd, kihúzom a kezem, lenyalatom az ujjam, és mostmár szophat. Lelkesen, szívből, ahogy csak ő tud, a tanítványom.
Szorítja a combom, hiszen ő is élvezi, imád a szájában tartani és leszopni. Én is imádom őt, imádom, ahogy szopja, imádom, hogy olyan, mint én. Csak nyuszi. De kiugratom a nyulat a bokorból. Holnap. Ha méltóztatik felkelni. A végén puszit ad rá.

Sylvia a szobalány 3

Legnagyobb bosszúságára estig bentrekedt a szekrénybe. Az uraság olvasással töltötte a nap fennmaradó részét egészen sötétedésig. Távoztával Sylvi elgémberedett tagokkal, kissé megtörtem és szomjasan hagyta el a leshelyét. Volt ideje viszont kigondolni a hogyan továbbit.
Johann tudja, hogy hol lakik Josephine kisasszony, csak rá kell vennie arra, hogy elvigye hozzá, és azt is tudta, hogy ezt nem lesz nehéz megtennie. Nem kell mást tennie, csak ismét ellátogatnia a kocsiszínbe. Másnap délután, mindenre felkészülve most nem vett fel semmit a szoknya alá. Tudta, hogy ez tényleg nagy szívesség lesz, Johann most valószínűleg nem fog megelégedni a kezével. Szoknyáját felhúzta a hasáig, és jó alaposan, sok nyállal benedvesítette magát alul. Újaival magába nyúlt, és igyekezett mindenhova a lehető legtöbb nyálat eljuttatni. Ennek végeztével indult el a kocsiszín felé, lelkiekben is felkészítve magát a történtekre. Útközben kissé összeborzolta a haját, és megint lazított a kebleit takaró ing fűzőjén.
A kocsiszínbe lépett, és be is csukta maga mögött az ajtót. Megfordulva tekintete azonnal a Johanéval találkozott, de legnagyobb bánatára Peter, a lovász is a színben tartózkodott. Megpróbált észrevétlenül, ahogy érkezett távozni, de Johann megszólította.
– Sylvia, ne siess annyira. Mi járatban vagy errefelé?
– Semmi, Johann, veled akartam beszélni, de nem vagy egyedül, nem akarok zavarni, visszajövök később.
– Ugyan, csak Peter van itt. Gyere ide, mond, mit szeretnél.
Johann mosolyogva hívta maga felé a lányt, közben Peter pislogás nélkül figyelte a őt, próbálva belesni az ingecske résein. Sylvia már sajnálta, hogy ennyire óvatlanul és felkészületlenül sétált be a két férfi birodalmába. Peter arcáról nem sok jót tudott leolvasni. Bátortalanul közeledett a két béreshez, és megállt Johann előtt. Peter a bal oldalánál állt, kezében egy ronggyal. Onnan tökéletesen ráláthatott Sylvi jobb mellére, mely így oldalról gyakorlatilag teljesen kilátszott a ruha gyűrődésén át. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Johann, be kellene vigyél a városba Josephine kisasszonyhoz. Nekem is üzleti ügyem volna vele.
Johann harsány nevetésben tört ki.
– Neked milyen üzleti ügyed lehet egy kurvával? Az ilyen jellegű ügyeidet eddig velem intézted!
– Tudom Johann, de ez most nagyon fontos lenne, igazán, és bármit megteszek neked érte.
Ahogy az utolsó szavai is elhangzottak, jött rá, hogy nem Peter előtt kellett volna megkérnie Johann. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban Johann a tekintetével kiparancsolta Petert a kocsiszínből. Peter először nem akart tudomást venni az utasításról, de Johann egy kézmozdulattal egyértelművé tette számára, hogy Sylvi most csak az övé. A fiatalabb fiú lassan elódalgott, így Sylvi legnagyobb megkönnyebbülésére kettesben maradhatott a kocsissal.
– Beviszlek a városba, de ehhez oda kell, hogy add magad teljesen. Vetkőzz le szépen. Egyébként miért akarsz találkozni egy utcalánnyal?
Miközben a kérdést feltette, ő is elkezdett vetkőzni, először az ingjétől, azt követően a csizmájától és a nadrágjától is megszabadult. Farka testére merőlegesen mutatott Sylvi felé.
– Volna pár kérdésem hozzá, tudod, rájöttem, hogy milyen jellegű ügyeket szokott intézni a kisasszonyka az úrral. Emiatt akarok vele találkozni, ezért jöttem megint hozzád.
Lassan kikötötte közben szoknyáját, mely így magától omlott le bokájára. Fején keresztül elkezdte lehúzni ingjét is, de mikor a ruhadarab a fejét takarta, és karjai is a feje fölé voltak emelve, Johann erős marka összefogta két kezét, így nem tudta sem fel, sem levenni az arcát eltakaró ruhadarabot. Fülével hallotta Johann gyorsuló lélegzetvételét maga mellől, és megérezte kezeit is meztelen bal mellén. Keblei megemelkedve, feszesen álltak Johann keze előtt, mellbimbói a benti meleg után a szín árnyékának hűvösében szokatlanul meredeztek előre.
A béres kezei egyre határozottabban szorították pici keblét, majd lassan elindultak lefele, végig simítva bordáin, hasán, le, egészen az öléig.
Sylvit zavarta, hogy nem látott semmit és kezeit sem tudta használni. A kiszolgáltatottságtól eredő félelme miatt enyhén elkezdtek remegni a lábai. Johann kezei már a szeméremajkait simogatták, benyúlva végigsimítottak nyálától nedves hüvelybemenetén és csiklóján.
– Sylvi, érzem az izgalmadat és a nedvességet. Fantasztikus vagy.
Johann egy mozdulattal szabadította meg a lányt felsőjétől, így annak szabaddá vált a látótere és kezei is. A férfi előtte állt, meredező pénisze a lány hasfalát böködte, aki kis termetével jó másfél fejjel volt alacsonyabb a kocsislegénytől. Johann szorosan magához húzta a lányt, így farka ő és a lány közé szorult. Hevesen csókolni kezdte a cselédet, aki kényszeredetten viszonozta közeledését.
A férfi két keze Sylvi vállaira nehezedtek, és megpróbálták lenyomni a lányt, de annak most nem volt kedve a szájába venni Johann farkát.
Ellenállt, és Johann sem erőltette tovább. Megfogta a lányka kezét, és az egyik zárt utasterű hintó felé húzta. Kinyitotta az ajtót, és belépett, maga után húzva Sylvit a szépen kárpitozott falak közé. A lányt a kényelmes ülésre fektette, és a térdeinél fogva szélesre tárta combjait, tökéletesen láthatóvá téve így a csillogó, enyhén szétnyílt, puncit. Egyik kezében tartva farkát a lány nyílásához igazította, és határozottan, de most nem durván behatolt Sylvibe. A lány szemei elkerekedtek az érzéstől, ahogy Johann egyébként nem nagy pénisze feszítette őt. Szélesre tárt combjai között a kocsis elkezdett mozogni. Két keze a lányt derekánál tartotta, és az ülés előtt térdelve fenekét előre hátra mozgatva kezdte el kefélni.
Sylvi, visszatekintve emlékeiben, a prosti reakcióját utánozva elkezdett nyögdécselni, és a várt hatás itt sem maradt el. A férfi meglepődött, elmosolyodott, és gyorsabb tempót diktálva kezdett el a lányban mozogni. Farkát teljesen kihúzta Sylviből, és minden egyes lökésnél újra behatolt a lányba, folyamatosan dörzsölve farkának végével a lány csiklóját, aki önkéntelenül is elkezdett, immáron magától nedvesedni.
A selymes és meleg és finoman táguló barlang egyre nagyobb örömöt szerzett Johannak, aki igyekezett kiélvezni mindegy egyes behatolást és punciban töltött pillanatot.
Már a lány sem érezte a feszítő érzést és a fájdalmat, szemeit becsukva várta, hogy a férfi elvégezze a dolgát. Johann egyre hevesebben ostromolta a testét, mindegy egyes lökéssel felnyársalva a lányt. Nyögései hörgésbe fúltak, és az élvezés pillanatában kirántotta Sylviből a farkát, és néhány kézmozdulat után elkezdte nedveit a lány hasára és kebleire lövellni. Hosszú fehér csíkokat vetett Johann minden egyes mozdulata Sylvi hasára, az utolsó mozdulatok a köldöke környékére fröccsentették spermáját. Johann, megmámorosodva a tudattól, hogy így kielégítette a lányt, hatalmasat élvezett.
– Beviszlek a városba kislány, holnap úgy is újra kell vasaltatni a kováccsal az egyik kereket ezen a furikon. Vigyázz, hogy ne kend össze a kárpitot, óvatosan mosd le magad. Hétfőn hajnalban legyél a kapunál.
Egy mozdulattal Sylvi hasára dobta a lány blúzát, és, mint aki jól végezte dolgát, magára hagyta őt. Nem lévén más választása kénytelen volt azzal letörölni magáról a sikamlós nedvességet. Öltözködés közben szokatlan hiányérzetén gondolkodott, melyet azóta érzett, hogy Johann kirántotta belőle a farkát. Ahogy szoknyáját igazgatta, önkéntelenül is magához nyúlt lent, és ahogy a csiklóját megérintette a puha, de mégis érdes tapintású anyag, megborzongott, és megremegtek a lábai. Egy pillanatra elgyengült, de magához térvén kirohant a félig nyitva hagyott ajtón a délután melegébe.
Egy fürdésre, és tiszta ruhára lesz szüksége, és arra, hogy gyorsan elteljen a másnap is.