Móriczka megkérdezi az apját:
– Apa, engem tényleg a gólya hozott?
– Igen, fiam.
– És anya szép volt?
– Igen.
– Akkor miért a gólyát dugtad meg?

Bízzunk benne, lesz akkora mákunk, hogy a gyerek nem hoz minket ehhez hasonló kérdésekkel hülye helyzetekbe, de ne reménykedjünk, az esetek nagy százalékában megizzaszt minket a kölyök. Előbb utóbb ugyanis nem lesz elég neki a méhecske-mese, a káposztaföldön talált öcsiről, a gólya és a kémény örök konstellációja. Azzal sem vagyunk jobban kint a vízből, ha elkezdünk ködösíteni apa és anya magocskájáról, hiszen a gyerek nem hülye, csak kicsi és előbb utóbb elkezd rajta agyalni, hogy az a nyomorult magocska mégis hogyan kerül anyába. Bizony, nehéz idők ezek, s nem is tudjuk megmondani igazán, hogy mikor kell elkezdeni felvilágosítani Pityut, mert minden gyerek máshogyan érik, és máskor érdeklődik, mondjuk végre ki, a szex iránt.

Hol vannak azok a régi szép idők, amikor a mózeskosárban alvó babát csak gyöngéden odébb fordítottuk, s pusztán az illedelmesség kedvéért pisszegtünk: „Béla, halkabban, meghallja a gyerek!” Az évek során lassan hozzászokunk ahhoz, hogy a takarót szex közben a fejünk búbjáig húzzuk, nehogy véletlenül megálljon a fejlődésben egy szem gyerekünk, ahogy macival a kezében áttámolyog, s közben mit lát, egymást gyömöszölő anyát és apát. Aztán a kölyök egyre tovább van fönt, egyre nehezebb kivárni, hogy végre felnőtt program is legyen a hálóban, a rajtaütés ráadásul bárhol érheti az embert, így a szex önmagában lopott öröm lesz, amivel bujkálunk a lakásban.

Heti kérdésünk arról szeretné az olvasók segítségével lerántani a leplet, hogy mikor mondjuk el a gyereknek, hogy hogyan készül a kistesó, nagytesó, unokatesó, törpenyúl, meg a szomszéd Pötyi. Hogyan tálaljuk a malacsportot, hogy ne törjünk valamit el a gyönge, virágszál lelkében? Legyünk észnél, s már a kezdetektől öntsünk tisztavizet a pohárba? Vagy üdvözült arccal közöljük vele az első menstruációkor, hogy most már lányom, te is ivarérett vagy, majd előkapjuk a pálcánkat és Power Pointon bemutatót tartunk? Vagy csak ezt is úgy kezeljük, mint minden egyebet az életben, s normálisan, fokozatosan csöpögtessük a tudást a kis agyakba?