Rob és Sofia boldog házasok, attól eltekintve, hogy a lánynak még sohasem volt orgazmusa. A szomorú ténynek ráadásul van egy ironikus oldala is: Sofia párkapcsolati terapeutaként dolgozik, és másoknak ad szexuális tanácsokat. Munkája során megismerkedik egy meleg párral, a fiúk éppen arra készülnek, hogy nyitnak a kapcsolatukon, és más férfiakkal is barátkoznak. Segíteni akarnak Sofia problémáján, és elhívják magukkal a Shortbus nevű klubba, ahol az emberek azért gyűlnek össze, hogy jól érezzék magukat, beszélgessenek a művészetekről, a világról, és hogy mindenki mindenkivel szexeljen.
Ha annak idején a Huncut felhőcske nézői azt gondolták, film ezen túl semmi újat nem fog tudni nekik mutatni, ha azt hitték, Ming-liang Tsainak köszönhetően láttak mindent, ami egy férfi, egy nő és egy dinnye között történhet, hát tévedtek. Bár a dinnye kimarad John Cameron Mitchell filmjéből, majd kétórás segédanyagot kapunk, mit tehet egy férfi gyertyapózban magával, esetleg egy vagy két másik férfival, hogyan játszadozhat el egy nő sajátmagával egy távirányítható, tojás alakú vibrátor társaságában, esetleg egy másik nővel vagy egy komplett házaspárral, netalán egy szobányi férfival és nővel. A Shortbus 102 perces játékideje alatt egy mindent átfogó kiállítás látogatói lehetünk, melyben a Káma-Szútra garantáltan összes póza és még annál több lehetséges szexpartner-párosítása vonul fel a néző szeme előtt a vásznon.
A provokatívnak szánt film rajongói azzal ünnepelték a Shortbust, hogy végre egy film, ami őszintén, elkendőzés, finomkodás, álszerénység nélkül beszél a szexről. A beállításokat, a színészek valósághű játékát valóban megirigyelhetnék még a sokat látott pornórendezők is. Az első félóra után azonban (a felére csappant közönség között) már teljesen megszokod a közeliket a nemi szervekről. Kezd kevés lenni ez az őszinteség. Több kellene a botrányból.
Mitchell a Shortbus-szal New Yorkba vezet minket, de ez a Nagy Alma már nem a West Side Story színes kultúrmasszája, nem is A taxisofőr háborús övezete, ahol azért mindig ott szunnyad az esélye annak, hogy egyszer jön majd egy nagy eső, ami a város minden szennyét elmossa, és főleg nem Woody Allen örök, megkérdőjelezhetetlen szerelme. Ez a New York egy szeptember 11. utáni New York, amiből nemcsak a remény, de mintha minden más is elveszett volna. Ez a New York, míg azzal hiteget, hogy kiismerhetõ és nyitott, valójában végletesen és véglegesen zárt és átláthatatlan. Ebbe a Manhattanbe, ahogy azt a Shortbus címadó underground szexklubjának egyik törzsvendége, az egyszer volt new yorki polgármester a meghatottságtól könnyes szemmel megvallja: „minden bűnös elzarándokol, hogy megbocsátást nyerjen”, de ez a Nagy Alma már fizikailag képtelen ennyi bűnös lélek feloldozására.
A Shortbus Manhattanje olyan, mint az egészestés játékfilm maga. Az expozícióban az establishment shotot úgy pipálja ki a rendező, hogy méregdrága légi felvétel helyett rajzolt, festett totált mutat az aszfalt- és felhőkarcoló-dzsungel házairól. Maradunk kint, a felszínen. Ez a város sem és maga a film sem képes ledönteni nemhogy a megrajzolt falakat, de a valóságosakat sem. Nem képes közel engedni az emberhez, a városlakóhoz, a Shortbus szereplőihez. Csak dokumentálja őket és tüneteiket anélkül, hogy magát a betegséget kutatná, épp ezért a kezelés sem hozhat valódi gyógyulást: csak a felszíni tüneteket enyhítheti, anélkül, hogy megszüntetné magát a problémát. Minden marad a felszínen Mitchell Manhattanjében. Mint ahogy a felszínen dagonyázunk a Shortbusban, nemcsak annak egyik főszereplője által unos-untalan kattogó, mindent és mindenkit lencsevégre kapó polaroid géppel, nemcsak a másik főhős, James szerelméről készített, a kapcsolat legfőképp gondtalanul boldog, szirupos pillanatait összevágott mázas montázsában, hanem magában a címadó Shortbusban, New York betegeinek, a szeretni képtelenségüktől megcsömörlött aszfaltdzsungel lakóknak szánt klinikán, az örömtanyán is.
A film többségében a világváros elektromossági gondokkal küzd: a lámpák örökösen kiégnek, nincs kellő megvilágosítás, nincs fény. Csak az orgazmus, az őszinte, valódi, átélt gyönyör tud újra fényt hozni a világra, vagy legalábbis Manhattan sötét utcáira Mitchell filmjében. Az alig százéves mozi történetében számos film és sorozat rendezőjét ihlette már meg a nő, aki nem képes az orgazmusra. Mitchell csavart még egyet a dolgon, és egy olyan hősnőt választott filmje (egyik) főszereplőjéül, aki ennek ellenére abból él, hogy azt tanítja, amiben magának még sosem volt része: szexterapeuta. Így keresztezi az útját két, öt éve együtt élő férfi: James és Jamie, akik Sofia, a tanácsadó kanapéján betegekből hirtelen orvosokká válnak. Varázsszerük az orgazmust prédikáló, frigid asszonynak a Shortbus, „a tehetségesek és a hátrányos helyzetűek” new yorki szexklubja, ahogy a házigazda, a transzvesztita Justin Bond mutatja be a helyiséget. Van itt minden: színház- és moziteremtől orgiaszobáig, kibeszélő fülkéig, ahol orgazmus-élményeiket oszthatják meg egymással a nők (, itt világosodhatunk meg pl. arról is – Mitchellnek köszönhetően -, hogy egy jó orgazmus képes véget vetni a háborúknak, és elhozni a várva várt békét.
Ha létezik orgazmus, azt itt kell keresni, és ha létezik gyógyír a szeptember 11. okozta sebekre, akkor az az orgazmusban keresendő, szól Mitchell tanítása, aki egy nyiltatkozata szerint mindent megad a Shortbusban a nézőnek, ami ahhoz kell, hogy túlélje az elkövetkezendő alig több, mint egy évet Bush-sal Fehér Házban. Dugj, ha annyira bizalmatlanná váltál mindenkivel szemben, hogy még a neved sem mered felfedni másnak, nemhogy magadat. Dugj, ha már a terápia, vagy az ordítás, veszekedés sem használ kiüresedett és megcsömörlött házasságodra. Dugj, ha társad, szerelmed a szerelem elvesztésével inkább élőhalottként kísért közös lakásotokban és ágyatokban, és titokban valóban a halálra készül. Dugd őt, dugd életre halott kedvesed. Dugj, ne szeretkezz, ne háborúzz, hangzik az új jelszó, mert ha a felszínen olyan is minden, mint a hatvanas években, belül már semmi sem maradt a hippi mentalitásból.
Hiába bánik Mitchell szereplőivel kétségtelen szeretettel, hiába juttatja őket külön-külön, vagy együtt, személyre szabott szexterápiával a kívánt gyönyörhöz. Kiutat ő sem talál számukra reményvesztettségükből, legfeljebb csak pillanatnyi bejáratokat a Shortbusba, egymás testébe, egymás reményvesztettségébe. Épp ezért gyanús a film műfaji meghatározása: paródiát látunk elvileg. Épp ezért tűnik erőltetettnek az irónia, amivel a Nagy Alma lakosait ábrázolja a rendező. Hiába a Pollock poszter a falon, amit egy kis testnedv még színesebbé tesz, hiába James inkább siralmas, mint nevetséges öngyilkossági kísérlete – hogy a jakuzziba fojtsa magát -, és hiába a valóban meghökkentőre sikeredett szexjelenet, amikor Jamie egy férfi segglyukát használja mikrofonként, hogy beleüvöthesse az amerikai nemzeti himnuszt. És hiába a botrány, a látszólag őszinte beszéd a szexről, a nagyközelik az egymásbahatoló, gabalyodó nemi szervekről. Nem tudunk szívből nevetni Mitchell karakterein. Nem tudjuk kinevetni őket. Legfeljebb csak velük együtt, erőltetetten hahotázni – ha már sírni sincs miért. Hiába a dugás orrba-szájba, marad a csömör. „Régebben meg akartam váltani a világot, most már csak méltóságomat megőrízve szeretnék távozni.”, vallja a Shortbus transzvesztita házigazdája, Justin Bond. A Shortbusnak és hőseinek egyik sem sikerül.
John Cameron Mitchell második filmjében szintén a pornográfia eszközeit felhasználva mutatja be az emberek közötti kapcsolatteremtési nehézségeket: gruppenszex, hetero- és homoszexuális aktusok, maszturbálás, önszopás, saját nemi szervét csapkodó, elélvezni nem tudó nő kerül a képernyőre. A szereplők olyan természetességgel dugnak, mintha csak karácsonyfát díszítenének, és pont ez volt a rendező elképzelése is: hogy a néző ne érezze magát kínosan a jelenetektől, és a film végére már ne is gondoljon a szexre. Hiszen a 2006-os mű lényege sem ebben rejlik Mitchell szerint, hanem abban, hogy mennyire nehezen jut el egyik ember a másikig.
[Videók]
Abe Szada (Eiko Matsuda) Szada számára a gésák világa csalódást jelentett. Nem volt elegendő az előképzettsége és nem volt elegendő szorgalma a további tanuláshoz, hogy a legkiválóbbak közé emelkedjen, ezért jószerivel csak szexuális szolgáltatást tudott nyújtani. 5 évig végezte ezt a munkát, mígnem nemi betegséget kapott. Ez azt jelentette, hogy állandó orvosi ellenőrzéseken kellett részt vennie, mint a hivatásos prostituáltaknak. Szada elhatározta, hogy inkább áttér erre a jobban fizető hivatásra. Oszakában, a híres Tobita bordélyban kezdte a munkát hivatásos prostituáltként. Hamar rossz híre támadt, mivel meglopta az ügyfeleit, és többször megkísérelt szakítani a prostituált életmóddal, amely szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Rövid ideig pincérnőként dolgozott, majd újra prostituált lett – immár engedély nélkül – előbb Oszakában, majd Tokióban. Egy ízben a rendőrség letartóztatta, ám egy jómódú férfi, az engedély nélküli bordély tulajdonosának barátja, Kinnosuke Kasahara maga mellé vette. Arra viszont nem volt hajlandó, hogy feleségül vegye. Szada szexuális étvágya eleinte izgatóan hatott a férfire, akit később már kimerített a gyakori szexuális élet. Szakításuk után Szada egy étteremben vállalt munkát Nagoyában. Itt ismerkedett meg Goro Omiya professzorral, akivel viszonyt kezdeményezett. Munkáltatói nem nézték jó szemmel ezt a kapcsolatot, s mivel Szada is megunta Nagoyát, a lány visszatért Tokióba. Omiya ott is találkozott vele, hajlandó lett volna támogatni is, ám Szada élete nem várt fordulatot vett.
Az érzékek birodalma – mint arról fentebb szó volt – a szexualitást merőben másképp értelmezi, mint az európai kultúra. A nyugati felfogás a szexualitást általában csak lelki kapcsolattal együtt, a szerelem testi megnyilvánulásaként fogadja el. Az önmagáért való szexualitás bűnnek minősül, még a liberálisnak tartott nyugati társadalmakban is elsősorban a pornográfia hivatott kielégíteni ezt a „sötét, állati ösztön”-t. Az európai kultúrkörben utoljára talán csak az ókori görögöknél és rómaiaknál volt jelen a szexualitás a maga természetességével, a bűn fogalma nélkül. A Távol-Keleten, a kereszténység hatókörén kívül a szexualitásnak egyértelműen pozitív az értelmezése, nemcsak utódnemzési, hanem örömszerzési szempontból is. Oshima filmjében a szexualitás nem bűn, ám hogy mégsem igazán vonzó és izgató, az annak köszönhető, hogy a nézőnek a nemiség és a halál kapcsolatával kell szembenéznie. A keresztény kultúrkörben a szexualitás még ma is gyakran csak utódnemzési funkcióval igazán elfogadott, vagyis egyértelműen az élet fogalmához kapcsolódik, az örömszerző szexualitásban viszont a halál motívuma is megjelenik. Szada és Kichizo kapcsolatát végigkíséri a halál motívuma. Kichizo akkor pillantja meg Szadát először, amikor a lány egy késsel támad a férfi feleségére. A kés visszatérő motívum lesz a történetben: Szada késsel fenyegeti meg a szeretőjét, hogy kasztrálni fogja, amennyiben mással is szeretkezik, és erre a kasztrációra végül sor is kerül. Fontos azonban megemlíteni, hogy a kés nem a gyilkosság eszköze, hiszen Kichizo önként vállalt (és kölcsönös) fojtogatás áldozata lesz. A főszereplők egyre féktelenebbé váló, minden tabut ledöntő kapcsolatában a halál az utolsó tabu, a szexuális egyesülés igazi tetőpontja, a legnagyobb orgazmus. Az örökké szeretkezni akaró Szada és az állandó erekcióban lévő Kichizo kapcsolata szükségszerűen végződik halállal, hiszen örökös vágy emészti őket az egyesülés élményéért, számukra nem létezik kielégülés. A szeretkezés nem csillapítja, hanem fokozza vágyaikat, melyeket egymástól távol sem képesek kordában tartani. Kichizo olyankor bármilyen nőneműt képes meghágni, aki a közelébe kerül, Szada pedig arra kéri idős kitartóját, hogy csípje, marja, üsse a testét, mert számára a szexualitás akkor már elválaszthatatlan a fizikai fájdalom érzésétől.
Teljesen egyértelmű volt, hogy a hollywoodi filmsiker után nem sokkal jön a bejelentés, miszerint a pornóipar is lecsap James Cameron scifijére, és elkészítik az Avatar pornóváltozatát. (Így történt ez a Csillagok háborúja, a Beverly Hills 90210, a Gladiátor esetében is, és sorolhatnánk.)
